Vérháló (6. évad): 3.fejezet: A lélek ára

 

Jun:

Kris azt mondta, ne öljek meg senkit, de arról nem volt szó, hogy játszani nem játszhatok a „kinti emberekkel”. Majdnem két hete már, hogy Kris beleegyezett abba, hogy visszaszerzi a tőrömet, és már kezdtem unni a várakozást. Szórakozásra vágytam, és mivel kifogytam a szolgákból, akikkel szórakozhattam volna, találnom kellett magamnak egy ostoba kölyköt, aki besétál a csapdámba.

Felvettem a legszebb ingemet, magamra fújtam egy kellemes, csábító parfümöt, és befésültem a hajam. Az emberek, amíg meg nem ismernek igazán, megkapónak találnak, felkelti az érdeklődésüket a kinézetem, és mivel tökéletesen beszélem a koreai nyelvet, még csak az idegenségem miatt se tartanak távolságot tőlem. Több nyelven beszélek, ezek közül a kínait és koreait anyanyelvi szinten, még a kiejtésemen se lehetett érezni semmilyen akcentust. Az egyedül az angolnál mutatkozik meg kissé a származásom, de az is kezelhető. Pontosan én sem tudom, honnan hoztak az intézetbe. Minden tanítványt több nyelven tanították, hogy könnyen boldoguljunk a világba, de a kínait nehéz elsajátítani, nehéz olyan szinten és olyan otthonossággal beszélni, mint ahogy én teszem. Ráadásul Peking hercegnője is hasonló dialektusban beszél, mint én. Talán onnan származom, talán Kína más részéből, de még az előtt sajátíthattam el a nyelvet, hogy elraboltak. Ha egyáltalán elraboltak, és nem mondjuk a szüleim adtak el. Semmit nem tudtam a múltamról, de nem is érdekelt. Csak a jövőre összpontosítottam.

– Szívesen innék egy martinit – ült le mellém egy karcsú fiú, és kacéran rám mosolygott. – Ugye fizetsz nekem egyet?

Nagyon fiatal volt, talán még nem is ihatott volna, de ez is csak azt igazolta, hogy pontosan olyan naiv és pénzsóvár, amilyenre nekem szükségem van. Éreztem, ahogy végigszalad a testemen a kellemes remegés. Az állat belépett a csapdába, és alig vártam, hogy rázárhassam a ketrec ajtaját.

A fiú próbálta sminkkel és a frizurájának formázásával elrejteni a korát, de az arca és a szeme sok mindent elárult. Nem először kért meg egy idősebb és gazdagabb férfit, hogy vegyen neki italt. Talán nem csak italozott velük. Talán ebből él. Talán csak visszaél a bájával. Mindenesetre megkapó külseje volt. Nálam vagy tíz centivel alacsonyabb, középmagas tinédzser. Az arca szép, ahelyett, hogy másokon élősködik, elmehetett volna kozmetikai modellnek, színésznek, vagy előadónak, bármelyik táncoló-éneklő fiúcsapatban elfért volna. Nagyon sötét, szinte fekete a szeme, a szája vastag és rózsaszín, a felső ajka M alakú, mint a nyulaknak. A nyulakon kevés a hús, de ízletes pörköltet lehet készíteni belőlük.

A fiú nem is titkolta, hogy egy pióca. Lenézte az áldozatát. Azt hitte, ő a vadász, és én a kenguru, akinek az erszényébe pénz lapul. Nem is tudta, hogy a zsebemben a szabadságának lakatja bújik meg.

– És mi a neved? – érdeklődtem, amikor átültünk a pulttól egy asztalhoz.

– Minho. Te viszont nem vagy koreai. A kiejtésed becsapott, de az arcod… Az arcod valahogy más.

– Jun vagyok.

– Jun… – ízlelgette a nevem. – Jun. Örülök, hogy megismerhetlek.

Még én hogy örültem neki! Semmi más dolgom nem volt, mint leitatni a fiút és átcsalni magamhoz. Az okozhatott csak gondot, ha a fiú gyakorlott az ivásban. Ravasz, és tapasztalt, de nem olyan dörzsölt, mint én. Éppen elég, ha minden újabb pohárnál egy kicsivel több gint vagy vermutot kérek bele. Mindegy, hogy melyikből, a lényeg, hogy a végén összeadódjanak a mértékek.

Sokáig tartott a folyamat, és Minho egyszer majdnem kitáncolt a hurokból, megérezte, hogy kezd becsípni, de még időben eltereltem a figyelmét, bevontam a mézes-mázas bűvkörömbe, és hagytam, hogy tovább igyon. Ha az ember sokat beszél, kiszárad a szája, és inni akar. Ez egy biológiai folyamat, és hiába tartjuk olyan sokra az agyunkat, a testünk szükségletei az egyik legerősebb a szükségletek közül. Csak az életben maradás vágya erősebb nála.

Minho már nem tudott segítség nélkül járni, a beszéde és a mozgása összefüggéstelenné vált, az ítélőképessége elhomályosult. Gáláns lovagként támogattam ki a bárból, és felajánlottam neki, hogy sétálok vele, amíg kiszellőzik a feje. Közben egyre közelebb és közelebb tereltem a raktárházamhoz, ő pedig az egészből semmit sem fogott fel.

– Gyere be! Itt lakom. Elkell neked egy pohár víz!

Minho egy pillanatra megfeszült, mintha ismét megérezte volna a veszélyt, de amint kinyílt az ajtó, és meglátta, hogy egy szépen berendezett házba vezetem, és nem egy üres, kihallt raktárba, megnyugodott. A látszat elvakította, hogy ez egy otthon, ráadásul nem is alsókategóriás.

– Egyedül élsz itt? Még sosem láttam raktárlakást. Nem hűvös rossz időben? – bámészkodott Minho gyermeki kíváncsisággal, és meg sem hallotta, ahogy ráhúzom a reteszt az ajtóra. A zár kissé akadt, erő kellett hozzá, hogy egyetlen mozdulattal el tudd húzni, erre pedig rettegő, remegő újakkal, legyengülve a mentális és fizikai megrázkódtatásoktól, egy félig részeg fiúnak esélye sincs.

– Van egy bejáróm, aki néha főz és takarít rám, de olyan, mint egy szellem. Mintha itt sem lenne – válaszoltam a kérdésére, és a nappaliba vezettem.

– Annyira menő, hogy ilyen tágas a tér – ámuldozott tovább, miközben gyengéden leültettem a kanapéra.

– Gyakran mész fel idegen férfiak lakására? – kérdeztem féltékeny kíváncsiságot színlelve, és végigsimítottam a vállán.

Minho rám kapta a tekintetét, megérezte a hangomból és az érintésemből áradó félreérthetetlen gesztust. Már csak egyetlen döntést kellett meghoznia, belemegy-e a játékba önként, vagy megnehezíti a helyzetét.

– Csak, ha szimpatikus – felelte félszegen, de a szeme mást mondott. „Igen, szoktam. Sokszor. És most te érdekelsz.”.

– Örülök, ha az vagyok – súgtam a fülére, és belecsókoltam a nyakába.

A vágy, a vágyak megélése, a kielégülés számomra soha nem a másik félről szólt. Nem akartam én örömet okozni senkinek, csak saját magamnak. Ha megéreztem valamit a másikban, leginkább azt, hogy uralkodhatok rajta, és amíg nem tudja, milyen az, amikor én irányítok, az ötlet még tetszik is neki, tőlem lehetett akár férfi vagy nő, fiatal vagy öreg, csúnya vagy szép, nem számított. Az igazság, a másik valódi lelepleződése, az, amikor lehull minden lepel, minden maszk, az a pillanat, amikor felfogja, hogy milyen vagyok valójában. Hogy mi vár rá ezután, és hogyan dolgozza ezt fel. Sokan sokfélén reagálnak az igazságra. Azok ártanak maguknak a legtöbbet, akik ellenkeznek. Akik menekülni akarnak, küzdeni, talán még rám is támadni, hogy mentsék az életüket. Ezek az emberek túl sok filmet láttak, ahol a szegény, bajba jutott főhős a kitartásával és eltökéltségével végül megszabadul a gonosztól, és talán még halálos sebet is ejt rajta. Én viszont nem egy film főgonosza vagyok. Senki nincs olyan képességek birtokában, hogy képes legyen felvenni velem a harcot. A kínai cafkának is csak azért sikerült, mert lesből támadott.

Minho hagyta, hogy végig csókoljam a nyakát, tehát első körben belement a játékba. Alig vártam, hogy a második, harmadik, negyedik – tőle függ, hányadik – szinten majd mit szól.

Hallottam, ahogy Nyolcas megmozdult a szobájában, talán altatót vesz be, talán fülldugóval tompítja majd a hangokat, talán csak az egyik oldaláról a másikra fordul az ágyban. Nem fog közbeavatkozni, jól tudja, hogy milyen ingerlékeny leszek, ha megzavarnak. Nyolcas jól ismer, ezért maradhatott életben. A tökéletes szolga, aki pont úgy viselkedik, ahogy a gazdája kívánja. És még mondanom sem kell.

Minho megfeszült, amikor rámarkoltam a torkára. Megijedt. A verejtékének illata felerősödött, összekeveredett a parfümjével, és mint egy katalizátor, karakteresebbé tette az aromákat. Kicsit enyhítettem a szorításon. Továbbra sem tetszett neki. Nem izgatta fel, nem hozta lázba, nem vonzódott az ilyesfajta örömszerzésért.

Levezettem a kezem a nyakától a mellkasára. Lesimítottam róla az inget, eldöntöttem a testét a kanapén, alám szorult, innen már nem menekülhetett el.

Nem csókolózom azokkal, akiket használok. Feleslegesnek érzem. A kívülállóknak a csók valami romantikus dolog, az érzelmek kifejezésének egyik módja, de bennem semmilyen gyengéd érzelem nincs, és nem is vágyom rá. Én vad vagyok, fékezhetetlen, éhes, és ilyenkor eszem. Falatozok a félelmükből, a szorongásukból, a büszkeségük halálának teteméből. Mindenki, aki hagyja, hogy valaki uralkodjon rajta, azt is hagyja, hogy legyőzzék az egóját.

Bevillant egy kép a múltból, amit nem akartam újra látni. A mester irodája, a fiú az asztalra szorítva, az ingjéből csöpögő vér, a könnytől és kíntól megviselt arca, a tudat a szemében, hogy meg fog halni, és a halál hosszú lesz és fájdalmas…

Minho krákogott, ahogy a teste jelzett, hogy megint túl erősen szorítom a torkát, de az ujjaim görcsbe merevedtek. Miért emlékszem most arra a jelenetre? Miért emlékszem erre ilyen tisztán?

– Jun… Jun… – nyökögte Minho, és erőtlenül a karomat csapkodta.

Megöljem? Fojtsam meg? Vagy arccal előre vágtam a fejét az üvegasztalba? – ötlöttek fel bennem a gondolatok, de ígéretet tettem Krisnek. Kell nekem Kris. El kell vezetnie oda, ahová egyedül sokkal tovább tartana eljutnom. Ő Seunghyeon embere. Meg fogja látni a nyomokat, amiket hátra hagytak nekünk.

– Ne félj! – csitítottam Minhót, miután erőszakkal letéptem róla a kezemet. A körmöm vörös csíkokat vágott a nyakába. – A kezem néha csinál ilyet. Izombetegség. Gyerekkori átok… Inkább a ballal érek hozzád. Jobbkezes vagyok. A bal nem csinál ilyet.

Kétkezes vagyok. Írni, harcolni, érinteni, enni is tudok mindkét kezemmel, megtanultam. A jobb ügyesebb, az a korábban elsajátított, de a bal tud olyan ügyes lenni, hogy a különbség a kettő között minimálisra csökkenjen. Bal kézzel pont ugyanúgy meg tudnám fojtani Minhót, mint a jobbal, de ezt nem kötöttem az orrára.

Minho nem hitt nekem teljesen, nem tudott már ellazulni, de nem fogta menekülőre, nem próbált kitáncolni a helyzetből, nem hivatkozott semmilyen ostoba magyarázatra, miért kell távoznia. Végig szándékozott csinálni azt, amit elkezdett.

Az aktus nem volt kielégítő a számomra, túlságosan zavart az a bevillanó kép. Nem is sikerült elélveznem, Minhónak is csak nehézkesen. Amint végeztünk, azt hazudtam, törlőkendőért megyek, de a láncát hoztam magammal. Minho pont úgy feküdt ott, ahogy hagytam, amíg távol voltam, nem próbált megszökni.

– Mi ez? – kapott a csuklóhoz, amikor rácsatoltam az ékszerét.

– Ez a te lakatod. Ha túl távol mész tőlem, megráz az áram.

– Micsoda? – cibálta Minho kétségbeesetten a bőrszíjat, de az nem engedett. – Te őrült vagy! Azonnal szedd ezt le rólam! Hallod?! Kihívom a rendőrséget! Börtönbe fogsz kerülni, be szadista, beteg állat.

– És mivel szándékozol felhívni őket? – kérdeztem, és a magasba emeltem a telefonját.

Minho rosszul döntött, amikor megpróbálta elvenni tőlem, megnyomtam a gombot, és őt áramütés érte. Nem volt magas a feszültség, ez csak a figyelmeztető szint, de ő többszörösnek érezte a pánik miatt. Úgy hanyatlott vissza az ágyra, mint akit az isten sújtott villámló nyilával, és nyüszítő sírásba kezdett.

– Itt maradsz, amíg el nem engedlek, és azt csinálod, amit mondok – közöltem vele. – Próbálgathatod a határokat, de nem ajánlom. Egy ember teste csak bizonyos mennyiségű áramot tud feldolgozni, és a végén még szívrohamot kapsz. Ha jót akarsz magadnak, nem lázongsz.

Letettem a mobilt az asztalra, majd összeszedtem a ruháimat. Szándékosan úgy fordultam, hogy Minho azt higgye, nem figyelek már rá, és újra a telefonért kapott. A második adag áram már erősebb volt, és Minho felkiáltott fájdalmában.

– Hát mégsem figyeltél oda rám – csóváltam a fejem, majd magamhoz vettem a mobilját, és kivittem a konyhába.

Mivel a konyha és a nappali egy térségben létezett, csak a berendezés választotta el egymástól, Minho zavaró tényező nélkül láthatta és hallhatta, ahogy a húsklopfolóval agyonütöm a segélyhívóját. Ezzel kellően levezethettem a bennem maradt feszültséget, és Minho is örülhetett, hogy a feje helyett csak a telefonját püfölöm lapossá.

– Mivel nagyon kapkodós vagy, jobb, ha féken tartom a végtagjaidat – rángattam a falhoz, és félre toltam a televíziót tartó bútort. Nagyon könnyű volt, lábbal félre tudtam tolni az útból, és láthatóvá váltak a falba vert vaskorongok.

– Nincs hideg rossz időben, mert a falak tömörek. Csak kívülről tűnik raktárnak ez a ház, de jól szigetel, és még jobban tartja a hangot. Egész éjjel kiabálhatsz, mert itt senki sem fog meghallani. Engem meg nem érdekel.

Minho nyakörvet kapott, majd arra egy erős láncot, és már mozdulni sem tudott faltól. Ahogy teltek a percek, a fiú egyre megállíthatatlanabbul zokogott. Már koránt sem tűnt olyan szépnek és faitalnak, mint a bárban. Megtört, elkeseredett és reményvesztett lett.

– Miért nem ölsz meg inkább most rögtön?

– Nem szándékozlak megölni. Ha mégis meghalsz, az baleset lesz. Olyan baleset, amit az ostobaságod fog okozni.

– Tehát balesetnek fogod álcázni a halálomat? – csattant fel dühösen. – Te beteg állat! Te ostoba, beteg… – köpködte felém a sérelmeit, de egy jól irányzott, erős pofonnal elhallgattattam.

– Pár nap alatt megtanulod, hogyan beszélhetsz velem! Ha életben akarsz maradni, csináld azt, mint Nyolcas.

– Ki a tököm az a nyolcas?

– A bejáróm. Már meséltem róla. Se lát, se hall, se beszél, csak ha arra kérem. A tökéletes humanoid.

Minho sokáig üvöltött még, könyörgött, szitkozódott, átkozódott, bömbölt, és segítségért kiáltozott, aztán pár óra múlva elfogyott az ereje és végre elhallgatott. Addigra viszont már kiverte az álmot a szememből, és átmentem Nyolcashoz, hogy segítsen az elalvásban. Befeküdtem mellé az ágyba, és hallgattam a lélegzetét. Fent volt, de nem szólt semmit. Nem tett fel kérdéseket, tudta ő a dolgát. Amint felkel a nap, enni kell adnia a rabnak, megmosdatni, felöltöztetni, és ellátni a sebeit.

– Mester… – köszörülte meg végül a torkát egy fél órával az után, hogy befeküdtem mellé.

– Igen?

– Ezt neked vettem – húzta ki a kezét a takaró alól, és egy vörös kendőt ejtett az anyagra.

– Miért?

– Ha el akarnád rejteni a fekete liliomot. Gondoltam…

– Neked nem kell gondolkodnod! – förmedtem rá, de a haragom igazából még Minho hangoskodásának szólt. – Nem érdekel, ha megtudják, hogy nyomoztam a drogügyletek után. Az se baj, ha azt hiszik, hogy én álltam mögöttük. Ha Kris sötétben tapogatózik az én ügyeimet illettően, az csak előnyünkre válik. De te nem ezért vetted a kendőt, igaz?

– Valóban nem… Adni akartam neked valamit.

Féltékeny vagy – válaszoltam meg helyette a kérdést a valódi indokokkal. Nyolcas féltékeny volt Minhóra még az előtt, hogy látta volna, mert most ő lett a játékszerem helyette. Érdekes. Nyolcas még soha nem mutatott felém ilyesfajta érzelmet korábban, pedig előfordult már, hogy az ő testét használtam arra, hogy kielégüljek, ha nem volt hangulatom vagy lehetőségem a becserkészéshez.

– Add a kezed! – parancsoltam, és Nyolcas felemelte a jobb karját. A vörös anyagot a csuklójára kötöttem. – Te vagy az enyém, és nem én a tiéd. Ezt soha többé ne felejtsd el! – húztam meg jó erősen a csomót, amitől Nyolcas teste megfeszült, de Minhóval ellentétben nem jajdult fel. – Megbeszéltük – mosolyodtam el, és kényelmessé lazítottam a kendőt.

Nyolcasnak vannak érzelmei? Ráadásul felém? Megdöbbentett a felfedezés, de amíg nem járt azzal, hogy Nyolcas megőrülne, és elvesztené a tökéletes szolga képességeit, nem szándékoztam foglalkozni ezzel. Ha pedig a vonzalma erősítette az elköteleződését felém, akkor még örültem is neki. Nyolcas maradt ugyanis az utolsó a szolgák közül, vigyáznom kellett rá. Már csak hárman maradtunk az intézetből. Ideje volt, hogy a harmadik személlyel is elbeszélgessek egy kicsit.

 

A találkozást viszont késleltette Minho önfejűsége. Az első gond ott kezdődött, amikor először elvittem sétálni. Merthogy kezdtem már ráunni, mégsem tartogatott olyan sok élvezetet, mint sejtettem, és mivel nem ölhettem meg, vissza kellett szoktatnom az emberek közé. Így elvittem sétálni. A nyakörv és a karkötő rajta maradt, de nem fogtam a karját, nem tartottam se kést, se pisztolyt a hátához, szabadon mozoghatott. Azt akartam tesztelni, hogy segítséget próbál-e hívni, vagy fél tőlem annyira, hogy nyugton maradjon. Minho az első adandó alkalommal egy megbízhatónak tűnő párhoz rohant, és hadarni kezdte, hogy őt fogva tartják és… Megcsapta az áram. Összeesett, rázkódott a földön, a teste görcsbe rándult, és a pár segítségért kiáltott.

– Félre! Orvos vagyok – kocogtam oda, és pár latin szót vetettem a fájdalmasan remegő test felé.

Ha egy laikus nem tud latinul, csak felismeri a nyelvet a hangzásáról. Értelmezni nem képes, tehát az agya következtetéseket tesz. Egy férfi orvosnak mondja magát, majd feltehetően latinul mond valamit, ami bizonyára a betegség neve lehet… Ennyire egyszerű az egész.

– Rendbe fog jönni? Ne hívjuk a mentőket? – aggodalmaskodott a pár női tagja. Idegességében a száját rágta. A szemében látszott, valójában nem akar továbbra is az eset részese lenni, azt kívánja, mondjam azt, hogy nem kell telefonálnia.

– Semmi szükség rá. Ez csak egy szokványos roham, ennél a betegségnél előfordul. Van nálam gyógyszer – húztam elő a nyugtatót tartalmazó injekciót, és Minho karjába fecskendeztem. – Készen is vagyunk. Már csak valami cukrosra lenne szüksége. Mintha láttam volna itt egy italos bódét nem messze…

– Igen, igen van itt egy kiskocsi. Mit hozzak? Kakaót, kólát, gyümölcslevet? – hadarta a kérdéseket idegesen a férfi.

– Gyümölcslé jó lesz. Vigye csak a drága feleségét is, és vegyen neki is valami cukrosat, mert nagyon sápadt. Nem kell, hogy ő is elájuljon.

És így meg is szabadultam mindkettőtől, a nő mélyen belül még hálás is lehetett nekem, hogy a palijával küldtem. Mire visszaértek, persze már hűlt helyünket találta, csak Nyolcas maradt ott, hogy informálja őket, a doktor úr a saját autójával, a biztonság kedvéért a kórházba szállította a fiút, mert úgy látta, rosszabbá válik az állapota.

Büntetésül Minho újabb két napot töltött a falhoz láncolva.

A második sétán Minho már nem érdeklődött a külvilág iránt, beletörődött, hogy akkor szabadul, ha jól viselkedik. Ezúttal a világ akarta magának Minhót.

– Hé, haver! Már egy hete fel se veszed a telefonod. Mi van veled? – kocogott oda hozzánk egy fiatal, mókusképű fiú.

Mi ez az állatkert? Előbb egy nyúl, most meg egy mókus… – húztam el a számat, és kissé megszorítottam Minho karját, hogy vegye a lapot, rázza le a túlbuzgó barátját. A mókus szeme élesen villant, amikor észrevette, hogy kicsit se finoman nyúltam a barátjához. Oh… Egy szerelmes mókus? Pedig október van.

– A barátommal töltöttem az időt – hazudott Minho zsigerből.

– Ezzel a külföldi pasassal? Ki a fene ez? Nem tetszik a képe.

– A külföldi pasas tud koreaiul – morrantam rá, és most már nem csak megszorítottam, de meg is ragadtam Minho karját. – Indulás!

– Most mennem kell! Majd beszélünk.

– Hé! – kapott utánam az indulatos fiú, de Nyolcas elütötte a kezét.

– Tudd, hogy hol a helyed, mókuspofa! – förmedtem rá.

– Jisung – vetette oda a fiú, és kihúzta magát, hogy magasabbnak látszon. Három centivel alacsonyabb Minhónál is, még akkor se magasodna felém, ha lábujjhegyre állna.

– Mókuspofa! Mi most elmegyünk, te pedig vagy itt állsz, vagy elhúzod a beled, különben agyon leszel verve. És akkor még visszafogtam magam.

Hagytam, hogy Nyolcas értette meg vele a dörgést, én nem szennyeztem be a kezem se a vérével, se a nyálával. Minho viszont haragudott ránk, amiért megruháztuk a barátját. Nem hiszem, hogy viszonozta az érzéseit, egy olyan számító alak, aki eladja magát egy martiniért, nem hiszem, hogy képes önzetlen érzésekre, de valószínűleg kedvelte Mókuspofát. Vagy ahogy a koreai tinédzserek mondják, bírja őt.

A harmadik séta előtt figyelmeztettem Nyolcast, hogyha megint valami közbejön, én fogom Minhót, és behajítom a Han folyóba. És ha esetleg belefullad, Kris igazán nem mondhatja azt, hogy miattam halt meg. Az úszásképesség hiányába halna bele.

Minden jól ment. Minho nyugodt maradt, feltűnés nélkül tudtunk kellő távolságban sétálni, és úgy tűnt, végre megértette, hogyha valaha is eljár a szája a történtekről, akkor előlépek az árnyékból, és kitekerem a nyakát. Minden jól ment, amíg az a pocok újra fel nem tűnt.

– Hé, te! – kiáltott rám, de akkor már az autónál jártunk. – Te! Megállj! Azonnal állj meg te gyáva féreg!

– Viszlát, Pocok úr!

– Mókus! – hallottam még a kiáltását, mielőtt becsuktam volna az ajtót.

Minho feszülten, kifelé bámulva burkolózott hallgatásba, így észre sem vette, hogy a barátja fut utánunk. Az az agyatlan rágcsáló megpróbálta lefutni az autót.

– Nyolcas! Menj lassabban! Adjunk neki egy kis reményt!

Be kell, hogy valljam, Mókuska színt vitt a játékba. Élveztem nézni, ahogy lihegve lohol az autó után, néha már a feladás szélén, majd meglátja, hogy kissé belassítunk, és ettől újult erőre kapva üldöz minket tovább. Nagyon szórakoztató volt. Komolyan, jobban élveztem, mint Minho ijesztegetését.

– Jun, kérlek! Hagyd őt! Szívrohamot fog kapni! – kapaszkodott bele a ruhámba Minho.

– Vicces a barátod. Legalább edz egy kicsit arra a satnya testére.

A fiú még két sarokig bírta tovább, aztán térdre esett és hányni kezdett. Valószínűleg az is nehezére esett, hogy levegőt kapjon, ezt pedig még csak nehezíthette az, ahogy a sav kifelé áramlik a torkán.

– Jun, könyörgök! Könyörgök!

– Na, ide figyelj! – ragadtam meg Minho állát, és egy vonalba emeltem a fejünket. – Leveszem rólad a nyakörvet és a karkötőt, és hagyom, hogy a barátodhoz rohanj. Ha egyszer, egyetlen egyszer is megpróbálod elmondani neki, vagy bárkinek, ami történt, mindenkit megölök, aki fontos neked. Észre sem fogják venni, hogy követik őket, már csak arra eszmélnek, hogy átvágták a torkukat. A saját vérükbe fognak belefulladni. Megértetted?

Minho mindenre megesküdött, hogy megértette, és amint meglazult rajta a nyakörv, úgy szaladt, mintha puskából lőtték volna ki. Erényére váljon, hogy a barátja felé loholt, nem az ellenkező irányba.

Most már semmi nem állt az utamba, hogy meglátogassam régi cimborámat.

 

Arra számítottam, hogy a pincében tartják fogva, de az Arany Liliom főhadiszállásán JS-re a tetoválószalonnak berendezett műtermében találtam. Éppen fekete szénnel rajzolt valamit egy fehér lapra, ami leginkább egy szemekkel rendelkező, tollas füstfelhőnek tűnt.

– Sejtettem, hogy egy nap eljössz – köszöntött, és félretolta a rajzot. A kezeit egy koszos, festékes és széntől foltos rongyba törölte. – Sokáig tartott, hogy befejezd, amit elkezdtél.

– Mire gondolsz pontosan? – foglaltam helyet a tetoválószékben. Egész kényelmes volt.

– Arra, amit most fejeztél be, legyen az bármi. Látszik az arcodon, hogy elégedettséggel töltött el, de örülsz, hogy vége van.

– Szerintem hagyjuk egymás elemzését.

JS mindent jól látott, és meg sem erőltette magát. Tiszta állapotában volt, tehát vigyáznom kellett mit mondok és teszek, mert azonnal helyes következtetést fog levonni belőle. Azt hittem, a rajzolás elvette az eszét, hogy még a zavaros, művészi gondolataiban tempózik, de az évek során talán megtanult könnyedén kilépni belőlük.

– Emlékszel rám?

JS mély levegőt vett. Feszült, dühös levegővétel volt.

– Eszembe jutottál, mielőtt jöttél, de nem tudtam, hogy ki vagy. Emlékszem az emberarcú, övültő fákra az udvaron, a villámokra, és rád. Öleled a vállam.

– Hogy legyen némi hanghatás is, te üvöltöttél, és nem a fák. Féltél a viharban. Olyankor mindig bekattantál.

JS talán nem emlékezett pontosan, de az agya egy hátsó szegletében megbújhatott valami a viharos éjszakákból, mert a szőrszálak a karján égnek meredtek. Amikor a mesterünk rájött, hogy JS fél a vihartól, sokszor szándékosan pánikállapotba sodorta. Ha JS-t elkapja a roham, őrült módjára rajzol, bármivel, amit talál, akár a saját vérével is, és a mestert érdekelte, hogy mit alkot. De JS egy idő után ilyenkor már nem alkotott semmit, csak pacsmagolta az éppen aktuális festékét, és a mester letett a kísérletről. JS-ben viszont nem fakult meg a vihar iránti rettegés, és támaszra volt szüksége, hogy átvészelje ezeket az éjszakákat. Azt hiszem, gyerekkoromból két eset volt, amikor „normális” emberi érzéseim támadtak. Az egyik a részvéttel keveredett undor, annak a fiúnak a meggyilkolásakor a mester irodájában, a másik a gondoskodás, amikor JS elkezdett kiabálni a dörgések után.

– Mondd el, hogy mit tudsz rólam, mert én nem tudok magamról semmit! – hanyatlott le JS az egyik gurulós székre. Az arca sápadnak és fáradtnak tűnt, a vállait mintha mázsás súlyok nyomnák, és szemei alatt sötét karikák húzódtak. Vajon hány álmatlan éjszakát töltött azzal, hogy megpróbáljon emlékezni?

– Te is tanítvány voltál, akár csak én. Jól is tudtál harcolni, de a mester az eszedért tartott. Amikor tiszta voltál, hihetetlen sebességgel tudtál logikai feladatokat megoldani, oldalakat tanultál meg pillanatok alatt, és nem csak visszamondtad, de meg is értetted. De néha, mintha valami megmagyarázhatatlan roham tört volna rád, elkezdtél rajzolni vagy festeni. A mestert nagyon érdekelte, hogy miket hozol létre. Azt hiszem, úgy gondolta, hogy vagy láttál valamit az elrablásod előtt, vagy megértettél valamit, amit nem tudsz szavakba önteni, csak képekbe, de aztán egy idő után lemondott rólad. Úgy hitte, egyszerűen csak őrült vagy, és ő már így is túl sok időt és energiát ölt beléd. Akkor küldött el az elmegyógyintézetbe. Utána már nem is jöttél vissza többé.

JS megragadta a papírköteget, aminek a tetején az a kép feküdt, amit a belépésemkor rajzolt, és odadobta nekem az egész paksamétát. Mindegyiket feketével festette, és mindegyik sietős és kapkodó vonásokból állt. Ezek nem aprólékos, nyugodt tájképek, vagy jól megkomponált, részletekben gazdag portrék voltak, hanem pillanatképek. Furcsa ábrák, kriksz-krakszok, groteszk, eltorzult állatok, két fejjel, vagy két állat mutációjával, mindenféle virág, inda, pislogó virágfejek és göcsörtös ujjakban végződő kabátszárak.

– Ha te látsz bennük valami értelmet, akkor mondd meg, mert én nem látom! – felelte JS letörten és fáradtan. – Talán tényleg csak egy őrült vagyok.

– A mester nem avatott be engem túlzottan a te ügyeidbe, mire kiderült, hogy én vagyok a legjobb, te már nem voltál ott. Amire emlékszem az az, hogy valamilyen mintázatot keresett a rajzaidban. Ezekben én csak azt látom, hogy sok a virág, meg sok a szem. Én nem értek a művészetekhez. Nincs olyan ismerősöd, aki jó a képek dekódolásában?

– Ami azt illeti, ismerek valakit, akinek jó a szeme a részletekhez – vette vissza a képeket JS, és az asztalra helyezte őket. Hosszú, fehér, csontos ujjai eltűntek a dzsekijének belsejében, és egy tőrt húztak ki onnan.

Nagyot dobbant a szívem, amikor a fény megcsillant a pengén, de amikor kézbe vettem, megéreztem, hogy ez nem az én tőröm. JS másolata volt az, de a tapintása így is megnyugtatott. Talán egész végig ez hiányzott nekem annyira. Nem volt velem a fegyverem, amit jogosan érdemeltem ki. Az a szuka ellopta, és Kris nagyon bénán próbálja kizsarolni belőle.

– Amíg Kris nem szerzi meg Yenritől a fegyvered, használd az enyém. Nekem nincs szüksége rám. Én jobban kijövök az ecsettel.

– Te is tanítvány voltál, téged is megillet. Amint visszakapom a sajátomat, ezt is visszaadom neked – tettem ígéretet. Ha JS-re néztem, még mindig elfogott valami meleg, kellemes érzés. Hasonlított ahhoz, amit gyerekkoromban éreztem, csak halványabb és esetlenebb volt.

– Jun, Kris más szabályok szerint él, mint te. Ha együtt akarsz dolgozni vele, idomulnod kell hozzá. Kris csapatjátékos, de vannak vonalak, amiket nem hajlandó átlépni.

– És mit fogsz tenni, ha döntened kell kettőnk között? Amikor már nem fogok együtt dolgozni vele, hanem meg akarom ölni? Akkor mit fogsz tenni?

– Döntök – felelte egyszerűen, és az ablak felé intett. – Menj! Jön valaki. Ha itt talál téged, az csak bonyolítja a helyzetet. Főleg, hogy Donghae az.

– Köszönöm a tőrt – szóltam még vissza az ablakból, majd eltűntem az árnyékban. Még szerencse, hogy JS műterme a földszinten volt, így nem kellett falat másznom.

Csak a Liliom telkének szélén vettem észre, hogy JS-ként gondoltam rá. Kris-ék hívják így… Érdekes. Észre sem vettem, hogy hatással volt rám. Pedig csak háromszor beszéltünk a két hét alatt, mégis átvettem a szavajárását. Tehát ilyen Kris. Öntudatlanul is hatással van a környezetére. Seunghyeon nem is találhatott volna nála jobb tanítványt magának. Vajon mire képes még Kris? Egyre jobban érdekelt, én vajon mit tudok kihozni belőle.