Vicces történetek a Rádió Démontól - 8. rész: Loser Show 7: A Szórakoztatás Zuhanó Királya

 

Szerzői megjegyzés: A történet spoileres lehet a 2. évad 7. részére vonatkozóan. +18-as, mindenki csak saját felelősségre olvassa el!

Alastor:

Mielőtt belekezdenénk szokásos műsorunkba, be kell, hogy mutassak kedves hallgatóim egy embert, úgynevezett Robert Sinclairt, aki nagyon érzékeny megérzéseinek hála kellően sok ideig távol tudta magától tartani Vincent Wittmant. A kör viszont egyszer bezárul, és Bobot is elérte a csúfos vég.

Robert Sinclair 1926-ban kezdte meg televíziós pályafutását, mint segédrendező, majd szépen felküzdte magát rendezői státuszba, a színház világa mégis túl szűknek érződött a számára. Elkalandozott a sport újságírás irányába, majd a második világháború alatt belekóstolt a katonai dokumentumfilmek rendezésébe is. Utolsó filmes projektjére 1947-ben került sor, ezt követően regényeket írt, illetve televíziós csatornát vezetett. Halála 1970-ben következett be, gyilkosság által.

 

***

1970 

Vox:

Új év, új ígéretek, egy biztos elhatározás, hogy Bobnak meg kell halnia. A döntésemet egy rosszul sikerült megbeszélés pecsételte meg.

Magam elé tartottam a reggeli újságot, ahol vezető cikk foglalkozott azzal, milyen tehetséges programigazgató helyettes vagyok. A cím úgy szólt, Vincent Wittman a Szórakoztatás Istene. A kezdő bekezdés egy elektromosan szikrázó tévés személyiségnek írt le, ami úgy seper végig a szórakoztató iparon, mint egy vihar.

– Istennek hívnak, Bob! – összegeztem a cikk lényegét. Olyan gyermeki öröm és lelkesedés áradt belőlem, amit már régen nem éreztem. Csodásan néztem ki, ha a hajamban nem látszódtak volna az ősz szálak, tíz-tizenöt évet simán letagadhattam volna.

Úgy nyújtottam át az irományt Bobnak, mintha a Biblia első kiadását tartanám a kezemben. Ő csak a bajuszát rágta, és vonakodva átvette a lapot, hogy átolvassa. Öreg róka, mindenben kételkedett, amit nem ő csinált. Bennem is. Sosem ismert el igazán, talán pont azért, mert tudta, hogy azzal önmagát illegitimálná.

– A vasat akkor kell ütni, amikor meleg – céloztam rá, hogy ez a tökéletes alkalom arra, hogy a ráncos valagát nyugdíjba küldje, és átadja végre nekem a hajó kormányát. – Hagyd rám a csatornát és több friss vért hozok, mint amennyivel valaha kezdeni tudnánk valamit.

Nem csak az újságok zengtek dicshimnuszokat rólam, de a szakma is. Mindenki velem akart dolgozni, ha odaléptem valakihez az utcán, akinek médiaálmai voltak, és meghallotta a nevemet, máris csatlakozott a stúdióhoz. Csak meg kellett villantanom a mosolyomat, és bárkit megszereztem. Ha végre lekerült volna a névjegykártyámról a helyettes szó, semmi sem állíthatott volna meg.

Bob viszont nem adta könnyen magát. Egész prezentációval készültem neki. Minden szegletére próbáltam kitérni a csatornánk színpalettájának. A természettudományos műsorokban egy egész hetet szenteltem volna a cápáknak, már plakátot is készítettem, ami arról informálta az olvasót, hogy a cápák bőre olyan, mint a csiszolópapír. A cápás kitűzőmből merch terméket készíthettünk volna, én pedig egy jó pezsgő társaságában felidéztem volna a luxuslakásom jakuzziában ülve, hogyan tépte szét az a monstrum a béna Jacket.

Aztán odafigyeltem volna az értékesítésre is, hogy a cégek a mi csatornánkat válasszák reklámfelületnek. Több ezer hirdetést terveztem, közöttük olyan alapvető eszközöknek is, mint a wc pumpa. Bármennyire hülyén is hangzik, a modern ember már teljesen hozzászokott ahhoz, hogy minden a rendelkezésére áll. Amikor pedig elromlik, hirtelenjében nem is tud eligazodni rajta, hol tudna normális wc pumpát venni. Ha az emberek hozzászoknak, hogy a Hatos Csatorna mindenben segít nekik, akkor ahhoz is hozzászoknak, hogy hozzánk forduljanak, ha bajuk esik. Mintha mi lennénk a gondoskodó anyjuk, aki kitörli a feneküket. Nem kell gondolkodni, nem kell keresgélni, mindent készen kapnak, és mindenről mi jutunk eszükbe.

Terveztem egy olyan leánycsatornát, ahol a nap 24 órájában csak híreket sugárzunk, természetesen olyan híreket és olyan megközelítésben, ami a mi hasznunkra válik, és ezáltal teljes agymosást végzünk a lakosságon. Ha kell, riogatunk, ha kell védelmet ígérünk, ha kell, megnyugtatjuk a fáradt idegeket pár kisállatról szóló hírbonbonnal. Ha mi uraljuk a híreket, akkor a politikusok is felfigyelnek ránk, befektetnek a cégbe, hogy az ő narratívájukat közvetítsük, és ha mindenki kérésének eleget teszünk, és úgy forgatjuk ki a valóságot, hogy azt fesse le, amit mi akarunk, akkor úgy fog dőlni a pénz, hogy várat építhetek belőle.

Azt akartam, hogy az leghíresebb, piros címkés kólagyártó cég nálunk hirdessen. Az egyik plakátom erről szólt, hogy az új üdítőben még a megszokottnál is több kokain lapul. Csodás kis ital volt, bár, ha a fehér port a megszokott módján fogyasztottad, akkor ütött ám be igazán. Üdítőként felpörögtél, mintha megittál volna hat kávét, de nem érkezett meg a katartikus érzés. Ha megfűztük volna az üdítőt készítő céget, hogy legyen a partnerünk, biztosan lezsírozhattuk volna velük azt is, hogy adjanak a kábítószerből saját felhasználásra. Azok lennének csak az igazi céges bulik!

Táblázatok, grafikonok, vélemények, minden volt a prezentációmban, de Bob csak a fejét ingatta. Elé raktam vagy öt új műsortervet, kiemelt részekkel a szövegben, ami újdonság, ami felpezsdíti a vért, ami elragadja a képzeletet, amivel világelsők lehetünk a szórakoztatóiparban.

– Gyerünk már, Bob! Bízd rám a hálózatod!

Evan is megmondta, nem tudja nálam senki jobban mondani a csatorna szövegét. De ez nem csak egy agyonhasznált mondat, ez a szemléletmód alapja. Bizalomépítés. Ha megbízol valakiben, leengeded a védelmedet, és az idegen a markában tarthatja a szívedet, a lelkedet.

– Nem lehet, Vincent – határolódott el Bob. – Túl sokat akarsz markolni, és nem veszed észre, hogy érték hullik ki a kezedből – bölcselkedett, mintha maga lenne Buddha.

Erővel ragadtam meg a kezét, és tettem ígéretet, hogy naggyá teszem a céget akkor is, ha most még nem hisz bennem. Bebizonyítom neki, hogy a határ a csillagos ég, sőt, az univerzum, és együtt írjuk fel a nevünket az istenek közé. Magamban azt gondoltam, megdöglessz, te rohadék!

Elterveztem, olyan helyzetbe hozom Bobot, hogy kénytelen legyen aláírni a kinevezési papíromat, amikkel egyetemben lemond minden jogáról nem csak a Hatos Csatornán, de minden egyéb érdekeltségében is, az én javamra.

Feszültség vibrált bennem egész nap, és ezt megsínylették a kollégáim is. A legkisebb baklövésért képes voltam valakinek leordítani a fejét, több nő elsírta magát, de még a férfiak arcát is vörösre festette a szégyen azok után, amit tőlem kaptak.

Annyit készültem, annyit dolgoztam, és úgy éreztem, Bob megaláz a visszautasításával. A végén úgyis megölném, ezen nem változtat semmi, de szakmai győzelmet akartam aratni felette, mielőtt a mélybe lököm.

– Kihozza belőled az ördögöt ez az indulat – gombolta be a sötétszürke zakómat Evan. Az évadzáró céges ünnepségre készültünk, de bennem még mindig ott lobogott a pár napja érzett kudarc haragja.

– Legalább lesz energiám belefojtani a pezsgőshordóba – morogtam, és elakadt a lélegzetem, amikor Evan olyan szorosra húzta a piros nyakkendőmet, hogy alig kaptam levegőt. Határozottan nézett rám, nagyon ritkán láttam ilyennek.

– Koncentrálj! Még meggyőzheted. Ittasan lehet, készségesebb lesz – mosolyodott el, és meglazította a korábbi csomót. Elkaptam a kezét, és csókot nyomtam a csuklójára. Úgy sajnáltam, hogy nem bújt meg benne is egy ördög.

Kifogástalan külsővel akartam belépni a terembe, nyugodtan, felségesen, felülemelkedve a kicsinyes dühön és rosszálláson. Mindenkivel nyájas és engesztelő voltam, szabadkoztam, hogy nagyon sok a dolgom, kemény volt ez az év, és az alkohol tényleg mindenkit kedvesebbé tett. Kivéve Bobot, aki bár kortyolgatta a whiskyjét, különösebben nem ájult el a barátságos közeledésemtől. Minél öregebb lett, annál jobban bezárt, és gyanakvóan figyelt mindenkit, aki veszélyeztette a pozícióját. Hiába, érezte, hogy remeg a szék a ráncos valaga alatt.

– Bob, szeretnék veled négyszemközt beszélni – hajoltam oda hozzá, hogy senki ne hallja, amit mondok. – Ne váljunk el haragban!

Szándékosan mondtam így, hogy elinduljon a sejtelem a fejében, talán otthagyom sértettségemben a céget. Neki ez kedvezett volna a legjobban. Persze, a hülye fejével nem látta be, hogyha lelépek, minden műsor bedől, mert mindent én fogok össze, de ő foggal-körömmel kapaszkodott az asztalába, és ez elvakította.

Útközben, a tető felé vezető úton minél több lépcsőfokot tettem meg, annál jobban nőtt bennem az adrenalin, és az a semmihez sem fogható izgalom, ami megelőzi a gyilkolást. Bob mit sem sejtve kopogott mögöttem a botjával, felérve a tetőre a homlokát törölgette, egészen kifulladt a lépcsőzéstől.

– Miért hoztál ide, Vincent? Csak nem le akarsz lökni? – nevetett fel, de a hangjában nem bújkált szórakozás. Mintha fel akart volna kérdezni.

– Itt nem zavar senki, nyugodtan tudunk beszélni – adtam magyarázatot a furcsa helyszínnek, és rágyújtottam egy cigarettára. – Annyi év telt el, Bob. Mióta is dolgozunk együtt? Majdnem húsz éve?

– Nagyjából. Időjárásjelentőként kezdted, amikor én már főszerkesztő voltam.

Hiába dörgölte az orrom alá, hogy mekkora szakadék tátongott a szakmai karrierünk között, nem az számít, hogy honnan indult a görbéd, hanem az, hogy hová tart. Az övé tizenöt emeletnyire fog lezuhanni, az enyém pedig a kozmosz végéig szárnyalni.

– Úgy gondolom, csodás helyettesed voltam. Mennyi műsor kötődik a nevemhez…Mennyi cikk, ami a sikeremről szól. És ez csak előnyt hozott a csatornának.

– Tudod, pont ez a mentalitásod az, ami miatt nem lennél jó főnök – harapott belém a vipera. – Mindig magadat figyeled elsőnek, nem a vállalatot. Egy igazgató nem így gondolkodik.

– A nagy vezetők azt mondják, én vagyok a cég, és a cég vagyok én. Tehát, ha magamra gondolok, a csatornára gondolok.

Eldobtam a cigarettacsikket, és közelebb sétáltam Bobhoz. Egy gyenge, vénember volt már csak, meg sem kellett erőltetnem magam, hogy a mélybe taszítsam. Ezúttal, amikor ott lógott a semmiben, és ijedten kapálózott a lábával, már ő szorongatta buzgón az én kezemet.

– Megőrültél? Azonnal húzz  vissza! – Parancsolgatott, de itt én voltam a mester, és ő a fizetett szolga, úgy táncolt, ahogy én fütyültem. – Mit akarsz Vincent? A székemet? Tessék, neked adom! Neked adok mindent, csak húzz vissza!

– Rendben – mosolyodtam el, és felé nyújtottam a kitöltendő papírt. – Foglak addig, amíg aláírod.

Így se sűrűn kötöttek még üzletet, élethalál között lebegve, és láttam, ahogy az utolsó betű után Bob szeme a botja után kutat. Azzal akart volna lecsapni, ha felhúzóm. Ugyan… Nem lesz esélye rá.

Biztosra akartam menni. Megragadtam a botját, és utána küldtem, ahogy lefelé zuhant. A bot, ahogy azt én nagyon jól tudtam, egy tőrt rejtett, bíztam benne, hogy egyenesen Bob mellkasába fúródik majd.

Ekkora esést nem lehet túlélni, az épület teteje pedig túl magasan van ahhoz, hogy bárki láthassa, hogy állt-e ott valaki. Kezemben a mindent megérő szerződéssel, a világ urának éreztem magam.

Odafent, egyedül nem kellett megjátszanom magam, őszintén örülhettem a sikeremnek, széttárt karral kacagtam a viharba. Robert ideje lejárt, a széke megüresedett, és akár már másnap elfoglalhattam volna az irodáját. Mindent megkaptam, amire vágytam.

A hangos csattanást égdörgésnek hittem, fel is néztem a fekete fellegekre, esőre állt az idő. Csak akkor vettem észre, hogy nem vagyok egyedül, amikor megfordultam, és megláttam, hogy Evan őrült módjára rángatja a nehéz vasajtót, ami korábban a zajt okozta.

– Nem nyílik az ajtó? – kérdeztem érdeklődve, mintha éppen csak a cigiszünetemben zavart volna meg.

– Mit csináltál, Vincent? – Evan le sem tagadhatta volna, hogy látta, ahogy Bobot a mélybe taszítom. – Ez…  Ez… Miért volt szükség erre?

– Megszereztem, amit akartam – húztam meg a vállam, és lassan elindultam felé.

Evan visszafordult az ajtó irányába, és vadul rángatta, de az moccanni sem akart. Patthelyzet. Innen csak lefelé lehetet távozni, ahogy Bob is tette, viszont két gyilkosság egy este alatt már túl sok lenne. Sokkal kézenfekvőbb egy olyan történet, hogy a gyilkos, szembesülve tettének súlyosságával, öngyilkosságot követett el a tetőn. A kérdés csak az, hogy mégis mivel kellett volna megölnöm Evant, hogy gyilkosságnak tűnjön. Senki nem fojtja meg saját magát a nyakkendőjével. Egyetlen fegyverem az a toll volt, amivel Bob aláírta az átruházási szerződést. Szúrjam át Evan ütőerét a tollal? Még egy kétségbeesett, kezdő gyilkos se végezne magával ilyen brutális, barbár módon. Inkább elhagyná a tetthelyet, és valahol messze, egy eldugottabb helyen vágná fel az ereit egy késsel. Senki se venné be a tollas öngyilkosságot a rendőrségnél.

– Vincent… – lapult egészen az ajtónak Evan. – Én…én… – rebegte, és a csuklómra markolt, amikor a nyakkendőjéhez nyúltam, így kénytelen voltam térden rúgni, hogy elveszítse a fókuszt, és megszabadítsam a csomótól.

Dulakodtunk, de én voltam az erősebb, és sikerült hurkot kötnöm a nyakkendőből.

– Esküszöm, hogy megfojtalak, ha tovább harcolsz velem! – figyelmeztettem. – Ha meg akarnálak ölni, már megtehettem volna. Csupán beszélgetni szeretnék – lágyítottam el a hangomat.

Annyira jól nézett ki ilyen riadtan. Az arca kipirult, a fekete nyakkendő kellően a torkára szorult, a dulakodásban kapott néhány sebet az álla és az állkapcsa köré, ezek kezdtek már vörösödni. A szemei könnyektől csillogtak, és olyan kevesen kapkodta a levegőt, mintha futott volna. A testem felszorította őt az ajtóra, a megrúgott lábát igen fájlalta, így teljesen rám volt utalva. Éreztem, ahogy felajz a helyzet, a parfümének illata kissé a fejembe szállt, szívesen letéptem volna róla a nadrágot, hogy aztán feldöngöljem Evan remegő testét a hideg, rozsdás ajtóra.

– Bob akadályozta az előremenetelemet, mert féltékeny volt a tehetségemre – magyaráztam. – Senkinek nem fog hiányozni egy ilyen vén csont, a halála egyszerű baleset csupán.

– Baleset? – horkant fel Evan, majd eszébe jutott, hogy nem kellene ekkora erőfeszítéseket tennie, ha így szorul az anyag a torkán. – Baleset… – kezdte volna újra a mondatot, de mégsem tette. Helyette még jobban elkerekedtek a szemei, és a döbbenetet és a félelmet elfedte a felismerés iszonyata. – A balesetek… Nem is balesetek voltak, igaz? A kerék… Ott voltál akkor is. És Jack… Istenem, szegény Jack! Megöltél mindenkit, aki…

– Ne kombinálj túl sokat, drágám! – rántottam egyet a hurkon. – Azért maradhattál ilyen sokáig mellettem, mert sosem ütötted az orrodat a dolgaimba. Tartsd meg ezt a jó szokásodat!

Miután hagytam, hogy Evan kellően megtapasztalja, hogy a fojtogatással kedvem szerint meg is ölhetem, készséges báránnyá vált. Miután kiköhögte magát, átgondolta a helyzetét, és már nem markolta olyan görcsösen a csuklómat. Egészen összegyűrte a szépen kivasalt ingujjamat.

– Mégis mi garantálja, hogy életben hagysz?

– Hasznos vagy a számomra – hajoltam oda a füléhez, és alaposan végignyaltam. – Az ágyban és az üzletben is. Ez a kis titok most már örökre összeköt minket.

– Rendben, akkor legyünk egyenlő felek – alkudozott. – Szedd le a nyakamról a hurkot, nyissuk ki az ajtót és menjünk vissza a partira.

– És mivel magyarázzuk a zilált külsőnket?

– Felvállaljuk, hogy viszonyunk van. Én leszek az alibid a gyilkosság idejére.

Ez remek terv volt, de azért fenntartásokkal kezeltem. Lehet, hogy Evan az életéért küzdött, és azért ment bele minden menekülést ígérő megoldásba, hogy ne öljem meg, de nem felejthettem el, hogy okos fiú. Oda kellett figyelnem rá, nehogy kicselezzen egy óvatlan pillanatban.

A partin aztán minden úgy ment, ahogy megbeszéltük, nem kürtöltük szét, hogy kavarunk egymással, de nem is titkoltuk, hogy jóban vagyunk. Evan nyakig begombolta az ingjét, hogy ne látszódjanak a nyomok a nyakán, és készségesen rám támaszkodott a fájós lábával. Egészen az ágyáig kísértem. Addigra már kezdett kiülni rá a stressz utóhatása, meg az elfogyasztott alkohol, és láz gyöngyözött a homlokán.

– Észre se vettem, hogy ennyire megrúgtalak – tekertem egy vizes rongyot a megdagadt térde köré. A combjára apró csókot nyomtam, majd még egyet és még egyet. A testem még emlékezett rá, hogy nem elégültem ki aznap.

– Ugye nem hiszed azt, hogy ezek után majd lefekszem veled? – dőlt el az ágyban, valószínűleg egyre jobban szédült.

– Nem ez lenne az első alkalom – tájékoztattam, majd hoztam neki egy lázcsillapítót, és lenyelettem vele.

Nem követhettem el azt a hibát, hogy elalszom mellette, nehogy felébredve megpróbáljon megölni, így csak leültem a fotelbe, és onnan figyeltem, hogy álomba merül.

Olyan könnyű lett volna meggyilkolni, de az évek során egészen hozzászoktam Evan jelenlétéhez. Abban nem maradtak kétségeim, hogy a titkok kibukása után a kapcsolatunk már soha nem lehetett olyan, amilyen régen volt, de bíztam benne, hogy Evan talán képes tolerálni a múltamat.

Másnap reggel borúsan ébredt, láthatóan tartott tőlem, de nem akart se megölni, se feljelenteni, de még erkölcsi kiselőadást se tartott nekem. Annyi tűnt csak fel, hogy vörösek a szemei a sírástól.

– Megkaptam a hírt Bob haláláról. Remélem, megérted, hogy be kell, hogy zárjalak – tettem zsebre a kulcsát, és kirántottam a telefonzsinórt a falból. – Ha mindent elintéztem, visszajövök, és megbeszéljük, hogyan tovább.

A cégnél totális volt a fejetlenség, mindenki gyászolta szegény Bobot, akit, mint kiderült, felnyársalt a saját botja, de több helyen is összezúzódott a koponyája, és széttört a teste. A vérében kimutatták az alkoholos befolyásoltságot, így első sorban balesetként nyomoztak az ügyben, bár sejtettem, hogy fű alatt a gyilkosságra utaló szálakat is vizsgálják.

– Ön hol tartózkodott ebben az időpontban? – kérdezte az egyik nyomozó.

– A cégünk egyik szerkesztőjével volt…megbeszélésem.

– Megbeszélése? – ráncolta össze a homlokát a bajszos férfi. – Akkor, amikor minden munkatársuk ünnepel?

– Mondhatjuk, hogy a munka sosem áll meg a mi szakmánkban – tártam szét a karomat, és haloványan nevettem.

– Ugye nem gondolja komolyan, hogy ezt bevesszük? – fűzte össze szigorúan a karját maga előtt a zsaru.

– Jól van, őszinte leszek – hajoltam kissé előre, és bizalmasan suttogtam el a titkomat az rend őreinek. – Viszonyom van ezzel a szerkesztővel, de a feleségem erről nem tud semmit. Valójában az egész orientációmról nem sejt semmit, és nem is szeretném, ha ez megváltozna. Kérem, nyomozó urak, legyenek kedvesek ezt titokban tartani előle.

A szigorú férfiak arca kissé megkönnyebbült, a korábbi megérzésük, hogy valamit titkolok, beigazolódást nyert, így megnyugodhattak. Pontosan így kell szeméttel megetetni azokat, akik túl jó megfigyelők ahhoz, hogy csak úgy átmosd az agyukat.

– És hol van most ez a szerkesztő?

– Beteg. Belázasodott. Ha szeretnék, elkísérhetem Önöket hozzá. Van kulcsom a lakásához.

A nyomozók örültek, hogy nem kell feleslegesen verniük az ajtót és másik alkalommal újra és újra próbát tenniük, én pedig bíztam benne, hogy Evan nem lesz olyan hülye, hogy felnyomjon. Végigbulizott velem egy éjszakát, és egy szót sem szólt arról, amit látott.

– Evan, megjöttem – köszöntem be hangosan, és a háló felé tereltem a nyomozókat. Nem kellett, hogy feltűnjön nekik, hogy kirángatta valaki a telefonkábelt a helyéről. – Vendégeket hoztam.

Evannek meg sem kellett játszania, hogy beteg, és a nyaka köré tekert díszkendő tökéletesen elrejtette a fojtogatás nyomait. A nyomozók meg sem kérdezték, miért hordja, hiszen a rekedtes hangja, a lázrózsák az arcán és a gyenge, erőtlen fény a szemében mind azt mutatta, nagyon influenzás szegény.

Evan készségesen falazott nekem, majd megköszönte a jókívánságokat az egészségével kapcsolatban, szinte egészen erőre kapott, mire a kihallgatás végére értünk, de aztán, a nyomozók távozásával újra visszahanyatlott a párnák közé.

– Nem mártottál be – konstatáltam, miközben leültem mellé az ágyra. – Miért?

– Mert szeretlek, te idióta – fordította el a fejét, hogy elrejtse a könnyeit. Amikor odanyúltam az arcához, hogy letöröljem a cseppeket, ellökte a kezem. – Nem akarom, hogy hozzám érj! El sem hiszem, hogy egy gyilkost engedtem az ágyamba.

Nem feszítettem tovább a húrt. Hagytam, hogy Evan a saját tempójában küzdjön meg a sokkal, nem látogattam, nem kerestem, úgy tettem, mintha szakítottunk volna. A félelem viszont nem eresztett. Többször riadtam arra az éjjel, izzadtságban fürödve, zakatoló szívvel, hogy értem jöttek a rendőrök, mert Evan mégis csak hátba szúrt.

Az elmém pedig kezdett megtelni paranoiával, bizalmatlansággal és feszültséggel, ez pedig nem tett jót az üzletnek sem. Rögtön, hogy elfoglaltam méltó helyemet Bob székében, hoztam pár elbaltázott döntést, és ezt természetesen rögvest megírták a lapok. A szívem mélyén kezdtem meggyűlölni Evant, hiszen ő okozta a disszonanciát az elmémben és a lelkemben. Végre elértem azt a trónt, amit akartam, és nem tudtam kiélvezni egy semmirekellő kis szerkesztő miatt, aki tudta a titkomat, és bármikor kihúzhatta a lábam alól a szőnyeget.

Evannek pusztulnia kellett.

Azzal az elhatározással mentem át hozzá, hogy kioltom az életét, de elkéstem, megelőzött vele. Nem bírta a nyomást, a hálószobájának karnisára kötötte fel magát. A sírba vitte a titkomat, nem hagyott hátra semmilyen csapdát, egyszerűen összetört az igazság súlya alatt.

Meggyászoltam, megsirattam, bejelentettem és meghamisítottam a halálát. Az orvosi leletek alapján tüdőgyulladásban hunyt el, a családja kapott tőlem részvétet nyilvánító csokrot, pénzt a temetésre, és iskolai támogatást Evan öccse számára. Ezzel el is intéztem a lelkiismeretemet, és nem volt más dolgom, csak fejben kissé átkeretezni a történéseket. Evan halálával az utolsó ember is meghalt, aki tudhatta a titkomat, és végre újra nyugodtan aludtam.

Bár sosem szereztem magam mellé olyan hűséges, okos és kívánatos szeretőt, mint ő volt, de beértem kevesebbel is. Megfogadtam, többé nem engedem, hogy bárki olyan közel kerülhessen hozzám érzelmileg, mint Evan tette, mert azáltal sebezhető leszek. A szívem bezárta kapuit.

***

Alastor:

 

Mekkora ígéretek egy kis embertől! Tudjuk Vincent, hogy ez nem így lett. Hiába próbálod eladni, mennyire sajnáltad szegény flótás halálát, de az igazi, zsigeri érzés, ami kinyílt a lelkedben, mint egy friss, vörös rózsa, az a megkönnyebbülés volt. Azt hitted, többé senki nem haraphat bele a hátsódba, de túl öntelelt és ostoba voltál, hogy azt hitted, senkinek sem tűnnek fel a nyomok, amiket hagytál.

Sok mindent elmondtál már rólam a nevetséges kis műsoraidban, sok olyat is, amihez senkinek nem volt köze, de lásd, hogy milyen nagyvonalú vagyok, nem közvetítem ki Evan halálhörgését, ahogy a kötél összetörte a gégéjét, és kipréselte a légcsövéből a levegőt. Azt majd személyesen fogom lejátszani neked, mert látni akarom közben az arcodat.

Hallgassuk meg helyette Robert hosszas zuhanásának kitartott hangját, majd azt, ahogy a földre placcsant. Jövőhéten igazán felvillanyozó érzésben lesz részünk, egy olyan halálsikollyal készülök, aminek meghallgatásába mindig beleborzongok. Jövőhéten megöljük Vincent Wittmant.

Vicces történetek a Rádió Démontól - 7. rész: Loser Show 6: Repül a nehéz kerék, ki tudja, hol áll meg

 

Szerzői megjegyzés: A történet spoileres lehet a 2. évad 7. részére vonatkozóan. +18-as, mindenki csak saját felelősségre olvassa el!

Alastor:

Ez a kedves kis versike nemrég jutott a birtokomba: „Repül a nehéz kő, ki tudja, hol áll meg? Ki tudja hol áll meg, és kit hogyan talál meg?” Nagyon bájos. Tetszik, mert valós, hiszen, ha elhajítok innen egy koponyát, bármelyik hotellakót fejbe találhatom, bár igaz, vannak, akik kalapot hordanak. Másfelöl tetszik azért is, mert a sorsot is szimbolizálhatja. Sokszor nagy szerencse kell ahhoz, hogy éljünk vagy elkerüljünk egy bűntényt.

 

***

1969

 

Vox:

Közel jártam a célom eléréséhez, sikerült teljesen feltérképeznem Bob médiahálózatát. Persze ezt titokban tartottam Evan előtt is. Azzal, hogy a titkárommá vált, rengeteg felesleges terhet levett a vállamról, és több időm maradt arra, hogy a végső leszámolást előkészítsem. A munkamegosztás és a viszonnyal járó előnyök kisimították az arcomat, egészen megfiatalodtam benne, amit a közvélemény persze a feleségem gondos ápolásának tudott be. Natalie-val alig szexeltem már, csak hazajártam enni, átöltözni és elvittem néha randevúzni, hogy a paparazzik és rajongók lássák, hogy „ápolom” a házasságomat. Az időm nagyrészét a külön lakásomban vagy Evanében töltöttem, aki nem ütötte az orrát a dolgaimba, nem vájkált a múltamban és nem akart kisajátítani sem. Pedig a hetvenes évekre már nem kellett árnyékban élnie a melegeknek.

A hatvanas évek a tüntetésekről és zavargásokról szólt az ilyen életet folytatók számára. A világ forrongott, és a változás a kapuban toporgott. 1967-ben a Fehér Ház törvényt fogadott el, ami engedélyezte a felnőtt férfi lakosoknak a szexuális kapcsolatot, tehát jogilag többé már senkit nem ítélhettek el azért, hogy kivel bújik ágyba. Ez fellelkesítette a levendulaembereket, azóta megjelent a saját magazinjuk, még saját vallási közösséget is alakítottak Los Angelesben, egy névrokonom művében jogi értekezés szól arról, hogy a testedről te rendelkezel, tehát te döntöd el, hogy azt kivel osztod meg.

Már csak egyetlen kihívóm maradt, akivel le kellett számolnom: a kvízmesterrel. A nézők imádják a vetélkedőket, és a kvíz- és tudásmérő műsorokban gyakorta gondolják azt a műsorvezetőről, hogy szuperintelligens. Pedig semmi ilyesmiről nincs szó, a súgókártyán minden ott van, neki csak elő kell adnia, hogy milyen hihetetlenül művelt, a buta nézők meg szájtátva ámuldoznak. Ezen felül fontos, hogy akárcsak az én formátumomban, a műsorvezető jól tudjon reagálni a játékosokra és a közönségre. Színpadi embernek kell lennie, aki megnyerő, egyfajta támogató jóbarátja a játékosnak, de folyamatosan szórakoztatja a helyszíni és az otthoni nézőket is.

Érdekes formátum, nekem nem való, mert csak limitált ideig vagyok képes jóbarátságot színlelni másokkal. Amíg a bárpulttól el nem megyünk az erkélyig, addig képes vagyok elbűvölő, vicces és tudálékos lenni, de egy egész műsoron keresztül színlelni, hogy érdekel egyszerű, buta emberek sorsa… Nem, én ezt nem tudnám csinálni.

Drew Barker egyáltalán nem rendelkezett lenyűgöző testi adottságokkal. Világosbarna haja, kék szeme, markáns álla, és szörnyű divatérzéke volt. Fogalmam sincs, milyen kábítószert használtak a szerkesztők, hogy kamera elé engedték violaszínű zakóban, sárga ingben és türkíz alapú fehér pöttyös nyakkendőben. Egy humorista vagy egy bohóc felvehetett ilyen maskarát, de egy kvízmester, akinek tanultnak kellene tűnnie…

Aztán megértettem, hogy se Drewnak se a produkciós csapatnak nem célja az, hogy eladják, a fickó egy egyetemről pottyant a színpadra. Drew lett az emberközpontú, emberarcú kvízmester, aki úgy izgul veled együtt a jó válasz kitalálásáért, mint a legjobb barátod, kollégád nagybácsid vagy édesapád. Nem akartak szexuális vonzalmat kicsikarni a nőkből, nem akarták elhitetni a férfiakkal, hogy Drewval jól lehetne beszélgetni egy bárban a politikáról. Ez egészen újfajta megközelítése volt a kvízmester szerepének.

A versenyzők változatos háttérrel rendelkeztek. Szerepelt ott nyugdíjazott orvos, tanítónő, építész, de villanyszerelő, boltos és újságkihordó is. Az ajándékok és pénznyeremények elnyeréséhez ugyanis nem kellett minden esetben tudás, néhol kimondottan a szerencsén múlott, ki, hogyan boldogul.

A műsor központi eleme egy hatalmas kerék volt, amit egy latin fickó pörgetett, hogy képviseljük a kisebbséget is, és ahol megállt a kerék mutatója, az jelölte ki, mi lesz a következő megmérettetés. Néhol újabb tekerés, máshol fix pénzjutalom, találós kérdés, párbaj és személyre szabott próba, ahol a játékosnak meg kell mérettetnie magát valamilyen erőt vagy ügyességet igénylő feladványban. Éppen, hogy csak megnéztem egy részt, már tudtam is, hogy mivel lehetne még jobbá tenni. Az, hogy kimozdítjuk a játékost a pódium mögül, rengeteg zseniális lehetőséget szül. Emelni kellene a tétet, hogy a tévénézők megdöbbenjenek, együtt horkanjanak fel vagy borzadjanak el, akárcsak mi tettük a cápás balesetnél. Igen, valami merész kellene, valami tabudöntögető, amiről másnap biztosan írnak majd az újságok, és ami úgy vonul be a televíziózás történetébe, mint az elsők egyike.

Tudtam, hogy értek a szakmámhoz, és hogy zseniális ötleteim vannak. Éppen ezért vált egyre terhesebbé Bob a vezetői székben. Sikerült annyira a közelébe férkőznöm, hogy már egyes javaslataimat megfontolta, de ötlettel tele volt a padlásom. Rendszerszerű szemléletváltásra lett volna szüksége a csatornának, hogy vezető pozícióban lehessünk egész Amerikában. Bob viszont nem akart kockáztatni, ő a biztos, megszokott pénzre hajtott, és arra, hogy megőrizzük a pozíciónkat. Pedig előre kellett volna törni.

Kezdtem már kiöregedni a műsorvezetésből, vagyis, inkább úgy mondanám, hogy meguntam a formátumomat, így lebeszéltem Bobbal, hogy tartunk egy utolsó, zseniális adást, aztán tovább dolgozom a csatornának, mint kreatív producer. Így a műsorvezetők felettese lettem, egyfajta mentori munkaként aposztrofálva azt, hogy terelgettem a kiscsibéket, és időben levágtam őket, mielőtt eltakarhattak volna. Gondosan odafigyeltem rá, hogy az újságok továbbra is rólam írjanak, és ha egy műsor sikeres lett, akkor ne azokat dicsérjék, akik vezették, hanem az egész formátumot, és azt, aki felel érte, tehát engem.

Több műsort is sikerre vittem, és mivel én lettem a nyáj vezetője, így nagyobb szabadságot kaptam arra is, hogy alakítsam a produkciót. Egyedül a friss műsorötleteket nem tudtam átverni Bobon, illetve magam dönteni arról, kiket vegyünk fel, arra várnom kellett addig, amíg bele nem ülök a székébe. Hozott anyagból dolgoztam hát, és varázsoltam.

A sikerem nem csak az újságokban jelent meg, de eljutott más társaságokhoz is, és szép summát fizettek azért a csatornának, hogy velük dolgozhassak egy-egy műsoron. Ez erősítette a látszatot, hogy a csatornák nem versengenek igazán egymással, mi mind az emberek szórakoztatásáért vagyunk, a Hatosnak pedig jó befektetésnek bizonyult a koprodukció.  Így ugyanis bekerülhettem az ellenség mezejére, és nekem jó érzékem volt ahhoz, hogy észrevegyem a finomságokat. Amit korábban a saját szakállamra nyomoztam, most hivatali úton tehettem.

Így kerültem be a Szerencsés Kerék műsor belső körébe, és figyelhettem meg testközelből Drew munkásságát.

– Egészen elképesztően nevetséges, szánalmas és egyszerűen amatőr az, hogy ez a Drew képernyőn van – mérgelődtem, miközben lerúgtam magamról a nadrágomat. – A szakma megcsúfolása!

– Ennyire azért nem rossz – térdelt le elém Evan, és kigombolta az ingemet. – Túl szigorú vagy.

– Nem vagyok szigorú – veszekedtem. – Minden szakmában van egy mérce. Itt az, hogy kameraképes legyél. Ő nem az. Ő egy vesztes. Egy… – akadtam el Drew kolléga szidásában, mert Evan már a boxeremnél járt. – Mit szeretnél? – simítottam végig az arcán.

– Segítek ellazulni.

Jól is esett a lazítás, mert totálisan leszívta az erőmet az, hogy a nevemet kellett adnom egy ekkora pancser műsorához, mint ez a Drew. Ha pedig már lazítás…

Belemarkoltam Evan hajába, és kissé jobban az ágyékomra nyomtam a fejét.

Igen… Megvan a terv. Csak egy csavart kell meglazítanom, és senki nem fog gyilkosságra gyanakodni.

Az, hogy a kerék állt, és lábas kamerákat szerelték fel úgy, hogy közvetítse a forgást, nagy hiba volt. Persze, értettem az okát annak, ahogy felépítették a stúdiót, de pontosan ezzel az elhelyezéssel növelték a baleset kockázatát. Ha a kerék feküdt volna, és egy csavar meglazul, maximum kitörik a tengelyéből, de nem történik semmi emberre is veszélyes eset. Ha viszont így sérül meg egy alkatrész, a forgó kerék elszabadul, és bárkit képes agyonnyomni.

Oh, hogy imádnám, ha Drewt lapítaná ki! – rántottam hátra Evan fejét, hogy lássam a szemét. Nem tudom, mit láthatott meg az arcomon, talán a kéjvágy egy állatias megnyilvánulását, de elkerekedett a szeme. Éreztem, ahogy megfeszülnek az izmai, amikor felsegítem a földről, és muszáj voltam nagyon kedvesen és gyengéden, az ő igényeit is figyelembe véve kielégíteni a vágyait, nehogy kombinálni kezdjen. Sok időt töltöttünk együtt, és én egyre kevésbé tudtam már leplezni az igaz valómat. Evan viszont nem az a társ volt, akivel együtt lehet bűnözni.

Milyen felemelő lenne egy másik gyilkossal együtt dolgozni – fantáziáltam. Én adnám a kést a kezébe, aztán ő az enyémbe, és végül egymást falva szexelnénk a vértócsában.

Szép képek, de Evan nem alkalmas erre. Evan arra jó, hogy nekem dolgozzon és kipanaszkodhassam magam neki, ha nem úgy mennek a dolgaim, ahogy szeretném. A szexben képesek voltunk megtalálni az egyensúlyt, de itt is azt éreztem, hogy már szorul a póráz a nyakamon, és valójában nagyon szeretném elengedni magam, és úgy hozzá nyúlni, ahogy az nekem okoz mély gyönyörűséget.

– Teljesen megértem, hogy miért rajonganak úgy érted a gyakornokok – vallotta be fáradt, fátyolos hangon. A fejét a mellkasomon pihentette, én a cigarettámat szívtam.

– Mert csodás vagyok?

– Igen, de néha kissé ijesztő is – vallotta be, talán a korábbi arckifejezésemre utalva. – Néha olyan nyers erő árad belőled, hogy az már zavarba ejtő. Kissé civilizálatlan. Állatias. Nyers és tomboló.

– És mi abban az ijesztő? – tudakoltam, és az állkapcsát cirógattam.

– Hogy nem tudod kiszámítani.

Rámarkoltam a torkára, de csak gyengéden, mégis azonnal elakadt a lélegzete. Szép, vékony nyaka volt, bizonyára nem lett volna nehéz elszorítani a légcsövét, de nem szándékoztam megölni. Csak feszegettem kissé a határokat.

– Szerintem izgató.

– A másik oldalt lenni nem olyan izgató… – nyökögte.

Megpróbáltam elképzelni, milyen lenne, ha találkoznék valakivel, aki le tudna uralni engem. Egyáltalán nem vonzottak a maszkulin testű urak, ha valakinek erős, férfias kisugárzása volt, azt inkább akartam földbe döngölni, mint a matracba. Minden szeretőm, Daniel és Evan is vékony testalkatú, mondhatni karcsú, de szép és lágyarcú fiúk voltak. Talán ezek voltak az eseteim a hímek közül. Az meg, hogy egy ilyen külsejű alak diktáljon nekem az ágyban…! Nem, nem az én asztalom ez.

Mégis, ha magam elé képzeltem ezt az álombeli gyilkostársat, abban talán még benne lettem volna, hogy cicázzon velem. Danielben is vonzott az, hogy heves és éhezik az erotikára, tehát tetszett az, ha valaki határozott és tudja, mit akar, csak egy bizonyos határt már nem engedtem, hogy átlépjen.

– Tudod, hogy nekem csak akkor jó, ha neked is – engedtem el Evan torkát, és lassan végighúztam a tenyeremet a mellkasán.

– Tudom. Hálás is vagyok érte – bújt jobban hozzám. – Ezért működünk olyan jól.

Azért működtünk olyan jól, mert Evan tudta, hol a helye. Máskülönben vele is végeznem kellett volna. Már túl sok mindent tudott rólam, és az erős igazságérzete valószínűleg nem vette volna jó néven, ha kiderül, hogy sorozatgyilkos vagyok, és még élvezem is.

Lehet, hogy ez okozta azt a belső feszültséget, ami általában a szex közben tudott csak kibugyogni belőlem. Évek óta nem öltem meg senkit. Alig vártam tehát, hogy az a nyamvadt kerék kilapítsa Drewt.

A gyilkosságok reggelje is éppen olyan reggel csak, mint bármelyik másik, felkeltem otthon, Natalie kitöltötte nekem a kávét, megvajaztam egy pirítóst, és elolvastam az aznapi újságot. Háborúk, versengés, botrányok, új filmek bemutatói, blablabla…Hírek a médiából! Igen, az én szegmensem, ahol dicsőítenek, éltetnek és…

A Wittman-űr! – szólt a cikk címe. „Vincent Wittman távozása óta a Hatos Csatorna nem talál magára a late night show formátumában. Az új műsorvezetők tisztesen végzik a munkájukat, de nem ragyognak úgy, mint elődjük. A legszomorúbb pedig az, hogy a többi csatorna sem tudta kihasználni a lehetőséget. Nem ismerjük még Wittman utódját, aki letaszíthatná a trónról. Azt viszont tudhatjuk, a televíziós zseni milyen programokon dolgozik, azok ugyanis mind, egytől egyig sikersztorik. Vajon a Szerencse Kereke is szerencsét hoz a számára? A madarak azt csiripelték, jelenleg ott segédkezik.”

A cikkel másnapon semmilyen problémám nem lett volna, hiszen arról szólt, mekkora zseni vagyok. Azt viszont nem akartam, hogy összekössék a nevemet a kvízműsorral az emberek, pont az előtt, hogy balesetben elföldelném Drewt.

Semmi gond, Vincent! Gondolkozz! Az előnyödre fordíthatod ezt is – bíztattam magam, megtöröltem a számat, és a gyűrött szalvétát a tányéromra dobtam.

– Elmentem dolgozni – szóltam oda Natalie-nak, aki gépiesen pakolta össze utánam az evőeszközöket és tányérokat. Már régóta nem bajlódtunk azzal, hogy csókkal köszönjünk el egymástól.

A forgatáson nem esett nehezemre odamenni a csavarhoz, és meglazítani kissé, nem sokkal az után, hogy a protokoll szerint ellenőrizték a biztonságot. Innen jött csak az igazán izgalmas rész, várni, hogy mikor szabadul el a monstrum.

Erre a felvételre nem engedtünk be közönséget, nem akartam folyton a hátam mögé tekingetni, és belekalkulálni a tervembe ennyi ismeretlen tényezőt, de senki nem szólt érte. Máskor is előfordult már, hogy élő közönség nélkül forgattunk, a nézők is hozzászoktak már, hogy olykor-olykor van egy ilyen rész. Ezt később mindig úgy nyilatkoztam le, hogy nem sikerült kellően heterogén közönséget összeválogatnunk, mert a csatornának fontos a reprezentáció és az esélyegyenlőség, így inkább ne legyen közönség, minthogy valakit megbántsunk. Baromság.

Láttam, ahogy a szerkezet nyög a forgó súly alatt, ahogy egyre kevésbé stabil az illesztés ott, ahol meglazítottam a csavart. Éreztem az izgalmat, gyöngyözött a homlokom az izzadtságtól, kipirult az arcom, és alig bírtam leplezni az ördögi mosolyomat.

Mindjárt. Mindjárt.

Drew nem sejtett semmit. Senki sem sejtett semmit, mert mindenki arra figyelt, amit a lencse vesz. Mindenki a műsorvezetőt nézte, talán még az az iskolázatlan latin díszletember is, aki forgatta a kereket. Tökéletes alany lesz arra, hogy az egész balesetet ráhúzzam, ha a szakfelügyelőknek nem elegendő a véletlen és szomorú baleset fedősztori.

Rodrigo vagy Juan vagy mit tudom én, hogy hogyan hívják általában ezeket a kukoricaevő barnákat, ugyanolyan széles mosollyal pörgette meg a kereket, mint korábban, amikor a szerkezet szétesett, és a pokoli monstrum elszabadult.

Izgatott, felajzott testtel és széles vigyorral löktem félre az operatőrt.

– Kövesd az eseményeket, te barom – címeztem neki a sértést sziszegve, és egyenes adásban mutattam, ahogy vér fröccsen és emberek sikoltoznak.

Ez aztán az igazi tévés élmény! – ujjongtam magamban, és majdnem hangosan is kimondtam. Az operatőr halálra vált arccal figyelte, ahogy extázisban forgatom a súlyos kamerát, és ahelyett, hogy sikítoznék és menekülnék, inkább, mintha most élnék igazán. 

Az Evan-ös esethez hasonló, csak sokkal erősebb megrökönyödést láttam rajta, amikor lekapcsolt a vörös fény a kamera tetején, és én felé fordultam, hogy felsegítsem a földről, ahová esett, amikor félrelöktem. Szerencsétlen, annyira halálra vált, hogy meg sem mozdult onnan, pedig az a kerék több percen keresztül pattogott és forgott a stúdióban. Drewból már nem maradt mást, csak valami véres, törött, pépes tócsa.

Nem szabadott, hogy a beszámolók arról szóljanak, hogy mindenki megvadult Wittman úron kívül, úgyhogy kissé zavartan, a hajamat túrva léptem el a korábbi pozíciómból, majd végignéztem még egyszer a stúdión, és kiabálni kezdtem. Annyira jól játszottam a szerepet, hogy a végére már egészen beleszédültem, de legalább kijött a bennem tomboló adrenalinból egy kevés.

Úgy siettem Evanhez, mint egy űzött vad, a kezemen még ott vöröslött a halottak vére, és nem akartam mást, mint kiélni minden egyes cseppjét a mámornak. Hasonló érzést éreztem akkor, amikor végeztem anno James-szel. Igen, ez kellett, hogy saját kezűleg gyilkoljak. Ez okozott igazi élvezetet. A balesetek se voltak rosszak, főleg, ha láthattam, ahogy bekövetkeznek, de az érzet, hogy sikamlós a kezem a vértől…

Evannak ideje sem volt üdvözölni, magamhoz rántottam, és erősen és alaposan csókoltam. Ellágyult a karjaim között és hagyta, hogy a hálóba tereljem, de ott aztán, ahogy kissé ellépett tőlem, észrevette a vért a kezemen.

– Te jó isten, mi történt?! – ragadta meg a zakóm ujját, és vizsgálgatni kezdett, hogy nincs-e rajtam sérülés.

– A felvételen… A felvételen meghalt… – remegtem, majd a nyakába fúrtam az arcomat, és zokogni kezdtem.

Tombolt bennem a szexuális indulat, de ha letámadtam volna Evant, valószínűleg megölöm az ágyban, vagy ha nem is, biztosan lebukok előtte. Ki akarna szexelni egy ilyen szörnyű baleset után? Várnom kellett, de a feszültségtől meg kellett szabadulnom, mert féltem, hogy szétfeszíti a bőrömet, így kontrollálatlanul zokogtam.

Evan mindent megtett, hogy megnyugtasson, de végül be kellett nyugtatóznia. Nem volt olyan jó, mint amit a mentősök adnak, de Evan megélhette, hogy segített nekem. Másnap aztán megtudta a hírekből, hogy mi történt a felvételen, és majdnem olyan odaadó lett, mint Natalie, amikor a cápatámadásból „lábadoztam”.

– Szörnyű, hogy éppen ott voltál – simogatta a hajamat. – Nem elég az a borzasztó baleset három éve! Szegény Jack… – szorult össze a torka. Tényleg nagyon szerette azt a professzort.

– Jól leszek. Tudod, milyen erős vagyok – bontakoztam ki a karjaiból. Nem szerettem túlzottan ezt a hajsimogatást.

– Mégis, szeretném, ha elmennél orvoshoz. Nagy traumák ezek, még egy olyan erős embernek is, mint, amilyen te vagy.

Beleegyeztem, hogy felkeresek egy pszichológust, de a megbeszélt alkalmakon nem jelentem meg, helyette azt kutattam, mit kutatnak a rendőrök. Aggódtam amiatt az operatőr miatt, hogy hátha megemlíti, milyen önkívületben látott, és rám irányítja a figyelmet. Legjobb lett volna megölni, de nem kockáztathattam. Ha hirtelen meghal az egyik tanú, az csak bonyolítja a helyzetet.

Rengeteget fizettem, hogy rendőrségi információkhoz jussak, és legalább nem tűnt fel senkinek, hogy költöm a pénzt, úgyis azt hitték, dilidokira megy el. A vizsgálóbiztosok szerencsétlen balesetnek könyvelték el az esetet, én pedig újra nyugodtan aludhattam.

A balesetet sikerült tökéletesen a javamra formálnia a médiának.

„A szörnyű balesetet követően sem szakadt félbe a Szerencsés Kerék. Rod Rightwood vezetésével teljesen új köntösben tért vissza kvízműsor. Rod elmondta, hogy Vincent Wittman személyesen kereste fel, hogy vállalja el a pozíciót, és győzte meg, hogy azzal, ha folytatják Drew örökségét, valójában neki állítanak emléket. Szebb emléket, mint azt, amit sajnos mind egyenes adásban láthattunk. Az új Szerencsés Kerék nagy sikert aratott, az először vonakodó és traumatizált nézők is visszatértek, és a kedves, humoros, de intellektuálissá váló műsor mindenki szívét és lelkét meg tudta gyógyítani.”

Célegyenesbe kerültem. Már csak egyetlen élőlényt kellett elpusztítanom, hogy az egész óceán az enyém legyen. Az öreg cápának befellegzett. Elérkezett az új király ideje.

 

***

 

Alastor:

Tapasztalatból mondom, hogy a gyilkosság egyik alapvető szabálya az, hogy ne maradjon szemtanú, se olyan személy, aki egy aprócskát is kételkedne benned. Persze nem mindenki olyan profi, mint én. Vincent például egy balek.

Az érzet pedig, amikor elvágod valaki torkát, vagy kivájod a szemét a koponyájából, esetleg a lábához kötözöl egy láncot, hogy elvontasd a lovaskocsival…sokkal inkább szórakoztató, mintsem kéjelgő. Ebből is látszik, hogy Vincent milyen perverz egy torzszülött.

Az elszabadult halálkerék szerencsére sokakat a másvilágra küldött, így ma egy gyönyörűséges, harmóniában szóló sikolykoncertet élvezhetnek kedves hallgatóim.

Zárszóként pedig felolvasnám Vox egyik SMS-ét, amit Charlie Morningstarnak küldött, nekem címezve, mivel én nem hordok ilyen ostoba kütyüt magamnál.

„Alastor, kinyalhatod a kaviáros seggemet. Bepereltelek hírnévrontásért, el fogják hallgattatni az idejétmúlt műsorodat, én pedig élvezettel fogom nézni, ahogy közmunkát végzel nekem. Hidd el, rengeteg feladatot kitaláltam már a számodra. Ne feledd, hogy én is tudok rólad egyet s mást, úgyhogy nagyon vigyázz magadra! Ha nem veszel vissza, jó szolgálatát fogom venni a szádnak, amikor…”

És itt már gyenge idegzetűeknek nem ajánlott tartalom következik, ami ismételten nedvedzik a szexuális frusztrációtól, úgyhogy inkább eltartom magamtól, mielőtt még összemocskol.

Jövőhéten találkozunk, addig is kellemes rémálmokat!

Voxnak pedig üzenném, alig várom, hogy ott álljunk a bírák előtt! Legalább elmesélhetem, hogyan tudtam meg ezeket a szaftos információkat rólad.

Vicces történetek a Rádió Démontól - 6. rész: Loser Show 5: Kishalak a cápa mellett

 

Szerzői megjegyzés: A történet spoileres lehet a 2. évad 7. részére vonatkozóan. +18-as, mindenki csak saját felelősségre olvassa el!

Alastor:

Mondhatnám, nagyon unom már ezt a showműsort, de kedves hallgatóim olyan örömmel hallgatják, hogy leszek olyan kedves, és folytatom. Ráadásul abban igazán örömömet lelem, ha útban a hentes felé látom, ahogy a bűnösök arca eltorzul, ha Vox képernyőre kerül. A szeretett kis grafikonjain a népszerűsége az adásaim után bizonyára mélyrepülésbe kezdenek.

Habár az adásaimnak nem szokott célja lenni a természettel kapcsolatos ismeretterjesztés, ezúttal kivételt teszek. Hallottak már a kalaúzhalról? Ezek olyan szolgahalak, akik nagyobb ragadozók, például cápák és ráják körül úszkálnak, és azok élősködőit és maradékait fogyasszák. Hasonló dögevők, mint a szárazföldön a keselyűk és a hiénák. A különbség az, hogy százazföldi elvrokonaik megvárják, amíg az erősebb állat elejti a zsákmányt, és csak utána merészkednek elő. Ezek a halak egyfajta megértettségben léteznek a cápákkal, sokszor a szájukba is beúsznak, hogy onnan egyék ki a cafatokat, a cápa pedig nem bántja őket. Miért? Mert közös érdek vezérli őket.

Ezt a szemléletmódot tükrözik a V-k is. Összefognak egy közös érdekért, hogy erősebbek lehessenek, mert egyedül gyengék és nevetségesek. Kérdezhetnéd, kedves hallgató, hogy a 3 V közül melyik a cápa?! Érdekes kérdés. Lehet, hogy ez csak ingyenlesők csoportosulása? Még visszatérünk erre.

Most folytassuk Vincent életét egy igazán izgalmas és horrorisztikus epizóddal.

*** 

1966 

Vox:

 

Három évig nem kényszerültem rá, hogy újabb riválist űzzek ki a televíziózás világából.

Folytattam az esti műsoraimat, bár már egyre jobban éreztem, hogy a homok lepereg az órámban. Nagyjából tizenöt éve tévéztem már, és egyre jobban látszott rajtam a korom. Gondoltam, hogy befestetem a hajamat, hátha azzal fiatalabban fogok kinézni, de mindenki azt tanácsolta, hogy ne tegyem, mert így vagyok sármos.

Maradt tehát a görcsös bőrápolás, az előnyös öltözködés, és próbáltam odafigyelni rá, hogy egészségesen táplálkozzak és kellő mennyiségben aludjak. Nem volt egyszerű ezt mind betartani ilyen heves életritmus mellett. Natalie a konyhába szorult, úgyhogy ő gondoskodott arról, hogy táplálóan, de ne hízlalóan egyek, és csomagolt nekem ebédet és uzsonnát, ha forgattam vagy tárgyaltam. Mindenki irigykedve veregette a vállamat, hogy megfogtam az isten lábát, mert a feleségem nem csak gondos, de szép is, én meg idegen szeretők ágyából másztam ki, mielőtt hazamentem volna. Már a csábítást is egyre nehezebben űztem, pedig a szexuális éhségem megmaradt, csak a testem bírta már kevésbé az iramot.

Minden tudományos értekezést elolvastam a fiatalság és az ifjonti hév megőrzéséről, így terelődött a figyelmem Jack Constantine-re. A bajszos biológus egyetemen tanított a vízi élőlényekről, és hobbi szinten kezdett videókat készíteni a diákjainak. Nagyon érthetően, jókedélyűen és informatívan magyarázott, így az egyik csatorna felajánlotta neki, hogy foglalkoztatja, mint tévés biológust. A műsorai közérthetően szóltak a tengeri életről, megértette gyerek, felnőtt, nő és férfi. Jómagam is nézője voltam, imádtam azokat az epizódokat, amelyek a cápákról szóltak.

Lenyűgöző teremtmények, a tenger királyai. Ezeket a csodás élőlényeket nem is szabadott volna akváriumban tartani, hatalmas territóriummal rendelkeztek, ráadásul akkor tudtak igazán egészségesen élni, ha nagy területen vadászhattak. Amerikában az ötvenes évek második felében már nyíltak tengeri állatkertek, ahol az odalátogatók megcsodálhatták a vízi élőlényeket és növényvilágot. Az egyik éves bónuszomat arra költöttem, hogy ellátogassak egy ilyenbe. Mintha egy másik világba csöppentem volna. A végeláthatatlan kékség csodálatos világába, ahol minden lassú és nyugodt, ahol az életritmus kiegyensúlyozott. A cápák is olyan méltóságteljesen úsztak át az akváriumon, mintha nem is zavartatná őket, hogy az emberi faj egyes egyedei szájtátva bámulják őket. Lassan, kimérten hullámzott a hatalmas testük, ami nyers erőt, veszélyt és gyilkolást rejtett magában. Láttam egyszer, ahogy etetik őket. Azok a fogak könnyűszerrel marcangoltak szét bármit, és a vér vörössége, mint a tinta a papíron áradt szét a vízben.

A látogatást követően megpróbáltam odafigyelni a testtartásomra és a járásomra is. Úgy gondoltam, a média világának cápája valójában én vagyok. A vonzerőmmel és a kisugárzásommal tisztában voltam, de a pozícióm még nem dekralálta, hogy engedelmeskedjenek is az akaratomnak. Nem, az akkor következhetett volna be, ha én leszek a csatorna igazgatója. Arra viszont még várnom kellett.

Bob már számításba vett engem, italoztunk néha együtt, egyszer közösen fizettünk kurvát is, és olykor-olyakor egy-egy szakmai döntést is ismertetett velem. Még nem kérte ki a véleményemet, még nem hallgatott a tanácsaimra, de már az is nagy szó, hogy előfordult, előbb avat be engem egy-egy változásba, mint hivatalosan közleménybe adná. Kezdtem közel férkőzni hozzá, mint a kísérőhalak a cápa köré, azzal a különbséggel, hogy valójában itt én voltam a cápa, ő a bálna, és készen álltam rá, hogy a kellő pillanatban felfaljam.

Visszatérve Jackre, jómagam is lelkesen figyeltem a műsorait, tetszett a stílusa, kreatívnak és tehetségesnek tartottam, egészen addig, amíg túl nagyra nem nőtt. Olyan ez, mint a ráják esetében, addig még aranyosnak és veszélytelennek tűnnek, amíg kicsik, de amikor már kiterítve nagyobbak, mint a te két kitárt karod, elgondolkozol rajta, hogy biztosan meg akarok-e simogatni, amikor a víz tetejére úsznak.

Julia esetében időben felismertem, mivé válhat, és kellő pillanatban robbantottam rá a konyhát, Jacknél egy hajszállal elkéstem. A televízió elkezdett majdnem egy órás dokumentumfilmeket sugározni vele, eljutott csodás, külföldi tájakra, és az emberek irigykedve beszéltek róla az utcán. A külföldi utakra nem tudtam beszervezni magam, furcsa lett volna, miért utazik a stábbal egy másik csatorna showműsorvezetője, még akkor is, ha újságírónak neveztettem volna magam. Pedig annyira kézenfekvő lett volna egy szerencsétlen baleset a tengeren túl. Egy meghibásodott búvárfelszerelés, egy rosszkor odakerült tengeri sün, egy ételmérgezés vagy egyszerű hajóbaleset.

Meg kellett várnom, hogy Jack újra az Államokban forgasson, és úgy a közelébe férkőzni. Csakhogy a műsorának felvételeire nem engedtek be külsőst, mert szigorú biztonsági előírásokat kellett betartani az élőlények miatt. Nem volt mindegy, milyen hőfokon tárolták őket, nem lehetett csak úgy megmozdítani a tárolókat és nagyon oda kellett figyelni rá, hogy csak szakszerű kezek érjenek az akváriumokhoz, és a bennük „élő” állatokhoz.

A tervem már megvolt, hogyan távolítom el Jacket, csak azt kellett kiokoskodnom, hogyan jussak be a stúdióba. Mivel hivatalosan nem mehettem, kénytelen voltam illegálisan behatolni. Persze nem úgy, hogy betörök. Inkább megkentem valakit, hogy juttasson be.

Pénzzel lefizetni egy biztonsági őrt még lehetett volna könnyen járható út, de a baleset után biztosan elindult volna a vezérhangya még a legcsököttebb elmében is, ezt nem kockáztathattam meg. Olyan személyt kellett keresnem, akinek eszébe se jutott volna, hogy az, hogy én ott voltam, elindíthatta volna a lavinát.

A társaságoknál a sminkesek mind nők, és ezáltal nagyon veszélyesek is, mert mindenről pletykálnak, amit látnak. Fodrászoknál már akadnak ügyeskezű férfiak is, akárcsak a divatszakmában, de titkároknak és menedzsereknek mindig férfiakat alkalmaztak. Ezek a munkakörök már megfelelő emlékezőképességet, szervezést és csavaros észjárást igényelnek, tehát ezek az urak nehezebben befolyásolhatóak, így lejjebb kellett lőnöm a ranglétrán. A gyakornokok lelkesek, elhivatottak, és sokan bármit megtennének azért, hogy előrébb jussanak, de ezzel együtt dicsekvőek és fondorlatosak is. A segédszerkesztők viszont már elértek valamit. Belekóstoltak az italba, érezték, hogyan mámorít meg, de közben hogyan marja is a torkodat, keveri fel a gyomrodat, és okoz fejfáját másnap reggel. Egy segédszerkesztő nem pletykált, nem dicsekedett a hódításával, de volt benne ambíció arra, hogy feljebb törjön, és ezt megfontolt, kiegyensúlyozott módon tegye.

A Vízivilág közérthetően c. műsor egyik segédszerkesztőjét, Evant nem volt nehéz megkörnyékeznem az egyik szakmai konferencián. Én, mint előadó vettem részt rajta, arról beszéltem, milyen fontos a sponteneitás, az improvizáció, a megfelelő lexikális és szociális tudás ahhoz, hogy kellő módon reagáljunk az interjúalanyokra, a közönségre és a feletteseink elvárásaira. Láttam, milyen csillogó tekintettel hallgatta a beszédemet. A konferencia szünetébe meg sem kellett erőltetnem magam, hogy beszélgetésbe elegyedjek vele. Evan fiatal férfi volt, a húszas éveinek elején járt, otthagyta az egyetemet, hogy elhelyezkedhessen a médiában. A produkcióba úgy került be, hogy az egyetemen biológiát hallgatott, így értett némileg ahhoz, amit Jack magyarázott, és az extanár elfogadta a saját útját járó, elhivatott exdiákot a forgatáson.

Sokat megtudtam Evantól az állatvilágról. Szeretett erről beszélni, amikor egy pohár ital társaságában az erkélyen cigarettáztunk. Engem pedig őszintén érdekelt, amiket mesél, így nem is fáradtam el abban, hogy érdeklődést színleljek, végre a helyezkedést és az odafigyelést örömmel tudtam alkalmazni.

Evan nem volt olyan ábrándos és naív, mint Daniel. Nem lehetett levenni a lábáról a szexel vagy pár üres bókkal, sokkal megfontoltabb, intelligensebb, és ezáltal nehezebb irányítható volt. De én szeretem a kihívásokat, gondosan formáltam a gondolatait, és egy izgalmas légyott ígérete helyett azért kértem, hogy juttasson be a stúdióba, hogy tanulhassak. A televízió ugyanis torz képet közvetít, a végső felvételem már minden megalkotott, lepróbált, de az igazi csoda, a valóság az előfelvételeken történik.

Kézenfekvő lett volna, hogy bejutok a forgatásra, elbújok az árnyékban, megbabrálom valamelyik akváriumot és már le is lépek, de azzal Evanben még nem tudtam volna eloszlatni a gyanút. Ő okosan összerakta volna a mozaikokat, hogy a baleset napján az egyetlen változó tényező én voltam, tehát csakis én követhettem el a bűntényt, és igazán nem akartam az ő torkát is elvágni. Úgy terveztem, Evant egyszerűen csak elhagyom, és ha jól viseli, akkor élheti tovább az életét nélkülem, ha hisztériás rohamot kap, akkor a csatorna kereshet új segédszerkesztőt.

A mindent elrejtő palástom az előfelvételen a tömeg lett. Több helyen hintettem el, nem csak az ellenséges csatornánál, de a sajátomnál is, hogy mekkora újítás lenne, ha bizonyos szerencsés nyerteseket beengednénk próbafelvételekre. Az emberek imádják azokat az eseményeket, ahol különlegesnek érezhetik magukat. Bekerülni aközé a tizenöt lelkes néző közé, akik élőben, ott a helyszínen végikövethetik, milyen egy főpróba, igazi kuriózumnak számított. Tizenöt ember között pedig már el tudtam tűnni. Főleg, ha az a tizenöt a fajtám. Médiaszemélyiségek, sajtósok, technikai dolgozók, olyan társaság, akik között nem én leszek a híresség, hanem csak a jó öreg Vincent, akivel már mindenki ivott egy pohárral.

Mire a nyitott próbafelvétel megkezdődött, Jacket már nem úgy figyeltem, ahogy délutánonként a televízió előtt ülve. Már ellenszenvvel viseltettem iránta, nevetségesnek tartottam a hülye, vörös bajuszát, a szafariöltözetét, és a piros selyemsálját, ami se a vízi világhoz, de még a dzsungel hőségéhez se passzolt igazán. Egy újabb vörös idióta, akitől megszabadíthattam a tévénézőket.

Daniel…

Megráztam a fejem, és elfordítottam a tekintetemet a reflektorfénytől. A lámpákat itt nem használhattam, mert a kiömlő víz és az elektromosság találkozásaként még magamat is megsüthettem volna. Ehelyett pontosan annak az ellenkezőjét tettem, amit még az üdvözlő poharunkra is ráírtak, hogy ne nyúljak semmihez. Ha ki volt írva, hogy a halakat nem etetjük, akkor már csak azért is oda szórtam a morzsákat. Ha felcímkézték az akváriumot, hogy ne tapogasd, akkor már csak azért is bekopogtam a cápihoz.

Oh, milyen csodálatos monstrum – méláztam el egy pillanatra a cápa előtt. Ilyen közel állni hozzá igazán felvillanyozó érzés volt. Éreztem, ahogy felkúszik a gerincem mentén valami furcsa, inkább kellemetlen, mint izgató bizsergés a tarkómig. A pulzusom megnövekedett, a halántékom izzadni kezdett. Igen, pontosan ilyen érzés lehet szembenézni egy gyilkossal. Zsigeri reakció arra, hogy te vagy az áldozat és ő a ragadozó.

– Vincent, nem lehet ilyen közel menni hozzá – ragadta meg két oldalt a vállamat Evan, és gyengéden hátrébb terelt.

A rohadt életbe! – szitkozódtam, és az állkapcsomon lüktetni kezdett egy ér. Nem szabadott volna hagynom, hogy bárkinek feltűnjön, hogy a kellékek között babrálok. Evan megásta a saját sírját.

– Csak olyan lenyűgöző – rebegtem. A lebukás okozta stresszt bele tudtam csomagolni a rajongás áhítatába.

– Nem akarom, hogy bajba kerülj – porolta le a zakót a mellkasomon, pedig nem volt rajta egyetlen szöszmösz sem. Csak hozzám akart érni.

– Minden rendben – mosolyogtam rá, és követtem a tömeget.

A baleset aztán pont az orrom előtt történt meg. Az akvárium üvege sokkal korábban széttört, mint számítottam rá, és élő egyenesben nézhettem végig, ahogy a cápa széttépi Jacket.

Egészen elképesztő élmény volt. A ragadozó először ráesett a tehetetlen férfire, és már a súlyánál fogva is súlyos sérüléseket okozott, de aztán vergődni kezdett, ahogy érzékelte, hogy nincs víz a közelében, aztán valahogy úgy fordult, hogy a hegyes fogai Jack felé álltak, és marcangolni kezdte.

A nézőközönség sikoltozni kezdett, tülekedés támadt, egyesek el is ájultak, én a díszzsebkendőmet szorítottam az orrom elé. Úgy tűnhetett, a rosszullétemet vagy az elborzadásomat próbálom így takarni, de valójában a mosolyomat fedtem el.

Azt a kurva élet! – káromkodtam magamban. Valami elképesztő brutalitást láttam kibontakozni a szemem előtt, és rohadtul tetszett a látvány. Ebben az előadásban nem volt semmi trükk, semmi bővészmutatvány, semmi előre megkoreografált tévés szemfényvesztés. Nem, ez a valóság volt. Az állatvilág brutális mindennapja.

Azért is megérte szemtanúnak lenni egy-egy gyilkosságnál, mert akkor a mentősöktől ingyen lehetett hozzájutni nyugtatóhoz. Tetszett az a ködösség, amit okozott, az alkohol nem tudott felérni ehhez. Vigyorogva, kellemesen fáradtan ültem a nappalimban és egy hangyányit sem ragadt rám Natalie aggodalmából.

– Vincent, el sem hiszem, hogy ott voltál – simogatta a hajamat, mintha nem a férje, hanem a gyereke lennék. – Én… Én nem is tudom, mit tettem volna, ha…Ha, te… – borult a vállamra, és sírni kezdett.

Meglepett. Talán a házas éveink alatt tényleg belém szeretett? Nem gondoltam volna. Nem bántam jól vele, se az ágyban, se a menedzsereként, de még csak kimondottan kedves se voltam vele soha, mióta megkaptam. Úgy tűnt, benne mégis kialakult valami kapcsolódás felém.

Érdekes. Ezt még használhatom – paskoltam meg a vállát, mintha nyugtatni akarnám, majd elnyomott a gyógyszer, és végre igazán ki tudtam aludni magam.

Evan Natalie-hoz hasonló zaklatottsággal járta a köröket a hálószobájában, amikor meglátogattam. Ő egyszerre aggódott értem, a produkcióért és önmagáért. Tetszett, hogy nem álszenteskedik, nem játssza meg magát, és csak egy egészen aprócskát szégyelli, hogy a gyász és az én épségemre vonatkozó aggodalma mellett igenis érdekli, holnap hová fog bemenni dolgozni.

– Be tudlak szervezni bármelyik produkcióba, mint segédszerkesztőt – próbáltam nyugtatni.

– De én nem akarok protekcióval bekerülni – huppant le mellém az ágyra, és megfogta a kezemet. – Nem azért kezdtem ezt a viszonyt veled, hogy előrébb jussak.

Őszintén csillogott a tekintete. Valószínűleg igazat mondott, bár abban kételkedtem, hogy nem örült volna-e, ha mégis miattam alkalmazzák.

– Majd megoldjuk – simítottam végig az arcán, és csókra húztam.

Próbáltam törődést színlelni, ő pedig hálás volt, amiért vele foglalkozom, pedig én éltem át borzalmakat, és neki kellett volna engem ápolnia. Én ezt másképpen gondoltam, Natalie ápolgatott eleget, már éppen a hócipőm is tele volt a ragadós gondoskodással, szexet akartam, élvezetet és kielégülést. Csak egy brutális, embertelen halált láttam, röpködő húscafatokat és spriccelő vért, nem a lában tőrt el!

Amikor rászorítottam Evan torkára az aktus közben, ijedten ragadta meg a csuklómat. Tetszett így az arca. Jól állt neki a kétségbeesés, de szükségem volt még rá. Jól éreztem magam vele, addig nem akartam megszabadulni tőle, amíg tartogat számomra élvezetet.

– Nem tetszik? – kérdeztem, és a szabad kezemmel kissé feljebb húztam a lábát a derekamon.

– Nem igazán szeretem az ilyesmit – vallotta be szemlesütve.

– Miért, próbáltad már? – gyengítettem a szorításon, és az ujjbegyeimmel cirógatni kezdtem az érzékeny bőrt a nyakán.

– Nem, de ijesztő – zihálta. A szemei nedvesen csillogtak. Nem sírt, nem voltak fájdalmai, teljesen természetes, hogy a sok lihegés, testi megpróbáltatás, és a nemrég jött ijedtség miatt kissé párásabb lett a tekintete. Rohadtul szexi volt így.

– Csak bíznod kell bennem – súgtam a szájára, és löktem egyet a csípőmmel.

Evan felnyögött, majd a feszült, összeszorított ajkai mosolyra húzódtak.

– Ezt olyan jól mondod – húzott csókra, és belemarkolt a hajamba.

Persze, hogy jól mondtam, ez volt a csatornánk szlogenje. Szó, mi szó, tökéletesen passzolt hozzám. Így lehetett legjobban félrevezetni az embereket. Ha elérted, hogy bízzanak benned, bármit megtehettél velük. Kiadták neked a titkaikat, megosztották veled az ágyukat, a nagyon lelkesek még a szakadékba is ugrottak volna érted.

Vajon mennyi embert tudnék egyszerre manipulálni? – öltött fel a gondolat a fejemben, miközben a cigarettámat szívtam. Evan mélyen aludt mellettem, a nyakán látszódtak az ujjaim nyomai, igazán jól állt neki ez az egyedi nyaklánc.

Másnap meggyőztem, hogy vállalja el a segédszerkesztői szerepet a showműsoromban, és hogy enyhítsen a bűntudatán, legyen a személyes titkárom. Ez utóbbit természetesen csak titokban, nehogy kiderüljön a stábtagoknak, hogy viszonyunk van egymással. Nekem jól jött, hogy valaki kisegített a sok papírmunkában, kutatásban és rendszerezésben, Evan megélhette, hogy valóban megdolgozik a pozíciójáért. Mondjuk, én úgy éreztem, az ágyban is kellően megdolgozik érte, de az ő önbecsülését sértette volna ez a meglátás.

A gépezet végezte a munkáját, szépen haladtam a célom felé, és sikerült szereznem egy kalaúzhalat magam mellé.

*** 

Alastor:

Mekkora tévedés! Nem lehet, hogy inkább Vincent volt az, aki mások tudására és segítségére támaszkodott? Akárcsak most. Különbség van ugyanis aközött, hogy valakit kihasználsz, és a kedvedre teszed a szolgáddá, és aközött, hogy egyedül nem lennél képes elvégezni valamit, ezért rátámaszkodsz valaki más vállára, hogy ő ásson helyetted. A jó öreg Vincent maga mondta, hogy ekkora már elfáradt a vén teste, a fiatal Evan pedig jó szolgálatot tett neki a háttérmunkálatokban.

Hogy mi lett Evan sorsa, még nem árulom el, fontos szereplője lesz ő még a történetünknek, viszont Jack halálsikolyai igazi csemegék a fülnek. Bevallom őszintén, sosem hallottam még olyan sikolyokat, amelyet egy cápa marcangolása okozhat. Én is izgatott vagyok már. Persze, nem úgy, mint Vincent volt, aki változatlanul túl sokat árul el a senki által nem érdekelt szexuális életéből. Lehet, cenzúrázni fogom ezeket a részeket… Nem, valahogy majd kibírom. Végül is, minden gyomorrontást át lehet vészelni valahogy. Fontos számomra, hogy a teljes, kendőzetlen igazságot tárjam a hallgatóim elé.

Vicces történetek a Rádió Démontól - 5. rész: Loser Show 4: Ropogósra sült háziasszony

 

Szerzői megjegyzés: A történet spoileres lehet a 2. évad 7. részére vonatkozóan. +18-as, mindenki csak saját felelősségre olvassa el!

Alastor:

Milyen zavaróak is tudnak lenni az emlékek! Még mindig fáj, hogy a VoxTek igazgatójának legutóbbi felbukkanásával mélyen aláásta a színvonalunkat, de nem kell aggódni, ezúttal nem fog sikerülni neki. Megerősítettem a védelmet, ide többet nem piszkít az a kontár!

A mai napon a figyelem a főzésé lesz. Édesanyám csodálatos Jambalayát tudott készíteni.

Első körben némi vajon meg kell pirítani a kolbászokat. Ha ezzel megvagyunk, a karikákat kivenni egy külön tálkába, majd a kolbász zsírjában megpirítani az összekockázott angolzellert, paprikát, hagymát, paradicsomot, fokhagymát. Kakukkfűvel, oregánóval ízesíteni, majd sűrű paradicsomlével és némi vízzel, vagy ha van, zöldséglevessel felönteni. Némi babérlevéllel megbolondítható a fűszerek szerelemeseinek. A pikantériáját az adja az ételnek, hogy a rizst nem külön vízben kell megfőzni, és már kész állapotban a paradicsomos zöldséghez adni, hanem a rizs a korábban elkészített ragúban fő meg. Semmiképpen ne maradjon el belőle a garnélarák és a ropogós újhagyma. Az étel tetejét a pirított kolbászokkal díszítjük. Lime vagy citromkarikákkal fogyasztás előtt meglocsolhatjuk a rákokat.

Oh, gyerekkorom emlékei! Szinte érzem az ízét! Kannibáloknak ismerek egy teljesen húsos változatot is…

Most pedig tekintsünk be a kicsinyesség legmélyebb bugyrába, amikor egy hatalommal bíró férfi egy kreatív, lelkes és tehetséges, egyben pedig védtelen nőre emel kezet! Az ilyeneket szoktam én cafatokra tépni.

 

1963

Vox:

 

A figyelmem tehát a ranglistákra, kritikákra, kérdőívekre és egyéb véleményformáló orgánumokra fókuszált, hogy tudjam, kik veszélyeztetik a trónomat. Szerettem a kimutatásokat, főleg a grafikonokat, sokszor magam készítettem ilyeneket, hogy szemléletesen kirajzolódjon, hogyan mozognak a trandek.

Nem jött volna rosszul egy személyi asszisztens, titkár vagy menedzser, de mivel a múltkoriak megloptak, ez utóbbiakat inkább hanyagoltam. Maradtam tehát a saját legjobb segítőm, és így rengeteget túlóráztam. Ez sajnos kezdett meglátszódni az arcomon is, megjelentek a sötét karikák, gyorsabban őszültem és egyre jobban meglátszott a korom, így még többet költöttem szépészeti kezelésekre, termékekre és eszközökre.

– Több kencéd van, mint nekem – jegyezte meg a feleségem az egyik reggel, amikor a bőrápolási rutinomat végeztem.

– Mindig kamerakésznek kell lennem – válaszoltam, és megtöröltem az arcomat. – Tudod, híresség vagyok.

Ő ekkora már kezdett kiszorulni a képernyőről – hála nekem –, és csak akkor ragyoghatott, ha szükségem volt rá, mint kiegészítőre. Bántotta is ez nagyon, de folyton azzal kábítottam, hogy ahhoz, hogy jól tudjam végezni a munkámat, biztos otthonra van szükségem, amit ő tud megteremteni. Kevesebb bajt okozott, ha nem hagyta el a házat, számomra mindenképpen kényelmesebb egy háziasszonyt terelgetni, mint egy örökmozgó, független, határozott bombanőt. Ha nem mozgott társaságban, kevesebbet pletykált, kevesebb hírt hallott, és, ami a legfontosabb, nekem is nagyobb mozgásterem maradt.

– Az emberek azt fogják hinni, hogy olyan vagy.

Az arcvizem üvege éles hangot adott, ahogy durván a mosdókagylónak koppant. Villámló tekintettel fordultam Natalie felé, ha szemmel ölni lehetne, már nem élt volna.

– Ne beszélj hülyeségeket! – förmedtem rá. – Az igényes férfi vonzó és mindenben tökéletes. Ettől még nem leszek buzi!

Eszembe jutott Daniel. Mennyi parfümje, bőrápoló flakonja, és főleg hajszere volt. Borotválkozó eszközökkel állt csak hadilábon, a kisfiús karakterének hála alig kellett ezzel törődnie. Emlékszem, hogy a vörös hajának fénylő hullámosságát az egyik szexepiljének tartotta, így mindent elkövetett, hogy akkor is tökéletesen fessen, ha nem vette a kamera. Hányszor markoltam bele, hányszor húztam annál fogva hátrébb a fejét, amikor növelni akartam az élvezetét…

Megdobbant az ágyékom, így gyorsan elfordítottam a tekintetemet a feleségemről, és erősen szuggeráltam a tükörképemet. Kissé kivörösödtem, de ezt be lehetett tudni a hirtelen jött haragnak is.

Danny már nem él. Én öltem meg. Bezúztam a koponyáját egy kézi reflektorral. Kivertem a fogait, összetörtem az egész arcát…

Csodás érzés volt a végső ütéseket rámérni. A végső győzelem, a teljes leuralás…

Beletúrtam a hajamba, majd a csap alá tartottam a csuklómat. Tombolt a testem, az ágyékom lüktetett, és nem vágytam kíváncsi szemlélőre.

– Hagyj készülni! – morrantam oda Natalie-nak, majd becsaptam a fehérre festett ajtót.

Össze akartam szedni magam, erős agykontrollal lenyugtatni a lélegzetemet, irányítani a testem, folytatni a megszokott rutint, mintha észre se venném, hogy egyre keményedek odalent.

Borzasztóan sokat dolgoztam, és ez rengeteg feszültséggel járt, ami távozni akart a testemből. Kénytelen voltam engedni neki. Megtöröltem a kezemet, rákentem némi testápolót, hogy jobban csússzon, és a nadrágomba vezettem. Nem akartam túl sok időt eltölteni ezzel, csak szükséges, biológiai szükségletnek fogtam fel, de ha nem fantáziáltam, csak a saját helyzetemen rontottam.

Danny…

Régen voltam már férfival, egyszerűen nem volt időm még a szeretőkre se, ráadásul állandóan tartottam attól, hogy lebukok. Ha rajtakaptak volna egy nővel, abból még ki tudtam volna magyarázni magam, de a buziság bélyegét semmi sem moshatta volna le rólam. Bár már nem dolgoztam híradósként, azért nyomon követtem a híreket. Lehet, hogy nem voltam teljesen naprakész, de ami érdekelt, vagy amit fontosnak tartottam, arra odafigyeltem. Illinois állam megszüntette a szodómia büntethetőségét. Ez már haladás!

Miután letisztítottam a kezemet, és visszatértem az arcápoláshoz, azon gondolkodtam, vajon milyen lehetne egy olyan világ, ahol azzal szexelek, akit éppen megkívánok. Ahol nincsenek szabályok, vagyis, pontosabban, ahol én írom a szabályokat. Biztosan csodás lenne. Egy hatalmas toronyban élnék, az irodám ott lenne pár emelettel arrébb, nem is… Talán a hálómból nyílna, hogy bármikor dolgozhassak, ha akarok, vagy bármikor szexelhessek, ha dolgozok.

Wittman igazgató úr. Milyen jól is hangzik. De messze jártam még ettől, ehhez sokkal nagyobb befolyás és magántőke kellett. Bob, a cégünk vezetője dörzsölt gazfickó volt, aki rengeteg kapcsolattal és pókhálószerű cégekkel rendelkezett. Még nem jött el annak az ideje, hogy átvegyem a helyét.

Még ott tartottam, hogy meg kell erősíteni a pozíciómat. Nem is, konzerválni. Ha ugyanis évekig képes vagyok vezetni a toplistákat, Bobnak komolyan kell vennie, hogy társuljon velem. Kezdetnek a társulás is jó, mielőtt kirugdalom a székéből.

A Late Night Show vezetésében az a jó, hogy csak este kell dolgozni, szinte egy egész napot tölthettem azzal, hogy csevegek, helyezkedek, felmérek, elemzek és terveket szövögetek. Több célpontot is kirajzoltak a grafikonok, el kellett döntenem, kik azok, akik a leginkább törölendők.

A statisztikában az a szép, hogy mindig azt mutatja, amit akarsz, hogy mutasson. Csak meg kell változtatni egy-egy elemet a koordinátában, és máris máshogy görbül az az egyenes. Nem mindegy, hogy nemi eloszlásban figyeljük a nézettséget, ahogy nem mindegy az se, hogy azt nézzük-e, hogy a kijelölt korcsoportban hogyan teljesít valaki. Rengeteg tényező egy egyenletben, ami számomra az életben maradást jelenti.

Eltűnni ugyanis a tévé süllyesztőjében talán még rosszabb is, mint a halál. Natalie egyre fogyott, egyre szürkébbé és unalmasabbá vált, ahogy visszaszorítottam a háziasszony szerepébe, én sosem járhattam így. Nem fejezhettek le, nem vághatták le a szárnyaimat, nem húzhatták ki a lábam alól a talajt. Nekem mindig magasan kellett ragyognom. Örökké.

Az áldozataim mind férfiak voltak. Főleg azért, mert a helyükbe akartam lépni. Másrészt nem tartottam valami fair küzdelemnek kitekerni egy nő nyakát. Egy nő egyébként sem lehet ellenfél a számomra. Nem véletlenül hívják őket a gyengébb nemnek. Gyengék, gyámoltalanok, törékenyek.

Danny…

Daniel törékenynek és gyengének tűnt, de a halálakor kiderült, hogy milyen szívós is valójában. Az a reflektor úgy találta el, hogy már abba az ütésbe bele kellett volna halnia, de ő életben maradt. Még rám nézett azokkal a hitetlenül elkerekedő világoskék szemeivel. Még elborzadt, csalódott, és rettegett, amikor meglátta, hogy nem segíteni jövök. Hogy én leszek az, aki elveszi az életét.

A rohadt életbe! – csaptam ököllel a mosdókagylóba, amikor újra megdobbant az ágyékom. Nem, ezt már nem engedhetem meg magamnak! – határoztam el, és úgy viharoztam ki a zakómért, hogy majdnem mindent, amit az utamba került, levertem.

Gyorsan hajtottam, és csikorgó fékekkel parkoltam le a stúdió előtt. Találomra választottam célpontot. Az utóbbi időben népszerűek lettek a kvízműsorok, a dokumentumfilmek és a főzőműsorok is. Julia Red semmiben sem különbözött azoktól a nőktől, akik már korábban is főztek, ezt a teremtést mégis úgy írták le az újságok, mintha forradalmasította volna az amerikai konyhát. A tévés szereplése előtt megjelentek már szakácskönyvei, amik szép számban, de nem kimagaslóan fogytak. A műsorának nem kellett volna akkorát szólnia, amekkorát szólt a nők körében, de mégis megtörtént a csoda. Julia ünnepelt sztár lett, pedig még külsőre sem rendelkezett semmilyen kimagasló adottsággal. Sőt, szeplők borították az arcát. Egy szeplős nő a tévében! Hallatlan!

Figyeltem a nőt a kamerák takarásában, és nem értettem, miért olyan nagy szám. Ezekre a forgatásokra, mint riporter jutottam be. A csatorna persze nem örült volna, ha az éjszakai szórakoztatóműsor házigazdája tévés riporternek áll, az mégis csak lealacsonyodás, viszont azt meghagyták nekem, hogy írjak pár cikket az újságba a konkurenciáról. Úgy palástoltam ezt, mint szakmai érdeklődés. A többiek azzal cukkoltak, hogy ez a híradós időszakomból ragadt rám. Aha, persze! Híradósnak születtem… Sosem vágtam el az elődöm torkát, hogy bekerüljek…

Julia totálisan ártatlannak tűnt, de nem olyan izgató módon, mint Daniel, hanem lelombozóan szürkén. Lehet, hogyha megpróbálom elcsábítani, és az érzésein keresztül manipulálni, akkor belém zúg, de egyszerűen nem volt ingerenciám hozzá. Szerintem még akkor sem tudott volna egy szikrányi szexuális vonzalmat kicsikarni belőlem, ha meztelenül áll a lencsék előtt. Pedig a formátum elég szexi lenne. Egy kívánatos nő, pucéran, figyelő szemek kereszttüzében, konyhakéssel a kezében ügyködik a konyhában… Fűtött egy forgatás lett volna, az biztos. Férfinadrág nem maradt volna szárazon.

– Red kisasszony – szólítottam le. – Vincent Wittman vagyok a Hatos Csatornától – mutatkoztam be egy elbűvölő mosoly kíséretében. – Lenyűgöz a munkássága. Ha esetleg meginna velem valamit…Szívesen meghallgatnám az élettörténetét.

Halálra untam magam, miközben a kávémat kavargattam. Juliából meg csak úgy ömlöttek a szavak, lelkesen mesélt, mutogatott, anekdotázott a leánykoráról, én meg néha firkantgattam valamit a jegyzetfüzetembe, de különösebben nem érdekelt az egész. Julia fakó rézbarna haja jókislányosan volt hátra csatolva, a szeméről nehezen lehetett eldönteni, hogy inkább kék vagy inkább zöld, annyira világos volt. Mintha minden színt többször kimostak volna rajta, és ember szeme már csak a kifakult, elhasznált árnyalatokat láthatná.

Danny mennyivel vibrálóbb színeket tudott magáénak…

Ha jobban megnéztem, Julia haja mintha kissé vörös lett volna.

Biztosan csak a fények.

Hosszú ujjain a körmök frissen voltak manikűrözve, vékony ajkain a rúzs megkopott, de nem maszatolódott el.

– Red kisasszony – szakítottam félbe. – Térjünk át a karrierre! Kegyed szerint mi a siker titka?

Red… Nem hittem el. Engem üldöznek ezek a vörösek.

– Az, hogy én lehetnék a szomszéd lány is – magyarázta. – Az ételeim egyszerűek, az adagok családra szabottak, a receptek egyszerre ismerősek és mégis van bennük valami új, friss íz.

Mint egy ministráns fiú és egy szomszédfiú keveredése. Valahogy így jellemeztem anno Danielt.

Nem értettem, miért jutott eszembe annyiszor. Hiszen már hosszú hónapok óta halott volt, és engem nem kísértett a bűntudat, amiért végeztem vele. Nem közelgett évforduló, nem találtam meg semmilyen cuccát nálam, a közös lakásunknak még csak a közelébe se mentem, tehát egyszerűen nem vezetett semmi arra, hogy ennyiszer rá gondoljak.

Lehet, el kellene mennem pszichoanalízisre, az megnyugtatna – vetült fel az ötlet, de nem akartam játszani a tűzzel. Kinek kell egy agytúrkász? A végén még kihoz valami olyat a vizsgálat, amit nem akarnék viszont látni az újságokban.

Danielt mégis ki kellett söpörnöm valahogy az életemből, így a kellemetlen és pocsolyaszerű beszélgetés után Juliával rutinból lehoztam az esti showműsort, majd elmentem vadászni. Felvettem a legjobb öltönyömet, magamra fújtam a legcsábítóbb parfümömet, és minden csinos nőt meghívtam egy italra a kedvenc szórakozóhelyeimen. Kalandozni akartam, az utolsó bent maradt feszültséget is kimosni magamból, hátha attól kitisztul a fejem is.

A nők mégsem hoztam kellő kielégülést, így férfi áldozatokat kerestem. Felszedtem férfias és nőies egyedeket is, de még csak igazi aktusig sem jutottam el velük. Már egészen kétségbeestem, amikor egyik este belépett a szórakozóhelyre egy vöröshajú, kedvesarcú, fiatal fiú.

Lemásolom Danielt! – határoztam el, és nagy magabiztossággal vetettem rá magam a friss húsra.

Kellemes és némileg kielégítő elégedettséggel szálltam ki az ágyából, vettem fel a zakómat, és dobtam pár bankjegyet az éjjeliszekrényére. Útközben kiderült, hogy pénzért árulja magát, de nem érdekelt túlzottan. Nem mondom, hogy nem vetettem meg érte, de nekem se kellett többre. Betöltötte a szerepet, amit be kellett, és ennyi nekem elég volt.

Juliáról már egészen el is feledkeztem, amikor az újságban szembejött velem a hír, hogy új szakácskönyvet ad ki, és a dedikálására pár óra alatt elfogytak a jegyek. Már ez is aggasztóan hatott rám, de amikor kimentem személyesen, és megláttam, hogy a nők szinte tépik egymás haját azért, hogy találkozhassanak vele, tudtam, hogy nagy bajba kerültem.

Julia megpendített valami olyan belső húrt az asszonyokban, ami akár agresszióvá is fejlődhetett, és ez veszélyes volt. Nem maga a tény, hanem az, mi lesz akkor, ha Julia felnő, leveti magáról a jókislány burkot, és ráérez az ízére annak, hogy tömegeket irányíthat a szavaival.

Nem szabadott megvárnom, hogy kifejlődjön a lárvából a pillangó.

Ahogy korábban, az ő halálát is balesetnek álcáztam. Senki sem gyanakodhatott rám, hiszen én csak egyszer beszéltem vele, ahogy más újságíró is. Még csak a gyanúsítottak listájára se kerülhettem fel.

Nem volt nehéz dolgom, elvágtam a gázvezetéket, és amikor Julia tudatlanul meggyújtotta a gyufát, rárobbant az egész stúdió. Akkora ramazurit keltettem ezzel, hogy majdnem az egész hely leégett, de így legalább elporladt minden nyom is, ami gyanúba keverhetett volna.

Mondhatjuk azt, hogy Julia rosszkor volt rossz helyen, de én megismertem a veszélyt. Azt is, ami még nem következett be. Ebben a szakmában vagy te ettél, vagy téged ettek, és Julia egy fogatlan piranja volt, amikor még élt. A cápának viszont nagyobbak a fogai, sajnos rossz lapot osztottak neki.

Nem mondanám, hogy jól laktam, de azért melengette a szívemet, amikor olvastam az újságban, és láttam a tévében, hogy a konkurens csatorna mekkora károkat szenvedett el a tűztől. Juliát persze sokan gyászolták, de nem voltak képesek feltámasztani a követői sem. Előrukkoltak még pár hasonmás főzőcsillaggal, de egyikben sem volt meg az a természetes báj, ami abban a törékeny, ártatlan nőben lobogott gyenge lángon.

 

***

 

Alastor:

Igazán lehangoló történet. Szegény Miss Red, sosem tudhattuk meg, mivé válhattál volna. Kedves Vincentünk kissé hosszúra nyújtotta szexuális életének perverz kicsapongásainak bemutatását, amire őszintén senki sem volt kíváncsi, de azt már biztosra vehetjük, hogy akkora loser, hogy csak pénzért tud magának szeretőt szerezni.

Ígérem, kedves hallgatóim, hogy következő adásunkban izgalmasabb vizekre evezünk. Bár Vincent már ekkor is cápának képzelte magát, jövőhéten egy igazi cápa vendégeskedik a történetünkben. Zárásként, hallgassák meg Julia sikolyát, miközben darabokra szakadt a teste!

Én egy kedves kis kannibál versikével búcsúzom a megkapó zenei betét előtt.

 

Halacska-malacska,

Mit főztél Jankácska?

Kevertem galuskát,

Sütöttem papuskát.

Ide raktam, oda raktam,

Utoljára jól bekaptam.

Hammmm

Torzót szúrtam,

Jól meg sóztam,

Meg is paprikáztam,

Ábel-e, éhbele, fuss.