My Precious! - 6. fejezet: Gyógyulás

Moobin:

Sok ideig tartott a gyógyulás, az elején nem is mertem tükörbe nézni, de éreztem az arcomon a kötést, és amikor az orvos úgy határozott, hogy levehetjük, egész testemben remegtem. Amikor a dolog történt, elkönyveltem magamban, hogy a karrieremnek lőttek, most viszont új esélyt kaptam. Féltem, mást fogok-e látni, mint korábban. Talán már sosem leszek olyan, mint ahogy születtem.

Tévedtem. Semmi nem változott, csak ha nagyon közelről néztem meg a bőrömet, akkor láttam rajta az apró mélyedéseket, ahonnét kitéptem a szilánkokat. Emlékeztem, hogy milyen szélesek és mélyek voltak, most viszont a dokik olyan jól bevarrták a lyukakat, hogy csak kis tűszúrásnyinak tűnt a méretük. Szabad szemmel nem lehetett látni, ha pedig extra zoom képeket akartak csinálni rólam, az alapozó mindent elfedett.

Megköszöntem a szigorú doktornőnek a segítséget, aki a kezdetektől fogva nagyon hűvösen viselkedett velem. Amikor megkérdeztem, hogy-hogy megműtöttek, pedig nem fizettem semmit, azt mondta, a fia mindent állt helyettem. Amíg meg nem láttam, ahogy rámosolyog Jinhyukra, le sem esett, hogy Wooseok anyja mentett meg. Emlékeztem rá, hogy azt mondta, a szülei orvosok, de arra nem számítottam, hogy állta a műtétem költségeit.

– Wooseok hyung nem jön be? – érdeklődtem Jinhyuk hyungnál. Látni akartam a megmentőmet. Köszönetet akartam mondani neki.

– Wooseokie inkább a kórházon kívül találkozna veled. Ma hazajöhetsz, úgyhogy majd ott megejtitek a talit.

– Haza…? Hova? – szontyolodtam el. Nem volt hová hazamennem. Pénzem nem volt albérletre, a családomat többé nem akartam látni.

– Hozzám. Van egy szabad kanapém. Nem a legjobb, de kezdetnek jó.

Nem értettem, miért ilyen rendesek velem. Főleg Jinhyuk hyung, vele csak egyszer találkoztam, amikor együtt pizzáztunk, nem is ismert. Ráadásul Wooseok hyunggal se váltunk el valami szépen, összevesztünk, aztán befogadott egy éjszakára, majd az első adandó alkalommal becsaptam, és le akartam rázni. Biztosan nagyon mérges volt rám, amiért meg akartam ölni magam. Miért maradt ott a házunknál? Mi tartotta ott?

Jinhyuk hyung lakása nem volt túl nagy, de barátságos és rendezett. Összesen három ajtón lehetett ki- és bemenni, a bejáratin, Jinhyuk hyung hálószobájához tartozónál, és a fürdőjénél. A konyha, a nappali, és az ebédlő egyetlen helyiségben kapott helyet, csak a bútorok elrendezése határolta el egymástól őket, a kanapé, az új ágyam kényelmes, és elég nagy volt ahhoz, hogy elférjek rajta. Jinhyuk hyung megengedte, hogy azt a kevés ruhámat, ami megmaradt, bepakoljam a szekrényébe, de a sporttáskám nagyon hamar kiürült. Alig maradt valami, amit a sajátomnak mondhattam.

Miután berendezkedtem, elmentem a cégemhez, hogy biztosítsam őket a gyógyulásomról, és megkérdezzem, mikor vállalhatok ismét munkát. Nem arra számítottam, amit kaptam. Egyszerűen kirúgtak. A legrosszabb pedig az volt, hogy minden ügynökségnél rám csapták az ajtót, mintha feketelistára kerültem volna.

– Mit tettél? – hívtam fel indulatosan azt a rohadékot, aki megrugdosott, amikor nem volt megelégedve a hozzáállásommal.

– Mi a baj, Moobin-ah? Megnehezült az életed? Nem kellett volna szórakoznod velem.

– Mégis mi közöd van neked az én életemhez? Az a lakás az enyém volt.

– Azt a lakást nem te vetted, hanem valaki más, te csak éltél benne. Én megvettem a tulajtól, és egyszerűen kidobtalak onnan. Semmilyen szerződést nem kötöttél, te kis idióta. Pont olyan voltál ott, mint egy bútordarab, amitől most megváltam.

– Dögölj meg! – sziszegtem. – És a munkám? Azzal mi van? Azt is te intézed el?

– A szép arcodat még máshol is kamatoztathatod. Megbocsátok neked, ha engedelmes leszel.

– Rohadj meg! – csaptam rá a telefont, és dühömben belerúgtam az első dologba, amit találtam. Szerencsére nem találtam el igazán a falat, még csak az hiányzott volna, hogy vissza kelljen mennem a kórházba.

Az a mocsok nagy befolyással bírt a divatszakmában, rengeteg szépészeti vállalkozása volt, és több divatlapnál szerzett magának részesedést. Nem hittem el, hogy pont őt kellett felhívnom aznap, hogy aztán romba döntse az életemet. Az egész bajt magamnak okoztam, nem hibáztathattam mást.

Fogalmam sem volt, mihez fogok kezdeni. Az egyetlen dolog, amihez értettem, a modellkedés volt, még szakmát sem tanultam. Ha nem találtam nagyon gyorsan egy ügynökséget, ami hajlandó foglalkozni velem, mehettem gyorsétterembe eladónak, vagy megszégyenülve visszatérhettem a béna lakókerületembe, és moshattam a tányérokat apa mellett a konyhán.

Habár Jinhyuk hyung azt mondta, hogy este találkozhatok Wooseok hyunggal, az este relatív, így már hatkor, amikor hazaértem, a hyung ott ült a kanapén. Nem gondolva semmire, a nyakába borultam, és elkezdtem zokogni. Wooseok hyung sután paskolta a hátamat, nem tudott mit kezdeni a hirtelen kirohanásommal.

– Bakker! Elfelejtettem a savanyúságot. Azonnal jövök! – kapott a fejéhez Jinhyuk hyung, és már köddé is vált.

Nagyon átlátszó volt a hanghordozása, direkt akart minket kettesben hagyni, és ezért hálás voltam neki. Rengeteg mindent akartam mondani a hyungnak, és könnyebben megnyíltam, ha nem volt nézője a kettőnk dolgának.

Wooseok hyung nem mondott semmit, kihúzott háttal ült, kemény arcvonásokkal, de fogta a kezem, és az érintése meleg és törődő volt. Ezer kérdésem lett volna hozzá, de csak beszéltem és beszéltem, aztán rájöttem, hogy milyen szánalmasan kesergek neki. Nem akartam, hogy azt higgye, lógni akarok a nyakán, és kihasználni a kedvességét.

– Hyung, ígérem, hogy vissza fogom fizetni a pénzt, amit rám költöttél. Nagyon hálás vagyok, hogy megmentetted az arcomat.

– Ráérsz ezzel. Előbb tedd rendbe az életedet. Biztos van olyan cég, amit nem ural az a férfi.

Igen volt, apró, láthatatlan ki cégek, mint az, ahol kezdtem. Mégsem maradt más választásom, újra kellett kezdenem a karrieremet, és kiállni a megaláztatást, és a kollégáim élcelődését. Újra árulhattam tésztát a bevásárlóközpontokba, hátha a gyártó úgy dönt, a következő marketing tervben az én arcommal reklámozza a termékét. Nem derogált, hogy terepre menjek, egyszerűen csak jobban szerettem stúdiókban dolgozni, ott megmutathattam a tehetségemet. Ehhez a kezdő melóhoz nem kellett semmi, csak türelem, mosolygás és némi báj.

Legjobban kávét utáltam értékesíteni, valamiért a kávéról folyton az jutott eszembe, hogy csak egy kis szolga vagyok. Amikor felvesznek titkárnak, de nem bíznak rád semmit, csak azt, hogy kávét főzz, és utána elmosd a csészéket.

Napi fizetést kaptam, annak függvényében, hogy a pultomnál hány üveg kávét sikerült kiszolgálnom, és mennyien vettek meg végül a vásárlók az akciós halomból. Reggel még szörnyű számokat produkáltam, az öregek nem lelkesedtek annyira a csinos pofim iránt, aztán kettő felé, amikor a legtöbb diák végzett a suliban, egyszer csak ellepték a fiatal lányok a standomat. Nem tudom, hogyan történt, talán a lányoknak van egy közös chatszobájuk, ahol megosztják, ha látnak valahol egy helyes fiút, de nem akart fogyni a számuk. Egy hét alatt sikerült annyira népszerűvé tennem a kékcsomagolású kávét, hogy feltettek egy látogatottabb helyre.

– Hyung, hoztam neked kávét! – nyomtam egy papírpoharat Wooseok kezébe, amikor találkoztuk a parkba. Fájt az arcom a sok mosolygástól, a bőröm még nem jött rendbe teljesen, sokszor feszült, de lelkiismeretesen kentem a kenőccsel, amit az orvosnő adott.

– Jól áll ez a ruha – mutatott a barna kötényemre a hyung.

– Pont úgy nézek ki vele, mint egy pincér. Alig várom, hogy végre fotózzanak.

– Nem gondoltál még rá, hogy elmész tanfolyamra? Biztos vannak olyanok, amik kapcsolódnak ehhez a világhoz.

– Nem pontosan tudom, hogy mi a neve ennek, de szívesen csinálnék látványterveket. Mint amikor fotózunk, és valaki kitalálja, hogyan nézzen ki a szett, amiben fotóznak. Ez érdekelne, de sokkal jobban kellene tudnom rajzolni hozzá. Ötleteim vannak, de azok mindenkinek vannak.

– Akkor gyakorolj! Ha kitartó vagy, biztosan menni fog.

Automatikusan hajoltam oda a hyunghoz, hogy megöleljem, de a feltartott keze megállított.  Nem mertem megkérdezni, miért nem engedi. Sejtettem, hogy azért, mert bevallottam, tetszik nekem. Keményen kellett dolgoznom azon, hogy ez ne álljon az utunkba. Nem akartam a vonzódásom miatt elveszíteni a barátságát.

Wooseok:

Moobin barátjának lenni nem is volt olyan könnyű feladat, mint számítottam rá. Hajtott a bizonyítási vágy, és tudtam, hogy szüksége van rám, de néha úgy éreztem, túl sok rajtam a teher. Ha arra gondoltam, milyen veszélybe kevertem, és mennyit szenvedett miattam, összeszorult a szívem.

Egy arcizmom se rezdült, amikor elmesélte, hogy az a pasas, aki megverte, majd kidobatta a lakásából, elzárt tőle minden lehetőséget a divatszakmában. Nem azért voltam ilyen érzelemmentes, mert nem érintett meg Moobin fájdalma, éppen ellenkezőleg. Belülről marcangolt az önvád. Ha akkor nem küldöm el olyan kegyetlenül, nem keresi fel a pasast vigasztalásul, és ez az egész meg sem történt volna. Minden onnan kezdődött, hogy mi összevesztünk.

– Jaj, Jinghyuk! Ez olyan nehéz! – túrtam a hajamban a parkolóban. – Moobin arra vágyik, hogy babusgassa valaki, de én képtelen vagyok rá. Folyton az jár a fejemben, hogy én okoztam a bukását.

– Te nem csináltál semmit, Wooseokie. Ha nem tetszik, akkor nem tetszik. Ezt Moobinnak is meg kell értenie.

Persze, könnyű mondani, de Moobin helyében én nem tudom, hogy képes lettem volna-e ilyen könnyen lenyelni a békát. Ha vonzódsz valakihez, ráadásul úgy, hogy előtte barátok voltatok, akkor az nem csak egy kis fellángolás. A rövid ismeretségünk alatt sok mindenen mentünk keresztül, ha Moobin megkedvelt, és ez párosult azzal, hogy tetszem neki, a vonzódása talán már át is csapott szerelemmé. Féltem tőle, hogy így van. Mégis hogyan utasítsam vissza, amikor amúgy is padlón van?

 – Félek, hogy még a mostaninál is jobban összetörik, ha elmondom neki, hogy egy kicsit sem viszonzom az érzéseit.

– Vagy lehet, hogy csak te komplikálod túl, és nem is akar tőled semmit. Tetszel neki, te elmondtad, hogy nem kölcsönös, ennyi. Ne aggódj már előre!

Jinhyuk hajlamos rá, hogy félvállról vegye a dolgokat, úgyhogy nem mindig hallgattam rá kizárólagosan. Abban igaza volt, hogy szerettem túlbonyolítani az életemet, de Moobin esetében ezt azért tettem, mert féltettem. Szerettem volna segíteni neki, és kétségbe ejtett a gondolat, hogy bánthatom. Nem is olyan könnyű barátnak lenni.

My Precious! - 5. fejezet: Sötét napok

Moobin:

Amikor éjszaka, váratlanul megjelent az ajtómban Wooseok, rögtön tudtam, hogy valami nincs rendben, és amint megindult, bizonyossá vált, hogy matt részeg. Azt mondta, nem szokott inni, tehát nyomós oka lehetett rá, ha mégis így tett, de nem lett volna értelme faggatni, alig volt magánál.

– Moobinie – ragadta meg a vállam, és bugyután mosolygott rám. – Szerinted nekem szilva ajkam van?

– Hyung… – néztem le a szájára, és kissé zavarba jöttem. Tetszett, nagyon-nagyon tetszett, de nem lett volna szép kihasználni a lehetőséget, hogy végre birtokba vegyem őket. – Nincs szilvaszád.

– Ugye? Én mondtam Jinhyuknak! Mindenféle baromságot hord össze, hogy olyan, mint egy lédús szilva. Idióta – mérgelődött, és a vállamnak nyomta a fejét.

Először úgy terveztem, hogy a kanapén szállásolom el, nehogy félreértse, és azt higgye, ágyba vittem ilyen állapotban, de alig tettünk pár lépést, Wooseok hyung öklendezni kezdett. Kérleltem, hogy legalább addig bírja ki, amíg a mosdóba nem érünk, de aminek jönnie kell, az jön is. Nem hányt sokat, de ahhoz eleget, hogy a ruhája tiszta mocsok legyen, úgyhogy először kibújtattam belőle, őt leültettem az ágyra, a koszos göncöket, pedig azonnal bedobtam a mosógépbe. Mire visszatértem, Wooseok hyung már a takarómba csavarodva szundikált.

Befeküdtem mellé, néztem a békés, angyali vonásait, legszívesebben megsimítottam volna az arcát, de hozzá sem nyúltam. Úgy akartam megtenni, hogy ő is akarja.

A reggel pontosan úgy indult, ahogy sejtettem, Wooseok hyung azt hitte, hogy lefeküdtünk, és vöröslő arccal kérte, oszlassam el a félelmeit. Húztam kissé az agyát, ha már éjnek évadján felkeltett, ráadásul összemocskolta a szőnyegemet, de végül aztán megkegyelmeztem neki.

– Részeg voltál, hyung. Hánytál, és koszos lett a ruhád, azért vagy csak alsóban. Nem történt semmi.

A hyung részben megkönnyebbülhetett, de az se kevésbé kellemetlen, hogy előttem okádta le magát. Wooseok hyungot nagyon visszafogottnak ismertem meg, akinek fontos mások véleménye, szeretne megfelelni az elvárásoknak, és zavarják a tabutémák és félreérthető helyzetek. Nem kis nyomást érezhetett, amiért láttam ilyen állapotban.

– Menj, fürödj le, hyung! Jót fog tenni.

Tapasztalt voltam a másnaposságban, régebben nem bírtam olyan jól az italt, és egy-két pohárkától iszonyatosan berúgtam, másnap pedig le akartam nyúzni magamról a bőrt, annyira szenvedtem. Azt készítettem a hyungnak is, mint magamnak szoktam, és bár először fanyalgott, végül sikerült meginnia az egész turmixot. A ruhája még vagy kissé nedves volt, vagy nem találta meg az enyémek között a szárítón, de alsónadrágban volt, és úgy tekerte maga köré a paplanomat, mintha egy hóember lenne. A nagy, kerek szemei elveszetten néztek fel rám, mintha szomorú lenne, vagy szeretetre vágyna. Nem bírtam ki, muszáj volt hozzá érnem.

Lassan hajoltam oda, túl lassan, mert így még idejében fordította el a fejét, és az ajkaim csak az arcát érték. Puha és selymes volt a bőre, finomabb, mint számítottam rá, és mindent megadtam volna azért, hogy a száját csókolhassam.

– Szóval tetszem neked? – köszörülte meg a torkát, és szorosabbra vonta maga körül a takarót, amikor elhajoltam tőle.

– Eddig nem tűnt fel, hyung?

– Csak reméltem, hogy nem így lesz.

Ezzel a reakcióval egyértelmű visszautasítás kaptam, de ennyitől még nem adtam fel, meg akartam győzni róla, hogy azért, mert a társadalom nem támogatja az ilyenfajta párkapcsolatokat, attól még lehetnek jók. Nem ártottam senkinek azzal, hogy vonzódtam hozzá.

– Még bármi kisülhet ebből, nem igaz, hyung?

– Nem, Moobin. Velem ne tervezz semmit! Nekem kicsit sem tetszenek a férfiak.

Nem kezdtem bele abba, hogy kevesen születnek úgy, hogy azonnal tudják, hogy melegek vagy biszexuálisok, ráhagytam a hyungra, hogy visszavonuljon a csigaházába, ráértem még kicsalogatni onnan. A hangulat mégis megváltozott, feszengett mellettem, alig várta, hogy távozhasson, és az ajtóból még visszafordult, hogy egy utolsó kést döfjön a szívembe.

– Moobin, kérlek, ne álmodozz! Felesleges. Én soha nem járnék veled.

A fájdalom egy kis pontból indult, és először a vonásaimat merevítette meg, majd elszorította a torkomat, és az orromon kúszott fel a szememig, ami előbb csak szúrni kezdett, majd egyre nedvesebbé vált. Álltam folyosón, bámultam azt a pontot, ahol nemrég még Wooseok hyung állt, és mély keserűséget éreztem. „Ne álmodozz!”, ezt mondta nekem. Mit is akarhattam volna én, mocskos selyemfiú, férfiak játékszere, pont tőle, aki intelligens, erkölcsös, igényes és tiszta?

Sokáig ültem a nappalimban, forgattam a hosszú ujjaim között a telefonomat, és azon gondolkodtam, miért akartam eljátszani, hogy normális vagyok. Nem vagyok az. Sosem fogom tudni lemosni magamról a múltam mocskát, tehetek úgy, mintha leszámoltam volna vele, dolgozhatok keményen, de a lakás, amiben lakok, a cuccaim, mindenem, ami van, mindig a régi életemhez fog kötni. Wooseok tudta, hogyan szereztem a vagyonomat, akármit is gondolt rólam a barátságunk kezdetén, már csak annak tarthatott, ami voltam: hím prostinak.

Christopherre gondoltam, arra, hogy megint arra vágyok, hogy valaki gondoskodjon rólam, betakarjon a testével, de ezt csak érdekből és pénzért tehettem meg. Wooseok megmondta, soha nem akarna engem, hiába éreztem úgy, hogy érte képes lennék megváltozni.

Egy olyan férfit hívtam fel, akivel ritkán csináltam, de elég szenvedélyes és egyenes volt ahhoz, hogy ne kérdezzen, csak dugjon. Mégis, amikor megsimította az arcomat, majd csókra húzott, undort éreztem. Nem akartam, hogy hozzám nyúljon. Kicsit, úgy éreztem magam, mintha megcsalnám Wooseokot, pedig nem tartoztam hűséggel neki.

– Sajnálom, de nem fog menni. Hagyjuk abba – kértem, és próbáltam eltolni, de a karjai nem engedtek.

– Ne szórakozz velem! Dugni hívtál fel, nem? Akkor térdelj le szépen, és kezd el! – tépett a hajamba.

Nem tudom, hogy mindig is ilyen volt-e, vagy a külön töltött időben változott meg, de minél jobban ellenkeztem, annál durvább lett. Kaptam pár pofont, és mivel nem akartam, hogy az arcomnak baja essen – hiszen modellként abból éltem –, megtettem, amit kért. Mégse elégedett meg azzal, hogy a számmal izgattam, bosszút akart állni, amiért azt hittem, én, olcsó szajha, hogy szórakozhatok vele.

Nem számítottam rá, hogy belém rúg, a levegőm bent akadt, úgy szúrt az oldalam, mintha kést döftek volna bele, összekuporodtam, de a cipőorrok újra és újra a testembe mélyedtek.

Egész nap a sebeimet nyalogattam, és hihetetlenül magányosnak éreztem magam.

Wooseok az este rám írt, talán rájött, hogy kicsit keményen fogalmazott, és megkért, hogy másnap találkozzunk az egyeteme parkjában. A szívembe azonnal visszaköltözött a remény, és a testem már nem sajgott annyira.

Zárt ruhában mentem a parkba, hogy elrejtsem a foltokat, az arcomat lealapoztam, és próbáltam a fájdalom ellenére a lehető legtermészetesebben sétálni. Rettegtem tőle, hogy észreveszi, és megtudja, hol voltam és kivel.

– Ide szoktál járni? – kérdeztem Wooseokot, aki a virágokat vizsgálta elmélázva.

– Szépek, nem?

– Igen – mosolyodtam el, és leguggoltam az egyik virághoz, hogy megsimítsam a szirmait. A le még ment is, de a fel már nehezebben, rá kellett támaszkodnom a combomra, hogy onnan lökjem meg magam.

– Baj van? Jól vagy? – érintette meg a karomat Wooseok aggódva.

– Semmi bajom.

– Jó, majd elmondod, ha úgy érzed.

Talán a fájdalom miatt, vagy azért, mert előző nap megbántott, de elszakadt a cérna, és ráförmedtem. Wooseok elkerekedett tekintettel figyelte a kirohanásomat, és egyre vékonyabbá préselte a száját a visszafogott düh.

– Miért lenne nekem kötelező mindent elmondani neked? Kim vagy te? – förmedtem rá. – Tegnap világosan megmondtad, hogy Velem soha nem csinálnál semmit. Hát, ha ennyire utálsz, akkor nem is kell velem foglalkoznod!

Otthagytam, hazamentem, kibontottam az első alkoholos italt, amit találtam, és jól leittam magam. Amikor másnap felébredtem, azt hittem, hogy a fejfájás lesz a legnagyobb problémám, de ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Az életem egyik napról a másikra darabjaira hullott.

Wooseok:

Nem értettem Moobin dühét, ha azért volt mérges, mert nem viszonozta az érzéseit, ez ellen nem tudtam mit tenni. Arra hamar rájöttem, hogy a stíluson lehetett volna mit csiszolni, de nem tudtam megváltoztatni a múltat.

Hiába írtam neki, nem reagált, és egyre jobban aggódtam érte. Fájdalom ült az arcán, amikor megpróbált felegyenesedni, az oldalához szorította a kezét, nagyon reméltem, hogy nem sérült meg. Nem hittem, hogy verekedne, figyelnie kellett a külsejére, de a harag sok minden hülyeségre ráveszi az embert. Abba bele sem mertem gondolni, hogy mi van, ha Moobin visszatért a régi életéhez, és talán egy „vendége” emelt kezet rá.

Nem bírtam magammal, muszáj volt látnom, még akkor is, ha elzavar, így felkerestem a lakásánál. Kopogtam, csengettem, folyamatosan hívtam a mobilját, de nem reagált. Ahogy ott szerencsétlenkedtem a lábtörlőn, egyre szörnyűbb rémképek gyötörtek.

– Azt a fiatal fiút keresed? – szólított meg egy középkorú nő. – Tegnap itt voltak a rendőrök, és elvitték. Ma az egész lakását kipakolták, hatalmas robajt csaptak azok a rosszarcú alakok. Mindig is fura volt nekem, hogy ilyen fiatalon egyedül éljen itt, de azt hittem, a szülei vették neki a lakást. Ki tudja, mit csinált. Lehet, drogozott. Jobb, ha elkerülöd.

Eltartott, amíg feldolgoztam a hallottakat, tehát Moobint letartóztatták, a lakását pedig vagy lefoglalták, vagy soha nem volt az övé, és most egyszerűen kiköltöztették. Nem értettem a jogi eljárásokhoz, se ahhoz, hol és hogyan lehetne érdeklődni, de ismertem valakit, aki tudta. Jinhyuk nem örült, hogy elrángattam a sorozata elől, de amikor visszatért hozzám a rendőrőrs telefonjától, a homlokát bosszús ráncok fedték.

– Nem stimmel az ügy, valaki belenyúlt fölülről. A vád nem eléggé megalapozott, az előzetes túl szigorú eljárás, és az egész ügy kiváltható óvadékkal. Ez a három sehogy nem jön össze egyszerre.

– És mennyi az óvadék?

Számunkra nem volt magas, de Moobin nem tudta volna elintézni odabentről, a családja szegény, barátai csak mi vagyunk. Jinhyuk nagyon lovagias volt, beszállt felesbe az árba, és amikor kihoztuk Moobint, vett neki egy üveg vizet. Ezer kérdésem lett volna a megszabadítotthoz, de nem akartam faggatni, fáradtnak, és összetörtnek tűnt. Nagyon reméltem, hogy egyedül volt a cellában, és senki nem bántotta.

Nem maradhatott tovább a lakásban, már nem volt az övé, az a kevés cucca, amit ott hagytak, belefért egy edzőtáskába. Néhány ruhán, sminken, és tisztálkodó szeren kívül nem maradt semmije. Mire sikerült hazahoznunk, beesteledett, és nem akartam, hogy odakint éjszakázzon, így valami nagyon különlegeset ajánlottam fel neki:

– Ma este aludj nálam!

Talán az ijesztett meg legjobban a viselkedésében, hogy nem beszélt. Moobin a közelemben cserfessé vált, főleg, mióta kibékültünk, most mégis olyan néma maradt, mint a mozdulatlan éjszaka. Pedig mégis csak felhívtam magamhoz…

Mindent megmutattam neki, készítettem vacsorát, de a fény eltűnt a tekintetéből, a mozdulatai monotonná váltak, élettelenné, csak tengődött. Éjszaka, a takaróm alatt azon gondolkodtam, Moobin vajon mit csinál odakint a kanapén. Szerettem volna megnyugtatni, azt mondani neki, hogy minden rendben lesz, de fogalmam sem volt, mit hoz a holnap.

Másnap reggel Moobin végre megszólalt, de a hangja üres és színtelen volt.

– Hyung, szükségem lenne buszjegyre. Haza megyek a családomhoz.

Támogattam az ötletét, a család melege segít ilyenkor a legjobban, talán ha mindent újra kezd, és elölről felépíti az életét, akkor nem követi el újra a múlt hibáit. Én, amennyire csak tudtam, támogattam őt, vettem neki buszjegyet, és elkísértem az állomásra.

– Hyung, ezt neked adom. Nekem már nem lesz szükségem rá – adta át a telefonját, és szorosan megölelt.

Amint a fejét a nyakamba fúrta, hirtelen fájdalom nyílalt a mellkasomba. Ahogy néztem, hogy felszáll a járműre, és eltűnik a fejek között, szörnyű érzés kerített hatalmába, mintha most látnám őt utoljára.

Azonnal tárcsáztam Jinhyukot, mint mindig, amikor valamiben bizonytalanná váltam.

– Mi a helyzet, Wooseokie? – köszöntött a barátom álmos, fáradt hangon.

– Most tettem fel Moobint a buszra, hazamegy a szüleihez, de… Nem is tudom. Olyan rossz érzésem van. Odaadta a mobilját, mondván, hogy neki már nincs szüksége rá. Miért ne lenne?

– Menj vele! – csak ennyit mondott Jinhyuk. Nem ragozta, nem magyarázkodott, utasított, és én cselekedtem.

Moobin megdöbbenve nézett rám, amikor leültem mellé, majd az ablak felé fordította a fejét, és ökölbe szorult a keze a térdén. Dühös volt, amiért el akartam kísérni, ellenállt. Amikor visszafordult felém, a tekintete könnyesen égett, az arcbőre kivörösödött, majd Moobin megragadta a csuklómat, és leráncigált a buszról.

– Minek jöttél velem? Miért nem tudod hagyni, hogy elmenjek? – támadt rám sírástól elcsukló hangon.

– Aggódom érted. Szeretnélek elkísérni. Szeretném tudni, hogy biztonságban vagy.

– Ne aggódj! Ahová megyek, ott örökké nyugtom lesz.

– Hogy érted, hogy örökké nyugtod lesz? Mégis hová akartál menni?

– Meghalni! – tőrt ki Moobinból a visszafojtott indulat, majd zokogni kezdett, és a hatalmas súlytól, ami rá nehezedett, a földre rogyott.

Leguggoltam mellé, átkaroltam a vállát, és hagytam, hogy a vállamon sírja ki magát. Hihetetlenül el lehetett keseredve, ha ilyesmi jutott eszébe. Egyszerre voltam iszonyatosan mérges rá, amiért ennyire könnyen eldobná az életét, és sajnáltam tiszta szívből, hiszen mindent elveszített. Vagyis, majdnem mindent, mert én ott voltam neki.

– Mondd el, hol laknak a szüleid igazából! Elkísérlek.

Támogatni akartam, erősnek lenni, hogy képes legyek cipelni a fájdalmát. Habár még sosem éreztem így magam, de biztos voltam benne, ha úgy érzed, hogy egyedül vagy a világban, és nincs, aki megtartana, a legkisebb kedvesség és törődés a világ legértékesebbike lesz számodra. Én valahogy így képzeltem el a barátságot.

Moobin szülei Seoulban laktak, de annak egy külső kerületében. Furcsán megváltoztak ott az épületek, mintha már egy másik városban lettünk volna, egy kis, eldugott helyen, ahol még a kétezres évek elejét írják. Nem is tudtam, hogy Seoulnak létezik ilyen területe is, én a fényes épületekhez, a rengeteg lehetőséghez, és a kulturálisan és esztétikailag is magas kategóriájú intézményekhez voltam szokva.

– Ez az? – böktem a verandára, amikor Moobin már nem sétált tovább.

Aprót bólintott a fejével, és ahogy támogattam fel azon a pár lépcsőfokon, ami az bejárati ajtóhoz vezetett, éreztem, hogy egész testében remeg. Rossz állapotban volt, talán félt is, hogy a szülei mérgesek lesznek rá, hiszen úgy mesélte nekem, hogy haragban váltak el, de egy anyai szív sosem fordul el igazán a fiától. Mindegy, hogy mennyire viharos volt a kapcsoltuk, Moobinnak nyugalomra és szeretetre volt szüksége.

Amikor kinyílt az ajtó, egy kerekarcú, mérges szemöldökű nővel néztem farkasszemet, akiben bár felfedeztem Moobin pár vonását – a sötét, erős hajszálakat és a mélyfekete szemet –, a kisugárzása szigorúnak és idegennek hatott Moobin kedves, ártatlan énjével összevetve.

– Hát csak hazaérkezett a modell úr, mi?! Mondtam neked, hogy így lesz – köszöntötte gőgösen a fiát.

– Jó napot kívánok, Kim Wooseok vagyok, Moobin barátja. Hazahoztam, mert… Moobin most eléggé szomorú… – Nem akartam Moobin előtt ecsetelni, hogy milyen veszélyes is a jelenlegi állapota.

– Aztán mire olyan szomorú? Hogy nem teljesült az álma, ami kezdetektől fogva kudarcra volt ítélve? – ragadta meg Moobin ingjét, és annál fogva rántotta be a küszöb azon oldalára. – Ideje volt már, hogy haza gyere! Eleget lófráltál, mostantól majd megismered, milyen az igazi munka.

Megvártam, amíg Moobin felmegy az emeletre, és csak utána álltam elő az anyjának a valósággal. Abban bíztam, ha meghallja, hogy a fia mit akart tenni, megérti a helyzet komolyságát, és félreteszi az önnön sértettségét.

– Anyuka, Moobin sokkal rosszabb állapotban van, mint tűnik. Öngyilkos akart lenni…

– Gyáva semmirekellő! – sziszegte dühösen. Az ő helyében én halálra rémültem volna.

– Ne tessék olyan szigorúnak lenni hozzá, mindent elveszített, amije volt.

– Magának kereste a bajt azzal, hogy világgá ment! Most már nem kell aggódnia miatta, itt majd jó kezekben lesz.

Amikor becsapódott az ajtó az orrom előtt, nem éreztem úgy, hogy Moobin itt majd jó kezekben lesz. Továbbra is aggódtam érte, féltem, hogy a családi viszály csak ront majd az állapotán. Estig ott maradtam a ház közelében, figyeltem, hátha kijön, vagy kinéz az egyik ablakon, és meglátja, hogy még mindig ott vagyok neki, de még csak írni sem írt. Hagytam neki több üzenetet, hogy jelezzen vissza, jól van-e, de semmi válasz. Azt sem tudtam, melyik a szobája.

Annyira beesteledett már, hogy inkább foglaltam egy szobát a legközelebbi motelben, nem törődve azzal, hogy az ágy kényelmetlen, a falakon pókhálók lógnak, és az ablak nem szűri a zajokat. Egyébként se tudtam volna aludni, nem is vágytam rá. Folyton Moobinra gondoltam, próbáltam elképzelni, mit csinál, mik járhatnak a fejébe, és halkan imádkoztam azért, hogy amikor feljön a nap, már szebben lássa a jövőt.

Három napig figyeltem a távolból, történik-e valami változás, de Moobint még csak nem is láttam. Talán bezárkózott a szobájába, vagy próbálja összeszedni magát, a háborgó lelkemet az utóbbival nyugtattam.

Fiú létemre majdnem felsikítottam, amikor valaki berántott a sikátorba. Felkészültem rá, hogy egy kétméteres szörnyeteggel kell majd szembenéznem, aki ki akar zsebelni, meg akar alázni, a földre akar taszítani, mert túl gazdag a ruhám. Helyette egy törékeny, de gyönyörű lány nézett rám, olyan határozott és csillogó szemmel, mint Moobin szokott. Külsőleg nem hasonlítottak egymásra, ennek a lánynak kerekebb volt az arca és a szeme, a szája viszont vékonyabb, de a tekintetük egyezett. Mielőtt kimondta volna, hogy Moobin húga, már tudtam.

– Oppa, segítened kell a bátyámon! Nem maradhat itt tovább. Vissza se kellett volna jönnie.

– De hát ti vagytok a családja! Hazahoztam, hogy biztonságban legyen. Biztos kibékül a szüleiddel.

– Nem fog. Anya… Anyának néha vannak furcsa dolgai, és az oppa ezen csak ront. Tegnap is összekaptak, és… Nem voltam ott, de azóta a bátyám ki se jön a szobájából, a fürdőszobában pedig véres szilánkokat találtam. Annyira aggódom érte!

Nem gondolkodtam, futottam a házhoz, és úgy dörömböltem az ajtaján, mint egy eszelős. Az anya mérgesen nyitott ajtót, és a nagy termetével sikerült megakadályoznia, hogy bejussak. Nem számított, kiabáltam Moobinnak, hogy itt vagyok, és ne adja fel, vigyázni fogok rá, segítek neki. Kértem, hogy válaszoljon nekem, szóljon, hogy itt van, jól van, hogy egyáltalán még él.

Magamból kikelve üvöltöztem az anyjával, hogy miért ilyen felelőtlen, miért nem figyel oda a fiára, miért bántja, amikor szeretnie kellene. Meg sem hallgatott, amint kellően kitett az ajtón, ismételten rám vágta a falapot. Addig ütöttem, amíg bele nem fájdult a kezem, majd körbejártam az egész házat, és kerestem, melyik ablak mögött lehet Moobin. A felső szobáknál kettő be volt rácsozva hátul, talán egy raktáré lehetett, a függönyökből próbáltam meg kideríteni, hol vannak a hálószobák, de nem sikerült előrébb jutnom.

Újra segítséget kellett kérnem.

Nem voltam biztos benne, hogy mit mondtam Jinhyuknak, annyira sokkos állapotban voltam, az egész testem robbanás közeli állapotban volt, rázott a hideg, legszívesebben a hajamat téptem volna, és nem tudtam másra gondolni csak Moobinra. Az egész az én hibám volt, ha baja esett, az az én lelkemen száradt! Minek kellett hazahoznom? Gondoskodhattam volna róla én is. Túlságosan önző voltam. Másnak akartam átadni ez a nehéz feladatot. Mégis milyen barát vagyok én? Ilyen gondolatokkal ostoroztam magamat.

Jinhyuk világ életében erősebb fizikumú volt nálam, egy könnyed mozdulattal arrébb lökte az anyát az útból, és a bezárt ajtó sem állította meg. A zár egyébként sem volt túl jó, a házban minden rozoga, vagy összetákolt volt, Moobin szobájába lépve elhűlve vettem tudomásul, hogy az ő ablakát rácsozták be.

– Ne aggódj, minden rendben lesz! Elviszünk innen! – öleltem magamhoz a fejét, amit vastag fásli tekert körbe.

Fogalmam sem volt róla, hol sérülhetett meg, de örültem, hogy nem a csuklóját kötötték be. Tehát nem akart öngyilkos lenni. Akkor mégis honnan szedték ki belőle a szilánkokat? Azok hogyan kerültek oda, és mi történt pontosan? Ezen merengtem az autóban, de nem mertem megkérdezni. Amint ismerős környékre értünk, Moobint azonnal arra a helyre vitetettem Jinhyukkal, ahol tudtam, tényleg jó kezekben lesz. A szüleim klinikáján a legjobb orvosok dolgoztak, közöttük ők is.

A folyosón várakozni olyan, mintha az ember idegein hárfáznának, annyira ideges voltam, hogy csoda, nem lettem rosszul. Jinhyuk végig támogatott, simogatta a hátamat, belém erőltetett egy kávét, és pár falat süteményt, de egészen addig nem tudtam magamra koncentrálni, amíg nem voltam biztos benne, hogy Moobin meggyógyul.

– Fiam, gyere egy kicsit! – hívott félre apa, amikor kijött a kórteremből. Megnyugtatott, hogy ő vizsgálta meg a barátomat. – Ki ez a fiú, és mi történt vele? A ruhái szakadtak és mocskosak, nem beszél, nem hajlandó elmondani, hogyan szerezte a sérüléseit. Egyáltalán honnan ismered őt?

– Moobin egy jó barátom, és most rossz passzban van. Összeveszett a szüleivel. Pontosan én sem tudom, hogy mi történt, a húga valamilyen üvegszilánkokról beszélt. Apa, Moobin korábban öngyilkos akart lenni. Lehet, hogy magával tette…

– Értem, tehát pszichológusra is szüksége lesz. Nagyon soványnak tűnik. Lehetségesnek tartod, hogy koplaljon, vagy esetleg bulimiás legyen?

– Moobin modell, azért ilyen vékony. Nagyon jó étvágya szokott lenni, nem hiszem, hogy ilyen baja lenne.

– Modell? Akkor biztosan nem ő vágta össze az arcát.

Megfordult velem a világ, és nem láttam tisztán. Moobin húgának hangja visszhangzott a fülemben a véres tükördarabokról. Moobin soha nem csúfította volna el magát, büszke volt az arcára, abból élt, többször láttam, ahogy elégedetten szemlélte a tükörképét a liftben, vagy egy kirakat üvegében. Soha nem bántotta volna magát. Vagy lehet, hogy mégis? Ennyire depressziós lenne? Vagy talán… Nem, az nem lehet! Egy anya sosem bántaná a fiát!

– Wooseok! Wooseok, hallasz? – tört utat magának apa hangja a tudatomba.

Egy ágyon feküdtem, a karomban éreztem a tű nyomását, biztosan infúzióra kötöttek. Elájulhattam, vagy kikapcsoltam, de tisztán emlékeztem, hogy a folyosón beszélgettem apával Moobin állapotáról. Lehet, hogy elértem a tűréshatáromat, és a szervezetem egyszerűen megálljt parancsolt.

– Hallak, apa.

– Jinhyuk mondta, hogy nem ettél egész nap semmit. Biztosan túlaggódtad magad emiatt a fiú miatt.

– Apa, meddig voltam kiütve?

– Egy negyed órára. Ne aggódj, jól leszel, csak kicsit pihenned kell. Amint lecsöpögött az infúzió, a nővér hoz be ebédet. Edd meg mind az utolsó falatig! – simogatta meg apa a fejemet. Kisgyerekkorom óta nem tette ezt. Olyan jól esett.

Menni akart, sok dolga lehetett, de még nem ereszthettem. Még nem mondta el, hogy mi lesz Moobinnal.

– Apa, Moobin meg fog gyógyulni? Rendben tudjátok hozni az arcát?

– Én elláttam a sebeit, hogy ne fertőződjenek el, és megírtam róla a jelentést. A plasztikai sebészet az anyád asztala. Ha a fiú ki tudja fizetni, megműti. Ha nem, át kell vinni egy közkórházba.

Letaglózott, amit mondott. Tudtam, hogy Moobin nem tudja kifizetni a kezelést, hiszen még otthona sincs. Még buszjegyre is én adtam kölcsön neki.

Magamba roskadva bámultam a plafont, nem is kellett takaró, a fájdalom elfedett. Moobin életének lőttek, a vágások örökké ott fognak virítani az arcán, és soha többé nem lehet modell. Pedig imádta. Rajongott érte. Eladta magát az álmáért, és minden szenvedése hiábavalóvá vált emiatt a „baleset” miatt. Reméltem, hogy apa még nem tájékoztatta arról, amiről engem. Itt csak az gyógyulhatott meg, akinek volt elég pénze hozzá.

– Wooseok, apád mondta, hogy nem műtik meg Moobint, ha nincs pénze – robbant be a kortermembe Jinhyuk. – Mi ez már?! Ha nincs zséd, akkor dögölj meg?!

– Ez egy magánklinika, Jinhyuk. Itt minden pénzbe kerül.

– De Moobinnak nincs pénze. Nincs semmije. Ő modell. Az arcából él. Meg kell csinálniuk.

– És mit vársz, mit tegyek?

– Győzd meg a szüleidet! Mondtál bármit az apádnak?

– Nem – vallottam be szégyenkezve. A szüleim előtt elvesztettem azt a kis magabiztosságomat is, ami volt. Soha nem veszekedtem velük.

– Wooseok, az istenért! Most Moobinról van szó! Szedd össze magad, és vedd rá őket, hogy meggyógyítsák! A fiúk vagy. És gondolom, tőled sem kérnek pénzt, amiért itt fekszel…

Jinhyuknak igaza volt abban, hogy engem nem fognak lehúzni ezért az egy infúzióért, meg a fél óráért, amit az ágyban töltöttem, de Moobin műtéte ennél költségesebb. Fogalmam sem volt, pontosan mennyi, de abban igaza volt, hogy legalább megpróbálhattam. Talán elérhettem, hogy megengedjék, Moobin majd később törlesszen. Hiszen a barátom volt, és itt is működnie kellett a protekciónak.

Apa hallani sem akart az ötletemről.

– Ez nem karitatív szervezet, Wooseok. Nagyon sajnálom a barátodat, de ha nem tud fizetni, nem segíthetünk rajta.

– Mennyibe kerül a műtétje? Kérdezd meg anyát, mennyibe kerülne Moobin műtéte! Majd én kifizetem.

– Wooseok, kétlem, hogy lenne ennyi megtakarításod, és egyébként sem engedném. Még csak azt sem mondtad el, honnan ismered ezt a fiút.

– Moobin a barátom, és… Mindegy, hogy mennyi. Kifizetem. Ha kell… Ha kell, akkor adjátok el a lakásomat. Annak az árából biztos kijön a műtét.

A szívem szakadt bele, hogy a drága kis lakásomat elveszítem, de abba még inkább beleszakadt volna, ha Moobint veszni hagyom. Én okoztam ezt az egészet azzal, hogy hazavittem, én akartam megszabadulni a tehertől és a felelősségtől, hát most megfizettem az árát. Nem érdekelt, hogy a szüleim őrültnek tartanak, vagy ellenzik, az a lakás az enyém volt, azt csináltam vele, amit akartam. Ha csak pénzért műtöttek, hát tessék, az asztalukra rajtam a pénzt! Nem hagyhattam, hogy Moobin álma semmivé legyen! Jó barátja akartam lenni. Jobb, mint akkor voltam, amikor a szüleire sóztam ahelyett, hogy én vigyáztam volna rá.

My Precious! - 4. fejezet: Magic box

Wooseok:

Ahogy abban maradtunk, Moobinnal úgy tettünk, mintha most ismerkednénk meg, és ehhez mérten szerveztük a programjainkat. Beültünk kávézóba, sétáltunk a parkban, esténként üzeneteket váltottunk. Aztán elérkezett az ideje, hogy újra meglátogassam a lakását.

Moobin nagyon készült, az asztalon volt minden, chips, ropi, édes és sós snackkek, kóla, Sprite, limonádé, és alkohol is. Nem akartam inni, tiszta fej kellett a koncentráláshoz, így csak egy kólát vettem el. Moobin se alkoholizált, ő a Sprite mellett tette la a voksát, és az ajkai közé vett egy ropit.

– Mit terveztél mára? – érdeklődtem.

– Magic boxot.

Nem tudtam mi az, így megkértem, mesélje el. Amikor a végére ért, felrémlett, hogy angol órán mi is játszottunk ilyet, a dobozba a tanárnő papír cetliket, vagy tárgyakat rejtett el, és amit kihúztunk, az lett az óra eleji beszélgetés témája. Jó módszer volt arra, hogy gyakoroljuk a nyelvet, és jobban megismerjük egymást. Még a próbavizsgakor is abból húztuk ki a tételeket, hogy igazán a szerencsére bízzuk magunkat.

Moobinnal úgy határoztuk meg a szabályokat, hogy felváltva húzunk témát, és az, aki nem húzott, ő teszi fel egy kérdést ahhoz kapcsolódva. Az első körben én választottam ki a szín kategóriát, és Moobin érdeklődött, hogy mi a kedvencem. Nem volt nehéz a választás, a világoskék. Körbeírni a pontos árnyalatot már nehezebb vállalkozásnak bizonyult, próbáltam hasonlítani valamihez, de nehezen találtam a szavakat. Amikor könyvet olvastam, a jelenetek megelevenedtek a szemem előtt, de nem tudtam volna őket visszaadni másnak.

– Én a sötétkéket szeretem. Azt, amilyen az ágyneműm – vallotta be Moobin.

Mivel aludtam már az ágyában, pontosan tudtam, hogy milyen kék az ágyneműje, és gyorsan odatoltam Moobinhoz a dobozt, hogy húzzon újat. Nem akartam semmi félreérthetőről vagy kellemetlenről beszélni.

– Kedvenc állat? – maradtam a kedvenc kérdésnél, úgyis az ember azt szereti kiemelni, ami különlegesen fontos a szívének.

– Nincs. Sose volt háziállatom, így egyik sem érdekel túlzottan. Úgy vagyok az állatokkal, hogy ők ott, én meg itt. Nem félek tőlük, de nem is akarok közel lenni hozzájuk.

– Nekem sincs háziállatom, de ha lehetne bármilyen, akkor kolibrit akarnék. Azok olyan aranyosak.

Amikor a húgom kicsi volt, imádta a Disney hercegnős meséket, és emlékeztem egy indián lányra, akinek apró, gyorsan repülő madara volt. Valamiért megfogott a kisállat, és azóta nagyon szerettem a kolibriket. Persze, tisztában voltam vele, hogy soha nem tarthattam volna az éghajlati különbségek miatt, de szeretni szerethettem.

Az étel témakörnél Moobin már beszédesebb lett, teljes átéléssel sorolta a finomabbnál finomabb ételeket, úgy tűnt, szereti a lédús, vagy szószos ételeket, mint például a különböző tésztákat, mártogatósakat, és a gyümölcsök közül az epret. Ezt mondania sem kellett, észrevettem abból, ahogy az első találkozásunkkor ette, szinte szerelmi viszonyt is folytathatott volna vele.

– Én a barackkal vagyok így. Nincs is jobb, mint nyáron enni egy hideg, édes barackot – ábrándoztam el.

Próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy Moobin megbabonázva nézi a számat, de mégse tudtam teljesen, és beletúrtam a dobozva. Annyira zavarba jöttem, hogy abban se voltam biztos, hogy az én köröm jön-e, de nagyon reméltem, hogy valami olyan témát húzok ki, ami eltereli Moobin figyelmét rólam.

A legrosszabb került a kezembe.

– Szex – olvasta fel Moobin elégedett vigyorral. – Mit is kérdezzek? Tudom, Dong hyung, hogy milyen könnyen zavarba jössz, úgyhogy kedves leszek. Mesélj nekem, volt-e már barátnőd?!

Tényleg nagyon kedves volt tőle, hogy nem kérdezett intimebbet, a barátnőmről nem sok mindent mondhattam el. Középiskolások voltunk, szerettem, mindent együtt tapasztaltunk meg, aztán egy házibulin csókolózni láttam mással. Az egészben az volt a legszánalmasabb, hogy arra a bulira együtt mentünk, tehát tudta, hogy ott vagyok, de annak a másik srácnak a szája sokkal jobban érdekelte. Lehet, azóta minimalizálódott le a magabiztosságom.

– Én kissé túltoltam a dolgot – összegezte röviden a tapasztalatait Moobin. – Nagyon óvtam a csajomat, azzal a tipikus melldüllesztős módszerrel, folyton ott voltam, ahol ő, kicsit szerintem már elege lett belőlem. Hiába feküdtünk le, bevallotta, hogy végig úgy érezte, inkább vagyok a védelmező bátyja, mint a pasija, úgyhogy szakítottunk. A férfi kalandjaimról már meséltem, abba most nem mennék bele még egyszer.

Nem bántam, hogy nem kell újra végighallgatnom, hogy mennyien kihasználták őt. Hiába mondta azt, hogy ő akarta ezt, és valójában ő használt ki másokat, csak magát áltatta. A szex két emberen múlik, ugyanannyira hatással van az egyikre, mint a másikra. Moobin nem zárhatta ki magát azokból az alkalmakból, de nem bolygattam a múltját. Láttam rajta, hogy le akarja zárni, és próbáltam neki segíteni ebben.

A traveling örök téma az angol szóbeliken, de ezúttal nem arról beszéltünk, milyen közlekedési eszközökkel lehet eljutni A pontból B pontba, inkább a tapasztalatainkról és álmainkról. Kissé meglepett, hogy Moobin még nem járt külföldön, azt hittem, volt kinti fotózása is, vagy esetleg valamelyik „mentorától” kapott repjegyet, de sehol nem járt még. Angolul tudott, mert tanult a suliban, de még nem kamatoztathatta idegenben. Én a szüleimmel sokat utaztam, minden évben, augusztusban, amikor mindketten szabadságra mentek, külföldön nyaraltunk. Voltam már Kínában, Japánban, Amerika több részén és Franciaországban is. Tervem volt, hogy Európát jobban megismerjem, de még nem döntöttük el otthon, hogy mi lesz a következő úti cél. Angolul jól beszéltem, de társalgási szinten ment a japán is, a kínai már sokkal inkább akadozva.

– Menő, hogy ilyen okos vagy.

– Csak szorgalom és kitartás kérdése. Neked is megy, ha belevágsz.

– Majd meglátjuk – hárított Moobin, és folytattuk a játékot.

Nagyon élveztem az estét, sokat megtudhattunk egymásról, és hiába adott némi iskolai jelleget neki a doboz, egy idő után már nem is használtuk, csak beszélgettünk. Moobin érdekes egy fiú volt, minél többet mutatott magából, annál inkább láttam benne a lelkes gyereket. Az életvitele miatt ezeket a vágyait és késztetéseit elnyomta, megkeményítette magát, hogy kibírja a megpróbáltatásokat, de mélyen belül még csak húsz volt. Lehet, hogy azért éreztem magam sokkal idősebbnek nála, mert én kiegyensúlyozott, szabályozott, felnőttes életet éltem, egyetemre jártam, kötelességemnek éreztem a tanulást, és a jól teljesítést, mintha már professzor lennék, nem is diák.

– Gondolom, nem akarsz maradni éjszakára – mosolyodott el kínosan Moobin a búcsúzkodásnál.

– Jobb, ha megyek – bólintottam, és a lift előtt még integettem neki.

Nem zavart, hogy tudtam, Moobin biszex, de kicsit tartottam tőle, hogy többet érez irántam barátságnál. Nagyon sokszor nézte a számat, és az ujjai néha a felkaromhoz értek, ahogy támaszkodott a kanapé háttámláján. Nem szerettem volna egy viszonzatlan vonzalommal elrontani a barátságunkat, úgyhogy nagyon reméltem, ha esetleg tetszem is neki, gyorsan túlteszi magát rajta.

Másnap reggel, szombat lévén aludhattam volna délig, de megbeszéltem Hyeongjunnal, hogy találkozhatunk. Neki mindig ezer története volt az iskoláról, hallomásból már ismertem az egész osztályát, és főleg a legjobb barátját, Jinwoo-t. Reméltem, hogy ők is olyan jó barátok lesznek, mint mi Jinhyukkal, csak kevesebb örültségben vesznek részt. Hyeongjun szülei sokkal szigorúbbak voltak az enyémeknél.

Ebédre aztán az én legjobb barátom is bejelentkezett, úgyhogy elköszöntem Hyeongjuntól, és egyenesen a legjobb hamburgerezőbe tartottam. Jinhyuk már rendelt magának, mire megérkeztem, és alig bírt nyugton maradni, annyira izgatott volt. Mindent el kellett mesélnem neki a Moobinnal töltött estémről.

– Tudod mit? Hívd ide a srácot! Le akarom csekkolni.

– Kicsit úgy érzem magam, mintha te lennél én, és én a húgom.

– Miért? Moobin a pasid?

– Dehogy a pasim! – csaptam vállon a haveromat, és írtam a modellnek, hogy egyen velünk, ha ráér.

Szúrós szemmel néztem Jinhyukra, és figyelmeztettem, viselkedjen jól, különben előveszem a rossz oldalamat, és akkor abban nem lesz köszönet. Nem akartam, hogy rossz benyomást tegyen Moobinra, ha mindketten a barátaimmá váltak, szerettem volna, ha jól kijönnek egymással. Az meg aztán főleg nem kellett, hogy Jinhyuk tovább nyomja ezt a „pasim” baromságot, és hiú ábrándokat ébresszen Moobinban.

Az ebédet három hatalmas hamburger koronázta meg, Jinhyuk képes volt arra, hogy egyszerre egyen és beszéljen, szegény Moobin alig bírt megrágni egy falatot, mert azonnal válaszolnia kellett. Jól állta a sarat, nem tűnt úgy, hogy kellemetlenül érezné magát a sok kérdéstől, de biztosan hozzá volt szokva ehhez. A koktélesteken azért, mert akkor éppen senkivel nem beszélt, amikor velem volt, máskor még társaloghatott. Ráadásul azt mondta, hogy gazdag, intelligens férfiakkal ápolt jó viszont, tehát biztosan jól megtanult bazsalyogni.

– Hozok fagylaltot – ajánlotta fel.

Tudtam, hogy amint hátat fordít, Jinhyuk azonnal oda fog hajolni hozzám, hogy megossza velem a benyomását, és nem is tévedtem.

– Wooseokie, ez a srác jó arc.

– Tudom, azért haverkodok vele.

Az édes vanília, és a savanyú citrom furcsa párosításnak tűnhet, de nagyon jól esett a fűszeres, súlyos hamburger után. Moobin karamellás és erdei gyümölcsöset evett, emlékeztem rá, hogy bár az epret szereti, az epres termékeket nem. Azt mondta, érzi rajtuk, hogy csak eper utánzatok, és ez elveszi tőlük az étvágyát. Díszítésnek a fagylaltomat egy félbevágott eperrel dobták fel, és láttam, hogy Moobin már benézte magának, úgyhogy oda adtam neki. Cserébe egy jó nagy adag fagylaltot mert a kanalára, és a számba tolta. Nem is az volt zavarba ejtő, hogy megetetett, inkább az, ahogy szépen lassan kihúzta az ajkaim közül a kanalat. Amikor hirtelen Jinhyukra kaptam a pillantásomat, láttam a döbbenetet a vonásaiban, majd elrejtette azokat az itallap mögé. Én azt sem tudtam abban a pillanatban, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Lesütött pillantással ettem tovább a fagyimat, és nem mertem belegondolni, Moobin mit képzelhetett abban a percben a kanál helyébe.

– Köszönöm a meghívást, viszont rohannom kell egy fotózásra. Öröm volt megismerni, Jinhyuk hyung – hajolt meg kissé Moobin az új ismerőse felé, és ahogy már máskor is tette, ölelés helyett kicsit megszorította a karomat. – Majd írok.

Még percekig sétáltunk Jinhyukkal némán, és azon merengtem, vajon csak én hiszem azt, hogy Moobinnak tetszem, vagy tényleg így van. Mert én tudtam róla, hogy vonzódik a fiúkhoz, Jinhyuknak viszont nem említettem ezt a részt, úgyhogy nagyon kíváncsi voltam, ő mit gondol.

– Woosokie, egészen pontosan milyen barátok is vagytok ti?

– Ezt most hogy érted? – kérdeztem vissza.

– Hát hogy ő barátilag a barátod, vagy romantikusan? Úgy értem, tényleg a pasid? Én csak ugrattalak.

– Mondom, hogy nem a pasim! – csaptam rá egyet. – De akkor neked is feltűnt…

– Hogy feltűnt-e? Mondhatni, megszopatott előttem.

Addig ütöttem Jinhyuk hátát, amíg bele nem fájdult a tenyerem. Hogy mondhatott ilyet? Még ha én is valami ilyesmire gondoltam utána, akkor se mondtam volna ki. Hihetetlen, hogy Jinhyuknak mennyire nincsenek gátlásai.

– Te vagy az irodalom szakos. Nem értékeled a hasonlatomat?

– Ez nem hasonlat volt, hanem metaforikus kifejezés – pontosítottam, és még egyet rávágtam a karjára. – Szemét vagy! Tudod, hogy nem bírom az ocsmányságot.

– Hát, amikor a csajok csinálják neked, nem szoktad ocsmányságnak érezni.

– Igen, a csajok. Moobin fiú, és nekem nem tetszenek a fiúk.

– Hát, úgy tűnik, neki igen. És egészen pontosan egy fiú, te. Megértem. Pretty boy vagy.

Nem voltam pretty boy, teljesen átlagos egyetemista srác voltam, nem tehettem arról, hogy dús ajkakkal és nagy szemekkel születtem. Még ha ki is gyúrtam volna magam, az arcomat nem tudtam volna megváltoztatni.

A telefonom rezgése zavart meg abban, hogy mélyebben elmerüljek a kételyeimben, Moobin írt, hogy vasárnap este nincs-e kedvem átmenni hozzá filmet nézni. A szemét Jinhyuk szégyen nélkül olvasott bele a beszélgetésünkbe.

– Wooseokie, azt ajánlom, vigyél magaddal óvszert.

– Megöllek! – kiáltottam fel, és kergetni kezdtem.

Jól érezte a vesztét, úgy loholt előlem, mint egy üldözött vad. Addig kergettem, amíg bírtam oxigénnel, majd eldőltem a zöld fűben, és megvártam, hogy ő jöjjön magától a kivégzésére. Jinhyuk óvatosan közelített meg, majd elhitte, hogy feladtam a játszám, és gyanútlanul lehuppant mellém. Ezt az alkalmat használtam ki arra, hogy az ölébe pattanjak, és addig csiklandozzam az oldalát, amíg sírva nem könyörög a bocsánatomért.

Az aznapi izgalom annyira betette nálam a kaput, hogy muszáj volt kiszellőztetni a fejemet, és beleegyeztem, hogy elmegyek Jinhyukkal és az egyetemi barátainkkal iszogatni. Csak ittuk egymás után a feleseket – pedig ez nem jellemző rám –, és a dolgok kezdtek egyre jobban összefolyni. Emlékeztem rá, hogy Jinhyuk azt mondta nekem, hogy Moobin azért akar megcsókolni, mert szilvaajkam van. Tiltakoztam a rágalom ellen, semmiben sem hasonlított a szám egy szilvára, de nem hitt nekem.

A következő dolog, amiben biztos voltam, hogy reggel van, szétrobban a fejem, nincs rajtam ruha, de ismerem a sötétkék ágyneműt, amiben fekszem. Szinte meg sem lepődtem, amikor megpillantottam magam mellett Moobint.

– Ugye nem feküdtünk le? – fogalmaztam meg némi pánikkal a hangomban az első, és egyben lefontosabb kérdést, ami a fejfájás ellenére eszembe jutott.

– Mit szeretnél hallani, hyung?

Úristen...!

My Precious! - 3. fejezet: Előítéletek

Wooseok:

Éppen otthon voltam, amikor a szüleim üzleti megbeszélésre készültek a kertben. A klinikát felkereste egy divattervező hölgy, aki megvarrta a dolgozók új egyenruháját, már csak arról kellett megállapodniuk, hogy ki legyen a közös reklám arca. Egyszerre népszerűsíthették ugyanis a ruhákat, és a klinikát, és ez nagyon felvillanyozta a szüleimet. Természetesen a húgom is ott akart lenni, és látni, hogyan néz ki a modell fiú, akit a tervezőnő ajánlott személyesen, úgyhogy én is kénytelen voltam vele tartani egy hűsítő limonádé társaságában a kerti ülőgarnitúrához.

– Átjön Hyeongjun is – húzta el a száját a húgom. – Mindig itt lóg, ha itthon vagy. Szerintem beléd van zúgva.

– Szerintem az agyadra ment a sok shipvideód.

Hyeongjun felnézett rám, egyke gyerek volt, biztosan a bátyjának tekintett, és én szívesen gondoskodtam róla. A húgom lány volt, néha nem tudtam mit kezdeni vele, ráadásul egyre nőiesebben öltözködött, kezdtem félni, hogy lassan elérkezik az az időszak, amikor fiúkat kell elkergetnem a közeléből. Hyeongjunnal mindketten fiúk voltunk, sokkal könnyebben megértettük egymást, ezért se bántam, ha gyakran találkozunk.

A húgom felsikkantott, amikor meglátta a modellt, én nem hittem a szememnek, Donghan sétált egy csinos, kosztümös nő mögött, és kissé megugrott, amikor a húgom szinte rá vetette magát.

– Úristen, Hyeeseok, ne égess már le! – rángattam le a testvérem karjait Donghan derekáról, és helyette is szégyelltem magam. – Bocsánat, hyung! Kicsit túlpörgött.

– Sajnos előfordul néha – jegyezte meg kissé bosszúsan a vendég, de amikor rám nézett, felém nem volt harag a tekintetében. – Mizu, Wooseok? Most is olvasol valamit?

– Oppa, ti ismeritek egymást? – kérdezte a húgom fejhangon.

– Találkoztunk már. Donghan-shi adta át az oklevelet az egyetemi ünnepségen.

– Milyen Donghan-shi? – vágott sértett arcot a kert sztárja. – Hyungban maradtunk, ha jól emlékszem.

A húgom nem tudott továbblendülni azon, hogy én „ilyen jóban” vagyok a hőn imádott idoljával. Annyi mindenkit szeretett, hogy már nem tudtam számon tartani, de ha így is lett volna, akkor se árultam volna el neki, hogy megismerkedtem Donghannal. Nem akartam, hogy olyan őrült liba legyen, mint azok a rajongók, akik követik haza a sztárokat, meg mindenféle baromságot megtesznek értük. Nagyon szerettem volna, ha Hyeeseok kinövi ezt a rajongó időszakát végre, és talál magának valami veszélytelen hobbit. Mondjuk, festhetne.

Amíg Donghan egyeztetett a szüleimmel, mi visszaültünk a korábbi helyünkre, és megpróbáltam meggyőzni a húgomat arról, hogy az ő javát is szolgálja, ha emberien viselkedik. Közben Hyeongjun is megérkezett, szorosan megölelt köszöntésként, majd töltött magának limonádét. A húgom nem is viszonozta az üdvözlését, majdnem kiesett a kanapéból, hogy lássa a kiszemeltjét, úgyhogy inkább levegőnek néztem, mintha nem ismerném. Hyeongjun apja benne volt az igazgatótanácsban, de mivel Hyeongjun rosszul lett a vértől, valószínűleg nem folytatta a családi bizniszt. Valószínűleg az unokatestvére fogja majd átvenni az apa helyét, ő pár évvel volt idősebb nálam, és az orvosin tanult.

A szülők testbeszédéből messziről látszott, hogy valami nem stimmel, majd Donghan kissé elvonult a kosztümös nővel, erősen gesztikulált, majd a nő bűnbánóan hajlott háttal tért vissza a szüleimhez, és mélyen meghajolt előttük. Donghan felháborodottan jött oda hozzánk, és az első limonádét lehúzta, ami a keze ügyébe került, történetesen Hyeongjunét.

– Nem hiszem el, hogy anya elfelejtette mondani, hogy a klinika egy plasztikai sebészet is egyben. Így már értem, miért nem téged kértek fel arcnak.

– A hyung természetesen ilyen szép! – pattant fel mérgesen Hyeongjunie. – Nem kellene ilyen előítéletesnek lenned, te gonosz torony hyung!

– Hogy beszélsz Donghan oppával?! – fakadt ki a húgom is.

Egy háború kirobbanásánál álltunk, pedig én értettem, Donghan mit akart mondani. Pontosan azt, amivel mindig találkoztam, amikor elárultam valakinek, hogy anya plasztikai sebész.

– Úgy értettem, törpe, hogy azért nem a fiát kérte meg arcnak, mert bár elég helyes hozzá, nem akarja, hogy azt higgyék, műtve van.

Én nem gondoltam elég helyesnek magam ahhoz, hogy reklámarc legyek, pedig az élet folyton azt utalgatta nekem az utóbbi időben, hogy tévedek. A fotózáson jól mutatottam abban a koronában a kihúzott szememmel, és Moobin is folyton azt erősítette bennem, hogy jól nézek ki. Nem tudom, ha magamat néztem a tükörben nem éreztem olyan erős kisugárzást, mint ami Donghant és Moobint is körbeölelte. Vagy lehet, csak annyi az egész, hogy ők bíznak magukban?

Kicsit félrehívtam Donghant, hogy elnézést kérjek tőle, és megköszönjem, hogy azért eljött. Nagyon rendes volt, egyáltalán nem viselkedett sztárosan, ő is elnézést kért, ha megbántott, az anyjára haragudott nem rám, vagy a családomra. Reméltem, hogy Donghan visszatáncolása nem lesz nagy probléma, persze sikeresebb lett volna a vállalkozás, ha ő csinálja, de más modellel is ugyanolyan jól működhetett.

Mire visszaértünk Hyeongjun a könnyeit törölgette, a húgom meg ahelyett, hogy vigasztalta volna, dölyfösen nézte, ahogy pityereg a szerencsétlen. Nem meglepően, miután félrevonultunk, jól elhordta mindennek Hyeongjunt, amiért felemelte a hangját az Istenség Donghan ellen, és Hyeongjun nehezen viselte az éles kritikát. Egy zsebkendővel törölgettem a fogadott öcsém kivörösödött, hatalmas, kerek szemeit, és a fejét simogattam. Donghan is beszállt a kihívásba, és mindent elkövetett, hogy Hyeongjun megnyugodjon, miközben a húgomat felnyársalta az elítélő tekintetével. Hyeeseok megérdemelte, amit kapott tőle.

– Donghan, mit keres itt ez az ember? – Donghan anyja úgy érkezett, mint egy dühös fúria, és villogó tekintettel nézett a fiára.

– Kicsoda? – kérdezte Donghan értetlenül, majd meglátta a felénk tartó, talpig feketébe öltözött magas, nyúlánk fiút. Egy kisállat hordozót cipelt, de úgy tűnt, vagy üres, vagy meg sem kottyan neki az állat súlya, mert úgy tartotta egy kézben, mintha csak egy retikül lenne. – Szia, Tao. Hát te? – lökte el magát a kanapétól Donghan, és amennyire tudta, megölelte az érkezőt.

A Tao nevezetű, valószínűleg kínai fiú kétségbeesettnek tűnt, a macskájával történt valami, állatorvoshoz akarta vinni, és szerette volna, ha Donghan is vele tart. Első ránézésre barátoknak tűntek, de ahogy Donghan hozzáért a fiú vállához, abban volt valamilyen furcsa szívélyesség, már megint a Moobin-eper hatást éreztem, és helyettük inkább a dobozba próbáltam meg belátni. A fényhatások miatt csak két villogó tekintetet láttam, majd egy fehér, bundás farok eltakarta a rácsot. Biztos perzsa macska lehetett, azoknak volt ekkora bundájuk.

– Bocsi, mennem kell – köszönt el tőlük, ami koránt sem nyerte el az anyja szimpátiáját.

– Donghan, meg ne próbálj itt hagyni! – figyelmeztette az anyja, de Donghan magára sem vette a dolgot. – Hallod, fiam?

Donghan intett az anyjának köszönésül, majd a fiúval együtt elmentek, és az ajtóban még láttam, ahogy ő is benézett a dobozva. Kíváncsi voltam, a macska neki mutogatta-e magát, vagy tovább rejtőzködött. Soha nem volt háziállatom, nem tudtam volna gondját viselni, túlságosan lekötött a tanulás.

A tárgyalást követően a szüleim fáradtan ültek le hozzánk, és mindketten ittak egy-egy pohár pezsgőt. Habár Donghan nem vállalta a kampányt, az egyezséget nem bontották fel, megegyeztek, hogy keresnek egy másik modellt. Nem lehetett könnyű, mert valószínűleg többen ugyanazért az okért fognak elállni a munkától, amiért Donghan is kilépett. Nem egyszerű helyzet, de bíztam benne, hogy jól fog alakulni a dolog, és végül mindenki jól jár.

Miután elült a vihar, és a vendégek távoztak, felmentem a szobámba, és megnéztem, Moobin írt-e. Másnap estére elhívott egy koktélpartira, amire biztosan nem mentem volna el, ha a szüleim kérik, de Moobinnal eddig akárhányszor találkoztunk, jól éreztem magam, így rábólintottam a dologra.

Régen volt rajtam öltöny, az átadó ünnepségre egy fekete kardigánt vettem fel az ingre, így kissé feszengtem benne, Moobin meg úgy nézett ki benne, mintha rá öntötték volna az ünnepi szerelését. Megint sok smink volt rajta, de most vörös rúzs helyett egy halványabb, barackos árnyalat fedte az ajkait, ami passzolt a díszzsebkendőjéhez. A koktélpartin nem volt kötelező beszélgetni senkivel, így Moobinnal csak egymással foglalkoztunk, szedtünk különböző, érdekes ételeket a tányérunkra, és félre vonultunk beszélgetni.

– Hyung, mennyire van szükséged szemüvegre?

– Viszonylag látok nélküle is, de hamar megfájdul a fejem a homályosságtól, ezért szokott mindig rajtam lenni.

– Akkor hord így! – húzta lejjebb az orromon, ami először nagyon furcsa érzés volt, folyton vissza akartam tolni. – Így jól látsz?

– Igen.

– Ha nagyon feltolod, akkor sulis lesz, de ha így hordod, akkor divatos.

Megjegyeztem a tanácsát, és próbáltam szokni a szemüvegem új helyzetét. Amikor lőtt rólam egy képet, és megmutatta, be kellett ismernem, hogy igaza van. Lenyűgözött, hogy egy ilyen apróság mekkora változást tud előidézni. Tehát ezért mutatott minden olyan jól a hírességeken, mert ők a legátlagosabb darabokat is tudták divatosan hordani.

Semmi furcsa nem volt abban, ahogy az öregúr Moobint a nevén szólította, de a velem szemben ülő egész testében megremegett, és majdnem kiöntötte az italát. A pupillája kitágult, mint az állatoké, amikor nagyon ráfókuszálnak valamire. A férfi nem mondott semmi különöset, de a hanghordozása sikamlósnak hatott, mintha egy kígyó tekeregne, engem is rázott tőle a hideg.

– Csak nem most kezded a modell szakmát? Olyan ártatlannak tűnsz, mint egy ma született bárány. Ha segítség kell, nyugodtan fordulj hozzám. Moobin csak ideig-óráig tud segíteni neked – nyújtotta át a névjegyét a férfi, majd magunkra hagyott.

Moobin megkérdezte, tervezem-e, hogy felhívom, és amikor nemet mondtam, kivette a kezemből a kártyát, és apró darabokra tépte. Az arca egyre sápadtabb lett, az ujjai remegtek, és nem lepődtem meg, amikor elnézést kérve kirohant a mosdóba. Nem tudom, milyen tapasztalati lehettek erről a férfiról, de nagyon kiborította, és amikor visszatért, és megkért, hogy menjünk, azonnal követtem. Aggódtam érte, szerettem volna, ha nem remeg annyira, nem rohan úgy, mintha üldöznék, és nem kapkodná a levegőt. Féltem, hogy pánikrohama lesz.

A Han folyóig némám sétáltunk, addigra sikerült összeszednie magát, és megkért, hogy vegyek magunknak egy-egy üveg sört, mert beszélni akar velem. Ha egy haver azt mondja, beszélni akar valami fontosról, azt komolyan kell venni, úgyhogy jól benyúltam a hűtőbe, hogy a lehető leghidegebb sört kaparintsam meg.

Nem kényszerítettem beszédre, megvártam, hogy a saját tempójában avasson be. Úgy voltam vele, majd elmondja, ha akarja. Mindenképpen nagyra értékeltem, ha egyáltalán beavat. Nem ismertük egymást túl rég óta, de ilyen rövid idő alatt úgy éreztem, meglepően közel kerültünk egymáshoz. Jól éreztem magam vele, és ha minden így maradt, fontos barátommá válhatott.

– El kell mondanom valamit – kezdte.

Már az elején megdöbbentett, amit mesélt, hogy mennyire szeret modellkedni, és hogy mit kellett azért megtennie, hogy sikerrel járjon. Megértettem, miért akadt ki annyira attól az öregembertől, hiszen majdnem megerőszakolta, és ez teljesen letérítette Moobint a helyes útról. Nem értettem egyet azzal, ahogy élte az életét, de nem szólhattam bele. A neheze azonban csak ez után következett.

– Christopher kért meg, hogy barátkozzam veled, mert látni akart. Nem tudom, mi volt veled a terve, nekem csak annyit mondott, intézzem el, hogy láthasson a fotózáson. Sajnálom.

Nem mondtam semmit. Mit mondhattam volna? Mérhetetlenül csalódtam benne. Azt hittem, magam miatt érdeklem, azért akar velem barátkozni, mert kedvel, nem azért, mert a volt szeretője arra kérte. Egyáltalán mit akart tőlem Christopher? Meg sem keresett azóta. Vagy csak az a kép kellett neki? Arra…? Bele sem akartam gondolni, mit tesz vele.

– Lehet, hogy kérésre kerestelek fel, de megkedveltelek. Egyre jobban, és először, hosszú idő után, elkezdtem szégyellni magam. Amikor olyan őszintén lelkesedtél a lakásom iránt, és elismertél, hirtelen nagyon mocskosnak és hamisnak éreztem magam. Most már tudod, hogy szereztem mindent, amim van, és megértem, ha elítélsz ezért. De én tényleg kedvellek.

Legszívesebben faképnél hagytam volna, de Moobin rosszul volt, és én ki nem állhattam az olyan embereket, akik a bajban cserben hagyták a barátjukat. Még ha Moobin hazudott is nekem, és a barátságunk csak egy hazugság volt, én igaznak éltem meg, és nem hazudtolhattam meg önmagamat. Megvártam, amíg a sápadtsága elmúlt, csak hallgattam, ahogy arról próbál meggyőzni, hogy kedvel, és amint jobban lett, és képes volt beszállni a taxiba, elöntött a harag.

Ekkorát még soha nem csalódtam senkiben, pont előtte gondoltam arra, hogy milyen különleges a barátságunk, erre kiderült, hogy hazugság az egész. Egy idióta voltam, hogy ilyen könnyen bedőltem neki. Még, hogy azt akarja, hogy magabiztos legyek?! Jól a padlóra küldte azt a kis önbizalmamat is, ami volt.

Nem válaszoltam az üzeneteire, beállítottam, hogy ne is jelezze, ha írt nekem, nem voltam kíváncsi a hazugságaira. Hogy hihettem volna el, hogy most már tényleg én érdeklem? Csak kényelmes neki, hogy már megszerettem, és kénye-kedve szerint játszik tovább. Nem én voltam itt a jó színész, hanem ő.

Napokig rágtam ezen magam, az órákon se tudtam odafigyelni rendesen, rosszul aludtam, és a könyvekkel sem haladtam. Elolvastam két oldalt és elfelejtettem egyet, semmi nem kötött le, folyton csak Moobinra gondoltam és az árulására.

Nagyot sóhajtottam, és jobban Jinhyuk hátának dőltem az egyetemi parkban. Piknikeztünk, ő jóízűen falatozott, én egy szőlőszemet se tudtam volna megenni. Nem volt étvágyam, a stressz összeszorította a gyomromat és elvette a jókedvemet.

– Mi volt ez a sóhajtás? – kapta fel a fejét Jinhyuk hirtelen. – Nem szoktam ilyet hallani tőled. Mi van veled?

Ellöktem magam Jinhyuk hátától, és törökülésbe ültem, lehorgasztott fejjel piszkáltam a pokróc felfeslett anyagát. Nem tudtam, hol kezdjem, hiszen annyi mindenről lemaradt, mert bolond módon nem avattam be. Ha már az elején szólok neki, ő talán észreveszi a turpisságot, és nekem se kell végigmennem egy ekkora bukáson.

Mindent elmondtam neki, hogy mennyire simán ment a barátságunk Moobinnal, hogy mellette lazának és felszabadultnak éreztem magam – kivéve, amikor zavarba hozott. Nem, mintha Jinhyukkal nem így lett volna, éppen ez az, hogy korábban csak és kizárólag mellette tudtam így elengedni magam. Nagyon dühített, hogy Moobint olyan közel engedtem magamhoz, mint Jinhyukot, és hálából kést döfött a hátamba.

– Neked kell tudni, mikor telt el elég idő ahhoz, hogy újra találkozz vele. Az biztos, hogy foglalkoztat ez a dolog, különben nem agyalnál rajta ennyit.

– De hogy bízhatnék meg benne ezek után? Honnan tudjam, hogy kérést teljesít-e még.

– Azt mondta, hogy csak a fotózásig szólt a dolog, nem? Figyelj, ez olyan, mint amikor egy csaj azért néz, mert bejössz a barátnőjének. Ha eközben megszeret téged, és végül összejöttök, nem dobot ki csak azért, mert eredetileg nem érdekelted.

– Jó, de ez más. Én megbíztam Moobinban. Teljesen. Úgy, mint még senkiben rajtad kívül.

– Neked kell dönteni. Én azt mondom, mindenki megérdemel egy második esélyt. Ha megint szemét lesz veled, majd megverem.

Elfogadtam a felém nyújtott sajtdarabot, és elkezdtem bepótolni a kiesett kalóriamennyiséget. Jinhyuk mindig meg tudott nyugtatni, vele sokkal egyszerűbbnek tűntek a problémák, bátran támaszkodhattam rá.

Kifelé menet tűnt csak fel, hogy valami megváltozott benne, sötétbarnára festette a haját, pedig korábban szőke volt, de így szerintem sokkal karakteresebb lett az arca. Szerettem, ha mosolygott, és nagyon vicces fejeket tudott vágni a közös képeken, vagy akkor, amikor részeg. Mellette az élet mókának és kacagásnak tűnt, senki ki nem nézte volna belőle, hogy jogot tanul.

– Hyung! – integetett ki a céges autó hátsó üléséről Hyeongjun. – Gyere, szálljatok be!

Jinhyuk kapva kapott az alkalmon, hogy ilyen menő autóban utazhat, a járgány hosszított volt, mintha egy limuzin és egy céges autó szerelemgyereke lenne. Ahogy lenni szokott, Hyeongjun elújságolta nekem, hogy megint ötöst kapott az iskolában, és nem bírt leállni a cukisággal.

– Hyung, olyan okos akarok lenni, mint te.

– És ettől a hyungtól nem akarsz semmit eltanulni? – mutatott magára Jinhyuk, és széles mosolyt villantott. Ahhoz képest, hogy mindketten a barátaim voltak, sokat nem találkoztak egymással, de Jinhyuknak gyakran meséltem a fiatalabbról.

– Szeretnék olyan magas lenni, mint te, hyung.

– Helyes – nyugtázta Jinhyuk, és lepacsizott Hyeongjunnal.

Én továbbra se tudtam kiverni a fejemből Moobin esetét. Késő estig rágódtam rajta, hogy mit tegyek, és végül győzött az, amit Jinhyuk mondott, és írtam Moobinnak, hogy találkozzunk másnap délben az egyetemhez legközelebbi kávézóban. Nem olvastam el, miket írt, új lappal akartam kezdeni. Jinhyuk azt mondta, mindenki megérdemelt egy második esélyt, úgyhogy ő is megkapta a sajátját. Semmi hiba, semmi sérelem, semmi előítéletesség.