Ouiss me! (Produce X 101 + Produce 101)

Yohan:

Sokan kisgyerekkoruk óta álmodoznak arról, hogy híresek és gazdagok lesznek, nekem mást szánt a sors, az apám más utat akart nekem. Nem utáltam én a taekwondót, szerettem csinálni, motiváltak a versenyek, hogy egyre jobb legyek, és büszkévé tegyem az apám. Aztán, ahogy idősebb lettem, a motivációm csökkent, egyszer csak azon kaptam magam, hogy önmagamtól kérdezem: „Yohan, miért csinálod ezt?” Akkor szembesültem vele, hogy nem vagyok boldog, napról napra ismételtem ugyanazokat a mozdulatokat, és egyáltalán nem okozott már örömet. Amint betöltöttem a felnőtt kort, nagy elhatározásra jutottam, az apám elé álltam, és megmondtam neki, hogy nem akarok élsportoló lenni többé, mást szeretnék. Azt hittem, kiabálni fog velem, hálátlannak tart, csalódni fog, de nyugodt marad, az erős, kemény arcán nem látszott harag. Csak annyit mondott: „Rendben. De mit akarsz csinálni helyette?”. Amikor azt mondtam, hogy idol szeretnék lenni, egy kicsit megrándult a szemöldöke, majd bólogatni kezdett. Féltem, hogy megtiltja, de miután anyával megbeszélték egymás között a dolgokat, alkut kötöttünk. Be kellett iratkoznom egyetemre, és cserébe elmehettem egy ügynökséghez „táncolni”, ahogy apa hívta. Ha sikeres leszek, akkor elismeri a képességeimet, és mindenben támogat, ha nem sikerül, legalább megpróbáltam.

Nem gyakoroltam soha az éneklést, se a táncot, semmit, amit az idolok csinálnak, nem volt múltam egyik cég gyakornokaként se, úgyhogy nem álmodozhattam arról, hogy a neves ügynökségek felvegyenek. Keresgéltem a kis vállalatok között, elküldtem több helyre a videómat, és vártam. Amikor egy OUI Ent. nevű hely visszaírt, hogy megnéznének személyesen, gyorsan rákerestem, mit lehet tudni róluk. Fiúk terén, a Produce 101 műsort követően, az egyik gyakornokuk, Kim Donghan egy nézők által kívánt csapat része lett, majd szólózni kezdett, és azóta is sikeres előadó. Tetszett ez a renomé, de sohasem gondoltam volna, hogy azonnal felvesznek maguk közé. Mintha egy álomba kerültem volna.

Nem elég, hogy felvettek, de úgy döntöttek, mélyvízbe dobnak, és neveznek a Produce széria legújabb fordulójába, mint a cég egyetlen indított gyakornoka. Nem mondom, remegtem a lábaim, és iszonyatosan ideges lettem. Olyan számot kellett választanom, ami megfelel a képességeimnek, és hordoz magában valamit a humoromból és kitartásomból. Rengeteg időt öltem bele abba, hogy rábukkanjak a megfelelő számra, és végül megtaláltam.

Szorgalmasan gyakoroltam, régóta először újra éreztem a motivációt, bizonyítani akartam az apámnak. El akartam érni, hogy úgy érezze, megérte esélyt adni nekem, büszkévé akartam tenni. Minden megtettem, akkor is hajtottam magam, amikor már úgy éreztem, nincs több erőm.

A Produce x 101 meghallgatás egyre közeledett, és a cégem úgy gondolta, ideje tanfolyamra küldenie.

– Olyan ember segítségét kértük, aki hasonló cipőben járt mint te, és hasznos tanácsokkal tud ellátni – informált a cégigazgató, és megkérte az egyik segítőt, hogy nyissa ki az ajtót.

Amikor megláttam Donghan hyungot, a lélegzetem is elállt, munkából érkezhetett, mert smink fedte az arcát, a haját besütötték, ékszerek és menő ruhák fénylettek rajta, mintha egy igazi sztár lépett volna ki a tévéből. Mélyen meghajoltam, és hangosan bemutatkoztam, ő pedig megkért mindenkit, hogy hagyjanak magunkra minket.

Olyan ideges voltam, mint még soha. Kisembernek éreztem magam, a 181 centiméteremmel egy apró törpének. Nem tartottam elképzelhetőnek, hogy valaha olyan legyek, mint Donghan hyung. A kisugárzása letaglózott, ilyennel csak az igazi sztárok rendelkeztek.

– Gyere, Yohanie, üljünk le! – telepedett le a mentorom a gyakorló parkettájára, és kihúzott egy flaskát a kabátja zsebéből.

Miután csatlakoztam hozzá, felém nyújtotta az italt, és én jó gyerekként belekortyoltam. Mivel ittam már alkoholt nem köptem vissza azonnal a fémdobozba, de nem esett túl jól. Vártam, hogy a hyung beszélni kezdjen, de váratott, a vonásai fáradtságról árulkodtak, hagytam, hogy kicsit kifújja magát.

– Magamra emlékeztetsz – kezdte. – Sokban hasonlítunk, mindketten küzdősportoztunk, és végül követtük az álmunkat, hogy idolokká váljunk. Nem akarom, hogy te legyél a következő Donghan, azt akarom, hogy Yohan legyél. Ez a legjobb tanács, amit adhatok.

– De hiszen még én sem tudom, hogy milyen vagyok. A kamerák előtt meg… olyan ideges leszek.

Donghan mindent tudóan mosolyodott el, valószínűleg tényleg tisztában lehetett az érzéseimmel, talán őt is ugyanezek gyötörték, amikor elhatározta a cég, hogy nevezi a versenybe. Indulhattak mások, akik sokkal régebb óta gyakornokok, mint én – valószínűleg csak ilyenek lesznek –, ezzel egyenesen arányosan tehetségesebbek, ügyesebbek és könnyebben viselkednek kamera előtt. Én még azt sem tudtam, hogyan nézzek bele a lencsébe úgy, hogy jól fessek a képernyőkön, és nagyon izgultam, ha továbbjutok, hogyan jövök majd ki az ottaniakkal. A taekwondo csapattal jártunk vidéki versenyekre, így az együttlakás, vagy közös utazás nem lett volna ismeretlen, de teljesen más haverokkal együtt tölteni az idődet, mint versenytársakkal. Féltem, hogy ki fognak nézni maguknak, elbizonytalanítanak, szekálnak, és azt a kis magabiztosságomat is elveszik, amim van.

– Mutasd meg nekem, hogy mivel készülsz a meghallgatásra! – ült át Donghan egy székre, és begyűjtötte a chipsemet.

Felvettem a gurulós cipőmet, és mindent beleadtam az előadásba, de Donghan nem tűnt elégedettnek. Szégyenkezve topogtam előtte, vártam, hogy mondjon valamit, de ehelyett csak odalépett hozzám, és azt mondta, vegyem le a cipőmet. Meglepett, amikor belelépett, majd benyomta a zenét, és megkért, hogy üljek le a székébe.

Gyorsan leutánozta a mozdulatokat, hihetetlen, hogy milyen gyorsan tanulta meg a koreográfiát, és egészen máshogy mutatott, mint én. Nem is tudom, volt valami megkapó a mozdulataiban, rátapasztotta a tekintetemet.

– Most próbáld meg újra! – utasított, és újra helyet cseréltünk. – A legfontosabb, hogy élvezd.

Megpróbáltam kizárni a fejemből, hogy egy kisebb meghallgatáson vagyok, és úgy csináltam, mintha csak a haveromnak hülyéskednék. Ettől a mozdulataim nem lettek elég pontosak és nagyok, de Donghan arcára kiült a mosoly, és tapsolt a ritmusra, mintha bátorítana. Amikor a tenyerei egymáshoz csapódtak, az felért ezer Fighting!-gal.

– Ez az arckifejezés kell! Ez, amikor jól érzed magad.

Nagyon hálás voltam neki, amiért segített. Nem volt más dolgom, csak az, hogy ezzel a lendülettel tökéletesítsem a mozdulataimat, hogy egyszerre legyen profi és élvezhető. Nem csak nekem, de a közönségnek is élveznie kellett. Ha csak nézték, de semmilyen érzést nem váltott ki belőlük, akkor veszítettem.

– Elég elfoglalt vagyok, így nem tudtam sok időt veled tölteni, pedig kíváncsi lennék, hogy milyen vagy – szabadkozott Donghan. – Ez nem csak egy verseny, hanem valamilyen szinten reality is, a személyiséged majdnem olyan fontos, mint az előadásod. Ha a nézők szeretnek, szavazni fognak rád. Ez csak úgy működhet, ha magadat adod. Aki megjátssza magát, idegenné válik egy idő után.

Kíváncsi voltam, hogy a nézők szeretni fognak-e. A taekwondós haverjaim bírtak engem, sokat nevettek a vicceimen, vagy azon, amikor „beindultam”. Egyes ünneplések alkalmakkor annyira elengedtem magam, hogy táncoltam az asztalon, vagy utánoztam híres színészeket, esetleg az tornán megismert ellenfeleinket. Közöttük nagy formának számítottam, de koránt sem biztos, hogy ez a felvételeken is így lesz. Lehet, a műsorban egyszerűen csak idegesítővé válok.

– Énekes vagy, de lehet, kell majd tudnod rappelni is. Mutatok pár alapfogást. Előre leszögezem, magam se vagyok rapper – vezette elő Donghan a következő órát.

Még nem egészen értettem, hogy mi köze a reflexnek a ritmusérzékhez, de úgy éreztem, a kettő valahogy összefügg. A táncnál akadt, hogy problémát okozott, mikor kell elkezdenem, túlságosan siettem, vagy lemaradtam, de a rappnél jól éreztem a ritmus. Jól kézben tartottam, én uraltam, és ez felvillanyozott. A céggel már megegyeztünk, hogy énekesként indulok, de jó volt tudni, hogyha a zsűri arra kér, rappeljek valamit, talán nem bőgök le előttük.

A harmadik óra a pózolásról szólt, hogyan nézzek a kamerába, milyen arcokat vágjak a fotózásoknál, hogyan hangsúlyozzam ki az arcom megkapó részleteit, és hogyan rejtsem el azt, ami nem túl tökéletes. Donghan szempillantás alatt váltott cukiból szexivé, és egyáltalán nem tűnt műnek a mosolya, vagy megszállottnak a hipnotizáló bámulása.

Jobban szerettem, amikor csak a tükröt bűvölte, amikor felém fordult, és rám nézett azokkal a sötét, csillogó szemeivel, amik ezer titkot ígértek, hevesen kezdett verni a szívem. Iszonyatosan zavarba jöttem, ha túl közel lépett hozzám, pedig közvetlen egy srác voltam.

– Hyung… – szegtem le pironkodva a fejemet, de Donghan az állam alá nyúlt, és felemelte a fejem.

Mindig kiröhögtem azokat a karaktereket, akik a csóknál úgy bámultak, mint a döglött hal a szatyorban, de én is valami hasonlót művelhettem, amikor megéreztem a számon Donghan finom, puha ajkait. Nem hittem el, hogy megcsókolt egy fiú, ráadásul az a hyung, aki tanított engem, és ráadásul egy helyes, népszerű sztár, és biztosan ezer nő vágyna a figyelmére.

– Milyen volt? – súgta, és a tekintete fogva tartotta az enyémet.

– Fura – motyogtam teljesen őszintén.

– Kamerák előtt ilyesmi nem fog történni veled, úgyhogy ne félj, ha valaki közel hajol hozzád. Az, hogy a szálláson mi történik, csak a sors tudhatja, de azt hiszem, a múltból tanulva, szigorítani fogják a szabályokat.

Nem féltem attól, hogy valaki molesztálni kezdene, fizikailag meg tudtam védeni magam, ha kellett, akkor egyszerűen lerúgtam az ellenfelemet. Egy sportolónak az első lecke, amit meg kell tanulnia, hogy nem használhatja a képességeit saját célra, nem basáskodhat, és nem bánthat másokat, de meg kell védenie magát a támadásokkal szemben. Habár a csókot nem akartam, nem terveztem megrúgni Donghan hyungot.

A meghallgatáson aztán mindent úgy csináltam, ahogy a hyung mondta, az izgalom mellett próbáltam élvezni az előadásomat, és legnagyobb meglepetésemre jó eredményeket értem el. A zsűri megértette, mennyire fontos nekem ez az új ösvény, amin elindultam, és a versenytársaim között igaz barátokra leltem. Rengeteget nevettem a forgatások alatt, soha senki nem akart bántani, a hyungok segítettek, a kisebbeket én karoltam fel. Minden egyes nap azért imádkoztam, hogy sikerüljön büszkévé tenni a szüleimet, és visszafizetni azt a sok szeretetet a nézőknek, amit tőlük kaptam. Amikor megkaptuk a telefonjainkat, hogy írhassunk pár nyugtató sort a szüleinknek, megláttam, hogy Donghan hyung SMS-t írt nekem. Biztosan az ügynökségnél kérte el a számomat, és próbáltam odafigyelni rá, hogy ne vörösödjek bele. Nem akartam, hogy Junho, vagy Seungwoo hyung kéretlen kérdésekkel bombázzon.

Ha megnyered a versenyt, kapsz még egy csókot! DH hyung ;)

 Azt hiszem, kaptam egy újabb motivációt ahhoz, hogy első legyek.

Zuhanyozzunk együtt! (Produce X 101)

Jinhyuk:

Ha már végig mentél egyszer a tréni időszakon, nem újdonság a kollégiumi élet, amikor sokan vagytok összezárva, és idő kell ahhoz, hogy megismerjétek egymást. Az, hogy Wooseokkal külön szobába kerültünk, jóval megnehezítette a dolgomat. Ahogy telt az idő, egyre közelebb kerültem a szobatársaimhoz, de azért végig ott feszült a lakók között, hogy mégse vagyunk örök cimbik.

Mindenki máshogy próbálta meg oldani az ismeretlenségből fakadó feszültséget, voltak, akik shippeltek, mások apa-fiú kapcsolatot játszottak, le mertem volna fogadni, hogy olyanok is akadnak, akik titokban dugnak. A fürdőszobán és néhány raktárhelyiségen kívül, ahová nekünk tilos a belépés, mindenhol kamerák voltak, nem lehetett egyszerű szexuális életet élni. Sokszor az ilyen viszonyok, vagy inkább alkalmak nem arról szóltak, hogy a felek melegek lennének, egyszerűen csak túl sok volt bennünk a stressz és az aggodalom. Próbáltunk barátkozni, miközben egymás ellen harcoltuk a versenyben, erre jött rá a túlhajszoltság, a sérülések, a félelem, hogy nem vagy elég jó. Ezek mind felhalmozódtak az emberben, és néha jól esett egy kis törődés. Vagy magadnak oldottad meg, vagy megkértél valakit, hogy segítsen ki. Olyan lehetett ez, mint a börtönben, vagy a katonaságban. Pontosan nem tudtam, mert még egyikben sem voltam, bár az utóbbit egyszer kénytelen leszek átélni.

Olyan sok fiatal fiú volt ott, akik talán annyira az álmuknak éltek, hogy igazi kapcsolatban még nem is volt részük, hogy amikor egy-egy hyung simogatni, vagy ölelgetni kezdte őket, szerintem fel sem tűnt nekik, hogy a szexuális frusztráltság teszi ezt velük. Én senkire nem fanyalodtam rá, Haenami olyan volt számomra, mintha a fiam lenne, vagy a nagyon kicsi öcsém, meg tudtam volna zabálni, de csakis átvitt értelemben, mindennemű erotikát mellőzve.

Nem beszélhettem más nevében, de nagyon erős volt a gyanúm, hogy Seungwoonak nagyon jól esne, ha valakit megdugna, vagy őt dugnák, ez még nem volt teljesen világos. Ahogy odadörgölőzött Dongpyóhoz, az sokkal jobban hasonlított egy tüzelő macska dörgölőzéséhez, mint „apai” szeretetre.

Amikor levettem a pólómat, hogy elmenjek fürödni, láttam, ahogy Dongpyo és Hyeongjung pocky game-t játszik az ajtóban. Jól tették, ha idolok lesznek, ezer ehhez hasonló baromságot kell játszaniuk, még élénken élt bennem az emléke annak, amikor megkaptam az első csókomat a bandatársamtól egy paper kiss game alatt. Traumatikus élmény volt.

Szemét módon meglöktem Dongpyo fejét, de a szájuk nem ért össze, mégis jól esett kicsit gonoszkodni. Az a gyerek egyébként is folyton játszotta az ártatlant, miközben egy kisördög lapult meg benne, úgyhogy bőven megérdemelte volna, hogy elveszítse az első csókját. Ha tovább folytatta a cicázást a hyungokkal, úgy sejtettem, rövid időn belül nem csak azt fogja elveszíteni…

– Fürdeni mész? – kérdezte Seungwoo a szekrénynél álldogálva, amikor behordtam a cuccaimat.

– Aha.

– Csatlakozhatom?

– Micsoda?! – kiabáltam ki reflexszerűen. Mivel nem jött rögtön válasz, egy pillanatra elgondolkodtam rajta, hogy talán csak rosszul hallottam, és valami teljesen mást kérdezett.

– Mi az? Mind fiúk vagyunk…

Logikus érvelés, semmi olyat nem láthattam nála, ami nekem nincs, de fiúkként együtt fürödni csak úgy működött, ha nyilvános fürdőbe ment az ember, ahol elég messze lehetett állni a zuhany alatt a másiktól. Itt, abban az aprócska kabinban lehetetlen megoldani, hogy úgy állj, hogy senkihez és semmihez ne érj hozzá.

Hebegtem-habogtam valamit, de nem tudtam igazán kinyögni, hogy mennyi bajom van ezzel az ötlettel. Túl sok volt, és mind egyszerre akart kijönni a számon, úgyhogy egy nagy katyvasz lett az egészből.

– Menj, zuhanyozz le! – nyugtatott meg Seungwoo, amire azonnal lecsaptam, és motyogtam egy okét.

Teljesen megnyugodtam, hogy csak én voltam az, aki félreértette, és ez nem egy ajánlat volt némi játszadozásra, amikor Seungwoo lágy hangon utánam szólt.

– Mindjárt csatlakozom.

Olyan gyorsan álltam meg, hogy majdnem dobtam egy hátast a csúszós járólapon. Valaki jól kipacsálta a vizet, legszívesebben felnyalattam volna vele, aztán eszembe jutott, hogy nem is arra a személyre vagyok mérges, úgyhogy elálltam az ötlettől. Seungwoo vagy tényleg teljesen rám mozdult, vagy csak szívat, de akkor nagyon jól csinálja, mert megállt bennem az ütő, az biztos.

– Kezdek félni – próbáltam meg elviccelni, de bakker, tényleg paráztam.

Korábban soha nem aggódtam azon, hogy bárki zaklatna, vagy bemászna az ágyamba, amíg alszom, de most egy kicsit elkezdtem aggódni. Mi van, ha arra kelek, hogy Seungwoo simogatja a hátamat, vagy valami egészen mást, és én nem tudok ellenkezni?

Nem, eszembe jutott, hogy pontosan a fejem fölött van a kamera, ami éjszaka is forog, úgyhogy ezt biztosan nem kockáztatná meg senki. Az előző fiús évadban előfordult némi túlkapás, úgyhogy a készítők belefoglalták a szabálykönyvbe, hogy tilos a nem kívánt testi érintkezés. Na, most ebbe sok minden beletartozhatott, és Seungwoo sem akarhatta, hogy ilyenért zárják ki.

Kint hagytam a hajkondicionálómat, így a pizsimet gyorsan magamra kapva kifutottam érte. Útközben megérkezett Yohan is, aki éppen a dugi rekeszből lopta a kekszet, és Seungwoo még mindig a közös fürdésről fantáziált. Ezúttal Dongpyót találta be a kérdésével, aki hozzám hasonlóan azonnal elutasította a felajánlást. Érződött a hangjában, hogy borzasztóan kellemetlen neki a téma. Seungwoo viszont kapva kapott az alkalmon, hogy kijátssza a hyung kártyát, és már rögtön gruppenben gondolkodott. Azt mondta, szegény, ártatlan Dongpyónak, hogy fürödjön együtt a hyungjaival. Reméltem, a többes számban nem engem értett, mert én nagyon, de nagyon nem kanultam kisfiúkra.

Yohan, mint majdnem mindentől, ettől is irtózatosan zavarba jött, és nevetgélve mondta, hogy ő sem akarja. Seungwoo azonban nem állt le, és már kezdett idegesíteni ez a téma, úgyhogy nagy swagben bevágtam neki a szabálykönyv ide vonatkozó részét. Ez betalált, Seungwoo azonnal nyugtatni kezdte az egyre furcsább ábrázatot vágó Dongpyót, hogy ő nem olyan hyung, csak viccel. Azt nem tisztázta, hogy pontosan milyen a „nem olyan”, de végre lezárhattuk ezt a témát. Mégse bírtam a véremmel, és muszáj volt még egyet oda szúrnom neki.

– Nem úgy hangzott, mintha vicc lenne…

Kiütéssel nyertem, Seungwoo csendben maradt, és nem forszírozta tovább a dolgot. Nyugodt lélekkel feküdhettem el az ágyamban, és élvezhettem a pihenést. Már éppen elaludtam volna, amikor valaki kiosont a fürdőbe. Sorra vettem a szoba lakóit, és akkor esett csak le, hogy Seungwoo annyira azzal volt elfoglalva, hogy valakihez bekuncsorogja magát, hogy végül le se zuhanyozott.

Ezzel a tudattal hajtottam volna álomra a fejemet, amikor eszembe jutott, hogy bent hagytam a polcon a mentolos kenőcsöt, amit az orromba szoktam kenni, hogy nehogy bedugoljon reggelre. Két dolgot tehettem: megvárom, amíg Seungwoo végez, vagy belógok hozzá. Ha várok, lehet, hogy egy óráig áll a víz alatt, és én bealszom, kockáztatva ezzel az orrdugulást. Ha bemegyek, a végén még olyasminek leszek a szemtanúja, amit soha nem akartam volna látni. Végül Seungwoo érve nyert, neki is ugyanaz van, mint nekem.

Lábujjhegyen kommandóztam el az ajtóig, óvatosan lenyomtam a kilincset, majd beslisszoltam. Egy ninja összes képességével tartottam a kenőcsös tégelyért, amikor kicsapódott a zuhany ajtaja, és egy pucér Seungwoo nézett rám sokkosan. Szinte azonnal maga elé kapta a törölközőjét, de mindegy, már minden láttam, ami nem érdekelt.

– Te meg mi a francot keresel itt? – ütötte meg azt a magas C-t, ami a dalokban jól mutatott, de akkor nem akartam hallani.

– Fogd már be! Kint vannak a kamerák, és a végén még félreértik.

Azt hittem, Seungwoo majd elszégyelli magát, és lecsendesedik, ehelyett kiült az arcára valami ördögi kifejezés, amitől megint úgy éreztem, hogy most aztán vagy sipirc van, vagy vége az életem egy fontos szakaszának.

– Te azt mondtad nekem, hogy fogjam be? A hyungod vagyok.

Teljesen elfelejtettem, hogy vagy két évvel idősebb nálam, és a legszebb mosolyommal próbáltam meg jobb belátásra bírni, de már megharagudott rám. Az általában igen, de most nagyon nem kedves Seungwoo megragadta az olafos pizsamámat, és annál fogva penderített be a zuhanyzóba. Nem belökött, esküszöm, úgy éltem meg, hogy repülök, és kedvem lett volna sírni, amikor becsukódott mögötte a kabinajtó. Ott volt a nyelvem hegyén, hogy benyögöm az ide vonatkozó paragrafust, de annyira be voltam szarva, hogy szólni sem mertem.

– Megbüntetlek – jelentette ki komolyan, mintha csak azt mondta volna, hogy megigazítja egy kósza hajszálamat.

Rimánkodni kezdtem.

– Hyung… Hyung… Figyelj, hyung! Mindenki feszült, és… – kezdtem, de bennem akadt a szó, amikor szájon csókolt.

Felrémlett előttem az a szerencsétlenül alakult paper kiss, amikor az ajkamon érezhettem a bandatársam száját, de az csak egy fél másodpercig tartott, és mindketten szinte belehaltunk. Most nem ez volt a helyzet, Seungwoo hyung egészen konkrétan csókolt engem. Megragadtam a vállát, hogy eltoljam, és… Mikor lett Seungwoonak ekkora válla? Én mióta ilyen izmos a teste? Úristen, ez van a hosszú, kinyúlt póló alatt?! Hamar lejött, hogy itt esélyem sincs testi erőt alkalmazni, ha jót akartam magamnak, hagytam, hogy tovább csókoljon, és hamar lezárjuk a büntetést.

A korábbi eszmefuttatásomat a testi vágyakról és egymás kisegítéséről akkor testközelségből érezhettem, merthogy elkezdtem reagálni a kezdetben nem kívánt csókra. Egyre többször mozdítottam meg én is a számat, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy Seungwoo hyung vizes hajába túrok, és közelebb préselem hozzá a testem. Nagyon ciki volt, hogy így bújok hozzá, ez egyáltalán nem vallott rám.

A pizsamám némi védelmet biztosított, de így is éreztem, hogy Seungwoo hyung merevedése a combomnak nyomódik, és ez egyszerre volt fura és beindító. Biztossá vált, hogy itt keményebb dolgok fognak történni, és ha jót akartam magamnak, meg kellett fordítani a jelenlegi felállást. Te jó ég, hogy ez milyen félreérthetően hangzik!

– Hyung… Hyung… – ziháltam, és próbáltam elfordítani a fejemet, de ezzel csak azt értem el, hogy a csókjai már a nyakamat érték. – Forduljunk meg!

Amikor már én nyomtam hozzá őt a csempéhez és vettem birtokba az ajkait, már sokkal kellemesebben éreztem magam. Ő is ellazult, és engem utánozva csüngött rajtam, de azért még mindig sokkal izmosabb volt nálam. Szerettem volna visszakapni Mommy Seungwoot, de most a Daddy verzió volt szolgálatban, és nem mertem megkockáztatni, hogy itt hagyom, vizes pizsamával felugrok az emeletes ágyamra és barikádot építek, mert biztos voltam benne, hogy kizárás ide-oda, leszed onnan, és akkor aztán kapok anyait-apait.

– Hyung, mit csináljak veled? – súgtam a fülébe, és végignyaltam a fülcimpáján. Bakker, ez az irányítás kezdett egyre jobban tetszeni.

– Amit csak akarsz. Csak legyen szex a végén!

Hát ez eléggé konkrét kérés volt, úgyhogy kibújtam a pizsamámból, és a kézmosóba dobtam a vizes anyagot. Útközben hasonlóan eláztathattam a járólapot, mint az, akivel fel akartam nyalatni a mocskát, de most nem foglalkozattam ilyesmivel. Embert próbáló vállalkozásban voltam éppen.

Ahogy végignéztem Seungwoo testén, meg kellett hagynom, igazán megkapó. Finom izmok arányosan elosztva, néhol egy-egy tetoválás, mintha díszítőelem lenne, nem bírtam ki, muszáj volt megkóstolnom, hogy a festéknél is olyan-e a bőre, mint máshol. Hiába, nem voltam még olyan emberrel, akinek lett volna tetoválása. Mindig sikerült az ilyen kérdésben konzervatív lányokat kifognom.

Ahogy haladtam le a csókjaimmal a hasfalán egyre jobban guggoltam, aztán rájöttem, hogy én aztán biztosan nem fogok letérdelni elé, és gyorsan visszatértem a nyakára és a szájára. Amikor lenyúltam, hogy izgatni kezdjem, arra gondoltam, hogy magamnak csinálom, bár kissé furcsa volt, hogy az érzés elmaradt. Ehelyett kaptam hangokat, nem is akármilyeneket. Seungwoo az egyik legjobb énekese a szériának, és ez, ilyen közelről, ennyi vággyal telítve erős hatást gyakorolt rám.

– Nem kellene, hogy csússz? – adtam hangot az aggályaimnak.

– Yohanie-nak olajos a tusfürdője. Használjuk azt.

Nem mondom, hogy nem volt furcsa, de hamar hozzászoktam, és a szex része már nem sokban különbözött attól, amikor egy nővel voltam, csak… Jó, ne menjünk bele a részletekbe. Egy szóval élveztem. Seungwoo hangját viszont nem volt könnyű tompítani, hol csókkal próbáltam, hol arra kértem, hogy inkább harapjon belém, ha nagyon nem bírja. Minden lökéssel, amivel közelebb kerültem a beteljesüléshez, kiszakadt belőlem egy-egy adagnyi feszültség. A csókunk egyre intenzívebb lett, már én vágytam örült módján arra, hogy érezzem a nyelvét a számban, teljesen elvesztve a fejemet.

A tempó gyorsult, a hangok erősödtek, és a testem lángolt.

Amikor végeztünk, remegő lábbal támaszkodtam a zuhanykabinnak, és nem hittem el, hogy tényleg ezt csináltuk, és én úgy élveztem, mint még soha semmit. Kicsit át kellett értékelnem magamban a dolgokat, de túlságosan fáradt voltam gondolkodni. Miután megmosakodtam, és segítettem kiszállni a hyungnak a tálcából, felvettem egy félig száradt alsónadrágot, és visszamentem az ágyamba. Erősen ziháltam, az egész testem bizsergett, és szinte azonnal elaludtam.

Reggel arra keltem, hogy valaki szorosan hozzám bújik, és én a derekát ölelem, a finom, puha haja az államat csiklandozta. Először azt hittem, hogy Seungwoo szeretett volna egy kis levezetést, de ez egy sokkal kisebb test volt, sokkal apróbb végtagokkal. Megpróbáltam a takaró alatt kitapogatni, hogy ki az, megfogdostam a karját, majd végigsimítottam a mellkasán, aztán az arca következett. Finom, puha bőr, kerek, de nem gyerek arc, dús, puha ajkak, nagy szemek. Bakker, ez Wooseok!

– Te meg mit csinálsz itt? – kérdeztem pánik hangulatban. Ugye nem feküdtem le vele is?

– Hiányoztál – motyogta, és felnézett rám. A félhomályban nem láttam tisztán a tekintetét, de azt éreztem, hogy engem néz. – Miért ijedtél így meg? Nem tiszta a lelkiismereted?

Szerettem volna valahol egészen máshol lenni, de valamit válaszolnom kellett erre. Nem mondhattam el az igazat, a fejem felett volt a kamera, ami mindent vett, és Seungwooval végül is jól szórakoztunk, nem akartam kirúgatni.

– Wooseokie, menj vissza a szobádba! Mindjárt ébresztő lesz. Aludj még kicsit!

Wooseok azonban nem távozott, csak jobban hozzám tapadt, és a finom ajkait a fülemhez érintette. A vérem úgy kezdett el ettől az apró mozdulatától száguldozni, hogy majdnem felrobbant a szívem tőle.

– Tudom, hogy mi történt a fürdőszobában. Megcsaltál. De ne aggódj, meg fogsz fizetni érte.

Bassza meg, ez WooSatan! – ért a felismerés, és próbáltam szabadulni, de Wooseok kezei lefogtak. Mintha indák öleltek volna körbe, olyan erősen szorított, hogy majdnem kiköptem a tüdőmet, és a hideg veríték csorgott végig a hátamon. Egyenesen halálfélelmem volt. Az Evil Wooseok fényévekkel ijesztőbb Daddy Seungwoonál.

Amikor hirtelen felültem, közelebbi barátságot kötöttem a kamerával, és azonnal visszazuhantam a párnámra. Valahogy úgy nézhetett ki, mint amikor fallabdázol, csak ez vertikálisan történt, és én voltam a labda.

Tényleg baj lehetett a lelkiismeretemmel, ha rémálmom volt, amiben a saját bandatársam akart megölni. Azt mondta az ördögi Wooseok, hogy megcsaltam, pedig soha az életben nem volt közöttünk semmi, nekem mégis bűntudatom támadt. Amikor lementünk reggelizni, kerültem a tekintetét, és a folyosón elsétáltam mellette. Könnyű volt levegőnek nézni, egyszerűen csak nem kellett lenéznem, de Wooseokot nem sokáig lehet figyelmen kívül hagyni. Nem engedi az ilyesmit.

Fájt, ahogy belecsípett a karomba, és hiába kértem, hogy engedje el a ruhámat, mert a bőrömet is fogja vele, nem érdekelte. Berángatott a férfimosdóba, hogy számon kérje rajtam a furcsa viselkedésemet.

– Miért nézel át rajtam? Egy csapat vagyunk, nem?

– De, persze, hogy azok vagyunk. Csak volt egy rémálmom, ahol meg akartál ölni, és még élesen él bennem – vallottam színt.

– Miért? Lenne okom megölni? – kapcsolt azonnal, és faggatóan nézett rám a kerek szemüvegén keresztül.

Két választásom volt, vagy vallok Wooseoknak, de azzal rájön, hogy egy férfival voltam, és talán megutál érte, vagy hallgatok, de akkor örökre elveszítem, ha mégis kiderülne. Mindkettő szörnyen hangzott, főleg, hogy úgy jöttünk ide, mint egy csapat. Wooseoknak kemény volt az utóbbi pár éve, olyasmiért bántották, amit nem tett meg. Tudtam, hogy nem olyan erős, mint mutatja, szüksége van a támogatásomra, úgyhogy beszélnem kellett.

– Hogy micsoda?! – ütötte meg majdnem a seungwooni magasságot. – Te lefeküdtél…?

– Pszt! Nehogy valaki meghallja! Ez hétpecsétes titok, ha nem több.

– Azt a kurva élet… – káromkodott, és nem tudott napirendre térni az eset fölött.

Eltartott egy ideig, amíg feldolgozta, és eredményül kételkedő, lesajnáló tekintettel illetett.

– Neked ennyire nincs önuralmad?

– Ha ott lettél volna… – kezdtem volna védeni magam, de beláttam, hogy felesleges. Megtörtént, és kész. – Mindegy. Nem mondhatod el senkinek.

– Kinek mondanám el? Te vagy a legjobb barátom.

Szorosan öleltem magamhoz, és Wooseok teste először nagyon feszessé vált, lehet csalódott bennem, amiért viszonyom volt egy férfival, vagy talán undorodott is, de aztán ellazult. Viszonozta az ölelésemet, a finom, puha hajából kellemes samponillat áradt. Szívesen így maradtam volna örökre, de vissza kellett mennünk gyakorolni.

Este Seungwooval összenéztünk, amikor a fürdésre került a sor, de mindketten eléggé kifáradtunk az előző napi kalandtól, nem vágytunk ismétlésre. Egyetlen dolog okozott csak némi zavart a paradicsomban.

– Ki használta a tusfürdőmet? – akadt ki Yohan, amikor észrevette, hogy a tubus nagy része „elpárolgott” egy éjszaka alatt.

Mindenki lapított, pedig egyértelmű volt, hogy valaki használta, de ilyenkor a legbölcsebb dolog a hallgatás. Majd veszek neki másikat – nyugtattam a lelkiismeretemet, és már éppen lekapcsoltuk a lámpát, hogy nyugovóra térjünk, amikor kinyitódott a szoba ajtaja. Éles fény áradt a szobába, majd halt el hirtelen. Éreztem, ahogy megremeg az ágy, ahogy valaki felküzdi magát a létrán, és egy könyök beleállt az oldalamba. Egészen a falhoz lapultam, szorosan felhúzva a pizsamám zipzárját, ha valaki esetleg alá akarna jutni.

– Csak én vagyok az – súgta oda Wooseok, és befészkelte magát mellém.

– Mit csinálsz itt? – formáltam a szavakat, szinte hangtalanul. Nehéz volt úgy beszélni, hogy Wooseok megértsen, de a kamera lehetőleg ne.

– Vigyázok az erényeidre – adott magyarázatot, és maga köré kanyarintotta a karomat. – Cserébe egész éjjel ölelj!

Nem kellett kétszer kérnie.

Szivárványháló (4. évad): 13. fejezet: Két kicsi halott áruló a tetőn

Kris:

Amikor Tao felrázott, hogy az ellenség körbevett minket, félálomban futottam ki a folyosóra, az egész világ forgott, és alig láttam valamit, de aztán hamar rendbe vágtam az idegeimet, életveszélyben lehettünk. Donghae iszonyatosan dühösnek tűnt, kidagadtak az erek a nyakán, és olyan erővel ordította le az őrszemet, hogy nem lettem volna a pasas helyében. Az ellenség úgy közelítette meg a helyet, hogy észre sem vettük, és amíg a városban szétszórt kisebb csapatok meg nem érkeztek, nekünk kellett a házon kívül tartanunk őket.

– Arisa, Tao és Kris felmentek a padlásra körbenézni. Baekhyun, leülsz a kanapéra, és ott maradsz, amíg újabb parancsot nem kapsz. Jiaheng, menj fel a főnökhöz egyeztetni a haditervről, én összeszedem az embereket, hogy minél hamarabb csatasorba állíthassuk őket.

Donghae tényleg olyan volt, mint egy katonatiszt, iszonyatosan komolyan vette a szigort, nála nem lehetett olyan hanyagul felvenni az állásodat, mint Seunghyeonnál. Ha régen valaki azt mondta, hogy állj az oszlophoz, és fedezz, akkor úgy csináltam, ahogy akartam. Ha Donghae azt mondta, hogy két lépést előre, és tíz fokos szögben hajolj ki, akkor a tizenegy fokra már le akarta harapni a fejed.

Óvatosan jártunk a tetőtérben, és hallgatóztunk, van-e fölöttünk valaki. Nem hallottunk zajt, de Cuki – akit Tao valamilyen megmagyarázhatatlan okból velünk hozott – folyton felfelé bámult, úgyhogy tutira kellett ott császkálnia valakinek.

– A macska szerint vannak a tetőn, de nem tudom, hányan – tettem jelentést Donghae-nak.

Ahogy telt az idő, egyre kevésbé értettem, mit akar az ellenség, ugyanis egyszer sem próbáltak támadni, mintha várnának valamire. Nekünk kedvezett, ha bénáztak, hiszen nem volt szükségünk másra, csak időre, hogy az erősítés kívülről morzsolja fel az ellenséget.

– Tárgyalni akarnak – közölte apa. A homlokát összeráncolta dühében, a tekintete összeszűkült, talán ő is érezte azt, amit én; ez fura.

Nem jelölték meg, kivel akarnak tárgyalni, de nagyfőnököt nem küldhettük ki. Féltem, hogy apa vállalja magára ezt a szerepet, kockáztatva ezzel az életét. Nem akartam, hogy baja essen, szívesebben mentem volna én, de Donghae szigorúan elvetette ezt az ötletet. Azt mondta, az én eszemre odabent van szüksége. Végül egy olyasvalaki ment ki, akiről nem is tudtam, hogy a házban tartózkodik.

– Biztos jó ötlet volt? – kérdeztem Donghae-t kételkedve.

– A legjobb. Key lyukat beszél a hasukba.

Key valóban hangosan, és sokat beszélt, jól lehetett hallani a nappaliból, amit mondott. Ügyesen csavarta  a szavakat, hamar kiderült, hogy a vezetőjük, vagy legalább is, az a parancsnok, aki a kinti egységet vezényelte, túszejtést akart véghez vinni. Az árulók, vagyis én és Tao kellettünk neki.

A terv egyszerű volt, valamelyikünk kimegy, felméri a terepet, és jelez a bentieknek. Tao nem tudott jól lőni bentről, akadályozták a falak és az ablakok, odakint viszont, ha fegyver kerül a kezébe, és jól kiszámítva támadunk egyszerre, akkor sikerülhetett.

Taóval együtt a macskája is kiment, Cuki jól játszotta az átlagos élőlényt, bevetette magát a bokorba, és néha kidugta a fejét, hogy megpofozzon egy fűszálat. Cuki figyelme irányította Taójét, a macska hamarabb meglátta a sötétben az ellenséget, Tao pedig a háta mögé kulcsolt kezével lemutogatta nekem az információkat.

– Kettő… Kicsi…Halott…Áruló…Tető… – raktam össze szavanként a mondandóját. – Két kicsi halott áruló a tetőn? Mi van? Valaki kinyírta a tetőn lévőket?

– Pontosan mit mutatott Tao? – lépett mellém Donghae.

– A két ujját, majd azt, hogy aprócska, aztán egy keresztet, utána mintha ledöfne valakit hátulról, aztán a ház felé fölfelé – próbáltam leírni, amit láttam.

Donghae arca a ledöfésnél változott meg, a félelem sokféle változatban rárajzolódhat az ember arcára, Donghae esetében a szeme ragyogott erősebben, mintha lázas lenne. Olyan gyorsan rohant fel az emeletre, mintha vészhelyzet lenne, majd egy távcsővel tért vissza.

A kezembe nyomta a kukkert, és arra kért, nézzem meg a támadókat, látok-e rajtuk valahol tetoválást. Ilyen távolságból, ilyen fényviszonyok mellett nem láttam semmit, csak sötétséget, és Taónak sem tudtam üzenni, hogy jelelje le, ő észrevett-e valamit. Donghae nem mondta el, mitől fél ennyire, hiába kérdeztem, csak föl s alá rohangált a főnökkel egyeztetve, és tíz perc múlva újabb embert kellett kiküldenünk.

Nem értettem, hol marad már az erősítés, rég meg kellett volna érkezniük, valahol elzárhatták az útjukat, és ez még furcsábbá tette a dolgokat. Mintha az ellenség ismerte volna a taktikánkat, azokat a helyeket, amiket le kell védenie, talán ezúttal egy olyan ellenséggel volt dolgunk, akit Seunghyeon mélyebben beavatott a titkaiba.

– Donghae, mit kellene látnunk? Kikre gyanakszol?

– Ha tőr tetoválásuk van, csak hatalmas szerencsével élhetjük túl.

– Kimegyek, és megnézem. Ha az, egy karikát fogok mutatni.

– Kris, ha kimész, nem lesz okuk maradni.

– Hidd el, tudom, mit csinálok!

Mivel az erősítés nem jött, minél tovább vártunk, annál jobban magunkra húztuk őket, érezték, hogy partiban vannak, mi pedig egyre gyengébbek lettünk a bezártságtól. Fel kellett pörgetni az eseményeket. Mind a hárman, akik odakint voltunk, tudtunk lőni, és a ruhám alatt pontosan három fegyvert vittem ki. Ahogy az ellenség felé haladtam, felmértem a környezetem. Megkerestem azokat a helyeket, ahová bevethetjük magunkat, ha elkezdődik a lövöldözés, és megértettem, mit akart mondani Tao. Nem két kicsi halott áruló volt a tetőn, hanem két kispisztolyos ellenség, akiket ha megöltek a bentiek, akkor a kintiekkel már magunk is leszámoltunk.

Amikor megláttam a főnökük nyakán a fekete tőr tetoválást, mutattam egy karikát Donghae számára, majd újra a tető felé mutattam, és marást imitáltam. Bíztam benne, hogy Baekhyun megérti, mit akarok, a farkasok karommal, vagy foggal támadtak, mindkettő úgy néz ki, mintha megmarkolnál valamit.

Nem akartam, hogy az ellenség is észrevegye a mozgolódást a tetőn, de Cuki világító szemei elárulták, hogy az akció elindult, nekem csak az volt a feladatom, hogy elvonjam a főnökük figyelmét. Seunghyeonról kérdeztem, hogy mióta ismeri, miért nem találkoztunk még, és faggattam, hogyan akarja átvenni a helyét, ha ahhoz sem elég tökös, hogy párbajra hívjon minket.

A jel a fentiek lezuhanása volt, amint az első test a földre hullott, odadobtam a társaimnak a fegyvert, és lőni kezdtünk. Tao kétszer olyan gyorsan mozgott, mint odakint bárki, és Cuki is besegített, elrohant az érzékelő előtt, mire a tusolók beindultak, és a hirtelen hidegzuhany okozta zavarban elhullt pár ellenség. Donghae is kitört a maroknyi csapatával, minket pedig beterelt a házba. Key sántított, de amikor megvizsgáltam, sehol nem találtam rajta lőtt sebet, a nagy rohanásba rosszul léphetett, vagy felbukhatott valamiben, egy kis dagadáson kívül nem kellett félnie semmitől.

– Ügyes voltál, Baekhyunie – dicsértem meg a kis farkas szakértőt, és Tao társaságában felmentem a tetőre. Arisa férfiakat megszégyenítő állóképességgel gyilkolta az ellenséget, nem remegett meg a keze, persze az éjjellátó szemüvege sokat segített a tájékozódásban.

Tao macskájának egyetlen hibája az volt, hogy fehér, szinte világított az éjszakában, nyomon lehetett követni, hogy oson a ház irányába. Láttam egy árnyékot, aki utána eredt, de túl későn szóltam Taónak, már eldördült a fegyver. Cuki eldőlt a fűben, és nem mozdult meg.

– Nyugi, ő ufó, semmi baja nincs – próbáltam nyugtatni Taót, aki azonnal elvesztette a fókuszát, majdnem a tetőről is leesett. – Majd utána odamész hozzá. Most le kell lőnünk az ellenséget. Érted, Tao? – rángattam meg. – Le kell lőnünk őket!

Tao szétesett, semmi hasznát nem vettük, elvétette a célt, folyton a mozdulatlan macskája felé kapta a fejét, hátha megmozdul. Attól féltem, Cuki többé már nem fog se sétálni, se nyávogni. Szegény Tao, meg fog szakadni a szíve.

Hajnalodott, mire az utolsó ellenállót is elkaptuk, jól sejtettük, egy csapat elzárta a főhadiszállás felé tartó segítség útját. Ismerték a mentősereg bevett útvonalát, valaki súgott nekik, vagy Seunghyeon tényleg leadta az információkat, mielőtt meghalt volna.

Odakísértem Taót Cukihoz, a macska fehér bundáján csillogott a reggeli napfény, és egyenletesen emelkedett fel s le… Várjunk csak! Hiszen akkor él!

– Tao, mondd neki, hogy álljon fel!

– Zu Te Ki, itt a papa! – mondta Tao sírós hangon, mire a macska először a fejét emelte fel, a fülei radarként vizsgálták le a területet, majd felállt, és kissé megrázta magát.

Tao azonnal felkapta, és agyon nyomorgatta, a macska segítségkérően pillantott felém, de hagytam, hogy kínozzák. Megérdemelte, ha már ennyire a szívbajt hozta ránk, de legalább megtudtunk, hogy tökéletesen játssza a halott macska szerepét. Úgy feküdt ott, mint aki tényleg meghalt, és háromnegyed óráig úgy is maradt. Lehet, hogy el is aludt közben, a macskák rengeteget tudnak szunyálni.

Szerencsére senki nem sérült meg, de ha Donghae-nak igaza volt, és ezek az alakok azok, akiket állított róluk, akkor túlságosan gyengék voltak ellenünk. Donghae azt mesélte, hogy a tőrösök ölték meg a Liliom legjobb embereit, és csak ő és Seunghyeon élték túl a bevetést, mi meg egy nagyon béna tervvel, és egy halom szerencsével elsöpörtük őket.

– És ha csak hamisítványok voltak? – ötleteltem a megbeszélésen. – A mi tetoválásunk különleges, nem lehet leutánozni, de egy egyszerű, fekete tőrt bárki tud magára varratni. Lehet, hogy azzal akartak legyőzni minket, hogy másnak adják ki magukat. Valakiknek, akiknek már a jelenlététől összehugyozzuk magunkat.

A nagyfőnök arrébb tolt egy bábut a sakktábláján, mindig ezt csinálta, amikor gondolkodott, és nagyon idegesítő volt. Seunghyeon folyton az asztalán lévő kis ingaórát lökte meg ilyenkor, és a kattogása az őrületbe kergetett. Nem értettem, miért kell minden főnöknek bizergálni valamit, amikor agyal.

A karantént még két napig fenntartották, amíg megtisztítják a környéket, biztonságos új lakásokat keresnek nekünk, és az orvos mindenkit gyógyultnak nyilvánít. Testi sérülés senkin nem látszott, de a bezártság és a stressz lelki sebeket ejt legmélyebben, Taónak biztosan szüksége volt egy mély beszélgetésre. Én Baekhyunt vettem gondozásba, próbáltam a lehető legtermészetesebb környezetet teremteni neki, odaültem hozzá a kanapéra, és együtt nézegettük azt a szimbólumos könyvet, amiben legutóbb a liliomról olvastam. Tőrről nem volt szó benne, inkább virágokat vonultatott fel, volt ott rózsa, tulipán, valami nagyfejű növény, és egy kép egy nőről, aki egy kék rózsát szorongatott, és a szúrós indái teljesen befedték a testét. Rózsakirálynő volt a kép címe, és így szólt a róla szóló leírás:

„A középkori Európában a rózsakirálynő a falu legszebb lánya volt, akit a földesúr, és a falu lakossága választott meg, majd később a templomban különleges misét tartottak a számára. A fejére kék szalaggal átkötött fehér rózsafüzért tettek. A rózsa más néven a virágok királynője, Plinius a virágok fejedelmének nevezte, Goethe a természet legtökéletesebb alkotásának. A görög-római kultúrában az istenek virága, az örökkévalóság, az élet, a szépség, a fiatalság, a szerelem és az újjászületés jelképe. A fehér rózsa Aphrodité születésekor keltett hullámokból születtek, melyeket Adonisz vére festett később pirossá. Ámor szárnyai rózsalevelek voltak, nyilai rózsatüskék.  Az ókorban a szirmaiból készült rózsaolaj és rózsavíz a legdrágább termék volt, de használták torokfájásra, gyulladásokra, fejfájásra, lázcsillapításra, sebkezelésre, bőrápolásra. Rózsaviaszból kenőcsöket készítenek, rózsamézből nektárt, rózsaszirmok őrleményével púdert.”

– Olyan, mint a Szépség és Szörnyetegben. A rózsa szép, de veszélyes szörnnyé változtat – kommentálta Baekhyun, és lapozott egyet.

A tetoválásomra gondoltam újra, és arra, hogyan alakulhattak ki ezek a szimbólumok, és a különböző maffiaszervezetek, miért pont ezekkel jelezték magukat. Mindenképpen beszélnem kellett Festővel, hogy megtudjam, honnan jött a főnöknek a liliom ötlete. Ha megismertem a szervezetemet, talán a többit is jobban megértettem.

– Baekhyun, mindjárt jövök, beszélnem kell valakivel.

A festőt a szobájában találtam meg, a földön feküdt, a kezéből kiesett az ecset, és remegett, mintha rohamot kapott volna. Azonnal odaléptem hozzá, és felsegítettem, kissé megráztam, majd hoztam egy pohár vizet, és egyszerűen arcon öntöttem vele.

– Nem tudom, hogy mi az. Nem tudom. Nem láttam semmit – kántálta, sokkos állapotban volt.

A dokit nem kíméltük aznap, egyik helyről rohant a másikra, de nem lepődött meg a tetováló művész állapotán, adott neki egy injekciót, majd elfektette a tetováló székben, és nyugtató szavakat mormolt neki.

– Mi történt vele?

– Néha előfordul az ilyesmi. Poszttraumás stressz, újra átél egy régi traumát, de amikor jól lesz, sosem emlékszik rá, hogy mit látott. Ilyen állapotban viszont nem lehet kifaggatni, folyton csak ugyanazt hajtogatja.

Az anyámra gondoltam, ahogy a teste ott feküdt a konyhakövön, és habár néha visszaköszönt ez a kép a rémálmaimban, soha nem kaptam tőle pánikrohamot, helyén tudtam kezelni az érzéseimet. Festő vagy gyengébb volt, mint én, vagy sokkal súlyosabb eset történt vele. Akárcsak a cégről, róla sem tudtam semmit.

– Ő hogy került ide?

– Nem tudom, nem szoktam ilyenről kérdezni a betegeimet. Mindenkinek meg van az oka arra, hogy ide került.

Ismerős mondat, folyton ezzel ráztak le, ha nem akarták, hogy többet kérdezősködjek. Baekhyunnal legalább lehetett rendesen beszélgetni, úgyhogy visszaültem mellé, és átkaroltam a törékeny, csontos vállát.

– Folytathatjuk az olvasást.

Szivárványháló (4. évad): 12. fejezet: Becsukódó szirmok

Baekhyun:

Három napig ki sem keltem az ágyból, és alig ettem valamit. A nagyfőnök elrendelte, hogy négyünknek, akik ott tartózkodtunk aznap este a lakásomban, nem szabad odakint mutatkoznunk, meg kell húznunk magunkat, és kipihenni a történteket. Nem tudtam rendesen aludni, rémálmok gyötörtek arctalan gyilkosokról, akik meg akarnak ölni, a fülemben a szüleim sikolyai zengtek, és ébredés után se tudtam szabadulni a rémálomtól. Miután összekaptam magam, Donghae fülét rágtam, hogy mondjon valamit a szüleimről, biztosra vettem, hogy az orvosok tájékoztatják őket, de mindig ugyanazt mondta: „A körülményekhez képest mind a ketten jól vannak.” Valamiért nem hittem el neki.

A nappaliban lapozgattam egy művészkönyvet, ami festményekről készült fotókkal volt tele. Ha éppen nem ezzel ütöttem ez az időt, akkor azt néztem, ahogy Tao macskája egyik helyről a másikra helyezi a szőrös testét, és majdnem mindent összefekszik. Eldőlt már a dohányzóasztalon, a kanapén, a polcon, a széken, a szőnyegen, de egyik sem felelt meg neki igazán.

– Te sem akarsz itt lenni, mi? – kérdeztem, mire Cuki mérgesen felszuszogott, és átfordult a másik oldalára.

Furcsa egy macska volt, lehetett vele beszélgetni, akármit mondtam neki, visszanyávogott, és az volt a legviccesebb az egészben, hogy mivel váltogatta a nyávogásának hangszínét, úgy tűnhetett, mintha tényleg társalognánk.

Az egyhangú délutánba egy vendég érkezése hozott némi izgalmat, Cuki már azelőtt felkapta a fejét, mielőtt én meghallottam volna, hogy kinyílik az ajtó. Nem sokkal később, már két, egymáshoz nagyon hasonló macska feküdt itt és ott, meg amott, és úgy mindenhol. Az új szőrgombóc gazdája ebéd után nézett a rá a macsek körmére.

– Gondolom, te vagy Baekhyun – rázott kezet velem a nő, és bemutatkozott. – Arisa vagyok. A macskámat, Herceget már megismerhetted. Remélem, nem okozott bajt.

Herceg szerint ő nem okozott bajt soha, ezt hamar a gazdája tudtára adta egy sértett nyikkanással, majd rátette a farkát Cuki lábára, mintha be akarta volna takarni az ujjait.

– Az elején mindenkinek nehéz a karantén, de aztán hozzá lehet szokni. Ez a ház tele van érdekességgel, fedezd fel, ha már úgyis muszáj itt lenned – mosolygott rám kedvesen Arisa, majd kilépett a kertbe.

Felfedező útra indultam, megnéztem a folyosókra függesztett képeket, megfigyeltem a faragott oszlopokat, átfutottam a könyvek címét, amelyek nem voltak túl magasan, de a tárgyak nem kötöttek le sokáig. Egyedül Krist és Taót ismertem a házban, na meg Donghae-t, de őt már halálra idegesítettem, mással meg nem mertem szóba állni. A nagyfőnök azt mondta, egyes szervezeti tagok a főhadiszálláson laknak, így nem tanácsos kopogás nélkül benyitni sehová, én mégis csak az láttam, hogy folyton ki-be rohangálnak az emberek. Érkezik egy csapat, távozik egy csapat, sebesültet hoznak, bekötött karú fickó távozik, mintha egy háborús övezetben lettem volna, csak konzerv és víz helyett házi kosztot kaptam, és bármit kivehettem a hűtőből.

– Miben segíthetek? – pattant fel a szőke fiú a tetováló székből, az ujjai szürkék lettek a grafittól, a tekintete ködösen csillogott, mintha elrévedt volna, és most ébredne belőle.

– Csak unatkoztam, és gondoltam, bejövök ide. Veled már találkoztam, amikor ezt csináltad – böktem az arany jelre, ami a szervezethez kötött.

– Gyere csak, szívesen látlak – intett, hogy jöjjek közelebb, majd hozott nekem egy kisszéket, amire kényelmesen leülhettem.

Nagyon érdekes volt a rajza, rengeteg mindent zsúfolt össze benne. Egyes képek összefolytak egymással, mintha valaki rápecsételte volna a rózsát a sárkány testére, vagy a liliomot el akarta volna rejteni a hatalmas levél. Emberalakokat is kivettem a firkából, voltak messzi, apró emberek, és közeli arcok, nagy rémisztő torz fejek nyitott szájjal, mintha sikítanának, és kiokádnák magukból azt a sok jelet és szimbólumot, ami zsúfolásig terpeszkedik a lapon.

– Nem vagyok túl nagy művész – vallotta be Festő, és ráhajtotta a fedelet a rajzfüzetre. – A tetoválás jobban megy, amikor csak egy alakra kell koncentrálnom. Ha rajzlapban gondolkodom, túl sok minden jut eszembe.

– Apukám utálja az elvont dolgokat, őt csak a számok érdeklik, a tények, a megfogható eredmény. Ha elmentünk múzeumba, hogy festményeket nézzünk meg anyával, mindig azt mondta, hogy: „Mi ez a borzalom?! Milyen káosz lehet annak a fejében, aki ezt csinálja?!”. Egyáltalán nem ért a művészethez.

– Van, amiben igaza van apukádnak. Egy műalkotás sok mindenről beszél, például az alkotójáról is, ezért se szeretem nézni a sajátjaimat. Pont ugyanannyira nem értem őket, mint saját magamat.

Nem voltam igazán kimagasló semmiben, de szerettem a szépet, szerettem ábrándozni és elképzelni mesebeli, csodás dolgokat, úgyhogy nagyon élveztem a beszélgetést Festővel. Nézegettem a tetováló mintáit, sokfajta volt, férfiak és nők egyaránt megtalálhatták a nekik tetszőt, és Festő azt mondta, vannak, akik egy-egy bevetést követően meglátogatják, hogy rajzoljon rájuk újabb és újabb emlékeket.

Kris:

A főhadiszálláson töltött karantén kategóriákkal jobb volt, mint Seunghyeon bázisán, de a tudat feszítő érzése, hogy valójában rab vagyok, nem távozott a tagjaimból. Próbáltam elfoglalni magam, lehetőleg elszeparálni egymástól Taót és Baekhyunt, miközben azon gondolkodtam, mi lehet a célja Seunghyeon embereinek. Akárcsak az a hiéna, többen is pályázhatnak a főnök helyére, de kételkedtem benne, hogy bárki képes lenne úgy összetartani azt a csűrhét, mint Seunghyeon. Nálunk nem úgy mentek a dolgok, mint Donghae csapatában, nem bíztunk egymásban, nem voltunk barátok, nem tartott össze minket semmi, csak az érdek, és a főnökünk személye. Ha jók voltak a számításaim, meg kellett várni, amíg minden hőzöngő alak belebukik a puccskísérletébe, és utána élhetjük tovább az életünket a megszokott kerékvágásban.

Aggódtam, mi lesz, ha Baekhyun szülei nem épülnek fel, vagy rosszabb, belehalnak a sérüléseikbe. Baekhyun elájult, mielőtt igazán nekitámadhatott volna Taónak, és ha baj éri a szeretteit, biztosra vettem, hogy képes lenne kikaparni annak a szemét, aki ennek az okozója.

– Menjünk ki gyakorolni! – ajánlotta Tao, és ahelyett, hogy a lövészpályára mentünk volna, inkább agyagkorongokat lőttem ki neki. Tao már azon a szinten van, hogy értelmetlen fix célpontra lőnie, úgyis az összes golyót pontosan a bábú szívébe repíti.

A kis bemutatónk sokak figyelmét felkeltette, ha valaki nem hitt volna a szóbeszédnek, saját szemével láthatta, hogy Tao milyen pontosan céloz, és soha nem vét hibát. Ezt a saját bőrömön tapasztalhattam, amikor vállon lőtt. Még mindig sajgott a helye, de rendesen tudtam mozgatni a tagjaimat, a nyomát viszont örökre magamon viseltem annak, hogy engem választott a főnöke helyett.

Meglepett, amikor odalépett hozzánk egy dekoratív japán nő, és párbajra hívta Taót. Nagyon törékenynek tűnt, mintha baba lenne, kerek nagy szeme volt, és a haját is úgy vágták le, mint azoknak a félelmetes porcelánbabáknak. Legnagyobb meglepetésre fel tudta venni Taóval a versenyt, jó sokáig fej-fej mellett haladtak, aztán a rutin Tao malmára hajtotta a vizet.

– Te tudod, ki ez a csaj, Baekhyunie? – kérdeztem a kiskutyát, amikor odamerészkedett mellém.

– Arisának hívják. Olyan macskája van, mint Taónak, csak fiú.

– Te jó ég! Két ufó – sóhajtottam egy nagyot, és Baekhyunra pillantottam.

Látszott rajta, hogy szomorú, hiába akarta leplezni egy halvány mosollyal, átláttam rajta.
Aggódott a szüleiért, tapasztalatlan volt a karanténban, és társasága se nagyon volt, úgyhogy felajánlottam neki, hogy olvassunk együtt. Még sosem láttam senkit, aki ennyire örült volna egy ilyen unalmas tevékenységnek. Elhozattam a cuccaival együtt pár farkasos könyvét is, úgyhogy én azokat olvastam, ő pedig egy jelekről és szimbólumokról szóló könyvet lapozgatott. Éppen csak egy pillanatra néztem oda, amikor megakadt a tekintetem egy arany virágon.

– Az nem pont olyan, mint a tetoválásunk? – állítottam meg a lapozásban, és a képre mutattam.

– Biztos innen vette a nagyfőnök az ötletet.

– Mutasd csak egy kicsit! – kértem el, és elolvastam a leírást.

„Görögül krinon, latinul liliom. Sok jelentése van: fény, élet, tisztaság, termékenység és remény jelentésével. A héberek sósan szóval használják, ami más rokon fajokat is jelöl, például a lótuszt, többes esetben sosanah formában a rózsára is alkalmazzák. A római mitológiában Junónak, a Hold istennőjének kedvenc virága. A kereszténységben Gabriel arkangyal kezében a liliom az élet fájára is utal, amelyből új élet és megváltás sarjad. Az egyik keresztény legenda szerint a liliomok mind fehérek voltak, majd Jézus szenvedését követően lettek vörösek. Jézus mindennél ékesebbnek hívta őket, ám, amikor a vérző Urat meglátták, gőgjükben elpirultak, és piros liliommá váltak.”[1]

Sehogy se értettem, hogyan lehet egy szervezetnek ennyi pozitív jelentéssel bíró virág a jelképe, de már örökké a testemen virított, nem tudtam mit tenni ellene. Visszaadtam Baekhyunnak a könyvet, és visszamerültem a képzeletbeli erdőbe, ahol éppen egy ellenséges falka támadása borzolta a kedélyeket.

Annyira elmerültem a történetben, hogy fel sem tűnt, hogy már nem csak ketten ülünk a könyvtár részben, pedig az érzékeim máskor mindig nagyon élesek, és azonnal megérzem, ha figyelnek. Amikor Baekhyun bökdösésére felnéztem, és megláttam, ki az érkező, megértettem, miért nem jelzett a hatodik érzékem.

– Szia, apa. Mi járatban? – álltam fel, és viszonoztam az ölelését. Baekhyun azonnal felpattant, és mélyen fejet hajtott, bár nem érhette, hogy apának szólítottam a középkorú férfit. Tudtommal, Baekhyun nem tudott kínaiul.

– Csókolom, Wu apuka. Byun Baekhyun vagyok – cáfolta meg Baekhyun a feltételezésemet. Mióta tud kínaiul?

Apa máskülönben biztosan felháborodott volna a csókolomon, mert ezt öregítette, de Baekhyun olyan aranyosan volt lelkes, hogy nem lehetett rá haragudni. Elég volt csak ránézni a cuki arcára, és az embernek megesett rajta a szíve.

Kicsit félrehívtam apát, hogy megbeszéljem vele az érkezése okát, úgy tudtam, külföldön van. A nagyfőnök visszarendelte, szüksége volt a tanácsaira, és Kínában az utóbbi időben veszélyes volt tartózkodni, sok rejtélyes haláleset történt. Én is nyugodtabb voltam, ha az apám mellettem volt, és talán Taónak is szüksége volt rá. Úgy rajongott érte, mintha a saját apja lenne, és hiába próbálta meg elrejteni, Taót is nagyon megviselte, ami Baekhyun szüleivel történt.

Tao:

Majdnem kiugrottam a bőrömből, amikor megláttam Kris apját.

– Apuka! – ugortam a nyakába, és el sem akartam engedni. – Annyira hiányoztál!

– Te is, Tao, de most már elengedhetnél. Beszélnem kell veled.

Rosszul hangzott, ritkán viselkedett velem ilyen komolyan, általában hülyéskedtünk, biztos kiderített valamit Kínában, ami aggasztotta. Nagyon meglepődtem, amikor valami egészen mást hozott szóba.

– Yi Fan mesélte, hogy mi történt azzal a Baekhyun fiúval. Szeretnék veled beszélni erről.

– Én nem szeretnék – szögeztem le, és Cuki megérezte a rosszkedvemet, felugrott az ölembe, és kényelmesen elhelyezkedett a combomon. Finom puha, és cicaillatú volt a bundája.

– Tudom, hogy általában azzal nyugtatod magad, hogy ez csak munka, de most más a helyzet. Baekhyun az iskolatársatok volt, és már kollégák is vagytok. Nem tehetsz úgy, mintha nem te lőtted volna le őket.

– Ha nem én teszem, megteszi más! – emeltem meg a hangomat, ez a mondat belém égett. – Mit mondhatnék neki? Nem vigasztalná, hogy sajnálom.

– Honnan tudod? Mondtad már neki?

Nem mondtam. Amennyire lehet, elkerültem Baekhyunt, és ha egy helyen tartózkodtunk, nem szóltam hozzá, mintha ott sem lenne. Nem mertem a szemébe nézni. Szégyelltem magam. Tudtam, ha valaki az én anyámra lőtt volna rá, minimum megkínzom, de biztos, hogy kamatostul visszafizetem neki azt a fájdalmat, amit neki okozott. Ha Baekhyun bosszút akarna állni rajtam, azt teljesen megérteném.

– Tao, a dolgok megváltoztak, Seunghyeon meghalt, ideje, hogy te is megtisztulj.

– Ne kérj tőlem lehetetlent, Apuka!

– Segítünk neked, de tenned kell érte. Kezd azzal, hogy megbeszéled ezt a dolgot Baekhyunnal. Meg fog könnyebbülni a lelked.

Nem gondolhatta komolyan, hogy egy kis „apai” ráhatástól majd azonnal rohanok Baekhyunhoz, de azt sikerült elérnie, hogy megígérjem, felkeresem a törpét. Arra nem tértünk ki, hogy mikor, úgyhogy, amíg lehetett elhúztam.

Még az ágyban fekve is ezen gondolkodtam, próbáltam elképzelni, mit fogok mondani, és erre Baekhyun hogyan reagál, de semmi sem lehetett olyan biztos, mint a valóság. A szüleiről volt szó, és úgy láttam, az anyja állapota kimondottan aggodalommal töltötte el, ezzel könnyen tudtam azonosulni. Alig láttam a sajátomat, bíztam benne, hogyha távol maradok tőle, akkor azzal megóvom.

Már csak a hold világított, és azonnal észrevettem Cuki furcsa viselkedését. Először csak a fejét kapta fel, majd a fülei bemérték, honnan hallja a szokatlan zajt, amit csak egy állat vehet észre. Akkor tudtam, hogy a baj közel jár, amikor Cuki az ablakba ugrott, és a mancsát az üvegnek nyomta. Odasettenkedtem mellé, és óvatosan kilestem a kertbe. Nekem nem voltak olyan kifinomult érzékeim, mint a macskámnak, de a szemem élesen látta a távoli célpontokat is, és valaki volt a szemközti fán.

Halkan kimentem a folyosóra, és minden ablakon kilestem, amin csak tudtam. A sejtésem beigazolódott. Körbevettek minket.

---

[1] http://lexikon.katolikus.hu/L/liliom.html