A világtalanok 2: 8. fejezet - Új utakon

Jihon:

Több hétig tartott még teljesen felépültem a megverésből. Az első pár napban mozdulni sem bírtam a fájdalomtól, anya pedig szüntelenül azt hangoztatta, hogy jelentsük fel az elkövetőket. Nem akartam ennél is nagyobb bonyodalmat, így hallgattam, és tűrtem a megalázást az iskolában. Mert hatalmas szenzáció volt ám, hogy a kedves, aranyos Jihont összeverték. Junho elkerült, talán bűntudata volt, hogy belekevert egy bandaháborúba, de nem bántam a távolmaradását. Jól esett az egyedüllét.

A testem megváltozott a szakadásoktól, sötét lila foltoktól, és zöldes véraláfutásoktól, de a legnagyobb változás a szívemben történt.  Már nem hatottak úgy rám Jin sorai, mint korábban. Valahogy színtelennek tűntek a válaszai, mintha nem is érdekelné, mi van velem. Először persze dühös voltam, aztán a fájdalomtól álmatlanná váló éjszakákon elég időm maradt arra, hogy gondolkodjak egy kicsit. Hiszen végül is, nem szorultam rá Jin gondoskodására még akkor sem, ha régen elválaszthatatlanok voltunk. Nem nekem kellett volna szégyellnem magam, amiért leváltott. Én mindent megtettem azért, hogy működjön a kapcsolattartás, felmentem hozzá Tokióba, levelet írtam neki, minden nap e-mailekkel bombáztam, de ő csak arról írt, hogy milyen jól szórakozik az új barátaival, és úgy tűnt, egy cseppet sem aggódott értem. A levelek az idő múlásával elmaradoztak, és mire meggyógyultam, Jin már a múltam részévé vált.

Kezdett tikkasztóan meleg lenni, kénytelen voltam az egyenruha alá ing helyet trikót venni, és a hajam is egyre jobban zavart. Megfogadtam, délután elmegyek a fodrászhoz, és levágatom. Persze, csak módjával, hiszen sosem volt olyan kicsi hajam, mint Dakhónak, vagy Sangchulnak.

– Jihon, beszélhetnénk? – futott oda hozzám Junho a kapuban.

– Persze, mondjad!

– Én csak…szóval… – vakarta meg zavartan a tarkóját – …nagyon sajnálom, ami veled történt. Tudom, hogy az én hibám az egész. Kérlek, bocsáss meg! – hajtott előttem fejet.

Meglepetett ez a viselkedés. Sosem láttam még megalázkodni valaki előtt, és jól esett, hogy ennyire el szerette volna nyerni a megbocsátásom.

– Felejtsük el! Azt kérem csak, hogy máskor engem hagyjatok ki a bandás ügyleteitekből. Nem akarok a részese lenni ennek.

– Rendben. Én sem akarom, hogy közöd legyen hozzá. Csak lógunk együtt, mint a többiek. Semmi illegális, semmi veszélyes – mosolygott rám Junho kedvesen. Aprót bólintottam válaszul.

Amíg gyógyultam, szükségem volt a magányra, hogy rendezzem a gondolataimat, de így, visszatérve, vágytam a társaságra. Szórakozni akartam, jól érezni magam, lógni olyanokkal, akiknek fontos vagyok. Junhónak fontos voltam, nem úgy, mint Jinnek…

A korábbi elhatározásomat, miszerint jól fogok tanulni, és nem hagyom, hogy a szomorkodás a tanulás rovására menjen, megtartottam, és visszahúztam az átlagomat. Ez rengeteg munkába került, minden pluszfeladatot elvállaltam, de megérte a sok befektetett energia, az ellenőrzőm újra felvállalható jegyekkel lett tele.

Az osztályfőnököt elkerültem a legutóbbi veszekedésünk óta, csak akkor találkoztunk, ha ő tartotta az órát, szünetben elfordítottam a fejem, vagy inkább kimentem az udvarra, minthogy újra szóba kelljen állnom vele. A véleményen nem változott azzal kapcsolatban, amit mondtam neki. Továbbra is hibásnak éreztem abban, ahogy figyelmen kívül hagyta Sehun bántalmazását.

A twitteren próbáltam nyomon követni a volt osztálytársam életét, de ahogy Jin is, ő is egyre kevesebbet mutatott magából. Egyszer-kétszer felbukkant egy buliban, vagy egy parkban azzal a sráccal, akivel már korábban is láttam, de az arckifejezésén megváltozott valami. Érettebb lett a tekintete, egyenesebb a tartása, de mégis ott bujkált valami szomorúság a vonásaiban. Szerettem volna tudni, hogy mi van vele, de nem akartam ráírni. Ő lépett le szó nélkül, neki kellett kezdeményeznie.

– Holnap kiderül, hogy kivel sorsolnak össze a kiránduláskor. Kíváncsi leszek – nyújtózkodott egy nagyot Junhó az udvaron, és nekitámaszkodott a falnak. – Ha valaki cseszeget, csak szólj, és beszélek a fejével.

– Meg tudom oldani egyedül is – hárítottam el a felajánlást.

A hétfői iskolakirándulás távolinak tűnt, szinte megfoghatatlannak, így nem érdekelt túlzottan. Ha Jin nem lépett volna le, biztosan izgalommal vártam volna, hiszen pont hétfőre esett a születésnapja, így az egész utazás arról szólt volna, hogy őt ünnepeljük. Így csak egy szokványos kirándulás lett számomra az egy hetes jópofizás, teljességgel lényegtelenné vált, hogy kivel kerülök egy szobába. Az iskola legrettegettebb tagjai nem bánthattak, hiszen jóban voltam Junhóval, a többi végzős pedig el volt a maga világában, nem féltem tőle, hogy csicskáztatnának. Az egyel idősebbekkel jó viszonyt ápolt az osztályunk, a saját társaim kedveltek.

– Nem megyünk el délután kosarazni? – kérdeztem Junhót, amikor megszólalt a jelzőcsengő.

– Ha van kedved – rántotta meg a vállát. – Úgysem árt egy kis testmozgás, be kell melegíteni a tábor sportversenyeire. Kitűztem magamnak, hogy mindet megnyerem, amiben indulok.

– Hát, akkor sok sikert. Én maximum a pingpongra nevezek be.

– Dehogy is! – ciccegett Junho. – A kosárcsapatunk része vagy. Számítunk rád a táborban is.

– Ha nagyon szeretnéd… – rántottam meg a vállam. Végül is, nem haltam bele, ha oda is jelentkeztem.

Ebédidőben békésen ültem a megszokott helyemen és a rizslabdákat rágcsáltam, amikor egy édeskés illat megcsapta az orrom. Amikor felnéztem, Kiyoko, a 11. B-s szépség álldogált az asztalom mellett, kedvesen mosolyogva.

– Szia, Jihon. Leülhetek?

Bambán bólogattam, és bár tökéletesen elfért mellettem, arrébb húztam a bentós dobozomat. Hihetetlenül szép volt az a lány, majdnem mindenki odáig volt érte az iskolában, még az idősebb fiúk is többször hívták randizni, de egyik srácnak se adta be a derekát. Kiyoko volt a legjobb matekos a városban, és ha kosarat adott, az általában a tanulás miatt történt. A szülei nem engedték, hogy a randizás elvonja a figyelmét, és ő is minden idejét arra szánta, hogy a legjobb lehessen.

– Jobban vagy már? – kérdezte kedvesen. Még a hangja is kellemes volt. Majdnem olyan varázslatosan szólt, mint a fuvolája, amin az iskolai ünnepségeken játszott.

– Igen, köszönöm.

– És várod már az iskolai kirándulást? Miben indulsz?

– Kosárban és pingpongban.

– Pingpong? Egyéniben vagy párosban?

– Egyéniben – feleltem. El sem hittem, hogy ilyen sokat beszélgettünk.

– És nincs kedved indulni velem a párosban is? A lányok nem akarnak, mert úgy gondolják, rögtön kikapunk, de én szeretek versenyezni.

– Oké, szívesen – mentem bele félszegen. Hihetetlenül izgatott lettem. Ha Kiyoko valóban a csapattársam lesz, akkor sok időt fogunk együtt tölteni. Még engem is meglepett, milyen hevesen kezdett el verni a szívem. Korábban csak egyetlen ember közelében éreztem ilyesmit.

Még hazafelé sem hittem el, hogy tényleg beszélgettem Kiyokóval. Hihetetlenül jó kedvem lett, és a szüleimnek is tetszett ez a hirtelen hangulatváltozás.

– Végre újra mosolyogni látlak, drágám. Jó napod volt? – fogadott anya, amikor leültem az asztalhoz.

– Hétfőn megyünk iskolakirándulásra, és elég jónak ígérkezik.

– Szóval mégis elmész? Pár hete még azt mondtad, írjak igazolást.

– Akkor még mindent sötétnek láttam. Most már jobb kedvem van.

Jól esett, hogy megnyugtathatom a szüleimet, nekik is nehéz volt az a pár hét, amíg lábadoztam. Rossz lehetett, hogy életuntnak és depressziósnak látták a fiúkat. Nem akartam több fájdalmat okozni nekik.

Miután elmeséltem, mi történt a suliban, felmentem a szobámba, hogy összeszedjem az edzőruhámat. Bár tudtam, hogy úgyis megizzadok, a kosármeccs előtt elmentem letusolni. Hosszasan engedtem magamra a hűs vizet. Borzasztóan meleg volt, pedig még el sem értük a nyarat.

Mire odaértem a kosárpályára, már összegyűltek a játékosok, de ez a meccs sokkal barátságosabbnak tűnt már első ránézésre is, mint amikor a vörösekkel harcoltunk. Nem vibrált a levegőben a feszültség, nem kellett attól tartanom, hogy felpasszíroznak a kerítésre, és büszke, mosolygós arcok fogadtak.

– Szeva, királylány! – pacsizott le velem Minsik. Bár utáltam ez a becenevet, tőle elviseltem, mert tudtam, hogy nem rossz szándékból mondja. – Látom, rendbe jött a pofikád.

– Igen, már jól vagyok – dobtam le a táskám a padra, és egyhelyben kocogtam egy kicsit, hogy meglegyen a bemelegítés.

A csapatfelosztás hamar lefolyt, Junho kezdte a választást, és mielőtt még a következő fordulóban engem válaszhatott volna, keresztül húztam a számítását. Sejtettem, hogy a csapattársam szeretne lenni, így még az előtt Sangchul mellé álltam, hogy ő egyáltalán kiejtette volna a nevem. Össze akartam mérni a tudásomat Junhóval. Eleget védett és pátyolgatott már, össze akartam csapni vele.

Minden érzékemet beletettem a játékba, testcseleket alkalmaztam, a lehető legpontosabban céloztam, és nem féltem ütközni se, de félidőben így is vesztésre álltunk. A hajam egészen rátapadt a halántékomra, kisebb patakokban csurgott rólam a veríték, és nem tudtam rájönni, hogyan cselezzem ki Junhót. Mindig ott volt a sarkamban, nem bírtam lerázni, és ha hozzám került a labda, két lépést követően azonnal leszerelt.

A második félidőből már éppen alig maradt pár perc, amikor merész lépésre szántam el magam. A testcsellel elértem, hogy Junho az ellenkező irányba forduljon, majd kiugrottam, és megtámadtam az ellenfelet. Sikerült elsőre eltérítenem a labdát, és miután némi korrigálással összeszedtem, Junho már elszántan tartott felém. Emberünk nem volt szabadon, akinek lepasszolhattam volna a labdát, így el kellett vállalnom a dobást. Messze voltam, messzebb, mint az egész játék során, és ebből a szögből még sosem sikerült eltalálni a gyűrűt sem, de meg kellett próbálnom. Behajlítottam a térdem, és amennyire lehetett a tenyeremmel alátámasztottam a labdát, majd lesz, ami lesz alapon, megcéloztam a palánkot.

A labda megpattant a gyűrűn, és hiába kapta el a csapattársam, blokkolták a dobását, és kikaptunk, de mégsem voltam elkeseredve. Megpróbáltam, és bár nem sikerült, életemben először, ilyen messziről eltaláltam a gyűrűt. Nem kellett mást tennem, csak tovább gyakorolni, hogy a következő próbálkozásnál már be is találjak.

– Nem baj, öcsi. Szép volt – paskolta meg a vállam Sangchul, és lekezelt az ellenfelekkel is.

Junho büszke mosollyal törölgette az izzadt tincseit, majd szorosan mellettem haladt hazafelé. A kocsmába tartottak, hogy egy jó hideg sörrel megünnepeljék a győzelmüket, és hiába hívtak, visszautasítottam a dolgot. Péntekre sokat kellett tanulni, a kirándulópartnerek kihúzása nem mentesített senkit a felelés alól, és bár sokat javítottam az elmúlt időben, egyes tanárok még mindig fújtak rám.

– Jihon, álljunk meg egy kicsit! – fogta meg gyengéden a könyökömet Junho.

Érdeklődve fordultam felé, de semmit nem tudtam leolvasni az arcáról, és a tekintete sem mesélt az indítékairól. Hosszú percekig csak álltunk a mászóka mellett, és egymást fixíroztuk. Dakho vette észre először, hogy leszakadtunk.

– Hé, főnök! Nem jöttök?

– Menjetek előre. Mindjárt megyünk mi is.

Amikor az aranykendősök felszívódtak, Junho végre megmozdult. A hosszú, kecses ujjaival megtámasztotta az állam, és feljebb emelte a fejem, hogy pontosan a szemébe nézzek. Nem értettem, mit akar. Arra számítottam, hogy letöröl egy izzadtságcseppet az arcomról, vagy még egyszer elmondja, hogy mennyire sajnálja a vörös incidenst, ehelyett egyszerűen megcsókolt. Az ajka hirtelen, de hosszasan érintette az enyémet, és nem tudtam reagálni rá. Amikor elvált tőlem, csak értetlenül pislogtam, a tagjaimból kifutott az erő, és kissé megszédültem.

Sosem hittem volna, hogy Junho így érez irántam. Azzal tisztában voltam, hogy valamiért fontos vagyok neki, de arra nem gondoltam, hogy ilyen gyengéd érzelmeket táplál irántam. Főleg úgy, hogy őt mondtam volna az utolsónak a városban, aki a saját neméhez vonzódik.

Amikor újra bezárta köztünk a távolságot, és megéreztem az ajkát a sajátomon, két érzés rohant meg: a bűntudat, és a gyanakvás. Az utóbbi volt erősebb. Junho puha, forró száját valamilyen furcsa, kesernyés ízzel vonta be a kérdés: Pontosan milyen kapcsolat is voltak ők Sehunnal?

Jin:

A tanulás egészen az agyamra ment. Ezzel akkor szembesültem, amikor felébredtem abból a borzasztó rémálomból. Jihont láttam a szegénynegyed egyik elhagyatott viskójában, egyedül, összegörnyedve, vértől mocskos arccal. Nem láttam, hogy kik bántották, és miért, de gyűlöltem az összes rohadékot. Oda akartam menni a barátomhoz, és letörölni az arcáról a könnyeket, de valamilyen láthatatlan erő a sarokban tartott, és hiába cibáltam a karjaimat, nem mozdultak.

Izzadtan, heves légzéssel ébredtem, és azonnal a géphez ültem, hogy üzenetet írjak Jihonnak, de a levél felénél rájöttem, hogy nem is vele levelezek. Még mindig Junho beteges játékát játszottuk, de már nem kellett sokat várnom, alig négy nap választott el a születésnapomtól, ahol úgy terveztem, beviszem a végső csapást annak a mocsoknak. Az evidens volt, hogy a születésnapomat Jihonnal kell megünnepelnem, de rögtön hétfő reggel leutazni, túl kiszámítható lett volna, és pontosan erre építettem.

Már szerdán megírtam az ál Jihonnak, hogy hétfőn kihagyom a sulit, és tízre lent leszek az állomáson, de este nyolcra már vissza kell mennem a fővárosba. Ez azt jelentette, hogy Junho aznap biztosan lefoglalja valamivel a barátomat, nehogy összefussunk, de arra nem számít, hogy este kilenckor ott fogok csücsülni Jihonék vacsoraasztalánál, és addig ott maradok, amíg a barátom haza nem ér. Életem legjobb születésnapja lesz, ahol végre visszaszerzem azt, aki a számomra anya után a legfontosabb, és úgy pofára ejtem azt a felfuvalkodott férget, hogy soha nem felejti el.

A Sehunnal való találkozást követő hetekben nem volt arra időm, hogy terveket kovácsoljak, és valahogy megpróbáljam visszaterelni az életemet a félévvel ezelőtti kerékvágásba, mert újra költöztünk. Apa megelégelte, hogy anya folyton a kert hiányáról panaszkodik, és összeszedte minden bónuszjuttatását, hogy átköltözzünk egy kertes házba. A kert persze itt sem jelentette azt, mint otthon, de anyának lett egy kisebb veteményese, ahol a kedvenc virágait, és néhány zöldséget megtermeszthetett. A sulitól így messze kerültem, autóval fél órás volt az út, busszal háromnegyed, de nekem is jobban esett ez a majdnem kertes házi környezet, mint az undorító emeletes borzadvány.

Az új kégli elég barón nézett ki, főleg belülről. Kívülről egy kúszónövényekkel benőtt téglaépület volt, amin van mit helyrepofozni, de a belső tereket szépen kialakították. Ízléses, sötét parketta, spotlámpás álmennyezet, és a konyha és a nappali egybenyílik. Ez különösen fontos volt az én számomra, hiszen így csak öt-hat lépés választott el a konzoltól és a kajától, ami majdnem olyan fontos volt, mint az, hogy külön fürdőszobám volt. Igaz, hogy csak egy zuhanyzó, és egy szekrény fért el benne, és ha ki akartam szedni a friss törölközőmet, akkor be kellett állnom a zuhanykabinba, de legalább az enyém volt, és senkit nem tartottam fel a reggeli készülődéssel.

Mióta bekerültem a kosárcsapatba, és aktívan részt vettem nem csak az edzéseken, de a meccseken is, az osztálytársaim még jobban bírni kezdtek, a gyíkok pedig végre leszakadtak rólam. Talán még az ő mércéjükkel mérve is ciki volt egy kosarason élősködni. A bandával jól éreztem magam, bár a költözési mizéria miatt egyetlen ünnepi bulin sem vettem részt, és ez azért meglátszott a viszonyunkon. Senki sem mondta ki, de érződött, hogy nem vagyok annyira a csapat része, mint a kellene. Yoongi próbálta oldani a feszültséget, és házibulikat szervezett, meg együtt kajáltunk minden pénteken este az edzés után, de az a vékony, láthatatlan fal mindig ott húzódott köztem és a csapat között.

 – Anya, akkor tényleg nem baj, ha a szülinapomat délután ünnepeljük? – könyököltem a konyhabútorra.

– Ha neked nem baj, nekünk se. Apád is aznap csak délig van bent a munkahelyén, és ha a tárgyalás még el is húzódik, akkor is hamarabb hazaér, mint te. Mire megérkezel, már minden készen lesz a fogadásodra.

– Köszi, anya. Egy isten vagy – öleltem át és cuppanós puszit nyomtam az arcára. – A hétfő lesz életem legjobb napja.

Alig vártam, hogy végre 15 éves legyek. Minden évvel közelebb kerültem a hőn áhított 18-as korhoz, ahol kedvemre ihatok, dohányozhatok és csajozhatok anélkül, hogy azért szégyenkeznem kelljen. Na meg addigra talán Jihon is leérettségizik, és felköltözhet, hogy együtt éljünk, ahogy régen megbeszéltük.

Hihetetlenül izgatott voltam, alig bírtam magammal, csak számláltam a perceket, mennyivel vagyok közelebb a születésnapomhoz. Az idegesség látszódhatott rajtam, mert anya az esti filmezéshez forrócsokit csinált.

– Minden rendben, kicsim? – borzolta össze a hajam.

– Csak várom már a születésnapomat.

– A torta miatt, mert idősebb leszel, vagy Jihon az oka? – kérdezte anya mosolyogva. Úgy ismert, mint a tenyerét.

– Minden miatt, de talán Jihont szeretném a legjobban látni. Tudod, nem mondhatok el neked mindent, de Jihon most elég rossz helyzetben van, csak még nem tud róla.

– És ha ő nem tudja, akkor te honnan tudod?

– Nem tudom – rántottam meg a vállam, és benyomtam a távirányítón az elindítás gombot. – Biztosan látnok vagyok. Végül is, azt mondtad, hogy boszorkányok voltak a családunkban, nem? Tuti örököltem valamit.

– Abban biztos vagyok – simított végig újra a hajamon anya, és apró puszit nyomott az arcomra. – Nagyon szeretlek ám!

– Én is szeretlek, anya – hajtottam a fejem a vállára.

Minden olyan idillinek tűnt, olyan békésnek, hogy örökké el tudtam volna lenni ebben a kellemes szeretetben, ami anyából áradt. Az izgatottságom mégsem csökkent, ott vibrált minden porcikámban, kielégületlenül várva, hogy végre egy évvel idősebb legyek, és teljesen új fejezet kezdődjön az életemben.