Reményháló (2. évad): 16. fejezet: Betelt a pohár!

Key:

Amikor Jonghyun azt mondta, hogy tegyem szabaddá a délutánomat, mert randizni akar vinni, olyan izgatott lettem, hogy reggel hatkor kipattantam az ágyból, hogy elkészüljek. Comme des fáradtan ásított az ágyra dobott ruhákon, és azt figyelte, a papa mégis miért ilyen izgatott. A válasz egyszerű volt, mindig izgalommal töltött el, ha Jonghyunnal találkoztunk. Az utóbbi időben rengeteget dolgozott, egyre felkapottabb koreográfus lett, és a táncai szerintem is sokat fejlődtek. A karrierje felfelé szárnyalt, ez viszont azzal járt, hogy elfoglaltabb, és kevesebb ideje jut a párkapcsolatára. Én például már nagyon szerettem volna összeköltözni, de ő visszakozott. Sokat javult a hozzáállása a kapcsolatunkhoz, az utcán még mindig nem fogta meg a kezem, de legalább már nem spekulált azon, mit gondolnak az emberek, ha túl intim módon ölelem meg, vagy bújok oda hozzá.

Jonghyun az mondta, étterembe szeretne vinni, de azt nem említette, hogy melyikbe. Az étterem bármit takarhat az egyszerű kifőzdétől kezdve egy középkategóriáson át, valamelyik luxus étteremig, úgyhogy tényleg tanácstalan voltam a ruhaválasztás terén. Taemintől kértem videocheten tanácsot, hátha így előrébb jutok.

– Mi a koncepciód? – kérdezett rá a barátom, miután végigmutogattam neki a lehetséges szetteket.

– Koncepcióm? – kérdeztem vissza bután. Erre nem is gondoltam.

– Aha. Mit akarsz elérni? Elbűvölni, elcsábítani, vagy egyszerűen csak szépnek lenni?

– Mondjuk ez a három egyben? Az jó lenne.

Még mindig furcsálltam egy kicsit, hogy a szerelmi életemről beszélgetek Taeminnel, de mivel legutóbb ő volt az, aki tanácsot kért tőlem, hogy hogyan szexeljenek biztonságosan Minhóval az állapotát figyelembe véve, talán nem kellett volna már ezen aggódnom. Taemin valószínűleg még mindig szeretett, de elfogadta, hogy én Jonghyunnal vagyok, és úgy láttam, ők is jól kijöttek Minhóval. Nem tudom, mi ütött abba a baromba, de egyetlen kivetnivalót sem találtam a viselkedésében.

Végül egy sportosan elegáns szerelés mellett tettem le a voksomat. A farmer-szürke zakó pároshoz egy fekete tornacipő tartozott, és a bézs színű kabátom, egy rózsaszín-barack sállal. Ékszernek ezüstöt választottam, a fülbevalót Jonghyuntól kaptam, a nyakamban a Taemintől kapott Mine lánc, rajta a kulcsos medállal. Taemin azt mondta, annak adjam oda, akinek kulcsot adok a szívemhez, de nekem inkább azt jelentette, hogy ő az, aki mindig őszinte és nyitott lesz felém, így inkább magamnál tartottam.

Szép lett volna, ha valóban az egész napot azzal töltöm, hogy készülődök a délutáni randira, de az Arany Liliomnál nem veszik figyelembe, ha az ember a barátjával töltené az idejét. Délre muszáj volt bemennem a bárba, hogy beszéljünk Donghae-val.

Donghae feszültnek tűnt, ez abból látszott, ahogy dohányzott, idegesen szívott bele a szálba, és amint kifújt a füstöt, szinte már emelte is újra a szájához a bagót. Megfigyeltem, hogy olyankor sokkal többet szív, amikor mérges, mint egyébként. Én például egy átlagos napon többször gyújtottam rá, mint ő.

– Mi a helyzet? – tettem le a táskámat a székre.

– Seunghyeon forral valamit. Tao és Kris leléptek a bázisról, és visszamentek Seunghyeon magántelkére.

– És ez miért baj? Eddig az volt a gond, hogy ott vannak.

– Azért, mert így nehezebben megfigyelhetőek. Amíg szem előtt voltak, tudtuk, hogy mit csinálnak, de nem küldhetek csak úgy őrszemeket Seunghyeon házához. Az provokáció lenne, és nem én akarom kirobbantani a belháborút.

– Akkor most mit csinálunk?

– Figyelünk, és várunk. Neked sem adok most munkát, ha kapsz valamit, azt nem én küldtem. Azt akarom, hogy a közelemben legyél, nehogy bajba sodorjanak. Baekhyunnak is megmondtam, hogy egy ideig csak a bárba jöjjön be, ne mászkáljon sehová, maradjon inkább otthon.

Nehéz lehetett Donghae-nak mindkettőnkre figyelni, miközben ő is ugyanolyan célpontja lehetett bármilyen támadásnak, mint mi. Nagyon jó vezető volt, nem is éreztem, hogy uralkodna felettem, egyszerűen elfogadtam, hogy ő hozza meg a döntéseket, és kész. Sosem vitattam volna el tőle a vezető szerepet.

Úton hazafelé azon gondolkodtam, ha Seunghyeon lennék, milyen lépésre szánnám el magamat. Abból kiindulva, amit Donghae mondott, a liliomosok nem gyilkolgatják halomra egymást a pozícióért. Ez elvi és logikai kérdés is volt. Elvi azért, mert mind egy szervezetbe tartoztak, tehát ha megöltek onnan valakit, akkor a saját „testvérüket” tették el láb alól. Logikailag azért kellett kétszer meggondolni egy ilyen akciót, mert minden kisfőnöknek vannak barátai, ráadásul eltérő közelségben állnak a nagyfőnökhöz is. Donghae például kimondottan jó viszonyt ápolt vele a testbeszédük alapján, láttam az arcán a tiszteletet és a feltétlen engedelmességet, de se nem félt tőle, se nem dicsőítette az öreget túlzottan. Ha Seunghyeon bántott volna engem, vagy Baekhyunt, Donghae talán engedélyt kap arra, hogy számon kérje, de a főnök csak akkor adhatott engedélyt a likvidálására, ha bizonyítékunk van arra, hogy az ő keze volt a dologban. Máskülönben részlehajlással vádolhatnák, vagy személyeskedéssel. Seunghyeonnak valami olyan szennyesét kellett megtalálnunk, ami az egész szervezetet veszélyeztette, és így a kisfőnökök egyöntetűen elfogadnák, hogy jobb neki kint, mint bent.

Donghae-val ellentétben én örültem annak, hogy az a két fickó távol van. Igaz, hogy veszélyes őket használni, mert azonnal Seunghyeonhoz kapcsolódnak, de ez egy fontos meló, tehát olyanra bíznám, akiben hiszek, és aki elég képzett is hozzá. Ha bármi balul sülne el, és Donghae is ott lenne, amikor meg akarnak félemlíteni engem, vagy Baekhyunt, hát, nem lennék a támadó helyében!

Nyilvánvalóan nyomasztóak az ilyen időszakok, amikor karanténba kell vonulni, és nagyon fontos, hogy ne rémüljünk meg a saját árnyékunktól. Még élesen élt bennem az emlék, amikor a hotelszobában bujkáltam, attól félve, hogy egyetlen rossz döntés miatt rám találnak az üldözőim. Soha többé nem akartam így érezni magam. Bíztam Donghae-ban, bíztam abban, hogy valakikkel figyeltet és óv, úgyhogy megpróbáltam a lehető legtermészetesebben élni az életemet. Egyedül a randimért aggódtam, így gondosan megterveztem az összes lehetséges, környékbeli utat, nehogy meglepetés érhessen.

Jonghyun ugyanolyan szívdöglesztően nézett ki, mint minden egyes napon, de a csinos szerelés, az öltöny és a farmer kombója még az én ruhámhoz is passzolt. Mintha olvasott volna a gondolataimban. Kezdünk összecsiszolódni.

– Szóval, mikor tervezed elmondani, hogy hová tartunk?

 – Elmondhatom most is. Minhoék irodaháza közelében van egy hangulatos kis étterem, tudod, ahová elvitte Taemint, és kicsapta a balhét, hogy túl magas a küszöb. Úgy terveztem, hogy oda vinnélek. Megfelel?

– Tökéletes – vágtam rá, és kidobtam az összes használhatatlan tervet a fejemből.

Ha nem éjszakai bárt üzemeltettem volna, biztosan egy éttermet nyitok, olyan gyönyörűen be lehetett rendezni. Ahogy leültünk az asztalhoz, azon merengtem, vajon hány kapcsolat emelkedett újabb szintre, és mennyi ment tönkre abban a székben, amelyikben ülök. A zene andalítóan duruzsolt a háttérben, de a pincérek folytonos mozgása, a tányérok csörömpölése, a halk beszélgetésfoszlányok megakadályozták, hogy elaludjak. Lehet, hogy nem kellett volna olyan korán kelnem.

 A vacsora jó hangulatban telt, Jonghyun mesélt a legutóbbi táncáról, én sztorikat villantottam fel a bár életéből, minden nagyon jól haladt, egészen a desszertig. Ott feltűnt, hogy Jonghyun kertel, kerülget valamit, ami bizonyára fontos, és nem szerettem, ha ilyen helyzetben megvárattak.

– Szerintem jobb, ha kinyögöd, hogy mit szeretnél elmondani nekem – tanácsoltam, mielőtt idegességében teljesen tönkretúrja a süteményét.

– Kaptam egy nagyon jó lehetőséget, és el is fogadtam.

– Szuper, és mi vele a gond?

– Az, hogy egy évig szól, és Amerikába.

Nem hibáztathattam, én akartam, hogy mondja ki, de amikor elhagyta a száját az utolsó szó, azt kívántam, bárcsak körülményesebben tálalta volna. Egy évig nélküle, úgy, hogy a kapcsolatunk még nem elég szilárd egy távkapcsolathoz, ráadásul Amerikában, ahova még csak úgy ki sem ruccanhatok, hatalmas istencsapása volt.

– Arra gondoltam, hogy velem jöhetnél. A bárt a madame is el tudja vezetni egy évig, és a titkárod is jó munkát végez. Sminkesként ott is találnál magadnak melót.

Nem a felsoroltak miatt nem mehettem, az Arany Liliom nem engedett volna el, és én sem akartam magára hagyni Donghae-t a Seunghyeon-ügyben. Amiatt a szemét miatt kellett napokig vergődnöm a diliházban, ez nekem is személyessé vált. Ráadásul Amerikában még nehezebben tudnának rám vigyázni, azt is trükkös lesz lenyomni a főnök torkán, hogy Jonghyun testi épsége érdekében vezényeljen ki pár alakot az Államokba.

– Nem hagyhatom csak így itt őket. A bár az én gyermekem, és gondoskodnom kell róla.

– És rólam nem kell gondoskodnod?

– Jaj, Jonghyun, ne akard, hogy válasszak kettőtök közül! Te a pasim vagy, a bár meg a gyerekem.

– Nem lehet, hogy inkább a menedzsered miatt akarsz maradni?

A „menedzserem” Donghae volt, azt mondtuk, hogy ő intézi a munkaügyeimet, és ezzel nem is hazudtunk sokat, de arra sosem gondoltam volna, hogy Jonghyun féltékeny lenne rá. Oké, Donghae helyes pasi volt, elég férfias is az ízlésemnek, de hét évvel idősebb nálam, és inkább úgy tekintettem rá, mint egy gondoskodó bátyra.

– Senkitől nem kell tartanod, de köszi a bizalmat.

– Akkor magyarázd meg, hogy miért nem akarsz velem jönni!

Hogy magyarázhattam volna meg neki? Minél kevesebbet tudott a szervezetről, annál nagyobb biztonságban lehetett. Nem mondhattam, hogy egy gengszterekből álló csoportosulás tagja vagyok, és életem végéig ott maradok. Donghae egyértelműen megmondta, hogy az Arany Liliomból csak hullazsákban lehet kilépni. Arra meg nem vágytam.

– Te a karriered miatt mész ki Amerikába, én a karrierem miatt maradok itt. Semmi értelme egymást hibáztatni. Egálban vagyunk.

– Azt hittem, velem jössz – vallotta be csalódottan. Sajnáltam, hogy nem tehetek így.

– Nem kell egy helyen lennünk ahhoz, hogy szeresselek. Meg foglak látogatni, és telefonon beszélünk minden nap.

A jónak indult randi keserű ízt hagyott maga után, de én bíztam a szerelmemben, hogy ilyen körülmények között sem fog gyengülni, és abban is bíztam, hogy Jonghyun hűséges lesz hozzám. Nem az a megcsalós fajta, ha le akarna lépni, szólna előtte. Azon kellett lennem, hogy kapjak küldetést az Államokba, akkor a Liliom megengedi, hogy kint legyek. Donghae is dolgozott, amíg én Taemint ápoltam.

Úton hazafelé kifelé bámultam az ablakon, és alig tűnt el Jonghyun a bejárati ajtóban, máris beugrott a helyére a taxiba egy feketeruhás, bőrkabátos alak. Mielőtt még egyetlen rosszálló szót is szólhattam volna, megéreztem az oldalamba nyomódó fegyver szúrását. A taxis értetlenkedésére csak annyit feleltem, hogy régi barát, és így beszéltük meg a találkát. A cím alapján egy raktárhelyiség felé tartottunk. Nem tudtam úgy kihámozni a zsebemből a telefont, hogy sms-t írhassak, de gyorshívón benyomtam Donghae-t, és reméltem, hogy nem teszi le.

– Olyan rég találkoztunk már, szinte meg sem ismertelek. Találhattál volna nosztalgikusabb helyet is a raktárterületnél.

– Kuss, majd beszélünk később! – hallgatatott el.

A taxisnak odadobva a pénzt lökdösött előre, folyamatosan a gerincemhez nyomva a pisztoly csövét. Az épületben egy koszos matracra löktek, és alig huppantam, már el is dörrent a fegyver. Égető kín nyilallt a lábamba, mintha égő vasat szúrtak volna belé, az egész testem görcsbe rándult, úgy üvöltöttem, mintha kínoznának. A kálváriám ezzel nem ért véget, az alak letérdelt elém, majd több kéz is lefogott, és csak úgy, mindennemű érzéstelenítő nélkül belenyúlt a sebembe, hogy kiszedje a golyót. A sálamat haraptam, és küzdöttem a kezek ellen, amik a matracra szorítottak. Szakadt rólam a víz, és semmi erőm nem maradt, mire végzett. El akartam küldeni a picsába, hogy ennyire amatőr orvos, és azt sem bocsátottam meg neki, hogy elszakította a kedvenc nadrágomat, de annyit sem tudtam kinyögni, hogy „dögölj meg”.

– Megnézzük, hány nap múlva tűnik fel, hogy eltűntél. Vedd úgy, mint egy népszerűségmérést – guggolt le mellém a rohadék, és megpaskolta az arcomat. – Mindjárt hozom a tűt, és összevarrlak. Bocsi, érzéstelenítőm nincs, de te úgyis vagány gyerek vagy.

Lélekben felkészültem a hallottakra, és azon merengtem, Donghae-nak vajon hány percébe telik mozgósítani a barátait, és a városi forgalom mellett ideérnie. Nagyon reméltem, hogy a faszfej a nagymamájának varróskészletét hozta el, amiben akkora a rumli, hogy tíz percig nem találja meg a keresett tűt. Egyáltalán milyen cérnával akart összevarrni? Mi van, ha fertőzést kapok, begyullad a sebem, vagy elvérzek addig?

 Már attól is felüvöltöttem, hogy megfogta a combomat, de, amikor megéreztem az apró szúrást, vergődni kezdtem, és minden erőmmel küzdöttem az ellen, hogy tovább szadizzon. Hogy történhet ez meg? Hogy nem lőtte még senki fejbe azt a seggfej Seunghyeont?

Azt hiszem, félig elájulhattam – ha van ilyen –, mert minden összefolyt, de mégis hallottam a kiabálásokat, puffanásokat, és a fegyverek dörrenését. Mintha eddig nem féltem volna attól, hogy valaki lelő.

Üvöltve tértem magamhoz, és percekig tartott, amíg megismertem Donghae-t, és nem küzdöttem ellene. A főhadiszálláson feküdtem, ugyanott, ahol legutóbb, és egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy az egészet csak álmodtam, de aztán beleszúrt a combomba a fájdalom, és minden reményem elszállt. Nagyon féltem, hogy Jonghyunnak baja esett, de amikor megszólaltam, csak rekedt hörgés tört fel a torkomból.

– Pihentesd a hangszáladat – intett csendre Donghae.

A haja ezerfelé állt, a kabátja elszakadt, és vér és korom csíkozta az arcát, de úgy tűnt, nem sérült meg. Minden erőmet összeszedve mutattam, hogy tollat és papírt kérek, majd mély lélegzeteket vettem, nehogy ettől az apró mozgástól is elveszítsem az eszméletemet. Nem pihenhettem addig, amíg nem tudtam, hogy Jonghyun biztonságban van-e.

– Jól van. Őszintén, jobb is, hogy kimegy az Államokba. Betelt a pohár! Nem várunk tovább Seunghyeonra, mi fogunk lépni.

Nem akartam, hogy Donghae hibát kövessen el a düh és a gyűlölet miatt, hiába nyírtuk ki Seunghyeont, ha utána Donghae-t is elteszik láb alól. Seunghyeon példáján biztosítani kell a megszilárdult szabályokat, hogy a főnök irányít, és mindenkinek érdeke az, hogy kövesse, és fejet hajtson. Seunghyeon elég szart követett el ahhoz, hogy kiderüljön, rossz csavar a gépezetben. Nem volt más dolgunk, mint felfordítani a lapjait.

Fogalmam sem volt róla, milyen a gengszterek közötti leszámolás, de biztonságba kellett tudnom a barátaimat, és ahhoz először meg kellett, hogy gyógyuljak. Minden energiámat levezettem a lábamba, és győzködtem a sebet, hogy gyorsan tűnjön el onnan. Minden perc számított, nem várhattunk sokáig, erre azonnal reagálni kellett.

Kíváncsi voltam, ha végzünk az Arany Liliom Véres Liliommá válik-e.