Reményháló (2. évad): 12. fejezet: A poklok pokla

Taemin:

Amikor Key elém állt, és zokogva mondta el, hogy járnak Jonghyunnal, rájöttem, hogy milyen kárt okoztam benne a szerelmemmel. Bűntudata volt azért, mert mással boldog, és engem szomorúvá tesz, pedig én voltam a legjobb barátja, nem szabadott volna megtörténnie, hogy én tegyem magányossá és bűnössé. Mégis nagyon fájt, a legjobban az, hogy esélyt sem kaptam a bizonyításra. Key elmondta ezerszer, hogy ő vagy érez valamit, vagy nem, de mi mindig olyan jól kijöttünk egymással, nem hittem abban, hogy ne működne közöttünk a komoly kapcsolat. Mégis tiszteletben kellett tartanom a döntését, de a reggeli hír az egész napomra rányomta a bélyegét.

– Hello, hyung! – köszöntött szikrázó mosollyal Sehun, amikor ajtót nyitottam neki. – Most jöttem a boltból. Sörözünk? – kérdezte lelkesen. Tényleg nagyon odaszokott hozzám.

– Bocsi, de most nincs hangulatom hozzá. Rossz kedvem van, egyedül szeretnék lenni.

– Oké, de ha mégis meggondolnád magad, a hűtőmben mindig lesz sör. Csak fogj egy hatalmas seprűt, és kopogj fel a feletted levőnek, az meg adja tovább, és egyszer eljut hozzám a hír.

Bolond gyerek – mosolyodtam el, majd megköszöntem, hogy gondolt rám, és becsuktam az ajtót. Sehun olyan tiszta, és jólelkű volt, mint Jimin, biztosan azért kedveltem annyira. Úgy szerettem volna magam mellé valakit, aki engem is jobbá tesz, és együtt megélhetjük a boldogságot, de folyton csak olyanokat sodort mellém a szél, akik bántottak.

Minho minden reggel felhívott, mielőtt dolgozni ment, és akadt, hogy ebédszünetben is telefonált. Nem beszéltünk a kettőnk dolgáról, hogy ő újra akarja kezdeni, én meg félek tőle, csak a vállalatról mesélt, az érdekesebb munkatársairól, és a sok munkáról, amit meg kellett csinálnia. Jó volt hallani a hangját, és jól esett, hogy gondol rám.

– Minho, ráértsz délután? Zárás után átjöhetnél. Beszélni akarok veled valamiről.

– Persze, ott leszek. Sietek.

Lehet, hogy hülyeség volt, amire készültem, hogy fejest ugrok egy régi-új kapcsolatba, de kellett valami, ami kizökkent az állóvízből, már egy jó ideje úgy éreztem, hogy az életem nem halad semerre. A karrierem zátonyra futott a betegségem miatt, amíg meg nem gyógyultam, nem vonhattam el a figyelmemet vele a szegényes magánéletemről, úgyhogy ideje volt a fő problémára koncentrálni. Magányos voltam. Hiába Sehun, hiába Key, senki nem aludt mellettem esténként, senki nem várt kávéval reggelente, és hiába a bátyám gondoskodása, egyre terhesebbé vált, hogy el kell látnia.

Minho autójának ezer közül is megismertem volna a hangját, és olyan tinikori idegesség vett erőt rajtam, hogy alig bírtam elgurulni az ajtóig. A bátyámat megkértem, hogy egy időre menjen el a legközelebbi kávézóba, és úgy egy jó fél óráig ne is jöjjön onnan vissza. Minho öltözete most is kifogástalan volt, nagyon jól állt neki az öltöny, és a komoly, határozott ábrázata igazi igazgatóvá tette. Igaz, nem volt még hivatalosan igazgató, de mindenki tudta, hogy amint lehetséges, az apja átadja neki a székét.

– Szerettem volna beszélni veled kettőnkről – gurultam a kanapé mellé, amikor helyet foglalt.

– Hallgatlak!

– Ma Key elmondta, hogy járnak Jonghyunnal, és rájöttem, hogy mekkora fájdalmat okoztam neki a viszonozhatatlan szerelmemmel. Azért mondom el ezt, hogy minden tiszta legyen. Nem akarom, hogy később azt hidd, hogy csak pótléknak használlak, vagy úgy érezd, nekem kellett volna elmondanom. Szóval nem ez az oka, hogy esélyt adok neked, de természetesen van köze hozzá.

– Nyugi, Taemin! Az sem érdekel, ha csak ezért. Bőven megérdemlem. Mindegy, hogy milyen körülmények között, de be fogom bizonyítani neked, hogy tudlak igazán szeretni, és tisztelni. Nem foglak még egyszer cserbenhagyni.

– Mostanság nem vagyok túl érdekes személy, biztosan akarod? Az is lehet, hogy sosem gyógyulok meg rendesen. Fárasztó lenne a munka mellett még engem is ápolnod.

– Ez baromság! Meg fogsz gyógyulni.

Reméltem, hogy tényleg így lesz, mégse vitt rá a lélek, hogy kinyögjem, amit akarok. Annyira megalázó lett volna ezt kérni, de így mindkettőnknek egyszerűbb lett volna az újra kezdés. Minho elfoglalt üzletember, nincs ideje arra, hogy kiutazzon értem a világ végére, aztán onnan hazamenjen, és ezt mindennap megcsinálja. De én egyszerűen nem tudtam megkérni, hogy tegyen meg nekem egy ilyen nagy szívességet.

– Minho… A távolság, és a bátyám… Nem lesz ez kényelmetlen neked? – Imádkoztam, hogy megértse, mit szeretnék kérdezni tőle.

– Költözz hozzám, Taemin!

 Voltam már Minhónál kerekesszékkel, és nem volt kényelmetlen, jól lehetetett közlekedni, semmivel sem okozott nagyobb nehézséget, mind a saját lakásom. Úgy gondoltam, ha rögtön úgy élünk együtt, mint egy pár, hamarabb közel kerülünk egymáshoz. Elvihetne randizni, kerülgethetnénk egymást, de azon már rég túlestünk. A mi helyzetünkben az volt a lényeg, hogy a bizalom és az intimitás kialakuljon.

Minhónak egy gyönyörű modern lakása volt, igazi agglegény kéró, de rengeteg lehetőséget láttam benne, hogyan lehetne otthonossá varázsolni. Nem akartam átalakítani az egész életét, Minhónak szüksége van arra, hogy némi szabadságot kapjon, én viszont igényeltem az otthon melegét. A lakásomat nem szándékoztam se eladni, se kiadni, ha meggyógyultam, szükségem volt a tánctermemre. Nem vagyok az a fajta, aki feléget maga mögött minden hidat. Legutóbb is csak azért tettem így, mert azt hittem, nem térek többé vissza.

Key:

 Meglepett a fekete boríték a számlák között, nem mindennapi színválasztás, és mielőtt elolvastam volna a levelet, azonnal a végére ugrottam. Donghae-tól jött, és arról szólt, hogy nem tud velem kapcsolatba lépni, és jobb, ha én sem keresem telefonon, mert veszélyes lehet. A feladatom ezúttal is hasonló volt, mint Ari-channel, be kellett épülni egy kórházba, és kiszagolni, milyen szerekkel dolgoznak pontosan, és kitől szerzik be a folyékony drogot. Nem örültem neki, hogy pont egy kórházba kell dolgoznom, ahol gyógyítás folyik, és a kontárkodásommal nagy problémát okozhatok, de a feladat szerint takarítónak kellett lennem, úgyhogy nem féltem annyira. Nem volt más dolgom, csak felmosni a folyosókat, kitakarítani az orvosok rendelőit, és felporszívózni a szőnyeget a hallban. Nem nagy meló, de kulcsot kapok mindenhez, és éjszakánként, kikerülve a biztonsági kamerákat, szaglászhatok.

A hajamat jófiúsra fésültem, felvettem a leghétköznapibb ruháimat, és leültem a laptop elé, hogy megírjam az önéletrajzomat. Bumbin huszonegy éves volt, kisboltokban, gyorsétteremben és az egyetemen dolgozott, mint takarító, és habár társalgási szinten beszélt angolul, nem volt nyelvvizsgája. Donghae és Ari-chan segítségével megtanultam, hogyan tudok magamnak kamu iratokat kiállítani, de mivel Donghae mindent leírt a levélben, az adminisztrációs dolgokat bizonyára elintézte. Mégis magammal vittem egy önéletrajzot, jobb a biztos alapon, és titkosítottam a telefonomat, nehogy valaki bele akarjon lesni.

Készen álltam a bevetésre, és mivel nem tudtam, figyelnek-e, mielőtt még elhajtottam volna az erdőben székelő kórházba, beugrottam egy hamburgerre. Kényelmesen elfogyasztottam az ebédemet, majd autóba ültem, és elhajtottam az új munkahelyemre. A kórház nem a szomszédban volt, de nagyon kellemes környezetet biztosított számára a fák védelmező ölelése, a friss levegő, a természet közelsége. Az épületet nemrég modernizálhatták, mert volt még pár sarok, és terem, amit nem újítottam fel, de minden más nagyon jól felszerelt, és huszonegyedik századi volt.

– A takarító munkára jelentkeztem. Lee Bumbin vagyok. Itt az önéletrajzom.

– Egy pillanat – írta be a nevemet a gépbe a vékony, komolyképű kisasszony, majd intett az egyik ápolónak, hogy csatlakozzon. – Kísérd el, kérlek, az urat a 213-asba!

 Kicsit lemaradva követtem a nagydarab fickót, és mindent megpróbáltam a fejembe vésni. Hány terem van az alsó szinten, mennyi lépcső vezet az emeletre, kártyával, vagy manuálisan működik a lift, és mennyire vigyáznak a betegekre. Ez egy magánkórház volt, ahol a megfáradt betegek kipihenhették magukat, nem láttam sehol egy őrültet sem, és még járógipszben sem sétálgatott senki. Nagyon kulturált hely volt, a betegek fáradtnak és kissé lassúnak tűntek, de ezt annak a szernek tudtam be, amit ki kellett kutatnom.

– Mindjárt jön a doktorúr – mondta az ápoló, és rám zárta az ajtót.

Vártam, hogy a főorvos megérkezzen, és közben az irodát figyeltem. Furcsa ízlése volt a fickónak, mert pontosan úgy nézett ki az irodája, mint egy kórterem, azzal az eltéréssel, hogy egy hatalmas íróasztal szelte ketté a szobát.

– Örülök, hogy itt van, kedves Bumbin – lépett be egy szemüveges, alacsony, orvosi köpenybe bújt férfi, és leült velem szemben. – Már nagyon vártuk magát.

– Mi lenne a feladatom?

– Csak az, hogy nyugodjon meg! – mosolyodott el, és reagálni sem maradt időm, az egyik ápoló lefogott, a másik pedig belém fecskendezett valamit. Esélyem sem volt megmozdulni, úgy szorítottak az erős karok, hogy majdnem beletörtem. – Nem kell félnie, semmi komoly, csak egy kis nyugtató. Itt kipihenheted magad, liliomos rohadék.

Nem bukhattam le ilyen hamar, nem tudhatták, hogy milyen tetoválásom van, hiszen lesminkeltem, és takarta a ruha. Ráadásul a fickó is azt mondta, hogy már vártak rám, valaki leadta nekik az infót, hogy jövök.

Ahogy hatott a szer, ahelyett, hogy elködösült volna a tudatom, inkább felpörgött, és összeraktam a mozaikokat. Valaki csapdába csalt, azt akarta, hogy önként sétáljak be a csapdába, és az egészet Donghae-re kente. Vagy azt akarta elérni, hogy a főnököm bajba keveredjen, vagy belőlem akartak információt kiszedni. Jól tudtam titkot tartani, de a kemikáliák ellen nem volt ellenszerem, ha igazságszérummal, vagy droggal próbálkoztak, bármilyen alfába lemehettem, semmit nem ért. Csak remélhettem, hogy Donghae-nak hamar feltűnik, hogy nem tud elérni, és bajban vagyok. Őt ismerve, nem kellett sokáig várnom.

Minden faggatással, lelki terrorral, és különböző kulturált, de hatásos kínzással eltöltött nap után arra gondoltam, Donghae már biztosan észrevette, hogy valami nem stimmel, csak azt nem tudja, hová mentem. A levelet az íróasztalom fiókjába tettem, ha kicsit turkált a cuccaim között, hamar megtalálhatta. Akkor mégis mi tartott neki ennyi ideig? Már nem sokáig bírtam, kezdtem kimerülni, és a belém szúrt vegyszerek jól tették a hatásukat, rosszul aludtam, zavart a legkisebb zaj, és legszívesebben egész nap a takaró alatt gubbasztottam volna. Hatalmas segítség volt az a kevés idő, amit a papival töltöttem, ha ő akkor nem rendezte volna a lelki békémet, már rég összetörtem volna.

Amikor a recepción a kezembe nyomták az elkobzott ruhámat, és egyszerűen kitettem a kórház elé, tudtam, hogy ez egy csapda. Arra várnak, hogy induljak el, és követni tudjanak, vagy részegüljek meg a szabadságtól, hogy aztán visszacipeljenek, és még kínzóbb legyen a bezártság.

Távol a város zajától azonnal meghallottam a sebesen közeledő járgány morgását, és amikor csikorgó kerekekkel lefékezett mellettem, eszem álltában sem volt beszállni. Hiába húzódott le kissé az elsötétített ablak, nem mozdultam meg. Egyetlen hang volt, ami mozgásra késztetett, egy ismerős ugatás.

Majdnem ráültem Comme des-re, amikor bepattantam az anyósülésre, és amint becsuktam magam után az ajtót, Ari-chan a gázba taposott. Az utat figyelte, és nagyon koncentrált, inkább meg sem szólaltam, pedig legszívesebben a nyakába ugrottam volna, hogy ott zokogjam ki minden bánatomat. Ehelyett Comme des finom, puha bundáját simogattam, és úgy ölelgettem, mintha plüssállat lenne.

– Kapaszkodj! – adta ki az utasítást Ari-chan, és beletaposott a gázba. Nem sokkal később megláttam a visszapillantóban, mitől menekülünk annyira. Három fekete autó követett minket, és rohamosan közeledtek. – Itt a fegyverem. Lőj, ha kell! – húzta le az ablakot, és éles kanyart vett.

Nem tett jót az idegeimnek, hogy autós üldözésbe keveredtem, de Donghae azt mondta, a kemény szituációkban az a legfontosabb, hogy higgadt és megfontolt maradjak, ráérek utána kiakadni. Remegett a kezemben a fegyver, de amikor az egyik autó mellénk ért, tudtam, hogy lőnöm kell, különben bekerítenek, leterelnek az útról, vagy felborítanak, és akkor mind a hárman megsérülhetünk.

Nem voltam valami hasznos fegyverhasználó, a karosszéria golyóálló volt, akár csak az üveg, nem lehetett csak úgy szétlőni, és egyébként is utáltam a pisztolyokat. Semmit nem ért a segítségem.

– A következő kanyar után egy hosszú egyenes jön. Helyet cserélünk, te vezetsz! A kutyát tedd be a dobozba.

Comme des nem akart bemenni a tárolóba, a papával akart maradni, de nem tudtam egyszerre kutyázni, és vezetni, úgyhogy beletuszkoltam, és rázártam a rácsot. Reméltem, ha gond lesz, a kemény doboz megvédi a sérüléstől.

Ari-chan ruganyosan pattant át a helyemre, én pedig megpróbáltam egyenesben tartani az autót. Hátulról folyamatosan lökdöstek, és az egyik kerekünk lecsúszott a betonútról, de nem tudtam visszahozni a pozíciónkat, mert oldalról folyamatosan tereltek az árok felé.

– Húzd be a nyakad! – rántotta el Ari-chan a kormányt, és az autót megdobta egy bucka.

Még soha életemben nem szenvedtem balesetet, és sosem akartam kipróbálni, de sikerült, és senkinek nem kívánnám. Hiába voltam bekötve, hiába vágódott az arcomba a légzsák, még így is úgy éreztem, hogy minden csontom eltörött, arról nem is beszélve, hogy egy oldalára dőlt kocsiban a gravitáció is igen erőteljes. Az már csak hab volt a tortán, hogy odakint nem segítség, hanem halál várt ránk.

– Key, sajnálom, hogy nem mentettelek meg. Nem jött be a tervem. Bocsáss meg!

– Te mindent megtettél – nyögtem ki, és a barátaimra és a családomra gondoltam.
Azt fogják hinni, hogy balesetben haltam meg, úgy fogják beállítani, hogy elvesztettem az uralmamat a járgány felett, talán még a kórházi látogatásomat is hozzácsapják, hogy beszámíthatatlan se voltam a drogok miatt. Taemin össze fog törni, a barátaim tagadják, hogy én valaha is anyagot használtam, a családom szégyenkezni fog miattam. Másodjára halok meg, és most talán tényleg.

Felkészültem rá, hogy amint kihúznak a járgányból, fejbe lőnek, csak abban bíztam, hogy a kutyámat békén hagyják. Ő nem tehetett semmiről, valaki vigye be a városba, adják be egy menhelyre, hamar gazdát fog találni magának, tündéri kiskutya. Sajnos, nem láthatom, hogyan nő fel.

Fogalmam sincs, mennyi ideig ültem-lógtam az autóban, és meddig tartott, amíg kihúztak, de fel sem emeltem a kezem, hogy védekezzek, vártam, hogy eldörrenjen a fegyver. Legnagyobb meglepetésemre viszont egy légző maszkot kaptam az arcomra, aztán valami hordágy félére szíjaztak, de ettől nem nyugodtam meg. Inkább meghaltam volna, minthogy visszakerüljek abba a kamu kórházba, és kerestem a lehetőséget, hogy egy szikével, vagy bármilyen más eszközzel a dzsipp hátuljában megöljem magam, de amint az egyik fecskendőért nyúltam volna, Donghae megragadta a kezemet.

– Nyugi, mi vagyunk azok. Biztonságban vagy!

Benne bíztam. Bárki más mondta volna ezt, nem hittem volna el. Kamu, próba, egy újabb beteges játék, de Donghae sosem hazudott volna nekem. Láttam a tekintetében, hogy nem csak dühös, feszült, és munka üzemmódban van, de nagyon aggódott értem. Végre kicsit lazíthattam.

A főhadiszálláson a liliomosok dokija kezelésbe vett, csinált egy rakás vizsgálatot rajtam, kaptam hatástalanító szereket, de leginkább az alvás segített. Másfél napot egy huzamban átaludtam, és nagyon jól esett felébredni. Nem fájt semmim, elmúlt az a nyamvadt nyomott érzés, és nagyon finom reggelit kaptam. Comme des a lábamnál aludt, és amikor észrevette, hogy fent vagyok, szétnyalta az arcomat.

A főnök maga jött el hozzám a szobámba, hogy megnézze, hogyan vagyok, és meghallgassa, mi történt pontosan a kórházban, és előtte. Elmondtam, hogy azt hittem, Donghae üzent nekem, és próbáltam véghezvinni a küldetést, de már a recepciónál elbuktam.

– Nem én küldtem neked a levelet. Sosem küldök, mert könnyű megszerezni, és hamisítani. Ha ilyen eset lenne, hogy nem hívhatlak, akkor személyesen intézném el. Máskor ne dőlj be ennek!

– Bocsi.

– Nem a te hibád. Nem tudhattad – nyugtatott. Megsérült, egy kötés fedte a karját, de nem lehetett túl vészes, ugyanolyan könnyedén mozgott, mint mindig. Donghae-t kevés – vagy inkább csak egyszerre sok – ember verhette meg úgy, hogy attól ágyhoz legyen kötve.

– Van sejtésünk, hogy ki csalt csapdába téged, de nincs bizonyítékunk – ült le a nagyfőnök az ágyam szélére, és megpaskolta Comme des fejét. – Az biztos, hogy szálka vagy a szemében. Egy ideig itt maradsz a főhadiszálláson, ebben a szobában. Tudom, hogy ez most kényelmetlen neked, de amint előkészítjük a vidéki villámat, szabad leszel.

Nagyon vártam már, hogy Donghae letudja ezt a belharcot, mert semmi kedvem nem volt bujkálni, és folyton a hátam mögé nézni. Nyugtot akartam, rendes, egyszerű életet.

Donghae:

Ennek az egésznek nem szabadott volna megtörténnie. Key az emberem volt, felelősséggel tartoztam érte, én voltam a vezetője, nekem kellett volna vigyázni rá. Gyűlöltem Seunghyeont, amiért ilyen undorító húzásra szánta el magát, legszívesebben lelőttem volna, de nem tehettem meg. Ha nekiesek, azzal nem segítek apának, mindenki el fog ítélni, amiért személyeskedem, ki kellett várni, hogy olyat tegyem, amiért megérdemli, hogy apa parancsból nyírassa ki.

Idegesített az a két idióta is, akik folyamatosan a főhadiszálláson lógtak, Seunghyeon bizonyára azért kérte ez tőlük, hogy korlátozza a lehetőségeimet, és szemmel tartasson velük. Nem tudta, csak sejthette, hogy kik állnak mellettem, kikkel vagyok jóban, döntés esetén kik azok, akik mellém állnának, de az őrszemek ezen hamar változtathattak.

Ha olyan lettem volna, mint ő, akkor megkeresem Zi Tao anyját, és ráijesztek, vagy Yi Fanék amerikai nyaralójában teszek le egy kis üzenetet, de nem voltam ilyen aljas. Én tisztán játszottam, bármikor szívesen kiálltam volna ellene egy puszta kezes harcban, de Seunghyeon nem az erejéről volt híres, neki a ravaszság a fegyvere. Undorító, mocskos játékokat játszott, és az idegeimen táncolt. Azt akarta, hogy hibázzak, hülyeséget csináljak, elszóljam magam.

– Ne mondd, hogy megint hangosak vagyunk! – tolta fel a szemüvegét az orrán Yi Fan, és mélyet szívott a cigarettájából. – Éppen lazulunk.

– Látom, jól megy, fényes nappal füvezünk a medence mellett… Nektek sosincs dolgotok?

– Majd lesz, ha lesz – rántotta meg a vállát Tao, és ellökte magát a medence szélétől. A fánkra festett úszógumiban úgy nézett ki, mint egy mesevilágba került kisfiú. De lehet, hogy csak azért tűnt így, mert be volt állva.

– Nektek nem tanította meg a főnökötök, hogy mindig legyetek éberek, mert sosem lehet tudni, mikor szakad az ég a nyakatokra?

– Részegen is lelövöm a legfélelmetesebb ellenséget – fényezte magát Zi Tao. Nem bírtam ki, hogy ne borítsam fel az úszógumiját.

Éppen csak meg kellett löknöm kicsit a lábammal, a felfújt hólyag beleborult a vízbe, a barátja meg ahelyett, hogy segített volna neki, hülyére röhögte magát. Pont ez kellett Taónak, egy kis hideg zuhany, amitől magához tér. Túl jó dolguk volt, túlságosan magabiztosak voltak, és ez feldühített.

– Csak ki ne csússzon a talaj a lábad alól – nevettem fel, és leguggoltam Yi Fan mellé egy pillanatra. – A helyedben gyorsan eldobnám azt a cigit.

Úgy lett, ahogy sejtettem, a csikk a sörös dobozba került, és Yi Fan szélesen mosolygott az érkező, középkorú férfira. Bólintottam egyet Jia Heng felé, és elkönyveltem magamban, megint én nyertem. Nagyon reméltem, hogy egyszer a háborúban is győzedelmeskedem felettük. Ha apának igaza lesz, és Seunghyeon elbukik, ez a kettő meg hozzám kerül, akkor felköthetik a gatyájukat, mert modort nevelek beléjük.

Reményháló (2. évad): 11. fejezet: Tisztázások

Key:

Négy nap telt el azóta, hogy Jonghyunnal együtt voltunk, és máris sikerült teljesen kikészítenie. Borzasztóan fájt, hogy szégyellt. A négy fal között ő volt a legédesebb férfi az egész világon, elhalmozott a figyelmével, gondoskodott rólam, romantikus vacsorákat készített elő nekem, és az ágyban édes, és jó partner volt. Amint azonban kimentünk az utcára, mintha mindez semmissé vált volna. Idegenekként sétáltunk egymást mellett, és ha megfogtam a kezét, befeszült, és úgy intézte, hogy ne érhessek hozzá. Nem értettem, hogy miért csinál így, hiszen még a stílusomat is visszafogtam, nem páváskodtam, egyszerűnek, de stílusosnak tűnhettem, nem volt semmi, amit szégyellhetett bennem, leszámítva a nememet. Nem értettem, miért ragaszkodik ehhez ilyen vasmarokkal, és ez a folytonos, apró szúrásai a szívembe, felőrölték a türelmemet.

Kellett egy kis távollét tőle, mert úgy éreztem, vagy az ő haját tépem ki, vagy a sajátomat. Oda mentem, ahol a legtöbbet segíthetnek nekem, vidékre, a nagyapámhoz. Lehet, hogy nem sokat tudott a meleg kapcsolatokról, de anno rengeteget küzdött azért, hogy elcsábítsa a nagyanyámat, úgyhogy tapasztalt hódító hírében állt.

Nagyon meglepődött, amikor bejelentés nélkül beállítottam hozzá, de szívélyesen fogadott, és főzött nekem egy teát. Ahogy az értelmes, sötét szemeibe néztem, legszívesebben mindent elmondtam volna neki, a szervettől kezdve, Taeminen át, bezárva Jonghyunnal. Tudtam, hogy bebízhatnék benne, senkinek nem árulna el semmit, de az új életemben minden tudás árthatott azoknak, akiket szeretek. Végül csak az utolsóra szorítkoztam.

– Van egy fiú, akivel elkezdtünk járni, de neki új még ez a fajta kapcsolat, és szégyell engem az utcán. Azt hittem, hogy bírni fogom, de borzasztóan fáj.

A nagyapa megvakarta az állát, és hátradőlt a karosszékében, hogy jobban átgondolja a dolgokat. Én türelmesen kortyolgattam a teámat, és reméltem, valami olyannal áll elő, ami valóban tud segíteni. A nagyapa hajlamos volt rejtvényekben, és közmondásokban beszélni, de nekem konkrétumok kellettek. Valamilyen tanács, hogy mivel tudok legjobban segíteni magamon, és Jonghyunon.

– Azt mondják, csak akkor nyerheted el valaki szeretetét, ha önmagadat szereted először.

– Nem azzal van a baj, hogy nem kedvel, hanem azzal, hogy túlságosan érdekli, mint mondanak mások.

– Akkor nem szeret igazán, és nem is bízik benned. Nagyanyádnak egy hatalmas anyajegy volt az orra mellett, de én imádtam benne ezt a különlegességet, és miután megszerettettem vele, már őt sem érdekelte.

– Nem egészen értem, ez hogyan segít nekem.

– Emlékszel, amikor úszni tanítottalak? Bevittelek a mélyvízbe, és alád tettem a kezem, hogy úgy érezd, támogatlak, de valójában te voltál az, aki a víz felszínén maradt. Ha nem bíztam volna abban, hogy el tudlak kapni, mielőtt a víz alá merültél volna, te sem bíztál volna bennem. Most ez a fiú az, aki ismeretlen terepen jár, és te fogod a kezét. Ha nem vagy elég erős, fel fogja adni. Ha segíteni akarsz valakin, előbb magadon kell segítened.

Így már értettem, mint akar mondani. Túl sokat törődtem Jonghyunnal, az ő fejével akartam gondolkodni, de ez lehetetlen. Mindenki a világon egyéni individuum, és csak a saját tetteiért felel. Ha nem voltam elég erős ahhoz, hogy Jonghyunt a felszínen tartsam, akkor az nem az ő, hanem az én hibám volt.

– Gyere velem! Van egy ötletem, hogyan tisztíthatod meg az elmédet.

Követtem a nagyapát, és gondosan bekötöttem magam, amikor autóba szálltunk. A járgány volt vagy ezer éves, és a nagypapi vezetési képességeiben se bíztam túlzottan. Mivel a városkában minden nagyon közel volt, nem kellett autóval járni bevásárolni, bele sem mertem gondolni, mikor vezetett utoljára.

Egy rétre mentünk, és a földút sok buckájától felkavarodott a gyomrom, de a látvány valóban gyönyörű volt. Taemin mesélte, hogy milyen szép volt Minhóék nagyszüleinél, hát ez sem bújt el mögötte. A rét közepén egy hatalmas, terebélyes fa biztosított árnyékot, mintha a Bibliában Isten növesztette volna oda, hogy a megfáradt prófétának árnyékot nyújtson. Úgy emlékeztem, van valami ehhez hasonló történet benne.

– Menj le oda, és amikor befejeztél egy kört, üvölts annak a nevét, aki a legfontosabb számodra! Ha kifogytál a nevekből, abba hagyhatod.

Nem értettem, miért segít ez nekem, de a nagypapi olyan szigorúan nézett rám, hogy nem mertem ellenkezni. Donghae kiképzésének hála nem haltam bele a futásba, még edzésnek is jó volt. Az első pár körnél még egyszerű volt a dolgom, Comme des, Taemin, nagypapi, Kimi, anya, apa, Jonghyun, Donghae, Onew, Ari-chan, Hanseol, madame, Minho, és a többi családtagom, sorrendben. A feladat jó volt arra, hogy rájöjjek, milyen sokan vannak, akik fontosak nekem, és megtornáztatta az agyamat, mert nem akartam kihagyni senkit. Igen, még Minho fent volt a listán, mert bár meg volt róla a véleményem, azért mégis csak a barátom volt.

A következő körben azok a személyek jöttek, akik valamiért aggodalmat okoztak nekem. Taemin, Jonghyun, Donghae, Minho, Jihyun, anyai nagyanya, és a család tőlem távolabb álló része, sorrendben. Amikor végeztem, és felmászhattam a nagyapához az emelkedőre, rájöttem valamire.

– Én is szégyellem a család előtt, hogy meleg vagyok.

– Ne legyél túl szigorú magadhoz – veregette meg a vállamat a nagyapa. – Mindenki meg akar felelni a családtagjainak, mert ők alkotják a családját. Ezzel nincs baj. A kérdés az, hogy el tudod-e fogadni, hogy nem tudsz megfelelni mindenkinek.

– Eddig azt hittem, hogy nem érdekel, mit gondolnak rólam mások, de most nem tudom.

A másik dolog, ami szemet szúrt, hogy Taemin mind a kettő listában elől szerepelt. Persze, hogy aggódtam érte, hiszen a legjobb barátom volt, és úgy vigyáztam rá, mintha tényleg az anyja lennék, de Taemin nem csak itt bukkant fel. Feltűnt a Jonghyunnal való kapcsolatomban is, mert féltem, szörnyen bántom azzal, hogy nem vele vagyok együtt. A nagypapi csak ennyit mondott rá:

– Nem járhatsz két emberrel egyszerre, és azzal még jobban bántanád, ha csak azért adnál neki esélyt, hogy ne legyen szomorú. Egy kapcsolat őszinte érzelmeken alapszik, anélkül nem kapcsolat, csak viszony.

Nem csak Taeminnek kellett megbocsátania nekem, hogy nem adok kettőnknek esélyt, hanem magamnak is. Ha ezzel megvoltam, talán már nem éreztem bűntudatod azért, mert szeretem Jonghyunt. A nagypapi módszere nagyon hatásos volt, kaptam egy rakás dolgot, amin gondolkodhatok.

Taemin:

Key helyett Minho kísért el az iskolába, mert Kibum leutazott nagyapjához. Nem haragudtam rá emiatt, örültem, hogy fontos neki a családja, és láthatóan van valaki, akivel jó viszont ápol. Minho közelsége megnyugtatott, támaszt adott arra az esetre, ha szívembe markolnának a látottak.

A diákjaim kitörő lelkesedéssel fogadtak, és azonnal elsírtam magam, amint megláttam őket. Úgy szégyelltem, hogy kerekesszékben vagyok, amint tudtam, azonnal felálltam, hogy köszöntsem a helyettesítőmet. Egy új nő volt az, még nem láttam soha, biztosan az idő alatt vették fel, amíg Amerikában voltam. Vékony, csontos arca volt, komoly, erőteljes tekintete, és mélyvörös rúzsa. Nagyon madárszerűnek tűnt a teste, mindene vékony és csontos volt, de ez nem jelentette azt, hogy rossz tanár lenne.

– Lee Taemin vagyok, köszönöm, hogy átvette a csoportjaimat.

– Lee Sunmi, örülök a találkozásnak. Minden csoportja kimagaslóan tehetséges diákokkal van tele, és örömmel tölt el, hogy a látottak alapján hasonlóan gondolkodunk a táncról, és az oktatásáról.

Ezen mélyen megdöbbentem. Egy tánctanár, az én iskolámban, az én helyemen, aki ugyanúgy gondolkodik, mint én… Ennél hálásabb nem is lehettem az égieknek, hogy egy ilyen embert küldtek nekem. Így nem kellett aggódnom azon, hogy a csapatomat leforgácsolják, tönkreteszik, eltántorítják az örömteli táncolástól.

Miután Sunmi kisasszony megtartotta az órát, kiültünk a kantinba, hogy beszélgessünk. Minho elrohant a vállalathoz, mert el kellett intéznie valamit, de megvoltam egyedül, lekötött a beszélgetés. Sunmi egy határozott, kimért nő volt, de nem hűvös, vagy érzelemmentes, ha a táncról, és az elveiről beszélt nagyon elhivatott, és szenvedélyes lett. Akárcsak engem, őt is utálták a kollégák, mert szerintük csodabogár, alkalmatlan és zöldfülű. Bátorítottam, hogy ne adja fel, ne foglalkozzon a károgásokkal, nem a kollégák, hanem a diákok véleménye számít.

– Alig várom, hogy visszajöjjön, és együtt dolgozhassunk. Ketten már tehetünk valamit az ostobák tengere ellen.

– Azon leszek, hogy minél előbb felépüljek. Nagyon hiányoznak a srácok.

– Mindenki jól nevelt, elhivatott és tanulékony. Jó munkát végzett velük.

Majdnem elsírtam magam a dicsérettől, de mégsem akartam bőgni egy nő előtt, csak bólintottam egyet, és a salátámra összpontosítottam. Amíg Minho vissza nem tért, ott ültem, és turkáltam az ételt, mert olyan szomorú, és olyan boldog voltam egyszerre, hogy elment az étvágyam. Nagyon kimerültnek éreztem magam ettől a sok érzelemtől, és jól esett, amikor végre hazaértem, és eldőltem az ágyon.

– Mi volt a cégnél? – kérdeztem Minhót, hogy ne az én állapotomról beszéljük. Azt még fel kellett dolgoznom előtte.

– Bemutatták nekem az új titkárnőmet.

– És csinos? – kérdeztem, több féltékenységgel, mint kellett volna. Minho folyton kavart a titkárnőivel, ha a nő jól néz ki, biztosan nem tesz kivételt vele.

– Jó csaj, de már mondtam neked, hogy te érdekelsz. Még akkor is, ha nem hiszel nekem.

Minho nagyon elszántan próbált rávenni arra, hogy járjak vele, de mindig visszautasítottam. Nem bíztam benne, és habár Key egyértelművé tette, hogy nem viszonozza a vonzalmamat, nem lett volna fair lépés úgy összejönni valakivel, hogy közben másra gondolok. Egyébként is, Key és Jonghyun lefeküdtek, de nem jártak. Én legalább is, nem tudtam róla.

Minho egész nap maradt, aztán, nem sokkal az után, hogy hazament, felváltotta Sehun. Nagyon szerettem azt a gyereket, megvoltak a maga furcsaságai, mint például, hogy egyszer furcsán ejtette a szavakat, következőleg pedig teljesen pontosan, de a legfurcsább a mesék iránti elkötelezettsége volt. Azt vallotta, a mesenézés segít abba, hogy az ember meggyógyuljon, és szüntelenül hozta át hozzám az eredeti Disney DVD-it. Durva volt, hogy egy huszonegy éves fiú meséket néz, de hihetetlenül aranyos volt, miközben átszellemülten nézte azt, amit előtte már ezerszer láthatott, és a gyermeki lelkesedése átragadt rám is.

– Lehet, hogy nem is a mese gyógyít, hanem te, ahogy nézed – jegyeztem meg, mire hangos nevetésben tört ki.

– Hyung, talán a képernyőt kellene nézned, nem engem. Az okfejtésed pedig helytelen. Chanyeol például mindig alszik, amikor mesézek vele, úgy nem láthat. Csak is a mese gyógyíthatja meg.

Elképzeltem, ahogy átmegy a beteg barátjaihoz, a hóna alatt egy rekesznyi mesefilmmel, és befekszik az ágyukba, hogy együtt nézzék őket. Sehun váltig állította, hogy ezek után a barátai mindig erőre kapnak, és pár napon belül meggyógyulnak. Azt nem vette figyelembe, hogy bizonyára gyógyszereket is szednek közben, és igazán azok, amik meggyógyítják őket.

– És melyik a kedvenc meséd? – kérdeztem tőle, miután megnéztük a 101 kiskutyát.

– Mindegyik. Nem tudok választani.

– De hogy lehet, hogy te meséket nézel? A fiúk ilyen korban inkább pornót szoktak.

– Gyerekként sokszor voltam egyedül, mert a szüleim sokat dolgoztak, és mindig meséket néztem a szomszéd néninél, aki vigyázott rám. Akkoriban ezek a történetek megnyugtattak, és elvonták a figyelmemet arról, hogy hiányoznak a szüleim.

Aranyos volt, és örültem, hogy van valami, ami megvédi, ha egyedül van. Nekem Key volt ilyen, mindig számíthattam rá, mindegy, milyen élethelyzetben voltam. Talán jobban meg kellett volna becsülnöm a barátságát, és arra koncentrálni, nem pedig a szerelmemre az irányába. Első sorban barátok voltunk, még akkor is, amikor kavartunk.

Donghae:

Ebben a szervezetben csak nagyon kevés dolog maradhat titokban, de az sem apa előtt. Hiába hiteted el magaddal, hogy körültekintő vagy, valahogy, valahonnan mindig megtudja. Nem örült, hogy találkoztam Donghannal.

– Veszélybe akarod sodorni? – fedett meg.

– Látni akartam. Hiányzik.

– Nekem is, de tudod, hogy a körülmények nem adottak ehhez. Ha visszajönnének Koreába, a városba, akkor meg tudnánk védeni. Amerikában nincs elég emberünk ehhez. Gondoltál rá, hogy mi van, ha valaki meglát titeket együtt, vagy követ téged? Belekeverheted a bajba csak azzal, hogy vele mutatkozol.

– Sajnálom.

Tudtam, ha kiderül, borzasztóan mérges lesz rám, de a szívem nem hagyta, hogy elszalasszak egy ilyen nagy lehetőséget. Mind a hármunknak rossz volt, hogy így alakította anya az életüket, ő volt az egyetlen, akinek megfelelt az, hogy Amerikába mentek. Nem is értettem, mi járt a fejében. Tudnia kellett apa ügyeiről, mindről, akkor hogyan gondolhatta, hogy azzal, ha elmegy, lekerül róla a célkereszt. Minket kiskorunktól kezdve titkoltak, sosem mehettünk a főhadiszállásra, de anyáról tudniuk kellett az embereknek. Még ha a személyi azonosságát nem is ismerték, többektől hallottam már, hogy „Egyszer volt a főnöknek valami felesége, de eltűnt, nem tudom, mi lett vele”. Elég volt egy ilyen apró szikra ahhoz, hogy valaki erődtüzet gyújtson. Például valaki olyan, aki bosszút akar állni.

– Reménykedjünk benne, hogy a hibád nem volt végzetes.

– Apa, nem kell az ördögöt a falra festeni! – feleseltem vissza.

– Ha felkészülsz a legrosszabbra, nem ér meglepetésként. Gondolkoztál volna, amikor elindultál, hogy megkeresd!

Még egyszer elnézést kértem tőle, majd kimentem az irodából, és a kelleténél kicsit erősebben csuktam be az ajtót. Nem tudtam pontosan, hogy kire haragszom, de dühös voltam, és le kellett vezetnem valahogy. Átöltöztem edző ruhába, és lementem kicsit püfölni a bokszzsákot. A bőr hatalmasat szólt az ütéseim nyomán, de pár jól irányzott rúgást követően jól éreztem magam. Észre sem vettem, hogy nem vagyok egyedül, csak a bot suhogása ütötte meg a fülemet. Zi Tao úgy pörgette a hosszú fa rudat, mint azok a mazsorett lányok a szalagot az olimpián, és közben még ugrált is, mintha bolha lenne. Nagyon lenyűgöző volt figyelni a mozgását, kecses volt, hajlékony, de félelmetes is. Azt hiszem, alaposan lebecsültem pár napja, amikor belekötöttem.

– Mit nézel? Szeretnél verekedni? – nézett rám, és visszatette a fegyvert a tárolóba.

– Csak néztelek – mondtam, és letekertem a kötést a kezemről.

– Köszi, tudom, hogy helyes vagyok – fényezte magát, és nyújtózkodott egy nagyot. – Kár, hogy nem vagy az esetem.

– Neked férfiak is az eseteid? Miért nem lepődök meg?

– Minden szép az esetem, de te túl öreg vagy. Papákkal nem kezdek.

Nem volt érdemes ezen veszekedni, mert nekem nem voltam olyan gerjedelmeim, mint neki, úgyis az egész csak arról szólt, hogy valami módot találjon a piszkálásomra. Az ilyenek ellen úgy lehetett a legjobban védekezni, ha figyelmen kívül hagytad őket. Én is így tettem, nem vettem fel a beszólását, inkább faképnél hagytam. A folyósón lehetett hallani, ahogy eldobott valamit mérgében. Bocsi, Zi Tao, ez nem jött össze!

Reményháló (2. évad): 10. fejezet: Mindenkinek mást hoz a tavasz

Taemin:

Meglepődtem, amikor Minho felajánlotta, hogy menjünk le a nagyszüleihez. A bátyám egyáltalán nem örült az ötletnek, féltett, hogy mit kezdenék vidéken a kerekes székemmel, és egyébként is csak terhére lennék az öregeknek, de engem érdekelt, milyen emberek Minho nagyszülei. Iskolás korunkban jártam Minhóék házában, de a nagyszüleinél sosem, azt viszont tudtam, hogy csodálatos helyen laknak. A nagyapa alapította azt a céget, amiben Minho is dolgozott, és miután átadta a helyét a fiának, a feleségével együtt olyan helyre költöztek, ahol kipihenhet minden bosszúságot, amit az ületi élet okozott neki. Vidéken, egy mesebeli tájon vettek egy házat, és felújították, de minden olyan eszközt kiirtottak az életükből, ami zavarhatja a nyugalmukat. Ezért nem volt náluk telefon, internet, és egyáltalán számítógép sem. Leveleket írtak, mint hajdanán az öregek, és a televízióban is csak a természettudományos műsorokat nézték meg. Minho legalább is így mesélte.

Végül sikerült meggyőzni a hyungot, hogy jót fog nekem tenni egy kis levegőváltozás, és beülhettem Minho autójába. Az utazás nagyon kimerített, a végén már mindenféle pozícióba ültem és feküdtem, ha egy rendőr látta volna, biztosan megbírságolja érte a sofőrt. A sok szenvedés viszont meghozta a gyümölcsét, a hely, ahová megérkeztünk, valóban álomszép volt. A ház mellett egy hatalmas tó terült el, mintha csak és kizárólag hozzájuk tartozna, a távolban zöldellő hegyek, a fákon rügyek. Áprilisban már javában ki kellett volna nyílnia mindennek, de sokáig tartott a tél, és a természet éppen csak ébredezett.

A nagyszülők háza kívülről egyszerű, falusi stílusú épületnek tűnt, belül azonban minden kényelmes és modern volt, leszámítva a technika „zavaró” tényezőit. A kellemes, légkondicionált szobában minden étel tökéletes volt, a nagyszülők pedig hihetetlenül egyszerűnek és melegszívűnek tűntek. Azt hittem, szigorúak és komolyan lesznek, mint az üzletemberek a tárgyalásokon, de úgy tűnt, tényleg felhagytak mindennel, ami a régi életüket jellemezte.

Elhalmozták szeretettel Minhót, és engem is. Nagyon figyelmesek voltak, mindenben segítettek, és idős koruk ellenére nagyon ruganyosak és aktívak voltak. A nagymama beavatott pár konyhai titokba, miközben figyeltem, ahogy főz, a nagyapa arról beszélt nekem, hogyan lehet megélni egy kisvárosban. Az ő véleménye szerint nincs más dolga az embernek, csak megtalálni a megfelelő embereket a megfelelő feladatokhoz, és máris minden olajozottan működik. Üzleti múlttal nem lehetett nehéz meggyőznie a helyieket, hogy mit és hogyan csináljanak.

Délutánonként Minho elvitt a tópartra, és miközben tolt, rengeteget beszélgettünk. Olyan dolgokat mesélt, amiket még sosem hallottam, és a régiekkel ellentétben, olyan témákat hozott fel, amikből tartalmas beszélgetések bontakoztak ki. Megbízhatónak tűnt, érettnek és felelősségteljesnek, de túl sokat csalódtam benne ahhoz, hogy bízni tudjak.

– Miért nem próbáljuk meg újra, Taemin? Most sikerülne – kérdezte, előttem guggolva, a kezemet fogva. Aranyos volt.

– Sajnálom, Minho, de nem megy. Már egyébként is másé a szívem.

Régen erre borzasztó féltékenységi jelenetet rendezett volna, most azonban csak letörten bólintott egyet, és újra mögém lépett, hogy tovább folytassuk az utat. Volt idő, amikor sok mindent megtettem volna azért, hogy viszont szeressen, de annak már vége. Túl későn eszmélt fel.

Az utazás olyan volt, mint egy igazi nyaralás, kipihenten és feltöltődve tértem vissza Seoulba. Az első dolgom az volt, hogy ráírjak Key-re, ideje lenne találkoznunk. Fogalmam sem volt róla, mi történt vele az elmúlt időszakban, teljesen eltűnt. Már nagyon hiányzott.

Miután azt írta, találkozhatunk nála, ha van kedvem, megkértem a hyungot, hogy vigyen el, és útközben vettünk kávét, meg péksüteményt, hogy ne üres kézzel állítsak be. Key szőkén, mosolyogva nyitott ajtót, és eltátottam a számat, amikor megláttam. Annyira ártatlan volt, olyan tiszta és ragyogó, mint egy angyal.

– Wow, te tényleg olyan vagy, mint egy bárány.

– Ugye? Én is imádom – ért a frizurájához, és felvette azt a szokásos dívás pózát, amit régen olyan sokat használt. – Tökéletes vagyok. Ez van.

Jó volt ilyennek látni Kibumot, sosem játszotta meg ezeket a megmozdulásokat, ő egyszerűen ilyen volt, és örültem, hogy újra önmaga tud lenni. Körbeugrált, elkényeztetett, egy pillanatra megint minden olyan lett, mint régen. Ahogy ígérte, helyrehoztuk a hibáinkat. Egy dolog, vagyis pontosabban egy ember azonban beárnyékolta a gyönyörömet.

– Jól megvagytok Jonghyunnal? – kérdeztem rá félve.

– Nincs köztünk semmi. Lefeküdtünk, ennyi. Semmi extra. – Key nagyon erősen próbálta játszani a közönyöst, de átláttam rajta, fájt neki, hogy nem sikerült Jonghyunnal.

Ünnepelhettem volna, de Key a barátom volt, és azt akartam, hogy boldog legyen, így nem örültem. Nem tudtam, mit mondhatnék, minden vigasztaló szó idegennek hatott volna a számból, nem akartam azzal még jobban megbántani, hogy megjátszom magam.

– Van kedved filmezni? – vetettem fel, hogy elűzzem a kellemetlen hangulatot.

Egyszerű vígjátékot néztünk, a színészek játéka átlagos volt, pár vicces jelenet, nem ez a film váltotta meg a világot. Key nagyon aranyos volt, megfogta a kezem közben, de nem volt semmi félreérthető az érintésében, egyszerűen csak támogatott, és mellettem állt. Néha úgy gondoltam, bárcsak kiszeretnék belőle, hogy megint olyan jó barátok legyünk, mint voltunk! Kár, hogy az érzéseket nem lehetett így ki-be kapcsolni.

– Ha te bárány vagy, én mi vagyok? – kérdeztem, és körkörösen simogattam a kézfejét.

– Róka – mondta, és a vállamra hajtotta a fejét.

– Róka? De az megeszi a bárányt.

– Te aranyos róka vagy.

Ezzel szórakoztattuk magunkat, kitaláltunk egy állatkertet, az életünk állatkertjét, és mindenkinek találtunk egy reprezentatív állatot. Onew csirke lett, mert ez az első, ami eszünkbe jutott róla, azzal nem törődtünk, hogyha ez így van, akkor nem csak, hogy szárnyas, de még kannibál is. Minho zsiráf lett, mert magas, Jonghyunnál viszont meg voltunk lőve. Az egyértelmű, hogy dínó, de mivel egyikünk sem túl jártam a témában, körbeírtam, mire gondolok.

– Olyan agresszív kis dínoszaurusz, akinek hegyes a foga, és lerágja a nagy állatok lábát.

– Jaj, tudom, melyikre gondolsz! – nevetett fel Key. – De hát miért? Jonghyun nem egy vadállat.

– Ha ideges, akkor igen – jegyeztem meg. Mindnyájan láttuk anno, hogy milyen vehemenciával pattogott az ellenfélnek a pályán.

Megterveztük az állatkert felosztását is, és azt, hogyan néznek ki a karámok. Key ragaszkodott hozzá, hogy Comme des is vele lakjon, ő lett a juhászkutya, én mellettük laktam, egy gyönyörű, folyton zöldellő fa alatt. Fölöttem Minho, mellette Jonghyun, Onew pedig Key bal oldalán. Mondhatni Key lett az életünk középpontja, de valamilyen szinten ez így is volt. Ha vele valami nem stimmelt, a vidámság, és az életkedv kiszállt a csapatból.

– Összeismerkedtem egy sráccal a házból. Nagyon jófej, mindig átjön valami aprósággal, aztán ott ragad nálam.

– Hűha! Új pasi? – lelkesedett fel Key.

– Nem, csak barát.

Sehun sokat járt át hozzám, azt mondta, azért mert Chanyeol – az országos cimborája – folyamatosan dolgozik, és ő egyedül érzi magát. Nem bántam, ha ott volt nálam, a bátyámmal nem lehetett túl jót szórakozni, Sehun viszont lefoglalt, és felvidított. Régen alig játszottam, vele viszont folyton a konzolt nyomtuk, és nemrég felvetett egy remek ötletet, amivel kapcsolatban kíváncsi voltam Key véleményére.

– Mit szólnál, ha csinálnánk egy konzol bajnokságot? Lehetne generációk csatája. Mi lennék az idősek, Sehun és a barátai a középkategória, és Jiminie-ék a fiatalok. Buli lenne.

– És hol férünk el mind? – tapintott rá Key a problémára.

Az én nappalim nem volt elég tágas hozzá, hogy ennyi ember megjelenjen, de még Key luxus kéglije is kicsinek bizonyult hozzá. Mégis, nekem kellett volna megtartani, nem kérhettem meg egyik vendéget sem, hogy vállalja már magára a helyszín biztosítását.

– Mi lenne, ha megkérnénk Jimint, hogy legyünk nála? Ők villában laknak, tutira elférünk – vetett fel Key.

– Honnan tudod, hogy villában élnek?

– Tipp.

Nem vágytam rá, hogy szívességet kérjek az egyik diákomtól, de Key addig rágta a fülemet, hogy felhívtam Jimint. Kitörő lelkesedéssel vette fel a telefont, mintha ezer éve nem hallott volna rólam, és amint előadtam neki a tervemet, azonnal rábólintott a dologra. A hely végül mégsem az ő háza lett, hanem a Min rezidencia. Key ábrázatán egyszerre láttam izgatottságot, és némi félelmet. Előre láttam, hogy órákig fog turkálni a szekrényében, hogy megtalálja azt a ruhát, amiben villoghat a gazdagoknak.

Sehun majdnem olyan viháncolást nyomott le a hírre, mint Key, amikor elmondtam neki a címet. Úgy tűn, én voltam az egyetlen, akit nem nyűgöztek le a luxusvillák, és a milliméter pontosra lenyírt pázsitok.

Aztán megláttam a Min birtokot, és leesett az állam. Nem is egy ház volt, hanem egy hatalmas múzeum, a kiskanaluk többet érhetett, mint az egész nappalim. Hihetetlen, hogy milyen fényűzésben éltek, nem is értettem, hogyan lehet valakinek ennyi pénze. Én nem tudtam volna mit kezdeni vele, bár lehet, ők sem tudtak.

Az időseket az egész banda képviselte, egyedül talán Minho nem tátotta el a száját, ő tudott magán uralkodni, mi teljesen padlót fogtunk. Jonghyun egészen konkrétan mosdóba sem mert elmenni, nehogy elrontson valamit.

Sehun magával hozta az olyan sokszor emlegetett Chanyeolt, és még egy barátjukat, Jongint. Chanyeol pontosan olyan volt, mint emlékeztem rá, kimerítette a nagyon képzetét. Nagyon magas volt, nagyon sok hajjal, és nagyon nagy, szikrázó, szívmelengető mosollyal. Ezen felül nagyon udvarias, kedves, vicces és lehengerlő. Az a típusú ember, aki mindenkivel kijön, még a világ legházsártosabb öregasszonya is meg akarná csipkedni az arcát. Jongin táncos volt, de nem olyan vékony, és törékeny testalkatú, mint én, szépen duzzadt a karja a felpakolt izomtól, de a mozgása mégis könnyed és légies volt. Szívesen megnéztem volna, hogyan táncol. Ő egy kicsit visszafogottabb volt, mint Chanyeol, de ha megszólalt, nagyon tisztelettudóan, és udvariasan beszélt.

Jiminék pontosan ugyanolyanok voltak, mint legutóbb, amikor találkoztunk velük, talán csak annyi változott, hogy Yoongi többet mutatkozott Jiminnel, mint a többiekkel. Nagyon aranyosak voltak együtt, Jiminből áradt az életenergia, és az a különleges ragyogás, ami csak az övé, Yoongi pedig olyan féltéssel, és gyengéd imádattal nézte, hogy igazán irigyeltem a szerelmüket.

– Szia, Jungkookie. Hogy vagy? – kezdett el azonnal flörtölni a legfiatalabbal Key, pedig már ezerszer megmondtam neki, hogy szálljon le arról a srácról. Jungkook zavartan motyogott valamit válaszul, majd elrohant italért.

– Nem tudtad kihagyni, igaz? – fedtem meg a barátomat.

– Persze, hogy nem. Olyan cuki, amikor elvörösödik. Meg tudnám zabálni.

– El ne rontsd a gyomrodat… – szólt be neki Jungkook barátja flegmán, és a párja után ment. Key máris szerzett magának egy ellenséget. 

Mivel létszámilag teljesen különbözőek voltak a csapatok, mi váltottuk egymást, Sehun csapata pedig előnyt kapott, a nehezebb feladatoknál használhattak segítséget. Ezzel sokszor nyertek meg csatákat, de ahogy telt az idő, ők úgy fáradtak, mi viszont fittek voltunk, hiszen folyton cserélhettünk.

– Következőleg elhozzuk az összes havert a suliból – jelentette ki Chanyeol, amikor végeztünk. Borítékolhatóan ők lettek a harmadikok, de nem sokkal maradtak le tőlünk. A legfiatalabbak mindenkit lemostak a színről.

– Képzeld már el, hogy Kyungsoo, Tao és Kris egy csapat játszik! – nevetett fel Sehun, mire Jongin is elmosolyodott.

– A rosszfiúk, és az igazság őre egy csapatban. Történelmi pillanat lenne.

Key szeme azonnal felcsillant a rosszfiú megnevezésre, nagyon reméltem, hogy nem akar mindenkire ráhajtani, aki csak egy kicsit is veszélyes. Mellé egy rendes srác illet, aki megbecsüli, és a tenyerén hordozza, nem valami bulicsászár, aki minden éjszaka mást hajt az ágyába. Na, meg az sem biztos, hogy Sehunék barátai melegek! Nem kell mindig önmagunkból kiindulni.

Key:

Nagyon meglepődtem, amikor meghallottam Tao nevét. Sok kínait hívhattak Taónak, nem biztos, hogy arról beszéltek, akit én ismerek a szervezetből, de utána kellett járnom a dolognak. Arra nem kérdezhettem rá, hogy láttak-e rajta arany tetoválást, mert azzal a szervezetre terelem a gyanút, de kém voltam, nem okozott gondot, hogy megszerezzem a kellő információt.

– Olyan vészesek ezek a srácok? – érdeklődtem Jonginnál. Mindig a legcsendesebb tud a legtöbbet.

– Taóék? Nem tudom. A suliban ők voltak a rosszfiúk, de simán lehet, hogy most már irodában dolgoznak, és tök átlagosak.

– Akkor ti is sok csínyt elkövettetek, mi?

– Akadt. Kris az osztálytársunk volt, és néha belerángatott minket a bajba, de jó buli volt.

– Ő külföldi, vagy ez ilyen iskolai becenév?

– Félig kínai, félig amerikai, de a kínai neve kimondhatatlan, így mindenki csak Krisnek hívta. Menő volt, a kosárcsapat vezetője, és folyton balhézott valamit Taóval. Valami Iphan, vagy ehhez hasonló az igazi neve. Nem tudom, sose hívtuk úgy.

Yi Fan, biztos voltam benne, hogy ő az, aki a legjobb sofőr a szervezetnél, Tao pedig Zi Tao. Ha a megérzésem nem csalt, akkor Sehunék valóban ismerik őket, csak lehet, hogy még az ártatlan korszakukból. Nem ártott jóban lennem a fiúkkal, hátha egyszer hasznom lesz abból, hogy a barátjuknak tartanak. Szörnyű, hogy így kellett gondolkodnom, de a munkám rákényszerített, hogy számító legyek, ha életben akarok maradni.

Egész este Jonghyunt figyeltem, küld-e nekem valami jelet, észrevesz-e egyáltalán, de kerülte a pillantásomat, és egyszer sem használta ki a lehetőséget arra, hogy beszéljünk. Az fájt a legjobban, hogy hetekig nem mondta el, hogy nem kellek neki. Megértettem, hogy idő kellett, de, hogy lassan tíz hétig tartott átgondolnia, hogy járni akar-e velem, az nevetséges volt. Ennyire nem lehetett döntésképtelen.

– Úgy táncolnék én is – sóhajtott fel Taemin a teraszon. A bajnokságot követően J-hope benyomta a hifit, és mindenki táncolni kezdett, Taemint pedig kitoltam a kertbe, hogy ne érezze rosszul magát.

– Majd fogsz.

– Jövő héten bemegyek a suliba, megnézem a diákjaimat.

Megígértem neki, hogy vele tartok, ahogy ismertem, ki fog készülni lelkileg. Megértettem, hogy támogatni akarja a diákjait, de arra nem gondolt, hogy milyen hatással lesz rá, ha azt látja, hogy más tanítja a gyerekeket, mert ő képtelen rá. Taemin egyszerűen nem tudta elfogadni, hogy beteg, és most gyógyul. Minden férfi rosszul viselte, ha nincs jól, de Taemin extra türelmetlen volt.

Amikor Sehun, és Chanyeol kijöttek levegőzni, és beszélgetni kezdtek Taeminnel, magukra hagytam őket. Sétálgattam a hatalmas, parkszerű kertben, és próbáltam összeszedni a gondolataimat. El kellett engednem Jonghyunt, hiszen értelmetlen olyan után futni, aki nem akar megállni neked. Kaptam egy csodás éjszakát vele, ennyit szánt nekem a sors, bele kellett törődnöm. Végül is, nem kötelező kapcsolatban lennem, szingliként is szép az élet. Hiába van tavasz, a szerelem engem elkerül.

 – Szia – köszöntött sután Jonghyun, mintha aznap még nem találkoztunk volna. Csak bólintottam válaszul. – Szép ez a kert, nem igaz?

– Mit akarsz, Jonghyun? Mondtam, hogy nem szeretem a felesleges köröket.

– Gondolkodtam kettőnkről. Beszélhetnénk.

Meglepett. A büszkeségem nem engedte volna, hogy ilyen könnyen bedőljek egy újabb reménynek, de a szívem azt súgta, hallgassam meg, mit szeretne mondani. Intettem az egyik pad felé, és miután leültünk, vártam, hogy belekezdjen. Nem néztem rá, magam elé bámultam, de a fülem éhesen várta a szavait.

– Nem miattad kételkedem ebben. Egyszerűen csak nem tudom elképzelni, hogy egy fiúval járjak. Elképzeltem, hogy elmegyünk enni valahová, és az emberek tekintete… olyan furcsa.

– Szóval szégyellnél engem…

– Nem téged, hanem magamat, hogy egy férfival járok. Sosem volt ilyenben részem. Én szeretek büszke lenni arra, akivel vagyok, úgymond dülleszteni a mellkasomat, hogy „igen, ő az én csajom”. Ezt nem tudom elképzelni egy fiúval.

– Szóval szégyellnél – kötöttem az ebet a karóhoz. Ez erről szólt, nem másról. Nem akarta, hogy az emberek megnézzék, bírálják, és pálcát törjenek fölötte.

– Kedvellek, és a szex is jó volt, de a nyilvánosság még túl rémisztő nekem. Mi lenne, ha egy ideig titkolnánk, hogy együtt vagyunk?

Ha nem Jonghyunról lett volna szó, kinevettem volna, hogy annyira hülyének néz, hogy belemegyek abba, hogy a szeretője legyek. Jonghyun viszont egy rendes, jóérzésű, gyengéd lelkű fiú, nem kellett attól tartanom, hogy csak játszana velem. Talán tényleg csak idő és tapasztalat kellett neki ahhoz, hogy rájöjjön, egy fiúval semmivel sem másabb járni, mint egy lánnyal. Egyedül a szex különbözik, és az, hogy az emberek mit szólnak hozzá.

– Rendben, próbáljuk meg.

Kéz a kézben tértünk vissza a házba, de nem andalogtunk, nem néztünk egymásra szerelmesen, két barátnak tűntünk, akik valamilyen furcsa okból fogják a másik kezét. Megértettem, hogy Jonghyunnak új ez a dolog, és hozzá kell szoknia, úgyhogy türelmes voltam. Végül is, valamilyen szinten sikert értem el, legalább adott egy esélyt, hogy megpróbáljuk.

Donghae:

Nagyon kényelmetlenül éreztem magam, amikor Key barátkozni kezdett velem, olyan régen beszélgettem már így valakivel, hogy idegennek hatott. Eunhyuk néha felhívott, hogy meséljen ezt-azt, de olyan elfoglalt volt, hogy alig jutott erre ideje. Én is reggeltől estig dolgoztam, az emberi kapcsolataim kifulladtak a munkakapcsolatban. Akadt olyan, hogy felszedtem lányokat, hogy a férfiúi szükségleteimen enyhítsek, de egyik sem tartott két éjszakánál tovább. Nem is akartam komoly kapcsolatot, senkit nem tudtam volna úgy szeretni, mint annak idején Woohee-t.

Megpróbáltam aludni, de a kosárlabda folytonos pattogtatása megakadályozott benne. Az ember azt hinné, hogy a bázison nyugalma lehet, mert mindenki betartja a szabályokat, és figyelemmel van a másikra, de akadnak olyanok, akik egyszerűen nem látnak tovább maguknál. Legszívesebben kikiabáltam volna az ablakon, hogy takarodjanak már aludni, de nem voltam se az anyjuk, se öreg nénike, hogy ezt megtehessem.

Mégsem bírtam elviselni az ütemes pattogtatást, úgyhogy fogtam magam, felkaptam egy vékony pulóvert, és lementem a kertbe. Az a minimális kosárpálya, amit Yi Fan könyörgésére építtetett oda az apám, ki volt világítva, és a két jómadár ott dobálgatott, iszogatott, és hangoskodott már két órája folyamatosan.

– Nem sok munkát kaphattok, ha ennyi energiátok van – jegyeztem meg, fáradtan nekidőlve az egyik oszlopnak.

– Csak veled ellentétben mi fiatalok vagyunk – jegyezte meg Yi Fan, és dobott egy hárompontosat.

Emlékeztem rá, mi állt az aktájában, a középiskolában ő volt a kosárcsapat vezetője, és több bajnokságot is megnyert velük. Az alkatán látszott, hogy sportolt, de nem lehetett ellenfél számomra. Nem úgy, mint Zi Tao, aki olyan vékony volt, mint a nádszál, de mindenki rettegett attól, hogy vele kelljen verekednie. Nem értettem, hogyan lehet olyan erős, hogy így féljenek tőle, ha nem néz ki szélesebbnek, mint egy ropi.

– Szeretnék aludni. Fejezzétek be a hangoskodást!

– Miért hiszi azt, hogy parancsolgathat nekünk? – kérdezte Zi Tao a barátját.

Ezt utáltam a világos a legjobban, ha úgy beszéltek rólam, hogy ott voltam. Miért nem mondta nekem, hogy „Ne parancsolgass!”? Ennyire beszari, hogy nem mer belém állni? Ettől félnek annyira? Nevetséges.

– Itt vagyok, kislány. Nekem mondjad! – kötöttem belé.

– Hogy mit mondtál rám? – gyulladt tűz a szemében, és talpra lökte magát. Úgy indult meg felém, mint egy dühös bika, de Yi Fan még időben közénk állt.

– Hagyjuk a verekedést! Mi elmegyünk a szobánkba, és nyugodtan aludhatsz. Jó így?

– De Yi Fan…! – kezdte Zi Tao, de elég volt egy pillantás a barátjától, és csendben maradt.

Ennyiben maradtunk, pedig nagyon szívesen összemértem volna az erőmet Zi Taóval. Nem hittem el, hogy erősebb lenne nálam. Évtizedek óta építettem a testemet, katonai iskolába jártam, és számtalan küldetés volt a hátam mögött, miközben ő csak annyit mutathatott fel, hogy középiskolás koráig wushuzott. Egyáltalán nem féltem tőle.

Nem siettem vissza a házba, mert sejtettem, hogy Yi Fan mondani fog még valamit a barátjának arról, miért ne kössön belém, és érdekelt az ok. Minden információ, ami tőlük származott, jól jöhetett a későbbiekben.

– A főnök megmondta, hogy nincs verekedés! Tudod, hogy mennyire kiakadna, ha beleköpnénk a tervébe. Majd eljön az idő, amikor összemérheted az erődet Donghae-val.

Ez felért egy beismerő vallomással, de mivel nem rögzítettem semmivel, nem ért sokat. Én tudtam, egyedül én állhattam ezen az oldalon, a másikon pedig Seunghyeon, és az egész csapata. Ennél konkrétabb ügy kellett, amitől az egész szervezet számára világossá válik, hogy Seunghyeon bomlasztja a rendet. Nagyon reméltem, hogy amikor eljön ennek az ideje, kevés áldozattal fog járni. Egy belháború sokszor véresebb és kegyetlenebb, mint egy másik banda ellen vívott harc. A tavasz nem szerelmet és boldogságot hozhatott nekünk, hanem vért, könnyeket és árulást.

Reményháló (2. évad): 9. fejezet: …a földre

Key:

Végig Taemin mellett maradtam, amíg haza nem engedték Koreába. Öt hétig bátorítottam, bíztattam, vigasztaltam és szórakoztattam, rengeteg hullámvölgyön estünk át közösen. Taemin gyógyult, de nagyon lassan, ami az orvosok szerint nem volt probléma, hiszen a lényeg az, hogy teljesen meggyógyuljon, Taemin viszont nem tudott várni. Az különösen kiakasztotta, hogy kerekesszékkel kellett közlekednie. A mankót ugyanis „megelőzés” céljából elvették tőle, és egy olyan kerekesszéket kapott, aminek a hátulját bármilyen szögbe lehet állítani fekvéstől ülésig. És hogy miért vették el tőle a mankót? Mert Taemin egy türelmetlen mazochista barom volt, és folyton azzal járkált, megerőltetve, kifárasztva és hátráltatva önmagát. Így tehát nem is ártott, ha mellette voltam, kontrolálltam, hogy mennyit mozoghat egy nap, és figyeltem, nehogy túlzásba essen a tornázással.

A szervezet nem örült az én hosszúra nyúlt kirándulásomnak, de Donghae közbenjárásával végül engedélyt kaptam a maradásra. Cserébe el kellett intéznem pár helyi ügyet, amit végigcsaltunk Donghae-val. Ő elment a megfigyelési pontokra, beszélt emberekkel, akikkel nekem kellett volna, mindent elintézet helyettem, cserébe rám maradt a jegyzőkönyv megírása. Nem volt más dolgom, csak leírni, amit telefonon keresztül, vagy néha személyesen – amíg Taemin aludt – elmesélt, és megszabott szabályok szerint leírnom. Néha úgy éreztem, lerohad a kezem, és az összes nyavalyás papírt tűzbe vetném, de hálás lehettem Donghae-nak, amiért helyettem dolgozott, így gyöngybetűket vetettem a lapokra.

Úgy terveztem, odaköltözök Taeminhez, hogy szemmel tarthassam, de végül a bátyja bejelentkezett erre a pozícióra. A család nagyon megijedt, amikor megtudták, hogy mi történt a fiúkkal. A riadalom nem volt oktalan, Taemin nagyapja először lebénult a maga csomójától, majd a „segítő” kezelések annyira legyengítették, hogy feladta a küzdelmet a szervezete. Taeminnek nagy szerencséje volt, hogy időben felfedezték a problémát, és hamar megoperálták. Ettől kezdve minden attól függött, hogy Taemin betartja-e az utasításokat. Az orvosok számára a cél a fájdalommentes, koordinált járás volt, Taemin viszont táncolni akart, ami sok minden összjátéka. Megértettem, hogy ez az álma, de féltettem, képes érte veszélyeztetni az életét is.

Amint hazaértünk, és átadtam őt a bátyja óvó figyelmének, hazamentem, hogy kipakoljam a bőröndömet. Semmit nem vittem az Államokba, de ott muszáj volt bevásárolnom hosszabb maradásra, és helyet kellett találni az új ruháimnak. Nagyon örültem, hogy hazatérhetek, de a lakásomba még olyan kevés időt töltöttem, hogy amikor beléptem, nem fogadott az otthon édes melege. Helyette Herceg feküdt a kanapémon, és módszeresen pofozgatta Comme des fejét, ha a kutyusom túlságosan közel merészkedett hozzá.

– Ti meg mit kerestek itt? – kérdeztem, és hatalmasat ugrottam, amikor megszólalt egy hang a konyhámban.

– Otthonosabb itt, nem igaz, édesem? – tárta szélesre a karját a madame, és szívélyesen magához ölelt. – A főnököd mondta, hogy vigyázzak az állatokra. Helyes pasi, egyébként.

– De mégis… – kezdte bele, aztán elhallgattam. Fogalmam sem volt róla, mit tud a madame a szervezetről, így inkább nem érdekelt, hogyan került Herceg is a lakásomra, és hogyan lehet, hogy nem ölt meg senkit a szállítás közben. Mondjuk, ezt nem tudhattam biztosra. – Mindegy. Köszönöm, hogy segítettél.

– Bármikor, drágám – mosolygott rám, és összetúrta a hajam. – Szörnyű a frizurád. Mi ez a szín?

– Szőkíteni akartam, de nem volt időm elmenni fodrászhoz.

– Akkor tusolj le, csinálok neked egy szendvicset, aztán irány a fodrász! Ezzel sürgősen kezdeni kell valamit. Nem lehet az én Kibumie-m ilyen slampos.

Jól esett az otthoni zuhany, komolyan, még a víz érzete is más volt, mint Amerikában. Úgy hiányzott minden. Képtelen lettem volna hosszú-távon külföldön élni.

Négy óráig ültem a fodrászszékben, de olyan csodás frizurával távozhattam, ami megért ennyi szenvedést. Akármit is mondott Taemin, ha belenéztem a tükörbe, pontosan úgy néztem ki, mint egy ártatlan bárány. Aranygyapjús, mint a mitológiában. Nagyon reméltem, hogy nem rabol el egy óriás.

A szalonban megittam egy kancsónyi jegeskávét, jól néztem ki, feldobott, hogy otthon lehetek, már csak egyetlen dolog hiányzott, a pasim. Oké, Jonghyun nem volt hivatalosan a pasim, de lefeküdtünk, kedves, aranyos üzeneteket írt nekem, még ha az utóbbi pár hétben ezek el is maradoztak. Már csak azt kérdezte, jól vagyok-e, Taemin hogyan gyógyul, és milyen az élet Amerikában. Nagyon reméltem, hogy semmi baj nem történt vele, furcsa volt az üzeneteinek kifakulása.

Estére azonban nem Jonghyunnal sikerült találkát megbeszélnem, hanem a húgommal. Fogalmam sincs, mit keresett a városban, és mélységesen megdöbbentett, amit mondott.

– Felköltöztünk Seoulba.

– De miért? És mi lesz a házzal?

– Eladjuk. A cuccokat elvittük a nagyapához, ami meg kellett, azzal már be is költöztünk az itteni kéglibe. Elég kicsi, de közel van mindenhez, és ide fogok iskolába járni a vizsgákig.

Féltem, hogy a hirtelen költözés nem ok nélkül történt, talán a cégem akarta, hogy jobban szem előtt legyenek. Velem is ezt csinálták, oda vittek, ahol vigyázni tudnak rám. Örültem, hogy biztonságban lesznek azok, akiket szeretek, de közben meg is rémisztett, hogy az Arany Liliom átvette az irányítást az életem fölött. Már csak az hiányzott volna, hogy azt is megszabják, kivel járhatok.

– Kibumie oppa, mondanom kell valamit – tört ki hirtelen a húgomból. Az ilyen kezdetű történetek sosem végződnek jól. – Azt hiszem, szerelmes vagyok valakibe.

– Igen? Csak nem egy helyes osztálytárs?

– Haragudni fogsz – kezdte el piszkálni a szalvétáját.

– Nem mondhatsz olyat, amiért haragudnék.

– Jonghyun oppa az.

Tényleg nem haragudtam, helyette bukfencet vetett a gyomrom, a szívem akkorát dobbant, hogy majdnem a tányérban landolt, és azonnal kivert a víz. Jonghyun és Kimi csak a vidámparkban, és azon a szórakozóhelyen találkoztak, ami után együtt találtam őket az ágyban. Legalább is, erről tudtam.

– És ez hogy jött most hirtelen? – emeltem fel a hangomat. Nem tudtam irányítani az érzéseimet, féltékeny voltam.

– Már két és fél hete találkozhatunk. Jonghyun oppa olyan figyelmes, mindig fizet a kávézókban, és a moziban is. Igazi úriember.

Sírni támadt kedvem. Miért találkozhatott Jonghyun a húgommal, és írt közbe üzeneteket nekem? Igaz, hogy az utóbbi időben, ami nagyjából belesik abba az intervallumba, amit Kimi említett, az üzenetei tárgyilagossá váltak, de akkor is! Még nem beszéltük meg, hogy mi van velünk! Lefeküdtünk, és ő a húgomat fűzi? Nagyot csalódtam volna benne, ha ez valóban így van.

Próbáltam elrejteni, hogy milyen zaklatott vagyok, de nem jártam túl nagy sikerrel, és végül azt mondtam Kiminek, hogy fáradt vagyok a repüléstől, és hívtam neki egy taxit. Az ágyban még órákig forgolódtam, a telefonomat szorongattam, és nem tudtam eldönteni, írjak-e Jonghyunnak, vagy ne. Végül bepötyögtem, hogy „Holnap találkozzunk!”, és miután elküldtem, még a készüléket is kikapcsoltam.

Reggel heves csengetés ébresztett, és Donghae majdnem leharapta a fejemet, amiért nem lehet elérni. Nem várt semmilyen rémítő, fontos hírrel, egyszerűen csak érdeklődni akart, jól vagyok-e, és kiakasztotta, hogy nem veszem fel.

– Nem hiszem el, hogy a legegyszerűbb szabályt nem tudod betartani. Megmondtam, mindig el kell, hogy érjelek.

– Sajnálom. Aludni akartam.

– Jaj, ne kövess! – jajdult fel Donghae hirtelen, és körbe-körbe kezdett járkálni a lakásomban, nyomában Herceggel.

– Most mit félsz így tőle? Velem tök rendes volt.

– Engem viszont utál. Folyton meg akar csonkítani, és most is tutira azt tervezi, hogyan marjon belém.

Vicces volt így látni Donghae-t, olyan emberinek tűnt, nem egy rendíthetetlen kiképzőtisztnek, akinek még egy bomba robbanására sem rándul meg az arcizma. Lehet, hogy több időt kellene Herceggel töltenie, és a félelem lazábbá tenné. Ahogy ezen gondolkodtam, eszembe jutott, amikor Donghae azt mondta, nem ő a jó ember arra, hogy tanácsot adjon a kapcsolatokból. Rájöttem, hogy alig tudok róla valamit.

– Van ma melód? – kérdeztem rá.

– Nincs. Miért? – nézett fel egy pillanatra, ami pont elegendő idő volt Hercegnek arra, hogy rávetődjön a cipőjére, és elfeküdjön rajta. Nem is akarta bántani, csak a kilógó cipőfűzőt tekintette a zsákmányának.

– Maradhatnál kávézni. Dumálhatnánk.

Donghae olyan értetlen arcot vágott, mintha arra kértem volna, hogy vegyen fel női ruhát, de végül, miután megvált a Herceg által terrorizált lábbelijétől, leült a kanapémra. Nem tudtam, hogyan kezdjem, mit kérdezhetek, és mi az, ami tabu, úgyhogy egy nagyon egyszerűvel kezdtem.

– Van barátnőd?

– Nincs.

– És pasid? Mintha az a Tao, vagy hogy is hívják hevesen érdeklődött volna irántad.

– Ja, nagyon érdeklődik az iránt, hogy mikor kerülök kórházba a folytonos szemtelenkedése miatt. Még, hogy ő meg én? Kizárt dolog. Egyébként is meg mondtam már neked, hogy én nem vonzódom a férfiakhoz. Miért kell ezt folyton felhoznod?

Donghae jól kikelt magából, de legalább egy szónál többet beszélt, ennek örülni kellett. Ez a Tao nagyon a bögyében volt, és ha jól emlékeztem, a sofőr listán kimondottan jó helyen szerepelt, biztosra vettem, hogy Donghae egója nem bírja megemészteni ezt a tényt.

– És testvéred?

– Nincs – vágta rá Donghae erősen, de éreztem valami szomorúságot is a hevességében, így inkább nem firtattam tovább. Lehet, hogy meghalt, vagy megtagadta őt a munkája miatt.

– És hobbid? Ne mondd, hogy nincs, mert mindenkinek van!

– Szeretek lőni.

Donghae az elmondottak alapján olyan érdekes volt, mint egy üres konzerves doboz, pedig tudtam, hogy ennél sokkal több rejtőzik benne. Lehet, hogy beszélgetés helyett inkább közös programot kellett volna ajánlanom, hátha az segít neki megnyílni. Eszembe is jutott egy jó.

– Tudsz bowlingozni? Mit szólnál, ha este gurítanánk egyet?

– Mi ez a hirtelen barátkozás? – nézett rám távolságtartóan.

– Te vagy a főnököm, és rájöttem, hogy semmit nem tudok rólad. Te hetekig dolgoztál helyettem, segítettél megtalálni a barátomat, és bizonyára tartottad közben a hátadat a főnök felé, úgy, hogy nem is ismersz. Szeretném, ha összebarátkoznánk.

Donghae kételkedve méregetett, de végül belement az esti programba, de távozás előtt még megjegyezte, hogy kapcsoljam be a telefonomat. Herceg a küszöbről búcsúztatta a főnökömet, vagy a cipőfűzőjét, ezt nem tudtam eldönteni.

Ebéd után megsétáltattam Comme dest, aki le sem tudott szállni rólam, folyton játszani akart, nagyon hiányozhattam neki. Szegény drágám pár hete volt csak nálam, és én máris eltűntem öt hosszú hétre. Csodáltam, hogy még tudta, én vagyok a gazdája, bár ahogy láttam, a madame-ot is könnyen a szívébe fogadta.

Donghae-val este kilencre szólt a találka, Jonghyunnal hatkor találkoztunk egy közeli kávézóban. Még mindig szívdöglesztő volt, de a szemében idegesség és mintha némi bűntudat fénylett volna. Simán benne volt a pakliban, hogy a megérzésem helyes, és tetszik neki a húgom, én pedig már nem kellek neki.

– Milyen volt Amerika? – kérdezte csevegve, mintha nem írtam volna le neki már ezerszer.

– Hagyjuk ezt! Beszéljünk inkább Kimiről. Mi van köztetek?

– Mi lenne? Mondtam, hogy a húgod, és ezt tiszteletben tartom.

– Akkor minek találkozgatsz vele? – csattantam fel. A pincérnő furcsálkodva nézett ránk.

– Nem találkozhatok vele csak úgy? Kedvelem. Barátkozni csak lehet vele, nem?

– Mi van kettőnkkel? Jelentett neked valamit, ami történt?

Jonghyun arca megfeszült, és lehajtotta a fejét. Szóval nem – keseredtem el, és éles fájdalom nyílalt a mellkasomba. Túl szép lett volna, hogy igaz legyen. Ki akarta próbálni, milyen egy fiúval, és én kéznél voltam.

– Fontos vagy. Te vagy az egyik legjobb barátom, és…

– Hagyjuk ezt a faszságot! – vágtam a szavába. – Nem kell. Tudom, hogy mi jön ez után, kímélj meg tőle, kérlek.

– Sajnálom, Kibum. Én tényleg próbáltam…

– Hagyjuk, Jonghyun! Hagyjuk! – feleltem fáradtan, és otthagytam egy kávé árát az asztalon, pedig nem is volt időm rendelni.

Először csak gyorsan sétáltam, aztán kocogtam, majd futottam, és rohantam. Az arcom nedves lett a könnyeimtől, és ordítani volt kedvem. Az a baj, hogy elhittem, hogy az a csodás éjszaka lehet valami remek és tündérszerű kezdete, de csak álmodtam, és most bilibe lóg a kezem. Úgy tűnt, két fiú is udvarol nekem, de két szék közül a földre ültem. Ez az én formám, miért is vártam mást?

Taemin:

Ez a betegség maga volt a pokol számomra. Annyit tudtam kapaszkodva sétálni, hogy a wc-től elmenjek a mosdókagylóig, megmossam a kezem, aztán fáradtan visszaüljek a wc-re, majd onnan a kerekesszékbe. Mintha minden erő elveszett volna a testemből, az ilyen apró feladatok is teljesen kikészítettek. Örülhettem volna, hogy a bátyám sok időt tölt velem, de nem tudtam igazán boldog lenni. Addig nem, amíg újra táncolni nem tudok.

Mióta visszajöttünk Seoulba, Key nem keresett fel, de megértettem, előtte 5 hétig nézte a képemet, bizonyára már megunt egy kicsit. Messengeren beszéltünk, de nem volt túl bőbeszédű, azt mondta, sok a dolga, és fáradékony. Reméltem, nem betegedett meg a nagy aggódásban.

– Taemin, akkor elmegyek a boltba. Ne csinálj hülyeséget! – figyelmeztetett a bátyám.

– Nem vagyok öt éves. Megleszek.

Egész nap nem csináltam semmit, csak néztem a tévét, olvastam, és Jiminnel telefonálgattam. Azt mondta, a helyettesítő tanárok borzasztóak, és folyton belekötnek a legkisebb hibába, és az egész csoport alig várja, hogy visszatérjek. Ezt én is nagyon szerettem volna, repültem volna hozzájuk, és ezen a gondolaton felbátorodva eldöntöttem, a napokban megkérem a hyungot, hogy toljon el hozzájuk. Lehet, megrémülnek a látványomtól, az is lehet, kiakadok, ha meglátom a tánctermet, de ha tényleg szükségük van rám, akkor össze kell szednem magam. Talán pont annyi kell csak nekik, hogy kedvesen rájuk mosolyogjak, és rögtön erőre kapnak. Imádtam a diákjaimat.

Szerettem volna alkoholt inni, de a gyógyszerek miatt nem lehetett, így maradt az alkoholmentes sör, amit már nagyon untam. Valami édesre vágytam, mondjuk egy gyerekpezsgőre, de a hyung otthon hagyta a telefonját, így hiába hívtam. A kisbolt két utcányira volt tőlünk, addig simán eltekertem magam is.

A bejárati ajtóm küszöbén nem volt valami egyszerű átlendíteni a kerekeket, és miután becsuktam az ajtót, és gurultam pár lépést, rá kellett jönnöm, hogy hiába lakok hivatalosan a földszinten, egy kisebb lépcső elválaszt a kaputól. Ott ültem abban az átkozott székben, és öt fok választott el attól, hogy kijussak a szabadba.

– Bocsi, tudnál segíteni? – állítottam meg egy fiatal srácot, aki éppen lefelé tartott.

– Öhm… Persze – mondta, de jó sokáig hezitált a kerekesszéket fixírozva. Bizonyára azon tanakodott, elbírja-e.

– Fel tudok állni. Előbb vidd le a széket, aztán engem. Úgy a legkönnyebb. Együtt túl nehezek vagyunk.

Követte az instrukcióimat, és úgy kapta fel a csodajárgányomat, mintha egy üres doboz lenne, majd visszasietett hozzám, és egy pillanatra tanácstalanná vált. Én sem tudtam pontosan, hogyan kellene megfognia, és borzasztóan zavarba jöttem, amikor felkapott, mint egy menyasszonyt. Nem is tudom, utoljára ki vitt így engem. Ja, igen! Minho...

 – Köszönöm szépen.

– Hová mész, hyung? Elvigyelek? Úgy értem, segítsek oda jutni? – kérdezte zavartan. Neki is kellemetlen lehetett a szállításom.

– Csak a kisboltba. Ha nem tartasz másfelé, nem bánnám, ha tolnál, de magam is oda tudok kerekezni, nem akarlak feltartani.

– Arra megyek – vágta rá, és nem tudtam eldönteni, hogy hazudik-e.

Nagyon idegesítő volt, hogy mögöttem van, azt is utáltam, amikor Key tolt, így nem lehetett rendesen beszélgetni senkivel. Mintha magam elé beszéltem volna, akár egy bolond, tisztára frusztrált. Na, meg nem is ismertem ezt a srácot, hiába éltünk egy házban. Miért akart volna társalogni egy olyan szerencsétlenséggel, mint én?

– A bolt elég zsúfolt, hyung. Bemegyek, megveszem neked, ami kell.

– A bátyám vásárol, csak otthon hagyta a telefonját, és nem tudtam szólni neki, hogy vegyen pezsgőt.

– Ünnepeltek valamit?

– Még nem tudom. Attól függ, odaégeti-e a makarónit – mondtam, mire a fiatal fiú hosszasan felnevetett. Régóta először sikerült valakit szórakoztatnom.

Kellemes hangja volt, és ahogy néztem – az alatt a rövid idő alatt, amíg beszéltem hozzá, és felkapott –, elég helyes is volt. Fiatalabb volt nálam, de nem annyira, mint Jimin, talán a húszas évei elején járthatott, vagy éppen most érettségizett.

– Hány éves vagy?

– Huszonegy.

– Akkor egyetemista…

– Nem járok egyetemre. Dolgozom. Gyakornok vagyok egy cégnél. Grafikusnak tanulok, és ez a gyakorlatom.

Én nem tudtam jól rajzolni, csak azokat a pálcikaembereket, amiket az tánciskolában megtanítottak, és mintázták a koreográfiát. Biztosan nem tudtam volna lefesteni egy rétet, vagy portrét rajzolni valakiről. Mindenkit csodáltam, aki valamiben tehetséges volt, annyi szakma, és annyi lehetőség volt a világban. Az utóbbi időben a legkisebb dolgokra képes voltam rácsodálkozni, mintha többé nem láthatnám őket. Biztosan a betegség miatt volt, vagy a halálfélelemtől, de örültem, hogy depresszió helyett inkább élni akarok. Seoul, és az ismerős közeg jót tett a lelkemnek.

– És hogy hívnak? – tudakoltam, bár én sem mutatkoztam még be.

– Bocsánat, hyung, teljesen elfelejtettem. Oh Sehun vagyok.

– Én Lee Taemin. A másodikon laksz, igaz? Azt hiszem, emlékszem, amikor beköltöztél. Mindig egy magas, mosolygós fiú segített neked cipekedni.

– Igen, mi voltunk azok. Chanyeol a legjobb barátom, segített költözni. Bocsi, ha hangosak voltunk.

– Semmiség. Hallanád a házvezetőnő kutyáját, amikor tüzel. Mintha szirénáznának.

Sehun megint nevetett, és ez boldoggá tett. Amerikában folyton angolul kellett beszélnem, egyedül Key-el kommunikálhattam koreaiul, és hiányzott, hogy az anyanyelvemen beszéljek. A bátyám ideiglenesen odaköltözött hozzám, de egyébként sem volt túl bőbeszédű, és folyton dolgozott a laptopján, nem akartam zavarni a fecsegésemmel. Órákig képes lettem volna elcsevegni Sehunnal.

– Taemin, te meg mit keresel itt? – szidott meg a bátyám, amikor meglátott.

– Szólni akartam, hogy vegyél gyümölcsös pezsgőt, de otthon hagytad a telefonod. Amúgy meg, nem voltam egyedül, Sehun elkísért. A házban lakik.

– Köszönöm, fiatalember – hajolt meg a bátyám, és átvette Sehuntól a szék fogantyúját.

A helycserét követően alkalmam nyílt jobban megnézni Sehun arcát. Éber, tiszta tekintete volt, puhának tűnő, dús ajka, ártatlan, kisfiús arca. Őszintén szólva, pont az esetem volt, de az aligha számított. A szerelmet nem nekem találták ki, és ilyen állapotban úgysem kellettem volna senkinek. Mindegy, hogy Minho vagy Key, mindig én húzom a rövidebbet.

Minho:

Fogalmam sem volt róla, ki volt az az alak Key-el, de valami profi lehetett, mert úgy ömlött a vér a karomból, hogy majdnem elájultam a sokktól, mégis nagyon hamar meggyógyultam, és még a helye is csak akkor látszott, ha nagyítóval néztem. Nem vájkáltam az életébe, annyira azért nem érdekelt, de feljegyeztem magamnak, hogy csak óvatosan cseszegetem Kibumot, ha ilyen barátai vannak.

Szívesen maradtam volna én is Amerikában, hogy Taemin mellett legyek, de nem hagyhattam itt a céget, apa számított rá, hogy hamarosan átveszem a helyét az igazgatói székben. Én még nem éreztem készen magam a nagy feladatra, alig tudtam valamit az üzletről, vagy a tárgyalásokról, annyi év munkáját kellet áttekintenem és megértenem, hogy egy élet is kevés volt hozzá. Túl nagy terhet tett a nyakamba.

Mint mindig, most is edzéssel kapcsoltam ki az agyam, ömlött rólam a víz, és facsarta az orromat a teremben terjengő izzadtságszag, de amikor a tükörbe néztem, kárpótolt a látvány. A testemet megirigyelte volna minden férfi, tökéletes formában voltam ez nem tagadás.

– Nem megy ma ez nekem – panaszkodott mellettem Jonghyun. Valóban nem ment neki, teljesen máshol járt, nem tudott a feladatra koncentrálni. – Folyton Key jár a fejemben. Utál engem, de nem tehetek róla, hogy nem akarok járni vele. Próbáltam megbarátkozni az ötlettel, de ha magam elé képzeltem, hogy a pasim, és kéz a kézben sétálgatunk a plázában, az egyszerűen csak…fura.

Letörten mosolyodtam el, és visszatettem a súlyzókat a helyére. Milyen ismerősek voltak ezek az érzések. Évekig azt hittem, hogy lehetetlen, hogy mi Taeminnel egy párt alkossunk, mert én a dögös, formás pipiket szeretem igazán, aztán visszanyalt a fagyi. Hiába akartam ezúttal komoly kapcsolatot vele, hiába akartam újra elnyerni a bizalmát és a szerelmét, már nem kellettem neki. Mást akart, Kibumot, aki viszont szintén nem szerette őt, akárcsak én régen. Kegyetlen az élet.

– Mondd meg, mit csináljak?! – dőlt el Jonghyun fáradtan a padon.

– Pont tőlem kérsz segítséget? – csóváltam meg a fejem. – Én csak annyit mondhatok, hogy ami most van, az nem biztos, hogy holnap is úgy lesz. A végén úgy jársz, mint én, és visszakapsz mindent az élettől, amit megérdemelsz.

Korábban sosem értettem, hogy Kibum miről papol, miért engem állít be rossznak, és tesz úgy, mintha tönkretettem volna Taemint. Nem éreztem úgy, hogy bármi rosszat követtem volna el. Nem akartam járni vele, új életet akartam, új kapcsolatot, új lehetőségeket, így szakítottam vele. Később nem működtek a párkapcsolataim, így szingli lettem, ahogy ő is. Két felnőtt, egyedülálló férfi voltunk, akik vonzódtak egymáshoz, így néhanapján lefeküdtünk. Teljesen természetes volt nekem, de most már értettem, hogy miről beszélt Key. Taemin mindig is szeretett engem, és én újra és újra tőrt döftem belé, eljátszottam minden lehetséges esélyemet, és még a ráadásokat is, így akkor, amikor már én is szerettem, nem maradt több lehetőség.

Megőrjített, hogy nem lehet az enyém. Minden erőmmel azon voltam, hogy jó, támogató barátja legyek, de akárhányszor láttam, meg akartam érinteni, meg akartam csókolni. Szörnyű érzés volt, ahogy reménytelenül vágyakoztam utána, de elfogadtam, hogy ez a büntetésem. Taemin százszor, ezerszer vágyhatott arra, hogy őszintén szeressem, de sosem adtam ezt meg neki. Visszakaptam mindent, amit tettem vele. Kíváncsi voltam, Jonghyun is ugyanarra a sorsra jut-e, mint én, vagy ad egy esélyt Key-nek, és talán boldogok lehetnek együtt.