A világtalanok 2: 11. fejezet - Kérdések

Jihon:

Suli után az Arany Patkányban tengettük az időnket, és arra vártunk, hogy egy kicsit lejjebb szökjön a hőmérséklet. Késő délutánonként tudtunk csak kimenni, annyira meleg volt. Anyáék egészen addig nem szóltak bele, hogy mivel foglalkozom, amíg tartottam az átlagomat az iskolába, bár apának nem tetszett túlságosan, hogy Junho bandájával lógok. Megértettem, hogy így érez, mindenkinek meg volt a véleménye róluk a városban, de minél több időt töltöttem velük, annál jobban megismertem őket. Nem voltak rossz srácok, inkább csak meg nem értett emberek, akik összejárnak és összetartanak, mert nincs senki, akihez kötődhetnének. Sangchulék családja elég tehetős volt, de elhanyagolták őt, Junho szüleiről semmit se tudtam, Travor pedig fasírtban volt az apjával, mert nem egyezetek a jövőről alkotott elképzeléseik.

– Én azért sajnálom azt a gyereket – jegyezte meg Sangchul, miközben a sörösüvegét a homlokának nyomta. – Bármikor megvertem volna, de ezt azért nem kívánnám senkinek.

– Kiről van szó? – fordultam oda kíváncsian.

– Senkiről – vágta rá azonnal, és még a fejét is elfordította.

Utáltam, hogy én voltam a legfiatalabb a bandában, és ezért folyton kihagytak mindenből. „Jihon, te még kicsi vagy”, „Jihon, ez nem rád tartozik”, „Jihon, majd megtudod, ha eljön az ideje”… Elegem volt már ebből.

– Te sem mondod el? – fordultam oda Minsikhez, aki a legjobban bánt velem a tagok közül, de ő is csak megrázta a fejét. – Jó, akkor megkérdezem Junhót – ugrottam le sértetten a székről és hátramentem az irodához.

Mielőtt beléptem volna, bekopogtam, és megvártam, hogy a bandavezér engedélyt adjon. Én voltam a leglazább viszonyban vele, nem is hívtam soha főnöknek, mindig a keresztnevét használtam, és pontosan ezért utált annyira Trevor. Igaz, hogy engem nem avattak be a banda részleteibe, de Junho megbízott bennem, és hallgatott a tanácsaimra, így Trevor hamar mellőzve érezhette magát.

– Mondjad, mit szeretnél? – mosolygott rám Junho fáradt, de kedves mosollyal. Egy csomó papír hevert előtte, mindenféle számokkal, valószínűleg a banda vagyonát kezelte. Nem volt kőbe vésve, hogy a tagoknak meg kell osztaniuk a pénzüket egymással, de valahogyan mégis övék volt a hely, és egyszer se zártak még be pénzhiányra hivatkozva.

– A srácok már megint kihagynak valamiből. Te tudod, hogy ki az, akit mostanában sajnálni kell, és én nem tudhatok róla?

 – Fogalmam sincs, de te se törődj vele! Pofáznak össze-vissza – legyintett, majd feltolta magát a székből, és elém lépett.

Már abból tudtam, hogy meg akar csókolni, ahogy végigsimított az arcomon, de mielőtt még odahajolhatott volna, a mellkasának feszítettem a tenyerem.

– Ne csináld!

– Miért ne? Ide senki nem mer bejönni engedély nélkül. Nem fognak meglátni minket.

– Nem azért. Csak most nem akarom – bújtam ki az öleléséből, és a polchoz léptem. Furcsa volt még nekem ez a viszony, nem tudtam olyan könnyedén kezelni, mint ő.

Persze Junho nem adta fel, éreztem, ahogy a karjai körém fonódnak, majd odahajtotta a fejét a vállamra.

– Mi a baj? Ennyire zavar, hogy nem tudsz mindent?

– Már mondtam, hogy utálom, amiért semmibe vesznek. Nem akarnak elfogadni. Utálják, hogy itt vagyok.

– Majd megszoknak. Mindenkinek idő kell ahhoz, hogy elfogadja a változásokat. Minsik például bír téged.

– Trevor meg gyűlöl.

– Trevor csak félti a helyét. Ne foglalkozz vele! – puszilt bele nyakamba, majd eleresztett, és összeszedte az iratokat. – Majd megmutathatod a pályán, hogy tökös gyerek vagy.

A kosár volt az egyetlen, amiben viszonylag jó voltam. Junho sokszor távol maradt esténként és nem engedte, hogy vele tartsak, úgyhogy ott nem bizonyíthattam. Maradt a kosár, amiben nem voltam kimagasló tehetség, de Junhóval jól össze tudtunk dolgozni.

A pályán szinte tükörtojást lehetett sütni, annyira meleg volt, amikor a bemelegedés közben megcsúsztam, és megtámasztottam magam, szinte a tenyerembe égtek a kavicsok. Jót tett volna egy gyors, esti zuhi, hogy megszűnjön a por, és lehűljön a levegő. Tavasszal is kánikula volt, de közeledve a nyárhoz, egyre elviselhetetlenebbé vált. Fogalmam sem volt, mit fogunk csinálni az évzárónál. Mindenkinek egyenruhában kellett feszítenie, pedig egy szál trikóban is elviselhetetlenül meleg volt.

Az, hogy Trevor utált engem nyílt titok volt, és ő se leplezte az ellenszenvét. Még a csapattársaimat max arrébb hesegette, engem kíméletlenül faltolt, egyszer majdnem betörte az orromat, csak egy centin múlott a dolog. Junho ilyenkor természetesen elküldte a fenébe, és megfenyegette, hogyha még egyszer túlzásba esik, egy életre megemlegeti, de ez nem javított semmin. Sőt! Utáltam, amiért ilyen nyilvánvalóan bevédett, így ugyanis csak szélesedett a Trevor és köztem húzódó szakadék.

– Mit kellene tennem, hogy Trevor megkedveljen? – kérdeztem Sangchult a kispadon. Junho leültetett, hogy lecsillapodjanak a kedélyek.

– Ne idegesítsd fel! Trevor olyan, mint egy vadállat. Ha morgós kedvében van, vagy nem csípi valaki búráját, jobb, ha elkerülöd.

– És szerinted meg fog kedvelni valaha?

– Ki tudja? A vége felé már Sehunt sem utálta annyira.

Egy pillanatra megállt az idő, szinte még a por is lelassult körülöttünk, aztán Sanchul zavartan megköszörülte a torkát, és jó messze ült tőlem, nehogy megint elszólja magát. Mindketten tudtuk, hogy az előbb valami olyasmit ejtett ki a száján, ami tabunak számított. Sehun velük lógott, ezt mi is tudtuk Jinnel, de arra nem gondoltam, hogy ennyire. Hogy esetleg bandatag lett volna, mint én…

– Junho, felmegyünk hozzád? – kérdeztem a vezetőnket, amikor vége lett a játéknak.

– Wow, mi ez a nagy változás? – csillant meg a szeme, de még az előtt leállítottam, hogy nagyon beleélhette volna magát.

– Nem kell félreérteni. Csak beszélgetni szeretnél.

Junho tekintetéből azonnal eltűnt a lelkesedés, de beletörődően sóhajtott egyet, és a kezembe nyomta a lakáskulcsait.

– Menj előre! Nemsokára én is megyek.

Szerettem volna, ha együtt sétálunk, és szépen megteremtem útközben a hangulatot a lelkizéshez, de ehelyett várhattam az üres lakásban magamban tépelődve. Fogalmam sem volt, hogyan hozzam fel Sehunt Junho előtt. Érdekelt, hogy milyen szerepet töltött be a bandában, hogy egyáltalán hogyan keveredett közéjük, de legjobban a kettőjük kapcsolata érdekelt. Arra meg mégsem kérdezhettem rá egyenesen, hogy kavartak-e. Junho nem szerette a direkt kérdéseket, ha nekiszegeztem egy ilyet, mindig nagyon dühös lett.

Hogy csökkentsek a feszültségen, elkezdtem takarítani. Nem volt nagy kosz, Junho rendben tartotta a házát, és én is sokszor porszívóztam, vagy mosogattam, amikor nála aludtam, de most újra és újra letöröltem a polcokat, sorrendbe tettem a könyveket, és összehajtogattam a ruháit, amíg haza nem ért.

Junho úgy tudott közlekedni, mint egy szellem, nem vettem észre, hogy belépett a szobába, és csak egy hajszálon múlt, hogy ne sikítsam el magam, amikor hátulról átkarolt.

– Te meg mit csinálsz? – kérdezte Junho nevetve. Az ágyán szisztematikusan, szín szerint szétválogatva tornyosultak a pólói.

– Elfoglaltam magam. Majdnem mindenedet kipakoltam a szekrényből, hogy aztán szépen visszategyem őket. Csak azt a fiókot nem tudtam kinyitni – böktem a bűnösre. – Mi van benne?

– Az titok – csókolt a fülem mögé Junho, majd maga felé fordított, és ezúttal a számon ismételte meg. – Pakold el ezeket, amíg lezuhanyozom!

Akkor is furdalta az oldalamat, hogy mit rejteget odabent. Először szex újságokra gondoltam, de aztán eszembe jutott, hogy a DVD-k között ott sorakoznak a pornófilmek is, tehát Junho nem az a titkolózós fajta ilyen téren, a fiók tartalmát illetően mégsem avatott be. Amíg fürdött megpróbáltam kitalálni, mit rejtegethet, de végül nem jutottam semmire, és inkább feladtam. Egyébként is, meg kellett terveznem, hogyan hozzam fel Sehunt témának.

– Kész is vagyok – ugrott be az ágyba Junho, engem is magával sodorva. – Olyan jó végre kettesben lenni – bújt a nyakamhoz, és apró puszikkal hintette be.

– Junho… Szeretnék veled beszélni valamiről – toltam el egy kicsit, és megvártam, amíg találkozik a tekintetünk. – Lehet?

– Persze, hogy lehet, de ne legyél ilyen komoly. Megijesztesz. Valami baj van?

– Nem, dehogy, csak… – kerestem a szavakat. Magabiztos szerettem volna lenni, hogy irányíthassam a beszélgetést, de megint csak hebegtem-habogtam. – Sehunról lenne szó – nyögtem ki végül.

Junho arcán azonnal beállt a változás, amint kiejtettem Sehun nevét. Először megkeményedtek az arcvonásai, a tekintete élesen, majd haragosan villant, végül pedig Junho egészen elfordult, és inkább a plafont fixírozta haragosan.

– Hogy a francba jutott ő most eszedbe? – kérte számon rajtam mérgesen.

– Csak eszembe jutott – falaztam Sangchulnak. Nem akartam, hogy bajba kerüljön miattam. – Szóval?

– Mi szóval? – csattant fel. – Nem is kérdeztél még semmit, bár jobb is lenne, ha nem tennéd. Nincs mit mondanom róla.

– De ti jóban voltatok, nem?

– Az túlzás, hogy jóban voltunk. Velünk lógott egy ideig, és kész. Aztán lelépett. Jobb is. Kit érdekel, hogy mi van vele?

Nem értettem, miért szállt így el az agya. Én is haragudtam Sehunra, amiért szó nélkül lelépett, de azóta már lassan eltelt egy év, túltettem magam rajta, és már csak elszomorított az emléke, Junho mégis úgy morgott, mintha Sehun tegnap taposott volna bele a lelkébe.

– De hogyan került hozzátok? Sehun… Nos, ő mindig is elég egyedien nézett ki. Valahogy… elég fura, hogy veletek lógott. Főleg, hogy hatalmas rohadékok voltatok vele.

– Ja, tudom, nem kell emlékeztetni rá! – szidott meg Junho. – Pont ezért került hozzánk. Titokban elkezdtem edzeni, hogy megvédhesse magát.

Ennek nem volt semmi értelme. Hiszen Junho a vezetője annak a csapatnak, amely rendszeresen terrorizálta és megalázta Sehunt. Kicsit groteszk volt, hogy közben meg ő edzette. Maga ellen dolgozott? Vagy nem merte felvállalni, hogy kedveli Sehunt, és így inkább titokban segített neki?

– Az elején csak kihasználtam – folytatta Junho. – Azt akartam, hogy a tagok pofára essenek, mert kezdtek nagyon eltelni magukkal. Könnyű volt egy hetedikes, pipaszárlábú gyereket basztatni, ezért is akartam, hogy Sehun egyszer csak visszaüssön nekik, és magukba szálljanak. Aztán az edzések során rájöttem, hogy Sehun több mint egy idegesítő kis buzi, úgyhogy elkezdtünk haverkodni, és mivel velem jóban volt, egy idő után a tagokkal is jóban lett.

– És ti kavartatok? – kérdeztem óvatosan.

– Mi van? – kérdezte fejhangon Junho, és összeráncolt homlokkal fordult felém. – Jihon! Tizenkét évesek voltatok. Szerinted én pedofil vagyok?

– Nem, csak… – kezdtem el újra makogni. – Sehunról mindenki azt mondta, hogy meleg, és lányosan is öltözködött, neked meg bejönnek a srácok…szóval…

– Nem, nekem nem jönnek be a srácok – húzódott közelebb Junho. – Nekem te jössz be – simított végig az arcomon.

– Akkor Sehun nem miattatok ment el?

– Sehun azért ment el, mert művészeti iskolába akart járni.

Junho határozottan csókolt meg, talán el akart végre hallgattatni, és egy ideig engedtem is neki. Hagytam, hogy fölém magasodjon és a kezét a pólóm alá vezesse. Szerettem, amikor simogatott, amikor az erős, határozott tenyere végigsiklott az oldalamon, vagy a reszketeg hasfalamon, ahogy azt is, amikor a finom, puha ajkait a bőrömhöz nyomta.

Voltak azonban helyzetek, amiket nem szerettem. Nem akartam, hogy a nadrágom vonala alá tévedjen a keze, ahogy én se nyúltam oda neki soha. Tudtam, hogy Junho tovább akar menni, hogy „felnőttesebb” összesimulásokat szeretne, de vonakodtam ettől. Nem éreztem biztonságban magam, ha lekerült rólam a nadrágom, vagy ha a combomat simogatta. Hiszen még azt sem szoktam meg igazán, hogy egy férfival csókolózom, az ő érintéseitől libabőrözik a karom, és az ő nevét súgom, amikor túl sok az élvezet. Amíg nem tudtam a helyén kezelni ezeket az új impulzusokat, addig nem akartam tovább menni.

– Legyél türelmes még egy kicsit! – bújtam oda Junho mellkasához, miután újra visszautasítottam a kezdeményezését. – Fura ez még nekem.

– Jó-jó – simogatta meg a fejem, és szorosabban magához ölelt. – Várok, ameddig szeretnéd.

Junho:

Miután Jihon elaludt, kiszálltam az ágyból, és leellenőriztem a fiókot, valóban nem lesett-e bele. Annyira azért nem voltam amatőr, hogy csak egyetlen dolgot tároljak benne, de nagyon tartottam tőle, hogy egyszer kinyitja, és feltúrja annyira, hogy megtalálja a leveleket. A legokosabb dolog az lett volna, ha elégetem az összest, és akkor nincs probléma, nincs amit megtalálhatna és elolvashatna, de néha szeretettem elővenni őket, és élvezni a győzelem ízét. Sohasem gondoltam volna, hogy a Sors úgy hozza, hogy megszabadulhatok Jintől, és ennek minden egyes percét ki akartam élvezni.

Nem értettem, miért hozta fel Jihon a sehun-ügyet. Nagyon reméltem, hogy nem valamelyik vadbaromnak járt el a szája. Utáltam, hogy hazudnom kellett neki. Nem akartam Sehunról beszélni, és nem akartam, hogy valaha is megtudja, hogy milyen kapcsolatban voltunk. Szégyelltem, hogy kavartam vele. Azt meg még jobban szégyelltem, hogy fontos volt számomra. Nem érdemelte meg. Itt akart hagyni, mindazok után, ami történt, és még csak nem is bánta volna. Ugyan! Tényleg azt hitte, hogy beetethetett azzal az ócska dumával, hogy majd hétvégén találkozunk? Ez ugyanolyan volt, mint szakítás után benyögni, hogy de azért legyünk barátok.

Sehun sosem illet bele ebbe a kisvárosba, ő Tokióhoz passzolt az idegesítő divatmániájával, meg a rajzkészségével. Tehetséges volt, megkapó, érdekes és egyedi. Tisztában voltam vele, hogy mennyire sikeres lesz a nagyvárosban, mennyire imádni fogják majd a művészeti iskolában, és legyünk őszinték, a férfi stylistok 90%-a meleg. Mégis meddig tartott volna, hogy valaki behálózza? Sehunnak intelligens, művészi, széles látókörű párra volt szüksége, amilyen én soha nem voltam, és soha nem is leszek. Azzal, hogy bejelentette, felköltözik Tokióba, valójában szakított velem.

Nem sokra emlékeztem abból a holdfényes estéből, de azt tudtam már aznap éjjel is, hogy túlzásba estem. Valami elpattant akkor bennem, és nekiestem Sehunnak. Ha nem jöttek volna ki a szülei, talán visszafordíthatatlan kárt teszek benne. Utáltam magam ezért, mert nem érdemelte meg, hogy így bánjak vele, de közben megbocsátani sem tudtam neki.

Gyűlöltem, hogy mindig, mindenki elhagy, aki fontos nekem. Anyám nem tehetett arról, hogy meghalt, de a nevelőapám csak a saját büszkesége miatt lépett le, és hagyta szarban a kislányát, meg engem is. A biológiai apám sosem törődött az érzéseimmel, vedelte magába a piát, és miután hozzá kerültem, csak azért nem verhetett meg, mert visszaütöttem. Arra viszont tisztán emlékeztem, amikor még nem tudtam megvédeni magamat.

Nagyon kicsi lehettem, talán alsós általános iskolás. Este volt, már nem égett a lámpa, anya le akart fektetni, de én mindenáron meg akartam várni, hogy apa hazaérjen. Anya ideges volt, folyton csak azt hajtogatta, hogy aludjak, és majd reggel találkozok apával, amikor indulunk az iskolába. Nem akartam kikapni, így úgy tettem, mintha elaludtam volna, de fél szemmel az ajtót figyeltem. Amikor apa hazajött, anya azonnal felugrott a matracom mellől, és odasietett, hogy segítsen a támolygónak, de köszönet helyett csak egy hatalmas pofont kapott.

Emlékszem, hogy mennyire megrettentem ettől. Fel akartam ugrani, hogy odasiessek anya mellé, és megvigasztaljam, de nem mozdultak a lábaim. Az ajtó félig becsukódott, csak anya testét láttam, ahogy összegörnyed a konyha kövén, de a csattanó hangokat, és az elfojtott kiáltásokat hallottam. Aztán apának ennyi nem volt elég, hangosan szitkozódott, és mindenféle ocsmányságot üvöltött anyára, aztán berontott a szobába. Ekkor anya, mintha valamilyen külső erő szállta volna meg, félrelökte az útból, és amíg apa betápászkodott a földről, engem egyszerűen felkapott, és betolt a szekrénybe. Emlékszem, hogy üvöltöttem, hogy engedjen ki, apának pedig azért könyörögtem, hogy ne bántsa anyát, mert nem tett semmi rosszat, de meg sem hallotta. Másnap nem beszéltünk erről az esetről, de soha többé nem tudtam úgy nézni az apámra, mint korábban.

Miután újra hozzá kerültem, és már nem volt se anyám, se pótapám, se senkim – hiszen a húgomra is mások vigyáztak –, nem tartoztam senkinek magyarázattal azért, amiért nem segítettem egy részeges állatnak. Ha támolyogva jött haza, és elesett, nem segített fel. Ha belém kötött, és lökdösni kezdett, ököllel ütöttem vissza. Az az alak nem, hogy az apám nem volt, de ember se. Alig vártam, hogy elpatkoljon.

Folyton az járt a fejemben, amit Jin írt nekem. Szemét voltam, hogy nem engedtem, hogy Jihon vigasztalja? Lehet. De Jihon volt az egyetlen jó dolog az életemben. Végre boldog lehettem vele, végre azt az életet élhettem, amire mindig is vágytam, és ha kellett, akkor ilyen szemét módon védtem meg. Mert Jihon az enyém volt, végre az enyém…