Vérháló (6. évad): 2.fejezet: Mesterek és szolgák világa

 

Donghae:

Engem bíztak meg azzal, hogy kihallgassam a két új foglyot. Nagy rutinom volt már ebben, általában én csináltam az effajta munkákat, és az esetek többségében sikerült is megszereznem a kellő információt. Jun viszont, bármilyen módszerrel is próbálkoztam, nem tőrt meg. Mintha még csak nem is fájtak volna neki az ütések, a fenyegetéseket egyenesen kinevette. Az apám nem adott parancsot rá, hogy halálra kínozzam, pedig semmi ész érvet nem láttam arra, hogy életben tartsuk. Ő egyértelműen azért érkezett az országba, hogy végezzen velünk. Mégis miért udvariaskodunk vele?

– Jun egy szót sem fog szólni – közölte JS, amikor lementem ellenőrizni, hogy él-e még.

– Ki kérte a véleményedet? – pirítottam rá. Továbbra is tartottam magam amellett, hogy az egykori tetoválónk pont ugyanolyan sáros, mint a régi ismerőse, akire állítólag nem emlékszik.

– Ha valaha egy helyen éltem vele, akkor ő is olyan lehet, mint én. Talán rá sem hatnak a módszereitek.

Olyan dühös voltam a festőre az árulása miatt, hogy legszívesebben végig próbáltam volna rajta az összes kezelést, amit az aktájában olvastam. Ez persze kicsinyes és embertelen húzás lett volna, de gondolatban eljátszhattam vele. Ő pontosan olyan stabil tagnak tűnt, mint a doki. A fura életvitelével mégis teljesen mellékvágányra vitt, évekig tudott takarózni azzal, hogy művészlélek. Legszívesebben kitekertem volna a nyakát. A katonaságban az árulókat nem tutujgattuk úgy, mint őt, de Kris és az apám nem akart bosszút állni rajta.

– Te már nem vagy a szervezet tagja. Bármikor golyót röpíthetek a fejedbe – közöltem JS-szel a tényeket.

– Maximum a te elképzelésed szerint nem vagyok többé liliomos. Máskülönben már régen megöltetek volna. És ahogy már mondtam, nem emlékszem semmire a múltamból. Elítélsz valami olyanért, amiről nem tehetek?

Frusztráltan csaptam rá a rácsra, de JS-nek még csak a szempillája se rezzent meg. Ugyanolyan szenvtelen volt, mint Jun. Mintha az égvilágon semmi nem tudná kihozni őket a sodrukból.

– Lehet, hogy mindenkit megvezetsz ezzel a hazugsággal, de én átlátok rajtad. Álnok kígyó vagy, akit évekig melengettünk a keblünkön, és most, hogy a haverod itt van, csak idő kérdése, hogy megtaláld az „elveszett” emlékeidet, és te is beállj mellé a beteg játékába.

– Nagyon félreismertél engem.

– Hogy ismerhettelek félre, ha még te sem tudod, hogy ki vagy? Mihez képest ismertelek volna félre?

JS lesütötte a tekintetét, sikerült végre támadási felületet találnom rajta. Ez persze édeskevés lenne ahhoz, hogy végre csiripelni kezdjen, és elmondjon mindent magáról. Egy percig se hittem az amnéziás hazugságában.

– A szolgájára gyakoroljatok nyomást. Ha azt hiszi, hogy megmentheti a mesterét azzal, hogy beszél, meg fogja tenni. Arra nevelték, hogy megvédje őt.

JS nem találta fel a spanyolviaszt, pontosan ez volt a tervünk. Ha nem tudtuk megtörni a szervezet fejét, az emberein keresztül kellett eljutnunk hozzá. Kris pedig örömest magára vállalta, hogy átejtse a tudatlan dobócsillagos talpnyalót.

 

Kris:

Nem csak azért akartam én beszélni a nyolccal számjelzett fiúval, mert tudtam, hogy Donghae csak agyonverné, hanem azért is, mert érdekelt, amit elmondhat nekem. Meg akartam érteni, milyen játékról beszélt Jun, milyen szerepe volt ebben Seunghyeonnak, és milyen szerepet szánt benne nekem, vagy annak, aki az utódja lesz.

– Azt hiszem, kezdjük ott, hogy bemutatkozunk egymásnak. Én Kris vagyok – ültem le az asztalhoz, aminek másik felén a vékony, törékeny testalkatú fogoly ült. Ránézésre alig lehetett tizennyolc.

– 8.

– És mi a polgári neved?

– Ez a nevem.

Mielőtt beléptem volna a szobába, már megterveztem a beszélgetés menetét. Teljesen feleslegesnek éreztem lefutni a kötelező köröket, ezt a fiút arra nevelték ki, hogy feltétlen engedelmességgel tartozzon a felettesének, és szorult helyzetben úgy hallgasson, mint aki megnémult. A kulcs hozzá viszont pont az, amire kiképezték. Mindent megtenne a gazdájáért. Akár még el is árulná, hogy megmentse.

– Gondolom, már te is lezongoráztad magadban a lehetséges kimeneteleket. Azért jöttetek, hogy megöljetek minket, így nincs okunk rá, hogy életben hagyjunk titeket. Az információtok viszont kell nekünk. Nézzük meg, hogy ér-e annyit a tudásotok, mint az életetek!

– Azonnal megöltök minket, amint elmondtuk, amit tudni akartok. Te mondtad az előbb. Mi okotok lenne életben hagyni minket?

– Jun valami játékról hadovált. Egy játékhoz pedig kellenek játékosok.

– Itt a játékosok megölik egymást.

– És akkor hogyan jutsz el a végéig?

Sokat gondolkodtam azon, mi szerepelhet a játékszabályzatban. Tegyük fel, hogy a város, amiben élünk, egy pálya. Ledobunk a térképre egy marék figurát, akiknek azt mondjuk, öljék meg egymást. Egyetlen valaki marad életben, és mi történik, amikor elvágta az utolsó torkot? Nincs játékmester, aki átadná neki a jutalmát, és nincsenek is ellenfelek, akik arra ösztönöznék, hogy előrébb haladjon. Hacsak nem figyeli valaki az egész folyamatot. Játékmester nélkül az egész járték meghal akkor, amint meghalnak a főszereplők. Csak úgy működhet ez a szisztéma, ha van egy játékmester, aki majd előlép a sötétből, és átadja a nyereményt, vagy újabb kalandra invitálja a győztest. Ha pedig van ilyen személy, akkor az nekünk, játékosoknak, közös ellenségünk, mert ő az, aki belerángatott minket ebbe az egész őrületbe.

– Rossz ajtón kopogtatsz. Én nem ismerem a játékot úgy, mint a mester. Ezt a beszélgetést vele kellene lefolytatnod.

– Tőled nem is ezt akarom megkérdezni. Meg akarom érteni, mi ez a mester-tanítvány dolog köztetek. Jun azt mondta, én is játékos vagyok, de nekem nincs árnyékom.

– Nem vagyok a tanítványa. A szolgája vagyok.

– Mesélj erről!

– Miért tenném?

– Mert ezzel megmentheted az irhátokat. Elmondom, mit gondolok. Ti ugyanolyan áldozatai vagytok valaki, vagy valakik mesterkedésének, mint mi. Én azt akarom elkapni, aki ezért felel. Ti döntitek el, hogy a társaim lesztek-e ebben, vagy akadályozó tényezők.

Életveszélyes együtt dolgozni azzal, aki őszintén közölte, hogy az életedre akar törni, de ez volt az egyetlen módja annak, hogy Jun ne csak szem előtt legyen, de segítsen is előre jutni. Ő többet tudott a játékról, mint én, és csak úgy szedhettem ki belőle az információt, ha együtt haladtam vele. Szemtől szemben egy olyan kaliberű alak, mint ő, soha nem fedte volna fel a lapjait. Morzsákból kellett táplálkoznom. Vagy, ha már ő küldte nekem, apró darabokból összetenni a kirakóst.

– Rendben. Elmesélem, hogy miképp éltünk korábban, de ne hidd, hogy bármilyen terhelőt is mondok a mesteremre!

Hiszen már most is ezt teszed… – gondoltam, és kissé haragudtam magamra, amiért ilyen aljas módon játszok. Ilyenkor mindig felrémlett bennem Seunghyeon arca. Olyan érzés kerített hatalmába, mintha pontosan úgy táncolnék, ahogy ő fütyül. Pedig semmit se akarta jobban, mint a lehető legkevésbé hasonlítani rá.

Hála Nyolcasnak, sikerült megismernem egy idegen, és számomra teljesen elfogadhatatlan világot.

 

Eight:

Nem emlékszem, hogyan kerültem oda, csak azt tudom, hogy nagyon fiatal voltam, amikor az intézetbe vittek. Egy elzárt, mindentől távol eső külföldi típusú palotában éltem együtt rengeteg másik fiúval. A különböző korcsoportú srácokat, függetlenül a koruktól két nagy, átléphetetlen választóvonal kényszerítette a hierarchia két fokára.

Léteztek a szolgák, és léteztek a tanítványok. Az egész intézetet egyetlene ember, a főmester irányította, egy ijesztő, magas, kegyetlenarcú alak. Úgy féltem tőle, mint a Sátántól. Még csak ránézni se mertem, folyton a cipőjét, vagy maximum a sétapálcájának aranyozott gombját figyeltem, ha elé kellett állnom.

Engem a szolgák közé osztottak, és egész életemben arra képeztek ki, hogy annak a tanítványnak – aki számomra a mester címszót kapja meg, amint hozzá kerülök –, a védelmezője és kiszolgálója legyek. Akármit is kér, nekem teljesítenem kell. Tanultam harcművészetet, fegyverhasználatot, elsősegélyt, de háztartást, illemet és nyelveket is. Egyszerre kellett titkárnak, bűntársnak, házvezetőnek, orvosnak, védelmezőnek és akár szeretőnek lennem. Bármit, hangsúlyozom, bármit meg kellett tennem, amit a mesterem kért. Igazából, nem rendelkeztem szabad akarattal, és ez teljesen normális volt a számomra. Így nőttem fel. Nekem ezt tanították, hogy mivel szolga vagyok, szolgálnom kell. Ha pedig a mesterem azt akarja, meg is halok érte gondolkodás nélkül. Nem számítok, csak egy szám vagyok. Én, Jun esetében nyolcadik a sorban. Az előző hetet már megölte.

Így éltünk a birtokon, amit intézetnek neveztünk, és egyre kevesebben lettünk. Nem csak a szolgák haltak meg, mert a nagymester túlságosan gyengének ítélte őket, vagy esetleg balesetet szenvedtek egy gyakorlat során, de a tanítványok is fogytak.

Aztán egy nap, Jun megölte a nagymestert, és ő lett az intézet új vezetője. Első lépésnek saját kezűleg legyilkolta a korábbi tanítványtársait, majd minden megmaradt szolgát magához vette. Az ezt követő évünk abból állt, hogy segítettünk Junnak megtalálni a többi játékost, és útközben folyamatosan hullottak a szolgák is. Mindig csak annak van száma, akit Jun éppen főszolgának tart, a többiek csak szimplán szolgák. „Hé, te!”, „Kerekarcú”, ”Feketehajú” ilyesmi megszólítások előfordultak, de mivel nincs nevünk, megnevezni se lehet bennünket.

A mesterek és szolgák világában én csak egy apró szög voltam a nagy gépezetben. Bármikor pótolni lehetett, ha elhasználódtam.

 

Kris:

Amit Eight elmesélt, nem volt kicsit se demokratikus berendezkedés. Kirekesztő, embertelen, őskori és ostoba ötlet, hogy egyeseket felemelünk, mert ügyesebbek, mint a többiek, és a maradékot tölténynek használjuk. El sem hittem, hogy ilyesmi létezett, sőt, talán a világ különböző pontjain még mindig működnek ehhez hasonló gyűjtők. Eight nem emlékezett rá, hogyan került oda, de azt mondta, egészen kisgyerek volt még. Valószínűleg elrabolták. A gyerekek eltűnése egy világméretű probléma, és csak az amerikai adatokat figyelembevéve, nem is lehetetlen kivitelezni egy ilyen komplexum létrehozását. Csak az Államokban majdnem fél millió gyerek tűnik el évente. Ha ezt lebontjuk, akkor nagyjából 38 000 tűnik el havonta, 1277 naponta, 106 óránként. Tehát, ha akarsz egy általánosiskolányi gyereket, és minden eltűnt gyerek hozzád kerül – ami persze lehetetlen –, bőven elég 4 órán át ezzel foglalkoznod. Bizonyára nem így történt, de a nagymester, aki létrehozta az intézetet, ahol Jun és Eight felnőtt, pontosan azon alapult, ami ebben az egészben igazán szomorú. Azoknak a szülőknek, akiknek eltűnt a Jhonny-ja, ő a világ egyetlen Jhonny-ja, de a nagy egészben csak egy számadat. És mennyi ilyen eltűnt gyerekes ügy van egy-egy rendőrség lezáratlan kartotékjában.

– Eight. Én soha nem éltem ilyen intézményben. Mindig is a családommal voltam. Pedig Jun szerint én is játékos vagyok – vettem vissza a szót Eight-től. Bár az eight valóban nyolcast jelentett, próbáltam úgy tenni, mintha csak egy becenév lenne, és személynévként gondoltam rá.

– Azokat, akiket eddig megöltünk, mind hasonló helyen éltek, de ez nem kötelező elem. Kivételnek itt vagy például te.

– Vagyis, a ti felfogásotok szerint Seunghyeon az én mesterem?

– Igen. Ez biztos. Seunghyeon az előző játékban is ott volt. Sőt, a mesterem valószínűleg ismerte is.

Seunghyeon kisfőnök volt, több ember is alá tartozott, de jobbkezének valóban magamat mondhattam. Tao pedig örökké engem védett. Tao lenne az én szolgám? És mi a helyzet Wonwoo-val? Ő egy árvaházból került Kyuwonhoz, és megkapta maga mellé Mingyut, mint segítőt. Igen, a mintázat tényleg ugyanaz.

– Azt mondtad, hogy megöltetek már játékosokat. Mi van az ő főnökeikkel?

– Őket általában már megölték a tanítványaik. Te is végeztél Seunghyeonnal.

Én azért nem így mondanám. Egészen pontosan Donghae lövedéke végzett vele, de az igaz, hogy Seunghyeon tényleg kikerült a képből. Kyuwont szintén lelőtték, így Wonwoo felszabadult. Ő viszont még üzenetet sem hagyott hátra, amiben az örökösét keresné.

– Beszélek Junnal – mondtam Eightnek, amikor kinyitottam az ajtót. Éppen csak visszafordultam a folyosó felé, és megpillantottam Junt. Egy tizedmásodperc alatt lepergett előttem az életem. Mit keres itt?

– Hello – mosolygott rám kedélyesen, és belépett a szobába. – Jöttem kiszabadítani a szolgámat – közölte, mintha csak annyit mondott volna, hogy megszomjazott, és leugrott a konyhába egy üveg vízért. Mintha nem is lett volna fogva tartva.

Ahogy gyorsan végig néztem rajta, azonnal feltűnt, hogy véres a keze. Az őrök minden bizonnyal megpróbálták feltartóztatni, és csak remélhettem, hogy nem ölte meg őket. Legszívsebben azonnal oda rohantam volna, ahol raboskodott, hogy ellenőrizzem az emberek állapotát, de tudtam, ha szem elől tévesztem Junt, azonnal kámforrá válik.

Jun odasétált a szolgájához, pár könnyed mozdulattal először az asztalról választotta le a láncot, majd a bilincseket szerelte le a vékony csuklókról. Azt hittem, majd ledobja a földre, és a figyelmét felém fordítja, de ehelyett körbe tekerte a láncot Eight nyakán, és fojtogatni kezdte.

– Ki adott neked engedélyt arra, hogy pofázz? – sziszegte a fülébe. Nem viccelt, vagy ijesztgetett, Eight arca először vörösbe fordult, majd egyre lilult.

– Azonnal engedd el! – szegeztem rá a pisztolyomat.

– Nézd csak, 8-as! Élő pajzs lehetsz. Megtiszteltetés úgy meghalni, hogy értem teszed. – Mintha csak ketten lettek volna a szobában, Jun annyira semmibe vett, mintha csak egy berendezési tárgy lennék.

– Engedd el, Jun! Ha helyes a következtetésem, Eight fontos eleme lehet a kirakósnak. Minden játékosnak van egy segédje. Ez biztosan nem véletlenül van így.

– Mondj jobbat, de nagyon siess, mert nemsokára megfullad! Van egy csomó másik szolgám.

– De ide jöttél megmenteni. Itt is hagyhattad volna, hogy meghaljon, hiszen van egy csomó másik szolgád – használtam fel ellene a saját érvét.

Ezzel fogást találtam rajta, elengedte a szolgáját. Eight a földön görnyedve krákokott, és sípolva vette a levegőt, de Jun nem engedte, hogy orvosért hívassak. Azt mondta, Eight számára ez semmi, ennél sokkal súlyosabb dolgokat is túlélt már. Ne foglalkozzak a hangokkal, zárjam ki, mintha csak kinti ricsaj lenne. Nem hittem el, hogy létezik valaki, akinek ennyire ne lenne lelke. Persze, folyamatosan emlékeztetnem kellett magam arra, hogy Jun is csak egy áldozat. Azért olyan, amilyen, mert így nevelték fel. Nem tehet róla.

– Te vagy az első játékos, akivel leülök tárgyalni. Mondjuk, te is vagy az egyetlen, akinek sikerült elkapnia. Igaz, ez a nő hibája volt. Lehet, vele kellene beszélnem.

– Yenri azonnal levágná a fejed, ha a szeme elé kerülnél.

– Nem adom olyan könnyen magam – vigyorodott el, és hosszú ujjaival az asztallapon dobolt. Eszembe jutott, hogy JS pontosan ugyanezt csinálta, mielőtt Donghae lekísérte volna az alaksorba.

– Beszéljünk JS-ről. Mi a történetetek? – kezdtem egy kevésbé komoly témával.

– Tényleg JS most a legfontosabb? Fura egy fickó vagy te. Ha nem néztem volna utánad, azt is mondhatnám, hogy teljesen bolond vagy. Viszont melletted szól, hogy Seunghyeon tanítványa vagy. Ő pedig a maga nemében legendás játékosnak számított.

Már megint Seunghyeon, meg az ő fene nagy hírneve, amiről én és a Liliom is először Juntól hallottunk. Nem akartam kimutatni Jun felé, hogy mennyire idegesít ez a téma, így nyugalmat álcáztam, és konokul kitartottam JS témája mellett.

– JS ugyanolyan tanítvány volt, mint én. Szobatársak voltunk, de ő mindig is gyenge idegrendszerrel bírt. Sokszor látomások törtek rá, magánkívül viselkedett és állandóan rajzolt. A nagymester egy ideig nagy reményeket fűzött hozzá, aztán elkönyvelte, hogy szimplán csak bolond, és benyomta a diliházba. JS használhatatlan volt, így nem kellett neki, de, ahogy később megtudtam, JS nem hal bele a kezelésekbe. Azért is örültem, hogy egy helyen vagytok, mert így két legyet üthettem egy csapásra.

– De JS-t felköszöntötted, és nem megtámadtad. Ha ő is potenciális ellenséged ebben az őrült játékban, akkor miért nem vele kezdted?

– Őt nem akarom megölni. Nem ellenfél a számomra, hiszen már kinti ember lett.

– Kinti ember?

– Ezt a szót használtuk az intézetben azokra, akik a birtokon kívül éltek. Azokra, akik nem olyan különlegesek, mint mi.

Nem éreztem magam különlegesnek, és nem is néztem le az embertársaimat azért, mert őket nem nyomták be valamilyen agyament játékba. Mind egyenlőek vagyunk. Lehet, hogy egyesek jobb képességekkel rendelkeznek, mint mások, de nem lehet kategorizálni az emberiséget. Mindenki másban jó.

– Jun, ha jól átgondolod, be kell látnod, hogy azzal, ha megölsz mindenkit, nem jutsz előrébb. Ott fogsz állni a végén, és nem tudod, mit kell csinálnod.

– Vannak nyomok. Szerinted mégis hogyan találtam meg a többieket? Az egyikük mindig elvezetett a másikhoz.

– És mi lesz a végén? Mi lesz, ha mindenkit legyőzöl?

– Én leszel a legjobb. Ez a lényeg. Egynek kell maradnia a végén.

– Értem, de mi lesz utána? Mi fog történni, ha mindenkit legyőztél?

– Hát, ezt csak azután tudjuk meg, hogy valamelyikünk meghal.

Ez ostobaság – makacsoltam meg magam. Eszement öldöklés valamiért, amit még csak nem is tudsz, hogy micsoda. Ha egy hatalmas kincs lenne belebegtetve, talán még érteném is, hogy a sok hülye belevág, hogy megszerezze. De itt nincs kincs. Kapsz egy szalagot vagy egy kupát „Te vagy a legjobb gyilkos” felirattal, és beteheted a vitrinbe? Ennek semmi értelme.

– A mestered soha nem mondta, hogy mi az értelme a játéknak?

– Miért mondanám el? Miért ne fordítsam ellened a fegyvered, és zárjam rövidre ezt a társalgást? Győzz meg!

– Együtt tovább juthatunk. A végén meg majd elválik, hogy melyikünk az erősebb.

– És honnan tudod, hogy nem foglak az első adandó alkalommal hátba döfni?

– Hát…nincs mivel. A tőröd Yenrinél van.

Jun szeme megvillant, és ezzel lebuktatta magát. Az a tőr volt az ő gyengéje. Kellett neki, nem tudom, milyen okból, rejtett-e valamilyen titkot, vagy kötődött hozzá, de akarta, és azzal, hogy nálam – illetve a kínai királynőnél volt –, helyzeti előnybe kerültem.

– Csak azzal az egy feltétellel közösködöm veled, ha visszaadjátok a tőrömet – egyezett bele Jun a szövetségbe.

– Kizárt dolog. Az Yenri családjáé. Soha nem adná át neked. Megkapod JS-ét helyette.

– Az a tőr az enyém! – emelte meg a hangját Jun, és Eight arcából ítélve ez semmi jót nem jelentett. – Ha annyira akarod a szövetségem, elintézed annál a szukánál, hogy visszaadja! Addig ígérem, hogy nem fogok rátok támadni. Fegyverszünetet tartunk a tőröm visszakapásáig. Utána meglátom, hogy érdekelsz-e annyira, hogy életben hagyjalak.

Arrogáns pöcs – húztam el a számat, de bele kellett mennem az alkuba. Ő sokkal többet tudott a játék világáról, mint én, észrevehetett olyan összefüggéseket, olyan nyomokat, amely az én szemem előtt rejtve maradnak. Csak rá kellett vennem, hogy segítsen, és a tudta nélkül, de folyamatosan információkat csöpögtessen nekem.

– Áll az alku. Megszerzem neked a tőrt, de cserébe te nem gyilkolászol addig. Senkit nem ölsz meg. Eight-tet sem.

– A szolgámról én döntök, de a többi ember esetében kis ideig vissza tudom fogni magam. Legyen így – nyújtott kezet Jun, és úgy mosolygott, mintha maga lenne az ördög, akivel éppen alkut kötök.

Nagyon reméltem, hogy nem fogok úgy járni, mint Faust.

 

Jun:

Minden játékos úgy játszik, ahogy a mestere játszani tanította – gondoltam, amikor önként és sértetlenül távoztam az Arany Liliom bázisáról. 8-as próbált halkan köhécselni, és legszívesebben pofon vágtam volna, amiért egyáltalán hangot mer kiadni. Nagy mákja, hogy nem öltem meg azért, amiért engedély nélkül fecsegett. Végül is, a locsogása pont elegendő volt ahhoz, hogy felkeltse Kris figyelmét, és még jobban belesodorja magát abba a lehetetlen ötletbe, hogy a végéig együtt dolgozzunk. Én pont ugyanúgy használni akartam őt, mint ő engem. Csakhogy ő, mint egy inkább kinti, mint benti személy, tartotta volna magát a megállapodáshoz, és a végéig vár a kiiktatásommal, én bármikor nagyon szívesen megölöm.

A mestereink mestereinek idejében Seunghyeon mestere úgy élte túl a Démon nevű játékos elleni játékot, hogy összefogott a többiekkel, és kihúzták együtt, amíg a mestereink mestereinek mesterei le nem állították a játékot. Seunghyeon ugyanezt a taktikát alkalmazta a saját játékában. Ő nem különböző fegyverekre támaszkodott, hanem az eszére, a leleményességére, az alakoskodására, és arra a különleges képességére, hogy tudta, mikor kivel kell szövetkeznie a túlélésért. Kris pontosan ugyanazt csinálta, amit a mesterétől látott. Felismerte, hogy nem tud legyőzni se pisztollyal, se késsel, így szövetséget ajánlott.

Azt kérdezte tőlem, mi történik, ha valaki nyer. Honnan tudhattam volna addig, amíg nem nyertem? Persze, a mesterem ígérgetett tudást, hatalmat, különleges erőt, de ezeket mind dajkameséknek véltem. Minden egyes gyilkolással fejlődtem, hiszen az ellenfelem fölé kellett kerekednem. Így a végén valóban az összes tapasztalat, amit a játék során szereztem, hozzám tett, de ha már generációk óta játszották ezt a játékot, kellett, hogy legyen a végén valami, amit még a mestereink sem tudtak elérni. A játékokat mindig egy kijelölt helyen bonyolítják le, általában egy város valamely „kinti emberektől” távoleső részén. Pontosan nem tudhatod, hány ellenfeled van, de Seunghyeon is megnyerte a sajátját. A mesterem is túlélte a sajátját, amit a Démon nevű nyert meg. Valaki mindig nyer. Valamikor megtudják, hogy vége van. Valahonnan megtudják, tehát mi is meg fogjuk tudni. Vagyis, pontosabban én. Merthogy a tökéletes pillanatban, amikor már nem lesz szükségem Krisre, azonnal végezni fogok vele. Lehet, hogy kivágom a fejéből azt a nagyra tartott agyát, amivel azt hiszi, hogy fölém kerekedhet.

– 8-as, szedd össze magad, és trombitáld össze a többieket! Seregszemlét kell tartanom – adtam ki a parancsot a szolgámnak.

Egy raktártelepen húztuk meg magunkat. Az egyik raktárat átépítettem lakássá, a gurulós, mozgatható válaszfalakkal bármikor újjá tagolhattam a teret. Erre szükség is volt, mivel biztosra vettem, hogy már nem lesz szükségünk sok szobára.

Kris-éknek sikerült megszabadítania pár követőtől, de még így is maradt vagy nyolc emberem 8-ason kívül. Szánalmas látványt nyújtottak. Sebesülten, megverve, fáradtan, büdösen és koszosan álltak elém. Emellett pedig rettegtek tőlem. Erre meg is volt a jó okuk.

– Hány ember kell ahhoz, hogy becsavarj egy villanykörtét? – kérdeztem, és a kezemet nyújtottam 8-as felé. Még mindig nem tehette túl magát azon, hogy majdnem megfojtottam, mert értetlenül nézett rám. – Szedd össze a fegyvereket, te idióta!

8-as körbe ment és megmotozta a többieket. Nem sok töltényük maradt, se fegyverbe való, se elhajítandó. A csillagokat és dobótőröket a földre szórtam, a töltényekkel pedig megtöltöttem egy pisztolyt.

– Feltettem egy kérdést, és még nem kaptam választ – emlékeztettem az embereimet, hogy mélyen kussolnak. – Hány ember kell ahhoz, hogy becsavarj egy villanykörtét?

Bután és ijedten néztek egymásra, azt várva, hogy ki mer megszólalni, ki próbálja meg kitalálni a jó választ. Egyáltalán okos döntés-e megragadni a szót, vagy jobb, ha csak csendben maradnak.

– Segítek. Nulla. Mert majd én megcsinálom! Mert ti nem értek semmi! – üvöltöttem rájuk, és úgy, ahogy álltak, sorba agyonlőttem őket.

A filmekben vagy nem mutatják, vagy eltúlozzák azt, ha valakit fejbe lőnek, de az bizonyos, hogy nagy rumlit hagynak maguk után a vérző tetemek. Nekem pedig nem volt kedvem végig hordani a vérüket a lakáson.

– Takaríts fel, 8-as! – adtam ki a parancsot, és az egyik hullára dobtam a fegyvert.

Elfáradtam, és a fogság miatt fürödni sem tudtam, így mindenképpen szükségem volt egy zuhanyra. A raktárat, amikor megszereztem, már átalakították lakássá, így nem kellett bajlódnom se a konyha, se a fürdőszoba kialakításával.

Jól esett, ahogy a forró víz végig masszírozta az izmaimat, kissé elgémberedtem az ájulásban. Az a rohadt ribanc leütött. Alig vártam, hogy újra találkozzunk, és azzal a flancos kaszájával vágjam darabokra. Még hogy övé a tőröm! Azt akkor szereztem magamnak, amikor megöltem azt a nyavalyás mesteremet. Évekig szenvedtem érte, és ő azt hiszi, hogy valami hülye családi leganda miatt majd birtokolhatja? Nevetséges. A tőr engem illetett, és még jól is jött, hogy viszályt szítsak az ellenségeim soraiban. Én azt kértem a segítségemért, Kris pedig magának akarta a szövetségemet, így biztosra vettem, hogy megkörnyékezi a kínai szajhát. Ha összevesznek ezen, nekem csak jó. Minél gyengébb a Kris körüli kompánia, annál sebezhetőbbé válik.

Mire végeztem, és a hajamból már sikerült felitatnom a víz nagyját, 8-as feltakarított, és alig leplezetten itatta az egereket.

– Te meg mit bőgsz? – kérdeztem. 8-at gyerekkorunk óta ismertem, bár sokáig csak egy szolga volt a sok közül. Viszont egy nagyon kivételes szolga, ugyanis tökéletesen ráhangolódott a hangulatingadozásimra. Pontosan tudta, mikor várok választ egy kérdésre, és mikor… Hogy is mondják ezt? Költői?

– Csak siratom a többieket – vallotta be félszegen. A hangja furcsán csengett, bizonyára a fojtogatás miatt.

– Mit siratsz rajtuk? Használhatatlanok voltak, ráadásul árulók is. Meg sem próbáltak megmenteni.

– De most már csak ketten maradtunk. Tényleg csak mi ketten.

Ez való igaz. Azok, akiket agyonlőttem, velünk együtt nőttek fel az intézetben, bár számomra nem jelentettek semmit. 8-as talán jobban kötődött hozzájuk, hiszen ő konkrétan velük élt. Ugyanolyan szolgák voltak, mint ő. Talán még egy asztalnál is étkeztek, vagy egy csapatban játszottak az udvaron. 8-as azt azonban nem felejthette el, hogy mindegy, kivel osztozott a gyerekkorán, a végén a lényeg csak annyi, hogy hozzám tartozik. Most pedig már csak és én maradtam neki a múltjából.

– A ribanckirálynő elvette a tőrömet. Ha Kris ügyes, nemsokára visszaszerzi nekem. Ha a nő okos, eltűnik. Ha hülye, és azt hiszi, nem állok bosszút rajta, amiért elvette a tulajdonomat, hamar meg fog halni.

– Mester, elővigyázatosnak kell lenned. A kaszával olyan mozdulatokat is tud, amiket nem ismersz. Össze kell dolgoznunk ellene. Én mindenben segítek neked.

– Nincs is más választásod – emlékeztettem, és végigsimítottam a lánc nyomán a nyaka mentén. Az érintésemre felszisszent. – Hozzászoktam, hogy kiszolgálsz, de el tudom látni magam, ha úgy adódik. Nagyon vigyázz magadra! Ebben az új helyzetben Kris azon lesz, hogy aláássa a kettőnk viszonyát. Ugye tudod, hogy hol van a helyed?

– Melletted.

– És még?

– Ott, ahol akarod, mester – válaszolt 8-as ügyesen. Azt szerettem benne igazán, hogy ő ezeket nem félelemből mondta, hanem teljes meggyőződésből. El sem tudta képzelni, hogy élhetne máshogy.

És ennek így is kellett maradnia. Vigyáznom kellett, hogy Kris ne fertőzze meg az amerikai dumájával a szabadságról meg az egyenlőségről. A világban semmi sem egyenlő. Vannak erősek és vannak gyengék. Az erősek pedig azt tesznek a gyengékkel, amit csak akarnak.