Pókháló (5. évad): 9. fejezet: A távoli rokon

 

Donghae:

Egy támadást követően az első egy hét minden napja olyan, mintha eltérést keresnél két kép között, minden egyes szegletére odafigyelsz a környezetednek és keresed az árulkodó jeleket még akkor is, ha egyébként nincsenek. Ennek hála a megszokottnál is feszesebb lettem, és Tao küldetésének érezte, hogy lelazítson. Az egészben pedig az volt a legfurcsább, hogy úgy éreztem, megpróbál kikezdeni velem.

Sosem vonzódtam a férfiakhoz, világ életemben a nők után futottam, de semmi bajom nem volt azzal, ha valaki így érez. Key titok helyett műsort csinált a saját beállítottságából, Kris ahhoz képest, hogy mekkora nőcsábász hírében állt, végül Baekhyun mellett kötött ki, és a szervezetből több embert is ismertem, aki titkon vagy nyíltan, de a saját neméhez vonzódott – akár lányok között is, hiába voltak kevesen a Liliom kötelékében.

Tao stratégiája abból állt, hogy megpróbált rávenni olyasmire, amit magamtól nem akarnék, és ha nemet mondtam, azzal támadott, hogy öreg vagyok, unalmas, nem mozdulok ki a komfortzónámból és be vagyok gyepesedve. Eleinte egyszerűen csak elengedtem a fülem mellett ezeket a megjegyzéseit, de minél többször hallottam őket, annál inkább dühítettek, úgyhogy végül Tao győzött, és elmentem vele shoppingolni. Értelmetlennek találtam, de megtettem.

Ha ruhát vásároltam magamnak, célirányosan haladtam, csak a kezemmel tájékozódtam, a ruhák anyagából tudtam, hogy megfelelőek-e a számomra, vagy sem. Ha ezen a teszten átmentek, jobban szemügyre vettem egy-egy darabot, megvizsgáltam, mennyire lehet kényelmes, ruganyos, és tudom-e harci helyzetben is kényelmesen viselni, vagy csupán különleges alkalmakra jó. Egy kisfőnöknek minden pillanatban készen kell állnia rá, hogy lehet, az életéért kell küzdenie, és egy szűk öltöny, vagy egy túl feszes nadrág könnyen hátrányba sodorhatja egy közelharcban.

Tao nem így válogatott, neki a külsőségek számítottak, legyen divatos, szép és márkás a ruhája, a praktikum nem szerepelt a listáján. Hiába próbáltam jobb belátásra bírni, meg sem hallgatott. Velem ellentétben, aki maximum két vagy három ruhát voltam hajlandó felpróbálni a helyszínen, a többiről ránézésre megmondtam, hogy jöhet-e vagy sem, Tao a fél üzletet fel akarta venni magára. Ott ültem a várakozó – és egyébként igen kényelmes – kanapén, és arra gondoltam, mióta lettem én Tao pasija? Vagy az apja. Miért is várom én egyáltalán végig ezt?

Amikor végre leültünk az étkezdei részen, úgy éreztem, másfél napja vagyunk már a plázában. Teljesen leszívta az energiámat a sok várakozás, és Tao végeláthatatlannak tűnő válogatása, úgyhogy jól esett, hogy végre csendben van, és nem csinál mást, csak tömi a fejét.

Szakmai ártalom, hogy bárhová megyek, mindig felmérem a környezetemet, nem leselkedik-e ellenség a közelben, így mindenkit egy gyors pillantással leszkennelek, és a gyanúsakat megjegyzem magamnak. Ha valaki ki is tűnik számomra a tömegből, annak nem mutatom jelét, nehogy valaki megfigyeljen, és eláruljam magam, de ezúttal nem tudtam elrejteni a megdöbbenésemet.

Egy alacsony, mosolygós fiú társaságában ott ült tőlünk nem messze az öcsém, és egy tál salátában gyilkolta a tonhaldarabkákat a villájával. A testtartása egyenes és határozott volt, minden figyelmével a vele szembeülőre összpontosított, és a szája szélén mosoly bujkált. Donghan mosolyog?

Habár testvérek vagyunk, amíg én apámra ütöttem, ő inkább az anyánkra. Én alacsony vagyok, markáns vonásokkal, erős csontozattal és fegyelmezett, szigorú lelkülettel. Donghan ezzel szemben magas, karcsú, igazi modell alkat, szép, lágy vonásokkal, és bár erős és ügyes a küzdősportokban, kettőnk közül nem őt alkalmaznák bodygouardnak egy koncertre. Donghan gyerekként vidám, cserfes és élettel teli volt, viszont amikor legutóbb találkoztam vele hűvös és távolságtartó maradt, talán az évek alatt megkomolyodott, vagy inkább megjegesedett – mint az anyánk a házasságának ideje alatt. Donghan minden karakterjegye ellenére egy dologban kísértetiesen hasonlított az apánkra, az pedig a szeme. Nem feltétlenül a formája, vagy a szín miatt, mert míg apámnak klasszikus ázsiai szemformája van, addig Donghan kiskorától kezdve dupla szemhéjú, fekete helyett pedig sötét csokoládébarna az írisze. Az viszont megegyezik, ahogy nézni tudnak vele. A lélek is megfagy benned, ha mérgesek, ha mitológiai lények lehetnének, Medusa biztosan feleségül menne hozzájuk. Donghan tekintetében aznap viszont kedvesség honolt, kedvelhette azt az alacsony, mosolygós fiút, akivel együtt ebédelt.

Nem tudtam levenni róla a tekintetemet, és ezt egy idő után vagy kiszúrta, vagy megérezte, mert oda fordította a fejét az irányunkba, és igen… Apám szemei néztek vissza rám.

Hamarabb felálltak az asztaltól, mint mi, és tudni akartam, hová tartanak, így Taót magam után ráncigálva követtem őket. Tao persze totálisan félreértette az egészet, azt hitte, sikerrel járt az ötlete, és megérintett engem a vásárlás szele.

Amíg Tao elveszett a ruhák próbálgatásának forgatagában, én odaálltam az egyik ruhaállványhoz – ami szemmel láthatóan olyan pólókat tárolt, amik kicsik nekem –, és megszólítottam az öcsémet.

– Han, nem is tudtam, hogy visszajöttél…

– Meglepő. Azt hittem, ti mindent tudtok – húzta el a száját, és ő is válogatást mímelt. – Egyébként anya is itt van, bár nem tudom, meddig.

Anya itt van? – szaladt végig a hátamon a hideg. Anya… Nem tudtam megbocsátani neki. Fogalmam sem volt, mit tennék, ha megjelenne előttem. Egyáltalán fel akar keresni? Akar velem beszélni? Bocsánatot akar kérni? Vagy egyáltalán nem érdeklem?

– Ha át akarsz jönni, elküldtem a címemet – vetettem oda búcsúzásul, és kirángattam Taót az üzletből.

Nem fűztem hozzá túl sok reményt, de az esélyét megadtam, hogy újra testvérek lehessünk.

Tao:

Szerettem volna megmutatni Donghae-nak, hogy az, ha jól érezed magad, senkinek sem fáj, és csak azért, mert ő a főnökünk, nem kell mindig vaskalaposnak lennie. Egyáltalán nem volt olyan öreg valójában, mint ahogy viselkedett, nem értettem, miért kell folyamatosan zsörtölődnie és húzni a száját az összes ötletemre.

Rámenős és akaratos voltam, és éreztem, mennyire eltaszít, amikor túlságosan ráakaszkodom, úgyhogy direkt idegesítettem vele. Donghae jó pasi, szexi, erős és határozott, pont az esetem, de mivel ő Donghae, biztosan nem akarnék viszonyt kezdeni vele. Egy éjszaka, amit rá lehet fogni az alkoholra, belefért volna az ízlésvilágomba, de egyébként semmi komoly tervem nem volt vele. Egyszerűen csak piszkáltam a nyomulással.

Donghae nem sűrűn hívott át magához senkit, mert az szerinte veszélyes, de őszintén ez meg is látszott a lakásán. Az ember otthona sok mindent elárul arról, milyen az, aki benne lakik, Donghae viszont semmit sem mondott el magáról. Se egy családi kép, se kedvenc könyvek, se DVD-k, mintha egy előre berendezett, semleges lakásba költözött volna be, és azóta azon semmit se változtatott volna. Hiába néztem a bútorokat, a tárgyakat, a kárpitok színét, nem tudtam belőle információt kigyűjteni. Egyetlen egy dolog volt az egész lakásban, ami élt, a halak. Donghae halakat tartott, mert a macskákat nem szerette, a kutyákra nem volt ideje, más háziállat meg az elmondása szerint meghalt volna, ha magára hagyja, amíg hosszabb bevetésen van, úgyhogy maradtak a halak. Próbáltam érvelni, hogy a halak is meghalnak, ha nem eteti, de valamiért beakadt nála, hogy a halak megfelelő háziállatok egy kisfőnöknek, és erről nem lehetett lebeszélni.

A csapatban Kris az, aki a leggyorsabban észrevesz valamit, aztán Donghae, és végül én. Ezúttal viszont egyikünknek sem tűnt fel, hogy új jövevény érkezett a lakásba. Én éppen Donghae ölébe próbáltam befészkelni magam, és közben cuppogtam felé puszit kérve, amikor a főnököm először sóbálvánnyá merevedett, majd úgy lökött el magától, hogy a szekrényig csúsztam a parkettán. Zavartan, elvörösödve pattant fel, és a szavakat kereste az idegen fiú előtt.

A srác, aki felhúzott szemöldökkel fixírozta a lakás tulajdonosát, szívdöglesztően helyes volt. Egy magas lehetett velem, a szája dús, az orra egyenes, a fekete hajtincsei kissé a szemébe lógtak, és a tekintete… Színes kontaktlencsét viselt, így a szeme zölden mérte végig Donghae-t, szerettem volna közelebbről megnézni, hogy milyen árnyalatú. Nem is, inkább, hogy milyen színű az eredeti szeme.

A válla széles, a végtagjai hosszúak, a mellkasa lapos, nem hittem, hogy jól látható izma lenne a ruha alatt, mégsem tűnt törékenynek, hiánya volt karcsú a dereka. Leginkább egy filmsztárra hasonlított, tökéletesen alakította volna a gazdag cégörökös fiút, volt a kisugárzásában valami előkelő.

– Nem akartam zavarni – jegyezte meg. A hangja magas volt, de nem annyira, mint az enyém, kellemesen csengett.

– Csak Tao azt hiszi, vicces – magyarázkodott Donghae, és idegességében leporolta a ruháját.

– Tao ilyen játékos? – fordult felém, és a hangja megváltozott.  Mélyebb és selymesebb lett. Jól érzem, hogy kikezdett velem?

– Ha szeretnéd, cicafiú – incselkedtem vele.

Nem tudom, miért hívtam így, talán a zöld szemei miatt, vagy azért, mert szívesen cicáztam volna vele, de nem vette rossz néven. Megrándult a szája széle, ennyi volt a mosolya, de a hangja továbbra is megőrizte azt az őrjítően szexi színezetét.

– Sok mindenre kapó vagyok, de tudd, hogy a hyungod vagyok.

Rögtön kérdőre akartam vonni, ezt mégis honnan tudja így ránézésből, aztán megakadt a tekintetem Donghae-n, és gyanakodni kezdtem. A fiú kopogás nélkül érkezett, tehát kulcsa lehet, vagy tudja, hol van a pótkulcs, mégsem láttam még soha korábban a bázison, pedig egy ilyen arcot megjegyeznék. Milyen más magyarázata lehet annak, hogy Donghae, aki úgy védi a privát életét, mint egy anyatigris a kölykeit, belépést engedett neki, ha nem az, hogy a fiú maga is a privát életének része. De kije? Donghae sosem beszélt a családjáról, anyja és apja biztos, hogy volt, máshogy nem születhetett volna meg, de testvér, unokatestvér, unokaöcs, ezek közül bármelyik lehetett az idegen. Azt Donghae sosem mutatta, hogy vonzódna a férfiakhoz, meglepett volna, ha az a fiatal szépfiú a szeretője lenne – bár megérteném. Főleg, ha abból indulunk ki, hogy mennyire zavarba jött attól, hogy a srác – aki szerint ő a hyungom –, mondhatni, ránk nyitott.

– És te kije is vagy Donghae-nak? – kérdeztem a zöldszeműt.

– Ismerőse – vágta rá Donghae, szinte azonnal, mielőtt még a fiú meg tudott volna szólalni. – Han nemrég jött vissza az országba.

– Han? Félig amerikai vagy? – Ez megmagyarázta volna a dupla szemhéját és a megkapó külsejét.

– A Han az angol nevem. Egyébként Donghannak hívnak – mutatkozott be, és anélkül nyújtott kezet, hogy a másikkal megtámasztotta volna az enyémet. Meglátszott, hogy külföldön élt. – Téged?

– Huang Zi Tao, de mindenki csak Tao-nak hív.

– Örülök, Tao – mosolyodott el, a fogai tökéletesek. Ilyen srác nem is létezik.

Nem tudtam betelni a fiú szépségével, pedig szemmel láthatóan Donghae nagyon szerette volna, ha elhúzok végre. Folyton arról kérdezgetett, nincs-e valami dolgom, nem kellene-e edzenem, vásárolnom, főznöm, mosnom, takarítanom, bármit csinálnom, ami nem az ő lakásában van. Egy órán át hagytam, hogy megpróbáljon kirugdalni onnan, aztán beadtam a derekamat, de mielőtt még távoztam volna, elkértem a macskaszemű telefonszámát.

Hazaérve az első dolgom Cuki megetetése után az volt, hogy átkopogjak Krishez, és elmeséljem a történteket. Hála az égnek, Baekhyun nem volt ott nála, így nyugodtan beszélgethettünk. Az a kis vakarcs folyamatosan ott lógott Kris nyakán, a fél gardróbját áthozta, pedig nem is éltek együtt, és megállás nélkül közös programokat talált ki kettőjüknek, így Kris velem – aki a legjobb barátja vagyok – alig találkozott.

Kris egy pohár limonádét kortyolva hallgatta végig a beszámolómat, és sikerült a leglényegtelenebb részét felfognia az egészből.

– Szóval, ha a fiú egy macskára emlékeztet téged, és neked bejönnek az emberi kandúrok, de amúgy tetszik Donghae is, akkor Donghae is egy kiscica?

– Donghae max egy öregedő himalájai, nem mondanám rá, hogy kiscica.

– Az milyen?

Mutattam egy képet Krisnek, és annyira elnyerte a tetszését, hogy az örömkönnyeit törölgetve be is állította hívóképnek Donghae telefonszámához. Előre éreztem, milyen veszekedés lesz abból, ha azt a kisfőnökünk meglátja.

Egész nap Donghanra gondoltam, mégsem mertem felhívni. Nem akartam, hogy rögön nyeregben érezze magát, ha azonnal futok utána, mint egy idióta, akkor kezdő körből vesztese leszek a játékunknak. Azt akartam elérni, hogy ő kezdeményezzen, és enyém legyen a válaszlehetőség. Végül így is, úgy is az ágyában akartam kikötni, a kérdés csak az volt, ezt nyertes vagy vesztes pozícióból fogom-e elérni.

 

Donghae:

Donghan a legrosszabb pillanatban állított be, és ráadásul hangtalanul érkezett, az ajtót elfelejtettem bezárni, amikor Taóval megérkeztünk, annyira elvonta a figyelmemet az, hogy az öcsém Koreában van, és én nem tudtam róla. Apa nyomon követte Donghan és az anyánk minden lépését, még azt is tudta, mikor és hány gyógyszert vagy drogot vettek be, tudtam az öcsém összes stiklijéről, arról, ki ült mellette az iskolában, hány szendvicset vett a büfében, mindent, mégsem kaptam értesítést arról, hogy az országba repültek. Vajon apa direkt nem szólt, vagy ő sem tudta? Kizártnak tartottam, hogy ki tudták cselezni az Arany Liliom megfigyelőrendszerét.

– A pasid nem tűnik túl hűségesnek – dobta le magát a kanapéra Donghan, a lábát a dohányzóasztalra tette. Hamar eltűnt a jólneveltsége…

– Nem a pasim.

– Nekem úgy tűnt, hogy nagyon érdeklődik irántad.

– Nekem meg úgy tűnt, te érdeklődsz iránta. Mióta érdekelnek téged a férfiak?

– Mióta anyát idegesíteni lehet vele.

– Donghan, ez nem olyan, mint a piercing vagy a tetoválás. Ne játszadozz mások érzéseivel! – fedtem meg. Régóta nem éltünk együtt, csak a gyerek Donghant ismertem, mégsem engedhettem, hogy így viselkedjen. Az öcsém nem rossz ember.

– Nem mondtam, hogy nem kölcsönös az érdeklődés a partnereimmel. Te az időpontját kérdezted, és én válaszoltam.

Fogalmam sem volt róla, milyen viszonyt ápolnak anyával, de azt hittem, közel állnak egymáshoz. Legutóbb, amikor találkoztunk abban a kávézóban Amerikában, Donghan ellenségesnek tűnt velem, és főleg akkor, ha apa szóba kerül. Úgy gondoltam, anya ellenünk hangolta, de ha Donghan azzal idegesítette, hogy férfiakkal szórakozik előtte, talán az ő viszonyuk sem túl rózsás.

– Miért jöttetek vissza? Legutoljára, amikor anyáddal beszéltem, azt mondta, hogy soha többé be nem teszi a lábát ebbe az országba.

Anya az én anyám is, de nem tudtam annak nevezni. Megbocsáthatatlan, hogy elhagyott.

– Miattam. Kaptam egy jó állást egy koreai modellcégtől, és ezért ideköltöztünk.

– És hova költöztetek?

– Minek mondjam el? Úgyis megtudod – vett ki egy ezüst tárcát a zakója belső zsebéből, és rá akart gyújtani egy szál cigarettára, de kivettem a kezéből.

Felnőtt volt már, dohányozhatott, de nem az én lakásomban. Elég volt, ahogy rám nézett, tudtam, hogy fel akar húzni, és örül neki, hogy jó úton jár. El sem tudtam képzelni, miket művelhetett a prűd anyámmal. Donghan vajon miért haragszik rá ennyire?

– Elmondod neki, hogy ma itt jártál?

– Kizárt. Képes, és begyógyszerez az altatóival, felcipel egy repülőre, és elvisz a világ másik végére. Neki te ugyanannyira bűnöző vagy, mint apa. Ha veled találkozom, olyan, mintha vele tenném.

Nem vagyok egyenlő az apámmal. Egy oldalon állunk, egy cég részei vagyunk, ő a főnököm, de van saját véleményem és elképzelésem a világról. Ha anya azt hiszi, hogy apa átmosta az agyamat, akkor hülyébb, mint emlékszem rá.

Amíg Donghan azon hisztizett, hogy nem gyújthat rá, pedig itt már nagykorúnak számít, én átnéztem a cigarettatartóját, és csak azután adtam vissza neki, hogy megbizonyosodtam róla, nincs közte füves cigi. Donghan középiskolában többször is kipróbálta a marihuánát, és egy cseppet sem örültem neki. Az, hogy a tudtom nélkül Koreába jöttek, bebizonyította, hogy koránt sem tudok róluk mindent. Például azt sem olvastam egyetlen jelentésben sem, hogy Donghan férfiak társaságában tölti a szabadidejét.

– Hanie, próbálj meg nem bajba keveredni! – kértem, amikor távozni készült.

– Amíg nem tudják meg, hogy az öcséd vagyok, nem érhet komoly baj. Egyébként pedig Donghan vagyok. Szokj hozzá, hogy felnőttem!

Nem tudtam hozzászokni. Annyi évet vesztettünk el, és az én szememben ő még mindig az a csillogó tekintetű kisfiú volt, aki szuperhősnek tartott engem. Anya elrabolta tőlünk a testvéri pillanatokat, de elhatároztam, hogy ezúttal nem fogom hagyni neki, hogy újra megtegye. Donghan eljött hozzám, tehát a testvérem akart lenni, és ezt úgy fogom védelmezni, mint az apámat.

 

Donghan:

Habár aznap a véletlen hozott össze a bátyámmal, amint leszálltunk a repülőgépről, sejtettem, hogy előbb vagy utóbb, de ez be fog következni. Anyától tudtam, hogy apám gengszter, és a bátyám is benne van a mocskos üzleteiben, így nem nehéz kinézni belőlük, hogy utánunk szaglásznak. Donghae mégis megdöbbent, hogy Koreában vagyunk, és elhittem, hogy az érzései valósak. Anya semmit nem hitt el se vele, se az apámmal kapcsolatban. Ha elmondtam volna neki, hogy Donghae teljesen átlagos, egyáltalán nem megszállott, vagy rossz ember, azzal, hogy annak a szervezetnek a részévé vált, anya számára végleg elveszett a bűn világában. Én nem haragudtam a bátyámra, szerintem ő pontosan ugyanolyan áldozata volt ennek az egésznek, mint én. Erről egyedül az apám tehetett. Ő választotta ezt az utat, neki nem felelt meg a tiszta élet, és a saját kapzsisága vezette bele ebbe a szétszakadt állapotba a családját.

A szexuális irányultságom számomra nem okozott túl nagy gondot, ugyanúgy jól éreztem magam fiúkkal és lányokkal is, mindkét helyzet bejött, felizgattak az érdekes, új emberek és helyzetek, anyám viszont úgy csinált, mintha ördög szállt volna meg, amikor egy fiúval tértem haza. Vagyis, nem egészen haza, mert két lakást is béreltünk Koreában. Az egyik volt az otthonunk, a másikban éltem a szexuális életemet, hogy anyát ne zavarjam, de azért elég közel legyek ahhoz, hogy másnap lecsekkolhasson, jól vagyok-e.

Sosem tudtam, anya mit tud rólam. Néha úgy tűnt, mindent, máskor pedig, hogy valami egészen másnak gondol, mint ami vagyok. Úgy kezelt, mint egy kisgyereket, folyamatosan rajtam akarta tartani a szemét, megszidott a legkisebb hülyeségekért, mégse szólt rám, amikor beszívva tántorogtam haza. Nem hittem el, hogy nem látta a különbséget a részeg és a bedrogozott állapotom között. Vagy csak nem akarta látni? Ha beismeri, hogy a fia ilyet tesz, akkor azt is beismeri, hogy valamit elrontott a nevelésem során? Tényleg elrontott bármit? Ő rontott el? Vagy egyáltalán el kell ehhez rontani?

Amíg csak a fűről volt szó, úgy éreztem, túlreagálja. A baráti köröm nagy része legalább egyszer kipróbálta, és ha a sulit nézzük, a fűvel még ki is röhögtek. Az elit fiatalok drogja nem a marihuána, hanem a kokain, ami elég jó ahhoz, hogy élvezd, és elég drága ahhoz, hogy nekünk mégis csekélység legyen. Ugyanúgy, ahogy a telefonoknál, cipőknél, táskáknál vagy kocsiknál, a kábítószereknél is léteztek kategóriák az árazásuk alapján. Több „nagymenő” a suliban beszólt nekem azzal, amikor egy-egy buliban az alkohol mellé csak füvet szívtam, hogy ennyire csóró vagyok-e, vagy csak töketlen. Nem érdekelt a kokain, és amikor egyszer kipróbáltam, akkor se lett a kedvencem. Anyától bezzeg megkaptam érte a magamét, kiabált velem, csapkodott, elhordott mindennek, én meg annyira feldühítettem magam azon, hogy a veszekedéssel elrontja a kedvemet, hogy visszafeleseltem. Anya sosem ütött meg korábban, de az, hogy azt mondtam neki, hogy gyógyszerfüggőként meg sem szólalnék a helyében, kicsapta nála a biztosítékot, és felképelt. Más helyzetben, ha kevésbé vagyok beállva, meg tudtam volna állítani a kezét, de aznap este ezt telibe bekaptam, és egy életre meg is jegyeztem. Többet nem mondtam neki ilyet, és kokaint se használtam újra.

Helyette találtam valami mást, ami sokkal veszélyesebb volt, és sokkal jobban megfelelt ahhoz, amit én a droggal kerestem. Kikapcsolást. Ha szilánkot szívtam, mintha a világon megnyomták volna a nagy power gombot, és elsötétült az egész. Nem hallottam a zajokat, nem zavartak a fények, nem bántottak a problémáim, nem maradtak se kérdések, se válaszok. Az idő elmosódott, és csak lebegtem a semmiben.

Az osztálytársaim őrültnek tartottak, a szilánk különlegességnek számított, de féltek tőle, mintha halálos betegség lenne. Talán az is volt. Én is láttam a lecsúszott szerezőket, akik nyáladzó, remegő zombikká változtak. Egyetlen egyről sem tudtam az államunkban, aki régen szilánkozott volna, majd letette, és tisztán élt. Ezt nem lehetett letenni. Senkinek se sikerült. Állítólag azonnal a függőjévé válsz, és szempillantás alatt belekerülsz abba az állapotba, amikor nem tudsz másra gondolni, csak az anyagra. Velem ez valahogy nem történt meg. Ritkán, havonta egyszer használtam egy buliban, és másnap éreztem egy enyhe kis fejfájást, meg égett az orrom, de estére elmúlt, és utána nem tért vissza se a kimerültség, se a vágy arra, hogy újra a tálca fölé hajoljak. Nem tudom, lehet, vasból volt a szervezetem, de nem lettem függő.

Ez persze nem jelentette azt, hogy büszke lettem volna rá, hogy használom, mert a drogozásban mindig ott van az a kis szégyenfaktor, hogy tudod, rosszat teszel, és szégyelled, hogy nem tudsz ellenállni, vagy nélküle bulizni, de valahogy túl tudtam tenni magam rajta. Nagyon könnyen le tudtam szarni a problémákat magam körül.

Úgy sejtettem, ha Donghae megtudná, hogy füvezek, és néha szilánkozok, biztosan lenyúzta volna az összes bőrömet, így úgy terveztem, titkolni fogom előle, és éppen ezért nem is tettem jointot a cigis tárcámba, mert tudtam, hogy képes, és átnézi. A dísz tolltartómba rejtettem, és onnan is vettem elő, miután elköszöntem a bátyámtól. Ha van egy értékes dolgod, amin nem lehet drogot venni, kérj meg egy drogost, hogy rejtse el, biztosan nem fogja megtalálni senki. Hihetetlen, milyen leleményesek tudunk lenni, ha a saját gyengeségeinket kell elfedni.

Tao érdekesnek tűnt, de nem akartam felhívni, hadd fusson ő utánam. Donghae-vel lógott, nem lepődtem volna meg, ha ő is bűnöző, de kicsit sem érdekelt. Én meg drogos vagyok. Még össze is illünk. A kérdés az maradt csupán, ki fogja megtenni az első lépést, és meddig fogunk együtt táncolni.