A világtalanok 2: 10. fejezet - Ahogy száll a pernye

Jin:

Fehér falakra, fehér ruhás emberekre emlékeztem, és a fehér kötésekre a kezemen. Azt mondták, csak pár percre ájulhattam el, és amikor felkeltettek, kirántottam magam a szorításból, majd berohantam a még parázsló házba, és puszta kézzel próbáltam meg kiásni valamit a földből.

Rémálmaim voltak. Minden egyes éjszaka égő házakban rohantam, és kiabáltam a szüleim után, de vagy nem feleltek, vagy csak a sikolyaikat hallottam. Izzadtan, könnyes arccal, ordítva ébredtem. Ki akartam rohanni a világból, és harcoltam az ápolókkal, így nem egyszer nyugtató injekcióval tudtak csak visszakergetni az álmaimban. Ilyenkor viszont legalább rémképek nélkül aludtam.

Sokáig nem szólaltam meg, hiába kérdeztek. Nem bírtam beszélni. A torkomra forrtak a szavak, és ha kinyitottam a számat, újra sírni kezdtem. Anyát akartam. Azt akartam, hogy átöleljen és megnyugtasson. Minden egyes alkalommal, amikor kinyílt az ajtó, azt vártam, hogy apa sötétszürke öltönye felbukkan, és elmondja, hogy mennyire aggódnak értem. Azt mondja, hogy elfelejtettek gyertyát venni, és ezért kiugrottak a kisboltba, így nem voltak otthon, amikor felrobbant a ház. Amikor felrobbantottam a házat. Mert biztos voltam benne, hogy én tettem. Túl sokat játszottam a tűzzel, és visszacsapott.

Hetek, hónapok, vagy évek teltek el a kietlen korházi szobában, mire az első kérdés elhagyta a számat. A legfontosabbat kérdeztem a pszichológustól.

– Hol vannak a szüleim?

Amikor nem válaszolt, csak elnézett, megismételtem a kérdést.

– Hol vannak a szüleim?

A végén már üvöltöttem, ő meg csak annyit mondott, hogy nagyon sajnálja. Dühös voltam. Szétdobáltam az ágyneműket, megpróbáltam a falnak csapni az éjjeliszekrényt, de túl nagy volt, én pedig túl erőtlen. Az ápolók azonnal az ágyhoz szegeztek, és már jött is a nővérke a fecskendővel, de most már nem is próbáltam meg elhúzni a kezem. Ez kellett. Érzéketlenség. Kietlenség. Magány. Felejtés.

Ezek után már daccból se szólaltam meg, befordultam a fal felé, összegömbölyödve a takaró alatt, és a falat kaparásztam. A körmeim betörtek, de magasról tettem a fájdalomra, az is csökkentette a lelkemben dúló káoszt. Egyik este már éppen azon tanakodtam, hogy kiugrom az ablakon, és véget vetek ennek az egésznek, amikor valami a vállamhoz ért.

Azonnal megpördültem, de nem állt mögöttem senki. Mégis, tökéletesen úgy éreztem, mintha apró kezek simítottak volna végig a hátamon.

– Mi a fene ez? – ugrottam az ágy végébe, és felhúztam a térdeimet. – Szellem vagy? Mutasd magad!

Vissza kellett fognom a hangomat, meg ne halljanak a folyosón járőröző nővérkék, mert a képzelődés egyenes beutalót adott az elmegyógyintézetbe, úgyhogy akárki, vagy akármi volt a szobámban, nekem kellett elbánnom vele.

– Ne csináld! – söpört végig egy vékony, erőtlen hang a kortermen.

Próbáltam megállapítani, honnan szólt, de a falak visszhangot vertek, és szinte zengett az egész fejem tőle. Megpróbáltam nyugodt maradni, és rákoncentrálni a hangforrásra, mert valahonnan nagyon ismerős volt.

A sarokban gyúló fény árnyékot vetett, és úgy kúszott fel a kép a falra, mintha egy láthatatlan ecset festené. Egy apró, szűk sufnit láttam, kapákkal, kaszákkal, és mindenféle kerti a szerszámokkal, majd fordult a kép, és egy halom matematikai képlet jelent meg. Mindenféle bonyolult egyenlet vibrált a papíron, majd egy reszketeg kéz beírta a végére az eredményt. Koszos, vékony ujjai voltak, betöredezett, apró körmökkel, a csuklója körül lila véraláfutássokkal. Egy újabb, ismeretlen kéz elvette a megoldásokat, majd egy tálat tolt a fogoly elé.

A tálban véres húsok és belsőségek feküdtek, ami már önmagában is undorító volt, aztán megláttam egy ujjat. Egy emberi ujjat.

A számba toltam a takarót, hogy elnyomjam a sikolyomat, de a képek nem akartak szűnni. A gyerekkéz belenyúlt a tálba, majd a véres ujjaival egy vonalat húzott a falra. Nem tudtam pontosan megszámolni mennyi rovátka gyülekezett a falon, de nem tegnap kerülhetett oda a gyerek, az biztos.

A kép egy hirtelen mozdulattal vált semmivé, majd megláttam egy alakot az ágyam mellett ácsorogni, és ezt már nem tudtam nyugodtan kezelni.

Hatalmast ordítottam, mire az ápolónő azonnal berontott.

– Mi történt? – kérdezte ijedten.

– Csak… Csak rosszat álmodtam – mondtam, és visszamásztam a fejrészhez.

A fehérruhás nő rezignáltan megpaskolta a párnámat, és már indult is volna, amikor megragadtam a csuklóját. Azonnal megfeszült, készen arra, hogy mesterségesen elaltasson, vagy segítségért kiáltson, de nem akartam bántani.

– Itt maradna? Itt maradna, amíg elalszom? – kérdeztem.

Azt hittem, nincs már több könnyem, de volt még, addig potyogtak alá, még el nem nyomott a fáradtság. Arra számítottam, újra előjön ez a furcsa gyerek, aki riogatott, vagy egy égő házban fogok járni, de más fogadott. Egészen más.

A barlang falai nedvesek voltak, és ha nagyon füleltem, hallottam, ahogy a cseppek egy tócsába estek. Követtem a hangokat, de csak egyre sötétebb lett, és a járat is szűkült. Leguggoltam, és törpejárásban haladtam tovább, mire egy lilás fény mindent beborított, és egy erős széllöket átpasszírozott a kövek között.

A barlang belsejében egy hatalmas fa nőtt. Erős, göcsörtös törzse volt, mintha minden egyes ága először a törzset ölelte volna körbe, hogy aztán hatalmas lombkoronaként terüljön szét a mennyezeten. A levelek arany és mályvaszínűek voltak, és ahogy forgattam a kezemben, az egyik oldaluk fényesen csillogott. A fa gyökerei a föld felett is látszódtak, és alattuk hűs, tiszta víz csordogált. A csöpögés, amit hallottam, innen szólt. A levelekről apró, gyöngyszerű cseppek estek alá, hogy eggyé váljanak a patakkal.

Ahogy nekidöntöttem a hátam a fatörzsnek, hirtelen békesség áradt szét bennem. Nem éreztem fájdalmat, nem szorult össze a sírástól a torkom, nem bántott semmi. Selymes, puha melegség ölelt körbe, és amikor kinyitottam a szemem, és lenéztem a testemre, egy aranyszínű kimonós női kéz ölelt át. Egy pillanatra felvillant, hogy félnem kéne, hiszen nem látom, hogy ki ér hozzám, de aztán megismertem a cirádás arany karikát a gyűrűsujjon.

– Anya… – csuklott el a hangom.

– Psszt… Ne sírj! Itt vagyok, és vigyázok rád! Nyugodj meg, kicsim! Nyugodj meg!

Az érzékeim felfogták, hogy már nem álmodom, de csak nagyon lassan nyitottam ki a szemem. A fehér falak undorral töltöttek el, de a fülemben még ott csengett anya hangja, ami azt mondta, nyugodjak meg.

Jófiú módjára megettem a reggelimet, majd udvariasan köszöntem az orvosnak, és akkor sem rándultam össze, amikor megmérték a vérnyomásomat, és idegen kezek értek hozzám.

Az állapotom napról-napra javult, és amikor már a pszichológust sem kergettem az őrületbe, a főorvos leült az ágyam szélére, hogy felnőtt módjára megbeszéljük a jövőmet. Vele jöttem ki legjobban az orvosok közül.

– Youngjin, az állapotod már nem igényli, hogy korházban legyél.

– De nincs hová hazamennem – hajtottam le a fejem, és beharaptam a számat.

– Pontosan erről szerettem volna beszélni veled. Itt van a nagynénéd, és úgy tűnik, nála fogsz lakni egy ideig.

Utáltam a nagynénémet. Régen is utáltam, most meg aztán még jobban utáltam. Szerencsére egy cseppet sem hasonlítottak anyával, de attól még, ha az arcára gondoltam, azonnal ő ugrott be. Meg az, hogy milyen szívtelenül bánt az én drága, kedves anyukámmal. Reméltem, hogy legalább megbánta.

– És milyen más lehetőségem van?

– Nem nagyon van más lehetőséged, az az igazság. Én nem tarthatlak már itt tovább.

Rá sem néztem arra a boszorkányra, amikor bejött, csak felhúztam a kapucnit a fejemre, és kimentem a folyosóra. Az utat szótlanul tettük meg. Nem volt miről beszélnünk. Szinte nem is ismertük egymást, ha találkoztunk csak nonstop veszekedtünk, annyit tudtam róla, hogy valamiért utálta anyát, és nem akart megbocsátani neki.

Az új „otthonom” egy olyan apró szoba lett, amibe belefért egy matrac, egy öltözőszekrény, és ennyi. Még ablaka sem volt. Korábban raktárnak használta a nagynéném, de mivel a kanapén nem aludhattam, ezt kaptam.

A szekrényben azokból a ruháimból lógott pár, amiket a régi házban hagytunk. A nagy részüket már kinőttem, de ezeknek is örültem. Hiszen nem maradt semmim. A robbanás következtében, és az utána felcsapó lángoktól minden használhatatlanná vált, az összes tárgy, ami a szüleimtől maradt, lent volt a kisvárosban.

– Nem költözünk le? – kérdeztem az egyik mirelitvacsora közben. – Nem akarok Tokyóban lenni.

– Engem ide köt a munkám. És ide jársz iskolába is…

– Én nem megyek többé iskolába – tőrt ki belőlem a zokogás, és a nagynéném nem értette, miért sírok annyira. Megpróbált megnyugtatni, hogy nem kell még bemennem, nyugodtan kihagyatok pár hetet.

– Nem értesz semmit – ráztam le magamról a karjait. – Te nem értesz semmit! – kiabáltam rá, és bevágtam a szobám ajtaját. Matracba fúrt fejjel zokogtam, és addig üvöltöttem, amíg el nem ment a hangom.

Nem tudtam aludni éjszaka. Nem jött álom a szememre, pedig nagyon visszavágytam ahhoz a mágikus fához. Csak bolyongtam az idegen, ismeretlen lakásban, és próbáltam keresni valamit, ami megnyugtat. Egy ideig néztem az ablakból az eget, de egy idő után ráuntam, így felnyitottam a nagynéném laptopját, és felmentem a netre. Eszembe jutott, hogy üzenetet írok Jihonnak, de aztán rájöttem, hogy nem tudom a rendes e-mail címét, mert az a faszfej Junho bekavart. Végül aztán rajta töltöttem ki a dühöm.

Te rohadt szemét!

Tudod te, hogy mekkora egy patkány vagy, amiért elválasztasz minket egymástól? Fogalmad sincs arról, hogy min megyek keresztül, és mekkora szükségem lenne a barátomra, de te elvetted tőlem. Tényleg nincs ennyi emberség sem benned? Tényleg ennyire aljas és önző vagy? Rohadj meg! Azt kívánom neked, hogy veszítsd el azokat, akik a legfontosabbak, és ne legyen senki melletted, aki megvigasztalhatna. Akkor talán megdobbanna az a rothadt izomcsomó, amit a szívednek hívsz.

A válasz egészen hamar érkezett, és olyan rövid volt, mint legutóbb. Junho nem volt a szavak embere.

Nem volt mellettem senki, amikor elvesztettem azt, aki fontos volt nekem, és mégis túléltem. Neked is menni fog.

Egy hajszál választott el attól, hogy a földhöz csapjam a laptopot, csak az akadályozott meg benne, hogy nem volt másik, és még valakinek írni akartam.

Bár Sehun nem adta meg a számát, twitteren követtem, és egy kisebb nyomozást követően ráakadtam az e-mail címére. Azt mondta, ne zaklassam, de szükségem volt valakire, aki a múltamhoz kapcsol. Oda, amikor még minden rendben volt.

Sehunie!

Tudom, hogy azt mondtad, ne keresselek, de muszáj. Valakivel muszáj beszélnem. A szüleim… A házunk… Nincs többé. Azt mondják, gázrobbanás volt, és… Én nem voltam otthon… Születésnapom volt. Junho meg ellopta tőlem Jihont. Nem tudok beszélni vele, mert minden csatornát elzárt. Kisajátította magának, és Jihon nem keres. Talán nem is tudja, hogy mi történt. A nagynéném meg nem akar visszaköltözni. Biztosan egyedül se engedné, hogy leutazzak. Mostanában eléggé szét vagyok csúszva. Gondolom, ennek a levélnek sincs túl sok értelme.

Bocsi, hogy zavartalak.

Nem vártam, hogy visszaír, arra pedig végképp nem, hogy ilyen gyorsan. Hirtelen már erre is azt hittem, hogy Junho keze van a dologban, de a sorokból kiérződött Sehun stílusa, és nagyon hamar magyarázatot is adott a hirtelen reagálásra.

A rohadt életbe, Jin! A rohadt életbe! Annyira sajnálom. Annyira sajnálom, hogy nincs most ott veled Jihon. Junho mindig is őt akarta. Most pedig, hogy valószínűleg megszerezte, nem fogja elengedni. Engedd el őt, Jin! Ne harcolj Junho ellen, mert ha sarokba szorítod, támadni fog. Nem téged. Jihont. Ha meg akarod védeni, vagy cselezd ki valahogy Junhót, vagy hagyd a fenébe az egészet. Most magaddal törődj! Néha muszáj önzőnek lenni, hogy egyben tudd tartani magad. Én most Amerikában vagyok egy csereprogramban, nem tudok segíteni neked, és ha Tokyóban lennék, akkor sem tenném. Nem azért, mert nem tartalak a barátomnak. Még ha úgy is tűnik, hogy nem voltatok fontosak, ez nem igaz. De csak így tudtam túlélni, és tudom túlélni most is. Sok mindenről nem tudtok, és nem is akarok beszélni róla. Lépj tovább, ahogy én is tettem, és a Sors majd összesodor titeket a jövőben, ha úgy kell lennie. Éld a saját életedet, és legyél boldog! Amennyire lehetséges…

Volt abban valami, amit Sehun mondott. Talán tényleg csak magamra kellett volna gondolnom.

A temetés nevetséges volt. A nagynéném nem szerette a kisvárost, se a benne élőket, így szűk körű temetést tartottunk. Ott voltak apa rokonai, akiket még annyira sem ismertem, mint a nagynénémet, én, meg a boszorkány. Ennyi volt. Eltemettünk egy üres urnát, mert a testek annyira összeégtek, hogy nem igazán lehetett mit elhamvasztani, és amúgy is rosszul voltam még csak a hamu gondolatától is.

Aznapra beborult az ég, de nem esett az eső, csak mindent szürkeségbe vontak a fellegek. Ahogy az eget kémleltem, arra gondoltam, az élet hihetetlenül igazságtalan velem. Minek óvott meg annyiszor, miért adott annyi szerencsét, hogy aztán a legnagyobb szerencsétlenség történjen velem?

A temetőből kifelé automatikusan vittek a lábaim Jihon házához. Sehunnak talán igaza volt, talán úgy kellett volna viselkednem, mint neki, de a szívem másra vágyott. A szívem látni akarta Jihont, és megnyugvást találni.

– Jaj, édes kicsikém! – ölelt azonnal magához Jihon anyja, amint beléptem, és el sem engedett. Nem tudom, melyikünk sírt jobban, ő vagy én. És abból ítélve, hogy Jihon még nem vetette a nyakamba magát, nem volt otthon.

– Jihonhoz jöttem.

– Jihon elutazott a barátaival. Most van tavaszi szünet.

Mióta lettek Jihonnak barátai rajtam kívül? – fogott el a keserű indulat. Junho tényleg behálózta. Hogy mehetett el pont ilyenkor? Nem tudta, hogy mikor lesz a temetés? Hiszen mindenki tudta a városban, attól függetlenül is, hogy a szertartásra nem hívták meg őket.

– Szóval Jihon inkább a barátaival szórakozik ahelyett, hogy mellettem lenne? – kérdeztem megrovóan.

– Jihonnak nem mertük elmondani, hogy mi történt. Féltem a lelki állapotát. Nagyon felkavarta az is, ami a szegénynegyedben történt, és azt hiszem, van vele valami baj.

– Baj? – kérdeztem vissza. A dühömet azonnal átvette az aggodalom.

– Azt mondta, mostanában furcsa dolgokat álmodik, és a táborban képzelődött is. Azt mondja, hogy csak megsütötte a nap, de nem tudom… Szerintem nem dolgozta fel rendesen, ami akkor történt, aztán téged is elvesztett. Pár hónapja meg csúnyán összeverték, és amíg meg nem gyógyult, nagyon depressziós volt. Féltem őt.

– Jól van. Akkor ne mondja el neki. Jobb, ha nem tudja. Úgysem számít. Most már vannak barátai, akikkel jól érzi magát – húztam fel a zipzárt a ruhámon, és indulni készültem.

– Ez nem jelenti azt, hogy te nem vagy fontos neki.

– Most megyek – mondtam, és azzal, ahogy kiléptem a házból, kiléptem Jihon életéből is.

Egyedül a kerítésnél fordultam még vissza egy utolsó szóra, amikor Jihon apja a nevemen szólított.

– Jin? Hallottam, hogy… – kezdte, de belé fojtottam a szót.

– Tudom. És köszönöm – hajtottam fejet, és tettem még egy utolsó szívességet Jihonnak. – Ne bízzon meg Junhóban! Ha jót akar Jihonnak, tartsa távol tőle! Veszélyes alak.

Útközben, ahogy néztem az ismerős házakat, egyre jobban kezdtem megérteni, miért menekült el innen Sehun olyan sietősen. Túl sok emléket őriztek a falak, és mintha minden egyes szem az én lelkemet fürkészte volna, a szájak az én életemről beszéltek. Szinte megfojtottak.

Mielőtt visszamentem volna az állomásra, ahol megbeszéltük, hogy találkozni fogunk, még hazamentem. A pótkulcs ugyanott volt, ahol hagytuk, könnyen bejutottam, és miután kihalásztam a sporttáskámat a szekrényből, elkezdtem összegyűjteni azokat a tárgyakat, amiket magammal akartam vinni.

A szobámban kezdtem, bepakoltam azokat a ruhákat, amik még jók voltak rám, majd nagy levegőt vettem, és beléptem a szüleim szobájába is. Nem nézelődtem, nem hagytam, hogy hassanak rám az emlékek, csak kinyitottam a szekrényt, és kivettem anya egyik fehér, hosszú ruháját, majd az éjjeliszekrényből a gyűrűjét, amit már kinőtt, és végül apa kopott óráját is, ami már évtizedek óta nem járt jól.

A kandalló előtt még megálltam egy pillanatra, és a díszes tálakra néztem, amiket mindig is utáltam, anya azonban nem engedte, hogy levegyem onnan őket. Most megragadtam a legocsmányabbat, hogy ripityára törjem, és ezzel együtt minden fájdalmat is kiűzzek a szívemből, de a tányér meg sem mozdult. Mintha oda lett volna ragasztva a falhoz.

– Neked is basztatnod kell, mi? – morogtam a háznak, de hiába húztam a tányért, nem jött le. Így a hülye szalvétakarikán akartam bosszút állni, ami úgy gurult el előlem, mintha saját gondolata lenne. – Jó, akkor menj a fenébe!

A vállamra kaptam a táskát, és otthagytam azt a makacs, régi házat, ami olyan sok szép emléket őrzött. Mire az állomásra értem, kicsit örültem is, hogy nem tudtam összetörni azt a vacak dísztányért. Hiszen mindenkinek volt egy kincses ládája, ami az életéről mesélt. Nekem a kincses ládám egy egész ház volt, amit nem féltettem. Tudtam, hogy még nagyon, nagyon sokáig ott fog állni, hogy egyszer boldogan üdvözöljön, amikor már elég erős leszek ahhoz, hogy szembenézzek a múltammal.