Inkognító - 8: Elválás

Jungkook:

Az első éjszakát gond nélkül megúsztuk, de a másodiknál majdnem ránk törték az ajtót. Elég kellemetlen volt álló fasszal megjelenni előttük, de legalább elég sokkolóan hatott ahhoz, hogy az elkezdett menetet befejezhessük. A fejmosás azonban nem maradt el. Hatalmas hiba volt kijátszani őket. Ezután úgy érezték, nem bízom bennük, és így ők sem bíztak többé bennem.

– Most már igazán elég ebből! – kiáltottam el magam, ahogy felpattantam a földről. Harmadszorra lökött fel Jimin tánc közben, állítólag véletlenül. – Ha bajod van, legalább vállald fel!

– Te ne beszélj nekem felvállalásról! – közelített felém felemelt mutatóujjal egy nagyon dühös Jimin. – Még mindig kussolnál, ha Yoongi hyung nem szólja el magát.

– Hírtelen már jós is lettél? – vágtam vissza, és nem hátráltam, amikor besétált az intim szférámba. Kihasználva, hogy magasabb vagyok nála, fölé magasodtam. Mint két bika, akik fel akarják öklelni egymást.

Meglepett, amikor Jimin meglökött, de leginkább az fájt, hogy még Jin se sietett a segítségemre. Elfordította a fejét, mintha ott sem lenne, amikor Jimin hasba vágott. Összegörnyedve térdeltem le, de nem kaptam újabb ütést, mert Taehyung elém ugrott.

– Elment az eszed, hyung? – förmedt rá Jiminre. – Hogy üthetted meg? Jungkook nem egy boxzsák, akit püfölhettek, ha úgy tartja kedvetek.

Jimin lenézően legyintett, és otthagyott minket. Felkapta a táskáját, és kiment a folyosóra. Sosem hagyta még ott a próbát.

– Utána megyek – szakítottam ki magam Taehyung ragaszkodó öleléséből.

Nem akartam, hogy darabjaira essen a banda a gyűlölet miatt. Jiminnel lehet beszélni.

A falnál találtam rá, magában motyogott, a fejét a hideg kőnek nyomva. Rossz volt így látni. Az pedig még kínzóbb volt, hogy én sodortam ilyen állapotba.

– Jiminie… – szólítottam meg, de semmi nem jutott az eszembe, amivel enyhíthetnék a fájdalmán.

– Jobb lett volna, ha össze sem jöttök – nyögött fel. Mérhetetlen keserűséget láttam a tekintetében. Egy megtört ember. – Nem tudok megbocsátani neked. Nem megy.

– Nagyon sajnálom.

– Jobb lenne, ha kilépnél, Jungkookie.

Szíven talált Jimin mondata. Kimondta, amin már napok óta gondolkodom.

Rezignált állapotban mentem vissza a próbaterembe, ahol a többiek csodásan érezték magukat. J-hope sikongatva csikizte V-t, Suga és Rap-Monster pedig mint két kötél, próbálták elhúzni a „verekedőket”. Mindenki olyan boldognak tűnt.

A tornacipőm csikorgott a fényesre waxolt padlón, és amikor észrevettek, V-n kívül mindenkinek leolvadt a mosoly az arcáról. Ilyen hatással vagyok másokra… – csóváltam meg a fejem, és a vállamra kaptam az edzőtáskám.

– Hazamegyek – jelentettem be.

– Én is megyek – ugrott fel azonnal Tehyung, és pakolni kezdett, de nemet intettem a fejemmel.

– Maradj gyakorolni! Egyedül szeretnék lenni.

V hatalmas szemei szomorúsággal teltek meg, és nem bírtam nézni, hogy az ő boldogságát is elveszem. Kirohantam a buszhoz, ahol a hirtelen hűvösség kissé lenyugtatott, de még így is hevesen vert a szívem. Megkértem a sofőrt, hogy vigyen haza. Egész úton szorongtam, remegtek a kezeim, és rázott a hideg. Egy cseppet sem éreztem jól magam.

Otthon üres némaság fogadott. Mintha az érzéseim kivetültek volna a dormra, nem láttam mást, csak az egykori emlékeket, amiket darabokra zúztam.

Elővettem a legnagyobb bőröndömet, és belehajigáltam a legfontosabbakat. Nem akarok itt lenni, mire hazaérnek. A búcsúzkodás mindent nehezebbé tenne. Eléggé tönkre tettem már V-t, ha még meg is alázza magát előttem azzal, hogy könyörög, nem segítek rajta. Se magamon.

– Hyungnim, beszélni szeretnél veled – hívtam fel a menedzsert, miután elhagytam a kórházat. Az orvos megírta a jelentését, felírta a gyógyszereimet, és támogatta, hogy egy időre visszavonuljak a rivaldafényből. Azt ajánlotta, látogassak meg egy szanatóriumot, de nem akartam bolondok közé menni. Egyedül is meg tudom oldani.

Féltem, ha az irodában beszélünk, összefutok a többiekkel, így egy kávézóba beszéltük meg a találkozót. A menedzser feszülten várt rám, mintha megérezte volna, hogy mit akarok mondani.

– Hyungnim, kilépek.

A menedzser gyerekes hisztinek vette, amit mondtam, és megpróbált meggyőzni arról, hogy nincs szükségem másra, mint némi pihenésre, de amikor átnyújtottam neki az orvosi papírt, a torkára forrtak a szavak. Hüledezve forgatta a kezében a jelentést, amíg én a kólámat szürcsöltem. A zsebeimben ott zörögtek az antidepresszánsok, de nem társaságban kívántam bevenni őket.

– Miért nem szóltál erről? Ha még időben beavatsz, segíthettünk volna. Nagyon sok idol szenved depresszióban, nem kellett volna szégyellned magad.

– Azt hittem meg tudom oldani.

– Keresünk neked egy másik orvost. Bárkit, aki ki tud húzni ebből.

– Nem kell. Én megbízom Dr. Kimben. Jó ez így.

– Jungkook, tizennégy éves korod óta ismerlek. Ez volt az álmod. A célvonalnál akarsz kilépni?

– Az egészségem fontosabb.

A menedzser nem veszekedett. Elintézett pár telefont, és amíg tárgyalt a főnökökkel, átmentettem a legfontosabbakat a memóriakártyámra. A mobilom a cég tulajdona, azt vissza kell adnom, de a rajta tárolt emlékek az enyémek. Azokat nem adom senkinek.

– A saját bankszámládhoz továbbra is hozzáférsz, de a csoportosról lekerült a neved, ha van valamilyen személyes tartozásod a fiúkkal, küld el e-mailben, és kifizetem neked. Természetesen a további kezeléseid költségeit is álljuk.

– Nem szükséges. Megoldom egyedül. Köszönök, mindent – elcsuklott a hangom. A menedzser sokszor morcos és tüskés volt velem, de mégis a pótapám volt, terelgetett és a maga módján szeretett.

– Nem fogunk azonnal embert keresni a helyedre, de tájékoztatnunk kell a rajongókat. Az lenne a legjobb, ha te jelentenéd be a visszavonulásod. Menni fog?

– Persze. A dormba viszont nem megyek vissza.

– Rendben – a menedzser megcsóválta a fejét. – Van hol laknod?

– Majd keresek valamit.

– Tessék! – dobott elém egy kulcsot a menedzser. – Az unokaöcsém nemrég költözött ki. Úgy terveztem, hogy kiadom, de nálad jó kezekben lesz. A terápia miatt úgyis Seoulban kell maradnod, a lakás nincs messze a kórháztól.

Mélyen meghajoltam, amikor elment, és rendeltem egy whiskyt. Az alkohol marta a torkom, de ahhoz elég löketet adott, hogy ne fakadjak sírva.

A táska húzta a vállam, és többször eltévedtem, mire megtaláltam a lakást, de végül rábukkantam. Egy felújított tömbház negyedik emeleti kérója tökéletesen megfelelt. Lett saját fürdőm, egy aprócska konyhám, és a kanapét is kilehetett nyitni a nappaliban.

Öt éve hihetetlenül szigorú szerződést írtunk alá, de egyetlen kiskapunk maradt, ha fel akartuk adni. Más cégeknél azt sem érdekelte a vezetőséget, ha az idoljai begyógyszerezve lépnek színpadra, milliókat költöttek a terápiákra, és a legújabb hangulatjavítókat tömték szerencsétlenekbe, de a Big Hit ennél emberségesebb. Minden keretet biztosít arra, hogy meggyógyuljunk, de el is engedi a kezünket, ha úgy ítéljük meg. A saját életünkről mi döntünk.

Kivettem a laptopom a táskából, és feltöltöttem a memóriakártyám adatait. Könnyes szemmel böngésztem át a képeket, majd kiválasztottam a kedvenceimet, és kimentettem egy pendrive-ra. Mielőtt elkezdtem a gyógyszeres kezelést, egy dolgot biztosan meg kell tennem – dobtam a dobozokat az asztalra, és visszabújtam a kabátomba.

A környéket nem ismeretem túl jól, de némi segítséggel hamar megtaláltam a fotóelőhívót, és busás borravalót hagytam az eladónál, aki rekordsebességgel előhívta a képeimet. A közös képünket, amit Taehyung levelébe is tettem, a pénztárcámba bújtattam, a többit pedig kiragasztgattam a falra. Így olyan volt, mintha velem lennének. Nem azok a tagok, akik gyűlölnek és megvetnek, hanem azok, akik még szerettek.

V:

Hihetetlenül aggódtam Jungkookért. Nem szokott csak úgy lelépni próbáról. Nem tudom, mi történt közte és Jimin között a folyosón, de biztosan megfojtom a hyungot, ha megbántotta – dühöngtem a buszon.

Amikor leállt a motor, azonnal kiugrottam, és felrohantam a lakáshoz. Átkutattam az egész koleszt, de Jungkookot sehol sem találtam. Vajon hová ment? – tanakodtam, és egy cseppet sem tetszett a többiek arca, amikor beléptem a nappaliba. Egy levelet szorongattak a kezükben, és az arcukról minden szín kiszökött.

– Mi az? – kaptam ki az üzenetet Namjoon kezéből.

Kedves hyungok,

Köszönöm, hogy megpróbáltatok segíteni. Hálás vagyok mindenért, de ez túlnőtt rajtunk. Ne bánkódjatok, minden úgy történik, ahogy történnie kell. Az én sztorim eddig tartott. Minden egyes együtt töltött, boldog pillanatot a szívembe zártam, és sosem fogom elfeledni, hogy milyen melegszívűen bántatok velem.

Jungkook

– Mi ez? Mi a franc ez? – ráztam a kezemben a papirost, majd a dohányzóasztalra dobtam, és megragadtam Jimin ingjét. – Mit mondtál neki?

– Én nem gondoltam komolyan… – szabadkozott Jimin, mire erényesebben megráztam.

– Mit mondtál neki? – magamból kikelve üvöltöztem.

– Azt, hogy jobb lenne, ha kilépne.

Olyan erősen vágtam állon, hogy belesajdult az egész kézfejem, de nem érdekelt a fájdalom, hihetetlenül dühös voltam. Hogy mondhatott ekkora baromságot? – túrtam a hajamba, és berontottam a szobánkba.

Feltéptem a szekrényt, kiborítottam a fiókokat, de csak a saját ruháimat találtam. Jungkook hagyott maga után elvétve pár zoknit, és a kedvenc, piros pulcsija is a fotelben hevert, de a fehérneműit és a fontosabb, mindennapi ruháit elvitte.

A ruha halom közepén térdeltem, kezemben a karácsonyra kapott, szőrös, meleg zoknijával, és kitört belőlem a sírás. J-hope szaladt oda hozzám, amikor összerakta a képet, és bíztatóan simogatta a hátam, de semmi nem segített. Jungkook itt hagyott. Nem a bandát hagyta el, hanem engem. És még csak el sem búcsúzott. Nem tartotta elég erősnek a szerelmünket ahhoz, hogy elűzze a problémákat. Nem szeretett eléggé.

***

Hosszú hetekig tartott, mire összeszedtem magam annyira, hogy emberek közé menjek. Lefogytam, a külsőmre se figyeltem oda, éppen azt hordtam, ami a kezembe került. A körmeim megnőttek, és a hajamra is ráfért már egy jó kiadós mosás. Ha éppen fürödtem, az csak azért történt meg, mert Jin benyomott a zuhany alá.

A kozmetikusok és a sminkesek órákig dolgoztak azon, hogy emberi külsőm legyen. Engedelmesen belebújtam a barna zakóba, amit rám adtak, de egy cseppet sem tetszett az a fiú, akit a tükörben láttam. Egy szomorú kísértet, nevetséges árnyéka annak a folyton mosolygós valakinek, aki voltam.

Jungkook be sem jött hozzánk, máshol öltözött át. Csak elvétve láttam a feje búbját a folyosón. A többiek megpróbáltak a közelébe kerülni, de mind letörten tért vissza. Nem beszélt velünk.

– Jungkookie olyan fura. Mintha nem lenne önmaga – panaszolta J-hope Jinnek, ügyelve rá, hogy ne beszéljen túl hangosan, de hallottam minden szót. – Rosszabbul fest, mint amikor nálunk lakott. Nem külsőleg értem, mert a sminkesen szépen kikenték, és az öltönyben is nagyon fless, de a tekintete olyan fura. Ködös és élettelen. Annyira aggódok érte.

A szervezők a függöny mögé tereltek minket, és hallottuk a fanok sikolyait, de ez most nem töltött fel energiával. Nem örömteli hírrel készülünk a számukra.

Jungkook lépett először a mikrofonhoz, a paraván mögött ott lapult az előre megírt beszéde, de rá sem nézett. Fejből tudta az egészet.

– Kedves A.R.M.Y-k. Szeretett barátaim, akik mindig támogattatok, és a nehéz pillanatokban erőt adtatok nekem. Hálás vagyok mindenért, amit tőletek kaptam, mert nélkületek még mindig az utcákat járnám azzal az álommal, hogy egyszer a színpadon állok, és boldoggá teszem az embereket a hangommal.

Éreztem, ahogy gombóc nő a torkomban, és fojtogatni kezd a sírás, így lehajtottam a fejem, hogy a hajam eltakarja a szemeimet. Biztosan nem fogom bírni.

– A szeretetetek üzemanyagként szolgált számomra, de a legjobb olaj sem mozgathat egy sérült szerkezetet.

Oda akartam rohanni hozzá, megrázni, és a képébe üvölteni, hogy nem sérült, csak hülye, de nem rendezhettem jelenetet a fanok előtt.

– Egészségügyi okokból visszavonulok a rivaldafényből. Nagyon sajnálom.

Jungkook összehajtotta a papirost, és mélyen meghajolt a fanok felé. A lányok azonnal sikongatni kezdtek, ezer kérdéssel bombázva, és én nem bírtam tovább.

Kiváltam a sorból, és nem törődve a kamerákkal, a fényképezőkkel, és egyáltalán bármivel, szorosan magamhoz húztam. Erősen öleltem, és még suttognom sem kellett, a fanok sikongatása elnyomta a hangom, mikroportot nem tettek ránk.

– Jungkook, gyere vissza. Együtt mindent megoldunk. Segítek mindenben. A többiek is sajnálják, és szeretnek. Kérlek, ne csináld ezt velem! Kérlek! – zokogtam neki, de meg sem mozdult. Mintha egy élettelen bábut öleltem volna. Egy fadarabot, aki úgy néz ki, mint a szerelmem.

Namjoon feszegetett le Jungkookról, majd átadott J-hope-nak, aki határozottan belekapaszkodott a ruhámba, és nem engedte, hogy újra Kook közelébe menjek. Mindenki elmondta, hogy mennyire sajnálja, hogy így alakultak a dolgok, és remélik, Jungkook visszatér azután, hogy meggyógyult. De mind tudtuk, hogy sosem jön vissza. Kilépett.

– Jungkookie, szeretlek – szipogtam a mikrofonba. – Remélem, hogy felépülsz. Egyél sokat, és figyelj oda, hogy meg ne fázz! – keserűen nevettem fel, ahogy belegondoltam, mekkora hülyeséget mondok. – Várlak vissza.

Tartanom kellett magam, amíg a színpadon voltunk, de amint a függöny mögé értünk, összecsuklottam, és keservesen bőgtem ki magamból a fájdalmat. A tagok körém guggoltak, elfedve az értetlen staffosoktól, de nem nyugtattak meg a szavaik. Csak attól éreztem volna jobban magam, ha Jungkook visszajön. Kook azonban rám sem hederített, láttam a fekete bőrcipőjét, ahogy elkopog mellettünk.

Suga felpattant, hogy utána menjen, de Hosoek azonnal visszarántotta. Néma szópárbajt fojtattak egymással, majd Yoongi dühösen felszisszent, és átnyújtott nekem egy zsebkendőt. Belekaroltam Jiminbe, és hagytam, hogy eltámogassanak az öltözőig. Egyedül képtelen voltam megállni a saját lábamon.

Jin:

Majdnem megszakadt a szívem, hogy így látom őket. Az örökmosolygós V, és a dilis Jungkook full depressziós. Tennem kell értük valamit. Beszélnem kell a maknae-val, hiszen köszönés nélkül távozott.

– Jungkookie – ragadtam meg a vállát, és magam felé fordítottam. Percek óta loholtam már utána, de hiába szólongattam, egyszer sem fordult meg. – Jungkookie, ne rohanj úgy el! Beszéljünk!

– Hagyj, hyung! – olyan színtelennek tűnt a hangja. Nem mérgelődött, nem nyafogott, de még kérni sem kért. Érzelemmentesen kiejtett pár hangot a száján, bárminemű jelentés nélkül. Szörnyű volt. Ennyire megutált volna?

– Legalább gyere be az öltözőbe. Taehyung negyed órája sír, és nem tudjuk megnyugtatni.

– Taehyungie szereti a fagyit – közölte Jungkook egy bárgyú mosollyal az arcán. Hátrahőköltem. Most gúnyolódik rajta? Hogy lehet ilyen szívtelen?

Nem szoktam bántani a tagokat, pedig a koromnál fogva nyugodtan elnáspángolhatnám őket, mégsem voltam az erőszak híve. Jungkook azonban túlment egy határon. Hetek óta dolgozunk azon, hogy összekaparjuk V-t, és amikor neki kellene tennie azért, akit állítólag szeret, annyit válaszol csupán, hogy adjunk neki fagylaltot? A pofonom nyomot hagyott az arcán, de ez sem segített. Továbbra is úgy nézett rám, mintha nem értené, mit akarok tőle pontosan.

– Szereted, nem? Akkor miért bánsz így vele? Nem ártott neked semmit – győzködtem, mire Jungkook végre megmozdult. Barátian megveregette a vállam, majd szélesen elmosolyodott.

– Az én parfümöm van rajtad. Te is szereted az epret?

Újra megütöttem, de most már ököllel. Neveletlen, rosszindulatú kölyök! – dühöngtem magamban. Bár azért olyan erősen nem ütöttem, Jungkook mégis elterült a földön, és nem tudott egyedül felkelni. Az egyik biztonsági ember segítette fel. Részeg? – találgattam, de végül elvetettem a feltevést, akkor nagyobb lenne a szája.

– Hagyd őt, Soekjin! – fogta hátra a kezeimet a menedzser, és elrángatott Jungkook közeléből. – Jungkook nagyon erős gyógyszereket szed, valószínűleg nincs magánál.

Megdöbbentem. Jungkook ennyire rosszul lenne? De hát a gyógyszerek nem segítenek semmit! – tiltakoztam, de mégsem mondhattam a menedzsernek, hogy azonnal tiltsa el tőle. Már nem tartozik felelőséggel érte.

V valószínűleg nyugtatóinjekciót kaphatott, mert amikor visszamentem az öltözőbe, már békésen szundikált. A tagok ezalatt a fél óra alatt, mintha éveket öregedtek volna. A nyúzott arcok, a kétségbeesett tekintetek, akár már megszokott ismerősök is lehettek volna az elmúlt hetek alatt, mégsem bírtam megszokni, hogy ilyen lett a hangulat. Régen annyit nevettünk, egy nyugodt percem sem maradt a bolond maknae-k miatt, és most minden romokban áll. Jungkook nincs magánál a gyógyszerektől, Taehyung nincs magánál a fájdalomtól, és Jimin sem alszik rendesen, mert önmagát hibáztatja Jungkook távozásáért.

Találnom kell egy normális embert.

Félrevontam Hosoek-ot, ő viselte legjobban a bandára nehezedő nyomást.

– Beszéltem Jungkookkal, de fel sem fogta, amit mondtam. A menedzser szerint olyan erős gyógyszereket szed, hogy nem is tud magáról. Hosoek, ez nagyon nem jó! Ki kell rángatnunk belőle, mert tönkreteszi magát.

– És még is mit tehetnénk, hyung? Hiszen már nem a csapat tagja. Még ha ki is derítjük, hol lakik, akkor sem maradhatunk vele a nap 24 órájában.

– Beszéljünk a szüleivel. Lehet, hogy nem is tudják, milyen állapotban van.

– Nem tudom – csóválta meg a fejét J-hope. – Ezt a menedzserrel kell megbeszélned.

Nem tétováztam, azonnal a hyungnim keresésébe kezdtem. Tennünk kell valamit. Ha Jungkook újra önmaga lesz, talán meggyőzhetjük arról, hogy minden olyan lehet, mint régen. Ha elkésünk, a végén még kárt tesz magában.

V:

Az elmúlt napokban több évnyi könnyet kisírtam magamból, és már azt hittem, nem lehet ennél rosszabb, de a cég tett róla, hogy átértelmezzem a kín fogalmát. Amikor megjelent az új srác, nem tudtam eldönteni, hogy sírjak-e vagy nevessek. Tehetséges. Jól táncol, jól énekel, és még rappelni is tud. Egyetlen hiba van vele, nem Jungkook. Őt nem lehet felülmúlni.

Tudom, hogy gonoszul bántam vele. Még gyakornok volt a cégnél, és valószínűleg a zabszem benne lehetett a seggében, hogy a befutott BTS-sel gyakorolhat, de nem könnyítettem meg a dolgát. Folyamatosan hibákat kerestem a munkájában. Minduntalan Jungkookhoz hasonlítottam, amit egy idő után már a tagok is meguntak.

– Fejezd be! – rivallt rám Suga. – Jungkook elment. Törődj bele végre!

– A te hibád az egész – vágtam vissza, és csak azért nem ment ökölre a harc, mert Hope közénk ugrott. – Te üldözted el!

– Nem kellett volna basznotok! – káromkodott Yoongi, mire Jin erényesen vállon vágta.

– Ne a gyerek előtt! – Én pont leszartam, hogy mit hall. Ha tényleg a csapat tagja lesz, előbb vagy utóbb úgyis megtudja, hogy milyen kapcsolatban voltam az elődjével.

Annyira hiányzott Jungkook. A magas hangja, a zavart nevetése, hogy folyton beleszóljon a koreográfiába. Az új gyerek mindent úgy csinált, ahogy kellett, de nem volt benne semmi egyediség. Hiányzott az a fiatalos tűz, amit Jungkook képviselt. És rohadtul hiányzott az ölelése. A csókjai, a suttogása, a nyögései…

Letörten ültem vissza a székre, és úgy éreztem, a világ összes szomorúsága az enyém. Egy hónapja hagyott el. Nemsokára újra színpadra kell lépnünk, és ha nem akarjuk, hogy a rajongók elfeledkezzenek rólunk, nagyon oda kell tennünk magunkat. Amint aláírja az újonc a szerződést, vége a régi szép időknek.

Jungkook:

Csak akkor jöttem rá, hogy milyen ördögi körbe kerültem, amikor megpillantottam a vért a fehér csempén. Azonnal eldobtam a pengét, és elszörnyedve meredtem a szétvagdosott csuklómra. A törölközővel állítottam el a vérzést, és rohadt nagy mázlim volt, hogy nem vágtam át egy artériát. Egyben biztos voltam, ez heget fog hagyni. Az arcomon megúsztam a dolgot, Suga sörösüveg-dobálása nem hatott úgy, mint a borotvapenge, amivel önmagamnak estem.

Csak annyira emlékeztem, hogy bejöttem fürödni, majd a tükörképem mozogni kezdett, és szörnyű dolgokat mondott. Hogy V sosem szeretett, csak kihasznált, a tagok lenéznek, mert tehetségtelen vagyok, és hogy jobb lenne a világnak, ha nem létezne egy akkora rohadék, mint én.

Amint a kezdeti sokkon átjutottam, és a seb sem mart annyira, kitámolyogtam a nappaliba, és a kukába hajítottam az összes gyógyszert. Ezek a szarok elvileg arra vannak, hogy ne legyek depis – dühöngtem, és mielőtt még meggondolhattam volna magam, levittem a szemetet a központi tárolóba, és jó mélyre ástam a zacskók között.

A konyha kövén töltöttem az éjszakát. Kényszerintézkedés volt, mert amint elérkezett a következő bogyó bevétele, teljesen elvesztettem az eszem. Izzadtan, dühöngve vertem szét a lakást, széthordva az ágy alkatrészeit, és még a szekrény alá is beszorítottam magam hátha odagurult egy pirula. Az egész testem remegett, mint egy függőnek. A hideg segített egyedül.

Egy szál alsónadrágban, átizzadt trikómban feküdtem a földön, nem törődve azzal, hogy felfázhatok. Egy tiszta pillanatomban minden vágó és szúróeszközt bedobáltam a hűtő mögé, hogy még csak véletlenül se kerülhessen a kezembe.

Fogalmam sincs, hogy a szüleim hogyan jutottak át a bezárt ajtón, csak azt vettem észre, hogy anyám mellettem zokog, apa pedig önmagából kikelve üvöltözik velem. Több környi citromfű tea után tudtam csak odafigyelni arra, amit mondtak.

– Miért nem szólták nekünk? – kérdezte anya megtörten. – Borzasztó így látni.

– Már jól vagyok.

– Hogy lennél jól? Gyógyszerfüggő vagy. Láttam a receptjeidet, és egyetlen pirulát sem találtam. Annak az adagnak egy hónapig elégnek kellett volna lennie – tajtékzott apa. Kicsit Sugára emlékeztetett a kiakadása.

– Ezek után – felemeltem a befáslizott kezem – úgy döntöttem, nincsen szükségem rá.

Anya majdnem elájult, amikor megnézte a vágásaimat, és azonnal tanakodni kezdtek apával, hogy melyik kórházba dugjanak be.

– Beszélni akarok Hosoek-kal – jelentettem ki. – Felhívnátok a menedzsert?

– A volt bandatársad? – kérdezte anya zavartan. – Drágám, most egy orvosra van szükséged.

– Tudom, hogy mire van szükségem – kiáltottam rá. – Megígértem neki, hogy ha bajom lesz, szólok róla. Most jött el az ideje.

A szüleim nem akarták belátni, hogy egy baráti beszélgetés többet segít, mint egy dilidoki, de mivel nem voltam hajlandó velük menni a kórházba, beletörődtek. Amíg J-hope megérkezett, letusoltam. Felkaptam egy szürke melegítőnadrágot, és Taehyung fekete pulcsiját. Véletlenül az övét hoztam el, amikor összepakoltam.

– Jungkookie, itt vagy? – kiáltott be Hope a nappaliba.

Amikor megláttam, egyszerre rohantak meg a régi emlékek, és a karjába vetettem magam. Úgy szorítottam, mintha az életem múlna rajta.

– Hyung, segíts!

J-hope a kanapéhoz kísért, és a számba nyomott egy kockacukrot. Nem kívántam semmit, de a kedvéért szétrágtam az édességet, és leöblítettem narancslével. Egy szatyornyi édességet hozott nekem, pedig nem is volt születésnapom.

– Ezektől több boldogságot kapsz, mint a hülye gyógyszerektől – jegyezte meg, és kinyitott nekem egy karamellás amerikai palacsintát. Taehyunggal sokszor versenyt ettünk ebből. Hiába tudtam, hogy az lenne az igazi, ha Jin sütne rendeset, de ez is felidézte az első konyhai élményeinket. Még palacsintát sem tudtunk rendesen csinálni, annyira bénák voltunk.

– Mesélj, hyung! Mi történt veletek az elmúlt időben?

– Nem sok – rántotta meg a vállát J-hope. – Gyakorlunk a visszatérésre.

– Nehéz a tánc?

– Trükkös – mosolyodott el Hopie, és huncutul rám kacsintott. – Érdekel?

Aprót bólintottam, mire felpattant, és táncolni kezdett. A dallam alapján is imádtam a számot, a koreográfia jókedvű és pattogós volt. Még a saját feneküket is fogdosni kellett. Szinte láttam, ahogy V elhülyüli az egészet.

– Hogy van Taehyung? – alig bírtam kimondani a nevét. A gyógyszerek bűvös képeiben néha láttam az arcát, de amikor kinyúltam, hogy végigsimítsak a bőrén, mindig szertefoszlott.

– Hiányzol neki. Folyton a piros pulcsidban van otthon, és még Jinnek sem engedi, hogy kimossa. De ahogy látom, te is az ő cuccát hordod – mutatott végig rajtam. Pirulva húztam fel a fölsőt az orromig, hogy magamba szívjam az illatát.

– Nekem is hiányzik – vallottam be.

– Miért nem kezditek újra?

– Ő idol, én egy roncstelep. Még ha meggyógyulok, akkor sem lesz időnk találkozni.

– Akkor gyere vissza a bandába. Még nem írta alá a szerződést az új srác.

– Nem! – ráztam meg a fejem. Egyben biztos voltam, sosem megyek vissza. Nem nekem való az a hajtás. Nem tudom feldolgozni a stresszt, hátráltatom a barátaimat, és ártok az egészségemnek. Keresek magamnak valami nyugis munkát. – Örökre lezártam már magamban.

– És akkor mihez akarsz kezdeni?

– Először felgyógyulok. Ha ez megvan, nyitok egy tánciskolát. Biztos sokan szeretnének a BTS-es Jungkookhoz járni.

Már láttam is magam előtt a sok lelkes fiatalt. Nem értek olyan jól a tánchoz, mint J-hope, de a koreográfiákba régebben is beleszóltam, csak kell egy jó zene, és már szárnyal is a képzeletem. Igen, ezt fogom csinálni! – határoztam el.

– És V-hez sem akarsz visszamenni? Még mindig vár rád.

– Akkor mond meg neki, hogy ne tegye!

Fájt a szívem, ha rá gondoltam. A pénztárcámban azóta is ott lapult a kedvenc képünk, míg a többiekét elégettem, vagy összetéptem. Taehyungot nem tudtam megsemmisíteni.

J-hope nem maradhatott sokáig, szólította a kötelesség, de egy levelet hátra hagyott. Megismertem V írását, de nem akartam elolvasni. Nem is kellett volna megtudnia, hogy Hosoek találkozik velem.

Megnyitottam a youtube-ot, és új videók után keresgéltem, de az új srácot még nem mutatták be a külvilágnak. Hatan léptek fel a régi számokkal, és legnagyobb meglepetésemre nem változtattak meg semmit. Meghagyták a helyem, mintha még mindig velük táncolnék, és a vokált sem vette át senki, a hangom felvételről szólt. Tényleg ennyire bíznak benne, hogy visszatérek? – csóváltam meg a fejem.

Látszott rajtuk, hogy szomorúak, de leginkább Taehyung arca lepett meg. A korábbi csillogás eltűnt a szeméből, még csak arra sem vette a fáradtságot, hogy mosolyogjon. Szörnyű volt látni az egyik koncerten, ahogy a hátához kap, és próbálja elrejteni a fájdalmat. Egy másik felvételen tátott szájjal állt a színpad szélén, hatalmasakat pislogott, és a teste alig láthatóan dülöngélt.

Lecsaptam a laptopot, és a hajamba túrtam. Nem akartam ilyenné tenni. Automatikusan nyúltan egy újabb édességért, és amíg elmajszoltam, átgondoltam a lehetőségeimet. Kidobhatom a levelét, és örökre lezárhatom ezt az ügyet, vagy elolvasom, és… Akármit is írt benne, nem változtat semmin – határoztam el, és felbontottam a borítékot.

Jungkookie,

Örülök, hogy legalább a többiekkel tartod a kapcsolatot. A barátaid vagyunk, és segíteni szeretnénk neked, még akkor is, ha sokat vétettünk ellened a múltban. Az a legfontosabb, hogy meggyógyulj. Velem ne törődj! Én boldog vagyok, ha te örülsz.

Jungkookie… Azt írtad nekem, hogy nincs jogod szerelemet vallani, és most én is így érzem magam. Szeretlek. Leírnám ezerszer, kitapétáznám vele a falat, de az sem hozná vissza az érzéseidet, igaz? Ha nem viszonzod, ha gyűlölsz, és mindenért engem hibáztatsz, azt is elviselem, de nem tudlak nem szeretni. Képtelen vagyok rá.

Légy jó, és vigyázz magadra!

Ölelve csókol a távolból:

Taehyung

Letöröltem a könnyeim, és kivettem a hozzá csatolt fotót. Meg sem lepődtem. Ez az eredeti példány volt, a hátulján ott virított a dátum. Végigsimítottam Taehyung „arcán”, és újra felnyitottam a laptopot. Üzenetet fogok küldeni neki.