Kris:
Már az is önmagában megdöbbentő volt, hogy Donghae együtt lóg egy modellel, de arra aztán végképp nem számítottam, amit erről a bizonyos – Tao által az égig magasztalt – fiúról látni fogok.
Az egész úgy indult, hogy Donghae idegesen becsörtetett a főhadiszállásra, eltűnt az egyik szobában, majd felvágtatott a nagyfőnökhöz, és onnan úgy vakkantotta ki a nevemet, mintha szitkozódna.
– Mi a gond? – kérdeztem óvatosan. Sosem lehet tudni, hogy egy ilyen régivágású bomba mikor robban fel.
Habár csak nekem szóltak, Taót is magammal vittem.
– Szükség van a sasszemedre – tájékoztatott Donghae.
Onnan tudtam, hogy koránt sincs akkora baj, mint azt Donghae hiszi, hogy a nagyfőnök arca ugyanolyan nyugodt maradt, mint szokott. Ha jobban belegondoltam, sosem láttam még kimondottan idegesnek. Bosszúsnak talán igen, de hogy ő elveszítse a fejét, az szinte elképzelhetetlen volt számomra. Szerintem még akkor is a székében ülve várná, hogy megoldódjanak körülötte a dolgok, amikor az épület már romokban hever.
Egy térfigyelő kamera felvételét kellett megnéznem, ami egy szórakozóhely parkolóját mutatta, előző éjszaka, hajnali kettőkor. Egy magas, vékony, jól szituált fiatal srác támolygott ki az épületből, láthatóan ittasan, és a parkolón keresztül kívánt eljutni az úti céljáig. Az egyik autó mellett két feketeruhás alak várt, a testtartásukból és a gesztusaikból sütött, hogy csak mímelik a társalgást, és valójában a fiúra várnak. Amint az áldozatuk kellő közelségbe ért, elállták az útját, és nem akarták tovább engedni.
Tao nem szokott felszisszenni ilyen esetekben, de akkor még nem raktam össze, hogy miért érdekli annyira a videó főszereplőjének testi épsége, csak megjegyeztem magamnak azt az ideges sóhajt.
A fiú mondhatott valamit a fickóknak, talán azt, hogy „Kopjatok le!”, nem tudom, de a pasasok még fenyegetőbben próbáltak meg fölé tornyosulni, ami nem volt egyszerű, mert a srác egy homloknyival magasabb volt náluk. Így ránézésre elérhette a száznyolcvan centimétert, és ha hozzáadtam ehhez a karcsú alakját, meg a divatos ruháit, nem is álltam már olyan messze a valóságtól. Úgy sejtettem, egy gazdag chaebol fiú, vagy esetleg egy idol az, akit megpróbáltak kirabolni. Egyedül az maradt még zavaros számomra, hogy ez miért fontos a Liliomnak?
A zaklatók nem tágultak onnan, így a fiú tett egy erényes lépést előre – már amennyire a részeges állapota engedte, hogy meginghatatlan legyen.
Ez után következett az, amire nem számítottam.
Szemrevaló delikvensünk körülbelül tíz másodperc alatt úgy harcképtelenné tette az ellenséget, hogy csak lestem. Korábban maximum Taótól láttam ehhez hasonló manővereket. A fiú kétséget kizáróan küzdősportolt valamit, ráadásul igen magas szinten állhatott belőle az idejét elnézve.
– Wow… – ámult el Tao, és némi pír szökött az arcára.
Kezdett gyanús lenni a dolog. Taót az ilyen megmozdulások csak akkor nyűgözték le, ha maga csinálta. A fiú arca éppen csak egy pillanatra látszott a felvételen, amikor megpördült az egyik rúgáskor, akkor is inkább elmosódva. Ha Tao ennyiből ráismert, és nem tojta össze magát, akkor vagy nekem is tudnom kellett volna, hogy kicsoda, vagy Tao titkolózott előttem.
– Mit kellene látnom? – tettem fel a tízmilliót érő kérdést Donghae-nak.
– Mondj el mindent, amit az alakokról el tudsz mondani. Nem sokkal később egy fekete autó jött értük, se a rendszám, se a benne ülők nem látszódnak, de a két barmot elvitték onnan. Nem tudtunk információt szerezni róluk.
– Tehát az útonállók a fontosak, nem a fiú? – próbáltam kijátszani Donghae figyelmét.
– Igen – próbált megerősíteni, de a hangja nem volt teljesen parancshoz illő. Mintha nem lenne biztos a válaszban.
Megnéztem a feketeruhás alakokat, és ahogy pásztáztam őket, párhuzamosan mondtam, hogy mit látok. A felvétel nem volt a legjobb, így sok apró részlet elveszett, de a „különleges képességemnek” hála sikerült értékelhető információkkal szolgálnom. Például, hogy az egyiknek volt egy tetoválás az alkarján, valami, aminek hegyes háromszögben végződik az alja, de arra nem mertem volna megesküdni, hogy a másiknak is ezzel megegyező tetkója lenne. Azt megállapíthattuk, hogy mindkettő visel valamilyen jelet a jobb karján, és a tetoválásuk vége a csuklójukig ér, de ennél tovább nem jutottunk. Ez jelenthetett bármit, de semmit úgyszintén.
– Szóval, honnan ismered a ninját? Egy ninja suliba jártatok? – ugrattam Taót, miután Donghae megköszönte a segítségemet, és kijjebb rugdalt az irodából.
– Még mindig nem vagyok ninja… – jegyezte meg Tao a szemét forgatva. – Ő Donghae ismerőse, tudod, a szépfiú.
– Ja, igen! A fiúja, aki flörtölt veled!
– Nem a fiúja! – kérte ki magának Tao, kicsit talán túl vehemensen.
– Miért? Akkor kié? A tiéd? – bökdöstem a könyökömmel.
– Nem… Nem tudom… Talán…
Volt mit elmesélnie, amíg arra vártam, hogy Baekhyun végezzen az apjánál. Nem szerettem, ha hazament, még akkor se, ha megértettem, miért teszi. Az apja nem bírt engem, egy kicsit sem, és ha találkoztak, Baekhyun utána mindig egész nap szomorú volt. Nem tudtam mit tenni, hogy felvidítsam, én tényleg próbáltam jó benyomást tenni az „apósomra”, de hiába. Mivel tudta, hogy kiknek dolgozom, és hogy mit, eleve elvágtak nála.
Tao:
Alig egy hét telt el, mire végre megcsörgettem Donghant, és miután megtettem ezt az aprócska lépést, aznap este már találkoztunk is. Egy bárba ültünk be, és nem csak én, de ő is elegánsan érkezett, mintha randink lenne. Ittunk pár pohárkával, majd felhívott magához, azzal az ürüggyel, hogy ott is tudunk inni, és még ingyen is van. Kicsit furcsán éreztem magam, mert úgy hatott a dolog, mintha ő szedett volna fel engem, pedig ez általában fordítva szokott történni. Nem tudom miért, de zavarba jöttem a közelében.
Egy luxus felhőkarcolóhoz vezetett az utunk, aranyozott lifttel, szecessziós belső térrel – ezt csak később tudtam meg, hogy így hívják, én csak simán gazdagnak mondtam volna –, és kiszolgáló személyzettel a portán. Kicsit úgy hatott a hely, mintha egy hotel lenne, és a szoba, ahová Donghan bekísért, valóban csak egy nappaliból, egy hálóból és egy fürdőszobából állt.
– Azt hittem, hozzád megyünk, nem szállodába viszel – jegyeztem meg, és leültem az aranykeretes, fehér szövetű kanapéra.
– Ez a legénylakásom. A szomszédban van a rendes otthonom, de az anyámat zavarná, ha felvinnék valakit, úgyhogy így diszkrét tudok maradni annyira, amennyire a falak engedik.
Én örültem neki, hogy a Liliom menő fedelet biztosított a fejem fölé, Donghannak meg egyenesen kettő otthona is volt, ráadásul egy ilyen luxus helyen. Kezdtem kételkedni benne, hogy valóban modellkedik-e, vagy inkább valami jól fizető, de, mondjuk, illegális dologban vesz részt, hogy ennyit keressen. Ha ugyanis a két lakást a saját pénzéből vette, akkor nagyon befutott sztárnak kellene lennie, én mégsem futottam bele az arcába az újságokban, pedig a boltban átnyálaztam egy pár divatlapot, amíg a hívására vártam. Amerikából találtam pár fotózását a Google segítségével, de nem hittem, hogy azok annyira jól fizettek volna, hogy kiteljen belőle két ilyen lakásra.
– Ennyire jó meló a modellkedés? Szakmát váltok – próbáltam meg viccelődve információhoz jutni.
– Közös finanszírozás. Anyám üzletasszony. Női fehérneműt gyárt a cége, csupa luxuscucc, a gazdag nőcik veszik, mint a cukrot, úgyhogy van miből buliznom és élni az életet – dobta le magát a kanapéra, és könnyed mozdulatokkal felbontott egy üveg pezsgőt. – Iszol velem az élvezetekre?
Persze, hogy ittam rá, és nem sokkal a harmadik pohár után már csókolóztunk, a negyedik pohár után elindultunk a hálóba, utána meg már nem is használtuk a poharat. Donghan izgató volt és démoni, a szikrázó, élesen hidegzöld, de megbabonázó szemei fogva tartották a figyelmemet, pedig a keze fürgén járt a testemen. Nem volt kezdő, az biztos, kifinomult szerető, de mégse mű, vagy mímelt, inkább tapasztalt. Nagyon reméltem, hogy nem szexmunkából szerezte a vagyonát, mert az nagyban rontott volna az imidzsén. Érdekelt Donghan. Nem csak testileg, hanem érdekelt, hogy milyen valójában. Volt benne valami megmagyarázhatatlanul érdekes, ami nem eresztett.
Annyira elsöprően szenvedélyes volt, hogy a kezdeti elhatározásommal ellentétben, miszerint én fogok irányítani, ha az ágyba kerülünk, ellenkező felállás alakult ki, és ő tepert maga alá. Nem volt ellenvetésem, mert mesterien csinálta, és habár határozott és tüzes volt végig, mégse esett túlzásba, vagy lett durva az uralkodó szereptől.
– A színes kontaktlencse valami szexepil nálad, mint Monroe-nál a szépségpötty? – kérdeztem az ágyban fekve. A matrac puha volt, a takaró selymes, az ágynemű illata kellemesen friss, Donghan egyetlen korábbi partnerének szagát se éreztem vissza belőle, pedig állítólag a legénylakásában voltunk.
– Mondhatjuk. Nagyon ritkán hagyom csak meg a saját szemszínemet. Például, ha nem megyek sehová, csak tespedek otthon.
– És milyen színű a szemed igazából?
– Tölts velem sok időt, és egyszer talán megtudod – incselkedett velem, nagyon ügyesen.
Másnap reggel aztán iszonyatosan kellemetlen dologra ébredtem, történetesen, hogy Donghan anyja benyitott a hálószobába. Szerencsére be voltam takarózva, így nem látott semmi kompromittálót, de megijeszteni azért megijesztett.
Donghan persze nem örült, magára kanyarintotta a takarót, majd kitessékelte az anyját a nappaliba. Hallottam némi elfojtott veszekedést, de nem akartam hallani a családi drámájukat, így inkább a párnába fúrtam a fejem, és aludtam még egy kicsit.
Amikor újra felkeltem, az anyuka már csak egy rossz emlék maradt, Donghan pedig éppen reggelit hozott át a szomszéd lakásból.
Hasonló találkákat szerveztünk ezt követően, leginkább szexeltünk, és csak alig beszéltünk, mégsem tűnt ridegnek vagy formálisnak a kapcsoltunk. Minél több időt töltöttem vele, annál biztosabbá váltam abban, hogy Donghan valóban ilyen szűkszavú és távolságtartó. Szépen lassan próbáltam a páncélja alá furakodni, és rengetegszer lepattantam róla. Ez az izgalmas kihívás viszont nem szegte a kedvem, csak még érdekesebbé tette számomra az érzelmileg megközelíthetetlen modellt, akinek minden egyes találkozásunkkor zöld maradt a szemszíne.
Donghan:
– Nem vagy normális, fiacskám – dorgált meg az anyám. – Hogyan közösködhetsz egy bűnözővel? Amerikáig vittelek, hogy távol tartsalak apát mocskától, és elég volt visszajönnünk, és máris megtalált téged.
– Apa valószínűleg már az előtt tudta, hogy itt vagyunk, mielőtt én megismertem volna Taót. Vagy ha utána tudta meg, akkor se Tao miatt.
– Naiv vagy, fiacskám – kötötte az ebet a karóhoz.
– Vagy te vagy paranoiás – vágtam vissza, és pezsgőtablettát dobtam egy pohár vízbe. – Teszek rá, hogy Tao liliomos. Azért vagyok vele, mert érdekel.
– Egyetlen férfinak sem kellene érdekelnie…
– Ne kezdjük megint!
Anya konzervatív nevelési elveket vallott abból a szempontból, hogy milyen típusú embereknek kell egy párt alkotniuk. Már az összes fehérnemű modelljével össze akart hozni, és párral sikerült is egy éjszaka erejéig, de utána mind kifulladt. Nem hoztak lázba, sekélyesek voltak és számítóak, nem az én világomba illőek. Tao külsőre mogorvának tűnt, mert nagyon erős vonásai voltak, de ha kettesben voltunk, lágy és játékos lett. Nem erotikus módon játékos, hanem olyan bájos módon, mint mikor a romantikus filmekben a barátnő felveszi a fiújának ingjét, és egész nap abban szaladgál a közös lakásukban. Valahogy ezt a hangulatot ébresztette bennem Tao, még ha a tények nem is ezt sejtették volna.
Keveset beszéltünk magunkról, de én mindenki mással is ennyit szoktam társalogni. Nekem nem hűl ki a gyomrom egy mondattól, az biztos. Zárkózott voltam, gyanakvó, óvatos és távolságtartó. Anyám egész életemben a háta mögé nézett, és óvott mindenkitől, szinte az összes iskolai társamról tudott mindent, és gondosan megvizsgálta őket, mielőtt „barátkozni” engedett velük.
A lázadásomat követően fűvel-fával összeszűrtem a levet, nem foglalkoztam vele, hogy kicsodák, vagy pontosan mit akarnak tőlem, csak elvettem tőlük azt, amit ajánlottak, mert megtehettem. Mert én döntöttem, hogy őket akarom, és előtte nem lettek leszkennelve az anyám által. Ettől függetlenül éles határvonalat húztam, amit senki sem léphetett át. Nem engedtem közel magamhoz igazán még az anyámat sem. Benne se bíztam. Nem tudtam bízni benne, mert képtelen volt megérteni, mit miért teszek. Ha megtudta volna, hogy szilánkot szívok, akkor biztosan patáriát csapott volna, beutalt volna mindenféle diliházba, hogy leszoktassanak, de meg sem próbálta volna megérteni, hogy miért teszem. Őt az okok nem érdekelték, vagy egyszerűen nem értette az összefüggéseket. Normális az, ha egy gyerek csak a drogokban és az élvezetek hajszolásában tudja megélni a boldogságot? Nem. Én sem voltam normális, de az anyám nem akarta felfejteni, hogy miért. Nem akarta vállalni a felelősséget. Nem akart szembesülni vele, hogy ő is tehet róla. Könnyebb volt mást hibáztatni, vagy egyszerűen észre sem venni, mert ha nem nézel oda, ha nem látod, akkor nem létezik. Ő ezt az elvet vallotta, én meg belefáradtam abba, hogy bárhogy jelzek neki, hogy nem vagyok boldog, nem veszi a lapot.
Taóról hamar megtudtam azt, hogy szereti a macskákat, és van is neki egy birmanja, ami egyébként valóban nagyon szép példány. Érdekes, hogy amennyire Tao néha közvetlenül beengedett a privát dolgaiba, sosem merült fel, hogy hozzá menjünk fel. Pontosan úgy titkolta az otthonát, mint én a legtöbb dolgomat. Megértettem, miért. Liliomosként elárulni valakinek, hogy hol keressen, hatalmas hülyeség lett volna.
– Ez egy éve készült – kommentálta Tao az egyik képet, amin Cukival, a macskájával pózolt egy torta mellett.
– Nemsokára születésnapod lesz?
– Igazából, holnap.
Nem készültem ajándékkal, de ha egy ilyen információ az arcodba robban, kezdeni kell vele valamit, így kreatívan oldottam meg a dolgot. Kivettem Tao kezéből a telefont, az éjjeliszekrényre tettem, majd a partnerem fülébe súgtam:
– Akkor ma te irányítasz. Ez lesz az ajándékod.
Általában én voltam az, aki mást dugott, de nem tört le a körmöm, ha cserélni kellett, mindkettő esetben jól tudtam érezni magamat. Angolul ez versatile-nek hívják, ami tükörfordításban annyit tesz, hogy sokoldalú, ami nem túl pontos megfogalmazás, de nem voltam elég régóta Koreában ahhoz, hogy ismerjem a helyi terminusokat. A kiejtésemen is kissé érződött néha az angol akcentus, több mint tíz évig mégis csak a Tengerentúlon éltem, ez nyomot hagyott.
Kris:
Egy héttel a parkolós eset után már arról kellett felvételt néznem, hogy Donghant – Taótól tudtam meg, hogy így hívják a lovagját – elrabolják. Ezúttal felkészültebbek voltak a támadók, és az áldozat is részegebb – vagy ki tudja, milyen állapotú. Ezúttal azonban nem az éles szemem – vagy nem csak az – hanem a precíz autóismeretem vezetett nyomra. Elég volt rápillantanom a járgányra, már mondtam is, hogy milyen márkájú, melyik modell, és mi az, amiben esetleg eltér attól, ami kigurul a szalonból. Mivel a felvételnek volt hangja, még a motor zúgásából és az indulási sebességből is lehetett információt kivonni.
Ezt követően puzzle játékot játszottunk, Lay a környék biztonsági felvételeit pakolta ki nekem a nagy plazmatévére, én meg próbáltam kiszúrni, merre ment a jármű. Vagy egy órán át dolgoztunk rajta, de végül egy komplett akciófilm jelenetet sikerült összevágnunk a főnöknek, ahol több kameraállásból mutatják a menekülő járműt, és azt, ahogy a megfigyeltjeink útközben autót váltanak, attól tartva, hátha követtük őket.
Donghae és Tao mentek a modell megmentésére, aki attól függetlenül, hogy kissé átfagyott a pincében, amiben fogva tartották, egy karcolás sem szerzett az elrablásból. Az emberrablók nem akarták bántani, váltságdíjat akartak kérni egy felsőbb utasítást követve. Arról, hogy ki a főnökük, nem sikerült túl sokat megtudnunk, mert valójában ők sem tudták, de a sorsuk borítékolható lett. Amint minden infomorzsát kipréseltek belőlük, golyót kaptak a fejükbe. Azt nem sikerült felgöngyölítenem, hogy a modellfiú miért olyan fontos Donghae-nak, hogy maga ment a megmentésére – Taót értettem, mert kavartak.
Úgy sejtettem, lesz még gond vele.
Tao:
Szerettem volna Donghannal lenni, de a főnök figyelmeztetett, hogy nem látom el jól a kiképzői megbízásomat, és addig nem tágíthatok Jackson mellől, amíg valami eredményt fel nem tudunk mutatni.
Jackson koreaija szépen fejlődött, érteni korábban is értette, csak beszélni nem mert. Majdnem egy hónap alatt azonban megtalálta a bátorságát és rájött, hogyha törve is, de kiprésel magából koreai mondatokat, azzal nagyon jól lehet csajozni.
A harci képességei sajnos nem fejlődtek ilyen gyorsan.
– Néha tényleg reménytelennek tűnsz – túrtam a hajamba, mikor már húszadszorra vágtam a matracra úgy, hogy teljesen kiszámítható volt, honnan és hogyan fogok rátámadni.
– Nem vagyok az a bunyós típus. Vagyis, nem ilyen. A kocsmában bármikor boxolok egyet a nőm becsületéért, de ez a pankrátoros derékig beleváglak a földbe, aztán hagyom, hogy te is, majd kiugrok onnan, és utána vállig váglak bele, meg hasonlók nem az én stílusom.
Jackson következő ismertetőjegye, hogyha koreaiul nem is szeret annyira dumálni, akkor kínaiul be nem áll a szája. De tényleg nem akarja abbahagyni. Néha már azért gáncsoltam ki, hogy hallgasson el. Mindenről volt véleménye, mindenhez hozzászólt, minden eseményről eszébe jutott egy újabb sztori, amit meg akart osztani velem. Donghae már rég nyugdíjba ment volna, ha neki kell kiképeznie az újoncot.
– Jobban kötözi meg az oroszlánt az ész, mint a kéz – szólalt meg a Festő az ajtóban. Fogalmam sem volt, hogyan került oda. Néha úgy tudott közlekedni, mint egy szellem.
– Mit mondott? – hajolt közelebb érdeklődve Jackson, mintha titok lenne a válasz.
– Azt, hogy hülye vagy – fordítottam le neki.
– Haha, jó vicc volt – vágott vállon Jackson nagy vehemensen, kacarászva. Egész erős ütése volt. Ezt miért nem mutatta meg soha? – Na, most komolyan! Mit mondott?
Amikor az ajtó felé néztem, a Festő már nem állt ott, mintha elnyelte volna föld, de a szavai a fejemben maradtak. Lehet, hogy nem is Jackson, hanem én voltam az oroszlán, akit megkötött a saját esze. Rosszul közelítettem meg Jacksont, ő nem az a típusú katonaember volt, amiket Donghae úgy szeret, és nem is olyan beprogramozott robot, mint amilyennek Seunghyeon engem nevelt ki. Jackson ösztönös, és az ereje a tiszta szívéből fakad. Ő akkor lenne igazán erős, és akkor tudná jól védelmezni a rá bízott embereket, vagy a társait, ha fontossá válnának a számára.
– Tudod mit, Jackson? Igyunk meg egy sört, és üssünk versenyt a boxgépen – ajánlottam.
Hatalmas üdvrivalgást kaptam válaszul.
– Végre egy nyelvet beszélünk – karolt át Jackson, mintha évezredek óta cimborák lettünk volna.
Ez a Festő tudott valamit…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése