Pókháló (5. évad): 7. fejezet: Bandaháború

 

Kris:

Amikor legközelebb összefutottam a támadóimmal, nem volt betervezve, hogy fegyverpárbajban találom magamat. Tao vett rá, hogy menjünk le a kisboltba cigiért, és végre kimozduljak a lakásból. A megvett dohány elszívásával foglalatoskodtunk, amikor rossz érzés kerített hatalmába. Ha sokszor kerülsz élet-halál helyzetbe, megérzed, ha valaki figyel, vagy rosszabb, az életedre akar törni. Ezt érzik a rendőrök, katonák, talán még a kemény helyen szolgáló biztonsági őrök is.

Tao nem hitt nekem, szerinte csak elszoktam az emberektől a lábadozás alatt. Csak egy pillanatig tartott az egész, amíg az a fejbúb eltűnt a szemközti ablakban, de pont elég volt ahhoz, hogy mozgásra ösztönözze a testemet, és behúzzam Taót a fa takarásába.

– Hidd el nekem, hogy valaki figyel minket! Megérzés. Tudod, hogy jók a megérzéseim.

Láttam Tao tekintetében, hogy ezúttal nem száz százalékosan bízik meg bennem, de mégis követett, és végig az oszlopok és fák takarásában maradtunk. Követtek minket, de mégsem támadtak, mert túl sok volt az utcán sétáló civil. Nem hiszem, hogy a testi épségük érdekelte őket ennyire, sokkal inkább a zsaruk figyelmét akarhatták elkerülni.

Elég volt lefordulnunk egy kietlen mellékutcába, máris meghallottuk magunk mögött a lépteket, és Taóval szinte egyszerre bújtunk a kukák takarásába, és vettük fel a támadó állást. Mindketten hordtunk magunknál fegyvert, még akkor is, ha csak cigiért ugrottunk le, egy gengszternek a lőfegyver olyan, mint az edzőnek a síp.

A Liliom protokollja ilyen helyzetekben mindig az, hogy amint lehet, szólj a kisfőnöködnek, tarts a frontot, aztán engedd át a lehetőséget a felmentő seregnek. Amíg Tao távol tartotta őket pár veszélyesnek tűnő, de sebet nem okozó lövéssel, én szóltam Donghae-nak, hogy hol vagyunk és mi történt.

Egyedül azzal nem számoltunk, hogy a támadóink száma megduzzad, mire a segítség megérkezik, és a sikátorban kisebb bandaháború alakult ki úgy, hogy mi hosszú ideig mindösszesen ketten képviseltük a Liliomot.

Donghae azonnal az autóhoz parancsolt minket, a sofőr pedig egészen a főhadiszállásig vitt, onnan az utunk a főnök irodájába vezetett, és vele együtt hallgattuk Donghae helyzetjelentését. A fülesének hála hallhattuk a csatazajt, a lihegését, a káromkodásokat, a hörgéseket és sikolyokat, ésszel fel nem foghattam, hogyan nem golyózott be ezektől a nagyfőnök a hosszú évek alatt. Talán immunis már rá – ugrott be egy megoldás, de nem firtattam hangosan a dolgot.

A támadók ügyes lövészek voltak, de csapnivaló katonák, és az egyik menekülő sebesültet követve sikerült Donghae csapatának rajtaütni a bázisukon. Ezt már nem hallgattuk végig, lementünk Taóval a földszintre, és ott vártuk, hogy megérkezzenek az egység tagjai.

Sorban szállingóztak be, valaki egyenesen a konyhába egy üveg sörért, a kevésbé szerencsések a dokikhoz műtétre, de volt, aki az emeleten tűnt el, valószínűleg úgy tervezte, két napig ki sem kel az ágyból.

Donghae terepszínű dzsekije szakadt és véres volt, ahogy az ujjai is, és nem tetszett a mozgása. Az arca merev volt, és próbálta nem mutatni, hogy fájdalmai vannak, de elbukott, ennél jobban ismertem. Megtámaszkodott a kanapén, és utasította Taót, hogy hívja oda a Dokit. Amíg ott pihent, az ép kezével a zsebében kotorászott, de csak egy üres, összegyűrt cigisdobozt húzott elő onnan.

– Gyújts már nekem egy szálat, Kris! – kért, és én teljesítettem a kérését.

Őszinte leszek, Donghae iszonyatosan menő volt, mint egy igazi terminátor, akiből folyik ki az olaj, de szilárd és hajthatatlan, nem gyengül el, csak rágyújt egy cigire, mert éppen olyan kedve van. Ha nem nekem lett volna a legmenőbb apám a világon, biztosan annak fogadom. A pótapám még lehet, amikor az igazi nincs velem – győztem meg magam könnyedén.

A Doki fejcsóválva vágta fel egy ollóval Donghae pólóját, majd befecskendezett valamit a vénájába, és nekikezdett a seb kitisztításába. Elég durva, hogy ezt a nappaliban tolták le, a Doki biztosan hozzá volt szokva az ilyen háborús helyzethez, és úgy éreztem, Donghae se először kerül már ilyen helyzetbe, mert úgy tűrte a varrást, mintha csak a körmét vágnák.

– Találtunk egy erdei házat, amiben a zsákmányolt eszközeiket tartották. Most biztosítják, este eljöhetnétek szétnézni. Mindenki. Mostanában eleget pihentetek – közölte Donghae miután összefoltozták.

Nem szívesen vontam bele Baekhyunt ilyesmibe, utáltam a gondolatát, hogy liliomos, de nem jótéteményből vették be a köreikbe, teljesítenie kellett, és már így is lenézték a többiek, mert kevés akcióban vett részt. Baekhyun fontos része a csapatnak, engem folyton inspirált és segített a gondolkodásban, de egy ilyen maszkulin közegben igazán azt tartották sokra, aki tömérdek ellenséget megölt, vagy megszámlálhatatlan fogat tört ki a helyéről.

Seoul éjszaki részén terül el a legnagyobb zöldterület a városban, és ott rengeteg nemzeti parkot lehet találni, de mi ezúttal azon részére mentünk, amin nem vezetett túraút, és meghagyták az állatok számára. Az erdei ház területe nem lehetett nagyobb a családi házunknál, de annál sokkal rosszabb állapotban roskadozott, amikor bementünk, alig mertem lemenni a lépcsőn, nehogy leszakadjon alattam.

A házban elszórtan matracok hevertek, és pár arra utaló nyomot is találtunk, hogy ott előfordul, hogy emberek alszanak, de leginkább raktárként funkcionálhatott az erdei ház. Találtunk fegyvereket, térképeket az erdőről, rengeteg savanyúságot hatalmas agyagköcsögökben, csempészett árúkat, és némi drogot. Nagyon kevés volt és többségében könnyű drogok, valószínűleg inkább használták, mint árusították.

Hajnali háromig leltároztuk a talált tárgyakat, és a végére már golyózott a szemem, úgyhogy eldőltem az egyik matracon. Nem szándékoztam elaludni, de elnyomott az álom, és a következő dolog, amire felriadtam, hogy valaki hozzám bújt. Vékony, csontos, és Tao illatú volt az idegen, úgyhogy nem szorítottam magamhoz túl intim módon, nehogy Baekhyunból kitörjön a féltékeny farkas.

– Kris, Donghae szerint itt szellemek vannak. Aludhatok veled? – hisztizett Tao fojtott hangon.

– Miért, itt alszunk? – kérdeztem kábán. Még nem döntöttem el, hogy felébredek, vagy inkább visszazuhanok az álomba.

– Donghae fáradt a sérülése miatt, és azt mondta, majd felváltva őrködünk, de valószínűleg nem jön ide senki, mert a többiek már átfésülték az egész erdőt, és nem találtak senkit.

Nekem ennyi bőven elég volt, már játszottam is tovább az álompillangókkal, de a nyugtom nem tartott sokáig, mert Baekhyun apró ujjai a csuklómra szorítottak. Ezúttal nem riadtam meg, úgy tettem, mint aki még mindig alszik, és csak füleltem. Nagyon erősen kellett koncentrálnom, hogy halljam a mászkálást, és a többiek szuszogásából ítélve Baekhyunon kívül senki más nem realizálta a neszezést. Bárki is őrködött, az vagy szintén aludt, vagy leütötték, vagy a legrosszabb esetben, már nem élt.

Tao teste lefogta a kezem, a másik belegabalyodott a pokrócba, úgyhogy nem tudtam lőni, és úgy nem is szívesen tettem volna, hiszen lehet, nincs is baj, és csak egy liliomos jött megnézni minket, és nem akar senkit felkelteni. Mégse várhattunk sokáig, mert ellenség is fenhette ránk a fogát, és igazán nem akartam, hogy álmunkban mészároljanak le minket.

– Baek, szólj a terminek! – suttogtam a lehető legkevesebb szóval, nehogy meghalljanak minket. Ha Baekhyun azt kihallotta, hogy valaki macskalépésekkel mászkál az szobában, akkor a hangomat ezer közül is kiszúrta.

Amennyire tudtam, próbáltam észhez téríteni Taót, és amikor a füstbomba elgurult, fel tudtunk pattanni úgy az alvótársammal, hogy nem buktunk orra egymás kezében és lábában. A füst jó megoldást volt arra, hogy a hívatlan vendég – vagy vendégek – ne lásson, de cserébe mi sem láttuk egymást, és mire a lépcsőhöz értünk, már szét is szakadtunk.

– Tao és én lemegyünk, te menj fel a padlásra – osztotta ki az utasításokat Donghae. – Hallottam egy puffanást arrafelé, szerintem valamelyik zöldfölű bukott fel a lépcsőben. Légy azért óvatos, nem tudjuk, hányan és honnan hatoltak be a házba.

Nagyon reméltem, hogy Baekhyun és Lay együtt maradt, és nem pont az ellenség karjaiba menekültek a füst elől. Nagyon óvatosnak kellett lenni, mert ilyen rossz látási viszonyok között simán lelőhetted a saját emberedet is, úgyhogy csak akkor szabadott lövöldözni, ha biztos a célpont.

A padlásra vezető lépcsőt nem fedték be, így ha alá álltál valamennyire fel lehetett látni, és biztosra vettem, hogy egyik menekülő társunk sem visel negyvenes bakancsot, így egyszerűen lerántottam a fickót a fokról, aki végigbukfencezett a lépcsőn, egészen a parkettáig, majd ott egy jó irányzott ütéssel ájult állapotba küldtem.

Odafent Baekhyunt és Lay úgy kuporgott, mint két gyerek, a párom megsérült a karján, de nem lőtt sebe volt, csak az eséstől – Donghae jól hallotta – horzsolódott kissé fel a felkarja.

– Túléled – adtam diagnózist, és nyomtam egy puszit a fejére. – Együtt kellene mozognunk.

– Van itt egy étellift – mutatott a falra Yixing, és amikor odavilágítottam a telefonommal, valóban megcsillant egy fémajtó. Ha nem mondta volna, meg sem nézem, és simán kéménynek hiszem az egészet.

Le kellett jutnunk az alsó szintre, hogy egyesíthessük erőinket Donghae-val, viszont az egyre fojtogatóbb füst és az egyre közelítő léptek miatt az liftezés tűnt a legjobb ötletnek. Egy gyors csekkolást követően bizonyossá vált, hogy az ételliftben már nincs kalitka, tehát csak az üres csőben tudunk lemászni, ahhoz viszont erőre és ügyességre lesz szükségünk. Már csak azt kellett kitalálni, ki menjen előre. A legjobb ötletnek az tűnt, hogy én kezdjek, mert rögtön tudok majd lőni, viszont Baekhyun sérült keze és Yixing gyenge izomzata megváltoztatta a tervet. Yixing ment elől, kezében egy sokkolóval, és én voltam a második, hogyha kell, megtartsam a vállamon a megcsúszó Baekhyunt.

Nem vártam sokat Yixingtől, mert ő sokkal jobban szuperál a gép előtt ülve, mint bevetésen, de meglepett, mert olyan hangtalanul tudta elhúzni a lenti kisablakot, és kimászni, mintha hivatásos besurranó lenne. A konyhában bolyongót meglepte, hogy áramot vezették a lábába, és láthatóan Yixing nem tudta, hogy mennyi ideig érdemes a gombon tartani az ujját, mert a fickó úgy dőlt el a végén, mint egy krumpliszsák.

Donghae és Tao jól tette a dolgát, mire csatlakoztunk hozzájuk, már alig maradt ellenség a házban, abban viszont nem lehettünk biztosak, hogy odakint vár-e ránk meglepetés. Próbáltunk takarásban maradni, Donghae Taóval beszélte át a haditervet, a poros padlóra rajzolva papír helyett.

Ekkor történt, hogy megcsörrent a telefonom, de nem jöttem zavarba, rögtön lenyomtam, és levettem a hangot. Ez persze nem állította meg Eunhyukot abban, hogy újra és újra tárcsázza a számomat, így szinte egyfolytában zúgott a zsebem, és ez egyre több mindenkit zavart. Ha el akartam hallgattatni, fel kellett vennem.

 

Donghae:

Felfokozott állapotban az ember hamarabb robban, még akkor is, ha egyébként nagy az önuralma, és kimondottan utáltam, hogy Kris és Tao nem tartják be a minimális viselkedési szabályokat egy küldetésen. Emberek életei forognak kockán, ők meg úgy csinálnak, mintha csak egy lézerharcon lennének.

– Kris, az apád szent tökére, ne ilyenkor telefonáljál már! – morrantam rá dühösen. Baekhyun megsérült, egyre erősebben vérzett a karja, amit Kris korábban csak egy kis horzsolásnak titulált.

– Hogy mi? – fordult felém meglepetten. Szinte azonnal felment bennem a pumpa.

– Ne húzzál fel, bazd meg! Tedd le a kurva telefont bevetés közben!

– Veled akar beszélni – suttogta Kris, eltakarva a mikrofont.

– Ki? – döbbentem meg én is.

– A tanácsadóm.

Kételkedve vettem el Kris-től a telefont, nem éreztem úgy, hogy ez a legmegfelelőbb pillanat, hogy beszélgessek a tanácsadójával. Tao – kivételesen – komolyan vette a szerepét, és figyelte a kinti eseményeket, de nem akartam sok időt vesztegetni erre a kierőltetett csevejre.

– Nem érek rá – szóltam bele a készülékbe köszönés helyett. – Mit akar?

– Te meg honnan ismered Kris-t? – kérdezte közvetlen hangnemben. Elemeltem a telefont, hogy megnézzem a kijelzőt, és meglepett a név.

Nem lehetett az az Eunhyuk, akit én ismertem. Az én legjobb barátom, akivel együtt jártunk a katonasuliba, katonai hírszerző lett, és habár átsorolt az üzleti világba, nagyon meglepett volna, ha pont Kris családjának cége szerződteti le. Nincs ekkora mák az egész világon!

– Nem ismerjük egymást, úgyhogy ne tegezzen! – tartottam meg a hűvös távolságtartást.

– Te az én Donghae-m vagy, megismerem a hangodat.

Kissé felháborított ez az „én Donghae-m” megnevezés, mert csak és kizárólag a volt feleségem Donghae-ja lehettem, és láthatóan ez a fickó nem értette, hogy se időm, se kedvem vele társalogni.

– Összekever valakivel. Leteszem.

– Egyik szilveszterkor majdnem a fenekedre tetováltad az anyád nevét – dobta be sietve, nehogy idejekorán kinyomjam.

– Mi a faszom, Eunhyuk?!

– Csáó! Jó lesz újra találkozni. Bevetést mondtál? Most már értem, hogy Kris miért „beteg” folyamatosan. Hagylak. Majd beszélünk.

Nem hittem el, hogy Eunhyuk tényleg az én Eunhyukom, ezer éve nem láttam. Visszaadtam Kris-nek a telefont, aki a kutató szemeivel már egy ideje az arckifejezéseimben próbált olvasni, és remélhetőleg nem jutott másra, csak arra, hogy idegesített a tanácsadója. Eunhyuk sok minden tudott rólam, amit nem feltétlenül kötöttem volna a beosztottjaim orrára, nagyon reméltem, hogy tud titkot tartani, és nem fog lejáratni.

A kezdeti sokkot követően újra a munkára összpontosíthattunk, és egyhelyben tudtuk tartani a kintieket, így a felmentő sereg könnyen leszerelte őket, mi pedig egy kényelmes terepjáróban elhagyhattuk a börtönünké váló erdei házat. A főhadiszálláson a Doki ellátta Baekhyun sérülését, ami csúnyábban vérzett, mint amilyen súlyos volt, és Kris nem győzte hangoztatni, hogy ő megmondta, hogy nem nagy ügy.

 

- Húsz éve-

 

Szabálykövető tinédzser voltam, és betartottam azokat a szabályokat, amelyeket az iskola meghozott, de ez még nem jelentette azt, hogy unalmas fickó lennék. Szét tudtam választani a magánéletemet a kötelességtől, nem úgy, mint Eunhyuk, aki azt hitte, órákon is lehet olyan életteltei és rebellis, mint a szabadidőnkben. Emiatt sokszor került bajba, rengeteget kellett pluszban futnia, fekvőtámaszoznia, takarítania és pakolnia, de nem tanult a leckéből. A legnagyobb lázadása azt volt, hogy folyamatosan színesre festette a haját, és hiába borotválták le a tincseit, akkor meg azokat az apró kis tüskéket festette be, úgyhogy egy idő után a kiképzőink inkább hagyták, hogy kivirítson a hol vörös, hol kék, hol zöld tincseivel. Eunhyuk nem terepre edzett, hírszerző akart lenni vagy adatelemző szakember, aki egy irodában összesíti az információkat és elméletekkel áll elő, tehát teljesen mindegy, hogy milyen színű a haja.

Ritkán kaptunk kimenőt, ami fiatal férfiként, aki már aktívan érdekel a másik nem, igen megterhelő. Talán éppen ezért, ha megtehettük, belevetettük magunkat az éjszakába, és úgy jöttünk onnan vissza, mintha a kutya szájából húztak volna ki minket. Mindenki máshogy bulizott, de sosem csináltunk olyasmit, ami miatt kirúghattak volna a suliból.

Nem válogattam sokat barátok terén, de Eunhyuk állt hozzám legközelebb, vele bármiről beszélhettem, meghallgatott, tanácsot adott, és sokat elárult ő is a maga kétségeiből és örömeiből. Rajta kívül talán még Yesunggal ápoltam jó kapcsolatot, aki állandó célpontja volt Eunhyuk szívatásának a mély, kissé öreges tónusú hangja miatt. Yesung komolynak és talán beképzeltnek tűnt első ránézésre, de valójában neki is megvolt a humorérzéke, csak kissé sajátosan. Sokkal jobban élvezte a feketehumort, mint Eunhyuk egyértelmű szívatásait, de egy nagyon megbízható és korrekt embert ismertem meg benne, így sosem éltem meg teherként, ha csatlakozott hozzánk egy-egy bulinál.

Ezt nem mondhattam el Shiwonról, aki kimondottan szálkának számított a szememben. Idegesített a sznobizmusa, a fennhéjázó stílusa, mintha mindenki fölött állna. Úgy éreztem, a közeledése nem őszinte, csak egy máz, amivel megpróbálja elhitetni mindenkivel, hogy milyen nagyszerű, és azt kommunikálni a felettesek felé, hogy népszerű, és a korosztálya felnéz rá. Gyűlöltem az ilyen kétszínű embereket. Lehet, én voltam túl jó emberismerő, mert sokan bedőltek neki, még Eunhyuk sem értette, miért vagyok olyan ellenséges, ő ha nem is kedvelte, de nem írtózott tőle.

Szilveszter éjjelén egy közeli szórakozóhelyen roptam a táncparketten, amikor Yesung szólt, hogy intézkednem kellene, mert Eunhyuk túlzásba vitte az italt, és összeszólalkozott valakivel, aki éppen most akarja megruházni. A barátom meg tudta védeni magát, a gondot a kötekedő alak haverjai jelentették, így mi is ringbe pattantunk, és a helyről vérző sebekkel, sajgó állal és lüktető ököllel lettünk kipenderítve. Yesung tovább állt egy következő helyre, én leültettem Eunhyukot egy padra, és hoztam neki egy üveg ásványvizet, hogy kicsit kijózanodjon.

Hadovált mindenféléről, főleg arról, hogy ő rá ne mondja senki, hogy csicska, mert bármit megtenne, és hogy bizonyítsa ezt, tetoválást akart csináltatni. Próbáltam visszatartani, és rábeszélni, hogy ne tegye, hiszen ez örökre szól, és akkor kijátszotta ellenem azt a kártyát, amiről régóta tudott, de sose használta még.

– Ha annyira nincs önuralmad, hogy ne hányd össze magad egy tűtől, akkor maradj csak, róka koma!

Valóban féltem a tűtől, rettegtem tőle, gyerekkorom óta levert a víz, ha az oltás szóba került. A beiratkozásnál követelmény volt, hogy több oltást is kapjunk, mint az átlag állampolgárok, hiszen sokkal extrémebb és megterhelőbb környezetekben kell majd tartózkodnunk, könnyen összeszedhetünk olyan betegségeket és fertőzéseket, amelyekkel egy irodista nem találkozik. Ezt mind az első pár napban, és ha Eunhyuk nem tartotta volna a száját, az egész iskolai pályafutásom abból állt volna, hogy azzal cikiznek, hogy lehánytam az iskolaorvost.

Be akartam bizonyítani Eunhyuknak, hogy már leküzdöttem a félelmemet, így utána eredtem. Viszont mielőtt bementünk volna a tetováló szalonba, beöntöttem magamba annyi vodkát, hogy biztosan megjöjjön a bátorságom.

– Oké, most már ide nekem a zsákvarrót! – ütöttem a mellkasomra.

– Gyönyörűen fog kinézni, ahogy ez a sok vodka visszaköszön majd a tetkós padlójáról – röhögött Eunhyuk jóízűen, és bekísért a szűk kis boltba.

Azzal próbáltam meg spanolni magam, hogy hülyébbnél hülyébb ötletekkel álltam elő, mit fogok és hova varratni, aztán az egészből nem lett semmi, mert amint bekapcsolta a pasas a tetováló gépet és én meghallottam a berregését, összeakadtak a szemeim, és egyszerűen elájultam.

Eunhyuk elmondása szerint nem tudta eldönteni, hogy nevessen vagy inkább aggódjon, úgyhogy végül egyszerre csinálta a kettőt, és úgy vitt haza a hátán, hogy végig röhögte az utat. Utána hetekig hallgathattam, hogy miattam van izomláza, és kárpótlásul minden este ki kellett csutakolnom a bakancsát. Nem haragudtam rá miatta, volt már, hogy ő neki kellett az én reggeli ébresztői kötelességemet ellátni, mert tettem neki egy szívességet korábban, szóval ezek bevett módszerek voltak a barátságunkban.