Pókháló (5. évad): 8. fejezet: Valami nem stimmel

 

Kris:

A Liliomnak több országban voltak érdekeltségei, de Kína különlegesnek számított, ott csak nagyon frekventált területeken lehetett hatalma, hiszen arrafelé olyan sok évtizedek óta működő családi alapon szerveződő maffiacsoport tevékenykedett, hogy nehéz helyet találnia egy külföldinek.

A gyárküldetés mégis Kínába szólt, és az erdei házas csapatot osztották be rá, kivéve Baekhyunt, aki sérültnek számított. Mivel mumus helyről beszélünk, ami nehézkes terep, és legutóbb, amikor Donghae ott járt, az egész csapatát lemészárolták, nem is bántam, hogy Baeki kimaradt belőle, Yixingre is szerintem csak a származása miatt esett választás.

A feladatleírás szerint egy gyárba kell elmenni, ahol meg kell találni a központi számítógépet, feltelepíteni rá egy pendrive-ról egy kalózprogramot, és ezt mind jól képzett őrök kicselezésével kell végrehajtani.

A küldetésre elkísért minket egy másik kisfőnök is, aki mi Taóval csak Katonanőnek hívtunk, mert hátul rövid, tüskés haja volt, mint egy férfinak, de oldalt is felnyírták, csak a homlokát takaró hullámos tincseiben maradt valamennyi szelíd nőiesség. A nő izmos és szálás volt, dohányzott, a ruhája a férfi osztályról származott, és ha parancsokat kellett osztogatni, kísértetiesen hasonlított Donghae-re. Mégis, amikor a kocsiban beszélgettünk, kedvesnek és törődőnek tűnt, meglepett, de jól is esett a gondoskodó keze a vállamon, amikor biztosított róla, hogy nem kell aggódnom, minden rendben lesz.

Annyira azért mégsem lett rendben, mert amint odaértünk, tudatosult bennünk, hogy a jelentésekben szerepeltekkel ellentétben ez egy igen is élő gyár, tehát munkások jönnek ki és be minden nap, és így sokkal nehezebb lesz a beszivárgás.

– Mégis mikor nyitották ezt meg? – kiabált valakivel a telefonon Donghae, valószínűleg az informátorral. – Nem érdekelnek a kifogások, mész vissza futárnak.

Érthető volt Donghae haragja, így a tervünket alapjaiban kellett átszervezni, és úgy kellett behatolnunk az épületbe, hogy a fegyvereink rejtve maradjanak. Yixing a hotelszobában ügyködött, és csak távolból, a hadsetemen keresztül irányított, figyelte a kamerákat, nézte a térképet, néha kapcsolgatta a biztonsági ajtókat, de nem piszkálhatott bele túlzottan a rendszerbe, nehogy lebukjunk. Nem volt minden informatikus hackker, de Yixinget ügyesen kitanították a liliomos adathalászok és vírusszakértők, ő pedig meglepően gyorsan tanult, és ügyes megoldásokkal állt elő.

A terv szerint én és Tao alkalmazottnak adjuk ki magunkat, és megpróbáljuk megközelíteni a géptermet. Amíg az egyikünk leszedi az adatokat, a másik fedezi, Donghae és a Katonanő pedig azért felel, hogy sérülés nélkül elérjünk a kaputól az autóig, az autótól pedig a búvóhelyig.

A színészkedésnél hasznát vettem annak a sok etikett baromságnak, amit Eunhyuk megpróbált megetetni velem, tökéletesen alakítottam a stréber fehérgalléros gyakornoksrácot, Tao meg annyira nem értette azt, amit mondtam, hogy meg sem kellett játszania a bamba fejét. Könnyebb lett volna beépülni egy irodaházban, egy gyárnál csak nagyon korlátozott az irodisták száma, de a friss nyitás miatt senki nem furcsállta, ha ismeretlen arccal találkozott. Az ott dolgozóknak még nem volt ideje megismerni egymást, így könnyen megbújhattak közöttük a kémek és adathalászok – ezt is Eunghyuktól tanultam. Mióta kiderült, hogy Donghae embere vagyok, és ők ismerik egymást, sokkal lazább lett, és elkezdte megtanítani nekem azokat a mocskos trükköket, amiket az ellenfeleim majd ellenem akarnak bevetni.

Az irodai dolgozóknak nem volt bejárása a gépekhez, úgyhogy cselhez folyamodtunk, és telepakoltunk két-két tálcát ásványvízzel, és körbevittük az emeleteken, hogy a műszakvezető küldi a frissítőt a kemény munkáért. Közben Yixing folyamatosan instruált, hogy merre haladjunk, hogy kikerüljük a biztonsági őröket. Persze így is előfordult, hogy belefutottunk egy-kettőbe, de rendes fickók voltak, boldogan fogadták az ingyen italt, és még meg is dicsértek minket, hogy milyen szorgalmasak vagyunk.

Habár mindent úgy csináltam, ahogy Yixing mondta, a pendrive-ról nem akart elindulni a program, akárhányszor húztam ki és dugtam be újra, nem reagált, a képernyőképnek kitett mosolygó fóka meg mintha az én bénázásomon röhögött volna.

– Lay, ez nem működik! – adtam fel a próbálkozást.

– Az őrök elindultak felétek, mindegyik abba az irányba tart. Lehet, hogy elindult egy biztonsági rendszer. Lecsapom az áramot.

Alig, hogy kimondta, minden elfeketedett. Amikor kimentünk Taóval a folyosóra, az orrunkig se láttunk el. Ha az emlékezetem nem csalt, a biztonsági őrök ruháján elemlámpa is lógott, így nem kerülhettünk szembe velük, úgy kellett haladnunk, ahogy Yixing kérte, még ha ösztönből néha másik folyosót is választottam volna szívesen.

Épségben kijutottunk, de a küldetést bebuktuk, ami mindenkit meglepett. Pedig a kocsiban újrapróbálva a vírust jól működött.

– A biztonsági zár kinyílásával a gyárban megindultak az őrök, viszont a gép is felszabadult, akkor már használt volna a vírus, újra be kellett volna dugni – közölte Yixing a következtetését. Rohadt életbe, hogy nem dugtam be még egyszer!

– Majd én beviszem – kapta ki a kezemből a Katonanő az adathordozót, és már ott sem volt. Senkitől nem kellett engedélyt kérnie, ő is kisfőnök.

Nem csak azért volt veszélyes ez a hirtelen jött döntés, mert odabent készenlétben állomásoztak a biztonsági emberek, hanem azért is, mert a Katonanő teljesen vakon ment be az épületbe. Yixing az ő fülébe nem mondta, mit lát a biztonsági kamerákon, merre húzódnak a legrövidebb folyosók, mindenben magára kellett hagyatkoznia. Eközben mi az autóban ültünk, feszülten figyelve a kijáratot, Donghae ujjai elfehéredtek a kormányon, annyira erősen szorította. Nem akartunk feltűnést kelteni, de nem is hagyhattuk üresben az autót, járnia kellett a motornak, hogy amint a társunk bepattan, már léphessünk is.

Ha pedig az ember feszült, nincs is jobb, mint enni vagy beszélgetni egy jót. Mivel pedig ételt nem hoztunk magunkkal, maradt a duma.

– Donghae, mit tudsz a kínai maffiacsoportokról?

– Hihetetlen, hogy mindig ilyenkor jön rátok a szófosás – mérgelődött a főnökünk, de azért válaszolt. – A legnagyobb kínai bűnszervezet a Sárkányoké, ők a koreai Arany Liliom, ha a méreteket nézed.

Az Arany Liliom Seoulban működött, mégse maradt csupán egy fővárosi szervezet, mint egy hatalmas fa, a gyökerei az egész országot lefedték. Donghae beszámolója szerint a Sárkányok ugyanezen elv alapján domináltak a kínai alvilágban, őket támogatták egyéb klánokon alapuló bűnegységek, amelyek többnyire valamilyen állatot választottak nevüknek, és ezt követték az egyéb, kisebb csoportok. Voltak olyanok, akik főképp a nagyobb városokban működtek, mint például Peking vagy Sanghaj, és ezért ismertebbnek is számítottak, de hát azt már jól tudtam, hogy nem attól vagy valaki, hogy benne vagy a tévében, vagy aktát vezetnek róla a titkos szolgálatok, hanem attól, hogy képes vagy láthatatlanul mindent a kezedben tartani.

Nem mélyedhettem el sokáig a kínai bűnkultúrában, mert a Katonanő már az anyósülésre is pattant, és az autó úgy lőtt ki a parkolóból, mintha F1 futam kezdődött volna. Ha ennyire fontos a gyorsaság, nem is értem, miért nem én ülök a volánnál.

A vicces az egészben, hogy nem is a gyárban dolgozók követtek minket fekete luxusautókkal, hanem más gengszterek, akik valószínűleg basáskodtak a területen, és szemet szúrt nekik – vagy a gyár lejelentette –, hogy betolakodók vagyunk. Donghae vagy egy órán át keringett az utakon, mire végre sikerült lerázni őket egy huny szagú, sötét, nyirkos, elhagyatott alagútnál.

– Itt maradunk egy kicsit – közölte Donghae, és az ölébe vette a laptopot, hogy lefuttassa rajta az adatokat. Ezúttal tényleg sikerült ellopni a fájlokat.

Rengeteg emberről volt ott nyilvántartás, és Donghae hamar meg is unta, úgyhogy átpasszolta nekem, hogy keressek valami érdekeset, amíg várakozunk. Minden infót rögtön továbbítottunk a bázisra, úgyhogy ott is serényen vizsgálódhattak, de több szem többet lát. Taót is bevontam a kutatásba, mert megint rátört az „itt szellemek vannak” ijedelme, és kellett valami, ami elvonja a figyelmét.

Elsőre is felfogta az agyam, de nem hittem a szememnek, így újra és újra elolvastam a nevet, mielőtt rákattintottam volna. Anyám arca sokként hatott rám, hallottam, ahogy Tao is felszisszen mellettem, és még Donghae is érdeklődően hátrafordult. Faltam a sorokat, pedig semmi újjal nem szolgáltak, sokkal érdekesebb volt maga a tény, hogy az akták között szerepelt.

– Kiknek a nyilvántartása? – kérdeztem Donghae-t. Amikor nem válaszolt elsőre, megismételtem a kérdést, ezúttal erőteljesebben. – Kinek a nyilvántartása ez?

– A tőrösöké.

Ki kellett szállnom az autóból, hogy levegőzzek kicsit, de odakint csak huny és szar szaga csapott az arcomba, így nem jutottam sokkal előrébb. Át kellett gondolnom a dolgokat. A tőrösök ölték meg Donghae csapattársait egy bevetésen, amelyet csak ő és Seunghyeon élt túl. A tőrösök voltak később azok, akik megölték Donghae feleségét, és Seunghyeon nővérét. Szintén ők rabolták el Tao anyját nemrég, és úgy tűnik, volt valami közük anyámhoz is.

Apa sosem mondta el, kik voltak azok, akiknek feladatokat teljesített, és akiknek tartozott egy halom pénzzel, ami miatt aztán megölték az anyámat a saját konyhánkban. Sosem kérdeztem, mert nem akartam beszélni erről, és miután mindketten liliomosak lettünk, úgy hittem, felkutatta őket és leszámolt velük. Mármint nem szó szerint, mert azt tudtam, hogy ők hogyan végezték, hanem szervezetileg is.

A tőrösök úgy tűnik, mindenkinek az ellenségei voltak, akkor viszont nem értettem, hatalmas lázadásában Seunghyeon hogy-hogy nem szövetkezett velük? Érthető, megölték a nővérét, fújt rájuk, de mégsem irtotta ki őket. Miért a nagyfőnökre szállt rá fanatikusan ahelyett, hogy az egész tőrös brigádot akarta volna eltörölni a föld színéről?

Megint ugyanott álltunk, ahol a part szakadt, Seunghyeon fejével kellett volna gondolkodnunk, ami egyszerűen lehetetlen.

Nem hagyott nyugodni ez a dolog, még a repülőn is azon agyaltam, mihez kezdjek ezzel a sokkoló információval. A Katonanő nem kérdezett semmit, nem állt elő elméletekkel, nem susmorgott Donghae-val rólam, egyszerűen csak betakart, amikor egyértelmű volt, hogy csak tettetem az alvást, és kissé lehúzta a sötétítőt az ablakon.

Később Donghae-t faggattam arról, hogyan lehet valaki ennyire szikla és közben mégis puha és kedves.

– Az anyaság teszi. Nemrégiben került hozzá két ikerlány, tudod, akikre néha ti is vigyáztatok Taóval, és ők ketten meglágyították a szívét.

Emlékeztem a lányokra, mellbe vágott, amikor megtudtam, hogy mi történt velük. Befolyásosak voltak a szüleik, és üzleti kapcsolatban álltak a Liliommal, így néha Taóval azt a feladatot kaptuk Donghae-tól, hogy vigyázzunk rájuk. Könnyű meló, amíg az egyikünk a házat ellenőrizte, a másik lement négykézlábra lovacskázni, vagy teadélutánozott, vagy mesét olvasott, szóval úgy viselkedett, mintha felügyelő helyett inkább egy kedves báty lenne. Egyszer viszont nem voltak elég képzettek vagy szemfülesek a családra vigyázók, és a szülőket úgy mészároltatta le egy versenytársa az apukának, hogy a kislányok otthon tartózkodtak. Szerencsére nem látták meg a szüleik hulláját, mert elbújtak a szekrényben, de a sokk, az ijedtség, az egész helyzet csontig ható komolysága hozzájuk is eljutott.

Nem tudtam kiverni a fejemből a saját anyámat, és hazaérve azonnal elmondtam apának a felfedezésemet. Őt is padlóra küldte a hír, de nem tudott tovább kísérni az úton, amikor azoknak az embereknek dolgozott, sosem nézte, milyen tetoválásuk van. Lehettek ugyanannyira tőr tagok, mint csillámpóni rajongók vagy sátánisták.

Másfél héttel a gyárküldetést követően egy nem várt esemény történt a Liliom életében, fogtak egy tőröst, aki azzal a céllal érkezett hozzánk, hogy szeretne átállni, és minden információt kiad, amit csak tud, cserébe, ha bevesszük és nem öljük meg. A legfurcsább az egészben az volt, hogy el is hittük neki, amit mond. Persze, ez nem jelentette azt, hogy nem tartottuk rajta a szemünket, miután kihallgatták, kapott egy szobát a főhadiszálláson, az ajtaja előtt őrök álltak, őt magát az ágyhoz bilincselték.

Egyik éjjel történt, hogy éppen a kutatómunkám közepén valamilyen eszeveszett ordítás rázta meg a házat. Nem is egy, hanem több, mintha nyúznának valakit, így a hang irányába vettem az utamat – tartva egy kis szünetet. Bár a főhadiszálláson a falak jól szigetelnek, mégis kiszűrődtek a Festő szobájából ezek a földöntúli sikolyok. Amikor benyitottam, mégsem véres testek, félig megcsonkított rabok, vagy egy arcban teljesen eltorzult JS fogadott, hanem Jackson, a fogott tőrös, aki kínaiul rimánkodott mindenféle istenhez, hogy tekintsenek le a szenvedésére.

– Neked meg mi bajod van? – kérdeztem tőle kínaiul. Tao azt mondta, érti a koreait, és hozzá is úgy szólt akkor, amikor megmentette vidéken, de mióta átállt, csak és kizárólag kínaiul beszélt.

– Ez a szadista állat kínoz! – nyivákolt.

– JS, mi történik? – fordultam a tetoválóművész felé.

– Leszedem a régit, és csinálok neki újat.

– Nem értem, miért nem értitek meg egymást. Te beszélsz kínaiul, te meg értesz koreaiul – világosítottam fel őket. – Mi nem megy?

Mint két gyerek, aki rájött, hogy milyen apróságon veszekszenek, egymás felé fordultak, összemosolyogtak – vagy Jackson inkább vicsorgott –, és a művelet további részében már senki nem ordított.

Jackson persze egyébként sem mondhatta el magáról, hogy nagyon szívélyesen fogadták volna, mert Key is jónak gondolta, hogy megtréfálja kissé az újoncot. Az egész onnan indult, hogy Jackson nagyon közvetlen fickó, és emiatt úgy tűnik, mintha nem fogná fel, hogy ő most próbaidőn van, és még koránt sem biztos, hogy nem öljük meg beépített kémkedés gyanújának terhe alatt. Angolul haverkodott mindenkivel, kisfőnökkel, kemény fickókkal, irodistával, a Dokival, Donghae-val, velem, Arisával – neki udvarolt is –, és betalálta Keyt is. Key egy furcsa fickó, nagyon színpadiasnak tűnik, kissé talán ripacs is néha, de úgy tudnak csöpögni a szavai a gúnytól, mintha vitriolba mártotta volna őket.

– De mi haverok vagyunk, igaz? – kérdezte Jackson azok után, hogy Key „elmagyarázta” neki az aranyszabályt, hogy a Liliomtól két módon lehet távozni, holtan vagy sehogy.

– Persze, mucika. Te leszel az új BFF-em – dobott puszit neki Key csajoskodva, majd az ajtóból még visszafordult. – Ja, és amúgy bomba van az ágyad alatt.

Ez megtette a hatását, Jackson arcáról leolvadt a mosolyt, és ezt követően minden látogatójától azt kérdezte: „Ugye csak szívattok, és nincs bomba az ágyam alatt?”

Talán Jackson valóban igazat mondott arról, hogy a Tao anyjával történtek miatt nem akart már többé a tőrösök közé tartozni, hiszen őt egyébként is csak a pénz mozgatta, de az esélyein nem sokat javított az, hogy az átállását követő harmadik napon egy kisebb csapat megkísérelte megtámadni a bázist. Nem voltak sokan, a problémát sokkal inkább az okozta, hogy képesek voltak úgy megjelenni, hogy az senkinek nem szúrt szemet.

Nagy volt a kapkodás, gyorsan kellett embereket egyik pozícióból a másikba küldeni, egyszerre védekezni és támadni, közben pedig felkutatni, jön-e erősítés a támadóknak, és pontosan hányan is vannak.

Ha pedig a hirtelen támadás nem lepett volna meg minket kellően, akkor az emeleten valóban bombák robbantak, az egyik a nagyfőnök irodája felől, a másik Jackson szobájának irányában.

Azonnal fel akartam menni, hiszen Baekhyun is fent tartózkodott, a szobája nem messze volt Jacksonétól – kontrollra maradt bent a Doki utasítása értelmében.

– Kris, nem adtam parancsot, hogy felmenj! Vissza a helyedre! – üvöltött rám Donghae, amikor a lépcső felé siettem.

– Baekhyun és Jackson fent van – érveltem, bár azt nem tudtam volna megmagyarázni, Jackson miért lett hirtelen olyan fontos. – És a nagyfőnök is…

– Nem kaptunk parancsot, hogy felmenjünk! Itt van dolgunk. Itt maradsz!

– Nem hagyom fent Baekhyunt! – kiáltottam vissza.

– A parancs…

– Szarok a parancsra! – fakadtam ki. – Lehet, hogy már nincs is senki, aki parancsot adhatna.

Az egyik robbanás a nagyfőnök irodája felől jött, tehát elképzelhető, hogy konkrétan ott robbant fel, és már nincs is feje az Arany Liliomnak. Egészen addig fel sem merült bennem, mi lehet ilyenkor a protokoll. Hogyan döntik el, ki lesz az új vezető? Vagy van erre egy végrendelet? Titokban létezik egy pótfőnök, aki majd előlép a sötétből, és beül a vezetői székbe? Nem tudtam elképzelni a Liliomot a nagy nagyfőnök nélkül.

 

Donghae:

Kris aggodalma nem volt alaptalan, és ha az érzéseimre hallgattam volna, már rég az emeleten kutattam volna az apám után, de a mi helytállásunkon múlott többek élete is. Nem csak olyan személyek éltek a bázison, akik fegyverrel rendelkeznek, és képesek hidegvérrel gyilkolni, hanem rendelkeztünk személyzettel, ott volt a Doki és JS, voltak sebesültjeink, és olyan szervezeti tagok, akik nem álltak még készen rá, hogy átvészeljenek egy ostromot.

 Én így működtem, és az embereimmel is így bántam, miszerint ha küldetés van, Kuss a neved. A felettesed az istened, az ő szavai alapján cselekszel, és nem kérdőjelezed meg a döntéseit, mert nem vagy más mellette, mint egy jelentéktelen, száraz kutyaszar a csizma talpán.

Kris nem volt hajlandó ezt megérteni, és leállt velem veszekedni arról, fel szabad-e mennie az emeletre, vagy sem. Egyszerű, nem lehetett. Miért nem? Mert azt mondtam.

Megértettem, hogy fent van a párja, ahogy fent volt az én apám is – még ha senkise tudta, hogy a nagyfőnök igazából az apám. Biztosítanunk kellett az alsó szintet, ez volt a feladatunk, minden, ami fent történt, már egy másik kisfőnök feladata volt, jelen esetben azé, aki ott tartózkodott.

Baekhyun végül hősiesen vette az akadályt, a kiszabadított Jacksonnal az ablakon keresztül leugrottak a bokrok közé, majd ott hason csúszva addig kúsztak, amíg egy olyan helyre nem kerültek, ahonnét ők jól látnak, de mások számára láthatatlanok, és csak akkor fedték fel magukat, amikor már elült a baj. Kris rinyálása így teljesen feleslegessé vált, a törékeny és gyermeklelkű pasija jobban viselkedett, mint ő, akitől mindenki úgy el volt ájulva. Jól hallgatóan meg is dicsértem Baekhyunt az összeszedettsége, higgadtsága és szabálykövetése miatt.

– Aggódtam ám érted! – vallottam be apának, amikor minden rendeződött, és kettesben maradtunk.

– A bombát az ablakon dobták be, de szobát tévesztettek, a mellettem lévőben robbant fel, és nem okozott nekem semmilyen sérülést.

– És mi lesz, ha következőleg célt talál?

– Akkor te veszed át a helyemet, és kinyírod az összes szarházit, aki miatt ez megtörténhetett – jelentette ki nyugodtan, pedig ez koránt sem volt ilyen egyszerű.

Nem álltam készen arra, hogy elvezessem a szervezetet, és a szervezet sem állt készen arra, hogy új főnöke legyen. Engem védtünk azzal, hogy titokban tartottuk a valódi kilétemet, de közben hátráltattunk is abból a szempontból, hogyha kiderül, hogy végig a nagyfőnök fia voltam, és a halálát követően automatikusan rám száll az örökség, mindenki fújni fog rám.

Tényleg nem tudtam, mitévő lennék, ha ez a forgatókönyv állna elő. Azt pedig végképp nem, ha kiderülne, hogy a Liliom vezérének van egy fia, hogyan óvnám meg az öcsémet az ezt követő kérdéstől: És mi van, ha van neki még egy?