Inkognító - 9: Dalok

Szerzői megjegyzés: A fejezethez nagyon szorosan kapcsolódnak dalok, és azok, akik telefonról olvasnak lehet, hogy most kissé utálni fognak, de szeretnélek kérni titeket, hogy kapcsolgassatok a youtube és a blogom között, mert úgy az igazi. A fordítások a szövegben sajátok, az angol eredetiből van magyarosítva illetve egy-két helyen átírva, hogy passzoljon a történethez. A belinkelt videók minden joga az elkészítőjét illeti. Köszönöm. 

V:

Amikor megtudtam, hogy Jungkook feltöltött egy videót, amin kétségkívül ő énekel, úgy löktem félre a laptoptól a többieket, mintha egy őrült. Szorosan a mellkasomhoz öleltem a készüléket, és bemenekültem a szobába.

– Teahyung, mi is látni akarjuk! – dörömbölt Jimin.

– Ez csak egy feldolgozás, nincs mit látni – kiabáltam ki, és az elejére tekertem.

A videó alatt közös képek váltakoztak, gondolom Jungkook telefonjáról, mert akadtak olyanok is, amiket sosem posztoltunk még. Mind a heten boldogak voltunk, mosolyogtunk, és szerettük egymást. Főleg mi ketten.

Jungkook jó dalt választott, illet a szövege az adott helyzethez.

Jungkook: Paper hearts (2:10-3:13)

Képeket élek át, mintha ott lennék az oldaladon,

de te jól leszel nélkülem is, és ha adnék neki egy kis időt…

Jól leszek.

Viszlát, kedvesem, elrepültél a szerelemmel.

Képek, amiket most átélek, próbálva emlékezni a szép időkre.

Az életünk olyan hangosan szakadt el, az emlékek játszadoznak nyomott elmémben.

Utálom ezt a részt. Papírszívek…és én tartani fogom a tiéd egy darabját.

Ne hidd, hogy csak úgy el fogom felejteni!

Remélem, hogy nem felejtesz.

Vagy ezerszer megnéztem, mire már csak pacát sem láttam a könnyeimtől. Nem tudtam, mit kellene gondolnom erről. Ez a búcsú? Vagy a remény? Mit akar mondani? Beszélni akartam vele, de bárhogyan faggattam Hoseok-ot, nem árulta el, hol lakik Jungkook. Pedig biztosra vettem, hogy nála járt.

– Visszaadom – nyomtam Jin kezébe a masinát egykedvűen, és összegömbölyödtem a fotelben. Jungkook pulcsijába bújva vártam meg, hogy ők is végignézzék.

– Ez nem Taehyungnak szól? – tette fel a tízmilliós kérdés Jimin, mire egy nyaklevessel lett gazdagabb Namjoontól. Alig láthatóan felém bökött a fejével. – Jaj, ne haragudj, V. Nem akartalak megbántani – szabadkozott Jimin. Hosoek a fejére csapott.

– Hogy lehetsz ekkora krumpli?

– Krumpli? – gondolkodott el Jimin, hogyan tudná ezt a javára fordítani. – Leszel a ketchup?

Ezen a reagáláson mind fent akadtunk, és J-hope fel is öltötte a vörös színt, mintha csak igazolni akarná a megnevezését.

– Dehogy leszek! – vágta vállon a mosolyogós Jimint, és áthelyezkedett mellém. Hallottam, ahogy az orra alatt morog. – Milyen perverz egy kölyök!

Halkan kuncogtam rajtuk. Jimin valószínűleg nem gondolt semmi malacságra, de az, hogy Hobie rögtön ezt vette le belőle, elgondolkodtató. Vagy kanos, és mindenben ezt látja meg, vagy…

Gyanakvó szemekkel néztem rá, de rám sem hederített, a távolba révedt, gondolai más tájakon jártak.

– A rohadt életbe, Jungkooknak tényleg nagyon jó a hangja – mérgelődött Yoongi. – Már el is felejtettem.

Én nem felejtettem el. Ha becsuktam a szemem, és magamba szívtam az illatát, vissza tudtam idézni az érintését is. Az egész ágyamat telefújkáltam a kedvenc parfümjével, ami az elején szörnyű ötlet volt, hiszen csak újra és újra rám tőrt a sírógörcs, de később már örültem neki. Mindenhez ragaszkodtam, ami hozzá tartozott. A pulcsit sem moshatta rajtam kívül senki. Ennek hála úgy ettem, akár a kisangyal, a legkisebb kosz sem érhette azt, ami Jungkooké volt.

A többiek biztosan hangyásnak gondoltak az új rigolyáim miatt, de amíg dolgozni tudtam, és nem zavartam őket vele, egy szót sem szólhattak.

– Mit fogsz válaszolni? – kérdezte J-hope halkan. Nem fordult felém, csak a szája mozgott, így a többiek nem tudhatták, hogy hozzám beszél.

– Nem tudom. Azt sem értem, mit akar ezzel mondani. Mi van, ha félreértem? – megrángattam a pulóvere ujját. – Nem adod meg a címét?

– Nem.  Nem hiszem, hogy Jungkooknak ez lenne a célja. Ha találkozni akarna veled, felhívna.

Fájtak a szavai. Igaza volt, de mondhatta volna kedvesebben is. Tisztában vagyok vele, hogy Kook kerüli a személyes találkozót.

Mérgesen felpattantam, és bezárkóztam a szobámba. A telefonon hallgattam újra a dalt, ízlelgetve a sorokat. Ezerszer egyszerűbb lett volna, ha koreaiul énekel, de Jungkook szerette a kihívásokat.

Képeket élek át, mintha ott lennék az oldaladon,

de te jól leszel nélkülem is, és ha adnék neki egy kis időt…

Jól leszek.

Ha a múltnak él, akkor nem akarja elengedni, de utána mégis arról beszél, hogy tovább lép… – túrtam a hajamba. Az sem volt biztos, hogy a dalszöveg minden egyes sora lényeges, és mivel nem kaptam hozzá használati útmutatót, csak a zavarosban halászhatok. Én egyáltalán nem fogok jól lenni nélküle, és szeretném, ha őt is inkább az újrakezdés és nem a lezárás foglalkoztatná.

Utálom ezt a részt. Papírszívek…és én tartani fogom a tiéd egy darabját.

Ne hidd, hogy csak úgy el fogom felejteni!

Kigyúlt a képzeletbeli lámpa a fejem felett. Tudtam, mit kell tennem ahhoz, hogy kifejezzem, a részemnek tartom.

Kibújtam a takaró alól, és feltúrtam az íróasztalt. Jungkook szeret rajzolni, sok színes papírt tartott otthon, nincs más dolgom, csak kölcsön venni párat.

Egész délután dolgoztam, a kezem majd leszakadt a sok írástól, és a bőrömön nyomott hagyott az olló, olyan erősen szorítottam, de elégedett voltam az eredménnyel. Több száz szívecskét legyártottam. Kettészakítottam a közepénél minden darabot, majd az egyik oldalára az én, a másikra az ő nevét írtam, és összekapcsoltam gépkapcsokkal. Kicsit morbidul festett, hogy nem celluxot, vagy folyékony ragasztót használtam, hanem hideg fémet, de én is így éreztem magam. Fájdalmasan ragaszkodtam hozzá, és ha ki akarják szedni belőlem, abba beleszakadok.

Amint leellenőriztem, hogy biztosan nem rontottam el egyiket sem, átmentem Jimin szobájába. Az ajtót gondosan bezártam, nehogy meglessék, mit ügyködtem odabent. A legutóbbi rajongói találkozom Jimin katapultot kapott az egyik rajongójától. Hasonlított a félelmetes bohócjátékra, ami kiugrik a helyéről, ha felnyitod a fedelet. Pontosan erre volt szükségem.

Nyugodt szívvel kölcsönvettem a játékot, és teletöltöttem a szívecskékkel. Ha Jungkook kinyitja, száz meg száz papír fog felrepülni, szerte a szobájába, hogy biztosan órákig tartson, amíg összeszedi. Ennyi idő neki is elég lesz arra, hogy komolyan vegyen.

– Hosoek, megtennél nekem egy szívességet? – rebegtettem rá a pilláimat. – Összepakoltam Jungkook itt maradt cuccait. Elküldenéd a címére?

– Aha – felelte meglepetten J-hope. Azt hitte, feladtam. Pedig koránt sem. Addig fogom üldözni Jungkookot, amíg össze nem szedi a bátorságát, hogy beszéljen velem.

Jungkook:

Először nehéz volt kimenni az utcára, az utóbbi hetekben annyira elszoktam az emberektől, hogy egy kicsit tartottam, látszik az arcomon az állapotom. Mintha a homlokomra lenne írva, hogy depressziós, gyógyszerfüggő, erőszaktevő rohadék vagyok. Persze senki sem tudott rólam semmit. Még csak fel sem ismertek az edzőteremben.

Fáradtan próbáltam újra a számot, de mindig csak a saját koreográfiáink mozdulatai jutottak eszembe, a saját ötlet elhagyott. Így talán még sem lesz olyan könnyű tánciskolát nyitni – gondoltam, amikor az automatának nyomtam a homlokom. Szép vagyont halmoztam össze a BTS-sel, amivel jó pár évig eléldegélhetek, de a gyógyszerekre és a kezelésekre – amik pontosan a gyógyszerek miatt nem értek semmit – hihetetlen mennyiségű pénzt elszórtam. Lehet, hogy jót tenne a rendszer az életemben – tanakodtam, lassan kortyolva az almalevet. Az automatás italokat mindenhol túlvizezték. – Yoongi hyung is mindig munkába menekült, ha bántotta valami – emlékeztettem magam, és az újságosnál vettem egy álláshirdetős kiadványt.

Átlapoztam, de semmit nem találtam, ami érdekelne. Az iskolát szerencsére befejeztem, szóval legalább érettségivel rendelkezem, de mivel semmilyen „rendes” munka tapasztalom nincs, nehéz lesz jó munkahelyet találnom.

Fáradtan küzdöttem fel magam a negyedikre, ahol egy hatalmas csomag állt a küszöbön. A tetejére az én nevemet írták, tehát biztosan nekem jött, bár azt nem kötötték az orromra, mi van benne. Nem rendeltem semmit, és a menedzseren és Hosoek-on kívül senki sem tudja, hogy hol lakom. Talán… a ruháimat küldték el? – téptem fel izgatottan a szalagot. Amikor beköltözéskor kipakoltam, rájöttem, milyen sok mindent ott hagytam a dormban.

Hatalmasan kiáltottam, amikor a doboz felrobbant, és a szívemre szorított kézzel kuporogtam a kanapén, amíg az utolsó repkedő, piros valami is földet ért.

– Mi az isten? – Ahogy kifújtam a levegőt, sípoló hang hallatszott. Majdnem szívrohamot kaptam. Ki lehet ilyen idióta? – mérgelődtem. Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy dühös rajongók zaklassanak.

Fejcsóválva seprűt fogtam, hogy összeseperjem a fecniket, de már az elsőn megakadt a tekintetem. Szívek… Szóval tényleg rajongók küldték. Mérgesen felkaptam egyet, hogy közelebbről megvizsgáljam, mit írtak rá, és le kellett ülnöm egy pillanatra, amikor megláttam a nevünket.

– Rájöttek? – motyogtam magam elé félve. A BTS karrierjének annyi, ha nyilvánosságra került, hogy V meleg. – Nem, ez nem lehet igaz – nyögtem fel.

Felszedtem még párat, de mindegyiken ugyanaz szerepelt. Csak Hosoek tudja, hogy… Villámcsapásként ért a felismerés. Az üzenetet nem őrült rajongók küldték, hanem Taehyung. És azért papírszívek, mert… – könnyek gyűltek a szemembe, és úgy öleltem az ölembe halmozott kupacot, mintha ő lenne. Én nem ezt akartam a dallal, de hihetetlenül jól esett az üzenete. Taehyung borzasztóan kreatív tud lenni, ha az érzéseit kell kifejeznie, az első hónapfordulónkra saját készítésű medált kaptam tőle. Megtervezte, lerajzolta, és kiadta egy ötvösnek, aki gyönyörű ékszert készített belőle.

Remegő kézzel túrtam fel a táskámat, és megkönnyebbültem, amikor a tenyerembe simult a hideg ezüst. Azonnal felvettem a nyakláncot és a tükör elé léptem. Az ábrázatom szörnyen festett, és nem is mertem sokáig az arcomra nézni, nehogy megint önkényesen mozogni kezdjen, de a medál továbbra is gyönyörűen fénylett.

Lőttem magamról egy fotót, amin nem látszik az arcom, és előhívtam Taehyung számát. Az új telefonom semmiben sem különbözött az előzőtől, csak a színét változtattam feketéről aranyra. Idegesen pötyögtem az üzenetet, és percekig nem mertem rányomni a küldés gombra. Nem akarom, hogy reménykedni kezdjen, de köszönetet akarok mondani az ajándékért. Jól esett, hogy távolról, de törődik velem.

V:

Sikongatva ugráltam ki a konyhába, és hatalmas mosollyal az arcomon tartottam a telefonom Hoseok elé. Persze a többiek is azonnal a készülék köré gyűltek, és megpróbálták mind látni, ami az üzenetben állt.

– Köszönöm. Jól esett – olvasta fel Namjoon, és felemelt szemöldökkel felém fordult. – Miért vagy ettől úgy oda?

– Nem látjátok a képet? – nagyítottam rá a nyakláncra. – Ezt tőlem kapta az első hónapfordulóra – böktem a medálra. Az egybe dolgozott T-t és J-t csillogó kövek díszítik, de csak annyira, hogy szikrázó legyen, de nem menjen át túlságosan csajosba. Tökéletes munkát végeztem vele.

– Mindjárt rosszul leszek ettől a tömény cukiságtól – húzta el a száját Yoongi, és megforgatta a szemeit. Dühösen morogtam rá.

– Érzéketlen.

Mielőtt még szócsatába kezdhettünk volna, zsebre vágtam a készüléket, és sértetten a nappaliba költöztem. A televíziót kapcsolgatva próbáltam meg lenyugodni, de nehezemre esett. Yoongi az utóbbi időben egy rossz szót sem szólt Jungkookról, és amikor a legjobb volt a kedvem, akkor kellett szemétkednie.

– Ne haragudj! – ült le mellém bűnbánóan. – Csak szerintem túlreagálod. Ez nem jelent semmit.

– Miért? Szerinted véletlenül vette fel?

– Biztosan fontos neki az emlék, de ez nem jelenti azt, hogy bármit akarna tőled. Ha érdekelnéd, felhívna.

– Elegem van belőled! – csaptam az asztalra. A többiek rögtön odasereglettek, hogy közbeavatkozhassanak, ha ökölre menne a harc. – Sajnálod tőlem a boldogságot?

– Nem, csak szeretném, ha a realitás talaján maradnál.

Megszeppenve húztam össze magam, és nem veszekedtem tovább. Suga ugyanazt tette, mint J-hope, kissé keményen, de emlékeztettek rá, hogy Jungkooknak nem kellek. Értékeltem, hogy nem akarják, hogy pofára essek, de olyan jó érzés volt elhinni egy pillanatra, hogy még mindig érdeklem Kook-ot.

Szomorúan hajtottam a fejem a térdemre, és elképzeltem, mit csinálhat. Valószínűleg a romokat takarítja, és éppen most dobja kukába hosszú órák fárasztó munkáját.

Jungkook:

Amikor a meglepi doboz utána harmadik napon kopogtam, alig mertem ajtót nyitni. Féltem, hogy V látogat meg. Ezerszer megeskettem Hope-ot, hogy egy szót se szóljon a címemről, de talán ő is félreértette az üzenetet, és azt hitte, azért vettem fel a kapcsolatot Taehyunggal, hogy magamhoz csalogassam. Pedig csak köszönetet akartam mondani.

Hatalmasra kerekedtek a szemeim, amikor megpillantottam Irene-t a küszöbömön. Mégis honnan tudta meg a címem? – döbbentem meg. Hosszú, vörös haját sapka alá rejtette, de se szemüveget, se maszkot nem viselt. Nem értettem, mit keres itt.

– Szia, Jungkookie – mosolygott rám kedvesen. Megdöbbentett, hogy ilyen bizalmasan kezel. Igaz, hogy sokat leveleztünk, de sosem volt köztünk semmi, hiszen én akkor már V-vel jártam.

– Szia – motyogtam, de nem terveztem, hogy behívnám. Szégyelltem a lakásom előtte. A ruhahalmok, a szétdobált ételes tasakok, és a lelakott nappalim nem való egy ilyen finom hölgynek.

– Hallottam, hogy kiléptél, és arra gondoltam, hogy talán… – zavartan hadart, alig nyitotta ki a száját, és nem mert a szemembe nézni. – Nem lenne kedved inni velem valamit? Tudok egy eldugott kávézót, ahol nem fognak zavarni minket.

Kapva kaptam az alkalmon, és elfogadtam a meghívást. Jobb odakint beszélgetni, a konyhában nem is férnénk el rendesen, és maximum instant kávéval, és megszáradt teasüteménnyel kínálhatnám.

– Hallottam a feldolgozásod. Igazán szép – bókolt a lépcsőházban, de nem ütöttem le a labdát, csak elfogadtam a kedves szavakat.

Elsötétített autóban tettük meg az utat, a sofőr hátra sem nézett, pedig semmit nem csináltunk a hátsó ülésen, csak ültünk egymás mellett és bámultunk magunk elé. Zavarban voltam. Amikor e-maileztünk, folyamatosan úgy éreztem, hogy tilosban járok. Irene biztosan kedvelt, és én is kellemes társaságnak tartottam, de közben rettegtem attól, hogy V rájön, és félreérti az egészet.

A kávézó egy eldugott sikátorban volt, de igazán kellemes zene szólt odabentről. Meleg színek uralkodtak, és a boxok eléggé eldugottak voltak ahhoz, hogy nyugodtan beszélgethessünk. Irene a munkáiról beszélt, megmutatta az új klippjüket, és még rappelt is nekem egy kicsit. Igazán jól éreztem magam a társaságában.

– És te mihez akarsz kezdeni? – kérdezte, miközben a tejszínhabot kanalazta le a kávéja tetejéről.

– Arra gondoltam, hogy nyitok egy tánciskolát, de előtte még rengeteget kell gyakorolnom. Nem is olyan egyszerű új koreográfiákat kitalálni, mint gondoltam.

– Az biztos – nevetett fel Irene, és átnyúlt az asztalon, hogy megfogja a kezem. Csak az ujjaink értek össze, de már ettől is vörösödni kezdett a fülem. – De te nagyon tehetséges vagy. Biztosan menni fog.

Nem tudom, végül melyikünk említette meg, hogy nálam folytassuk tovább a beszélgetést, de mindenképpen hibás döntésnek ítéltem meg utólag, hogy rumot kértem a kávémba. Már akkor be voltam csiccsentve, amikor felmentünk a lépcsőn, és ezen csak rontott, hogy nálam még felesezni is kezdtünk.

Az első csóknál még volt annyi lélekjelenlétem, hogy eltoljam, de a másodiknál már elszállt minden gátlásom. Ledöntöttem a kanapéra, és szépen lassan vetkőztettem meztelenre. Automatikuson tettem a dolgom, csókokkal leptem be puha, fehér bőrét, erősebben megszívva a kulcscsontját, és a nyakát, majd lehámoztam róla a melltartóját. Ráhajoltam az egyik mellére, és a nyelvemmel lágyan körberajzoltam a bimbóudvart, majd teljesen rátapadtam. Amíg a szám az egyiken dolgozott, a másikat lassú, körkörös mozdulatokkal masszíroztam. Édesen nyöszörgött alattam a hajamba kapaszkodva, és akkor sem állított meg, amikor lehúztam róla a bugyiját. Nem tudom, hogy hány ilyen kalandban volt már része, de fel sem szisszent, amikor feldugtam az első ujjam, és nekem is csak akkor esett le, hogy nem férfival vagyok, amikor az ölembe ült, és magába fogadott. Hagytam, hogy ő diktálja a tempót, én csak a derekát markoltam, és néha jobban magamra húztam. Isteni érzés volt, ahogy a nedves forróság körbe ölelt, és bár kissé aggódtam, hogy nem használunk gumit, Irene biztosított, hogy fogamzásgátlót szed. Persze, neki se lenne jó, ha hirtelen megejtené valaki a karrierje közepén.

– Ez isteni volt – suttogta, szorosan az ölelésembe bújva. – Te nagyon tapasztalt vagy.

– Nos, ami az illeti… – Hirtelen hallgattam el. Mégsem mondhattam, hogy most voltam először nővel, mert eddig a bandatársammal szexeltem. Ha Irene megtudná, hogy biszex vagyok, biztosan előbb utóbb kikotyogná a barátnőinek. – Egy úriember erről nem beszél.

– Ugye találkozunk még?

– Majd meglátjuk. – Nem tudtam, mit mondhatnék. Túl zavaros volt a fejem az italtól, és a kielégülés is eléggé lefárasztott.

V:

Hetek teltek el, de Jungkook nem jelentkezett újra, és már éppen azon agyaltam, mit küldjek neki újra, amikor feltűnt a többiek furcsa viselkedése. Többször elhallgattak, amikor megérkeztem, és mintha szándékosan munkával halmoztak volna el, hogy ne legyek láb alatt.

Az egyik ebéd közben telt be a pohár.

– Most már igazán elég legyen ebből! – emeltem meg a hangom. – Mit titkoltok előlem?

– Miről beszélt Taehyungie? Miért tennénk ilyet? – kuncogott zavartan Jin, és tovább piszkálta az ételt.

– Tudom, hogy akkor nevetsz így, amikor kamuzol. Úgyhogy, ki vele! Jungkookkal van valami?

A közepébe találhattam, mert mind az öten egymásra néztek, mintha azon tanakodnának, ki valljon színt. Nekem teljesen mindegy volt, hogy ki beszél, csak mondják már el! Megérdemlem, hogy tudjam. Nem vagyok gyerek, fel tudom dolgozni, ha esetleg mondott volna rólam valamit. Vagy lehet, hogy már mindenkivel találkozgat, csak velem nem? – fordult meg a fejemben, de nem agyalhattam sokáig, mert Suga megköszörülte a torkát.

– Ez nem száz százalékos, de elég valószínű – tartotta felém a telefonját. A Red Velvet arca, Irene szerepelt a képen, egy beöltözött, de Jungkookra nagyon hasonlító srác társaságában. Több paparazzi kép is készült róluk, különböző helyeken, de semmi kompromittáló. Csak sétálnak egymás mellett és beszélgetnek.

– Ezt titkoltátok előlem? Nem zavar, ha barátkozik másokkal. Legalább nincs egyedül.

– Nos… – köszörülte meg a torkát Namjoon. Az arca nem tükrözött semmi jót. – Úgy tűnik, hogy nem csak barátkoznak. A velvetes csajok legalább is ezt mondták.

Megpróbáltam pozitívan hozzáállni a dolgokhoz. Először is, ez csak egy pletyka, és a lányok szeretnek mindent felfújni, ami a barátnőjükkel történik. Másodszorra pedig, Jungkook elhatározta, hogy visszavonul a rivaldafényből. Ha most kezdene el kavarni egy idollal, azzal pont az ellenkezőjét tenné.

– Ezek csak pletykák – jelentettem ki, és tovább folytattam az evést.

– Irene azt mesélte a többieknek, hogy lefeküdtek. A lányok nem szoktak ilyesmiben hazudni egymásnak – figyelmeztetett Jin.

– Akkor hazudik. – Az ujjaim elfehéredtek, ahogy szorítottam a kanalat, és bár az étvágyam elment, már csak dacból is befejeztem a levest. Nem akartam arra gondolni, hogy Jungkook esetleg… Éreztem, ahogy könnyesedni kezd a szemem, így gyorsan visszautasítottam a másodikat, és bezárkóztam a szobámba.

Hevesen dobogott a szívem, és kimelegedett az arcom, de visszafojtottam a könnyeimet. Ez még nem biztos. Nem fogok bőgni egy hülye liba tévképzetei miatt.

– Taehyung – kopogott be fél óra múlva Hosoek aggódva, de nem nyitottam neki ajtót. – Engedj be, kérlek! Beszélni akarok veled.

Kelletlenül eresztettem be, és az ágyra intettem, ha le akarna ülni, de úgy tűnt, gyorsan el akarja intézni a dolgot. Ezért erőszakoskodott annyira? – morogtam magamban. A frusztráció feldühített és labilissá tett. Az egyik pillanatban sírni akartam, a másikban összezúzni mindent, ami az utamra kerül.

– Mivel ismerlek, tudom, hogy végletekig gyötörnéd magad, úgyhogy tessék. – Meglepődtem, amikor egy cetlit nyomott a kezembe. – De ígérd meg, hogy nem mész oda többet hívatlanul! Zárjátok le a dolgokat, és legyen végre nyugalom!

Aprót bólintottam, és azonnal cipőt húztam. A konyhában maradtak meglepetten bámulták a kapkodásom, de senki nem jött utánam, hogy megállítson.

Nem tudtam, hogy mit akarok mondani neki, ahogy azt sem, hogy mit teszek, ha nála találom azt a boszorkányt, de azonnal látni akartam.

Hamar megtaláltam a házat, és amilyen magabiztosan tettem meg a lépcsőfokokat, olyan esetlenül kopogtattam meg az ajtót. Azt sem vettem biztosra, hogy meghallotta, és már éppen emeltem volna újabb próbára a kezem, amikor megütötte a fülemet a zaj.

Akármilyen illetlen, gyerekes és gonosz dolog hallgatózni, az ajtóra szorítottam a fülem, és erősen füleltem. Egyértelműen nyögések hangja hallatszott odabentről. Egy idegesítő nő önfeledett hangjai.

Olyan dühvel vertem rá az ajtóra, hogy azonnal abbamaradtak a hangok. Elöntötte az agyam az indulat. Semmi jogom féltékenynek lenni, mert szakítottunk, azzal kefél, akivel akar, mégis… Majd felrobbantam.

Jungkook:

Nem tudtam eldönteni, hogy az én ajtómat akarják-e bezúzni, vagy a szomszédét. Egy kedves, szemüveges lány lakott mellettem, aki sokat veszekedett a barátjával. Talán megint összevesztek, és kizárta szerencsétlent – gondoltam, és csókra húztam Irene-t.

– Ne foglalkozz vele! – súgtam, és felfelé löktem a csípőm. Azt akartam, hogy tovább folytassa a ringást.

– Biztos, hogy nem ide kopogtak? – kérdezte aggódva. Folyamatosan azon kattogott, hogy lelepleznek minket, pedig ő erőltette ezt a kapcsolatot. Én nem ragaszkodtam hozzá, hogy nálam töltse az éjszakáit, ő szökött ki folyton, hogy szexeljünk.

– Ki keresne engem? Nem is tudja senki, hol lakom – biztosítottam, és újra löktem egyet. Feszített a vágyakozás, ki akartam elégülni végre.

Újra dörömbölés kezdődött, ezúttal sokkal indulatosabban, és hangosabban.

– Mindjárt elküldöm a francba, esküszöm! – nyögtem fel, ahogy Irene újra mozdulatlanná vált.

– Nem hallod a zenét? Lehet, hogy szerenádot fog adni – lelkendezett csinos szeretőm, és leugrott rólam, hogy az ajtóhoz siethessen. El sem hittem, hogy képes volt így itt hagyni.

A nőknek tényleg fontosabb a romantika, mint az élvezet – kaptam magamra a köntösöm, és mögé álltam, hogy apró csókokkal újra visszaszelídítsem az ölembe, de kitartóan állta az ostromom.

Megismertem a dalt az első pár ütemről, Adele: Someone like you-ját mindenki kívülről fújta. Szegény csávót tényleg kidobhatta a csaj – gondoltam, bár nem bántam túlzottan, hogy abbamaradnak a tányértörések zajai.

Elég volt két hangot kiejtenie, és azonnal levert a víz. Próbáltam magam győzködni, hogy nem, az kizárt, hogy ő itt legyen, és nekem énekeljen, de ismertem a hangját. Álmomból felkelve is meg tudtam volna mondani, hogy megszólalt-e. Még a dalszöveget is rám igazította..

Adele by V: Someone like you (0:13 - 0:30)

Hallottam, hogy megállapodtál.

Találtál egy lányt, és továbbléptél.

– Leszbi a csaj? – hüledezett Irene, izgatottan a szája elé kapva a kezét.

– Fogd be! – pirítottam rá. Hallani akartam a dalom.

(0:30 - 0:43)

Hallottam, hogy valóra váltak az álmaid

Gondolom megadta neked, amit én nem tudtam.

Elborzadva néztem végig a meztelen szeretőmön. Hogy tehettem ezt? – korholtam magam. Még hogy bármit is adott volna? Többet, mint V? Dehogy is! Ez csak… ez csak… – mentegetőztem, de hiába próbáltam kihúzni magam a csávából, már nyakig benne voltam. Simán keféltem mással, hogy elűzzem a szomorúságot, és a keserűséget, miközben nem is gondoltam arra, hogy mi lesz, ha kitudódik. Mert ezek mindig kiderülnek, és mivel Jin jóban van a lányokkal, hamar a fülébe fognak jutni a „hétpecsétes csajtitkok”. Hogy lehettem ekkora idióta?

(0:43 - 0:59)

Öreg barátom, miért vagy ilyen félénk?

Ez nem vall rád, hogy hezitálj, vagy elrejtőzz a fény elől.

Azt akarja, hogy kimenjek? – húztam össze magamon a köntöst. Kizárt dolog, hogy kinyissam neki az ajtót. Hiszen Irene is itt van. Ha meglátja, hogy Taehyung áll az ajtóm előtt, és én olyan vörös vagyok, mint a rák, hamar összerakja a mozaikot, ráadásul V miatt sem akarom, hogy összefussanak. Emlékszem rá, mennyire gyűlöltem Yoongit, amikor azt hittem, hogy kavarnak. Valószínűleg ő sem zárta a szívébe Irene-t.

(1:00 - 1:06)

Gyűlölök előtűnni a semmiből, hívatlanul,

de nem tudtam távol maradni, nem tudtam harcolni ellene.

Még ő szabadkozik? – döbbentem meg. Nekem kellene! A lába elé kellene vetnem magam, és könyörögni, hogy bocsásson meg, amiért ennyire meggyaláztam. Undorodtam magamtól. Az erekcióm már rég a múltba veszett, és biztosan nem lennék képes újra Irene-hez nyúlni, de ez nem változtatott semmin. V megtudta, eljött, még ő érzi magát rosszul, én meg két tűz közé kerültem.

(1:06 - 1:15)

Remélem, hogyha meglátod az arcom, eszedbe fog jutni, hogy számomra még nincs vége.

Már az első soroknál eszembe jutott – töröltem le a könnyeimet. Szakítottunk, nem tartoztunk egymásnak elszámolnivalóval, mégis úgy éreztem, igazságtalan voltam vele. Leléptem, kizártam az életemből, és még csak annyit sem mondtam neki, hogy sajnálom, és köszönök mindent. Sőt, a coverrel még emlékeztettem is rá, hogy a szívemben él, és az erre küldött ajándékát pedig meg sem becsültem igazán. Hogy lehetek ilyen hülye? Hiszen annyira szeret – téptem a hajam idegesen.

Taehyung sokáig nem kezdte el a refrént, talán azt várta, hogy kimegyek, de mozdulni sem bírtam. Mintha a földbe gyökereztek volna a lábaim, füleltem a sötétben, pedig tudtam, hogy melyik sorok jönnek.

(1:15 - 1:44)

Sose bánd, majd találok valaki hozzád hasonlót.

Nem kívánok neked semmit, csak a legjobbakat.

Ne felejts el! – könyörögtem.

Emlékszem, azt mondtad:

„Néha szerelemben tart, de néha fáj legbelül.”

Ezer féle módja lehet annak, hogy Irene előtt színt valljak, és őszintén, leszarom, hogy mit gondol – toltam el az ajtóból, és a kezemet a kilincsre tettem. Nem tudok megszólalni, azt sem tudom, hogy mit mondhatnék. Jobb, ha énekelek.

Kicsit én is változtattam a szövegen.

Jungkook & Rap Monster: Fools (0:00 - 1:14)

Elegem volt abból a helyből, reméltem, az emberek változnak

Most idő kell ahhoz, hogy pótoljam, amit feladtam.

És a reményeim magasan vannak, és aprónak kell tartanom őket.

Azt hittem, ellenszegülhetek, de még mindig akarlak.

Látom a medencéket, nappalikat és a repülőket

Látom a kis házat a domb tetején, a gyerekek neveit

Látom a csendes éjszakákat jéggel hintve és Tanqueray-jel,

de minden darabokra tőrt, és ez az én hibám.

Csak a bolondok esnek belém, csak a bolondok.

Csak a bolondok teszik azt, amit én, csak a bolondok esnek el.

Csak a bolondok esnek belém, csak a bolondok.

Csak a bolondok teszik azt, amit én tettem, csak a bolondok esnek el.

Izzadt a tenyerem, amikor elfordítottam a kulcsot, és nem mertem Taehyung szemébe nézni, amikor kinyílt az ajtó. Ő azonnal magához rántott, és éreztem, hogy egész testében remeg, de a hangja keményen csengett.

– Tűnj innen!

El akartam húzódni, de a mozdulat felénél rájöttem, hogy ez nem nekem szólt. Irene hüledezve fújtatott, és bár nem láttam az arcát, biztosra vettem, hogy pironkodva próbálja elrejteni pucér valóját.

– Kapd össze a ruhád, és menj innen! – parancsolt rá újra Taehyung, én nem mertem megszólalni. Az arcomat a kemény, sötét kabátba nyomtam, és vártam, hogy elrendeződjenek körülöttem a dolgok.

Végül sikerült Irene-t kizavarni a lakásból, és V meg sem várta, hogy becsukja maga után az ajtót, a falnak nyomott, és az ajkamra tapadt. A csókja édes, és forró volt, régi érzéseket kavart fel bennem, és nagyobb biztonságban éreztem magam, mint valaha. Éreztem, hogyha velem van, nem érhet fájdalom.

Azonban, amint elvált tőlem, és a homlokát nekem döntötte, felébredtem. Nem keverhetek össze mindent – léptem el tőle, a lehető legmesszebb hátrálva a nappaliban.

– Taehyung, menj innen! – kértem elkeseredve. Próbáltam hűvösnek tűnni, de mindenem érte remegett. Csak az eszem mondta, hogy jobb neki nélkülem.

– Nem! – csapta rá a kővé dermedt Irene-re az ajtót egykori kedvesem, majd berontott a nappaliba. – Ez nem folytatódhat így tovább. Nem fogok sóvárogni utánad többé.

– Rendben – egyeztem bele, mert azt hittem, le akarja zárni. De ő újra magához rántott, és keményen, birtoklóan megcsókolt.

– Soha többé nem eresztelek el.

Megpróbáltam ellökni, harcolni ellene, és észhez téríteni, de nem ment. Erősen fogott, és a csókjaival teljesen lefegyverzett. Azt is hagytam volna, hogy lelökjön a földre, és azt tegyen velem, amit csak kíván, de ennél sokkal átgondoltabb volt. Nem szexet akart, nem szenvedélyt és pár röpke percnyi hazugságot. Vissza akart szerezni.

V:

Úgy olvastam Jungkook arcában, mintha egy számomra írt könyv lenne, láttam, hogy vívódik magában. Szeret még, érzem, abból, ahogy csókol, de nem bírja kiverni a fejéből a hibáit. Önmagát ostorozza azzal, hogy távol tarja magát tőlem, miközben arra nem is gondol, hogy ezzel jobban bánt, mint bármivel.

– Örökre veled fogok maradni – közöltem vele. Már akkor mindent kitaláltam, amikor Hosoek megesketett. Nem jövök többé ide hívatlanul, mert itt fogok élni vele. Nagykorú vagyok már, nem kell nekem a koleszban rohadnom. Innen is be tudok járni a céghez, ha Jungkook ennyire nem akar visszatérni a bandához. – Itt maradok veled, és segítek meggyógyulnod.

– Dehogy is! – fejtette le magáról a karjaimat Jungkook. Sötét szemei elszántan csillogtak. – Nekünk már nincs jövünk együtt.

– De van, mert szeretlek. És te is szeretsz engem – gyengéden simítottam végig az arcán. – Nem fontosabb ez mindennél?

– Nem! – csattant fel Jungkook. – Nem fontosabb. Az életed, a karriered… Nem dobhatsz el mindent értem. Én egyszer meghalok, és te egyedül maradsz. Akkor majd sajnálhatod, hogy elvesztegetted az életed!

Újabb csókra húztam, hátha az kitisztítja a fejéből a hülyeségeket. Amikor eleresztettem, a szájába suttogtam.

– Én örökre veled maradok. Nem érdekel semmi, mert ha nem vagy velem, fabatkát sem ér az egész.

Jungkook tovább küzdött az érzései ellen.

– De hát mi lesz a jövőddel? Olyan jól bánsz a testvéreiddel, biztosan jó apa lennél. Neked család való. Gondos, szerető feleség, és gyönyörű gyerekek, nem egy meleg kapcsolat.

– Mit foglalkozol most ezzel? Idolok vagyok. A legtöbb sunbaenim már elmúlt harminc, és alig volt kapcsolata. A mi „fajtánk” közel a negyvenhez engedheti meg magának, hogy párja legyen.

Jungkook morcosan összehúzta a szemöldökét, és úgy meredt rám. Így nagyon hasonlított arra a tizenöt éves kissrácra, aki kijelentette a próbateremben, hogy mindenkinél jobb lesz.

– Ne mondd, hogy velem akarsz megöregedni, mert úgysem hiszem el.

– Nem mondom. Csak azt mondhatom, hogy szeretlek. Tiszta szívből, és akármit is tettél, ez sosem változott. Veled akarok lenni. Ahogy te is velem.

Már biztosan nem bírja tovább az ellenkezést – kulcsoltam össze a kezünket. Jungkook nem azért veszekszik velem, mert nem szeret, hanem mert fél. Fél, hogy újra bánt, hogy mindent elront, és csalódást okoz a környezetének.

– Kookie, nem lesz semmi baj. Együtt mindent megoldunk.

– Nem bízom magamban.

– Akkor bízz a szerelmünkben! Mindent el fogok intézni. Nem fogsz hátráltatni semmiben, esküszöm.

Jungkook a vállamra hajtotta a fejét, és esetlenül átölelt. Olyan volt, mint egy édes kisfiú, aki szégyelli magát, de közben majd megveszik azért, hogy szeressék. Gyengéden simogattam a hátát, amíg kisírta magát. Kell ez most neki. Szakadjon ki belőle minden keserűség, és bánat. Vissza akarom végre kapni a kis Jungkookomat, aki úgy mosolyog, hogy kisüt tőle a nap.

– Hyung, úgy sajnálom, hogy megcsaltalak.

– Nem voltunk együtt – jegyeztem meg. Persze, bántott, hogy lefeküdt mással, de nem vethettem a szemére. Amíg jártunk, sosem hűtlenkedett, és ez elég volt nekem.

– Nem jelentett nekem semmit. Sosem tudna többet adni, mint te. Csak szexeltünk.

– Jól van - jól van – simogattam meg a fejét, és kissé hátrébb húztam, hogy letöröljem a könnyeit. – Nem haragszom. Zárjuk le ezt az Irene-témát, jó?

Jungkook aprót bólintott, és lágy csókot adott a szám sarkára. Földöntúli békesség öntött el, és élvezettel beletúrtam a hajába válaszul. Imádtam, ahogy a lágy tincsek cirógatják a bőröm.

– Szeretlek, kis butus.

– Én is – súgta alig hallgatóan, és a nyakamba rejtette az arcát.

Végre! – gondoltam, és bekormányoztam magunkat a kanapéra Amíg eljön a reggel, biztosan nem eresztem el.

Inkognító - 8: Elválás

Jungkook:

Az első éjszakát gond nélkül megúsztuk, de a másodiknál majdnem ránk törték az ajtót. Elég kellemetlen volt álló fasszal megjelenni előttük, de legalább elég sokkolóan hatott ahhoz, hogy az elkezdett menetet befejezhessük. A fejmosás azonban nem maradt el. Hatalmas hiba volt kijátszani őket. Ezután úgy érezték, nem bízom bennük, és így ők sem bíztak többé bennem.

– Most már igazán elég ebből! – kiáltottam el magam, ahogy felpattantam a földről. Harmadszorra lökött fel Jimin tánc közben, állítólag véletlenül. – Ha bajod van, legalább vállald fel!

– Te ne beszélj nekem felvállalásról! – közelített felém felemelt mutatóujjal egy nagyon dühös Jimin. – Még mindig kussolnál, ha Yoongi hyung nem szólja el magát.

– Hírtelen már jós is lettél? – vágtam vissza, és nem hátráltam, amikor besétált az intim szférámba. Kihasználva, hogy magasabb vagyok nála, fölé magasodtam. Mint két bika, akik fel akarják öklelni egymást.

Meglepett, amikor Jimin meglökött, de leginkább az fájt, hogy még Jin se sietett a segítségemre. Elfordította a fejét, mintha ott sem lenne, amikor Jimin hasba vágott. Összegörnyedve térdeltem le, de nem kaptam újabb ütést, mert Taehyung elém ugrott.

– Elment az eszed, hyung? – förmedt rá Jiminre. – Hogy üthetted meg? Jungkook nem egy boxzsák, akit püfölhettek, ha úgy tartja kedvetek.

Jimin lenézően legyintett, és otthagyott minket. Felkapta a táskáját, és kiment a folyosóra. Sosem hagyta még ott a próbát.

– Utána megyek – szakítottam ki magam Taehyung ragaszkodó öleléséből.

Nem akartam, hogy darabjaira essen a banda a gyűlölet miatt. Jiminnel lehet beszélni.

A falnál találtam rá, magában motyogott, a fejét a hideg kőnek nyomva. Rossz volt így látni. Az pedig még kínzóbb volt, hogy én sodortam ilyen állapotba.

– Jiminie… – szólítottam meg, de semmi nem jutott az eszembe, amivel enyhíthetnék a fájdalmán.

– Jobb lett volna, ha össze sem jöttök – nyögött fel. Mérhetetlen keserűséget láttam a tekintetében. Egy megtört ember. – Nem tudok megbocsátani neked. Nem megy.

– Nagyon sajnálom.

– Jobb lenne, ha kilépnél, Jungkookie.

Szíven talált Jimin mondata. Kimondta, amin már napok óta gondolkodom.

Rezignált állapotban mentem vissza a próbaterembe, ahol a többiek csodásan érezték magukat. J-hope sikongatva csikizte V-t, Suga és Rap-Monster pedig mint két kötél, próbálták elhúzni a „verekedőket”. Mindenki olyan boldognak tűnt.

A tornacipőm csikorgott a fényesre waxolt padlón, és amikor észrevettek, V-n kívül mindenkinek leolvadt a mosoly az arcáról. Ilyen hatással vagyok másokra… – csóváltam meg a fejem, és a vállamra kaptam az edzőtáskám.

– Hazamegyek – jelentettem be.

– Én is megyek – ugrott fel azonnal Tehyung, és pakolni kezdett, de nemet intettem a fejemmel.

– Maradj gyakorolni! Egyedül szeretnék lenni.

V hatalmas szemei szomorúsággal teltek meg, és nem bírtam nézni, hogy az ő boldogságát is elveszem. Kirohantam a buszhoz, ahol a hirtelen hűvösség kissé lenyugtatott, de még így is hevesen vert a szívem. Megkértem a sofőrt, hogy vigyen haza. Egész úton szorongtam, remegtek a kezeim, és rázott a hideg. Egy cseppet sem éreztem jól magam.

Otthon üres némaság fogadott. Mintha az érzéseim kivetültek volna a dormra, nem láttam mást, csak az egykori emlékeket, amiket darabokra zúztam.

Elővettem a legnagyobb bőröndömet, és belehajigáltam a legfontosabbakat. Nem akarok itt lenni, mire hazaérnek. A búcsúzkodás mindent nehezebbé tenne. Eléggé tönkre tettem már V-t, ha még meg is alázza magát előttem azzal, hogy könyörög, nem segítek rajta. Se magamon.

– Hyungnim, beszélni szeretnél veled – hívtam fel a menedzsert, miután elhagytam a kórházat. Az orvos megírta a jelentését, felírta a gyógyszereimet, és támogatta, hogy egy időre visszavonuljak a rivaldafényből. Azt ajánlotta, látogassak meg egy szanatóriumot, de nem akartam bolondok közé menni. Egyedül is meg tudom oldani.

Féltem, ha az irodában beszélünk, összefutok a többiekkel, így egy kávézóba beszéltük meg a találkozót. A menedzser feszülten várt rám, mintha megérezte volna, hogy mit akarok mondani.

– Hyungnim, kilépek.

A menedzser gyerekes hisztinek vette, amit mondtam, és megpróbált meggyőzni arról, hogy nincs szükségem másra, mint némi pihenésre, de amikor átnyújtottam neki az orvosi papírt, a torkára forrtak a szavak. Hüledezve forgatta a kezében a jelentést, amíg én a kólámat szürcsöltem. A zsebeimben ott zörögtek az antidepresszánsok, de nem társaságban kívántam bevenni őket.

– Miért nem szóltál erről? Ha még időben beavatsz, segíthettünk volna. Nagyon sok idol szenved depresszióban, nem kellett volna szégyellned magad.

– Azt hittem meg tudom oldani.

– Keresünk neked egy másik orvost. Bárkit, aki ki tud húzni ebből.

– Nem kell. Én megbízom Dr. Kimben. Jó ez így.

– Jungkook, tizennégy éves korod óta ismerlek. Ez volt az álmod. A célvonalnál akarsz kilépni?

– Az egészségem fontosabb.

A menedzser nem veszekedett. Elintézett pár telefont, és amíg tárgyalt a főnökökkel, átmentettem a legfontosabbakat a memóriakártyámra. A mobilom a cég tulajdona, azt vissza kell adnom, de a rajta tárolt emlékek az enyémek. Azokat nem adom senkinek.

– A saját bankszámládhoz továbbra is hozzáférsz, de a csoportosról lekerült a neved, ha van valamilyen személyes tartozásod a fiúkkal, küld el e-mailben, és kifizetem neked. Természetesen a további kezeléseid költségeit is álljuk.

– Nem szükséges. Megoldom egyedül. Köszönök, mindent – elcsuklott a hangom. A menedzser sokszor morcos és tüskés volt velem, de mégis a pótapám volt, terelgetett és a maga módján szeretett.

– Nem fogunk azonnal embert keresni a helyedre, de tájékoztatnunk kell a rajongókat. Az lenne a legjobb, ha te jelentenéd be a visszavonulásod. Menni fog?

– Persze. A dormba viszont nem megyek vissza.

– Rendben – a menedzser megcsóválta a fejét. – Van hol laknod?

– Majd keresek valamit.

– Tessék! – dobott elém egy kulcsot a menedzser. – Az unokaöcsém nemrég költözött ki. Úgy terveztem, hogy kiadom, de nálad jó kezekben lesz. A terápia miatt úgyis Seoulban kell maradnod, a lakás nincs messze a kórháztól.

Mélyen meghajoltam, amikor elment, és rendeltem egy whiskyt. Az alkohol marta a torkom, de ahhoz elég löketet adott, hogy ne fakadjak sírva.

A táska húzta a vállam, és többször eltévedtem, mire megtaláltam a lakást, de végül rábukkantam. Egy felújított tömbház negyedik emeleti kérója tökéletesen megfelelt. Lett saját fürdőm, egy aprócska konyhám, és a kanapét is kilehetett nyitni a nappaliban.

Öt éve hihetetlenül szigorú szerződést írtunk alá, de egyetlen kiskapunk maradt, ha fel akartuk adni. Más cégeknél azt sem érdekelte a vezetőséget, ha az idoljai begyógyszerezve lépnek színpadra, milliókat költöttek a terápiákra, és a legújabb hangulatjavítókat tömték szerencsétlenekbe, de a Big Hit ennél emberségesebb. Minden keretet biztosít arra, hogy meggyógyuljunk, de el is engedi a kezünket, ha úgy ítéljük meg. A saját életünkről mi döntünk.

Kivettem a laptopom a táskából, és feltöltöttem a memóriakártyám adatait. Könnyes szemmel böngésztem át a képeket, majd kiválasztottam a kedvenceimet, és kimentettem egy pendrive-ra. Mielőtt elkezdtem a gyógyszeres kezelést, egy dolgot biztosan meg kell tennem – dobtam a dobozokat az asztalra, és visszabújtam a kabátomba.

A környéket nem ismeretem túl jól, de némi segítséggel hamar megtaláltam a fotóelőhívót, és busás borravalót hagytam az eladónál, aki rekordsebességgel előhívta a képeimet. A közös képünket, amit Taehyung levelébe is tettem, a pénztárcámba bújtattam, a többit pedig kiragasztgattam a falra. Így olyan volt, mintha velem lennének. Nem azok a tagok, akik gyűlölnek és megvetnek, hanem azok, akik még szerettek.

V:

Hihetetlenül aggódtam Jungkookért. Nem szokott csak úgy lelépni próbáról. Nem tudom, mi történt közte és Jimin között a folyosón, de biztosan megfojtom a hyungot, ha megbántotta – dühöngtem a buszon.

Amikor leállt a motor, azonnal kiugrottam, és felrohantam a lakáshoz. Átkutattam az egész koleszt, de Jungkookot sehol sem találtam. Vajon hová ment? – tanakodtam, és egy cseppet sem tetszett a többiek arca, amikor beléptem a nappaliba. Egy levelet szorongattak a kezükben, és az arcukról minden szín kiszökött.

– Mi az? – kaptam ki az üzenetet Namjoon kezéből.

Kedves hyungok,

Köszönöm, hogy megpróbáltatok segíteni. Hálás vagyok mindenért, de ez túlnőtt rajtunk. Ne bánkódjatok, minden úgy történik, ahogy történnie kell. Az én sztorim eddig tartott. Minden egyes együtt töltött, boldog pillanatot a szívembe zártam, és sosem fogom elfeledni, hogy milyen melegszívűen bántatok velem.

Jungkook

– Mi ez? Mi a franc ez? – ráztam a kezemben a papirost, majd a dohányzóasztalra dobtam, és megragadtam Jimin ingjét. – Mit mondtál neki?

– Én nem gondoltam komolyan… – szabadkozott Jimin, mire erényesebben megráztam.

– Mit mondtál neki? – magamból kikelve üvöltöztem.

– Azt, hogy jobb lenne, ha kilépne.

Olyan erősen vágtam állon, hogy belesajdult az egész kézfejem, de nem érdekelt a fájdalom, hihetetlenül dühös voltam. Hogy mondhatott ekkora baromságot? – túrtam a hajamba, és berontottam a szobánkba.

Feltéptem a szekrényt, kiborítottam a fiókokat, de csak a saját ruháimat találtam. Jungkook hagyott maga után elvétve pár zoknit, és a kedvenc, piros pulcsija is a fotelben hevert, de a fehérneműit és a fontosabb, mindennapi ruháit elvitte.

A ruha halom közepén térdeltem, kezemben a karácsonyra kapott, szőrös, meleg zoknijával, és kitört belőlem a sírás. J-hope szaladt oda hozzám, amikor összerakta a képet, és bíztatóan simogatta a hátam, de semmi nem segített. Jungkook itt hagyott. Nem a bandát hagyta el, hanem engem. És még csak el sem búcsúzott. Nem tartotta elég erősnek a szerelmünket ahhoz, hogy elűzze a problémákat. Nem szeretett eléggé.

***

Hosszú hetekig tartott, mire összeszedtem magam annyira, hogy emberek közé menjek. Lefogytam, a külsőmre se figyeltem oda, éppen azt hordtam, ami a kezembe került. A körmeim megnőttek, és a hajamra is ráfért már egy jó kiadós mosás. Ha éppen fürödtem, az csak azért történt meg, mert Jin benyomott a zuhany alá.

A kozmetikusok és a sminkesek órákig dolgoztak azon, hogy emberi külsőm legyen. Engedelmesen belebújtam a barna zakóba, amit rám adtak, de egy cseppet sem tetszett az a fiú, akit a tükörben láttam. Egy szomorú kísértet, nevetséges árnyéka annak a folyton mosolygós valakinek, aki voltam.

Jungkook be sem jött hozzánk, máshol öltözött át. Csak elvétve láttam a feje búbját a folyosón. A többiek megpróbáltak a közelébe kerülni, de mind letörten tért vissza. Nem beszélt velünk.

– Jungkookie olyan fura. Mintha nem lenne önmaga – panaszolta J-hope Jinnek, ügyelve rá, hogy ne beszéljen túl hangosan, de hallottam minden szót. – Rosszabbul fest, mint amikor nálunk lakott. Nem külsőleg értem, mert a sminkesen szépen kikenték, és az öltönyben is nagyon fless, de a tekintete olyan fura. Ködös és élettelen. Annyira aggódok érte.

A szervezők a függöny mögé tereltek minket, és hallottuk a fanok sikolyait, de ez most nem töltött fel energiával. Nem örömteli hírrel készülünk a számukra.

Jungkook lépett először a mikrofonhoz, a paraván mögött ott lapult az előre megírt beszéde, de rá sem nézett. Fejből tudta az egészet.

– Kedves A.R.M.Y-k. Szeretett barátaim, akik mindig támogattatok, és a nehéz pillanatokban erőt adtatok nekem. Hálás vagyok mindenért, amit tőletek kaptam, mert nélkületek még mindig az utcákat járnám azzal az álommal, hogy egyszer a színpadon állok, és boldoggá teszem az embereket a hangommal.

Éreztem, ahogy gombóc nő a torkomban, és fojtogatni kezd a sírás, így lehajtottam a fejem, hogy a hajam eltakarja a szemeimet. Biztosan nem fogom bírni.

– A szeretetetek üzemanyagként szolgált számomra, de a legjobb olaj sem mozgathat egy sérült szerkezetet.

Oda akartam rohanni hozzá, megrázni, és a képébe üvölteni, hogy nem sérült, csak hülye, de nem rendezhettem jelenetet a fanok előtt.

– Egészségügyi okokból visszavonulok a rivaldafényből. Nagyon sajnálom.

Jungkook összehajtotta a papirost, és mélyen meghajolt a fanok felé. A lányok azonnal sikongatni kezdtek, ezer kérdéssel bombázva, és én nem bírtam tovább.

Kiváltam a sorból, és nem törődve a kamerákkal, a fényképezőkkel, és egyáltalán bármivel, szorosan magamhoz húztam. Erősen öleltem, és még suttognom sem kellett, a fanok sikongatása elnyomta a hangom, mikroportot nem tettek ránk.

– Jungkook, gyere vissza. Együtt mindent megoldunk. Segítek mindenben. A többiek is sajnálják, és szeretnek. Kérlek, ne csináld ezt velem! Kérlek! – zokogtam neki, de meg sem mozdult. Mintha egy élettelen bábut öleltem volna. Egy fadarabot, aki úgy néz ki, mint a szerelmem.

Namjoon feszegetett le Jungkookról, majd átadott J-hope-nak, aki határozottan belekapaszkodott a ruhámba, és nem engedte, hogy újra Kook közelébe menjek. Mindenki elmondta, hogy mennyire sajnálja, hogy így alakultak a dolgok, és remélik, Jungkook visszatér azután, hogy meggyógyult. De mind tudtuk, hogy sosem jön vissza. Kilépett.

– Jungkookie, szeretlek – szipogtam a mikrofonba. – Remélem, hogy felépülsz. Egyél sokat, és figyelj oda, hogy meg ne fázz! – keserűen nevettem fel, ahogy belegondoltam, mekkora hülyeséget mondok. – Várlak vissza.

Tartanom kellett magam, amíg a színpadon voltunk, de amint a függöny mögé értünk, összecsuklottam, és keservesen bőgtem ki magamból a fájdalmat. A tagok körém guggoltak, elfedve az értetlen staffosoktól, de nem nyugtattak meg a szavaik. Csak attól éreztem volna jobban magam, ha Jungkook visszajön. Kook azonban rám sem hederített, láttam a fekete bőrcipőjét, ahogy elkopog mellettünk.

Suga felpattant, hogy utána menjen, de Hosoek azonnal visszarántotta. Néma szópárbajt fojtattak egymással, majd Yoongi dühösen felszisszent, és átnyújtott nekem egy zsebkendőt. Belekaroltam Jiminbe, és hagytam, hogy eltámogassanak az öltözőig. Egyedül képtelen voltam megállni a saját lábamon.

Jin:

Majdnem megszakadt a szívem, hogy így látom őket. Az örökmosolygós V, és a dilis Jungkook full depressziós. Tennem kell értük valamit. Beszélnem kell a maknae-val, hiszen köszönés nélkül távozott.

– Jungkookie – ragadtam meg a vállát, és magam felé fordítottam. Percek óta loholtam már utána, de hiába szólongattam, egyszer sem fordult meg. – Jungkookie, ne rohanj úgy el! Beszéljünk!

– Hagyj, hyung! – olyan színtelennek tűnt a hangja. Nem mérgelődött, nem nyafogott, de még kérni sem kért. Érzelemmentesen kiejtett pár hangot a száján, bárminemű jelentés nélkül. Szörnyű volt. Ennyire megutált volna?

– Legalább gyere be az öltözőbe. Taehyung negyed órája sír, és nem tudjuk megnyugtatni.

– Taehyungie szereti a fagyit – közölte Jungkook egy bárgyú mosollyal az arcán. Hátrahőköltem. Most gúnyolódik rajta? Hogy lehet ilyen szívtelen?

Nem szoktam bántani a tagokat, pedig a koromnál fogva nyugodtan elnáspángolhatnám őket, mégsem voltam az erőszak híve. Jungkook azonban túlment egy határon. Hetek óta dolgozunk azon, hogy összekaparjuk V-t, és amikor neki kellene tennie azért, akit állítólag szeret, annyit válaszol csupán, hogy adjunk neki fagylaltot? A pofonom nyomot hagyott az arcán, de ez sem segített. Továbbra is úgy nézett rám, mintha nem értené, mit akarok tőle pontosan.

– Szereted, nem? Akkor miért bánsz így vele? Nem ártott neked semmit – győzködtem, mire Jungkook végre megmozdult. Barátian megveregette a vállam, majd szélesen elmosolyodott.

– Az én parfümöm van rajtad. Te is szereted az epret?

Újra megütöttem, de most már ököllel. Neveletlen, rosszindulatú kölyök! – dühöngtem magamban. Bár azért olyan erősen nem ütöttem, Jungkook mégis elterült a földön, és nem tudott egyedül felkelni. Az egyik biztonsági ember segítette fel. Részeg? – találgattam, de végül elvetettem a feltevést, akkor nagyobb lenne a szája.

– Hagyd őt, Soekjin! – fogta hátra a kezeimet a menedzser, és elrángatott Jungkook közeléből. – Jungkook nagyon erős gyógyszereket szed, valószínűleg nincs magánál.

Megdöbbentem. Jungkook ennyire rosszul lenne? De hát a gyógyszerek nem segítenek semmit! – tiltakoztam, de mégsem mondhattam a menedzsernek, hogy azonnal tiltsa el tőle. Már nem tartozik felelőséggel érte.

V valószínűleg nyugtatóinjekciót kaphatott, mert amikor visszamentem az öltözőbe, már békésen szundikált. A tagok ezalatt a fél óra alatt, mintha éveket öregedtek volna. A nyúzott arcok, a kétségbeesett tekintetek, akár már megszokott ismerősök is lehettek volna az elmúlt hetek alatt, mégsem bírtam megszokni, hogy ilyen lett a hangulat. Régen annyit nevettünk, egy nyugodt percem sem maradt a bolond maknae-k miatt, és most minden romokban áll. Jungkook nincs magánál a gyógyszerektől, Taehyung nincs magánál a fájdalomtól, és Jimin sem alszik rendesen, mert önmagát hibáztatja Jungkook távozásáért.

Találnom kell egy normális embert.

Félrevontam Hosoek-ot, ő viselte legjobban a bandára nehezedő nyomást.

– Beszéltem Jungkookkal, de fel sem fogta, amit mondtam. A menedzser szerint olyan erős gyógyszereket szed, hogy nem is tud magáról. Hosoek, ez nagyon nem jó! Ki kell rángatnunk belőle, mert tönkreteszi magát.

– És még is mit tehetnénk, hyung? Hiszen már nem a csapat tagja. Még ha ki is derítjük, hol lakik, akkor sem maradhatunk vele a nap 24 órájában.

– Beszéljünk a szüleivel. Lehet, hogy nem is tudják, milyen állapotban van.

– Nem tudom – csóválta meg a fejét J-hope. – Ezt a menedzserrel kell megbeszélned.

Nem tétováztam, azonnal a hyungnim keresésébe kezdtem. Tennünk kell valamit. Ha Jungkook újra önmaga lesz, talán meggyőzhetjük arról, hogy minden olyan lehet, mint régen. Ha elkésünk, a végén még kárt tesz magában.

V:

Az elmúlt napokban több évnyi könnyet kisírtam magamból, és már azt hittem, nem lehet ennél rosszabb, de a cég tett róla, hogy átértelmezzem a kín fogalmát. Amikor megjelent az új srác, nem tudtam eldönteni, hogy sírjak-e vagy nevessek. Tehetséges. Jól táncol, jól énekel, és még rappelni is tud. Egyetlen hiba van vele, nem Jungkook. Őt nem lehet felülmúlni.

Tudom, hogy gonoszul bántam vele. Még gyakornok volt a cégnél, és valószínűleg a zabszem benne lehetett a seggében, hogy a befutott BTS-sel gyakorolhat, de nem könnyítettem meg a dolgát. Folyamatosan hibákat kerestem a munkájában. Minduntalan Jungkookhoz hasonlítottam, amit egy idő után már a tagok is meguntak.

– Fejezd be! – rivallt rám Suga. – Jungkook elment. Törődj bele végre!

– A te hibád az egész – vágtam vissza, és csak azért nem ment ökölre a harc, mert Hope közénk ugrott. – Te üldözted el!

– Nem kellett volna basznotok! – káromkodott Yoongi, mire Jin erényesen vállon vágta.

– Ne a gyerek előtt! – Én pont leszartam, hogy mit hall. Ha tényleg a csapat tagja lesz, előbb vagy utóbb úgyis megtudja, hogy milyen kapcsolatban voltam az elődjével.

Annyira hiányzott Jungkook. A magas hangja, a zavart nevetése, hogy folyton beleszóljon a koreográfiába. Az új gyerek mindent úgy csinált, ahogy kellett, de nem volt benne semmi egyediség. Hiányzott az a fiatalos tűz, amit Jungkook képviselt. És rohadtul hiányzott az ölelése. A csókjai, a suttogása, a nyögései…

Letörten ültem vissza a székre, és úgy éreztem, a világ összes szomorúsága az enyém. Egy hónapja hagyott el. Nemsokára újra színpadra kell lépnünk, és ha nem akarjuk, hogy a rajongók elfeledkezzenek rólunk, nagyon oda kell tennünk magunkat. Amint aláírja az újonc a szerződést, vége a régi szép időknek.

Jungkook:

Csak akkor jöttem rá, hogy milyen ördögi körbe kerültem, amikor megpillantottam a vért a fehér csempén. Azonnal eldobtam a pengét, és elszörnyedve meredtem a szétvagdosott csuklómra. A törölközővel állítottam el a vérzést, és rohadt nagy mázlim volt, hogy nem vágtam át egy artériát. Egyben biztos voltam, ez heget fog hagyni. Az arcomon megúsztam a dolgot, Suga sörösüveg-dobálása nem hatott úgy, mint a borotvapenge, amivel önmagamnak estem.

Csak annyira emlékeztem, hogy bejöttem fürödni, majd a tükörképem mozogni kezdett, és szörnyű dolgokat mondott. Hogy V sosem szeretett, csak kihasznált, a tagok lenéznek, mert tehetségtelen vagyok, és hogy jobb lenne a világnak, ha nem létezne egy akkora rohadék, mint én.

Amint a kezdeti sokkon átjutottam, és a seb sem mart annyira, kitámolyogtam a nappaliba, és a kukába hajítottam az összes gyógyszert. Ezek a szarok elvileg arra vannak, hogy ne legyek depis – dühöngtem, és mielőtt még meggondolhattam volna magam, levittem a szemetet a központi tárolóba, és jó mélyre ástam a zacskók között.

A konyha kövén töltöttem az éjszakát. Kényszerintézkedés volt, mert amint elérkezett a következő bogyó bevétele, teljesen elvesztettem az eszem. Izzadtan, dühöngve vertem szét a lakást, széthordva az ágy alkatrészeit, és még a szekrény alá is beszorítottam magam hátha odagurult egy pirula. Az egész testem remegett, mint egy függőnek. A hideg segített egyedül.

Egy szál alsónadrágban, átizzadt trikómban feküdtem a földön, nem törődve azzal, hogy felfázhatok. Egy tiszta pillanatomban minden vágó és szúróeszközt bedobáltam a hűtő mögé, hogy még csak véletlenül se kerülhessen a kezembe.

Fogalmam sincs, hogy a szüleim hogyan jutottak át a bezárt ajtón, csak azt vettem észre, hogy anyám mellettem zokog, apa pedig önmagából kikelve üvöltözik velem. Több környi citromfű tea után tudtam csak odafigyelni arra, amit mondtak.

– Miért nem szólták nekünk? – kérdezte anya megtörten. – Borzasztó így látni.

– Már jól vagyok.

– Hogy lennél jól? Gyógyszerfüggő vagy. Láttam a receptjeidet, és egyetlen pirulát sem találtam. Annak az adagnak egy hónapig elégnek kellett volna lennie – tajtékzott apa. Kicsit Sugára emlékeztetett a kiakadása.

– Ezek után – felemeltem a befáslizott kezem – úgy döntöttem, nincsen szükségem rá.

Anya majdnem elájult, amikor megnézte a vágásaimat, és azonnal tanakodni kezdtek apával, hogy melyik kórházba dugjanak be.

– Beszélni akarok Hosoek-kal – jelentettem ki. – Felhívnátok a menedzsert?

– A volt bandatársad? – kérdezte anya zavartan. – Drágám, most egy orvosra van szükséged.

– Tudom, hogy mire van szükségem – kiáltottam rá. – Megígértem neki, hogy ha bajom lesz, szólok róla. Most jött el az ideje.

A szüleim nem akarták belátni, hogy egy baráti beszélgetés többet segít, mint egy dilidoki, de mivel nem voltam hajlandó velük menni a kórházba, beletörődtek. Amíg J-hope megérkezett, letusoltam. Felkaptam egy szürke melegítőnadrágot, és Taehyung fekete pulcsiját. Véletlenül az övét hoztam el, amikor összepakoltam.

– Jungkookie, itt vagy? – kiáltott be Hope a nappaliba.

Amikor megláttam, egyszerre rohantak meg a régi emlékek, és a karjába vetettem magam. Úgy szorítottam, mintha az életem múlna rajta.

– Hyung, segíts!

J-hope a kanapéhoz kísért, és a számba nyomott egy kockacukrot. Nem kívántam semmit, de a kedvéért szétrágtam az édességet, és leöblítettem narancslével. Egy szatyornyi édességet hozott nekem, pedig nem is volt születésnapom.

– Ezektől több boldogságot kapsz, mint a hülye gyógyszerektől – jegyezte meg, és kinyitott nekem egy karamellás amerikai palacsintát. Taehyunggal sokszor versenyt ettünk ebből. Hiába tudtam, hogy az lenne az igazi, ha Jin sütne rendeset, de ez is felidézte az első konyhai élményeinket. Még palacsintát sem tudtunk rendesen csinálni, annyira bénák voltunk.

– Mesélj, hyung! Mi történt veletek az elmúlt időben?

– Nem sok – rántotta meg a vállát J-hope. – Gyakorlunk a visszatérésre.

– Nehéz a tánc?

– Trükkös – mosolyodott el Hopie, és huncutul rám kacsintott. – Érdekel?

Aprót bólintottam, mire felpattant, és táncolni kezdett. A dallam alapján is imádtam a számot, a koreográfia jókedvű és pattogós volt. Még a saját feneküket is fogdosni kellett. Szinte láttam, ahogy V elhülyüli az egészet.

– Hogy van Taehyung? – alig bírtam kimondani a nevét. A gyógyszerek bűvös képeiben néha láttam az arcát, de amikor kinyúltam, hogy végigsimítsak a bőrén, mindig szertefoszlott.

– Hiányzol neki. Folyton a piros pulcsidban van otthon, és még Jinnek sem engedi, hogy kimossa. De ahogy látom, te is az ő cuccát hordod – mutatott végig rajtam. Pirulva húztam fel a fölsőt az orromig, hogy magamba szívjam az illatát.

– Nekem is hiányzik – vallottam be.

– Miért nem kezditek újra?

– Ő idol, én egy roncstelep. Még ha meggyógyulok, akkor sem lesz időnk találkozni.

– Akkor gyere vissza a bandába. Még nem írta alá a szerződést az új srác.

– Nem! – ráztam meg a fejem. Egyben biztos voltam, sosem megyek vissza. Nem nekem való az a hajtás. Nem tudom feldolgozni a stresszt, hátráltatom a barátaimat, és ártok az egészségemnek. Keresek magamnak valami nyugis munkát. – Örökre lezártam már magamban.

– És akkor mihez akarsz kezdeni?

– Először felgyógyulok. Ha ez megvan, nyitok egy tánciskolát. Biztos sokan szeretnének a BTS-es Jungkookhoz járni.

Már láttam is magam előtt a sok lelkes fiatalt. Nem értek olyan jól a tánchoz, mint J-hope, de a koreográfiákba régebben is beleszóltam, csak kell egy jó zene, és már szárnyal is a képzeletem. Igen, ezt fogom csinálni! – határoztam el.

– És V-hez sem akarsz visszamenni? Még mindig vár rád.

– Akkor mond meg neki, hogy ne tegye!

Fájt a szívem, ha rá gondoltam. A pénztárcámban azóta is ott lapult a kedvenc képünk, míg a többiekét elégettem, vagy összetéptem. Taehyungot nem tudtam megsemmisíteni.

J-hope nem maradhatott sokáig, szólította a kötelesség, de egy levelet hátra hagyott. Megismertem V írását, de nem akartam elolvasni. Nem is kellett volna megtudnia, hogy Hosoek találkozik velem.

Megnyitottam a youtube-ot, és új videók után keresgéltem, de az új srácot még nem mutatták be a külvilágnak. Hatan léptek fel a régi számokkal, és legnagyobb meglepetésemre nem változtattak meg semmit. Meghagyták a helyem, mintha még mindig velük táncolnék, és a vokált sem vette át senki, a hangom felvételről szólt. Tényleg ennyire bíznak benne, hogy visszatérek? – csóváltam meg a fejem.

Látszott rajtuk, hogy szomorúak, de leginkább Taehyung arca lepett meg. A korábbi csillogás eltűnt a szeméből, még csak arra sem vette a fáradtságot, hogy mosolyogjon. Szörnyű volt látni az egyik koncerten, ahogy a hátához kap, és próbálja elrejteni a fájdalmat. Egy másik felvételen tátott szájjal állt a színpad szélén, hatalmasakat pislogott, és a teste alig láthatóan dülöngélt.

Lecsaptam a laptopot, és a hajamba túrtam. Nem akartam ilyenné tenni. Automatikusan nyúltan egy újabb édességért, és amíg elmajszoltam, átgondoltam a lehetőségeimet. Kidobhatom a levelét, és örökre lezárhatom ezt az ügyet, vagy elolvasom, és… Akármit is írt benne, nem változtat semmin – határoztam el, és felbontottam a borítékot.

Jungkookie,

Örülök, hogy legalább a többiekkel tartod a kapcsolatot. A barátaid vagyunk, és segíteni szeretnénk neked, még akkor is, ha sokat vétettünk ellened a múltban. Az a legfontosabb, hogy meggyógyulj. Velem ne törődj! Én boldog vagyok, ha te örülsz.

Jungkookie… Azt írtad nekem, hogy nincs jogod szerelemet vallani, és most én is így érzem magam. Szeretlek. Leírnám ezerszer, kitapétáznám vele a falat, de az sem hozná vissza az érzéseidet, igaz? Ha nem viszonzod, ha gyűlölsz, és mindenért engem hibáztatsz, azt is elviselem, de nem tudlak nem szeretni. Képtelen vagyok rá.

Légy jó, és vigyázz magadra!

Ölelve csókol a távolból:

Taehyung

Letöröltem a könnyeim, és kivettem a hozzá csatolt fotót. Meg sem lepődtem. Ez az eredeti példány volt, a hátulján ott virított a dátum. Végigsimítottam Taehyung „arcán”, és újra felnyitottam a laptopot. Üzenetet fogok küldeni neki.