My Precious! - 12. fejezet: Szeretlek, a francba!

Wooseok:

Jinhyuk már az egyetemen furán viselkedett, apróságokon felhúzta magát, semmivel nem volt megelégedve, folyamatosan kritizálta a környezetét. Ez nem vallott rá. Jinhyuk állandóan túltöltődött pozitív energiával, soha nem mérgelődött feleslegesen, de hiába faggattam, nem mondta el, mi emészti ennyire. Egészen addig nem bújt ki a szög a zsákból, amíg át nem mentünk hozzá.

– Szerinted még is, milyen név az, hogy Frank? Mintha fizetni akarnál Európában! Vagy mintha káromkodnál!

– Öööö… – lepett meg a hirtelen kifakadása. – Ez most honnan jutott eszedbe?

– Csak erre tudok gondolni. Ez a nyomorék Frank elbaszta az egész tegnapi napomat. Nem elég, hogy hülye neve van, de még egy behízelkedő, aljas, nyomulós rohadt szutyok ember, aki kihasználja mások jóhiszeműségét, és eljátssza a szegény, gyámoltalan külföldit.

– Oké – konstatáltam a dolgot. Jinhyuk nagyon utálta ezt a Frank nevezetű alakot. A kérdés csak az maradt, miért. – És hogy ismerted meg?

– Elmesélem az elejétől.

Jinhyuk:

Amikor Seungwoo felvetetette, hogy menjek vele az egyetemi iszogatásra, azonnal elfogadtam, hiszen azzal, hogy be akar mutatni a barátainak, azt erősíti bennem, hogy fontos vagyok neki, és nem akarja eltitkolni, hogy jóban vagyunk. Ráadásul érdekelt, hogy Seungwoo kikkel barátkozik. Minden érdekelt, ami vele kapcsolatos, szerettem volna jobban megismerni. Az utóbbi időben rengeteget beszélgettünk, és persze a testiség is része maradt a kapcsolatunknak, úgy éreztem, kissé kezdtünk az érzelmek felé elmozdulni a folyamatos szex helyett. Nem zavart. Egy cseppet sem zavart, mert Seungwoo egy mérhetetlenül kedves, jószívű, gyengéd, érzelmes srác, akinek értékes gondolati vannak a világról, és aki minden szavával képes engem lenyűgözni.

Mivel óvó bácsinak tanul, és ő az egyetlen, akit ismerek erről a területről, úgy gondoltam, a barátai is olyan mérhetetlen nyugalmat és kedvességet árasztanak magukból, mint ő, de tévednem kellett. Tipikus egyetemisták voltak, semmiben sem különböztek az én ismerőseimtől, egyáltalán nem éreztem kívülállónak magam közöttük. Az egyik nagy fülű, széles mosolyú sráccal, akit Chanyeolnak hívnak, kimondottan hamar összehaverkodtam. Hasonlítottunk az energiáinkban, és a humorunkban, biztos voltam benne, hogy a gyerekek és a szülők is imádni fogják, ha munkába áll. Idősebb volt nálam, azt mondta, ő már rengeteg melót csinált életében, dolgozott moziban, kisboltban, lemezkiadónál, éppen csak akasztott ember nem volt még.

Egyetlen ember akadt a társaságban, aki azonnal kiverte nálam a biztosítékot. Egy külföldi alak, azt hiszem, német származású, akit Franknak hívtak, és megállíthatatlanul nyomult Seungwoora. Ami pedig leginkább felhúzott, az volt, hogy Seungwoo nem, hogy elutasította volna a közeledését, hanem hagyta, hogy flörtöljenek vele, kedvesen mosolygott rá, és még csak el sem húzódott, amikor Frank szorosan mellé ült. Meg tudtam volna fojtani azt az alakot a saját italában.

Annyira dühös voltam, hogy szinte lángolt a testem, csak ittam egymás után az italokat, de ezzel olajt öntöttem a tűzre, és még feszültebbé váltam. Habár hazakísértem Seungwoot, mindenen morogtam, visszautasítottam a felhívását, még csak meg sem öleltem távozáskor, egyszerűen haragudtam rá. Azt hittem, én érdeklem, és nem ez a francos Frank, látni se bírtam aznap.

A haragom pedig másnap se múlt el.

Wooseok:

– Értem. Röviden összefoglalva pokolian féltékeny vagy – szólaltam meg Jinhyuk hosszú történetmesélése után.

– Nem vagyok féltékeny! – tagadta makacsul.

– De.

– Nem!

– De!

– Mondom, hogy nem!

– Jinhyuk…

Ezzel lezártuk a veszekedést, feleslegesen tagadta a nyilvánvalót. Seungwoo már nem csak a szeretője volt, barátokká váltak, és én továbbra is tartottam azt a nézetemet, hogy Jinhyuk beleszeretett, úgyhogy ebből következőleg nem meglepő az, ha féltékeny. Ha valakit a magadénak gondolsz, nem akarok átadni másnak, egy pillanatra se, mert ő a tiéd. Ti ketten egyek vagytok, és elképzelhetetlen, hogy a másik valaki olyannal legyen, aki nem te vagy. Ha Jinhyuk eljutott már erre a szintre, ráadásul a vak is láthatta, hogy szerelmes, nem értettem, miért tagadja tovább.

– Beszélned kellene Seungwooval, nem? Biztosan nem érti, hogy miért voltál vele olyan elutasító az este.

– És mit mondjak neki? Hogy rosszul esett, hogy velem kefél, de mással is flörtöl?

– Hát, nem pont így, de nagyjából igen. Hogy rosszul esett, hogy flörtölt valakivel, mert fontos neked.

– Nem is tudom… – duzzogott Jinhyuk.

El sem hittem, hogy úgy viselkedik, mint egy óvodás, lehet, hogy Seungwooval ezért jöttek ki olyan jól, gyakorolhatott rajta. Jinhyuk nem sűrűn problémázott dolgokon, az egyetlen eset, amire emlékszem, az volt, amikor megismerte Seungwoot, és nem tudta eldönteni, hogy felkeresse-e vagy sem. Úgy tűnik, Jinhyuk elveszti a magabiztosságát, ha a szerelemről van szó.

– Gyerünk, menj! Menj, és oldjátok meg a problémát! Csak ne rendezz jelenetet!

Reméltem, sikerül felnőttek módjára rendezniük a nézeteltérést. Úgy éreztem, Seungwoon nem fog múlni. Jinhyukon csúszhat el a dolog.

Jinhyuk:

Elterveztem, hogy mit fogok mondani. Elmondom, hogy iszonyatosan idegesített azt a Frank alak, de leginkább az, ahogy Seungwoo viselkedett vele. Nekem azt mondta, hogy csak engem kedvel, de előző este ez kicsit sem tűnt így. Nem akartam egy vas lenni a többi között, azt akartam, hogy csak én legyek neki, és senki más. Nem akartam osztozkodni, és kimondottan elutasítottam azt, hogy hülyére vegyen. Legalább ne hazudjon. Ne mondja azt, hogy csak én érdeklem, ha közben ilyen Frank nevű alakokkal is flörtölget, ráadásul úgy, hogy én is ott vagyok.

Egy szó, mint száz, mire odaértem az ajtaja elé, megint sikerült jól felhúznom magam.

– Szia, Jinhyuk – nyitott ajtót mosolyogva Seungwoo, és beljebb invitált. – Ma már jobb kedved van?

– Aha… – morogtam oda, és beléptem. – És hol voltál eddig? Az üzeneteimre se reagáltál.

– Bocsi, nem néztem a telefonom. Másoltam a jegyzeteket.

– És kinek a jegyzeteit?

– A sajátomét… – nézett rám furcsán Seungwoo, de nem firtatta a kérdéseimet, csak hozott nekem egy pohár vizet, és szorosan mellém ült a kanapén. Majdnem ilyen szorosan ült mellette Frank is előző nap…

Nem értettem, hogy Seungwoo mit evett annyira ebben a Frank fickóban, hát még nem is nézett ki jól. A szőke haja, meg a kék szeme fogta meg ennyire? Én is be tudtam festeni a hajam, és színes kontaktlencse is létezett már. Ennyire számítana Seungwoonak a külső? Azt hittem, ő az a típus, akit a belső érdekli. Merthogy Frank rohadt belülről, abban biztos voltam.

– És mit szoktál csinálni, amikor nem velem vagy?

– Hát, általában tanulok, takarítok, vagy a barátaimmal lógok.

– Például Frankkal?

– Igen, vele is. Próbálok neki segíteni, hogy beilleszkedjen. Meg nehéz neki koreaiul tanulni az anyagot, úgyhogy szoktam korrepetálni.

Ez az információ úgy hatott rám, mintha benzinnel locsolnád meg a tábortüzet, azonnal ellepte az agyamat a vörös köd, és nem bírtam visszafogni magam.

– És gyakran szoktad „korrepetálni”? – nyomtam meg az utolsó szót gúnyosan, és közelebb hajoltam hozzá, szinte fölé magasodtam, érezze csak a nyomást.

– Változó, milyen gyakran szoktunk találkozni. Szerencse, hogy beszél angolul, így van közvetítő nyelvünk.

Nem tudtam örülni annak, hogy Frank milyen nyelveken beszél, igazából egy cseppet sem érdekelt. Foghatta az összes idegen nyelvi tudását, és tőlem akár ki is törölhette magának vele, ennyire nem érdekelt. De Seungwoo minek találkozgatott vele rendszeresen? Biztosan mélyrehatóan NYELVtanoznak egymással… Egy villanással ugrott be egy jelenet az előző napról, amit egyszerűen vérlázítónak éreztem. A söröző, ahová mentünk, német söröző volt, és bajor virsliket is felszolgáltak. Az étellel semmi bajom nem volt, a hagyományos virsli egy kicsivel jobban ízlett, de Frank béna, és undorító flörtölésétől az étvágyam is elment. Nagyon szellemesen, felajánlotta Seungwoonak a virslijét, amin a partnerem csak nevetgélt, és elvette a tányérról a fehér hengert.

– Frank biztosan nagyon „hálás”, amiért gondoskodsz róla… – morogtam. Ha Frank ott lett volna a szobában, képes lettem volna darabokra tépni.

– Gondolom…

– És mennyire szoktál róla „gondoskodni”? Oda-vissza elmerültök egymás kultúrájában, mi? Ennyire szeretsz másokkal „együtt lenni”? – a szavaim csöpögtek a maró gúnytól, nem értettem, Seungwoo hogy nem veszi észre. Még a pólóját is elhúztam kissé, hogy biztosan értse a célzást.

– Persze, minden nap mással – reagált hasonló gúnnyal. Mintha nevetett volna rajtam.

Ilyen könnyedén mondja? Most vallotta be, hogy csak egy vagyok neki a sok közül, és nem is szégyenkezik miatta?! Nem gondoltam volna róla, hogy ennyire könnyen adja magát. Szinte undorodtam a gondolattól, hogy én azt a testet csókoltam végig, amit lehet, hogy előttem valaki más érintett.

– És csak ajánlgatja neked a virslijét, vagy már láttad is?

Seungwoo mély levegőt vett, és olyan mérgesen és elítélően nézett rám, hogy úgy éreztem, mintha kést mártottak volna a szívembe. Akkor jöttem rá, hogy én még soha nem láttam őt dühösnek.

– Gondoltam, hogy rá fogsz kérdezni, de nem sejtettem, hogy így teszed majd! – emelte meg a hangját, de koránt sem kiabált. – Milyen embernek nézel te engem? Tényleg ezt gondolod rólam?

– A mellékelt ábra ezt mutatja…

– Menj innen, Jinhyuk!

Még, hogy én menjek el?! Könnyű hárítani a problémát, meg elzavarni a másikat. Fején találtam a szöget, és nem tudott mit kezdeni azzal, hogy lebuktattam. Legalább lenni annyi tökösség benne, hogy vállalja, hogy egy…

– Nem megyek sehová! – jelentettem ki, és eldöntöttem a kanapén. Belecsókoltam a nyakába, ahol tudtam, hogy szereti. – Neki is úgy szoktál nyögni, mint nekem?

– Nem, hangosabban! – vágott vissza.

Hatalmas erővel ütöttem bele a díszpárnába. Seungwoot nem lettem volna képes megütni, bár ezzel a kijelentésével megérdemelte volna. Hogy lehetett ennyire kegyetlen? Hogy szórakozhatott velem ennyi ideig? Hogy nem szégyellni magát, hogy adta nekem az ártatlan, kedves, visszahúzódó fiút, miközben úgy tűnik, a fél egyetem átment rajta?

– Ne szórakozz velem, Seungwoo!

– Te se! Azonnal szállj le rólam, és menj innen!

– Kidobsz, mert fáj az igazság?

– Menj innen, Jinhyuk! – utasított Seungwoo jeges komolysággal.

Nem is akartam tovább maradni, látni sem bírtam. Nagy mozdulatokkal, szinte csapkodva szálltam le róla, és jól bevágtam az ajtót magam mögött. Úgy fújtattam, mint egy megvadult bika, de mire leértem a kapuhoz, valami visszafordíthatatlan dologra jöttem rá. Ha én kimegyek azon a kapun, soha többé nem jöhetek vissza. Ha elmegyek, mindennek vége, és ez megijesztett. Haragudtam Seungwoora, csalódtam benne, úgy éreztem, hogy átvágott, és kihasznált, de… De… De szerettem, a francba!

– Wooseok, segíts! – szóltam bele köszönés helyett a telefonba.

– Mit csináltál? – Szép, hogy a barátom így bízik bennem…

Gyorsan összefoglaltam neki, hogy mi történt, miket mondtam, és Seungwoo miket mondott erre, és Wooseoknak, jó barátként sikerült levonnia a végső konklúziót.

– Egy idióta vagy, Jinhyuk. Azt mondtam, hogy beszéljetek, nem azt, hogy oktalanul vádaskodj! Még is hogyan kellett volna reagálnia, ha te a kezdetektől fogva utalgatsz valami olyanra, ami nem is biztos, hogy úgy van?

– Bevallotta. Azt mondta, hogy minden nap mással csinálja.

– És te ezt komolyan vetted… Végig gúnyolódtál vele! Arra nem gondoltál, hogy ő is csak ezt tette?

– És mégis hogyan gúnyolódhat ezzel? Ez komoly dolog! Az érzéseimről van szó.

– Akárcsak az övéiről. Szerinted hogy esett neki, hogy rögtön azzal vádolod, hogy mással is csinálja, amikor nemrég mondta neked, hogy csak te vagy neki? Egyébként meg, nem vagytok együtt, szóval, ha még így is lenne, szíve joga lenne ezt tenni.

– De én nem akarom, hogy mással legyen! Azt akarom, hogy velem legyen! Csak velem.

– Akkor talán már rég bevallhattad volna neki, hogy szereted…

Wooseoknak igaza volt, de ezt nehéz volt elfogadnom. Seungwoot már régóta szerettem, csak nem mertem bevallani, mert úgy éreztem, hogy ciki ezt kimondanom. Nem tudom, miért gondoltam ezt, lehet, csak arra vártam, hogy ő kezdje el, de ehelyett mindent elrontottam. Wooseoknak igaza lehetett abban, hogy Seungwoo csak azért gúnyolódott, hogy a saját fegyverem fájdalmát érezzem, hiszen ha jobban belegondoltam, nem tudtam elképzelni róla, hogy ilyen csapodár lenne. Arról, ahogy összejöttük, mindig úgy beszélt, hogy valami különleges dolog, mert ő egyébként nem szokott ilyen egyszerűen belemenni az egyéjszakás kalandokba. Én hülye meg meggyanúsítottam, hogy titokban Frankkal csinálja…

– És most mit csináljak? Haragszik rám, és tök jogosan.

– Kérjél tőle bocsánatot.

A csontomig hatolóan átéreztem abban a pillanatban Moobin helyzetét. Ilyen pokolian szörnyen érezhette magát, amikor becsapta Wooseokot, és nem tehetett ellene már semmit. Ha hibázol, és valóban fontos neked a másik személy, akkor neked ugyanúgy fáj a hibád léte, mint a másiknak. Szörnyű érzés tehetetlennek lenni az idővel szemben.

Kopogtam, kitartóan kopogtam vagy öt percig megállás nélkül, mire meghallottam Seungwoo hangját a túloldalon.

– Jinhyuk, mondtam, hogy menj innen!

– De bocsánatot akarok kérni. Idióta voltam. Egy hatalmas nagy barom, és sajnálom! Kérlek, engedj be! Beszéljük meg!

– Menj el, Jinhyuk!

– Nem fogok! Ha kell, itt térdelek, amíg be nem engedsz.

És tényleg megcsináltam. Letérdeltem a lábtörlőre, és vártam. Először a térdem kezdett el sajogni, majd a fájdalom, mint a láva először a vádlimba terjedt át, majd elzsibbadt a lábfejem, és amikor már az ujjaimat sem éreztem, elkezdett sajogni a combom. Amikor a falap kinyílt előttem, úgy estem be, mint egy részeg, négykézláb haladtam előre, majd lassan felnyomtam magam, és úgy fájt a derekam, mint egy hatvanévesnek.

Seungwoo vöröslő szemekkel nézett rám, szörnyű érzés volt, hogy megsirattam. Legszívesebben megragadtam volna a kezét, könyörögtem volna, hogy bocsásson meg, és addig öleltem volna, amíg be nem gyógyítóm az általam okozott sebeket a szívén, de hozzá sem mertem nyúlni. Seungwoo bár iszonyatosan szomorúnak tűnt, megmaradt az elutasító tartása. Egy cseppet sem díjazta volna, ha megérintem.

– Kérlek, bocsáss meg nekem!

– Mi értelme lenne? Ha ezt gondolod rólam, nem tudok, mit tenni. Csak azt hittem, hogy jobb véleménnyel vagy rólam.

– Nem gondolom ezt. Féltékeny voltam. Pokolian féltékeny, mert fontos vagy nekem.

– Félreismertük egymást. Nem gondoltam, hogy tudsz ilyen lenni.

– Nem vagyok ilyen. Hidd el, hogy én sem ismertek magamra. Egy hatalmas nagy paraszt voltam veled. Bevallom. Elismerem. Sajnálom.

– Úgy tűnik, rossz hatással vagyok rád.

– Ne mondj ilyet! – Nem bírtam ki, megragadtam a kezét. – Kérlek. Bocsáss meg nekem! Mindenki megérdemel egy második esélyt.

– Van, aki nem – húzta el a kezét, és nagyot nyelt. Nem akartam, hogy újra sírjon. – Menj el, Jinhyuk!

Tanácstalan voltam. Nem tudtam, hogyan győzhetném meg arról, hogy az, aki úgy beszélt vele, mint egy féreggel, az nem én voltam. Az az én legrosszabb énem volt, amiről eddig nem is tudtam, és ami engem ugyanannyira megrémített, mint őt. Soha, soha többé nem akartam engedni, hogy ilyenné váljak a féltékenység miatt. Vagy bármi miatt. Jó lecke volt.

– Féltékeny voltam, és nem mertem beismerni, ezért inkább téged hibáztattalak, de megígérem, hogy soha többé nem teszek így. Nem akarlak elveszíteni.

– Csalódtam benned. Fáj, hogy kinézed belőlem azokat, amiket mondtál.

– De ez nincs így! Idióta voltam, megőrültem, elvette az eszem a féltékenység, mert ilyen eszeveszetten fontos vagy nekem. Nem gondolom ezt rólad. Tisztellek, és nagyon, de nagyon kedvellek. Én…

– Ki ne mondd! – emelte fel figyelmeztetően a mutatóujját Seungwoo. – Ne hazudd nekem ezt!

– Nem lenne hazugság.

– Az exem is ezt mondta. Elhitette velem, hogy szeret, aztán, amikor megunt, kidobott, és kiröhögött a haverjaimmal, hogy olyan naiv voltam, hogy minden szavát elhittem. Nem kell még egyszer egy hazug tündérmese.

Sosem mesélt Seungwoo arról, hogy milyen kapcsolatai voltak előttem – már ha azt, amiben mi voltunk, annak lehet nevezni. Sajnáltam, hogy ilyen csúnyán rászedték, és szerettem volna bebizonyítani neki, hogy én nem ilyen vagyok, de nem tudtam, hogyan tehetném.

– Seungwoo, én nem kérek mást, csak egy esélyt. Szeretném jóvá tenni a hibámat. Ha utána is úgy gondolod, hogy nem szeretnél mellettem lenni, akkor tiszteletben fogom tartani a döntésedet.

Seungwoo sokáig vívódott, és a szeme egyre több könnyel telt meg. Úgy szerettem volna megsimítani az arcát, odahúzni magamhoz, bezárni az ölelésembe, és megóvni mindentől, de pont én voltam az, aki fájdalmat okoz neki. Idióta barom! – ostoroztam magam.

– Adj pár napot, hogy átgondoljam! Keresni foglak, ha döntöttem.

Nagyot bólintottam, és ahogy kérte, elhagytam a lakását, remélve, hogy még visszatérhetek oda. Nem mondtam ki, hogy szeretem, de már tudta, és csak ez számított. Eldöntöttem, hogy a világ legboldogabb emberévé fogom tenni, és megfelelő időben, megfelelő körülmények között fogom megtenni azt a bizonyos vallomást.

My Precious! - 11. fejezet: Nem tagadhatod örökké!

Wooseok:

Amikor Jinhyuk előállt azzal az ötletével, hogy tartsunk nála egy filmezős estét, nem gondoltam volna, hogy meg fogom bánni, hogy belemegyek. Minden jól indult, én kicsit hamarabb érkeztem, mint a többiek, és segítettem kukoricát pattogtatni, sorba rakni a szénsavas, és alkoholos italokat, és Jinhyukkal közösen átrendeztük a nappalit. Nem kellett túl sok bútort eltolni arra a plusz két emberre, akit még vártunk, de Seungwoo hosszú lábainak elkellett a hely a kanapé és a dohányzóasztal között.

– Azt hiszem, így jó lesz – konstatálta Jinhyuk, és az órájára nézett. – Már csak ide kell érniük.

A vendégek időben érkeztek, bár Moobin nem számított teljesen vendégnek, mégis egész nap távol maradt, egyeztetett valamit a cégével, talán a kilépését. Sokáig tartott, amíg belátta, hogy az idol élet ilyen formában, ilyen körülményekkel nem neki való elfoglaltság. Reméltem, talál egy olyan céget, ahol megbecsülik őt, és ahol megmutathatja a tehetségét. Talán elegendő idő telt már el ahhoz, hogy a rosszakarója leszálljon róla.

Nem veszekedtünk sokat a film kiválasztásán, mindenevők voltunk a horroron kívül, és végül egy akció-kalandfilm mellett döntöttünk. A kanapén mondhatni, párban ültünk, bár személy szerint ezzel kicsit veszekednék, mivel Moobin nem volt a párom. Gyakorlatilag Seungwoo sem Jinhyuké, de mégis összebújva, egy pokrócban nézték a képernyőt, mint a szerelmesek. Elméletben én már rég megadtam nekik a zöld utat. Jinhyuk folyton Seungwooról beszélt, és észre sem vette. Én meg nem szóltam rá. Talán valami ilyesmi lehetett az is, amit megjegyzett nekem, hogy máshogy beszélek Moobinnal. Lehet, hogy én sem vettem észre magam, de abban biztos voltam, hogy a kapcsolatom Moobinnal nem romantikus jellegű, bármennyire is ezt várná el tőlem a fiatalabb.

A filmezést követően még beszélgettünk egy ideig, elfogyott pár pohár sör és vagy kéttálnyi chips, aztán nyugovóra tértünk. Ez volt nehézkesebb vállalkozás, mert Moobin ágya volt a kanapé, Jinhyuk ágyában általában én aludtam vele, de most ott volt Seungwoo, aki kiszorított onnan, úgyhogy maradhattam a kicipelt matracon a nappaliban. Igazából, jobban örültem volna, ha Seungwooval helyet cserélhetek, de az ágy valódi birtokosa egyértelművé tette, kit választ. Kissé féltékeny voltam, hogy ellopták a legjobb barátomat, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy Jinhyuk becsípett, és már a beszélgetés folyamán is csókokat nyomott Seungwoo nyakára, úgyhogy talán jobban jártam, ha nem engem akart bepróbálni. Egyébként sem beszéltük még meg azt a csók dolgot, már ha azt lehet egyáltalán csóknak nevezni. Nem mintha nagyon tárgyalni akartam volna róla, mert szerintem csak egy apró baleset volt, de azért nem ártott volna, ha tisztázzuk, hogy kölcsönösen csak barátai vagyunk egymásnak és semmi több.

– Hyung, nem akarsz közelebb jönni? – kérdezte Moobin suttogva. Nem húztuk el a függönyöket, a holdfény besütött az ablakon, tisztán láttam az arcát, ahogy a feje alá gyűrve a párnáját engem fixírozott.

– Rendben – adtam be a derekamat, és közelebb ráncigáltam a matracot. Így közel kerültem Moobinhoz, de az arcát nem láthattam, hiszen a kanapé magasabban volt.

– Várj, hyung! Lemegyek hozzád.

Nem számítottam rá, hogy Moobin egyszerűen legurul a fekhelyéről, közvetlen mellém –  majdnem rám –  és ezt olyan gyermeki boldogsággal az arcán teszi, mintha három éves lenne, és éppen a csúszdán suhant volna lefelé.

– Megérkeztem – közölte, és befészkelte magát a takaróm alá.

– Feltűnt – ráncoltam össze a homlokomat, és teljesen Moobin felé fordultam. Két kifli egymással szemezve, nyakig betakarózva. Így festhettünk valahogy. – Hogy van neked mindig ennyi energiád?

– Azért van, mert veled vagyok, hyung.

Ezekkel a bókjaival mindig kicsinált. Zavarba hozott, nem tudtam mit kezdeni velük, közben meg iszonyatosan aranyosnak gondoltam, hogy ilyen végtelenül őszinte. Moobin folyton megállított, elérte, hogy korábban sosem ismert kérdéseket tegyek fel magamnak, és ez megterhelő volt számomra. Szerettem elhárítani a problémát, de Moobin egyszerűen nem engedte, hogy szőnyeg alá söpörjem az érzéseit.

Apróságokról susmorogtunk a takaró alatt, de mégis úgy éreztem magam közben, mintha visszatértem volna a gyerekkoromba. Hyeongjunnal csináltunk valami hasonlót, amikor még gyerekek voltunk, de vele mégsem alakult ki olyan szoros barátság, mint később Jinhyukkal. Bizonyára azért, mert amikor a langaléta barátommal találkoztunk, már érettebb voltam, és fel tudtam mérni, hogy milyen egy valódi, mély, bizalmon alapuló kapcsolat. Szerettem Hyeongjunt, de ha őszinte akarok lenni, az ismeretségünk oka a szüleink barátsága volt, nem a mi belső indíttatásunk, hogy együtt töltsük az időt. És talán Moobin esetében is ez a kulcs. Én akartam vele barátkozni, én akartam közel engedni magamhoz, és én voltam az, aki az igazság kiderülése után is úgy döntött, hogy szeretném, ha továbbra is az életem része maradna.

– Jaj, de gáz! – nyögött fel Moobin, és egy tizedmásodperccel rá én is meghallotta a némileg tompított, de még így is jól kivehető sóhajtást az ajtó mögül.

–  Kinyírom Jinhyunkot! Most tényleg úgy akarják csinálni, hogy itt vagyunk kint? – háborodtam fel.

Moobin végül egy fülhallgatóval oldotta meg a problémát, az egyik részét a saját fülébe dugta, a másikat az enyémbe, és úgy aludtunk el, hogy zenét hallgattunk. A vörös zsinór összekötött minket, bár egész éjjel meg sem mozdultunk. Ugyanúgy, összegömbölyödve, egymás felé fordulva feküdtünk reggelig.

Egy időben nagy figyelmet szenteltem annak, hány órán alszom egy éjjel, aztán rájöttem, hogy a kipihentséget nem lehet számszerűsíteni. Későn feküdtünk le, és korán keltünk, de mégis boldognak éreztem magam, a tagjaim csak kellemesen zsibbadtak, és jó érzés volt Moobin meleg testéhez bújni.

– Fent vagy, hyung? – kérdezte lágyan. Fel sem tűnt, hogy ébren van.

– Fent. Jó reggel, Moobinie.

– Jó reggelt, hyung.

A szobából jövő huncut kacaj barázdákat rajzolt a homlokomra.

– És neked is jó reggel, Jinhyuk – morogtam. – Ugye nem fogják megint csinálni? Megölöm, ha igen.

– Nem tudom, hyung, de szerintem nem ártana, ha kicsit megszívatnánk Jinhyuk hyungot. Csak, hogy tanuljon a dologból.

Sosem kellett kétszer mondani, hogy szívjam Jinhyuk vérét, az ördögi oldalam akcióba lépett, és arra szomjazott, hogy a barátom ugyanolyan kellemetlenül érezze magát, mint én az este. Mert egyszerűen cikis helyzetbe hozott minket, és egy kicsit sem volt tekintettel arra, hogy ott vagyunk, így úgy gondoltam, én sem leszek tekintettel rá. Persze Seungwoot nem akartam belerángatni, ő nem tehetett semmiről.

– Hogy aludtatok? – támolygott ki széles mosollyal az arcán Jinhyuk. Tíz perc telt el a kuncogást követően, nem gondoltam, hogy ilyen gyorstüzelő lenne, valószínűleg csak játszadoztak kicsit.

– Bekaphatod – fejtettem ki röviden és tömören a véleményemet.

– Ugyan, törpe. Le sem kellene térdelned hozzá – dobta vissza a labdát Jinhyuk.

– Akkor elég fura anatómiád lehet – pattant le rólam a támadása könnyedén. Megszoktam már, hogy ő a létra, én meg a sámli, úgyhogy ezzel nem hozhatott zavarba. – Inkább azt mondd meg, mikor fogod végre bevallani, hogy belezúgtál Seungwooba?

– Nem zúgtam bele! – jött rögtön a kiakadás, telibe találtam.

Addig cukkoltam ezzel, amíg meg nem untam, csak akkor hagytam abba egy kis időre, amíg Seungwoo is kijött reggelizni, aztán tovább folytattam, és csak mondtam és mondtam, kiélvezve minden pillanatát. Nem hazudtam semmit, az igazságot ismételgettem, hiszen Jinhyuk egyszerűen belehabarodott az alkalmi partnerébe, és csak saját magát szívatta meg azzal, hogy nem vallotta be.

– Inkább menj el fürödni – javasolta Jinhyuk, és bezárkózott a szobájába.

Mivel nem hoztam váltóruhát, az előzőnapi szerelésemet vittem magammal a fürdőszobába, és annyira el voltam foglalva a gondolattal, hogy győzelmet arattam a barátom felett, hogy fel sem tűnt, hogy ég odabent a lámpa. Csak akkor tudatosult bennem, hogy nem vagyok egyedül, amikor Moobin anyaszült meztelenül kiszállt a zuhanykabinból, és lapulevél nagyságú szemekkel bámult rám vörösödve.

– Úristen, ne haragudj! – fordítottam azonnal hátat, és az ajtó felé vettem az irányt, de a zavar miatt kapkodtam, és alig találtam meg a kilincset.

Éppen, hogy rámarkoltam a fémre, amikor megéreztem Moobin kezét a vállamon, és egy pillanat múlva a hátam már a falaphoz simult, Moobin ajka pedig az enyémhez. A szívem a torkomban dobogott, az arcom lángolt, és a tudatom veszélyt sikított, Moobin szája mégis olyan puha volt és kellemes. Nagyon óvatosan csókolt, mintha attól félne, hogyha kissé erőszakosabbá válik, ha túl valós lesz az érintése, azonnal ellököm. Pedig képtelen voltam még csak megmozdulni is. A gőzben alig kaptam levegőt, a karjaimat kocsonyásnak éreztem, a testem lángolt. Miért esik ilyen jól a csókja? Miért érzem helyesnek?

– Hyung… – sóhajtott fel Moobin, és a derekamnál fogva közelebb ölelt. Ez kijózanított. Még soha senki nem ölelt úgy, mintha lány lennék.

– Elég, Moobin…! – fordítottam el a fejem, és minden erőmet összeszedve toltam el a testét, és téptem fel az ajtót.

A falap hangosan csattant mögöttem, és ezzel egy időben a térdeim felmondták a szolgálatot. Úgy égett a szám, mintha parázsba haraptam volna, a szívem nem akart megnyugodni, a szemeimet elhomályosították a könnyek. Nem voltam szomorú, mérges sem, egyszerűen csak letaglózott az a sok érzelem, amit Moobin csókja szakított fel bennem.

Amint megpillantottam Jinhyuk arcát a konyhában, azonnal tudtam, hogy szándékosan küldött be Moobin után, egyfajta bosszúként a szekálásért, és legszívesebben megfojtottam volna.

– Utállak – püföltem ököllel a mellkasát, de alig maradt valami erőm. – Direkt csináltad. Szemét vagy.

– Mi az, csak nem valami olyat láttál, amit nem akartál? – kuncogott elégedetten a barátom.

– Nem, te barom! – ütöttem rá egy erősebbet. – Moobin megcsókolt.

– És? – unszolt a folytatásra.

– És én hagytam. Minden miattad van! – sóztam rá egy utolsót, és ráhúztam a kinti ruhát a pizsamámra. – Elmegyek, és ne merj utánam jönni! – figyelmeztettem. Két perc múlva már a folyosót szeltem át sebesen.

Fogalmam sem volt, merre tartok, csak kint akartam lenni a friss levegőn, hátha az kitisztítja a fejemet. Még mindig éreztem Moobin száját a sajátomon, és változatlanul kellemes érzés volt. Mi történik velem? Hiszen eddig a gondolattól is irtóztam, hogy megcsókol. Megbolondultam?!

Ebédig bolyongtam, a pizsama teljesen rám izzadt, a hasam korgott az éhségtől, így visszamerészkedtem Jinhyukhoz. Seungwoo és Moobin már távozott, az előbbi az iskolába, az utóbbi munkát keresni, így csak Jinhyuk és én maradtunk. A barátomon egy cseppnyi megbánást sem éreztem, sokkal inkább aggodalmat, többször hívott, és én egyszer se reagáltam rá.

– Hol voltál? Aggódtam érted.

– Próbáltam kiszellőztetni a fejem.

– Figyelj, Wooseok! Éppen itt volt már ennek az ideje. Nem tagadhatod örökké, hogy kedveled.

– De nem így kedvelem. Kedvelem, mint egy barátot, fontos nekem, vigyázok rá, és szeretem, ha a közelemben van, de nem vonzódom hozzá.

– Akkor miért hagytad, hogy megcsókoljon?

– Mert össze vagyok zavarodva – ferdítettem.

Az igazság, hogy azért hagytam, mert élveztem. Jól esett. Fontosnak éreztem magam közben, Moobin minden figyelmét és minden törődését felém fordította, és rég nem éreztem ilyen gondoskodást. Arról viszont fogalmam sem volt, hogy ez mit jelent pontosan. Vajon csak szeretetre vágyom, vagy inkább kimondottan Moobin szeretetére? És mi lesz, ha megtalálom erre a választ? Meg akarom egyáltalán találni? Fogalmam sem volt, mit kezdjek a kialakult helyzettel.

Az élet rivaldafényei (Jonghyun x Key)

A történet a Háló sorozat 4. évada után játszódik, de önálló novellaként is élvezhető.

Key:

Régen magam mögött hagytam már a fellépéseket, a rivaldafényt, átengedtem a helyem másoknak, akik fiatalabbak, lelkesebbek és elhivatottabbak, mint én. Vagy akiknek egyszerűen csak nagyobb szükségük van a rajongásra, mint nekem.

Nem panaszkodhattam, ért engem így is elég izgalom, az Arany Liliomnál habár már nem osztottak rám kém küldetéseket, a többiekkel történteket néha úgy éltem meg, mintha velem történne. Ahogy azt a szervezet kicsit sem titkolva akarta, a bárom egyfajta mini főhadiszállásként üzemelt, ha Donghae úgy akart találkozni, hogy arról csak a szűk kör tudjon, akkor nálam gyűltek össze az emberek. Tudtam mindent, meg sem kellett erőltetnem magam, előttem beszélték meg az ügyes-bajos dolgaikat.

Az InJoy volt az én szerelemgyerekem, ha igazi porontyom már úgy sem lehet – melegként ez elég hamar evidens lett számomra. A nevéért külön várveregetést érdemeltem, hiszen jelentette egyszer azt, hogy „in joy”, vagyis „élvezetben”, és kiejtésben azt, hogy „enjoy”, vagyis „élvezd”. „Élvezd az élvezetben”, ennél jobb szlogen nem is kellett. A bárban persze nem tartózkodtam mindig, mégis folyton megtaláltak a barátaim. Néha elgondolkodtam rajta, vajon olyankor is érkeznek-e látogatóba, amikor én nem vagyok bent, és üres ajtón kopogtatnak, vagy rendelkeznek valamilyen különleges képességgel és megérzik, ha ott vagyok, és így biztosra jönnek? Hatalmas talány, de néha már komolyan úgy éreztem, hogy felárat kellene kérnem lelki tanácsadásért.

Hozzám jött Onew, szerelemi segítséget kérni, mert eltalálta őt Ámor nyila, csak a pucér kiskölyök nem akart túl messze repülni, és a pultos lányba szúrta a szerelmi sugallatot. Onew aggódott, hogy a munka rovására megy majd a románc, és vagy őt penderítik ki a szórakozóhelyről és néznek helyette egy másik DJ-t, vagy a lány fog máshol poharat törölni. Hiába nyugtatgattam, hogy a főnökségnek oly mindegy, hogy kivel kavar onnan, amíg jó zenét csinál, ő csak aggodalmaskodott, és rendszerint az ilyen beszélgetések végére jól leitta magát az én kontómra. Már csak azért megérte volna díjat szedni a tanácsadásért.

Aztán jött Kris, akinek legnagyobb baja az volt, hogyan cselezze ki Donghae-t, és érje el, hogy semmit ne kelljen tennie az új cége ügyében. Donghae-től meg ugyanezt hallgattam, csak fordítva. Nem értettem, Kris miért játssza a lázadót, amikor nekem az ölembe dobtak egy bárt, varázsoltam belőle egy menő szórakozóhelyet. Neki is megvoltak a képességei ahhoz, hogy jó üzletember legyen, csak a lustaság ne fájt volna neki annyira. Minden ellenkezése ellenére biztos voltam benne, hogy végül úgy dönt, komolyan veszi a feladatot, hiszen mégis csak az anyja örökségéről van szó. Krisnek motiváció kellett, kihívás, az, hogy egy olyan csapat része lehessen, akik segítik és támogatják. Donghae viszont nem a rugalmasságáról volt híres. Ő a tipikus katona ember, akinek van a parancs, meg van a parancs, és néha még egy kis parancs is.

– Jaj, Georgo, te mindig csak bosszankodsz! – oktatta a Madam Donghae-t, aki szerintem kevés dolgot utált jobban, mint ezt a becenevét, amit a volt főnökasszonyom akasztott rá.

– Nem tudja a nevemet, vagy nem akarja megjegyezni? – kérdezett vissza Donghae fáradtan.

– Én mindenki nevét tudom. Missyke is olyan ügyesen vezeti a boltot – cáfolt rá a Madam a saját szavaira.

Nem is tudom, mikor álltam színpadra utoljára női ruhában, Missyként, de az való igaz, hogy a boltot jól vittem. Átalakultam előadóból főnökké, és már nem is hiányzott annyira a színpad. Jó volt nézni a VIP-ből a fellépőket, és ha elő is adtam a nagyobb eseményeken, mint Halloween, Karácsony, Újév, és természetesen a legfontosabb, a saját születésnapom, általában férfi ruhákban voltam. Nem, mintha nem szerettem volna már a szoknyát és a magas sarkút, ez utóbbit otthon, amikor Jonghyun dolgozik, hordani is szoktam. Na, meg amikor Taeminnel hülyéskedünk a táncteremben.

Igaz is, Taemin!

– Szavad ne feledd, Donghae, de most el kell mennem! Vinnem kell ebédet a kicsikémnek!

Majdnem minden nap vittem ebédet Taeminnek, mert ha én nem figyeltem oda rá, hogy egyen, akkor más nem tette meg helyettem. A portás már meg sem lepődött azon, hogy Taemin anyjaként mutatkozom be, pedig szabad szemmel látható, hogy se anya, se nő nem vagyok.

Éppen a fiacskámra vártam, hogy végezzen a táncóráján, amikor egy nagyon helyes, izmos, igazi fincsi fiúka könyökölt rá a pultra mellettem.

– Azt nekem hoztad, édesem? – csücsörített felém.

– Nem. Taeminé, mint mindig. Te nem érdemled meg.

A drága jó szívem nem akarta, hogy az én édes, magát sokszor túlhajszoló párom éhezzen, így egyszer neki is készítettem egy doboznyi ételt, amire az lett a reakciója, hogy: „Hát, főztél már jobbat is.” Ezek után úgy voltam vele, Jonghyun majd megoldja a maga élelmezését, tőlem többé ne várja azt, hogy neki főzzek. Persze szabadkozott, hogy csak viccelt, és mindent megevett, ezt láthattam az üres dobozból, de ez a vonat elment. Bármit csinálhatott azzal az étellel, az is lehet, hogy egyszerűen kidobta.

– Még mindig haragszol miatta, életem értelme? – bókolt, mindhiába. Ha Kibum egyszer valamit a szívére vett, akkor onnan azt a jóisten se vette ki többé.

– Taeminie! – hagytam teljesen figyelmen kívül a páromat, és megtámadtam a fogadott fiamat. – Anyuci hozott neked enni!

– Tényleg nem szoksz le erről soha, igaz? – mosolygott zavartan, és miután átvette az ebédjét, gyorsan megölelt. – Köszönöm az ételt, meg fogom enni. Most viszont rohannom kell. Jonghyun, gyere! Értekezlet!

Jonghyun és Taemin között örök vita volt, hogy akkor a koreográfus az most tanár-e vagy csak szimplán koreográfus. A párom az előbbi oldalra állt, Taemin az utóbbira, és nekem fogalmam se volt a helyes válaszról, úgyhogy inkább nem tettem közöttük igazságot. Jonghyun lehet, hogy nem rendelkezett tanári diplomával, de amikor Taemin megbetegedett, és segítségre szorult, Jonghyun mellette állt és segítette. Ráadásul a Bangtan Highban is tanított hip-hopot különóraként, úgyhogy többször is bizonyította, hogy alkalmas arra, hogy táncban nem csak profit előadókat oktasson.

– Szia, Key hyung. Jó a hajad – köszöntött Jimin, Taemin leglelkesebb és legjószívűbb tanítványa.

– Te meg még mindig édes vagy, Jiminie – borzoltam össze a fekete tincseit.

Taemin kedvenc tanítványa jól látta, valóban voltam fodrásznál, és a szőke tincseimet kissé mézesebb árnyalatra cseréltem. Hiába erősek a hajszálaim, óvnom kellett a hajamat, nem lehettem folyton platina szőke, ráadásul a változatosság sem ártott az életembe. Persze, Jonghyun észre sem vette…

Miután napi kötelezettségemet megtettem, visszatértem az InJoyba, hogy az addigra már bizonyára részeggé váló Donghae-t összekaparjam a földről. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Donghae-t még életemben nem láttam olyan részegnek, hogy összeessen, de szeretettem kissé túldramatizálni a dolgokat, hátha abból megérti, hogy amit csinál, az hosszú távon nem egészséges. Folyton csak őrlődött, panaszkodott, de valójában soha nem nyitott se Kris, se Tao, se senki felé, aki miatt fájt a feje. Ha pedig nem teszünk semmit azért, hogy a kapcsolataink jobbak legyenek, ne is várjuk azt, hogy az életünk boldog lesz!

Ezt próbáltam elmagyarázni Donghae-nak is, de ő továbbra is Kris hozzáállásában látta a probléma okát.

– Elmagyaráztam neki, hogy választása nincs, ha pedig csinálni kell, akkor csinálhatná jól. Ő meg erre azt feleli, hogy: „Vagy hagyom az egészet megrohadni. Mit érdekel ez engem? Van nekem munkám bőven.” Mintha az én hibám lenne, hogy feladatot szerzek neki. Ha meg nem lenne, akkor azért járna a szája.

– Mindketten fárasztóak vagytok – vallottam be őszintén.

– Hello, Key hyung! Hello, Donghae főnök! – pattant be energiától túlcsordulva a bárba Baekhyun. – Mi az italozás tárgya?

Baekhyun boldogságának okát meg sem kellett kérdeznem, mindenki tudta, hogy számára a világ Krisből áll, meg a farkasokból. Ha ennyire kicsattant az örömtől, akkor vagy az állatkertben volt, vagy kijött valami farkasos könyv vagy Kris elvitte „randizni”. Azért „randizni”, mert a már sokszor említett uraság nem volt hajlandó randinak nevezni azt, ami egyébként az volt. Kedvelték egymást, néha le is feküdtek, az idejük nagy részét együtt töltötték, és mindketten a szakadékba ugrottak volna a másikért, de Kris makacsul ragaszkodott hozzá, hogy Baekhyunnal ők csak barátok. Aha… Ki hiszi el?

– A csodálatos Kris-szed! – morogta Donghae.

– Rosszul állsz hozzá – informálta Baekhyun. Odasúgtam neki, hogy én is ezt mondtam. – Ha rá akarod venni Kris-t valamire, akkor két módon teheted. Vagy meggyőződ Taót, hogy győzze meg őt, vagy megmutatod Kris-nek, hogy miért érdekes és izgalmas ez a munka.

– Amikor megpróbáltam, azt mondta, hogy nem érdekli.

– Majd én rágom a fülét – mosolyodott el csintalanul Baekhyun. Kris-szel nagyon nyomták ezeket a belsős, farkasos dumákat.

Szerettem volna én is olyan regényes, izgalmas, buja kapcsolatot, mint az övék volt. Jonghyunért sokáig küzdöttem, és nagy szó, hogy rábólintott a járásra, de azóta, valahogy nem léptünk előrébb. Kényelmesen megvoltunk, számomra túl kellemesen és unalmasan, és sokszor úgy éreztem, én harcolok egyedül kettőnkért.

Ilyen gondolatokkal léptem be a lakásomba, és tátottam el a számat, amikor az illatot követve egy szépen megterített, romantikus asztallal találtam magam szembe. Volt ott minden, rózsaszirom, gyertya, gyöngyöző pezsgő, a hangfalból andalító zene szólt, az ételt ott pirult a gázon. Jonghyun a köténye alatt ünnepi szerelést húzott, fekete, feszülős, selymes inget, sötét nadrágot, és az illata… Sokkal jobban érdekelt ő, mint a fenséges fogásai.

– Mit tettem, hogy ilyennel vársz haza? – borítottam a szék támlájára a kabátomat.

– Inkább én mit tettem. Vagyis, mit nem – oldotta le magáról a kötényt, pedig istenem, brutálisan szexi volt benne. – Sajnálom, Kibum. Észre sem vettem, hogy még bocsánatot sem kértem azért, mert megbántottalak. Néha egy idióta vagyok.

– Nos, ez elég jó kezdete a bocsánatkérésnek – mutattam körbe, és az ingjének kivágásába akasztottam a mutatóujjamat. – Remélem, a vége is jó lesz.

– Haladjunk csak szépen sorban – paskolta meg a hátsómat. – Ülj az asztalhoz!

Más esetben megijedtem volna, hogy ennyi itthonlét után a kutyám még nem köszöntött, de Jonghyunnal bevezettük, ha otthon randizunk, a kutyára valaki más vigyáz. Ez a valaki általában Onew volt, de néha Taemin és Minho is besegített. Ez utóbbi kettőnek nem volt nehéz dolga, mivelhogy együtt éltek. Comme des ráadásul imádta Taemint, tudta ki a mama fogadott fiacskája.

Jonghyun igazán kitett magáért, ami a korai vacsorát illeti, egyre jobban főzött, és mellette még iszonyúan jól is nézett ki. Dögös volt a fekete szerelésében, annyira, hogy a figyelmem folyton elkalandozott, és azon merengtem, várjam meg, amíg lefürdünk, vagy rögtön rángassam be a hálószobába. Végül aztán úgy döntöttem, a tisztálkodás nem árt, félmeztelenül, vizes felsőtesttel még kívánatosabb lesz. Alig bírtam már nyugton lenni, olyan képek cikáztak a fejemben, hogy huj-juj, elkellett volna már egy lengébb naci…

Ahhoz képest, hogy általában sok időt töltök készülődéssel, ezúttal borzasztóan gyors sebességgel súroltam magam a zuhany alatt, kicsit talán kapkodtam is, de végre már a párom karjai közt akartam tudni magam.

Jonghyun az ágyban se tette alább a lécet, pompásan megkoronázta a hirtelen jött randinkat, és annyira sikerült elvarázsolnia, hogy betelefonáltam a Madamnak, oldják meg nélkülem az estét. A világ összes pénze, és az Arany Liliom összes hatalma se lett volna elég ahhoz, hogy engem abból az ágyból, abban a pillanatban kirángassanak. Fellépésem volt. Fontos fellépésem…

My Precious! - 10. fejezet: Félreértés

Jinhyuk:

Amikor az egyetemi banda felvetette, hogy ugyan már, bulizzunk egy jót a hétvégén, azonnal rábeszéltem Wooseokot, hogy menjünk el a házibuliba. Erre több okom is volt. A Moobin-Wooseok hercehurca kezdett kissé lefárasztani, hol az egyik oldalon hallgattam, hogy „Wooseok hyung miért olyan makacs?”, hol a másikon, hogy „Nem értem, hogy lehet Moobinie ilyen makacs.” Mindketten mentek a saját fejük után, az ellenkező irányba tartva, de el nem engedve a másik kezét, aminek persze az lett az eredménye, hogy csak ráncigálták egymást és magukat is. Én meg álltam kettőjük között, és próbáltam rendet tenni a rendetlen gyerekek között. Nagyon lefárasztott.

Aztán volt egy személyesebb oka is, mégpedig, hogy már harmadik napja álmodtam Seungwooval, és szerettem volna egy olyan kalandot ezen a bulin, ahol nem mi ketten alakítjuk a főszerepet. Merthogy állandóan rá gondoltam, ahhoz képest, hogy szingli voltam, rajta kívül nem szexeltem senkivel, és kezdtem úgy érezni, hogy szépen lassan behálóz engem. Nem szándékosan csinálta, egyszerűen áradt belőle valami hihetetlenül vonzó, aminek kezdtem a rabjává válni. Az utóbbi éjjelek eredménye szerint ráadásul tanárbácsi fétisem van, függetlenül attól, hogy Seungwoo igazából óvóbácsi lesz, de a lényeg ugyanaz. Szerettem volna olyan fáradtra szexelni magam valakivel, aki nem Seungwoo, hogy képtelen legyek álmodni.

Wooseok parti stílusba vágta magát, de az egész testtartásáról üvöltött, hogy nincs túl sok kedve az egészhez. Elvett egy pohár alkoholt, nekidőlt a falnak, és nem akart se táncolni, se dumálni, se ismerkedni senkivel.

– Wooseok, ha nincs kedved bulizni, mondhattad volna – próbáltam meg átüvölteni a zenét.

– Menj csak, én fent leszek! Itt alig van levegő – paskolta meg a vállamat, és elindult az emelet felé.

Addig nem kezdtem el vadászni, amíg biztosra nem vettem, hogy odaért a falhoz, és onnan figyel. Ha nem láttam, hol van, és mit csinál, az nyugtalanná tett. Óvtam, és kissé talán féltettem is, féltem, hogy a sok feszültség, amit elnyom magában, egyszer ki fog robbanni, és akkor aztán kő kövön nem marad.

Próbáltam nyitott lenni. Nem válogattam, nem néztem, passzolnak-e az ideálomhoz a csajok, mondhatjuk úgy is, hogy lyukra mentem. Mégse sikerült gólt lőnöm. El se jutottam a kapuig, mert már a csókolózásoknál elment a kedvem a szájak tulajdonosaitól. Egyszerűen szólva unalmas volt. Semmi. Egy nagy büdös semmi! Ha Seungwoo ajka az enyémhez ért, a testem automatikusan cselekedett, azonnal közelebb húztam őt magamhoz, vagy beletúrtam a hajába, reagáltam minden rezdülésére, a csajok meg sem hatottak. Kezdtem komolyan kétségbe esni, hogy mi van, ha átpártoltam a másik oldalra, de amikor ránéztem egy lányok által szexinek tartott srácra, és elképzeltem, hogy – csak! – megfogom a kezét, elfogott valami velőtrázó iszonyat, futkosott tőle a hátamon a hideg.

Hosszan tartó keresgélés után akármennyire próbáltam, nem tudtam kiverni a tudatomból Seungwoot, nagyon ügyesen, és nagyon ragadósan odatapadt. Ha meg akartam könnyebbülni az elkövetkezendő napokban, kénytelen voltam felkeresni.

Kissé letörten, és iszonyatosan fáradtan indultam Wooseok keresésére, és földbe gyökerezett a lábam, amikor rátaláltam. Egy nálam alacsonyabb, de Wooseoknál éppen magasabb fickó szorította a falhoz a barátomat, és a nyelve az ajkai közt matatott. Ez már éppen eléggé sokkoló lett volna, de Wooseok izmai megfeszültek, a fejét a falnak nyomta, a szemeit összeszorította, és mintha könnyek csillogtak volna az arcán.

Azonnal ellepte a vörös köd a fejemet, ráugrottam az erőszakoskodó állatra, és nem kíméltem az ütéseimmel. Fájdalmat okozott annak, aki számomra a legfontosabb volt, így kamatostul kellett visszaadnom neki. Nem voltam verekedős típus, sosem kerestem a bajt ilyen téren, de a barátomat meg kellett védenem, bármi áron. Vele kellett volna maradnom – mardosott a bűntudat.

Miután a fickót kellően elintéztem, azonnal a karjaimba zártam Wooseokot, és amilyen gyorsan csak tudtam, távoztam vele a partiről. Nagyon megijedt, remegett a teste, kapkodta a levegőt a kialakulni kész pániktól, és a szép szeme fájó könnyekben úszott.

– Annyira sajnálom, Wooseokie! Annyira sajnálom! – ölelgettem, mint egy kisgyereket, akit a rémálomtól akar megvédeni az apja.

El akartam rejteni a rossz elől, biztonságba akartam helyezni, meg akartam nyugtatni, így felvittem magamhoz. Leültettem a kanapéra, jó alaposan bebugyoláltam egy pokrócba, és feltettem főni a vizet egy jó, forró teához. Moobin nem volt otthon, így nem kellett egyszerre két személyt nyugtatnom, minden figyelmemet Wooseoknak szenteltem.

– Tessék, idd ezt meg! – toltam oda elé a már kész teát, és vártam, hogy elkezdjen beszélni.

Nehéz lehetett, mert bizonyára nem akarta feleleveníteni, ami történt, de ha magában tartotta, csak megnehezítette a saját helyzetét. Ahhoz, hogy egy traumát feldolgozzunk, néha szükséges, hogy a barátunkkal, vagy azzal, akiben megbízunk, átbeszéljük. Reméltem, vagyok olyan értékes személy Wooseok számára, hogy megnyíljon előttem.

– Ismerem őt – kezdte Wooseok sírástól rekedt, fájdalmas hangon. – Egy egyetemre járunk vele. Régebben azt hittem, hogy csak szívélyeskedő, de most már tudom, hogy… nem csak az.

– Adtál neki valami jelet, amit esetleg félreérthetett?

– Dehogy adtam! – sóhajtott fel fáradtan. – Azt mondta, hogy ne tagadjam, hogy vonzódom a férfiakhoz, mert látott a pasimmal. Jinhyuk, tényleg ennyire úgy tűnik, mintha együtt lennénk Moobinnal?

Ha nem ilyen helyzetben lettünk volna, elsütöttem volna egy poént, hogy mostanában inkább veszekedő házaspárnak tűntek, de ez nem a vicc ideje volt. Wooseok egyszerűen más lett Moobin mellett, az egész kisugárzása megváltozott, a hanghordozása, a tekintete, minden. Nem azt mondom, hogy sugárzott belőle a vonzalom, vagy a szerelem, egyszerűen csak egy olyan Wooseokot láttam olyankor, akit máskor soha. Bárminek is neveztük azt az érzést, ami ilyenkor a hatalmába kerítette, az biztos, hogy csak Moobin volt képes kihozni belőle.

– Biztos bemagyarázta magának, hogyha jóban vagy egy sráccal, aki nem én vagyok, akkor az már a pasid, és ez igazságtalan vele szemben. Vannak ilyen megszállottak.

– Undorító. Undorító csókolózni egy férfival.

Erre most nem tudtam mit mondani, mert én kicsit sem éreztem undorítónak Seungwooval a csókot, sőt… Mégse kardoskodhattam a pozitív oldal mellett, mert ez nem olyan, amit bárkire rá lehet erőltetni. Ráadásul a helyzetet bonyolítja, hogy ez a csók nem akart csók volt, vagyis Wooseok egy olyan férfival, akit megkedvelne, romantikus érzelmeket táplálna felé, könnyebben csókolózna, mint egy olyannal, aki erőszakos és durva. Ezt a rossz élményt nem általánosíthatta ilyen egyszerűen.

– Nekem ez senkivel se működne. Soha.

Lágyan simítottam meg Wooseok fejét, és kissé közelebb húzódtam hozzá. Lassan hajoltam közelebb, kissé megállva az orránál, de még akkor sem húzódott el. Nézett rám a nagy, kerek szemével, de se félelmet, se döbbenetet nem láttam benne, mintha természetes lenne két baráttól, hogy ilyen közel vannak egymáshoz. Éppen csak, hogy hozzáért az ajkam az övéhez, máris elhúzódtam, de se nem kaptam pofont, se nem akart megölni, mintha meg sem történt volna.

– Aha, ez így már elég világos! – vágta belém az ideget azonnal egy dühös, becsmérlő és mélyen csalódott hang.

Az ajtó irányába kaptam a fejem, ahol Moobin nézet velem farkasszemet, de nem tartott sokáig a szemkontaktus, azonnal elviharzott a fürdő irányába. Követtem, próbáltam megmagyarázni neki, hogy amit látott, az nem volt semmi, az ég világon nincs köztem és Wooseok között semmi, de nem hitt nekem. Csak pakolt és pakolt, szépen lassan a sporttáskájába suvasztotta minden cuccát – ami nem volt túl sok sajnos –, és meg sem hallotta a kifogásaimat. Mégsem rendezett jelenetet Wooseok előtt, csak a folyosón esett nekem tehetetlen dühvel.

– Hogy lehettél ilyen aljas, hyung?! Azt hittem, hogy te vagy a legnagyobb támogatója az érzéseimnek, erre titokban rámozdulsz a hyungra? Így már értem, hogy miért nem akart nyitni felém soha. Te vagy a legjobb barátja! Hogy győzhetnélek le éppen téged?

– Moobin, mondom, hogy félreérted! Nem kell engem legyőznöd, mert nem érdekel Wooseok. Nem így érdekel, csak barátilag. Meg van nekem a saját pasim!

Jó, Seungwoo nem volt a pasim, de a kategóriába viszonylag belefért. Vele kavartam, rá gondoltam, őt akartam. Wooseoknál csak kíváncsi voltam, hogy az undora, vagy az, hogy nem akarja megpróbálni ezt a fajta szerelmet abból fakad-e, hogy teljes mértékbe hetero, vagy inkább abból, hogy nem mer megbízni senkiben. Mivel egy kicsit se ellenkezett a kísérlet alatt, az utóbbi állt fenn. Ahogy sejtettem. Még mindig nem dolgozta fel, hogy a barátnője mindenki szeme láttára csalta meg, és alázta meg. Szegény Wooseok.

 Nem tudtam visszatartani Moobint, bárhogy próbáltam, és nagyon reméltem, hogyha elpárolog a haragja, visszatér, és nyugodt fejjel megbeszélhetjük, mi történt és mit látott, vagy vélt látni.

– Nem akarom, hogy Moobin bánatos legyen – motyogta szomorúan a pokrócba Wooseok.

– Hihetetlenek vagytok. – Csak ennyit mondtam. Nem tudtam felfogni, hogyan reagálhatnak ilyen érzékenyen egymásra. Mi nem voltunk ilyenek Wooseokkal, pedig iszonyatosan fájt őt szenvedni látnom. Tényleg kivételes barátai egymásnak.

Másnap Moobin nem volt hajlandó válaszolni se az én, se Wooseok hívására, de ez még nem ejtett kétségbe minket, hiszen dühösen ez érthető viselkedés. Az már sokkal inkább, amikor az esti fellépésen hiányzott a bandából, és az új leader azt mondta, Moobin egészségügyi okokból ma nem tud részt venni a fellépésen. Ez persze lehetett annak a feldíszített formája, hogy kirúgták, de az előző este történtek fényében én ennél ijedősebb voltam.

Hívogattam és hívogattam, de nem reagált, üzenetben még csak nem is látta, amit írtam. Nagyon féltem, hogy világgá ment, vagy rosszabb, bántotta magát.

– Ilyenkor mi az istenért nem vagyok sasaeng?! Akkor tudnám, hol van és mit csinál! – mérgelődtem. Annyit járkáltam fel s alá, hogy nem lepődtem volna meg, ha kikoptattam volna a szőnyeget.

– Van egy ötletem! – égett fel a képzeletbeli lámpa Wooseok feje felett, és telefonálni kezdett.

Habár Hyeeseok nem volt sasaeng, csak nagyon rajongó tinilány, ismerte azokat az oldalakat, és a hozzájuk kellő jelszavakat, ahol olyan emberek tanyáztak, akiket a jogrend szerint én simán becsuktam volna egy kis elmélkedésre. Most mégis hasznunkra vált a fanatizmusuk, a titkos fórumukról tudtuk meg, hogy aznap késődélután, nem sokkal a fellépés előtt mentő érkezett az SM épületéhez.

– Be kell jutnunk oda! – kapaszkodott a karomba Wooseok. – Aggódom Moobinért!

– Nem fognak beengedni minket. Csak az ott dolgozók, meg max a csókosok mehetnek be. Minket röhögve hazaküldenek. Ha csak nem ismersz egy idolt, aki nem Moobin, esélytelen a bejutás.

A pofám leszakadt, hogy Wooseoknak titokban milyen összeköttetései vannak, csak telefonált egyet, rimánkodott egy sort valamilyen hyungnak, és már zöld utat is kaptunk az épületbe. Útközben kifaggattam, honnan ismer sztárokat, ha soha nem haverkodott a szülei pacienseivel.

– Donghan hyunggal először az egyetemen találkoztam, aztán anyáék akarták szerződtetni cégarcnak, de nem vállalta. Valamiért kedvel engem. Azt mondta, ez nála ritka.

– Akkor köszönjük meg a sorsnak, hogy Donghan hyung ízlésébe beletartozol, és húzzunk be, de azonnal Moobinhoz! Sofőr, taposson bele! – bíztattam a kormány mögött ülő negyvenes férfit, hogy csipkedje magát.

Az SM épületébe csak kóddal lehet bejutni, vagy úgy, ha a biztonsági őrnek előre leszólt valaki, hogy vendégeket vár. Wooseok csak annyit mondott még el a meséjéből, hogy „Donghan hyung…”, és máris bent voltunk. Saját bőrömön tapasztalhattam a belső összeköttetések valódi erejét.

Moobin a gyengélkedőn feküdt, karjában infúzióval, és a szeme homályosságából ítélve, nem kis adag nyugtatót kaphatott. Az orvos azt mondta, nem lehetünk bent nála sokáig, Wooseok szinte be sem jött, csak megállt az ajtónál, és próbált beleolvadni az árnyékba. Moobin észre sem vette, hogy ott van, végig csak hozzám beszélt akadozva, hosszú szünetekkel, kissé össze-vissza.

– Nem akartam csalódást okozni, hyung! Túl sok volt. Túl sok.

– Mi volt sok, Moobin? – fogtam meg a kezét, és erősen tartottam, hátha abból erőt meríthet.

– Nem bírtam már.

– Mit? A bandatagok megint piszkáltak?

– Nem. Nem erről van szó – sóhajtott fel Moobin. Annyira fájdalmas volt ez az apró hang, hihetetlennek tartottam, hogy ennyi minden cipeljen a lelkén. – Nem bírtam látni magam többé. Nem bírtam elviselni az arcomat.

Vannak pillanatok, amikor minden szó bennakad, még nekem is, aki mindig képes valami hülyeséget összehordani. Erre nem tudtam mit felelni, csak abban lettem iszonyatosan biztos, hogy ezt nem hagyhatom tovább fajulni. Moobinnak segítség kellett, orvosi segítség, és stressz-mentes élet, amit ilyen környezetben, ilyen munkatempóval, ilyen csapattársakkal lehetetlen megvalósítani.

– Hyung, ne vedd el tőlem Wooseok hyungot! Ő nekem a legfontosabb a világon. Ő az én kincsem.

– Nem veszem el! Nem fogom, ígérem!

– Nem bántottam magam, csak beledobtam a széket a tükörbe. A többiek csak mondták és mondták, hogy haszontalan vagyok, undorító, tehetségtelen, semmirekellő söpredék, és én csak néztem magam a tükörben, és egyszerűen megundorodtam attól, amit láttam. Ha Wooseok hyung mellettem van, szépnek érzem magam. Az ő szemében szépnek látom magam.

Megsimogattam Moobin fejét, megkértem, pihenje ki magát, és biztosítottam róla, hogyha meggyógyul, tárt karokkal várom otthon, és mindent elintézünk. Azt mondtam, Wooseok is vár rá, ez megnyugtatta.

Átkaroltam Wooseokot, ahogy kimentünk, és reméltem, hogy nem haragszik meg rám, amiért a nevében beszéltem. Nem tettem túl nagy ígéretet, hiszen valóban aggódott Moobinért, és bizonyára várta, hogy felépüljön. De Wooseok sincs acélból, és vele is sok minden történt abban a pár napban.

– Miért tesz rám ekkora terhet? – nyögött fel, amikor kellő távolságba kerültünk az SM épületétől. – Miért vagyok neki ilyen fontos? Annyira megterhelő.

– Nem kell felelősséget vállalnod érte, Wooseok. Csak legyél a barátja.

– Néha iszonyatosan nehéz barátnak lenni. Megfordult velem a szoba, amikor az arcát említette. Miattam vesztette el a magabiztosságát!

Talán a nagy nyomás, vagy az idegesség miatt, de ahelyett, hogy szóval csitítottam volna Wooseokot, úgy megráztam, hogy az engem is meglepett. Dühös voltam, a tehetetlenség tett azzá, mert újból azt éreztem, hogy képtelen vagyok egyben tartani a barátaimat. Mindketten fontosak voltak nekem, és mindkettőt boldognak akartam látni, erre ha az egyik padlóra került, ment utána a másik is, mintha össze lennének kötve.

– Fejezd ezt be, Wooseok! Nagyon gyorsan fejezd be! Bármi is történt, az a múlt, és Moobin számít rád. Bízik benned. Szeret téged. Még ha a te hibád is lenne, már ezerszer megbocsátott érte.

– De én nem tudok megbocsátani magamnak! – kiabált rám, és kirántotta magát a szorításomból. – Hazamegyek! Holnapig ne keress!

Örültem, hogy Wooseok csak ennyit mondott, ő sosem beszélt félre. Ha azt mondta: „Jinhyuk, többé nem akarlak látni”, az valóban azt jelentette, hogy egy életre megutált. Így csak időre volt szüksége, egy kis magányra, hogy rendezze a gondolatait, és én megadtam ezt neki. Nekem is szükségem volt arra, hogy megnyugtassam a lelkemet.

Szégyelltem magam, amiért ilyen későn zargattam fel Seungwoot a pihenéséből, de amikor szorosan magamhoz öleltem, és a nyakába fúrtam az arcomat, a problémák mintha összementek volna. Seungwoo erős volt, de közben gyengéd. Magabiztos, de zavarba eső. Férfias és szép. Ellentétes tulajdonságok általában kioltották egymást, vagy versengtek a dominanciáért, nála viszont szépen megéltek a másik mellett, és egyszerre, vagy párhuzamosan voltak jelen. Lenyűgözött Seungwoo összetettsége.

Mindent elmondtam neki, hagytam, hogy a hajamat simogassa, hogy ezúttal ő öleljen engem az ágyban, és én bújjak hozzá. Nem volt egy kicsit sem furcsa, megnyugtatott, mint kisgyerekként, ha az anyukám teát hozott be a megfázásomra, és megvárta, amíg a hőmérő megmutatja a lázamat. Régen kívánt gondoskodást pótolt ezzel a pár, kedves gesztusával Seungwoo.

– Jinhyuk, te egy nagyon kedves ember vagy. Őszintén aggódsz a barátaidért. Igazán szerencsések.

– Te is szerencsés vagy – kúsztam kissé feljebb, és összeérintettem az ajkunkat.

Nem vallottam be neki semmit, de bíztam benne, hogy érzi a hálámat, és az érzelmeimet a csókon keresztül. Nem tudtam még megfogalmazni, hogy mit éreztem iránta, de azt tudtam, hogy az érzéseim komolyak és igazak. Bármit is hozott a sors, bármit is szóltak volna hozzá a szüleim, én akartam ezt az embert, és már nem csak testileg. Meg akartam ismerni, és talán… Nem, az még túl korai lenne.

My Precious! - 9. fejezet: Nagy lépések

Wooseok:

Miután olyan jó visszajelzést kaptam Moobintól a rajzomra, úgy döntöttem, megkérem, kísérjen el a könyvtárba. Meg akartam mutatni neki belülről is, és a plusz keze se jött rosszul a cipekedésnél. Volt mit visszavinnem, és ki is akartam venni ugyanennyit. Olyan sok ember látogatott oda, hogy nem lehetett mindenkit megjegyezni, de volt ott egy szemüveges fiú, akivel már sokszor akartuk levenni ugyanazt a könyvet a polcról, ezért is jegyeztem meg az arcát. Bólintottam felé köszönésképpen, amit egy aprócska pillantással viszonzott. Rókaszerű, vékony, húzott szeme volt, hosszú, egyenes orra, és vékony szája. A szemüvegünk egyezett, de amíg az én tekintetem inkább kedves, az övé inkább hűvös volt. A barátja, aki fojtott hangon magyarázott valamit, azonnal elhallgatott, amikor észrevett, és mélyen meghajolt.

– Wow, hyung! Ez a srác is still! – jegyezte meg ámuldozva, mire a rókafiú csak bosszúsan beletúrt a fekete hajába.

– Maradj már!

– Hyung, most miért vagy ilyen? – háborodott fel a mosolygósszemű, de a veszekedés további részleteit már nem ismertük meg, mert nekünk az emeleten volt dolgunk.

Moobin csendben követett, amikor oda pillantottam felé, láttam, mennyire lenyűgözi a könyvtár. Emlékszem, én is így reagáltam elsőre, a különleges hangulat, a régiesség, a tudás jelenléte mámorítóan hatott minden könyvmolyra.

– Inkább a regényeket vagy a verseket szereted? – kérdeztem Moobinie-t.

– A regényeket, de ne legyen túl hosszú.

Egy kisregényt választottam Moobinnak, amit előző félévben olvastam el egy szemináriumra, mesés elemekkel tarkított romantikus hőstörténet, kezdésnek nem túl nehéz a nyelvezete, és sok értelmezése lehet a szimbólumoknak és a felvonultatott fantasztikus elemeknek. Amikor lecsipogtattam a könyveket, és szatyorba tettük őket, Moobin akkor értette meg igazán, milyen irodalomszakra járni. Nem csak az agyamat edzettem, de a karjaimat is a sok cipekedéssel.

– Hyung, nem vagy semmi, hogy ezeket nem csak, hogy hazaviszed, de el is olvasod.

– Az egyik a tiéd – pontosítottam, és átvettem tőle a szatyrot. – Ma otthon alszom. Majd egyszer megmutatom a házunkat, csak előtte meg kell puhítanom a szüleimet.

– Rendben, hyung – mosolyodott el, és addig nem mozdult a sarokról, amíg el nem tűntem. Ezt onnan tudtam, hogy a busz ablakából figyelemmel kísértem Moobint. Aranyos volt.

A hétvégét a húgommal töltöttem, próbáltam értékes időt tölteni vele, hiszen olyan ritkán találkoztunk. Ennek eredményeként az olvasnivalókkal nem sokat haladtam, és ha Hyeeseok éppen a barátnőivel trécselt telefonon, én Moobinnal chateltem, úgyhogy a könyvek továbbra is ott pihentek a szatyorban. Moobinnak tetszett a könyv, amit adtam, élvezetes volt figyelemmel kísérni, hogyan halad benne.

Hétfőn, amikor megláttam Jinhyukot, ahogy karikás szemmel, szinte alszik a padjában, nem kellett nyomozónak lennem ahhoz, hogy kiderítsem, mit csinált a hétvégén. Csak a szabadkredites óráink voltak közösek, de Jinhyuk az előadáson csak nagyon ritkán figyelt, fogalmam sem volt, jogon hogyan boldogul. Mert lehet, hogy eljátssza a tételeket, de ha nincs jegyzete, veszett ügy.

Jinhyuk viselkedésében azonban nem csak a fáradtság volt fura, hanem az is, ahogy egy kis fecnit gyűrögetett a pad alatt. A lapon csak annyi szerepelt: „Köszönöm”. Mintha valami zavarta volna, pedig ő ritkán őrlődött, azonnal kimondta, ha bántotta valami, most mégis hezitált.

– Jinhyuk, mi van? Látom rajtad, hogy bánt valami – fordultam oda hozzá az előadás végét követően.

– Wooseok, eljönnél velem a rendőrségre?

– Mit csináltál? – szegeztem neki azonnal a kérdést.

– Semmit – kérte ki magának tüntetően. – Be akarok jelenteni egy lopást, aminek szemtanúja voltam.

– Tegnap este?

– Igen… Az az igazság, hogy… meg akarom találni azt, akivel történt.

– Csak nem tetszik? – bökdöstem meg a könyökömmel.

– Az az igazság, hogy lefeküdtünk. Szeretném még látni.

Természetesen elkísértem, és jól nevelt fiúként nem turkáltam tovább a magánéletében. Fordított helyzetben ő azt is kipréselte volna belőlem, hogy hol voltak anyajegyek a csajon, de én nem szerettem túlzásba esni. Ha akarta, mesélt róla, ha nem, nem feszegettem. Jinhyuknak sok kapcsolata volt, a legtöbb egy éjszakáig tartott. Ha ez a lány valamiért felkeltette az érdeklődését, talán még valami maradandó is lehetett belőle.

A rendőrség épülete előtt várakozva eszembe jutott, amikor Moobinért mentünk ugyanoda, és szorosabbra vontam a kabátomat. Kirázott a hideg, ha arra az időszakra gondoltam. Moobin szenvedett, én nem álltam mellette jó barátként, és a segítségemmel csak kárt okoztam. Nagyon reméltem, hogy megbocsátott nekem, és azt is megbocsátja, hogy nem viszonzom az érzéseit.

Jinhyuk diadalittas mosollyal az arcán jött ki, tehát megszerzett fontos információkat, de a testbeszédében még mindig marat valami félszegség. A lány nevét se akarta elárulni, se azt, hol lakik, pedig legalább a kerület érdekelt volna. Nem akartam, hogy úgy járjon, mint én, és a szülei elővegyék a sznob arcukat, mert nem megfelelő számukra a fiúk társasága.

Végül a kisördög mégsem bírt velem, és amíg Jinhyuk elmosta az ebédbe szánt zöldségeket, kiloptam a cetlit a tárcájából. Nagy meglepetés ért, amikor elolvastam a nevet.

– Te, Jinhyuk! – közelítettem meg, és gonoszul elmosolyodtam. – A Seungwoo nem fiú név véletlenül?

– Te kis… – próbálta meg kikapni a kezemből a cetlit a langaléta barátom, de átbújtam a hónalja alatt.

– Most mindent visszakapsz, amit Moobinnal kapcsolatban mondtál nekem – figyelmeztettem. – Szóval lefeküdtél egy sráccal? Mi történt, Cassanova?

– Szögezzük le, hogy én nem így akartam…! – kezdett bele Jinhyuk, amiből egy egész szép kis történet kerekedett. Kíváncsi lettem volna, mennyi belőle az igaz.

Meglepett, hogy ilyen kapcsolatba kezdett, ez sosem volt jellemző rá. Ha mégis kipróbálta, akkor a partnere nagyon különleges személy lehet, vagy egyszerűen csak olyan részeg volt, hogy nem tűnt fel neki. Nem… Biztos, hogy feltűnt volna neki!

– És milyen a srác? Feminin?

– Nyakig – nyögte ki Jinhyuk pirulva. Ez se mindennapi látvány volt, hogy ő elpiruljon.

– Oké, de fejtől, vagy lábujjtól?

– Jó, mindent elmesélek, de szögezzük le, hogy én nem így akartam.

Jinhyuk:

Szögezzük le, hogy én nem így akartam. Muszáj ezzel kezdeni, mert soha semmilyen vonzalmam nem volt fiúk iránt, és az egész egyébként is csak Wooseok és Moobin hibája. Ők hozták be az életembe ezt a másfajta szerelmi lehetőséget, és… Egyszerűen csak az ő hibájuk, és kész!

Wooseok a hétvégét a szüleivel töltötte, úgyhogy az egyetemi haverokkal mentem el inni, de ők annyira figyelmen kívül hagytam engem, hogy a kezdeti közös italozásból az lett, hogy ők ez egyik asztalnál hülyültek, én meg a másiknál ittam egyedül. Nem tudom, hogy alakult ez így, mert mindig is én voltam a társaságok központja, de aznap este hiányzott onnan Wooseok, és fáradt is voltam, úgyhogy hagytam, hogy valaki ideiglenesen elvegye a posztomat.

Elmerengve az egyetemek szociális hálózatában emeltem el a számtól az italomat, amikor valaki szinte az ölembe esett. Vagyis, egészen pontosan az asztalomnak esett, ezzel meglökve engem, és így az italom a ruhámra folyt. Nem részeg volt, a lendülettől esett hátra. Magas volt és vékony, csak ennyit fogtam fel, de láttam, ahogy egy övtáskáért megy a harc közötte és egy alacsonyabb, zömökebb fickóval. Éppen odaszóltam volna valami cifrát nekik, amikor a magas fiú odarúgott egyet az alacsonynak, és a mozdulatából egyértelmű volt, hogy valaha küzdősportolt. Olyan jól irányzott, és erős ütést mért az ellenfelére, hogy biztos voltam benne, eltört a csávó combcsontja. A táskát még sem sikerült megszereznie, mert bár félig lesérült a törpe, a haverja gyorsan a táskáért vetette magát, és kitépve az atléta kezéből, már rohant is.

Én ültem ott, mint aki megfagyott, félig nyitott szájjal, és habár nem tudtam, hogy a történetben ki a támadó, és ki az áldozat, együtt éreztem azzal, akit eltalált az a rúgás. Szerencsétlen az elrohanók után bicegett, jól helyben hagyták.

Nem elég, hogy az italomnak lőttek, de az ingem is bűzlött az alkoholtól, már semmi okom nem volt maradni. Amennyire csak tudtam, szalvétával felitattam a tócsát, és indultam volna, amikor valaki hirtelen lefékezett az asztalomnál.

Felnéztem, és a küzdősportos fiúval néztem farkasszemet. Vékony, természetes szeme volt – értsd, nem dupla szemhéjú –, az arca kivörösödött a futástól, a fekete haja kissé a homlokába lógott, ha nem lett volna besütve, talán nem is látott volna ki alóla.

– Ne haragudj, hogy leöntöttelek! Veszek neked másikat. Csak ellopták a táskámat, és… – hadarta, meglepően magas hangon.

Furcsa egy fiú volt, mert, ahogy végig néztem rajta, láttam, ahogy a kivágott pólója alól kikandikál egy tetoválás a mellkasán, egy másik meg a nyakán, és elég széles vállai voltak, a hanghordozását, a testtartását és az arcát viszont inkább lágynak mondtam volna. Mintha egy adag masculin jegyet összegyúrtak volna egy adag femininnel.

– Oké, Bruce Lee, de miből akarsz meghívni, ha kiraboltak?

– Oh, igazad van – nevetett fel zavartan, és lerogyott az egyik székre. – El sem hiszem, hogy ez történt.

Nem tudtam meghazudtolni önmagamat, azonnal a segítségére siettem, elláttam jogi tanácsokkal, és eligazítottam, hogy a környéken hol talál rendőrséget. Minél hamarabb bejelentette, hogy kirabolták, annál több esélye volt, hogy megtalálják a tetteseket.

– Azt hagyd ki, hogy valószínűleg eltörted az egyik lábát. Mondd csak azt, hogy próbáltál védekezni, és az egyikük talán sántít egy kicsit.

– Biztos nem tört el, azért akkorát nem rúgtam – szabadkozott.

– Pedig nagyon csúnyán nézett ki. Szinte nekem fájt, ahogy néztem. Mit sportoltál?

– Taekwondóztam, de már régebben abbahagytam.

És innen kezdődött az, hogy elkezdtünk beszélgetni, és elfelejtettük, hogy nekem ragad az ingem az alkoholtól, neki pedig a rendőrségen kellene lennie. Seungwoo érdekes egy fiú volt, óvó bácsinak tanult, középiskolás korában versenyszerűen taekwondózott, de azóta csak edzőterembe járt, meg néha úszni, és igazából tök mindegy, hogy mit mondott, mert nagyon élveztem hallgatni, ahogy beszél. Olyan kellemes hangja volt, még ha kicsit magas is, biztos voltam benne, hogy a gyerekek imádni fogják, ha felolvas nekik.

Kikísértem a sikátorba, és megtaláltuk a táskáját, de a kulcsán kívül mindent elloptak tőle, nem volt se pénze, se jegye, így maximum gyalog juthatott volna haza. Szívesen felajánlottam volna neki, hogy adok kölcsön taxira, de minden készpénzemet elittam.

– Semmi gond, jót fog tenni a friss levegő.

– Vagy gyere át hozzám! Dumálunk, meg ilyenek… – vetettem fel. Hiszen Moobint is befogadtam, és Seungwoo áldozat volt… Nem akartam, hogy véget érjen a beszélgetésünk.

Útközben felhívtam Moobint, hogy otthon van-e, de azt mondta, egész éjjel a próbateremben fog gyakorolni, így nem kellett azon agyalnom, hogyan szállásoljam el az ideiglenese lakótársamat, a kanapé felszabadult.

Seungwoo jófiú volt, nem drogozott, nem cigizett, elmondása szerint csak egy italra ugrott le, amikor kirabolták, és a tetoválásain, meg a fülbevalóján kívül nem volt benne semmi polgárpukkasztó.

A lakásomban nagy volt a rend, hála Moobinnak, így nem kellett szégyenkeznem semmi miatt, mégis kissé feszengtem. El akartam nyerni Seungwoo szimpátiáját, úgyhogy azonnal felajánlottam, hogy keressünk neki valami pizsamaszerűt, ne a szűk farmerjában, és a kivágott fölsőjében aludjon.

– Igen, ez a szobám – mondtam bugyután, és nem tudtam mit kezdeni a kezeimmel, miután körbe intettem a szobában.

– Látom, az ágy a lényeg – kuncogott Seungwoo, és éreztem, ahogy kigyullad az arcom. Mi tagadás, a hálómat alvásra és szexre terveztem be.

Éppen fordultam volna, hogy kinyissam a szekrényt, és előássak belőle valamit, ami jó Seungwoo széles vállaira, amikor megragadta a karomat, és másodpercekkel később már az ajkamon éreztem az övét.

Ellenkezni akartam, elmondani neki, hogy valamit félreértett, és nekem nem tetszenek a fiúk, nem azért hívtam fel, hogy szexeljünk, de túl jól csókolt. A korábban zavar keltette melegség az egész arcomat elöntötte, majd levándorolt a nyakamra, és onnan egyre lejjebb terjedt, olyan részre is, ahová nem számítottam, hogy el fog jutni.

Felizgatott egy fiú, csak az, hogy csókolózom vele, és megpróbálom a tudtára adni, hogy én vagyok az irányító fél. Küzdöttünk a dominanciáért, és Seungwoo végül megadta magát, hagyta, hogy én irányítsam a csókot, de továbbra is kezdeményező maradt. Mintha tűzviharba kerültünk volna, teljesen elvesztettem a fejem, nem foglalkoztam semmilyen racionalistással, amikor ledőltünk az ágyra, birtokba vettem a nyakát. Minden négyzetmilliméterét végigcsókoltam, a nyelvemet végighúzva a tetoválásán, majd áttértem a mellkasára, és ott is megcsináltam ugyanezt. Ha furcsa is volt, hogy nincsen kerek, feszes melle, az csak egy pillanatig tartott, ugyanis helyette finom, selymes, édeskés volt a bőre, és a sóhajai az egekig korbácsolták a vágyaimat. Többet akartam hallani belőlük, teljesen az irányításom alá vonni a testét és a vágyait, hogy csak értem nyögjön, olyan hangosan és olyan magasan, mint még soha.

Minden könnyen ment, nem fagytam le a szokatlanabb részeknél se, és amikor Seungwoo átkarolta a hátamat, és szinte magába húzott, már nem is számított semmi. Csókoltam a fülét, magamba szívtam az parfümjének édes illatát, és hallgattam, ahogy nyöszörög. Kifulladásig hajszoltam magunkat, és vigyorral az arcomon nyomott el az álom. Életemben nem szexeltem még ilyen jót.

Másnap aztán kalapácsként csapott arcon a tudat, hogy lefeküdtem egy sráccal, és nem csak, hogy lefeküdtem, de újra megtenném. Látni akartam Seungwoot, akiről nem tudtam, hol lakik, mi a száma, és hogyan találhatnám meg, de a rendőrség segíthetett ebben. Persze ez sem volt biztos terv, ügyesnek kellett lennem, hogy gyorsan lelessem az adatait, de elég volt csak egy cím, vagy egy telefonszám, a többit már kinyomoztam magamtól.

Wooseok persze halálra cikizett, hogy viszonyom volt egy sráccal, pedig neki udvarolt egy, és szerintem aranyosak lettek volna, hiába ellenkezett annyira. Moobin kedves, rendes gyerek volt, Wooseoknak meg nem ártott volna, ha végre kockáztat, és nem csak belesüpped a könnyűbe és kényelmesbe.

Persze, a kíváncsi kis ördögfióka el akart kísérni Seungwoohoz, de nem mertem rögtön a lakásához menni, hiszen mit mondhattam volna? „Jó volt az éjszaka, ismételjük meg.”? Hülyén éreztem magam, és nem akartam, hogy Wooseok lássa a bénázásomat, úgyhogy csak a társasház körül lebzseltünk, és amikor megpillantottam Seungwoot, lehúztam az egyik padra Wooseokot.

– Ott van – intettem az irányába a fejemmel, nem kis sokkal a hangomban. Vizsgákon nem izgultam ennyire.

– Ez egy tök csávós srác, Jinhyuk! Vele feküdtél le?

Le kellett csekkolnom, hogy ugyanarról beszélünk-e, de csak Seungwoo sétált át a parkolón, úgyhogy más nem lehetett. Nem tudom, Wooseok mit talál benne tök csávósnak, szerintem annyira nem volt az.

– Te, Jinhyuk! Ki is volt alul?

– Ő, te szemét! – vágtam vállon a barátomat, ahogy ő szokott engem. Tényleg jó érzés volt, már értettem, miért csinálta mindig, ha piszkáltam. – Most mit csináljak?

– Szólítsd le! De gyorsan, mielőtt még bemegy!

Idegennek tűnt a hangom, ahogy megszólítottam Seungwoot, egy pillanatra el is bizonytalanodtam benne, hogy tényleg ő-e az, de kétség se fért hozzá, ő volt. Úristen, most mit kellene csinálnom?

– Oh, szia, Jinhyuk! Hát te mit csinálsz itt? Nem pont az ellenkező irányba laksz? – köszöntött mosolyogva. Ő nem tűnt idegesnek.

– Csak erre jártam. Szóval itt laksz? – intettem a kapura.

– Igen. Kicseréltem a zárakat. A cuccaim sajnos nem lettek meg.

– Sajnálom.

– De pénzem újra van, és meghívnálak egy teára, vagy bármire, ha ráérsz. Tartozom neked vele.

Szerintem nem tartozott nekem semmivel, de elfogadtam az ajánlatát, és követtem egy közeli kávézóba. Mintha életem első randijára mentem volna, a torkomban dobogott a szívem, azt se tudtam volna megmondani, hogy fiú vagyok-e, vagy lány, és egyetlen téma se jutott eszembe.

Úgy ültem ott, mint egy idióta, feszengtem, a gyomrom görcsben állt, és csak hallgattam Seungwoot, ahogy az egyetemértől beszélt, meg az óráiról, de nem tudtam volna visszamondani, mit mondott.

– Jinhyuk, miért kerestél meg, ha nem akarsz velem beszélni? Vagy más miatt volt?

– Nem, dehogy! Engem nagyon érdekelsz, csak… Fogalmam sincs, hogy mit csinálok éppen. Tökre kivagyok.

Seungwoo kinevetett, és bíztatóan megszorította a kezemet. Amikor végre a szemébe néztem, és nem csak az állát fixíroztam, kedvem támadt szájon csókolni. Hogy lehetett valaki ennyire megkapó? Teljesen elvarázsolt.

– Ide hívom Wooseokot! – bukott ki belőlem, és már tárcsáztam is.

Wooseok jelenléte persze semmit nem segített, csak még idegesebb lettem, hogy a legjobb barátom egy asztalnál ül az éjszakai partneremmel, de legalább volt valaki, aki tudott kommunikálni Seungwooval. Ezek ketten elég jól megértették egymást, könyvekről beszéltek, meg a gyerekekről, én meg csak néztem, ahogy Seungwoo szája mozog, és felrémlett, ahogy a vállamat csókolta, miközben benne mozogtam.

– Tényleg szép szemed van. Jinhyuk említette.

– Mi?! Én nem is mondtam ilyet! Nem, mintha nem lenne szép a szemed, csak én nem mondtam ezt – kértem ki magamnak, majd korrigáltam nem túl ügyesen. Nem akartam, hogy Seungwoo azt higgye, hogy nincs szép szeme. Mert valójában tényleg szép, csak én nem mondtam ilyet Wooseoknak.

– Hát, köszönöm szépen – jött zavarba Seungwoo a bóktól. Úristen, de édes!

Wooseokban volt annyi emberség, hogy fél órás kínzást követően felvetette, neki dolga van, és ezen felbuzdulva fizettünk, és otthagytuk a kávézót. Amint kettesben maradtunk Seungwooval, és nem kellett tétlenül ülni egy asztalnál, szépen lassan kezdtem felengedni. Láthatóan jól szórakozott azon, hogy nem tudok mit kezdeni magammal a közelében, és amikor odaértünk a társasház kapujához, huncut fény költözött a tekintetébe.

– Ha van kedved, feljöhetnél. Ott talán magadra találsz.

Nem tetszett, hogy rajtam élcelődik, de belementem a felajánlásba, kíváncsi voltam a lakására. Rendezettségre számítottam, de arra nem, hogy annyira otthonos lesz, hogy legszívesebben odaköltöztem volna. Az én lakásom egy igazi legénylakás volt, Wooseok régi otthona egy prospektusbeli változat, Wooseok szinte semmit nem lakott le, mintha a föld fölött lebegne, akár egy tollpihe. Seungwoo velünk ellentétben nem lakásban lakott, hanem otthona volt.

– Wow, ez nagyon jól néz ki! – néztem körbe.

Kicsi lakás volt, hasonló az enyémhez, csak egyetlen ajtóval többel, de a konyha-ebédlő-nappali kombót már ismertem, és a három ajtó közül az egyik mögött a szobáját sejtettem, a másik mögött a fürdőt, és a harmadik talán edzőterem, vagy raktár lehetett.

– Kérsz inni valamit? – kérdezte Seungwoo zavartan. Úgy tűnt, elfelejtette, hogy egy kávézóból jöttünk.

– Téged kérlek – húztam oda magamhoz, és csókot nyomtam a szájára.

Teljesen tisztán furcsa volt, hogy egy fiút a derekánál fogva húzok magamhoz, és gyenge, vékony karok helyett izmosak fonják körbe a nyakamat. Mégsem vesztettem el a magabiztosságomat, úgy kóstolgattam Seungwoo finom, édes ajkait, mintha már ezer éve hiányoltam volna őket. Újra éreztem, ahogy a melegség szétárad a testemben, csak ezúttal az arcom helyett a mellkasomból indult ki. Nem értettem, hogy lehet rám ilyen erős benyomással valaki.

– Nem értem, miért vonzódom így hozzád – vallotta be Seungwoo.

– Bevallom, gyerekként lenyeltem egy mágnest – próbáltam viccel oldani a feszült szituációt, mire Seungwoo hatalmas szemekkel nézett rám.

Féltem, hogy végleg megöltem a hangulatot, amikor kitört belőle a nevetés, majd magával húzott a kanapéra.

– Akkor úgy tűnik, én is lenyeltem egyet – súgta a számra, és táncra hívta a nyelvemet.

Hiába Seungwoo együttműködése, ezúttal nem tagadhattam le, hogy új nekem a szituáció. Már nem ment olyan könnyen a tény, hogy az ujjaimmal készítsem fel őt a behatolásra, se az, hogyha a lába közé nyúlok, valami, az enyémhez hasonlót találok ott.

– Csinálom én, ha szeretnéd – pihegett Seungwoo a kanapén. Persze, hogy félreértettem.

– Nem, én nem leszek alul! – Seungwoo csak elnézően mosolygott ezen.

– Úgy értem, csinálom én a nehéz részt. Te csak tedd be – súgta a fülembe, majd lassan végignyalt rajta, és már hanyatt is dobta magát.

Kérte, hogy ne nézzem közben, mert zavarba hozom, de egyszerűen az arcára tapadt a tekintetem, olyan buja és erotikus volt. Egyetlen pornófilmben nem láttam még ilyen csábító arcot. Akartam őt. Azonnal. Mégis visszafogtam magam, mert féltem, fájdalmat okoznék neki, ha egyszer csak ráfordulnék, és magamévá tenném. Nyúltam le, hogy amíg ő készülődik, én is játsszak egy kicsit, de megelőzött, és a puha tenyerébe fogta az ékességemet. Határozott marka volt, biztosan simogatott, mégis volt az érintésében valami kedves, bájos törődés.

Vörössé szívtam az ajkát, miközben a kezei egyre gyorsabban mozogtak rajtam, és magában, és amikor nyöszörögve arra kért, kezdjem el, nem várattam sokáig. Annyira szűk volt a korábbi tapasztalatimmal összevetve, hogy nem is ártott, hogy a gumit is bekentem némi hűvös géllel.

Seungwooval szexelni felért egy délutáni edzéssel, hihetetlenül elfáradtam benne, de ez kellemes fáradtság volt, és jól esett, ahogy a karjaimban pihent. A finom, puha haja csiklandozta a mellkasomat, de nem bújt oda igazán, azért szerelmesek nem voltunk. Élveztük egymás társaságát, de nem csak a teste kellett, meg akartam ismerni. Reméltem, hogy a barátságunk is olyan jól fog alakulni, mint a testi kapcsoltunk.

Moobin:

Mindig tartottam tőle, ha Wooseokkal együtt aludtam, mert félem, egyszer elszakad a cérna, és egyszerűen megcsókol. Pedig úgy dédelgettem az első csókunkról szőtt álmokat, mint apró kincseket. Azt akartam, hogy különleges legyen, ha már se az első csókom, se az első együttlétem nem volt az. Tudtam, hogy gyerekesen viselkedek, és nem fiúhoz méltóak ezek az álmok, de végre valamit különlesnek akartam az életemben.

Sokat készültem arra az estére – főleg, hogy Jinhyuk hyung nem aludt otthon, és átengedte az ágyát. Úgy terveztem, teszek egy próbát. Talán ismét úgy járok, mint az asztalnál, és csak Wooseok arcát érheti a szám, de legalább meg akartam próbálni elcsábítani őt.

A vacsora jól sikerült, egy kis borral a kellő hangulatba is értünk, mégis, amikor az ágyban feküdtünk, behúzott függönyöknél, izgultam. Nem mertem megmozdulni, nem tudtam, mit kellene mondanom előtte, egyáltalán mondjak-e bármit.

– Moobin… – súgta Wooseok óvatosan, talán azt hitte, hogy alszom már.

Oda akartam hajolni fölé, hogy pár édes semmiség múlva lassan, óvatosan összeérintsem a szánkat, de elragadott a hév, és egyszerűen megcsókoltam. Wooseok persze úgy reagált rá, ahogy sejtettem, először lefagyott, majd erősen eltaszított a vállamnak feszítve az apró tenyereit.

– Mit csinálsz? – rivallt rám dühösen. – Ezt már megbeszéltük!

– De, hyung, te meg sem próbálod! – emeltem fel én is a hangomat.

– Mert mondtam, hogy ez nekem nem jön be. Mit nem értesz?

– Az a baj, hyung, hogy itt csak én próbálkozok. Te esélyt sem adsz. Ha én nem reménykedem, és teszek lépéseket feléd, az örökkévalóságig várhatok, hogy te kezdeményezz!

– Mert nem vonzódom hozzád, Moobin!

A sírás kerülgetett. Nem értettem, miért ilyen kegyetlen velem. Nem azt akartam, hogy belemenjen egy olyan kapcsolatba, amiben nem érzi jól magát. Csak arra vágytam, hogy próbálja meg. Ha azt láttam volna, hogy ad egy esélyt, de aztán mégis azt mondja, hogy neki ez egyszerűen nem esik jól, megértettem volna. Így nem tudtam empatikus lenni. Úgy éreztem, igazságtalan velem, hiszen én annyiszor visszafogtam a vágyaimat, megértő és türelmes voltam vele.

– Hyung, miért nem adsz egy esélyt?

– Mert nem akarok. Hányszor mondjam még el? Annyira értetlen vagy!

– Te meg csak bántasz engem! Olyan vagy, mint a bandatársaim!

Ezt dühből mondtam, elkeseredettségből, de kimondtam, nem változathattam rajta. Wooseok vérig sértődött, ezt onnan tudtam, hogy kiugrott az ágyból, és ott akart hagyni. Bele kapaszkodtam a karjába, de lerázott, és ha nem csimpaszkodom rá ismét, képes lett volna egy szál pizsamában haza menni.

– Hyung, kérlek, ne hagyj itt! Nem csinálom többé.

– Minek maradnék itt, ha ilyet gondolsz rólam? Hogy lennék már olyan, mint azok a szemetek, akik beléd rúgnak minden egyes nap? Ilyenek látsz engem? Ilyen vagyok? Akkor miért barátkozol velem?

– Nem vagy ilyen, hyung. Nem úgy gondoltam. Én csak… Annyira fáj, hogy ilyen elutasító vagy velem. Nem kérem, hogy szeress. Csak azt szeretném, ha adnál egy esélyt.

Elsírtam magam, de az istenért se engedtem volna el Wooseok kezét. Úgy éreztem, ha hagyom elmenni, soha többé nem jön vissza. Csalódott voltam, sebzett és magányos. A kincsként féltett első csókunkat elrontottam az erőszakosságommal. Üresnek éreztem magam, mintha kiszakadt volna belőlem egy darab. Elvesztettem valami nagyon fontosat.

– Jól van, nem megyek el, de a kanapén fogok aludni – enyhült meg Wooseok, és átcuccolt a hálószobámból.

Rosszul aludtam az éjjel, ha sikerült is elaludnom, rémálmok gyötörtek, de próbáltam csendesen sírni, nehogy Wooseok hyung úgy érezze, érzelmileg akarom zsarolni. Mindent elrontottam, és ezt nem tudtam feldolgozni.

Másnap rezignáltam csináltam mindent, folyton elrontottam a gyakorláson a koreográfiát, amiért persze megkaptam a magamét a bandatagoktól. Utáltam már ezt az egészet. Nem akartam többé idol lenni, nem akartam, hogy folyton bántsanak.

Jinhyuk hyung azonnal kiszúrta rajtam, hogy nincs jó kedvem, vett nekem egy kávét, és valami srácról beszélt nekem, akit nemrég ismert meg. Nem tudtam követni a beszámolóját, folyton csak az járt a fejemben, hogy elveszítettem Wooseok hyungot. Mindent, ami volt közöttünk elrontottam az érzéseimmel. Bárcsak ne szeretném annyira! Bármennyire is fájt, ezt kívántam.

– Most kicsit nehéz neked, Moobin, de tarts ki! – paskolta meg a vállamat Jinhyuk hyung. Biztos azt hitte, a cégnél akasztottak így ki.

– De hyung, ugye majd jobb lesz?

Nem tudom, ezzel a kérdéssel mi tört fel bennem – vagy inkább össze –, de úgy zokogtam a vállán, mint egy gyerek. Rettegtem tőle, hogy Wooseok hyung nem akar többé látni. Gyűlöltem magam azért, amit tettem, és úgy éreztem, már semmi nem tud mosolyt rajzolni az arcomra. Legszívesebben bezárkóztam volna a szobámba, és ki sem jöttem volna a takaró alól. Teljesen csak a napok, vagy tőlem akár meg is állhattak, már semmi nem érdekelt.

– Mivel Wooseok ma majdnem ilyen fejet vágott, mint te, gondolom, összevesztetek.

– A hyung is szomorú? Azt hittem, gyűlöl engem.

– A barátja vagy. Sosem tudna gyűlölni.

Elmeséltem neki, mi történt, és Jinhyuk hyung nem tudott mit mondani rá. Nagyon sóhajtott, és kedvesen megsimogatta a fejemet. Jól esett, hogy mellettem áll, de annak örültem volna legjobban, ha tud valamilyen módot rá, hogy kibékítsem Wooseokot.

Takarításba temetkeztem, hogy lefoglaljam magam, és ne fojtsanak meg a rossz gondolatok. Tisztára súroltam az egész fürdőszobát, kiporszívóztam a szobákat, kiteregettem a ruhákat, és estére úgy éreztem magam, mint aki végigdolgozott egy egész műszakot egy építkezésen.

Amikor végeztem a fürdéssel, és bebújtam az ágyneműbe, egy üzenet várt a mobilomon. Wooseok hyung írt.

Wooseok: Nem gyűlöllek, csak adj egy kis időt, hogy feldolgozzam! Fontos vagy nekem.