A világtalanok 2: 9. fejezet - Tűz

Jihon:

A pénteki nap elég kellemetlenül telt, Junhóval nem tudtuk eldönteni, hogy akkor most kerüljük egymást, csináljunk úgy, mintha semmi sem történt volna, vagy beszéljük meg, így idiótán, némán álldogáltunk egymás mellett, hol semmiségekről csevegtünk, vagy egymásra sem néztünk. Elég kellemetlen volt, és a kedvemet még az izgalom sem javította. Az ebédszünetben húzták ki a lakótársak nevét, de egész nap ettől zengett a folyosó. Én csak arra tudtam gondolni, milyen jó lenne, ha lányok és fiúk is összekerülhetnének, és mondjuk pont Kiyokót kapnám. Bár biztosan nem tudtam volna élni a lehetőséggel. Nem voltam az a „még a legyet is röptében” típusú srác.

Végül két végzős, és egy kilencedikes mellé osztottak be, ami tökéletesen megfelelt. Nem én voltam a legkisebb, a két idősebb focista pedig egész rendesen bánt a fiatalabbakkal. Egyébként is arra számítottam, hogy egésznap a focipályán rúgják majd a bőrt, úgyhogy nyugodtan ellehetek az ágyamban, ha túl meleg lesz ahhoz, hogy odakint bóklásszak.

A hétvégém eseménytelenül telt, összepakoltam a bőröndömet, bevásároltam rágcsákból, üdítőkből és egyéb kellékekből, amik kellhetnek a kiránduláshoz, és megpróbáltam pozitívan hozzáállni az elkövetkezendő héthez. Folyton Junhón járt az agyam, a csókon, amit adott, és azon, hogy miért nem húzódtam el azonnal. Nem tetszett nekem. Nem éreztem gyomorgörcsöt a közelében, nem néztem meg a kelleténél jobban, és nem vágtázott a szívem se, ha hozzám ért. Mégis viszonozhattam valamennyire a közeledését, hiszen meg sem mozdultam a mászóka mellett. Vagy csak meg voltam lepődve? Ennyi az egész? Sokként ért, és azért? Nem tudtam a választ.

Hétfő reggel kómásan ébredtem, mert egész éjszaka az érzéseimen rágódtam, és amint beültem a kisbuszba, és nekidöntöttem a fejem az ablaküvegnek, éreztem, ahogy le-lebukik a fejem. Még haloványan hallottam, ahogy a tanárnő a mikrofonba beszél, és megkér minket, hogy kössük be a biztonsági öveket, és lehetőleg ne rohangáljunk, aztán elnyomott az álom.

Halk duruzsolásra ébredtem, valaki zenét hallgatott mellettem, de a fülhallgatója nem szuperált túl jól, mert hallottam az énekesnő magas, éteri hangját. Lassan fordultam meg, zsibbadt nyakkal és homályos látással, de amint megpillantottam Junho bronzos bőrét, azonnal kipattantak a szemeim. Hirtelen nagyon beszorítva éreztem magam, az arcom lángba borult és iszonyúan melegem lett, így inkább kibámultam az ablakon, és néztem az elsuhanó fákat, nehogy feltűnjön a zavarom. Miért pont ő ült mellém? Miért nem kerülhetjük egymást tovább? Miért kell szembesítenie azzal a csókkal?

– Jihonie, megérkeztünk! – bökte meg a vállam óvatosan Junho. Fogalmam sincs, mennyi ideig vívódtam magamban, csak a hátamba álló tompa fájdalom tanúskodott arról, hogy sokáig nem mozdultam meg.

Jihonie… Egész jól hangzott a szájából – röppent át egy gondolat a fejemen, majd ahogy jött, úgy dobtam ki onnan, és amilyen gyorsan csak lehetett, szabadulni akartam. Persze a nagy kapkodásnak mindig esés a vége, ez az én esetemben pedig csak hatványozódott, ugyanis ahelyett, hogy zakóztam volna egy hatalmasat a folyosón, egyenesen Junho ölébe huppantam bele.

– Elnézést! Bocsánat! Nagyon sajnálom! – hadartam, és megpróbáltam kikászálódni onnan, de minduntalan beleakadtam a lábába, és csak még jobban összegabalyodtunk.

– Jihonie, talán maradj nyugton egy kicsit! – nevetett Junho, és megragadta a derekamat, majd miután kicsit szorosabban magához ölelt, kirúgta a szék alól az előttünk ülő táskáját, hogy kinyújtsa a hosszú, izmos lábait, és így már könnyedén átléphessem őket.

– Bocsánat, bocsánat… – suttogtam még oda, majd roham léptekben elhagytam a buszt.

Odakint tűzött a nap, alig kaptunk levegőt a kerék kavarta pórtól, és még rengeteget kellett sétálni a táborig. Mivel nem számítottam rá, hogy gyalogolni kell, az utolsó pillanatban edzőtáskára cseréltem a gurulós bőröndömet, úgyhogy egész végig cipelhettem azt a sok holmit, amit magammal hoztam. A vékony ing, amit a trikóra vettem, nem sokat fogott fel a nehéz pántból, és már félúton égett a bőröm tőle, de ha keresztbe tettem, majdnem megfojtott, a bal vállam pedig még annyira sem volt erős, mint a jobb.

– Gyere, cseréljünk, mert mindjárt elvágódsz! – emelte le rólam a nehéz terhet Junho, és egy hanyag mozdulattal a fülénél fogva a hátára dobta az edzőtáskámat, mintha csak egy zsák hagyma lenne. – Az enyém könnyebb.

És valóban sokkal könnyebb volt, mintha csak két napra pakolt volna, a fekete-vörös darabot a lábam mellett lógatva is könnyedén vittem. Junho talán a készülődésben is olyan volt, mint a mindennapokban, velem ellentétben nem bonyolított túl semmit.

A faházak első ránézésre egészen pofásak voltak, az ablakokon szúnyogháló feszült meg, az ajtók jól záródtak, és egy gyors vizit után a belső térben sem találtam se bogarat, se penészt, se repedést. Odabent is iszonyúan meleg volt, ahogy mindenhol, és nagyon szívesen letusoltam volna, de a tanárok nem hagytak sok időt a pihenésre, azonnal túrázni mentünk. Persze nem az erdőbe, csak a környéket fedeztük fel. A tábor egy tisztáson terült el, körülbelül tíz perc sétányira az erdőtől, így semmilyen kisboltot, kocsmát vagy bármilyen emberekkel teli helyet nem találtunk. Az ételt minden nap 7-kor hozták, akkor lehetett süteményt, pizzát, vagy egyéb pékárút venni, az ebédet ott főzték a konyhások, vacsoráról nekünk kellett gondoskodni. A legközelebbi falu fél órára volt autóval, de a tanárnőnek megengedték, hogy használja a tábor autóját, így már az első nap bőségegesen bevásároltunk az osztálypénzekből. Minden napra kitaláltunk valamit, amit együtt, és közösen kellett elkészítenünk. Bográcsos leveseket, sült szalonnákat, sült virsliket, tojásrántottát, egyszerű ételeket. Hűtő bőven volt a konyhán, ahol eltároltuk az alapanyagokat. A legjobban azonban a víz fogyott, már első este elpusztítottunk több kartonnal, úgyhogy a második reggel már kétszer annyit hoztak a tanárok.

A sportversenyek a harmadik nap kezdődtek, így kedden már mindenki lázasan gyakorolt. Kicsit nehéz volt összeegyeztetnem a pingpong és a kosáredzéseket, mert Junhóék szinte elbitorolták maguknak a pályát, és szüntelenül játszani akartak. Kiyoko nem zaklatott azzal, hogy gyakoroljunk, de én nagyon vágytam az árnyékba, és persze az ő társaságára is.

– Junho, nekem mára elég volt. Megyek pingpongozni – szóltam oda a bandavezérnek, és egy vizes törölközőt a vállamra terítve elkocogtam.

Kiyoko kedves mosollyal fogadott, és átnyújtott egy ütőt. Rajta meg sem látszott, hogy melege van, a bőre fénylett az izzadtságtól, de az enyhe pír az arcán csak még szebbé tette. Én bezzeg úgy nézhettem ki, mint akit nyakon öntöttek, a rövidebbre vágott, de még mindig hosszú hajam alja vizes volt, alig kaptam levegőt, és hiába nyaldostam az ajkaimat, a szárazságuk nem múlt el.

– Egész jó vagy – állapította meg Kiyoko, amikor visszanyestem neki a labdát. Egyértelműen szélre játszott, kihasználva az éleket, de mindig megmentettem, és visszaadtam a támadásait.

Jó csapat voltunk, én ugyanis kicsiket ütöttem, így egy gyors adok-kapok esetén ki tudtuk cselezni az ellenfelet. Persze ezek még csak gyakorlások voltak, de jó érzéssel töltött el, hogy nyertünk, és Kiyoko kedve is az egekbe szökött. Sokkal nyitottabb és életvidámabb lett, mint korábban.

– Nem eszünk egy fagyit? – kérdezte, és előkapta a fehér táskájából a pénztárcáját, de megragadtam a kezét, és visszatoltam az aprócska ridikülbe.

– Én fizetem – mondtam határozottan, aztán rájöttem, hogy az előbb Kiyokóhoz értem, és minden korábbi bátorságom elillant.

A szobákhoz vezető lépcső alján telepedtünk le, ahová pont elért még a fa lombkoronájának árnyéka. Szerettem volna jó benyomást kelteni, és előrukkolni valamilyen érdekes témával, de semmi nem jutott eszembe. Erősen törtem a fejem, vajon mivel rukkolhatnék elő, amikor hirtelen káprázni kezdett a szemem. Éppen csak egy pillanatig tartott, de mintha egy alakot láttam volna kilesni az egyik fa mögül. Alacsony volt, szakadt, szürke ruhában, borzos, hófehér hajjal. Egy gyerek sziluettjét ismertem meg benne, szomorú, fekete szemekkel.

Azonnal felpattantam, és odarohantam a fatörzshöz, de semmit nem találtam mögötte. Nem volt ott még csak egy erdőből szabadult kisállat sem. Bár nem tudtam megmondani honnan, de nagyon ismerős volt a gyerek arca. Túl ismerős.

Amikor rájöttem, hogy kit láttam, vagy véltem látni az előbb, megszűnt körülöttem a forróság, és a veríték a karomon, mintha jégburokba zárta volna a testem. Hirtelen realizálódott bennem, hogy egy erdő mellett vagyok, ahol mindenféle vadállatok élhetnek, akár olyanok is, amik széttépték Jeongbeom családját.

– Jihon… – érintette meg a karom Kiyoko, de minden túl hirtelen történt, és ösztönösen védekeztem. Bár csak el akartam lökni a kezét, túl heves volt a mozdulat, és Kiyoko elesett.

– Nagyon, nagyon sajnálom – segítettem fel, és sűrűn meghajoltam előtte. Én is éreztem, mennyi ijedtség bújik meg a hangomban. – Csak azt hiszem láttam valakit… vagyis valamit… Azt hiszem, megsütött a nap a pályán. Most megyek – hadartam, és futni kezdtem.

Eredetileg a házba akartam menekülni, de végül mégsem oda mentem, a kosárpálya felé haladtam, és meg sem álltam, úgy rángattam magam után Junhót. Az elején nem akart együttműködni, és mindig lefékezett, aztán rájött, hogy valami fontosról lehet szól, különben biztosan nem viselkedem ilyen furcsán.

Amikor elég messze kerültünk a többiektől, hirtelen torpantam meg, majd szorosan a vállához nyomtam a homlokom. Junho először mozdulni sem mert, majd szépen lassan magához ölelt. Nem szóltam egy szót se, nem tudtam szavakba önteni azt, amit éreztem. Meg akartam nyugodni. Biztonságra volt szükségem, és a biztonságot megadták az erős, izmos karok, amik olyan gyengéden tartottak, mintha egy kismadár lennék, amelyik bármelyik pillanatban elrepülhet.

– Mi történt? – simogatta meg a hajam Junho. Szinte suttogott.

– Csak a múlt. Fáj – nyeltem egy nagyot. A könnyeim már így is végigperegtek az arcomon, de amennyire lehetett, titkolni akartam.

– Akkor zárd le! – mondta, és feljebb emelte az állam. Amikor az ajkaink újra összeértek, már nem bámultam rá ütődötten, csak lehunytam a szemem, és hagytam, hogy megvigasztaljon.

Nem tudom, miért jutott eszembe Jin hétfői születésnapja pont ebben a pillanatban, de nem sajnáltam. Végül is, a lezárásról volt szó. Boldog születésnapot, hyung. Legyen akkor ez egy új kezdet.

Jin:

Még sosem keltem olyan korán, mint a születésnapomon, már reggel hétkor hatalmas erő dúlt bennem, a müzlimet rekord sebességgel faltam be, és vágyakozva figyeltem, ahogy anya a reggelimet csomagolta.

– Nem kapsz ajándékot hamarabb – figyelmeztetett, amikor letette elém a dobozt. – És nem is mondom meg, hogy hová rejtettem őket.

– Jó, de azt azért elmondhatod, hogy ötnél több, vagy kevesebb.

– Hány éves vagy te fiam, hat? Nem az ajándékok száma a fontos, hanem az, hogy szívvel adják-e.

– Tudom. És egyébként 15 vagyok. Ti-zen-öt! – szótagoltam, majd a levegőbe öklöztem. – Végre! Alig vártam már.

– Miért is? – kérdezte apa, és összetúrta a tökéletesen beállított hajamat. – A tizennyolcat szokták ennyire várni, nem?

– Igen. De most már egy évvel közelebb vagyok hozzá.

Apa csak a fejét csóválta, majd apró csókot nyomott anya szájára, és kitöltötte a reggeli kávéját. Olyan jó volt nézni őket. Békések voltak, szerelmesek, és szépek. Én is ilyen családot akartam. Az én szüleim kapcsolata volt a legszebb kötelék az egész világon. Annyira egy hullámhosszon rezegtek, mint én és Jihon. Csak mi mind a ketten fiúk voltunk, szóval maximum lelki társak lehettünk.

– Elmondtad már neki? – kérdezte apa suttogva anyát, de meghallottam.

– Nem, nem mond el nekem semmit. Majd délután – feleltem sértetten, és leugrottam a bárszékről. – Alig várom már, hogy hazajöjjek a suliból.

Anya csak nevetett a kijelentésemen. Az utóbbi időben se szoktam le arról, hogy minden hazajövetelnél megjegyezzem, otthagyom az iskolát, de már csak mindnyájan nevettünk rajta. Az igazat megvallva, kezdtem egyre jobban hozzászokni. Yoongi visszatérte sokat segített a hozzáállásomon.

– Na, szülinapos fiatalember, induljunk! – kapta magára az öltönyét apa, és előre ment. Én még adtam egy utolsó puszit anya arcára, majd a vállamra kanyarítottam a táskámat, és követtem a sofőrömet.

Az osztályterembe lépve azonnal besöpörtem a jókívánságokat, és attól a marslakó Minamitól még ajándékot is kaptam. Történetesen, egy kaparós sorsjegycsomagot, aminek a díjaként az ember kapott egy tetszőleges helyre szóló repjegyet.

– A barátnőd miatt. Hátha nyersz, és akkor meglátogathatod Koreában – mondta magyarázatképpen.

Majdnem kitört belőlem a nevetés, de még időben visszafogtam magam, és megköszöntem a kedvességét. Úgy tűnt, belenyugodott abba, hogy „foglalt vagyok”. Ezt mindenképpen el kellett mesélnem, ha hazaértem. Anya olyan jól játszotta a barátnőmet, hogy az még hónapokkal később is érvényben volt.

Yoongitól a nagyszünetben egy új kosárlabdát kaptam. Nagyon menőn nézett ki a fekete-fehér festésével, és tényleg őszintén örültem neki. A sok ajándéktól alig bírtam el a táskámat, de mégis hiányzott valami. Vagyis, inkább valaki. Jihon biztosan sütött volna nekem süteményt, és… A rohadt életbe, hiányzott a közelsége. Utáltam, hogyha oldalra fordultam, és eszembe jutott valami vicces, nem tudtam megosztani vele.

Mivel születésnapom volt, csináltam egy jó napot a tanároknak, és minden órán odafigyeltem, de kémián összetört ez az elhatározásom. Annyira unalmas volt, hogy arra nincsenek szavak. Az első öt percben még ment a figyelés, aztán arra lettem figyelmes, hogy lefelé esik a fejem, és kissé folyik a nyálam. Valami kölcsönreakcióról volt szó, és rengeteg szám és betű szerepelt a táblán, de ha megkínoztak se tudtam volna elmondani, hogy mit jelentettek. Gyorsan lefirkantottam a füzetbe őket, nehogy leszidást kapjak a saját születésnapomon, majd tovább bámultam a falat.

Nem volt semmi érdekes a fehér felületen, a gondolataim foglaltak le, hogy vajon milyen ajándékokat kapok, milyen ízű lesz a tortám, és vajon milyen arcot fog vágni Jihon, amikor hazaállít. Annyira szerettem volna már látni.

Először fel sem tűnt, hogy baj van, csak a kesernyés szagra rándultak össze a vonásaim, de a kémiateremben majdnem mindig büdös volt, úgyhogy nem szenteltem túl nagy figyelmet neki. Aztán az osztálytársaim mozgolódni kezdtek, és az első sikolyt követően elszabadult a pokol. Ekkor pillantottam le a kezemre, ami a füzetemen – jelen esetben már csak egy kupac hamun – támaszkodott, és nem úgy tűnt, mintha nagyon zavarná, hogy nyaldossák a lángok. Azonnal felugrottam és csapkodni kezdtem, aztán megjelent a tanár egy hatalmas porral oltóval, és lefújta az asztalomat.

Hirtelen arra gondoltam, hogy ez csak egy álom, mert ilyen szürreális dolgok csak ott történhetnek, de sehogy sem akartam felébredni, úgyhogy be kellett látnom, ez valóban lehetséges. Már az is megért volna egy kémiai levezetést, hogy miként kapott lángra a füzetem a semmiből, azt viszont csak én láttam, hogy a kezem is a tűzben pihent. A tanár azonnal felküldött az orvosiba, ahol megállapították, hogy kutya bajom, és lett egy lyukasórám gondolkodni.

Nem tudtam magyarázatot találni rá, hogyan úsztam meg a korábbit sértetlenül. Hiszen tényleg égett az asztalom, és a füzetem oda is veszett, nekem mégsem lett bajom. Furcsa volt. Újra és újra összeszorítottam, majd ellazítottam az izmokat a tenyeremben, de nem éreztem fájdalmat. Bezzeg amikor rácsaptam a falra, ezer hangya rohangált benne!

Kimentem az udvarra, és elbújtam az egyik sarokba, hogy a tanári ablakból ne látszódjon semmi abból, amit csinálok. Elővettem az öngyújtómat, és beletartottam az ujjam a lángba, de alig egy másodperc múlva ki is rántottam onnan. Basszus, rohadtul fájt! De akkor mégis mi történt a kémiateremben?

Eszembe jutott, amit anya mondott. Hogy valami rokonunk boszorkány volt a középkorban. Elég nevetségesen hangzott, de ez a gondolat elindított bennem valamit. Ott voltak azok a repülő cserepek az előző suliban, amik megmentettek Junhóéktól. Senki nem volt a tetőn, ezt én is láttam, azok a cserepek mégis lezuhantak onnan, egyenesen Junhóék fejére. Engem egy sem talált el. Aztán ott volt a folytonos szerencsém is, meg a minduntalan megmozduló tárgyak a régi házunkban.

– Oké! Tegyünk egy próbát – határoztam el, és felkaptam egy gallyat a földről. – Lumos! – kiáltottam, ahogy a Harry Potter filmekben, de nem kezdett el világítani a pálca vége.

Oké, nyílván nem Londonban vettem, és nem is tartalmazott semmilyen unikornis szőrt, vagy főnix tollat, de nem volt se időm, se pénzem Európába utazni. Mivel korábban is a tűz okozott fejfájást, újra az öngyújtómra összpontosítottam, és megpróbáltam úgy meggyújtani a lángot a tetején, hogy nem nyomtam le hozzá semmit.

– Láng! – próbálkoztam, de meg sem rezdült a levegő. – Tűz! Égés! Lobbanás! Bumm! – soroltam, sikertelenül.

Már éppen a földhöz készültem vágni a kísérletem tárgyát, amikor oldalra fordultam, és elállt a szavam. Égett a föld. Körülöttem, mindenhol lángok futkostak a kiszáradt földön, és nem lett tőlük semmi bajom. Egy pillanatig azt hittem, csak képzelődök, de a kémiateremben is mindenki más látta, hogy tűz van.

– Hát ezt nem hiszem el! – röhögtem fel, majd csettintettem egyet, lesz, ami lesz alapon, mire a tűz hirtelen semmivé vált.

Egész lyukasórában ezzel játszottam, hol gyújtogattam, hol eltűntettem. És bár látszott a földön, hogy kissé kiszáradt a lángkígyók nyomán, senki meg nem mondta volna, hogy mit csináltam.

Hihetetlen érzés volt tudni, hogy képes vagyok ilyesmire. Kicsit talán a fejembe is szállt a dolog, mert amikor visszamentem a folyosóra, nagyon ostobának és középszerűnek éreztem a többieket. Aztán elérkezett a testnevelés óra, ahol csúnyán levertek a szintfelmérőben, és rájöttem, hogy nem vagyok isten. A hasizmomon például volt még mit javítani.

Mielőtt hazamentem volna, még megálltam a parkban, és kerestem egy olyan helyet, ahol nem tudnak kilesni. Újra és újra meg akartam csinálni a tüzes trükköt, hogy biztos legyek benne, ez a valóság. A képességem azonban nem hagyott cserben, minden próbálkozásnál lángra kapott az ujjam, és már öngyújtó nélkül is meg tudtam gyújtani a cigarettámat.

Éppen az utolsó slukkot szívtam, amikor rezgett a mobilom. Ismeretlen számról jött az üzenet, de tudtam, hogy ki írta. Boldog születésnapot, Jin. S. Egyetlen ember volt csak, akinek eszébe juthattam, aki koreaiul üzenetet írhatott, és akinek S-sel kezdődött a neve. Szóval mégsem utálsz annyira – csóváltam meg a fejem, és felszálltam a buszra.

Izgatott voltam a születésnapom, az ajándékok, és amiatt, hogyan mondom meg anyának, hogy tudok varázsolni. Igaz, hogy megmutathattam neki bármikor, de kicsit féltem, hogy mit szólna hozzá. Nem akartam se pszichológushoz járni, se cirkuszi látványosság lenni. Először ki kellett puhatolnom, hogy ő esetleg rendelkezik-e valamilyen különleges képességgel – a főzőtudományától eltekintve.

Ahogy közeledtem az utcánk felé, egyre kellemetlenebb érzés férkőzött a szívembe. Először csak az idegességre fogtam, de aztán feltűntek a szirénák és a nagy füst is. Az emberek kimentek a házaik elé, és mindenki ugyanabba az irányba bámult, ahol mi laktunk. Átfurakodtam rajtuk, és egészen addig törtem magamnak az utat, amíg a sárga szalag meg nem akadályozott a haladásban. Egy egyenruhás férfi elállta előlem a kilátást, így egyszerűen átbújtam a lába között, de amikor felegyenesedtem, majdnem megint a földre kerültem.

Minden lángokban állt.

Nem volt házunk többé.

Egy hatalmas fekete krátert láttam csak, és pár falat, ami kiállt a földből. A szomszéd házak is megrongálódtak, az aszfalt berepedt, a tűzoltók folyamatosan oldották a tüzet, és semmi sem látszódott abból, hogy itt éltek korábban.

Egy pillanatra megnyugodtam, mert eszembe jutott, hogy ilyenkor apa még dolgozni szokott, anya pedig az olvasóklubban van, aztán leesett, hogy ez egy másik hétfő. Otthon kellett lenniük. Mind a kettőjüknek. Készültek a születésnapomra… Készültek arra, hogy…

Már gondolkodni se tudtam, nem kaptam levegőt a könnyeimtől és a füsttől. Minden belepett a fekete felhő, és amikor a remegő kezeimre néztem, a tenyeremet sűrűn fedte a korom.

Mielőtt elájultam volna, még egy utolsó gondolatom maradt: Ugye nem én csináltam?