Aranyháló (1. évad): 19. fejezet: Osztálykirándulás

Jungkook:

Nagyon vártam már az osztálykirándulást, hogy egy hétvégén keresztül a srácokkal legyek. Suga apja mindent elintézett, hogy jó helyre kerüljünk, és érdekes módon Hyeonwoo sem csatlakozott hozzánk. Fogalmam sem volt, mit történt a háttérben, de nem is érdekelt túlzottan, csak az számított, hogy Hyeonwoo kikerült a képből és Jiminnek nyugta lesz.

Egy kellemes kis apartmant kaptunk, és nem veszekedtünk sokat a szobák felosztásával. Fent a Taehyung-Jungkook és Jimin–Suga páros kapott szobát, alul a Namjoon-Jin, és a Hoseok-Bambam párosok. Mivel Jin tudott főzni, nem kellett attól tartani, hogy éhen halunk, és a tanárok is csak két-három óránként járőröztek a házakban, szinte fel sem tűnt a jelenlétük.

A megérkezést követően mindenki ledőlt egy kicsit, hogy kiheverjük az utazás fáradalmait. A franciaágy kényelmes volt, az ablakon vékony függöny szűrte meg a kinti fényt, bár egész hétvégére borús, esős időt jósoltak. Sok kültéri programot szerveztek a tanárok, de égszakadás esetén, mindegyik helyett benti vetélkedőket, ügyességi feladatokat, tanulmányi versenyeket helyeztek kilátásba. Egy szó mint száz, sokkal jobban jártunk, ha nem szakad az ég a nyakunkba.

– Te miért nem alszol kicsit, Jungkookie? Hajnalok hajnalán indultunk – fordult át Taehyung a felém eső oldalára. A hajnalok-hajnalán reggel kilencet jelentett, bár a barátomnak általában délben kezdődött a nap.

– Nem vagyok fáradt. Aludj csak! – simítottam végig a haján, majd visszatértem a rajzoláshoz.

Mióta újra járni kezdtem Taehyunggal, mintha ihletet kaptam volna, újabb és újabb figurák jutottak eszembe, és már egy fél füzetet telerajzoltam ezeknek a különböző típusával. Volt gyúrós nyuszi, evős nyuszi, ugrálós nyuszi, alvó cica, konzolos cica és kézen-fogva sétáló cica-nyuszi páros is.

– Már megint a Szuper Nyuszi és Cirmos Cica kalandjait rajzolod? – pillantott rá a rajzlapra Taehyung. – Mondtam neked, hogy csinálj belőle képregényt. Tökre vinnék.

– Legutóbb még azt mondtad, hogy mutassam meg anyukádnak, hátha tetszik neki.

– De te azt leszavaztad – bújt közelebb hozzám. – Pedig azért, mert a szüleink nem szeretik egymást, te még tehetséges vagy.

Apa miatt nem akartam segíteni Taehyungék cégének. Akárhányszor voltam náluk, az apja mindig megjegyzéseket tett arra, hogy az én apám hülyeséget beszél az egészséges izzóival, és ez felhúzott. El tudtam volna képzelni a figuráimat telefontokokon, tárolókon, nyakba akasztós zsinegeken, mindenféle kiegészítőn, de amíg Taehyung apja nem mutatott tiszteletet a családom felé, nem voltam hajlandó profithoz juttatni őket.

– Egyébként meg, ha te vagy a nyuszi, akkor vörösnek kellene lenned, és nem feketének – bökött a figurára Taehyung.

– Miért vörösnek?

– Mert mindig úgy képzellek el.

– Akkor miért mondtad, hogy amikor kicsi voltam, fekete nyuszi voltam fehér tappanccsal?

– Azért, mert fekete a hajad – tolta fel magát, és beletúrt a hajamba. – Imádom. Meg jól mutat a fekete nyuszi a világosbarna cica mellett.

A figurák sosem csókolóztak, csak fogták egymás kezét, vagy összemosolyogtak némi szívecske társaságában, de az igazi cica sokszor megcsókolta a nyuszit. Éreztem, hogy már többet szeretne, minden csókja egyre követelőzöbb volt, de én egészen idáig vártam. Itt, a szobánkban, este úgy éreztem senki nem fog zavarni, és távol vagyunk a várostól is, ami olyan sok fájdalmat okozott nekem. Nem akartam túlbonyolítani, de különlegessé akartam tenni az újrakezdést.

Az egész napomat ez tette ki. Azt tervezgettem, hogyan vezessem majd fel a szexet. Taehyung belül türelmetlen volt, de tiszteletben tartotta, hogy várni akarok, ezért mindig nagyon óvatosan ért hozzám, és folyton azt kérdezgette, hogy megálljon-e. Ez nagyon kedves és figyelmes volt tőle, de ha azt akartam, hogy a szenvedély elragadjon minket, ezt ki kellett kapcsolnom benne.

Próbáltam apró jeleket adni, többször értem hozzá, puszit adtam neki a többiek társaságában is, ölelgettem és bújtam, de egyszerűen csak aranyosnak gondolt. A vacsoránál már konkrétan úgy éreztem, lőttek a tervemnek, és nem lesz az összebújásból semmi. Főleg, hogy azt tervezték Sugával, hogy megnézik az esti meccset egy-két sör társaságában.

– Jimin, tudnál nekem segíteni? – léptem oda a legmegbízhatóbb barátomhoz.

– Persze, Jungkookie! Mondjad csak!

– Szeretnék ma este kicsit kettesben lenni Taehyunggal, de ők iszogatni akarnak Sugával. Nem tudnád valahogy eltéríteni Sugát ettől az elhatározástól?

Jimin sejtelmesen rám kacsintott, majd odaugrált Suga mögé, és átkarolta a nyakát. Azt nem hallottam, hogy mit mond neki, csak láttam, ahogy mozog a szája, majd Suga bólint egyet, és elhessegeti Jimint. Alig egy perc múlva már a következőt mondta Taehyungnak:

– Bocs, haver, de ugrott az esti program. Fontosabb dolgom akadt.

– Fontosabb? Ne dolgozz már itt is!

– Bocsi, ilyen az élet.

Imádtam Jimint, el sem hittem, hogy ilyen könnyen megpuhította Sugát. Úgy tűnt, a bandavezérnek is van valakije, akinek nem tud ellenállni. Nem is választhattam volna jobb bajtársam magamnak, mint Jimin.

Taehyung persze nem örült a hírnek, ott duzzogott az ágyban, amiért parkoló pályára tették, de kész voltam megvigasztalni. A hideg ellenére egy rövid anyagú boxert húztam, amit könnyű levenni, és egy fehér, rövid ujjú pólót, majd bepattantam az ágyba, és szorosan Taehyunghoz bújtam.

– Taehyungie, mi lenne, ha a duzzogás helyett inkább velem foglalkoznál? – búgtam a nyakába, miközben apró csókokat leheltem rá.

– Szeretnéd? – kérdezte, és eldöntött a párnák közé.

– Igen.

– És mit szeretnél? – csókolt most bele ő a nyakamba. Sokkal jobban csinálta, mint én.

– Mindent.

Átadtam neki magam, nem féltem semmitől, már nem aggódtam azon, mi lesz, ha megint átvág. Tudtam, hogy nem tenné. Taehyung sokat változott, az a rengeteg türelem és gyengédség, amit adott, bebizonyította, hogy próbálja jóvátenni a múlt hibáit. Többé már nem kellett félnem a jövőtől. Elég volt, ha rábízom magam, és megfogom a kezét.

Jin:

Féltem, hogy le fogunk bukni az osztálykiránduláson. Namjoon ahhoz képest, hogy ő volt az osztályelnök, egyszerűen képtelen volt betartani a szabályokat. Én nem akartam elmondani a többieknek, mert féltem, hogy kicikiznének. Jungkook és Taehyung nyíltan vállalták a kapcsolatukat, és azt hiszem, Suga és Jimin között is volt valami, de ez még nem jelentette azt, hogy én akarom, hogy tudjanak a magánéletemről. Egyébként is olyan zavaros volt nekem ez a viszony Namjoonnal. Amikor otthon voltunk, kedves lett, figyelmes és romantikus, de az iskolában rám sem hederített. Értem én, titkolózásnál nem is lehet másképpen, de hiányoltam az apró érintéseket, az összenézéseket, bármit. Mintha az iskolában megszűntem volna létezni a számára, és ez bántott.

– Mit főzöl, szakácsnő? – ölelt át hátulról, és a nyakamba fúrta a fejét.

– Nem vagyok nő – kértem ki magamnak, és kavartam egyet a ragun. Paradicsomos-húsos tésztát készítettem, jó nagy adaggal, mert mindenkinek feketelyuk tátongott a gyomra helyén.

– De morcosak vagyunk – fontak körül a kezei még szorosabban, és apró csókokat nyomott a fülem mögé. – Tedd takarékra az ételt!

– Hagyjál, Namjoon! Most főzök – hárítottam, és még egyet kavartam a paradicsomszószon. Velem ne szórakozzon!

Namjoon azonban nem engedte, hogy figyelmen kívül hagyjam, egy erős rántással maga felé fordított, a hátam mögött elzárta a gázt, és szenvedélyesen az ajkamra tapadt. Úgy tudott csókolni, hogy attól minden gondolat kiürült a tudatomból. Nem akartam mást, csak azt, hogy azok a finom, húsos ajkai tovább kényeztessenek, és megszűnjön körülöttünk a világ.

Hagytam, hogy a fenekem alá nyúlva felültessen a konyhapultra, és készségesen ajánlottam fel neki újra a nyakamat. Fogalmam sem volt, ő milyennek látja a kapcsolatunkat, és mit akar vele kezdeni, de ha hozzám ért, ez nem is számított annyira. Namjoon olyan tökéletes volt. Intelligens, helyes, magas és határozott, tökéletesen kiegészítette az én ügyetlenségemet, kishitűségemet és egyszerű, hétköznapi külsőmet.

– Fúj, én abból nem eszek semmit! – kiáltott fel Hoseok, és én úgy ugrottam le a pultról, mintha a tűzbe ültem volna bele.

– Mi csak… én csak… Mi… – kezdtem volna a magyarázkodást, de semmi nem jutott eszembe, amivel kivághattuk volna magunkat. Teljesen egyértelmű volt, hogy mit csináltunk az imént.

– Ez undorító! Hogy lehet ilyet csinálni a konyhában? – dörzsölte a szemét Hosoek, mintha ki akarná radírozni belőle a korábban rögzítetteket. – Én éhes vagyok.

– Az ételnek nincsen semmi baja. Ez csak a pult – közölte Namjoon nyugodtan. Nem úgy tűnt, mint akit zavarná, hogy lebuktunk.

A barátainkat azonban nagyon is érdekelte, hogy mi van közöttünk, és egész vacsora közben bombáztak a kérdéseikkel. Annyira kíváncsiak voltak, hogy az már felháborító. Mindenféle dologról kérdeztek, még a teljesen magánügy szexualitásról is, és úgy éreztem, menten felrobban a fejem a zavartól. Egymás alá adták a lovat, hihetetlenül jól szórakoztak, miközben én szégyenkeztem, és legszívesebben kimenekültem volna a világból.

Magamban morogva törölgettem a tányérokat, hátha lenyugtat, és reméltem, hogy csak arra a pár órára voltam érdekes téma a barátaimnak, a nap első sugaraival más céltáblát találnak. Annyira magamba merültem, hogy észre sem vettem, valaki folyamatosan kiveszi a kezemből a tányérokat, és gondosan eltörölgeti őket.

– Jin… – bökte meg a vállamat egy idegen ujj, és a meglepettségtől akkorát ugrottam, mint egy nyúl.

– Bambam, a szívbajt hoztad rám! – nyögtem fel, és megdörzsöltem a mellkasomat.

– Sajnálom, csak jó éjszakát akartam kívánni – mosolyodott el, és helyére tette az utolsó poharat is. – Jó éjt, és gratulálok Namjoonhoz. Aranyosak vagytok.

Pontosan ezt vártam volna a barátaimtól is. Gratuláljanak – már ha van egyáltalán mihez –, mosolyogjanak rám, és támogassanak. Egyedül Jungkook és Jimin nem kérdezősködtek, a három bajkeverő viszont rajtuk is túltett.

Hulla fáradtan dőltem be az ágyamba, és csak akkor esett le, hogy van egy szobatársam, amikor Namjoon befeküdt mellém a tusolás után. Nagyon reméltem, nem akarja folytatni azt, amit a konyhában elkezdtünk, mert igazán nem volt se erőm, se kedvem hozzá.

– Megnyugodtál végre? – simított rá a hátamra.

– Szörnyű barátaim vannak.

– Szerintem csak kíváncsiak. Végül is, nem mindennap pasizik be a legmakulátlanabb barátjuk, nem?

– Miért, a pasim vagy?

– Miért, mi más lennék? – nyomott egy puszit az orromra, és szélesen elmosolyodott. – Persze, csak ha akarod.

Automatikusan bújtam a mellkasához, és a szívének ütemére súgtam a válaszomat. Erre vártam már egy ideje, hogy lépjen valamit, és most végre megtörtént. Már kapcsolatban voltam, nem csak egy viszony szereplőjeként őrlődtem.

Jimin:

Nagyon élveztem az osztálykirándulást, végre Sugával lehettem anélkül, hogy a szüleim folyton zaklatnának. Habár nem tudták, hogy milyen kapcsolatban vagyunk, utálták Sugát. Folyton arról papoltak, hogy ne barátkozzak a Min gyerekkel, mert olyan, mint az apja, meg hogy keressek rendesebb, tisztességesebb legjobb barátot magamnak, de én ismertem Suga jó oldalát. Ráadásul mivel sok időt töltöttem náluk, az apját is jobban megismertem, és koránt sem volt olyan szörnyű, mint ahogy azt a szüleim beállították.

– Hatalmas szívességgel jön nekem Taehyung. Engem érdekelt volna a meccs – nyújtózkodott Suga az ágyon. – Szép, hogy összebeszéltek a cukik.

– Cuki vagyok? – ültem oda mellé.

– Pillecukor… – mosolyodott el Suga, és én befejeztem a mondatát.

– … vagy mi a faszom – nevettünk fel mindketten.

Mióta beleegyezett, hogy járjunk, rengeteg mindet megtudtam róla. Például azt, hogy általános iskola utolsó osztályában rövid, vörösre festett haja volt, és úgy nézett ki, mint egy gengszter. El tudtam képzelni, mit szólhatott ehhez az apja. Suga azt mondta, akkor élte a lázadó kórszakát. Nekem ilyenem nem is volt.

– Képzeld, ma Hosoek bocsánatot kért tőlem! – meséltem, a nyakamig húzva a takarót.

– És mégis miért?

– A régi dolgokért, hogy kihasznált, és bele ment a kettőtök játékába.

– Ohh... Milyen… kedves… – kereste a szavakat Suga.

Nem tudtam eldönteni, hogy csak féltékeny, vagy ő is szégyellni magát, és nem tudja, hogyan kérjen bocsánatot. Még sosem beszéltünk erről ilyen részletesen, és nem is akartam túl sokat tépni a számat, szerettem volna elfelejteni, hogy volt a kapcsoltunknak egy ilyen szakasza.

– Hát… én is boccs! – nyögte ki végül. Cserébe egy puszit nyomtam a szájára.

– Felejtsük el!

Nem akartam a múlton rágódni, a jelen számított, és a jövő. Tudtam, hogy csak titokban lehetünk együtt, és ha a szüleim megtudják, hogy milyen kapcsolatom van vele, talán még ki is tagadnak, de bíztam benne, hogy idővel megszeretik. A szüleink utálták egymást, mi viszont szerelmesek voltunk. Bíztam benne, hogy idővel Suga is belém szeret.

Taehyung:

Még soha nem voltam olyan boldog, mint aznap este, amikor Jungkook végre újra odaadta magát nekem. Tudtam, hogy ez egy fontos mérföldkő a kapcsolatunkban, ezért próbáltam különlegessé tenni a számára. A viharok elmúltak.

Legszívesebben folyton vele lettem volna, nem is érdekelt már semmi, csak az, hogy Jungkook boldog legyen. Ezért még a dohányzást is visszafogtam, mert tudtam, hogy utálja a szagát. Igaz, hogy letenni nem tudtam, és nem is akartam, de minimálisra szorítottam vissza, és akkor se mellette füstöltem. Jungkook megérdemelte, hogy boldog legyen, ennyit igazán megtehettem érte.

Egyedül az apám zavart, aki folyton szapulta a JJ lámpacéget. Megértettem, hogy zavarja, amiért rontják az üzletét, de koránt sem volt olyan vészes a helyzet, mint beállította. Ha képes lett volna félretenni a büszkeségét, kollaborálhatott volna Jungkook apjával, és létrehozhattak volna egy olyan telefont, amiben felhasználják Jungkook apjának a technikáját. Egészséges kijelzők? Mit vennének az emberek jobban a mai világban, mint ezt? Tiszta hülye volt, hogy nem lépte meg.

A szüleim az utóbbi időben többször voltak otthon, ami persze nem jelentette azt, hogy oda is figyeltek rám. Anya néha érdeklődött Jungkook iránt, hogy megy neki a suli, mit szeretne csinálni, ha leérettségiztünk, és egyébként is, miért vagyok én olyan jóban vele. Hosszasan ecseteltem, hogy Jungkook milyen okos, ügyes, tehetséges és szorgalmas, nagyon reméltem, hogy Jungkook is képes lesz a kompromisszumra, és elfogadja anyám segítségét. Jungkook tehetséges rajzoló volt, anyám pedig tervező, biztosra vettem, hogy sokat tanulhatna tőle.

A szüleim újabb kinyilatkoztatása arról, hogy ők szeretnek, egy meglepetés ajándék volt az osztálykirándulás végén. Fáradtan és nyúzottan kászálódtunk le a buszról, és nem, hogy személyesen jöttek elénk, de még egy dobozt is cipeltek magukkal. Nem volt túl nagy, majdnem, mint egy mikró, és furcsa, vékony cérnahang jött ki belőle. Amikor belelestem, egy apró, vörös cirmos cica meregette rám a karmait.

– Ez az enyém? – szereltem le a rácsot, és már a kezembe is fogtam az apró jószágot. Nagyon meg volt ijedve, úgy kapaszkodott belém, mintha a világot jelenteném neki, és első látásra beleszerettem.

– Hogy ne legyél olyan sokat egyedül – adott magyarázatot anya.

– Nézzétek srácok, mit kaptam! – rohantam oda a fiúkhoz, és bemutattam nekik az új családtagot. – Taechinek fogom hívni.

Jungkook imádta az állatokat, talán ő lelkesedett érte a legjobban, és nagyon reméltem, hogy Taechi megtanulja, JK barát, és nem vacsora. A szívem szakadt volna meg, ha miattuk kevesebbet találkozhatok Jungkookkal. Hittem benne, hogy úgy, ahogy nekünk, nekik is sikerül jó kapcsolatot kiépíteniük egymással.

Aranyháló (1. évad): 18. fejezet: Boldog születésnapot, Key!

Taemin:

Hajnali négy lehetett, amikor meghallottam az idegesítő kopogást. Key morcosan ráncolta a homlokát mellettem, majd a fülére húzta a takarót, és átfordult a másik oldalra. Sajnos sejtettem, ki keres.

Magamra kaptam egy köntöst, hátha mégis tévedek, és csak a házvezetőnő akar valami nagyon fontosat mondani. Úgy éreztem, az alsónadrágom mintázata nem tartozik rá.

– Taeminie! – súgta alkoholtól fűtötten Minho, és szinte azonnal letámadott, amint ajtót nyitottam.

Hiába húztam el a fejem, nem értette a célzást, a nyakamat kezdte el csókolni, és egyre hátrált velem a hálószoba irányába. A bejárati ajtó tárva-nyitva állt, be akartam csukni, és nem akartam, hogy Minho ezt tegye velem, de még részegen is sokkal erősebb volt, mint én.

Aztán, amikor majdhogynem beestünk a szobába, hirtelen érte a felismerés, hogy nem vagyok egyedül. A meglepettségtől kijózanodott annyira, hogy eleressze a csípőmet, és elhátrálhassak tőle. Nem értettem, miért nem tudom egyszerűen kiadni az útját, és figyelmen kívül hagyni ezeket az éjszakai próbálkozásait.

– Ez meg mit keres itt? – kiáltotta el magát, és az ágyra mutatott. – Te még mindig a legjobb barátoddal dugsz?

– Mi a franc ez a zsivaj? – ült fel Key, és kicsit kómásan, de elég hatásosan árasztotta magából a „magasról teszek rád Minho” aurát. – Hány óra van?

– Mit keresel Taeminnél már megint? – veszekedett tovább Minho, közelebb lépve egyet az ágyhoz.

– Itt aludtam – válaszolt vállat rándítva Key, és megdörzsölte a homlokát. – Ember, szétszakad a fejem, és te itt kiabálsz a semmire! Taeminie, mennyi az idő?

– Negyed öt – olvastam le a digitális óra kijelzőjét. Nem sokat tévedtem azzal a négy körüllel.

– Úristen! Az még nagyon korán van. Minho, miért lármázol az éjszaka közepén? Nincsen neked jobb dolgod? Nem megy a vonatod, vagy valami?

– Éppen a dolgomban akadályozol! – rivallt rá Minho, és nekem kezdett ebből nagyon elegem lenni.

Nem egyszer fordult már elő ez a kései látogatás. Minho lerészegedett, aztán az éjszaka közepén megjelent nálam, és nekem esett. Egy ideig élveztem a titkos, együtttöltött órákat, hiszen szerettem, és azzal nyugtattam magamat, hogy Minho igazából engem szeret, csak a felelősség és az elvárások miatt van hetero kapcsolata. Aztán, ahogy visszahallottam Onewtól, Jonghyuntól és Keytől, a barátnői mellett is rengeteg nőcskéje volt, valószínűleg én csak a cseresznye szerepét töltöttem be a kéjtortájának tetején.

– Minho, jobb, ha mész – tártam ki a hálószobám ajtaját, jelezve, merre van a kifelé.

– Őt választod helyettem?

– Te a listán sem vagy. Menjél a barátnődhöz, és ne velem szórakozz! – adtam ki az útját.

Egyedül ez sosem ment, mert mindig elcsábultam, engedtem neki, nem szóltam, csak kiélveztem azt a pár percnyi örömet, amikor vele lehettem, de Key közelsége bátorságot adott. Már rég ki kellett volna ezt mondanom, hiszen pont ezért szenvedtem, és ezért nem tudtam tovább lépni. Az ex az ex, a múltban kell maradnia, nem léphet át a jelenbe, mert akkor minden erőfeszítés teljesen felesleges.

– Kapjátok be! – vágta oda Minho, majd úgy távozott, mint egy forgószél. A bejárati ajtó nagyot csapódott mögötte.

– Fúj, nem akarok hányni! – kommentálta Key a felszólítást, majd visszafeküdt az ágyba, mintha az előbb éppen csak körülnézett volna. – Zárd kulcsra az ajtót, Taeminie, és gyere vissza aludni!

Úgy tettem, ahogy mondta, és a kulcsot is benne hagytam, hátha eszébe jut Minhónak, hol van a pót, és vissza találna jönni. Nem akartam újabb balhét, csak odabújni Key mellé, és elfeledkezni arról, hogy ez a kis közjáték egyáltalán megtörtént. Minho nem volt normális, ha azt hitte, hogy örökké hagyni fogom, hogy kihasználjon.

Key:

Meglepett, amikor Minho rám írt, találkozzunk. Sejtettem, hogy az éjszaka történtek kavarták fel annyira, hogy elhívjon egy kávézóba, és előre készültem, hogyan adjam a tudatára, hogy egy önző pöcs. Undorító volt, amit Taeminnel művelt, az a kis hülye meg nem tudott kiállni magáért. Én voltam az „anyja”, nekem kellett helyre tenni az idióta exét, ha neki nem volt elég bátorsága hozzá. Nem hagyhattam, hogy ez a huzavona tovább folytatódjon.

A café, amit választott, teljesen random lehetett neki, mert mindentől távol volt, és egy pillanatra még az is megfordult a fejemben, hogy esetleg meg akar mérgezni, de aztán elvetettem az ötletet. Minho nem az a ravasz fajta, ő minden erővel old meg.

– Beszélni akarok veled Taeminről – kezdte, amint leült az asztalhoz.

– Oké – vettem a kezembe az itallapot, és rendeltem egy teát. Tejes dolgokat nem kívántam, a másnaposságtól még mindig úgy éreztem magam, mint aki egy dobozba szorult. – Mondjad.

– Ne kavarj Taeminnel!

– Negatív. Felnőtt emberek vagyunk, és azt csinálunk, amit akarunk. Ha jól tudom, nincs senkije.

– És te mondod magad a legjobb barátjának? – szegezte nekem a kérdést, villámló szemekkel. – Kihasználod.

– Wow! – mímeltem megdöbbenést, de a fejemnek nem tetszett túlzottan az erős mimika. – Te ismered ezt a szót? Csoda.

Minhót az őrületbe tudtam kergetni azzal, ha nem úgy reagáltam, ahogy várta. Ő azt akarta, hogy szégyelljem magam, meghunyászkodjak, komolyan vegyem, amit mond, úgyhogy pont az ellenkezőjét tettem. Egyszerűen szánalmasnak és aljasnak gondoltam őt. Egy szót sem kellett volna mondania azok után, amit a gimiben Taeminie-vel művelt, arról ne is beszéljünk, hogy az aktuális barátnőit is rendre csalta. Az ilyen embertől én nem fogadtam el bírálatot, vagy erkölcsi prédikációt. Semmivel nem volt jobb annál, aminek engem akart beállítani.

– Ne szórakozz, Kibum! Hagyd békén Taemint!

– Bocsi, de nem tehetem. Én vagyok az anyja – rántottam meg a vállaimat, majd kedvesen rámosolyogtam a pincérre, és kortyoltam egyet az italomból. Hála az égnek, hogy nem tűzforrón hozták ki. Ez egy jó hely.

Minho kezdett kiakadni rám, a halántékán egyre többször rándult meg egy ér, és az állkapcsát is szorosan összezárta. Egy támadni kész kutyának tűnt, de nem ijedtem meg tőle. Mit tehetett volna? Bemos egyet? Taemin sosem bocsátaná meg neki, ha bántana. Csak a szavaival üthetett, de nem tudott olyat mondani, amivel megbánthat.

– Miért kell neked ekkora ribancnak lenned?

– Ez az új divat, nem tudtad?

– A francba már, Key! Vedd komolyan, amit mondok! – csapott az asztalra, mire a pultból felénk kapták a tekintetüket.

– Ha csapkodsz, ki fognak dobni minket – hajoltam közelebb az asztalhoz suttogva. – Meg akarom még inni a teámat.

– Teszek a teádra! – morogta. Tényleg elhitte magáról, hogy kutya. Aranyos. Maximum egy csivava lehetne.

A beszélgetésünk teljesen felesleges volt, mert nem akartam teljesíteni, amit kért. Elmondhatta ezerszer, hogy nem akar a képben látni, akkor sem érdekelt. Taemin a legjobb barátom, bármit megtennék érte. Nem akartam én kavarni vele, csak így alakult, mindketten a másiknál kerestük a vigaszt, de azonnal félreálltam volna, ha olyasvalakit talál, aki jól bánik vele, tiszteli és szereti. Minho nem ilyen ember volt, úgyhogy leshette, hogy szívességet teszek neki.

– Ha jól tudom, neked barátnőd van, úgyhogy még annyi közöd sincs Taeminhez, mint a középsuliban. Mondhatsz engem mindenféle ribancnak, de te csaltad meg, te dobtad el, miután már nem kellett, és te játszadozol vele évek óta. Ki is a szemét kettőnk közül? – világítottam rá a viselkedésére.

Engem egy cseppet sem érdekelt Minho lelki fejlődése, csak Taemin érdekeit tartottam szem előtt. Ő nem tudott kiszállni ebből a mérgező viszonyból, csak akkor menekülhetett meg, ha Minho egy ideig békén hagyta, Taemin pedig talál valakit, aki bátorságot és védelmet adhat neki. Bíztam abban, hogy egyszer valaha talán Minho is érzett valamit Taemin iránt, és képes arra, hogy félretolja az egóját.

– Te meg a legjobb barátja vagy, és lefekszel vele. Nem gondolod, hogy ez álszentség?

Útisten, de hülye vagy! – gondoltam, és kiittam a csészém tartalmát. Felesleges volt tovább tépnem a számat, Minho nem értette, hol a hiba a viselkedésében. Nem maradt más választásom, mint úgy óvni Taeminie-t, mintha tényleg a gyerekem lenne. Komolyan kitűntethettek volna a legjobb barátnak járó díjjal.

Taemin:

Habár az egész hetemre rányomta a bélyegét Minho érkezése, megpróbáltam a munkámra koncentrálni. Lehet, hogy csak én voltam túl szerencsés, de ha mindent beleadtam, a gyerekek meghálálták. Az ügyességük és odaadásuk pedig engem is megnyugtatott, Minho nem ért annyit, hogy miatta gondjaim legyenek az iskolában.

Nem tudom, miért voltam képtelen arra, hogy elküldjem. Annyira nyilvánvaló volt, hogy így kellene tennem, mégis újra és újra megbuktam. Annyira szerettem volna olyan határozott és bátor lenni, mint Key. Irigyeltem az életét, pedig biztosan neki is voltak nehéz pillanatai. Szerettem volna, ha ilyenkor rám támaszkodna, de még a saját problémáimat sem tudtam megoldani, hogyan segíthettem volna neki?

– Lee tanár úr! – futott oda hozzám Jimin, amikor leadtam a kulcsot. Nem értettem, mit keresett az iskolában, hiszen már rég véget ért az órája. – Jöjjön, hozom a táskáját! – emelte le a táskát a vállamról, és már kint is volt. Meg sem várta, hogy beleegyezzek.

Nem értettem, hova ez a nagy sietség, és még meglepőbb volt, amikor átlépve a küszöböt, szélesen rám vigyorgott. Kicsit úgy éreztem magam, mintha én lennék a macska, akit becsaltak a dobozba, és most kiröhögik a naivitását.

– Menjünk vásárolni, hyung!

– Jó, de mi volt ez az előbb? Minek akarod vinni a táskámat?

– Az csak elterelés volt. Gondoltam, nem akarod, hogy hyungnak hívjalak odabent.

Először elmosolyodtam Jimin éleslátásán, aztán hirtelen tőrt rám a rossz érzés. Miért zavarna, ha így hívna? Csak nem tudja, hogy…? Bele sem akartam gondolni, mi lenne, ha kiderülne, hogy miért rúgtak ki az előző állásomból. A gyerekek soha többé nem bíznának bennem, és nagyon fájna, ha elveszíteném Jiminie bizalmát.

Egész úton ezen feszengtem, és alig beszéltünk valamit a tanítványommal. Neki nagyon jó kedve volt, folyamatosan mosolygott, és ügyesen próbálta elrejteni az izgatottságát, de a rúgózó lábai elárulták. Fogalmam sem volt róla, mit talált ki nekem, de mióta Key a barátom volt, nem szerettem a meglepetéseket.

Már sokszor láttam a boltjukat a plázában, de sosem mentem be, mert első látásra tudtam, hogy nem az én pénztárcámhoz szabták ott az árakat. Pedig a ruhák nagyon divatosak voltak, az anyaguk nem olcsó posztó, a varrás tökéletes, minden nagyon minőségi, csak egy tanári fizetéshez túl drága.

– Jó napot, Park úrfi! – hajtoltak meg Jiminnek az alkalmazottak, aki csak zavart mosollyal viszonozta a köszöntést, és megragadva a kabátomat húzott a hátsó részre.

Látszott rajta, hogy nem szereti ezt a kivételezést, és megértettem, hogy így érez. Én nem voltam örökös, de akadt pár szülő, akik istenként kezeltek, annak a reményében, hogy a fiúk központi szerepet kap a koreográfiában. Ilyen kérésekkel nálam rossz ajtón kopogtattak, csak a tehetség és a szorgalom segíthetett a hátsó sorban állóknak, engem nem érdekelt se a pénz, se az ajándék, amivel próbáltak megvenni maguknak az anyagias szülők. Ők sajnos ezt nem értették meg, és kitartóan próbáltak lekenyerezni.

– Ezt még nem dobtuk piacra, Key hyung biztosan nagyon örülne, ha neki lenne meg először – nyitott ki egy dobozt Jimin, és bizalmasan közelebb tolta hozzám.

Gyönyörű sálak voltak benne, alig bírtam választani. Végül egy fekete darabot emeltem ki, amin absztrakt minták sorakoztak. Key imádta az ilyen merész darabokat, biztos voltam benne, hogy azonnal tudna egy kész szettet összerakni ehhez az egy darab sálhoz. Nem is értem, miért nem stylistnak tanult a sminkmesterség helyett.

– És ha ezt még nem mutattátok be, akkor mennyibe kerül?

– Semennyibe, hyung.

– Az kizárt! – kötöttem az ebet a karóhoz. – Ezért emberek dolgoztak. Úgy igazságos, ha fizetek érte.

Ezen elveszekedtünk egy ideig, végül Jimin elintézett egy telefont, és mondott egy olyan összeget, amit én sokalltam egy sálért, de biztosra vettem, hogy ennél drágábban fogják majd adni. Végül nem kértem a visszajárót a boltban, és a szerzeményemmel indultam volna, hogy meghívjam Jimint vacsorázni, de ő még nem fejezte be a meglepetéseket.

– Menjünk be oda is, hyung – mutatott egy csillogó ezüstös fényben izzó boltra. A fotocellás ajtó fölött hatalmas, hurkos betűkkel a „Mine” felirat díszelgett. Emlékeztem rá, hogy ennek az örököse Jimin egyik barátja, és Key majdnem fangörcsöt kapott, amikor ezt megtudta.

– Nem hiszem, hogy megengedhetem magamnak – mondtam kissé szégyenkezve, de Jiminie csak mosolyogva előhúzott a zsebéből egy 50%-os kupont.

– Így olcsóbb lesz, hyung.

Legnagyobb meglepetésemre ebben a boltban is kitüntetett figyelemmel kezelték Jimint, pedig biztosra vettem, hogy ez az üzlet nem a családjához tartozik. Talán a gyerekek barátsága miatta, de sikerült vennem fél áron egy olyan nyakláncot Keynek, ami teljes áron sírva fakasztott volna.

– Több ajándékot nem veszünk – emeltem fel a két papírzacskót, amikor kiléptünk az üzletből.

– Rendben, hyung, de együnk valamit, mert éhes vagyok.

– Jó. Meghívlak.

Élvezet volt együtt vacsorázni Jiminnel, még akkor is, ha csak hamburgert ettünk, és az egész kezem ragadt a majonéztől. Ahogy a gyorsétteremben mesélt nekem az iskolában történtekről, úgy éreztem, mintha a bátyja lennék. Igaz, hogy a testvéri szeretetnél sokkal többet éreztem iránta, de örültem, hogy ilyen közel engedett magához. Jimin csodás teremtés volt, reméltem, talál maga mellé egy olyan személyt a saját korosztályából, aki tiszteli és szereti. Megérdemelte, hogy boldog legyen, hiszen olyan tiszta és jószívű tudott maradni abban az undorító luxusvilágban, amibe beleszületett.

Mivel az ajándékaim megvoltak, nem maradt más feladatom, mint megszervezni Keynek a meglepetés bulit. Minhót nem akartam felhívni, nehogy azt higgye, elfelejtettem azt a hajnali látogatást, inkább Jinkit kértem meg, hogy szóljon neki. Jonghyun problémázott egy darabig azon, hogy még ajándéka sincsen, és egyébként sem áll úgy anyagilag, hogy Keynek megfelelő ajándékot tudjon venni, de mind a ketten tudtuk, hogyha egy tábla csokit kapna tőle, Kibum annak is örülne.

Minden készen állt arra, hogy a hétfő jól alakuljon, amikor Key felhívott délben, hogy szörnyű hírt közöljön.

– Be kell ma mennem dolgozni – panaszolta. – A születésnapomon! Hogy lehet a madam ilyen szívtelen?

– De nem kérhetsz szabadnapot? – aggodalmaskodtam. Így a meglepetés bulinak lőttek.

– Azt mondta, hogy nagyon fontos, hogy ott legyek. Nem értem. Fogalmam sincs, milyen herceg fog ma nálunk bulizni, de még délután is be kell mennem eligazításra. Istenem! Miért én vagyok a legjobb? Folyton dolgoztatnak.

Teljesen ki voltam bukva. Key általában kettő-három körül végzett, és még ha én fenn is maradtam volna addig, mindenki dolgozott másnap, teljesen megértettem, ha emiatt lemondják.

– De azt beszéltük, hogy átjössz, és ketten megünnepeljük a szülinapodat! Most mi lesz a tortával?

– Majd megeszem, amikor végeztem. Tudod, hogy mindig éhes vagyok. Majd csörgetlek, amikor elindulok, addig meg aludj nyugodtan.

Ebben maradtunk, és amint Key letette a telefont, már hívtam is a srácokat, hogy változik a terv. Legnagyobb meglepetésemre nem zavarta őket a dolog, Jonghyun még külön örült is neki, hogy, ahogy ő mondta „olyan lesz, mint egy sátorozás Taeminie nappalijában”. Azért nagyon reméltem, szúnyogriasztót nem hoz magával.

 A legjobb az lett volna, ha tényleg én sütöm a tortát, de dolgoztam, úgyhogy maradt a rendelés, és csak az italok megvásárlását mondhattam magaménak. Szerettem volna, ha szabadnapot kapok, vagy aznapra valaki átveszi a késő délutáni csoportjaimat, de mivel utáltak a kollégáim, erre nem számíthattam.

Először Jonghyun érkezett meg, sokkal hamarabb, mint kellett volna, de legalább segített a takarításban, és mire Minho és Onew beestek, már enni lehetett a padlóról. Minho nem nézett a szemembe, de hamar feltűnt, hogy úgy akarja alakítani a dolgokat, hogy kettesben maradjunk. Nem volt mit mondanom neki, úgyhogy folyton Onewn lógtam, nehogy Minho szerencsével járjon. Ez Key bulija volt, tökéletesnek kellett lennie, nem fért bele, hogy kiboruljak az exem baromságai miatt.

Szerencsére jól el tudtuk foglalni magunkat, a tévében mindig talál az ember valami érdekeset, de éjfél felé már mindenki kezdett nyűgössé válni. Próbáltam oldani a feszültséget, elővettem pár csomag chipset, és kinyitottuk az egyik alkoholos pancsot is, de hajnali kettőre a vendégek türelme már elfogyott.

– Mégis mikor végez már Key? – nyújtózott egyet Onew.

– Ilyenkor szokott lemenni az utolsó fellépése. Odatelefonálok, hogy áll – ragadtam telefont, és tárcsázni kezdtem.

Hiába próbálkoztam, Key ki volt kapcsolva, ami nagyon nem volt jellemző rá. Mindig bekapcsolva hagyta az öltözőben, lehalkítva, hogy lássa, ki kereste, és vissza tudja hívni. Furcsálltam, hogy nem tudom elérni, de csak akkor kezdtem el igazán aggódni, amikor a madam sem reagált a hívásaimra. Több mint furcsa, hogy egyiküket sem lehet elérni, így Key egyik munkatársánál próbálkoztam. Mivel sokszor segítettem be a táncokba, többüket is ismertem, és Jessica felvette a telefont.

– Szia, Jess! Már többször hívtam Missyt, de nem veszi fel. Nem tudod véletlenül, hogy mikor végez? – Szinte kiabáltam a telefonba, hogy halljon. Mögötte hatalmas ricsaj volt, és mintha sziréna hangját vettem volna ki az emberek nyüzsgő hangzavarából.

– Jaj, Taemin! – sírt fel keservesen, mint akinek megszakadt a szíve. – A madam még nem hívott fel?

– Nem, én kerestem őt, de ki van kapcsolva. Mi történt? Key jól van?

– Key… Key… megsérült – nyögte ki szakadozva, a hangján a sírástól olyan rekedt lett, hogy alig értettem. – Bevitték a központi kórházba.

Több sem kellett, anélkül rohantam a kabátomért, hogy bármit mondtam volna, és Onew alig ért utol a kapuban. Nem is emlékszem, pontosan mit mondtam neki, csak azt tudom, hogy Minho karjai erősen körbezártak, majd betuszkoltak egy taxiban. Olyan rossz érzésem támadt, mint még soha. Összeszorította a félelem a mellkasomat, és folyton azon járt az agyam, mit fogok csinálni, ha Key súlyosan megsérült. Hiszen születésnapja volt, és nála rosszabb beteget el sem lehetett képzelni.

Fogalmam sem volt, melyik műtőbe vihették be, és mivel nem voltam a rokona, semmilyen információt nem közölhettek velem, úgyhogy a madamot kellett megkeresnem. Színes ruhákat és nagy testet kerestem, minden folyosót úgy jártam végig, mint egy őrült, és amikor ráakadtam, azonnal kérdőre vontam.

– Mi az, hogy Kibum megsérült? Hogy van? És maga miért nem hívott fel?

A madam arca beesett volt és holt sápadt, a szemei vörösek és kisírtak, valami hatalmas baj történhetett, nem egy egyszerű bokaficamról volt szó, vagy egy lángra kapott vezetékről.

– Taemin, nem is tudom, hogyan mondjam el… – kezdte, még jobban elmaszatolva a sírástól egyébként is elkent sminkjét.

– Csak mondja már el! – üvöltöttem rá. Annyi feszültség tombolt bennem, hogy úgy éreztem, menten felrobbanok. Valamin, vagy valakin le kellett vezetnem a dühömet.

– Keyt… Kibumot… Lelőtték – zokogott fel, és legszívesebben újra kiabáltam volna, de nem tudtam mit mondani.

Ezer gondolat cikázott át a fejemen egy másodperc alatt, és ettől megszédültem egy kicsit. Erősen kapaszkodtam meg a hideg korlátban, és kényszerítettem magam, hogy feltegyem a következő kérdést. Közben a fiúk is megérkeztek, és Jonghyun biztosan állt mögöttem, hogy támogasson, ha szükségem lenne rá. Hálás voltam, amiért az aggódás közepette is tudott rám figyelni.

– Hogy van Kibum, asszonyom? – vette át a szót Onew, mert én nem bírtam megszólalni. Mintha összeragadt volna a szám, egy hang sem jött ki belőlem. Talán túlságosan rettegtem a választól.

– Valaki rálőtt a bárban. Azonnal behozták a mentősök, de… Annyira sajnálom, fiúk. Kibum… Kibum nem élte túl.

Akkorát dobbant a szívem, hogy azt hittem, menten beletörök, majd hűvös zsibbadtságot éreztem a tagjaimban, és egy szürke massza után mély sötétség borult körém. Az utolsó gondolatom az volt, ez egyszerűen nem lehet igaz.

Aranyháló (1. évad): 17. fejezet: A táncosok csatája

Taemin:

Nagyon vártam a közös, pénteki táncórát a srácokkal, imádtam őket tanítani, ilyenkor mindig úgy éreztem, mintha még fiatalok lennénk. Mivel a barátaim voltak, velük sokkal keményebb voltam, mint a diákjaimmal, hiszen én vagyok a maknae, és sokszor nem vettek komolyan.

– Nézd, Taeminie! – dugta az orrom alá a tabját Key. Úgy beszéltük meg, együtt megyünk a táncórára. – Utánanéztem Jiminie osztálytársainak. Ezek mind dúsgazdagok.

– Minek nyomoztál utánuk? – kérdeztem fejcsóválva. Keynek semmi joga nem volt ezt tenni.

– Mert érdekelt – rántotta meg a vállát. – Itt van például Jeon Jungkook…

Kezdte, és lassan mindent megtudtam Jimin barátairól, hála az internetnek, és a közösségi oldalaknak. Jungkook apja lámpában utazott, Seokjiné informatikus, Namjooné – aki az utóbbi időben jelent meg a közös képeiken –, ügyvéd, Taehyung szülei telefonokban utaztak.

– Amikor először ránéztem erre Hoseok srácra, biztosra vettem, hogy lovardájuk van, de ennél sokkal menőbb, egy kész hotellánc. Úristen, ha nekem lenne egy hotelem! – merengett el Key.

Én nem vágytam a gazdagok életére, tökéletesen meg voltam elégedve azzal, amim volt. A lakásomat a saját pénzemből vettem, megdolgoztam azért, hogy mindig egyre szebb legyen, és büszke voltam arra, hogy jól megfizetnek a tehetségemért.

– A legjobb viszont most jön – lett Key egyre izgatottabb. – Jimin legjobb barátjáé a Mine ékszer- és óraüzlet, ahol a legszebb ékszerek vannak a világon, és mindegyik egy kész vagyonba kerül. Jimin pedig a Price Joy’s ruhamárka örököse – itt már egészen euforikus állapotba került. – Taemin, ezt miért nem mondtad el nekem? A PJ a kedvenc ruhamárkám, minden fizetésem után bemegyek oda, körülnézek, és félig sírva kijövök, hogy miért nincs nekem ennyi pénzem. Minden annyira divatos, és puha, és csodálatos.

Ha valamivel le lehetett Keyt venni a lábáról, az a divatos ruhák voltak. A szülésnapi és egyéb ünnepekre ezért nem volt nehéz ajándékot venni neki, a pénztárcám azonban sokszor megsínylette a dolgot, ugyanis csak a legdivatosabb és legdrágább darabok tetszettek neki. Tudtam, hogy valószínűleg egy középkategóriás pulcsinak is nagyon örülne, ha tőlem kapja, de én mindig a legjobbat akartam megadni neki.

– Szóval? Miért nem mondtad nekem, hogy Jimin a kedvenc ruhamárkám örököse?

– Azért, mert én sem tudtam. Nem szoktam vájkálni a diákjaim magánéletében. Neked sem kellene – zártam le a tabját, és összeszedtem a tányérokat.

Diétaellenes voltam, mert nem láttam értelmét annak, hogy valaki éheztesse magát. A diákjaimat se engedtem, hogy így tegyenek. Ha nem tudnak koncentrálni, mert éppen kilyukad a gyomruk, akkor kárba vesz minden gyakorlásuk. Azzal nem volt baj, ha valaki megválogatta, hogy mit evett, és megpróbált egészségesen táplálkozni, de mélyen elítéltem azokat a kollégáimat, akik erősítették a félelmeket a gyerekekben, és azzal piszkálták őket, hogy nem elég kecsesek, és le kellene adniuk pár kilót.

– Helloka – integetett oda Key a portásnak, aki csak zavartan bólintott egyet válaszul.

Key aznap hihetetlenül beégetett. Ebédszünetben a portás azzal várt, hogy az anyám otthagyott nekem egy doboznyi házi kosztot, és amikor kinyitottam, a jókívánságos papíron Key nevét olvastam. Képes volt bejönni a munkahelyemre azért, hogy ebédet hozzon nekem, és azt mondta a recepción, hogy az anyám. Nagyon reméltem, hogy nem női ruhába libegett be, de ezt a részletet nem volt hajlandó elárulni nekem.

– Alig várom, hogy elkezdjük az új koreográfiát – csapdosta össze a tenyereit Key. – A bemutatód alapján nagyon király lesz.

Mindig én találtam ki a koreográfiákat, de ezeket sosem adtuk elő senkinek, csak önmagunk szórakozására táncoltunk. Mások kocsmázni mentek, diszkókban ropták, vagy közösen nézték a focimeccset, mi inkább táncoltunk. Ilyen az, ha valaki művészeti iskolába járt.

– Bakker, megjött a tanár! – ugrott le Minho a sarokba tolt asztalról, amire Key is mindig felült, amikor megnézte az óráimat. Hihetetlen, hogy a diákkori rebellis viselkedés hogy beleívódhat egy ember szokásaiba.

Próbáltam nagyon türelmes lenni velük, de Minho és Onew folyton ontották magukból a hülyeséget, Jonghyun unatkozott, mert túl hamar megtanulta a mozdulatokat, Key meg mindig felvetett egy témát, amiről aztán tíz percig folyt a diskurzus, és alig haladtunk a tanulással.

– Ha nem figyeltek, következőleg ti fogjátok csinálni az egészet! – dobbantottam egyet. A megbánás helyett azonban kapva kaptak az alkalmon.

– Ez mekkora ötlet! – lelkesedett fel Onew. – Váltogathatnánk egymást a tanárságban. Mindig más koreográfiáját tanulnánk meg. Tök izgi lenne. Legutóbb a suliban csináltunk ilyet.

– Isten ments attól, hogy Key koreográfiáját kelljen tanulnom! – emelte a magasba a kezeit Minho, mire Kibumtól kapott egy kárörvendő, ördögi mosolyt.

Az ötletet végül megszavaztuk. Én sem bántam, ha nem mindig nekem kell kitalálni a mozdulatokat, eleget koreografáltam a munkaidőmben. A lényeg az volt, hogy jól érezzék magukat, hiszen a táncnak erről kellett szólnia, főleg, ha az ember hobbiból űzte.

– Be kellene ülnünk valahová – vetette fel Onew útközben.

– Én nem kérek csirkét – rázta ki a hideg Jonghyunt. Szegény, a múltkori közös zabálásnál annyi csirkecombot evett, hogy alig bírta magában tartani a későbbiekben.

– Úgy gondoltam, piálni – korrigált Onew, de úgy sejtettem, eredetileg a KFC volt az útitervében.

Már éppen megszavaztuk volna az ötletet, amikor Minho a kosárlabdapálya felé mutatott.

– Ott bunyó van. Nézzük meg! – ragadta meg Jonghyun karját, és rohanni kezdett a rácsok felé.

Én nem értettem, mi olyan érdekes egy verekedésben, de végül mind követtük őket, és kellemesen csalódtunk. A verekedés helyett táncversenyt tartottak, és nem is akárkik mérték össze az erejüket. Key majdnem kilökdöste a bordámat, amikor felismerte Jimint.

Az összes srác ott volt, akiknek Key utána járt, és legnagyobb meglepetésemre, elég jó táncot produkáltak. Nem csak, hogy egyszerre mozogtak, de láthatóan élvezték, és még a hátul állók is mindent beleadtak. Táncos voltam, és tanár, láttam elsőre, kinek mennyi tehetséges van a tánchoz, és meglepő, milyen sok csiszolatlan gyémántot gyűjtött Jimin maga mellé. Hoseok kimondottan jól mozgott, biztosra vettem, hogy már évek óta táncol. Könnyen legyőzték az ellenfelüket.

– Menjünk oda, és alázzuk porig őket – ajánlotta Minho, és már le is ugrott a nézőtérről. – Hé, pöcsösök! Mérkőzzetek meg velünk is!

Nem hittem el, hogy a barátaim rákényszerítenek, hogy táncoljak a saját tanítványom ellen. Ráadásul Minho tudott még rontani is a helyzeten, fél freestyle-t akart, tehát random nyomtak be valamit, amit éppen a játszott a rádió, és arra kellett csatázni. Legszívesebben elbújtam volna.

– Kezdjük először kész koreográfiával, aztán jöhet a battle – mondta Hosoek, aki a csapat vezetőjének tűnt.

Amíg ők felálltak, és elnyomták nekünk a produkciót, mi forró dróton arról sugdolóztunk, melyik koreográfiát vegyük elő. Én a legutóbbira szavaztam, az volt a legfrissebb.

– Csináljuk meg az Everybody-t – ajánlotta Minho. Régen láttam ilyen felpörgöttnek.

– Még a mostani táncot sem tudjátok – törtem le a lelkesedését.

– Az Everybody-t álmomból felkeltve is tudom, úgy belénk verted – csatlakozott Onew a kebelbarátjához.

Megint leszavaztak, az Everybody-val kellett kiállnunk, és legnagyobb meglepetésemre úgy mozogtak, mint a robotok, egyetlen hibát sem vétettek. Nem gondoltam volna, hogy ennyire érdemes munkát végeztem, hogy majdnem fél éves távlatból is tudták a mozdulatokat. Ez egy kicsit megnyugtatott.

A battle résznél látszott, kik az igazán jó táncosok a másik csapatban, Hosoek, Jimin és Jungkook léptek előre legtöbbször, tőlünk Minho, Jonghyun és Onew bontogatta a szárnyait. Úgy éreztem, ez az egész harc nem fair, ők lehet, hogy tapasztalt táncosok, de mi rájuk verünk minimum négy évet, plusz Jonghyunnak, Keynek és nekem az a munkánk, hogy táncolunk.

– Jimin, te jössz! – lökte előre Hosoek a tanítványomat, amikor klasszikus csatornára tévedt Namjoon ujja.

Jimin táncából néha visszaköszöntek a saját mozdulataim, de ott voltak azok a jellegzetes jimines megoldások, amiket úgy szerettem, és amikor előre léptem, alig vártam, hogy egymásra felelgessünk. Visszafogtam magam, mégis csak én voltam a tanár, aztán elvitt a lendület, és folyamatosan egymásra licitáltunk. Amikor új stílus következett, szinte fájt átadni a helyem, Jiminnel „együtt” táncolni olyan volt, mintha olvasnánk egymásban. Egészen megkönnyebbült a lelkem.

– Kim Kibum! Kim Kibum! – skandálták a srácok, még Minho is, amikor lánytánc következett.

Key dívamozgását nem tudta leverni Hosoek egészen jó utánzata, és összesítésben legyőztük a fiatalokat, de emiatt nem maradt bennük tüske, mindenki nagyon jól szórakozott. Olyannyira, hogy együtt indultunk tovább, és Minho nagyon hamar rávette őket, hogy jöjjenek el velünk szórakozni.

– Szerintem ez nem jó ötlet – duruzsoltam Onew fülébe. – Mégis csak Jimin tanára vagyok. Nekik már otthon kellene lenniük, és biztosan nem ihatnak alkoholt.

– Nyugi, már Taeminie! Most nem vagy a tanára, és egyébként is isznak, nem kell nekik a te beleegyezésed.

Akkor se tudtam elengedni magam, folyton azt figyeltem, nem kerülnek-e bajba, és hiába ittam, még az alkohol sem oldotta a feszültségemet. Jimin szülei nagyon szigorúak voltak, az apja még engem is letesztelt, hogy elég jól beszélem-e az angolt, kötve hittem, hogy csak úgy elengedné a fiát az éjszakába.

– Missy, édesem, hát te meg mit keresel itt? – nyomott satuféket előttünk egy fiatal srác, és két arcra puszival köszöntette Keyt. – Ilyen helyekre is jársz?

– Jaj, hát tudod, hogy van ez! – nevetett fel Key, és a hosszú ujjaival hátrébb tolta a tagot, hogy ne álljon be az intimszférába. – A buli mindenhol buli.

Egy ideig még elcseverésztek, aztán a hívatlan vendég tovább állt, és Key arcáról leolvadt a gyorsan felkapott vigyor. Hihetetlen, hogy milyen hatásosan meg tudta játszani magát, egyáltalán nem látszott rajta, mit gondol rólad, csak ha úgy akarta, hogy megtudd.

– Hogy én mennyire utálok jópofizni! – sóhajtott fel. – Miért ne bulizhatnék hetero helyen? Talán tilos, vagy mi? Ő is itt van, egyébként.

– T-Te vagy Missy? – kérdezte dadogva Jungkook.

Ez a fiú nagyon furcsa volt. Amikor táncolt hihetetlenül domináns lett, uralta magát és a mozdulatait, és fitogtatta is rendesen a tehetségét, meg a jó adottságait, de amint bejöttünk a szórakozóhelyre, lefoglalt egy bárszéket, és úgy ült ott, mint akit mindjárt összenyom a tömeg. Hihetetlenül befeszült, jobban, mint én.

– Csak nem ismersz? – pattant oda mellé Key.

– Láttam már rólad videót – vallotta be pirulva Jungkook.

– Jaj, de édes vagy! Egy rajongó – simított végig Key az arcán.

Úristen, ki ne kezdjen azzal a gyerekkel! – léptem oda mellé, hogy uraljam a helyzetet, ha Key túlzásba esne. Jungkook aranyos fiúnak tűnt, egyáltalán nem volt Key esete, aki inkább a férfias, macsó fiúkat szerette, de Jungkook arca magában rejtett némi lehetőséget arra, hogyha idősebb lesz, dögleni fognak utána a lányok. Vagy a fiúk, ez részletkérdés.

– Hyung, táncolsz velem? – lépett oda hozzám Jimin izzadt hajjal, és kipirult arccal. Eszméletlenül helyes volt.

– Tíz lépés távolság a kiskorúaktól – figyelmeztettem Keyt, mielőtt Jiminnel tartottam volna.

Jimin teljesen elvarázsol, ebben minden alkalommal egyre biztosabbá váltam. Ahogy mozgott, az egyszerre volt ismerős és hihetetlenül újszerű, bármibe, amibe belekezdett, azt képes volt a saját arcára formálni. Nagyon reméltem, hogy a szülei nem fogják kiirtani belőle ezt a születetett képességet, és hatalmas színpadokon fogom viszont látni. Én leszek a legnagyobb rajongója, és mindent megteszek azért, hogy támogassam.

– Jiminie, beszélhetnék veled valamiről odakint? – hívtam ki, de mielőtt távoztunk volna, azért vetettem egy gyors pillantást Keyre. Még mindig Jungkookkal cseverészett, de nem vitte túlzásba a flörtölést, nem nyúlt hozzá, és nem is hajolt túl közel, úgyhogy egyedül mertem hagyni őket.

Fogalmam sem volt róla, hogyan kezdjek bele, hiszen sosem szerettem szívességet kérni. Jimin várakozva pillantott rám, a tekintetében gyermeki kíváncsiság égett. Annyira tiszta, és olyan fiatal volt. Ha egyidősek lettünk volna, minden kétség nélkül hajoltam volna oda hozzá, hogy addig csókoljam, amíg bírom, de így nem tehettem meg.

– Jövő hét hétfőn lesz Key születésnapja, és meg szeretnélek kérni, hogy kísérj el ruhát válogatni.

– Én? – lepődött meg Jimin. – Nem hiszem, hogy olyan jó a divatérzékem.

– Nos, a ti boltotokban akarok venni neki valamit. Gondoltam, te jobban ismered a kollekciót, mint én.

– Nálunk? – ugrott egyet Jimin örömében. – Köszönöm szépen, hyung. Persze, hogy segítek. Még kedvezményt is el tudok intézni neked.

– Arra semmi szükség – utasítottam vissza. Volt nekem pénzem, és nem azért kértem meg Jimint, hogy visszaéljek a befolyásával. – Nekem elég, ha velem tartasz.

Ebben maradtunk. Key születésnapja minden évben nagy dobás volt, ezúttal úgy terveztem, a srácokkal meglepetés bulit tervezünk neki. Áthívom magamhoz Keyt, mintha csak filmezni szeretnék vele, aztán a többiek kiugranak a kanapé takarásából, és hajnalig ünnepeljük, hogy huszonöt lett.

– Ha hétfőn lesz a születésnapja, akkor holnap, vagy holnapután el kell mennünk vásárolni – morfondírozott Jimin.

– Nem most hétfőn, hanem majd utána. Bocsi, amikor hét vége van, sosem tudom, hogyan kellene mondani a dolgokat. Gondolatban már a következő héten járok.

– Semmi gond, hyung. Akkor van még időnk bőven. Tudod már, hogy mit szeretnél venni neki?

– Valami meleg dolgot. Kezd egyre hidegebb lenni. Hajlamos, hogy a divat miatt ne öltözzön rétegesen, úgyhogy egy sálra gondoltam, vagy valamilyen meleg pulcsira.

– Ez jó ötlet.

Nagyon örültem, hogy Jimin belement a segítségbe. Ha valaki velem volt, könnyebben döntöttem, és ez a vásárlás még közös programnak sem volt utolsó. Ha egyidősek lettünk volna, még akár azt is megkockáztattam volna, hogy randira megyünk. Jaj, Taemin, reménytelen vagy! – csóváltam meg a fejem, és kinyitottam Jiminnek az ajtót.

Éjfélig buliztunk, és a gyerekeken kívül már mindenki nagyon jó hangulatában volt, úgyhogy felelősségteljes felnőttként hívtam a fiataloknak taxit, majd összekapartam a saját baráti körömet is.

– Dehogy megyünk haza! – ellenkezett Onew és Minho. – Még bemegyünk a sztriptíz bárba. Megbeszéltük.

Újra leszavaztak, még Key is menni akart, pedig őt egyáltalán nem érdekelték a vonagló, meztelen női testek. Amikor rákérdeztem, azt mondta, kíváncsi, miért mennek ilyen helyre az emberek, és van-e olyan rész, ahol fiúk táncolnak hiányos öltözetben. Szerintem nem volt.

Az egész bár nagyon zavarba ejtő volt a számomra. Az, amit a lányok műveltek a rúdon, inkább volt párzó tekergés, mint tánc, és a kéjelgő vendégek tekintete egyenesen undorított. Nem voltam én sosem prűd, az ágyban kimondottan szerettem az új, izgalmas dolgokat, de a közös orgiák, meg az erotika ilyen szintű lealjasulása kimondottan taszított.

– Megviccelem Jinkit – súgta oda Key, majd odasettenkedett ahhoz az asztalhoz, ahol Minho, Onew és Jonhyung nézték a sztriptíz táncost.

Key lágyan nyúlt előre Onew hónalja alatt, és kéjesen masszírozni kezdte a barátunk mellkasát. Onnan, ahol ültem, láttam Jinkit, bárgyú, elégedett mosoly terült el az arcán, majd hátrafordult, és meglátta, hogy Key az.

Majdnem leestem a székről, annyira nevettem, ha nem lett volna ciki hangosan kiabálni, biztosra vettem volna, hogy leordítja Kibum fejét, amiért így megviccelte. Key csínyei sokkal viccesebbek voltak, ha nem én szenvedtem el őket.

– Tiszta uncsi ez a hely – kért még egy kört Key. – Még a VIP is full béna.

– Te voltál a VIP-ban? – kérdeztem meglepetten. A lépcsőnél álló biztonsági őr nagyon ijesztőnek tűnt.

– Persze. Megkérdeztem, hogy nincs-e munka nekem valahol, de csak a WC-t akarták kipucoltatni velem, úgyhogy otthagytam őket. Nagyon ciki ez a hely. Mennyivel jobb szórakozóhelyek vannak már Itaewonban.

Key rengeteg jó helyet ismert Itaewon meleg körzetében, imádták őt az ott dolgozók, a Madam tett arról, hogy Missy ismert legyen, és ezt Key ki is használta. Engem meg nem érdekelt, hogy melegek, vagy heterók vesznek körül, csak az számított, hogy a kiszolgálás jó legyen, az ételek finomak, és lehetőleg senki ne akarjon hülyét csinálni belőlem.

– Nem pattanunk haza? – kérdezte Key, amikor már a koktélokat is megunta. – Ők úgyis elvannak nélkülünk is – intett a nyálukat csorgató barátainkra.

– De, menjünk!

Nem csak azért akartam menni, mert unatkoztam, Minho is elkezdett flörtölni az egyik pincércsajjal, pedig tudtommal barátnője volt. Úgy tűnik, nem változott semmit, egyik ágyból mászott a másikba, a hűséges korszakát kiélte velem. Igaz, ebben sokszor kételkedtem, hiszen ha nem szeretett, meg is csalhatott bárkivel. A suliban is bomlottak utána a csajok.

Key részeg volt, ezt abból tudtam, hogy dülöngélve közlekedett, és nagyon hangosan beszélt, de Key a békés részegek táborát erősítette, sosem veszekedett senkivel, nem kötözködött. Segítettem neki felmenni a lépcsőn, és nekitámasztottam a falnak, amíg megkerestem a megfelelő kulcsot. Ezerszer megfogadtam már, hogy a munkába való kulcsokat másik karikára teszem, de mindig attól féltem, hogy elhagyom őket, úgyhogy inkább hatvan kulcs közül válogattam minden egyes szétcsúszott este.

– Oppa, gangnam style. Ééééééé! – kiabált valaki a kapunál, majd egy nagy csattanás hallatszott, valaki erősen háton csaphatta a hangoskodót.

– Chanyeol, fogd már be! Hajnali három van, mások alszanak – veszekedett vele egy elfojtott hang.

– Bocsi-bocsi – vette halkabbra a másik, és gyorsan elsiettek mellettünk. Mind a ketten magasabbak voltak nálam, ezek a fiatalok hihetetlen, hogy milyen ütemben nyúltak.

Keyt gondosan betámogattam a hálóba, majd lefektettem az ágyba, és elkezdtem lehámozni róla a ruhát. Ő csak aranyosan nevetett, amikor a bőréhez értem, pedig egyáltalán nem volt csikis a karján, de lehet, hogy részegen megváltoztak az érzékei.

– Key, hol van a pizsamád? – kérdeztem, feltúrva az egész fiókot.

– A P-nél – mondta teljesen komolyan, majd hangosan felnevetett. – Az F-nél még fasz is van – kuncogott.

– Aha, persze – motyogtam az orrom alatt, majd kikaptam egy boxert az enyéim közül.

Szemét volt Key, a szexjátékokat nem is ott tartottam, és mindegyik kütyüt ő vette nekem, úgyhogy igazán elhallgathatott volna, de Kibum és a csendesség sosem ismerték egymást.

– Most már aludj! – takargattam be, és szorosan mellé feküdtem. – Szép álmokat.

– Szép álmokat, Taeminie! – motyogta aranyosan, és a feje alá gyűrte a párnát.

Ha Key a közelemben volt, megnyugodtam, nem fog semmi bántani. El sem tudtam volna képzelni az életemet nélküle.   

Aranyháló (1. évad): 16. fejezet: Érdekek és érzelmek

Jimin:

Yoongi nagyon feszült volt, és kezdtem unni, hogy rajtam vezeti le a feszültséget. Nálam jobban senkit nem idegesített az, hogy Hyeonwoo ilyen kivételes helyzetben van az iskolában, de Suga presztízskérdést csinált ebből. Hiába mondtam neki, hogy majd ez is elmúlik egyszer, én voltam a naiv, meg a hülye, hogy azt hiszem, a világ így működik.

– Mi a baj, Jimin? – kérdezte Jungkook. Egész nap nem szóltam semmit, Suga levegőnek nézett, Hyeonwoo megállás nélkül szekált.

– Semmi.

– Szeretnéd kint elmondani?

Bólintottam. Jól esett volna beszélni valakivel, és Jungkooknál jobban senki sem érthette meg a problémámat. Nekik sikerült Taehyunggal kiépíteni a bizalmat azok után, ami történt, még akkor is, ha nem teljes közöttük az egyetértés, és még sokat kell fejlődniük, de fényévekre jártak tőlünk.

– Nem tudom, mit tegyek, hogy Suga értékeljen – vallottam be az udvaron. – Folyton veszekszik velem, és ha mérges rám, mindig azt érzékelteti, hogy igazából nem is vagyok fontos neki.

Az egész életem arról szólt, hogy megfeleljek valakinek. Otthon a szüleim akaratához kellett igazodnom, az iskolában Suga törvényei beszéltek, vért izzadtam, hogy bevegyenek maguk mellé, a magánéletemben szintén Suga volt az, akinek nem voltam elég jó. Egyedül a táncban teljesedhettem ki, egyedül Lee tanár urat érdekelte, hogy ki vagyok valójában.

– Mi a feszkó tárgya?

– Idegesíti, hogy Hyeonwoo itt van, és rajtam vezeti le.

– Ezen vesztetek össze? – ráncolta össze a homlokát Jungkook.

– Hát… Úgy kezdődött, hogy szóba jött az angol óra.

Elmeséltem Jungkooknak a vita kiinduló pillanatát.

Ahogy azt megbeszéltük, Taemin hyungnál voltam, hogy gyakoroljuk az angolt. Annyira izgultam, hogy még koreaiul is alig tudtam beszélni, de a hyung nagyon kedves volt, és segített mindenben. Azt mondta, a nyelvtanom nem rossz, csak magabiztosabbnak kell lennem, és a hibáimat nem a tudás hiánya okozza, hanem az, hogy rástresszelek a dologra. Nagyon szerettem átmenni hozzá, mert sokkal fesztelenebb volt úgy a hangulat, és nem éreztem kényszerét sem annak, hogy tanár úrnak szólítsam, élveztem, hogy „csak” a hyungom. Nagyon jó ember volt, és a közelében mindig nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak éreztem magam, kivéve, ha az angol bepofátlankodott a képbe. Csakhogy ennek Suga nem örült.

– Szerintem féltékeny – mondott ítéletet Jungkook.

Majdnem kapásból visszakérdeztem, hogy mégis mire lenne féltékeny, amikor eszembe jutott, azon is mennyire kibukott, hogy nem őt kértem meg a korrepre. Ha viszont féltékeny volt, azt jelentette, fontos vagyok neki.

– Ezért ilyen gonosz velem?

– Lehet, nem tudja kimutatni az érzéseit. Ez Taehyungnál is baj volt.

Csodáltam Jungkookot, amiért képes volt megbocsátani Taehyungnak. Nekem nem ment volt azok után, amit tett. Igaz, hogy láttam, mennyire küzdött azért, hogy megmentse, de ez még nem írta jóvá minden bűnét.

Egész nap azon gondolkodtam, Jungkooknak igaza lehet-e, vagy sem. Ha ugyanis mellé lőtt, és kiderül, hogy Sugának tényleg nem jelentek semmit, akkor az még fájdalmasabb nekem. Nem akartam szenvedni. Szerettem volna már végre boldog lenni, nem csak hóbortból megfogni a kezét, hanem esetlen úgy is közlekedni, szerelmes szavakat suttogni, és bevallani a barátaimnak, hogy mit érzek iránta.

Beszélnem kellett Yoongival, és erre a hétvégét választottam. Hazai terepen talán nyugodtabb lehetett, nem volt félő, hogy valaki rossz pillanatba nyit be, menni kell órára, vagy egyszerűen csak felidegesítette Hyeonwoo.

– Hát te meg? – kérdezte, amikor benyitottam a szobájába. Az íróasztalánál ült, egy halom papírral az asztalán, és abból ítélve, hogy mennyi dosszié feküdt a lábánál, már csinálhatta ezt egy ideje.

– Beszélni szerettem volna veled.

– Mondjad – rántotta meg a vállát, és visszafordult az asztal felé.

– Szeretném, ha rám figyelnél.

– Hallom.

– Nézz is rám!

Suga kelletlenül fordult meg, mintha fájdalmat okozna neki, hogy a hülyeségemmel zaklatom. Az érzéseim azonban nem voltak hülyeségek, tiszták voltak és értékesek, és ideje volt, hogy tudomást vegyen róluk.

– Mit szeretnél?

– Megbeszélni, hogy hányadán is állunk mi egymással.

Ez meglepte Sugát, de a döbbenet az arcán éppen csak egy pillanatig tartott, utána ismét eltűnt róla minden érzelem, és visszakerült a maszk. Tényleg nem értettem, miért kellett ilyen érzelemmentesnek lennie velem, amikor már láttam – nem is egyszer –, hogy milyen kedves, törődő, és jó kedélyű tud lenni.

– Én szeretlek – nyögtem ki. Minek húzni? A vége úgyis ez lett volna.

Ezen nem lepődött meg, bár bizonyára ordított rólam. Szerettem őt. Nem azt, akit mutatott az iskolában, vagy aki csak eszköznek használt a haverjával. Az már régen volt, azóta megismertem, hogy milyen igazából, és mióta Jungkooknak szerenádot adtunk Hosoekkal, vele már csak barátok voltunk. Nem volt senki az életemben Yoongin kívül, és nem is akartam mást.

– És mit vársz tőlem? – kérdezte fáradtan.

– Hogy próbálj meg szeretni… – motyogtam. Olyan nehéz volt ez, hiszen éreznie kellene, nem teljesítenie.

– Nálam ez nem így működik. Ha valaki érdemes rá, akkor szeretem. Ha értéktelen, nem izgat.

– És én szerinted értéktelen vagyok? – kiabáltam rá. Annyira fájtak a szavai.

Nem, nem és nem! Nem vagyok értéktelen! Vannak gondolataim, érzéseim, a rohadt életbe, ember vagyok! – üvöltöttem magamban, és a feszültségtől kibuggyantak a könnyeim. Annyira elegem volt már. Egy évig küzdeni azért, hogy Sugának hívhassam, és velük lóghassak, elviselni, hogy megoszt mással, minden nap kiállni Hyeonwoo idióta piszkálásait. Túl sok volt már. Szükségem lett volna rá, mint barátomra, a védelmezőmre, a páromra, de semmilyen biztonságot nem adott. Kezdtem úgy érezni, csak azért állt ki értem, mert hozzá tartoztam. Az ő tulajdona voltam, a területe, amit befolyásolhat.

– Tudod, mit? Nem érdekel! Hagyj békén! – fordítottam hátat, és kirohantam a szobából.

A lépcsőn majdnem elsodortam az anyukáját, de még arra sem volt erőm, hogy bocsánatot kérjek. Ki akartam futni a világból, eltűnni minden nehézség elől, és valahol békességet lelni. Nem tudtam, hová mehetnék. Először Jungkook jutott eszembe, de ő bizonyára Taehyunggal volt, és nem akartam elrontani a romantikus idilljüket, így ahhoz a személyhez menekültem, akiben megbíztam.

Arra a közegre, ahol a hyung élt, az apám azt mondta, hogy kopottas és szegényes, de nekem tetszett. Sokkal őszintébb és igazabb volt, mint a mi környékünk frissen festett házai, a mértani pontossággal mért füvek, a szolgák és egyebek hada. Képmutatás. Utáltam az egészet.

– Fogd már meg az ajtót, légyszi! – kiáltott oda nekem egy magas srác, amikor be akartam slisszolni egy kifelé tartó nénike után. A fiú egy nagy dobozt cipelt, és a társa is majdnem megszakadt alatta. – Köszi. Ez életet mentett.

– Nem kell segítség? – ajánlottam fel, de megrázta a fejét.

– Már megfogtam, el nem engedem, de kösz – fújt egy nagyot, majd kissé megdobta a rakományt. Mivel nem zörgött, úgy gondoltam, egy hangfal lehet, valamilyen szerkezet, vagy esetleg egy mini grill. – Te, Sehun, merre van a lift?

– Ott hátul, de elromlott – mondta a másik. Magas hangja volt, és alig nyitotta ki a száját, de lehet, csak az erőlködés miatt beszélt olyan nehezen.

– Elromlott? Ember! Ki akarsz csinálni? Ezt miért nem mondtad hamarabb?

– Azért, mert akkor nem segítesz! – rivallt rá a másik. Tudott ő hangosan és érthetően beszélni. – Ne nyafogj már, Chanyeol! Inkább induljunk meg, mert leszakad a karom.

– Máskor inkább Kait hívd! – motyogott még az orra alatt a magas, és elindultak a szűk lépcsőházban.

Viccesek voltak. Nem sokkal lehetettek idősebbek nálunk, a Sehun nevű valószínűleg ott lakott, vagy éppen most költözött be, és elmerengtem azon, ha egyszer elköltözöm otthonról, vajon ki fog segíteni bepakolni. Jungkook biztosan, de Jinre, Hosoekra és talán még Taehyungra is lehetett számítani, egyedül talán Suga volt az, aki hozzá nem nyúlt volna egyetlen dobozhoz sem, inkább ráfizet, hogy vigyék fel neki.

– Akkor jól hallottam a hangodat – szólalt meg mögülem Taemin hyung.

Nagyon megijesztett, nem számítottam rá, hogy mögöttem áll, így majdnem kiugrott a szívem, de olyan kedves, elbűvölő mosolyt villantott rám, ami azonnal elűzte minden bajom. Igazából, folyton így mosolygott.

– Hozzád jöttem, hyung.

– Gyere be! – simított végig a karomon, és betessékelt a lakásába. – Ami azt illeti…

– Ki volt az, Taeminie? – pattant ki az a múltkori srác a konyhából, de most egészen férfinak tűnt a virágos kötényét leszámítva.

– … vendégem van – fejezte be fáradtan a mondatot a hyung.

– Én nem akarok zavarni – mentegetőztem, de eleve kudarca volt ítélve a próbálkozásom.

Taemin hyung nem tágított, mert biztosra vette, hogy nem ok nélkül érkeztem, a másik fiú meg, aki Kibumként mutatkozott be, de a hyung folyton Keynek hívta, ragaszkodott hozzá, hogy egyek a főztjéből. Valamilyen szószos tésztát készített kagylóval és némi csirkehússal, az én hasam meg nagyon korgott, úgyhogy elfogadtam az ajánlatot. Ahogy figyeltem őket, mintha visszautaztam volna az időben pár perccel korábbra, pontosan úgy veszekedtek, mint a lépcsőházban azok a fiúk. Taemin hyung szeretett volna háziaskodni, és jó házigazda lenni, de Key hyung az istenért sem akarta a tűzhely közelébe engedni.

– Taeminie, üljél le a seggedre! Majd meglátod, milyen lesz, ha kész van – parancsolt rá a túlbuzgó tanáromra a szakács. Úgy sejtettem, ő az idősebb. – Komolyan megáll az eszem! Ilyen egy rossz gyereket! Sarokba fogsz állni.

– Key, ne beszélj már így velem, amikor vendégem van! – horkant fel a hyung sértetten, belőlem pedig kitört a nevetés.

Csak nevettem és nevettem azon, milyen viccesek, de ez a sok pozitív érzelem magával hozta a rosszakat is, és egyszer csak zokogni kezdtem. Taemin hyung ijedten guggolt le mellém, de Key hyung is félretolta a serpenyőt, és a kezemet szorította, amíg meg nem nyugodtam. Olyan hálás voltam nekik, pedig igazán nem tettek semmit.

– Menjetek a nappaliba, én addig befejezem az ebédet – terelt ki minket a konyhából a szakács.

Taemin hyung óvatosan ültetett le a kanapéra, mintha összetörnék attól, ha erősebben huppanok le. Kívülről talán tényleg nagyon törékenynek tűntem, de szerettem volna az gondolni magamról, hogy erős vagyok.

– Történt valami otthon? Összevesztél a szüleiddel? – találgatott a hyung.

– Nem. Egy… – hezitáltam egy kicsit. Minek nevezhetném Sugát? Nem volt se a pasim, se a barátom. – … egy fontos személlyel kaptunk össze.

– És komoly a vita?

– Eléggé. Megelégeltem, hogy csak akkor keres, ha kellek neki, de ha nekem van szükségem rá, akkor teher vagyok.

Taemin hyung olyan megnyugtatóan ölelt magához, mintha a lelkembe látna, és úgy ismerné a fájdalmamat, mintha a sajátja lenne. Olyan volt ő nekem, mint egy báty, akire támaszkodhattam, és ez eszembe jutatta az öcsémet. Nem lehettem gyenge, és nem szenvedhettem sokáig, hiszen az öcsémnek rám kellett támaszkodnia, én voltam a hyungja, felelőséggel tartoztam érte.

– Tudom, hogy nem könnyű, de azokat az embereket, akik nem értékelnek minket, el kell engednünk, mert csak tönkretesznek. Néha pont az kell ahhoz, hogy felébredjenek, hogy valaki elhagyja őket.

Erősen fontolgattam, hogy magam mögött hagyom Yoongit, és az egész „kapcsolatunkat”, de szerettem, így fájt nélküle lenni. Mindegy volt, hogy én adom-e ki az ő útját, vagy ő szakít, az eredmény ugyanaz. Nekem fáj, őt nem érdekli.

– Kész a tészta – dugta be a fejét a konyhába Key hyung.

Az étel, amit készített, csodás volt, nagyon jól esett, felmelengette nem csak a testemet, de a szívemet is. Key hyung nagyon kedves volt, nem tolakodott, de valahogy mégis úgy tűnt, mindent tud, és nagyon viccesen adta elő az elméletét. Szerinte a világot úgy kellett élni, hogy te alkosd a központot, és hagyni, hogy az idióták körülötted forogjanak. Megállni csak annak szabad, aki már bizonyította, hogy bízhatsz benne.

Egész hétvégén azt terveztem, hogyan fogok szakítani Yoongival, és ez annyira elrontotta a hangulatomat, hogy hétfőn talpig feketében mentem iskolába, és mélyen elbújtam a kapucnim alá. Hyeonwoo persze élvezte, hogy rossz a kedvem, de annyira szomorú voltam, hogy igazából az sem érdekelt, hogy szekál-e.

Számítottam rá, hogy megint kapok valami folyékonyt a nyakamba, vagy széttépi, összefirkálja, tönkre teszi a füzemet, de ehelyett hátulról érkezett a támadás. Először is, Suga lehúzta a fejemről a kapucnit, de amikor kicsit hátrébb dőltem, hogy mondja csak, mit akar, meg sem szólalt.

Őt is legszívesebben kizártam volna, csak hát nem tudtam. Elképzeltem vagy ezerszer, hogyan fog lezajlani a beszélgetésünk, mit mondok, és ő hogyan reagál, de úgy sejtettem, ezek mind csak vágyálmok, végül úgysem fogja érdekelni, hogy mellette vagyok-e, vagy sem.

Az óra utolsó negyed órájában kezdett el nagyon zavarni, hogy folyton galacsinokat dob a kapucnimba, úgyhogy hátra nyúltam, és magam elé vettem az egész kupacot.

Legnagyobb meglepetésemre nem galacsinokat kaptam, hanem szívecskére hajtogatott lapokat, rajtuk számokkal. Majdnem hátra fordultam, hogy értetlenül bámuljak Yoongi arcába, de inkább teljesítettem az akaratát, és kiraktam a kirakóst. Már az is meglepett, hogy Suga tud origamizni, az még jobban, amikor a szótagokból összeállt egy üzenet: Jól vagy? Sajnálom.

Tényleg nagyon közel voltam ahhoz, hogy elbőgjem magam, de Hyeonwoo folyton figyelt, így a táskámba söpörtem az üzenetet, és határozottan megráztam a fejem, hogy Suga vegye az üzenetemet. Nagyon aranyos volt ez a kvázi bocsánatkérés, de beszélnünk kellett, végre őszintén és együttműködően, mert ha csak én nyíltam meg előtte, annak semmi értelme nem volt.

A nagy beszélgetésre a szünetben került sor, elvonultunk az egyik eldugottabb folyosóra, és vártam, hogy megszólaljon. Ő bántott meg engem, neki kellett kezdenie a vallomást is.

– Jaj, Jimin! – sóhajtott fel Suga, és összetúrta a barna tincseit. A szülőit követő nap festette be, hogy szépen lassan szőke legyen. – Nem vagyok jó ebben, de te fontos vagy nekem. Nem akarlak megbántani, de én ilyen ember vagyok, úgyhogy el kell fogadnod, hogy nehéz velem. Ha ez nem megy, akkor… – hadart, de a szájára tapasztottam a mutatóujjamat. Nekem csak egy válasz kellett.

– Megpróbálsz szeretni és jól bánni velem?

– Meg.