Az nem sajt, nyuszi (BI x Bobby)

 

Szerzői megjegyzés: A videó, ami ihlette (https://www.vlive.tv/post/0-18238192)

BI:

A YG-s hagyományokhoz hűen az Ikon is megkapta maga visszaszámlálós műsorát, ahol egy órával az album megjelenése előtt kapunk egy stúdiót, és együtt várjuk a rajongókkal a várva várt időpontot. Ilyenkor lehetőség nyílik arra, hogy kommunikáljunk a fanokkal, és megosszunk háttértörténeteket a forgatásról vagy a felvételekről. Mint leader, én kaptam a műsorvezetői posztot, a kezemben egy halom súgókártyával tőlem várták, hogy levezényeljem a műsort. Nem, mintha nem tudnék rendet vágni a csapatban, ha úgy kívánná a köznyugalom, de így is, úgy is nehézségnek éreztem az MC szerepkört. Az tud jó műsorvezető lenni, akinek vannak erre képességei, vicces, karizmatikus, érdekes és jól instruálja a vendégeit. Úgy éreztem, hogy mindből tudok magamnál egy kicsit, de nem eleget ahhoz, hogy jól teljesítsek. Így kimondottan feszülten toporogtam a kanapé mellett, miközben a beuauty noonák a frizurámat és a sminkemet igazgatták.

A hajamra annyi lakk került, hogy egyetlen hajszál sem mozdulhatott el onnan, az ajkamra rózsaszínes rúzst kentek fel. Hozzászoktam már, hogy ecsetekkel pacsmagolják az arcomat, észre sem vettem, mintha csak a szellő cirógatna. A lakknak, de még a sminkeknek is van egy erős, illatosnak mondott, de inkább tömény, émelyítő szaga, így általában az orrom is korlátozott kapacitású. Mégis megéreztem Bobby hyung parfümének aromáját, így az orrom hamarabb érzékelte, hogy a közelemben van, mint, hogy megpillantottam volna. Kicsit behajolt a látóterembe, és a súgókártyát tanulmányozta. Egyedül azt nem értettem, hogy mit talál olyan érdekesnek a fekete háttérre nyomtatott fehér-vörös betűkben. Ha azt a részt fixírozta volna, amit én próbáltam meg memorizálni, annak lenne értelme, de így csak arra gondolhattam, hogy azért lébecol körülöttem, mert valahol máshogy kellene lennie, amit viszont nem szeretne, és ilyen formán lógja el.

– Érdekes a hátlap, hyung? – ugrattam, fel se nézve a kártyákról.

– Ja, lenyűgöző – felelte hanyagul.

Nehéz belőni, mikor tudod igazán felbosszantani Bobby hyungot, és mikor állhatsz a fejed tetejére, akkor se lesz dühös. Egyes eseteknél egy apró megjegyzéstől felbőszült, és végigkergetett a lakásban, majd, miután elkapott, a papucsával verte el a segged, máskor meg körbeugrálhattad, és teljes nyugalommal kioffolta minden egyes elkeseredett próbálkozásodat. Úgy tűnt, ezúttal az utóbbi hangulat kerítette hatalmába, így nem próbálkoztam tovább. Egyébként is más dolgom akadt, meg kellett tanulnom a szövegemet. Nem, mintha nem tanultam volna egész este, de közeledve a felvételhez, egyre inkább úgy éreztem, nem tudok semmit.

A rendező leültetett minket a kanapéra, mindenkinek meg volt a maga helye, a szépészeti csapat még egy utolsót púderezett, igazított, vasalt, tűzött, simított, és már hallottuk is a visszaszámlálást. 3…2….1… BI, rajtad a világ szeme!

Szokványos témákkal kezdtük, beszéltünk arról, milyen volt a felkészülés, kinek állt a legjobban a színészkedés a klipben, amit a rajongók még nem láthattak, és egyáltalán, röviden és tömören hogyan értékeljük a felkészülést.

Viszonylag szorosan ültünk, ahogy néztem, a többség összezárt lábbal ült, csak én és Bobby hyung ültünk terpeszeben. Utóbbi tőlem jobbra, a kanapé sarkánál foglalt helyet, így kissé elfordulva a csapattagoktól, teljes kényelemben terpeszkedhetett. Hozzám hasonlóan az ő haját is lakkal és mindenféle kencével eltűntették a homlokából, és egy laza, fekete pulcsit viselt a szakadt, buggyos farmerjához.

Minden rendben zajlott, de elkövettem azt a hibát, hogy elfeledkeztem róla, hogy műsorvezető vagyok, és vesznek a kamerák, így sokszor nem is a kamerába néztem, amikor meséltem valamit, hanem a többiek reakcióját lestem.

Körülbelül negyed óráig tartott, amíg sztorizgattunk, utána jöhettek a mutogatós kérdések, amihez kaptunk apró, sárga színű mutató kezeket, és arra kellett vele mutatni, akire úgy érezzük, legjobban illik a meghatározás. Ezt azért vártam nagyon, mert semmi más dolgom nem volt, csak felolvasni a kérdést a papírról, utána pedig játszhattam. Ennél a szegmensnél bármi megtörténhet, hazudhatunk, rászállhatunk valakire, kellemes vagy kellemetlen szituációba hozhatjuk egymást, ami mindig szórakoztató és izgalmas. A játék közben aztán odaadtam a kártyáimat Jinhwan hyungnak, mert már nagyon untam, hogy húsz perce én moderálom a műsort, és úgy gondoltam, ideje megosztani a felelőséget.

Teljesen belefeledkeztem a játékba, a kártyáim már valahogy June-hoz kerültek, és kicsit sem hiányoztak. Ha Jinhwan hyung nem olvassa be azt a kommentet, ami vagy létezett, vagy nem – nála soha nem lehet tudni, hogy mi az, amit ő jegyez meg, és mi az, amit mások szájába ad –, hogy Bobby ne rágja már a gumiujjat, én észre sem vettem volna. Lehet azért, mert annyira belefeledkeztem a szórakozásba, vagy azért, mert amikor én odanéztem, éppen nem volt a szájában. Őszintén nevettem együtt a többiekkel, miközben arra gondoltam, hogy „Na, a nyuszi nem bír magával”, de ezt hangosan inkább nem jegyeztem meg a kamerák kereszttüzében. Igazán nem akartam ország-világ szeme láttára elverve lenni. Donghyuk bőven kihúzta a gyufát magának azzal, hogy megjegyezte:

– Bobby, ez nem sajt!

Ismertem már a hyungot, hogy felismerjem, mikor szorong, és zavarba hozhatta, hogy külön kiemelték a sajátos feszültséglevezetését – vagy unaloműzését. A tekintete ide-oda ugrált a stúdióban, és fészkelődni kezdett, majd azt tette, amit mindenki, ha úgy érzi, sarokba szorítják, védelemből támad. Fogta a nyálas ujjat, és DK arcába nyomta, ami, ahonnét én ültem, jól látszódott, hogy valójában nem ért el a fiatalabb arcához, de Donghyuk látványosan hátra vetette magát a kanapén. Bobby hyung gonoszkásan kinevette, tipik ő, az első, aki nagyon szívesen szívat másokat, de sose rosszindulatból, és mindig bocsánatot kér, ha túllő a célon a piszkálódása.

Mosolyogva ráztam a fejem, és visszaszerezve a kártyáimat megpróbáltam kitalálni, hol tarthatunk. Sokáig nem is gondolkodtam a történteken, lekötött az, hogy a „Ki a hirtelenharagú?” kérdésnél megint megkaptam, hogy idegbeteg leszek az albumfelvételeken, és minden erőmmel próbáltam megóvni magam. Szerencsére Jinhwan hyung felszólalt a védelmemben, és elmagyarázta, hogy nem vagyok őrült, csak maximalista, és azt akarom, hogy minden tökéletesen sikerüljön.

A gondolataim akkor kalandoztak vissza Bobby hyungra, amikor elérkeztünk ahhoz a szegmenshez, ahol az Anthemet kellett bemutatni. Először csináltunk egy kis rap bajnokságot a többi tagnak, majd megkérdezték, volt-e valamilyen emlékezetes epizód a forgatáson. Bobby hyung magához nagyon hűen nemtörődően válaszolt a kérdésre, a válasza arról szólt, hogy hideg volt, éhes volt, és kimerült. Én egy kicsit jobban belegondoltam abba a napba, és mint a villámcsapás, jutott eszembe egy apró jelenet, ami mindent a helyére tett a fejemben.

Az Anthem forgatása reggel nyolckor kezdődött, és félig alva, éhesen és valóban, nagyon fázva kuporogtunk, amíg építették a szettet, amikor Bobby hyung tett egy megjegyzést.

– Furcsa, hogy az ajkaid még a hidegben is ilyen rózsaszínek.

Ha egy másik srác ilyesmit mond neked, akkor arra nem igazán tudsz mást felelni, minthogy: „Aha… Köszi… Azt hiszem.” Én is így reagáltam, de a megjegyzés mégis a fejemben cikázott, és azon vettem magam, hogy a tükörben, vagy a kamera belső kivetítőjén nem is a sminkemet figyelem, hanem a számat.

Aztán rögtön ezután eszembe jutott az aznapi eset, hogy a felvétel előtt odaállt mellém a hyung, és teljesen értelmetlenül a súgókártya hátulját tanulmányozta. Merthogy valószínűleg nem is azt, hanem a számat nézte. Megint.

Aztán a játék során, kamerák árgus szemei között elkezdte rágcsálni a gumiujjat. Mégis mi járt a fejében?

Bobby hyungra kaptam a tekintetemet, és fogalmam sem volt róla, hogy mennyi idő telhetett el, mióta az emlékeimben szörföztem, és vajon milyen arcot vághattam közben. Próbáltam olvasni az arcába, de zárva maradt előttem, úgyhogy segítségkérően Jinhwan hyungra néztem, és a látványa segített kicsit visszakerülni a jelenbe. Benyögtem valamit egy masszázsszékről, amire alig emlékeztem, és amit egyébként ki sem próbálhattunk, de fejben már azon agyaltam, Bobby hyung vajon mit szeretett volna szívesebben, miközben az ujjat rágcsálta, ha az én szám az övé, vagy az ujj valami egészen más…

Minden bandatag elismerően tapsikolt a válaszomra, mintha az évtized legjobb reakcióját adtam volna egy egyszerű kérdésre, de én Bobby hyung felé fordultam, és próbáltam kiugrasztani azt a bizonyos nyulat a bokorból.

– Az volt a világ legjobb érzése…

Mindketten tudtuk, hogy hazudok, mert nem próbálhattuk ki a széket, de ő olyan mélységes egyetértéssel bólogatott, mintha órákat masszíroztatta volna a fájó nyakát a szerkezetben.

Bármennyire is szerettem volna megragadni a pulcsiját, és addig szorítani, amíg rá nem bólint vagy le nem tagadja a feltételezésemet, muszáj voltam folytatni a műsort. A sziréna azonban ott maradt a tudatomban, és amint lefújták a felvételt, én már nyargaltam is Bobby hyung után. Nem volt könnyű, mert mindenki velem akarta megosztani, hogy „hú, de milyen jó volt ez a visszaszámlálás”, így kicsit úgy éreztem magam, mint a bevásárlóközpontban, amikor akciós a ramen, és egy tengernyi emberen akarsz átúszni, hogy a polchoz érj.

Mielőtt még elérhettem volna, Bobby hyung bemenekült az öltöző mosdójába, és magára zárta az ajtót. Kopogtattam, lehet, kicsit indulatosan is, de még csak ki sem szólt, hogy kussoljak már, szeretne hunyálni. Lehet, hogy nem is azt csinálja… Ugrott be, és éreztem, ahogy a forróság felkúszik a nyakamon.

Persze, mind tudtuk, hogy közülünk mindenki, igen, még a maknae is szokott önkielégítést végezni, mert ugyanolyan emberekből vagyunk, mint bárki. Ráadásul rengeteg stressz ér, és a randitilalom miatt nem igazán van partnerünk, akivel ezt levezethetnénk. Még ha néha el is lógunk a szórakozóhelyekre, vagy céges rendezvényeken összegabalyodunk pár ismerős ismerősének az ismerősével, az akkor is túl kevés ahhoz képest, amennyi feszültség felgyűlik bennünk.

Szóval nem újdonság a gondolat, hogy a szomszéd szobában valaki azért bömbölteti a zenét, hogy ne halld, ahogy kiveri magának, de az a feltételezés, hogy a hyungom úgy teszi ezt, hogy lehet, közben rám – vagyis a számra gondol –, teljesen újszerű helyzet.

– Mi van, Bobby egyheti adagot szarik ki? – türelmetlenkedett Jinhwan, állig begombolkozva. – Mennék már.

– Menjetek, hyung. Én majd megvárom, és együtt hazamegyünk.

– Jó, mondom a menedzsernek, hogy később jöttök. De nehogy elcsatangoljatok! Nincs semmi egyéni akció, mert le leszünk kapva a tíz körmünkről.

– Nyugi, nem kell nekem mondanod.

Én vagyok a leader, pontosan tudom, hogyha bármelyikünk csinál hülyeséget, kollektívan szívni fog érte az egész csapat. Még akkor is, ha büntetést nem mi kapjuk, egyetlen ember rossz kedélyállapota is rányomja a bélyegét az összteljesítményre. Éppen ezért figyeltünk oda egymásra. Így működik egy csapat. És nekem most kezelnem kellett a hyungom – ki tudja, hogy mekkora – „problémáját”.

Sejtettem, hogy a hyung addig nem fog kijönni a mosdóból, amíg úgy nem hiszi, hogy mindenki lelépett, úgyhogy úgy helyezkedtem el az öltözőben, hogyha kiles, ne vegyen észre. Még levegőt is alig mertem venni, nehogy azzal csapjak zajt, és minden izmomat megfeszítve vártam, hogy előbújjon a nyuszi a rejtekéről, és a fülénél fogva ragadjam meg, hogy ne tudjon elmenekülni.

Sokáig álltam ott, már kezdtem elveszíteni a türelmemet, amikor hallottam, hogy elfordul a zár, és az ajtó résnyire kinyílik.

Na, gyere, tapsifüles!

A hyung gyors volt, amikor észrevett, de nem elég gyors, már túlságosan kibújt az ajtó takarásából, így a pulcsijánál fogva meg tudtam ragadni. Kicsit nevetségesen festhettünk kívülről, ahogy szinte birkózunk az üres teremben, de az halál biztos volt, hogy én el nem engedem, amíg nem vall színt.

– Hanbin, mi a faszom, eressz már el! – próbálta magát kiszabadítani a szorításomból, de az ujjaim a ruhájának anyagába merevedtek.

– Éppen, hogy a faszodról akarok beszélni! – morogtam, és Bobby hyung annyira megdöbbent a szavaimtól, hogy teljesen lefagyott.

Ezt kihasználva fogtam, és kellő távolságba húztam az ajtótól, és a biztonság kedvéért még az egyik széket is odarúgtam, hogyha vissza akarna menekülni, akkor akadályba ütközzön.

– Elengedlek, ha megígéred, hogy nem fogsz elmenekülni.

– Jól van, csak eressz már el! – emelte fel a hangját. Bobby hyung introvertált, és néha egyenesen gyűlöli, ha hozzáérnek.

Amikor újra üressé váltak a kezeim, és a hyung szemeibe néztem, egy pillanatra elbizonytalanodtam, hogy tényleg meg akarom-e kérdezni, bejövök-e neki. Mert, ha esetleg úgy válaszol, hogy igen, akkor azzal nekem kezdenem kell valamit, de lehet, hogy azzal is, ha tagad, csak a ténnyel, hogy én ilyet kérdeztem tőle, megváltoztatok valamit közöttünk. Megváltoztatok valamit a csapatban. Megváltoztatok valamit magamban.

– Miről lenne szó? – fújtatott frusztráltan a hyung. Hú de látszott rajta, hogy bárhol szívesebben lenne, mint ott velem kettesben.

– Hát, az izé… Az… A te… – hadováltam össze vissza, és úgy rángattam a kezem, mintha parkinzonos lennék.

– Ja, hogy az?! – gyúlt ki Tapsihapsi feje fölött a villanykörte, és hangosan, kissé zavartan felnevetett. – Te is tudod, hogy megy ez. Nem mindig a legjobbkor szólít az igény… – próbált meg magyarázatot adni rá, hogy miért zárkózott be a mosdóba, és próbált elmenni mellettem, de megragadtam a karját, és magam felé fordítottam.

– És rám gondolsz miközben kivered? – kérdeztem rá direkten, és Bobby arcán a vörös és a rózsaszín több ezer árnyalata haladt át egy másodperc alatt.

Megrántotta a karját, szabadulni akart, de nem eresztettem, mélyen a tekintetébe fúrtam a sajátomat, és választ követeltem. Ismerhetett már annyira, hogyha ilyen vagyok, nem fogom futni hagyni.

– Mégis mi a fenéről beszélsz te? – sziszegte. – Elment az eszed?

– Akkor miért nézed folyton a számat? Ma is, és a múltkori forgatáson is. Állandóan.

– Csak unatkozom, és nézem, ahogy sminkelnek. Ha zavar, akkor abbahagyom. Úristen, ember! – túrt bele a hajába. Úgy belakkozták, hogy az meg sem mozdult ennyitől. – Elég lett volna csak mondanod, hogy fejezzem be! Nem kellett volna…

Nem tudta befejezni, mert a szájához nyomtam a sajátomat, és vártam, mi fog történni. Igazából, nem mertem elhúzódni, mert akkor rá kellett volna néznem, és nem tudtam pontosan, miért csókoltam le. Lehet, hogy a vita hevében az adrenalinom átalakult szexuális frusztrációvá, és az ilyen formában robbant ki belőlem, de az is elképzelhető, hogy egyszerűen csak megőrültem.

Minden esetre már nem volt visszaút, már megtettem, Bobby hyungon múlott, hogy bemos, feltörli velem a padlót, leüvölti a fejem, vagy esetleg visszacsókol, letépi rólam a ruhát, és azt csinálja velem, amire már olyan sokat gondolhatott…. Mi a franc jár az fejemben?

– Mi a… – nyögte, amikor a szánk elszakadt egymástól, mert nem állhatsz úgy túl sokáig, hogy az ajkaitok ne engednék el egymást. Ilyen ez a gravitáció, vagy mi a faszom…

– Mondd el nekem, hyung, hogy olyan-e, mint amilyennek elképzelted! – súgtam a szájára, lehunyt szemmel, mert úgy éreztem, ha rá nézek, elégek. Fogalmam sincs, mi ütött belém, miért cicázok vele, miért viselkedek úgy, mint egy begerjedt kandúr.

– Hanbin… – éreztem meg a kezét a vállamon, de még csak megragadta a kabátomat, nem lökött el.

– Olyan puha, mint képzelted? Vagy…? – Ezúttal én nem tudtam befejezni, mert ő csókolt le, de nem olyan bárgyú módon, mint én, hogy csak összenyomtam a szánkat, hanem rendesen. Normális csókot adott, és én lélegezni is elfelejtettem.

Csókoltak már meg korábban, nem ez volt az első, de ez volt az első sráccal. Főleg Bobby hyunggal. Merthogy évek óta ismertük egymást, együtt éltünk – még ha másik lakásban is –, és ő volt az egyik legjobb haverom. Akiről úgy tűnik, kiderült, hogy már egy ideje azon agyal, hogy milyen ízű lehet a szám.

Elég alapos csókot kaptam, nem győztem kapkodni után a levegőt, és még mindig nem mertem kinyitni a szemem, pedig a leheletének forróságából éreztem, hogy Bobby hyung hátrébb húzódott tőlem, és a hüvelykujja az alsó ajkamat simogatja.

– Felfogod, hogy mit csinálunk? – kérdezte. Az egyébként is rekedtes hangja most még mélyebbé vált.

– Nem – vallottam be, és közelebb nyomtam magam hozzá. – De nem is érdekel.

Csók csókot követett, és egyre melegebbnek éreztem magamon a farmerkabátot. Próbáltam kibújni belőle, de Bobby hyung keze megállított, így inkább az ő ruhájával törődtem, belekapaszkodtam, hogy legyen valami támaszom, és újra és újra felkínáltam neki az ajkamat. Nagyon, nagyon melegem volt, és úgy éreztem, nem bír el a lábam.

– Hyung… Mit szeretnél? Én csináljam? Én térdeljek le? Csak mert nemsokára ez történik. Nem tudok tovább állni.

Próbáltam nem törődni vele, hogy az utolsó mondat egy kicsit félreérthető, és éppen, hogy az ellenkezője igaz, ugyanis a nadrágom egyre jobban szorít, és bizsereg minden az ágyékomnál.

– Én…Én nem tudom – ennyit bírt kinyögni a hyung, és ezzel kicsit sem segített, így végül győzött a természet, és én ültem le a sarkamra.

Azt hittem, hogy azért kap utánam, hogy felrángasson onnan, helyette az erős ujjai a hajamba túrtak, és hátra húzták a fejem. Nem volt könnyű dolga, mert a hajamat úgy vágták le, hogy felül hosszabb, eltakarja a homlokomat, ha nem zselézik fel, de oldalt és hátul rövidre nyírt. Nem nagyon tudott úgy beletúrni a hajamba, hogy az ne fájjon.

A fájdalomtól viszont automatikusan felpattantak a szemeim, és szembe találtam magam Bobby hyung éhes arcával. Sosem láttam még így, és nem is tudtam mit kezdeni velem. Miért néz így egy nyúl? Neki az áldozatnak kellene lennie. Ő a menekülő állat. Neki maximum a répára kellene így néznie. Én vagyok a répa?

– Nem tudom, mit csináljak – nyögtem zavartan, és próbáltam felnyúlni a kezéért, hogy ne tépje olyan eszeveszetten a tincseimet, de a szabad kezével elütötte őket.

– Olyan szívesen lennék vad veled, de hogy lehetsz ilyen aranyos? – Enyhült meg, és elengedte a hajamat. Nem mondanám, hogy előtte mérges lett volna, szerintem egyszerűen csak uralkodni akart fölöttem.

– Nem vagyok aranyos – duzzogtam, és a nadrágjának korcához nyúltam.

Vetkőztettem már a bandatagjaimat, amikor annyira fáradtan, vagy esetleg részegen jöttek haza, hogy nem tudtam maguk átöltözni – még Bobby hyungot láttam már így el –, de ez teljesen más szituáció volt. Ott térdeltem a hyungom előtt, aki a legjobb barátom, és éppenséggel le akartam szopni. Vagyis úgy tűnt, hogy ő azt szeretné, ha én tenném ezt. Tehát az a verzió nyert, hogy az ő szája volt az enyém a műsor közben.

Tényleg nem tudtam, mit fogok tenni, ha lehúzom a farmert róla, mert már így is láttam, hogy merevedése van. Fel lehet izgulni ilyen gyorsan azután, hogy nemrég elintézted magad? Még sosem próbáltam, általában eggyel megelégedtem.

Miután már a boxert is lehúztam róla, és szemben találtam magam az erekciójával, annyira zavarba jöttem, hogy képest lettem volna ott helyben meghalni. Így érzik magukat a lányok is? Mert engem már részesítettek orális szexben az egyik szórakozóhely mosdójában, és nagyon élveztem, de ezek után, kicsit szidtam magam, hogy nem voltam törődőbb a lánnyal. Még csak be se vettem a számba, de ez már így az elején is nagyon nehéz meló.

– Hanbinie, mondd, hogy áá! – túrt megint a hajamba Bobby hyung, de most nem szorította úgy meg, mint korábban. Gyengédebb volt, de továbbra is határozott. Hát igen, valamelyikünknek muszáj volt, mert én teljesen szétestem.

Furcsa, vagy nem, de amikor a számba tette, nem azzal voltam elfoglalva, hogy milyen íze van, vagy hogyan nézhetek ki kívülről, hanem arra gondoltam, hogy basszus, én vagyon a leader, és az öltözőben szopatnak. A rohadt életbe, nekem is van önbecsülésem!

Már éppen azon voltam, hogy elhúzódok, és határozott, karizmatikus BI-ként kijelenetem, hogy ez nem állapot, és szopjon le inkább ő, amikor a nyelvem szorosan farkának nyomódott, és ezt követően Bobby hyung hangosan felsóhajtott.

Tetszett nekem ez a sóhaj. Lehet, hogy nem is az irányít, aki a farok azon a végén van? – mosolyodtam el – persze nem szó szerint, mert azt nem tudtam –, és elkezdtem húzni a hyung agyát. Soha az életemben nem kényeztettem senkit így, de próbáltam felidézni, nekem mit csináltak a lányok, és miket láttam a pornófilmekben, és próbáltam aztokat utánozni. Nem egyszerű mutatvány, nagyon nem, mert az embernek van harmincvalahány foga, és azok élesek, meg kellemetlenek, ha neki ütköznek az ember farkának, úgyhogy széltében korlátozott hellyel rendelkeztem. Ehhez jött az hozzá, hogyha túl mélyre vettem be, akkor akaratlanul is öklendezni kezdtem, ami nekem nem túl jó, neki meg nem túl szexi dolog, így hosszábban is meg volt kötve a kezem – vagyis a szám.

Mindenesetre egész jól ráéreztem erre a nyelvnyomás és szívás kombinációra, és egy idő után Bobby hyung már úgy és akkor sóhajtozott, ahogy és amikor én akartam. Nagy elégedettséggel töltött el ez a siker. Egészen felbátorodtam tőle, amikor a hyungnál elszakadhatott a cérna, és megint beletépett a hajamba. Az egyik keze a fejemet húzta hátra, a másik az állam alá nyúlt, és próbálta mozdulatlanul tartani a fejemet. A lökéseitől a farka túl mélyre csúszott a számba, ami neki nagyon jó lehetett, nekem már kevésbé, és minden erőmmel azon voltam, hogy kontroláljam a nyelési reflexemet. Nem kellett sokáig küzdenem, mert a hyung hirtelen kihúzódott a számból, aztán éreztem, hogy valami meleg az arcomra fröccsen. Egészen pontosan az ajkaimra, így gyorsan becsuktam, hogy ne kerüljön a számba. Ne essünk azért túlzásokba!

Bobby hyung lábai is remegtek, és a hyung hamar le is huppant a székre, amit azért rúgtam oda, hogy elzárjam az útját a wc-be meneküléstől. Nem úgy tűnt, mint aki szeretne bárhova menni. Éppen az előbb ment el…

Kicsit szédelegtem, mégis csak egy jó ideig egyedül az orromon kaptam levegőt, és zavarban is voltam, meg nem is tudtam, hogy akkor most kiabáljak vele, amiért rám élvezett, vagy legyek hálás, amiért nem a torkomban tette ugyanezt.

– Azt a kibaszott kurva úristenit – káromkodott Bobby hyung angolul, majd a szájára csapott a realizált istenkáromlást miatt.

– Adj már egy kurva zsepit! – förmedtem rá, és amint lehetett, letöröltem az élvezetét a számról.

Nem is tudva, hogy miért is vagyok valójában zabos, erőt merítve a dühből, felnyomtam magam a földről, és célba vettem az ajtó melletti szemetest, hogy kidobjam a zsebkendőt. Bobby hyung félreérthette a szándékomat, azt hitte, hogy faképnél akarom hagyni, így elindult utánam, de elfelejtette, hogy a nadrágja a bokájáig le van tolva, és egyszerűen elvágódott. Pontosabban rám vágódott. A fejemet jól be is vágtam az ajtóba, és éppen rászabadítottam volna a pokol mind a kilencszáz démonát egy cifra káromkodás képében, amikor meghallottam a menedzser hangját.

Bobby volt jobb pozícióban, és hála az istennek rendelkezett annyi lélekjelenléttel, hogy elfordította a zárat, így a menedzser csak a kilincset rángathatta.

– Hanbin! Bobby! Bent vagytok? – kiabált, és kettő embereset jól rávágott az ajtóra a nyomaték kedvéért.

– Mondjál valamit! – suttogta Bobby, és kicsit feljebb húzta magát rajtam. Eléggé tetszett, hogy így rám mászott, de nem volt megfelelő az alkalom, hogy romantikázzunk. Éppen egy centire álltunk attól, hogy kirúgjanak minket a picsába.

– Én vagyok bent, hyung. Hanbin. Mindjárt kinyitom, csak meztelen vagyok.

– Mi a tökömet pironkodsz? Én is csávó vagyok. Azonnal engedj be! – dörömbölt megint. – És hol van Bobby?

– Még mindig szarik. Biztos megy a hasa – villantottam egy ördögi mosolyt a hyungomra, ha már volt pofája a béna fejével rám esnie.

– Hülyegyerekek! – morgolódott a menedzser. – Mindig összezabáltok minden vackot, miközben diétáznotok kellene! Na, nyisd ki az ajtót, Hanbin! Mit szerencsétlenkedsz már annyit? – dörömbölt újra.

Lelöktem magamról Bobby hyungot, aki fájdalmas hangon felnyögött, valószínűleg megütötte magát, amikor rám esett, és most megérezte, hol fáj neki igazán.

– Hanbin, mi volt ez? Istenem! Mi a francot csinálsz te ott bent? Ugye nem épp a cerkáddal játszol?

– Dehogy is, hyung! – csattantam fel nyafogva, és miután talpra küzdöttem magam, felrángattam Bobby hyungot is, és kapkodó mozdulatokkal felöltöztettem.

Amikor kinyílt az ajtó, a hülye is megmondhatta, hogy valami rosszban sántikáltam, mert úgy égett a fejem, mint a nyári erdőtűz. Nem is bírtam a menedzserre nézni, csak a padlót fixíroztam, és nagyon reméltem, hogy nem lehet senkiről megmondani ránézésre, hogy szopott-e az elmúlt tíz percben.

– Jó vacakul nézel ki, te szerencsétlen! – ragadta meg Bobby karját a menedzser, és maga elé penderítette. – Irány a kocsiba, aztán kapsz útközben széntablettát. Az se érdekel, hogyha hetekig feketét kakálsz, de holnap reggel jelenésetek van a rádióban.

Nagyon szívesen röhögtem volna hangosan, de annyira szégyelltem magam, hogy megmukkanni sem mertem, csak követtem a menedzsert, és a kocsiban, mint egy ministráns fiú, összekulcsolt kézzel lapítottam Bobby hyung mellett a hátsó ülésen.

Egész úton nem szóltunk egy szót sem, csak akkor kaptam a tekintetemet Bobby hyungra, amikor az autó megállt, és a menedzser kiszaladt a kisboltba. Előtte ránk parancsolt, hogy ha el merjük hagyni az autót, akkor levágta a farkunkat, és kabalaként a visszapillantótükörre fogja akasztani, úgyhogy eszünkbe se jutott meglógni.

– Úristen, hyung, ez vér ciki volt! – nyögtem fel, amikor kettesbe maradtunk.

– Melyik része? Hogy rád estem? Vagy hogy azt hiszik, hogy fosok? Vagy az, hogy széntablettát kell ennem úgy, hogy nincs is hasmenésem?

– Kit érdekel a te ürítési állapotod? – csattantam fel, és rávágtam a karjára. – A menedzser azt hiszi, hogy azért maradtam ott az öltözőben, hogy magammal játsszak.

– Mert amit tettél az tényleg sokkal kevésbé zavarba ejtő… – gúnyolódott Bobby hyung, és nem törődve azzal, hogy ő az idősebb, jó rávágtam még egyet a karjára.

– Nem tudom, kettőnk közül ki rágicsálta össze azt a gumikezet élő adásban. Hyung, ennyi erővel kiírhattad volna a homlokodra pirossal, hogy „Üres a szám, répára éhezem!”.

Azt hittem, hogy a hyung majd fejbe csap a tiszteletlenségemért, helyette viszont az ajkamra mart, és már megint olyan alaposan feltérképezte a számat a nyelvével, mintha barlangjáráson lenne. Én meg csak nyöszörögni és sóhajtozni tudtam a ténykedésére.

Féltem, hogy a menedzser visszajön, és meglátja, hogy csókolózunk, pedig tudtam, hogy az üvegek kívülről feketének tűnnek, és az ajtó nyitása előtt még pityegni is fog a zár, merthogy természetesen ránk zárta az autót – mintha a fenyegetése nem lett volna elég ahhoz, hogy ne merjünk megszökni.

Bobby hyung egyre éhesebb és követelőzőbb lett, az ujjai bekúsztak a pulcsim alá, és körkörösen simogatták a bőrt a hasamon. Nagyon érzékeny vagyok, ha simogatnak, főleg a hasamon, úgyhogy már megint nem tudtam mást tenni, mint nyöszörögni és sóhajtozni.

– Ha tovább pimaszkodsz, addig foglak izgatni, amíg fel nem áll, és hidd el, hogy nem kényelmes merevedéssel a lábad között sokáig egyhelyben ülni – fenyegetett meg a hyung. Már megint olyan szexisen méllyé vált a hangja, mint az öltözőben.

– Te már csak tudod, hyung…

– Szeretnéd, ha megint szájbabasználak? – csípte össze az alsó ajkamat.

– Ne már, ez fáj! – ütöttem el a kezét. – Ne bántsd a számat! Szeret téged.

Egész testemben megmerevedtem, amikor rájöttem, hogy mit mondtam korábban, és elöntött a szégyenérzet. Hogy beszélhet így egy fiú? A lányok szoktak így gügyögni, meg harmadik személyben beszélni magukról. Igaz, hogy én nem magamról, hanem a számról beszéltem éppen, de ettől nem lesz kevésbé ciki az aranyoskodó hangtónusom.

– Én is szeretem – mosolyodott el Bobby hyung, és gyengéden végigsimított az említett testrészemen. – Sajnálom, ha fájt.

– Nem baj – motyogtam, és elfordítottam a tekintetemet.

Az ablakot fixíroztam, amíg a menedzser vissza nem jött. Reméltem, hogy nyugodtan tölthetem az út hátralévő részét, de a hyugnim nagyon berághatott ránk, mert nem csak Bobby kapott ajándékot, de én is. Először nem is értettem, hogy minek kaptam újságot, aztán a címlapra néztem, és elöntött a szégyenérzet.

– Így talán nem fog olyan sokáig tartani – szólt hátra a menedzser, Bobby pedig mindenféle gátlás nélkül hangosan hahotázott.

Az újság viszont jó szolgálatot tett arra, hogy összetekerve azzal üssem Bobby hyungot, mintha nem is nyúl, hanem egy idegesítő lény lenne, ő meg könyörögve kérte a menedzsert, hogy mentse meg, de annyi választ kapott csak, hogy „Hanbin a leader!”. Élve ezzel az előjogommal, jól elvertem Bobby hyungot, amiért volt pofája kiröhögni valami olyanért, amit el sem követtem, és miatta hitte rólam ezt a menedzserünk.

Még otthon is azon füstölögtem, hogy Bobby teljesen tönkretette a reputációmat. A hülye újságot odaadtam neki, verje csak ki azzal a jövőben, miközben rólam fantáziál, mert ezek után még csak rám se nézhet, nem, hogy hozzányúljak valaha is. Teljesen felháborított, hogy ilyen szemétláda. Életemben először vele csináltam olyat, amit még senkivel, és nem elég, hogy rám élvezett az engedélyem nélkül, utána majdnem összetört, okozott egy kisebb agyrázkódást, megszégyenített a menedzser előtt, de még ki is röhögött. Senki nem szarakodhat Kim Hanbinnal!

Egy jó alapos fürdés és fogmosás után úgy döntöttem, hogy bezárkózom a szobámba, és videókat fogok nézni a telefonomon, amíg el nem alszom, de az ágyamon egy nem várt ajándék fogadott. Az a rohadt újság ott feküdt a takarómon, és egy cetli lógott ki belőle. Elhatároztam, hogy nem foglalkozom vele, és kihajítom a kukába, de inkább csak az éjjeliszekrényre tettem, és ignoráltam Bobbyval együtt.

Egymás után néztem a rajongói videókat és a fancamerákat a csapatról, amikor az egyik összevágásnál feltűnt, hogy Bobby mennyire a számon felejtette a tekintetét. Igazából büszke voltam rá, hogy szépnek találja valamimet. Mindig ugrattuk egymást, hogy mi vagyunk a csúnyák a csapatban, de azok után, ami történt, jól esett, hogyha tetszem neki.

Eldobtam a telefonomat, és mohón az újság után kaptam, kinyitva a megjelölt résznél. Egy dekoratív, fehérneműs nő feküdt egy hatalmas ágyon, és a fehérneműje olyan átlátszó volt, mintha nem is viselne semmit. A haja hosszú hullámokban keretezte az arcát, és a feje tetején egy csipkés, fekete nyuszifül meredt az égnek. A cetlin egy nyíl a nyuszifülre mutatott, és a következő üzenet állt alatta: „Perverz alak, ne bámuld a rokonomat! XD Bocsi… Szóval, köszi a mait. Következőleg én csinálom neked. 😉 És a kérdésre a válasz: Pontosan arra gondoltam, ami történt. Csóka-nyalóka. PlayBOY nyuszi”

Te hülye állat! – gondoltam mosolyogva, és a takaró alá vezettem a kezemet. Végül, én nem lettem kielégítve az öltözőben, csak ő, de aznap tanultam egy nagyon jó módszert arra, hogyan fantáziálgass a bandatagoddal. Megfestettem magamban azt, amit Bobby a cetlin ígért, és a fejére képzeltem a csipkés nyuszifüleket.

„– Az nem sajt, nyuszika… Ne rágd!”