Vérháló (6. évad): 1.fejezet: Játékmester

 

Kris:

Amikor Jun bejelentette, hogy a játék kezdetét veszi, azt hittem, a sötétségből majd előugranak a már beszivárgott emberei, és ádáz csata veszi kezdetét. Percekig vártunk megfeszített izmokkal, lövésre készen, de csupán annyi történt, hogy Jixing elment a kapcsolótáblához, és visszahozta a világosságot. A kamerák alapján senki nem tartózkodott még csak a főhadiszállás közelében sem, de azért készenlétben maradtunk.

– Szóval, JS, honnan is ismered ezt a Jun nevű srácot? – tettem fel a tízmilliós kérdést.

– Nem emlékszem.

– Elég volt ebből a kamu amnéziából! – rivallt rá Donghae, és a fegyverét még mindig a festőre szegezte. – Ideje, hogy kitálalj, ki is vagy valójában!

JS legkisebb jelét sem mutatta a rémületnek, mintha nem is egy fegyver csöve szegeződne rá. Hosszú, fehér ujjaival az asztallapra rajzolt egymásba fonódó köröket.

– Csak arra emlékszem, hogy egy szobába vagyok, odakint vihar dúl, és ez a fiú, Jun is ott van velem. Le tudnám festeni a szobát, de nem tudom megmondani, hol lehet. Vagy hogy egyáltalán létezik-e még.

Megpróbáltam felidézni, mit is tudok JS-ről. Ő az Arany Liliom tetoválóművésze, aki feltalálta a különleges arany tintát, ami a szervezet egyentetoválásainak különlegességét adja. Szabadidejében fest és kissé elvarázsolt figura.

– És hogyan magyarázod, hogy bármilyen kezelésnek is vetettek alá téged, soha semmi nem hozott változást? Hogyan cselezted ki az orvosokat elviekben kiszolgáltatott állapotban? – Donghae nem adta fel, és újabb és újabb részleteket fedett fel abból, amit ő tud a titokzatos festőről.

JS-re nem hatottak a kezelések? – döbbentem meg én is. Nem voltam túl képzett a pszichiátriai eljárásokban, de annyit azért kilogikáztam, hogy lehetetlen, hogy legalább az egyik ne hasson. Már csak maguk a gyógyszerek is olyan erősek, hogy katatón állapotban kellett volna, hogy folyjon a nyála, ahogy a szemközti falat bámulja.

– Csak részleiben emlékszem a kórházakra, úgyhogy biztosan sikeres volt az ügyködésük – húzta el a száját JS. – Ha Junra vagytok kíváncsiak, nem tudok mást mondani róla. Eddig azt sem tudtam, hogy így hívják. Ha valami az eszembe jut, szólni fogok.

– Rendben, a zárka ingerszegény környezete majd segít, hogy az emlékezésre tudj koncentrálni – ragadta meg Donghae a festő karját, aki olyan szélsebesen fordult ki a szorításból, vette el a hivatásos katonától a fegyvert, és szegezte egyenesen a homlokára, hogy követni is alig tudtam.

– Köszönöm a kedvességedet, de segítség nélkül is odatalálok.

Donghae leplezetlen haraggal a szemében vette vissza a fegyverét, és bár ezt követően már nem ért a festőhöz, ahogy haladt mögötte, végig a gerince felé tartotta a puska csövét.

Nem tudtam, mit kellene mondanom vagy tennem a történtek után. Jun felbukkanása aggasztó volt és nem sokat tudtunk róla, vagy a terveiről. Gyilkolt, és láthatóan ez cseppet sem hatotta meg. Emellett fel tudta törni Yixing védelmi rendszerét, hogy lekapcsolja a fényeket, ami önmagában nem kis teljesítmény. Ezen felül pedig valahonnan a múltból ismerték egymást JS-szel. Mégis, ami engem a leginkább foglalkoztatott, hogy tud valamit Seunghyeonról, amit én nem. Jun azt állította, Seunghyeon az előző generációban nagy játékosnak számított. De mégis milyen játékban?

Utálom, ha nem értek valamit, de túl kevés információ állt a rendelkezésemre, hogy tovább haladhassak. A kezembe vettem a tőrt, amit JS az asztalon hagyott, és amiből volt egy pontosan ugyanolyan Junnak is. Ha megvizsgálom, talán észreveszek rajta valami. Valamit, ami segíthet tovább haladni. A tőr nem egy 21. századi fegyver, jól lehet használni közelharcban, ha az ember elég ügyes, el is hajíthatja, de nem repül olyan gyorsan, mint egy fegyvergolyó. Miért harcol ilyen idejétmúlt fegyverrel? – forgattam a tőrt, és a kiképzését tanulmányoztam. A markolat levélmintában végződött, a penge nagyon vékony volt, mégis megvolt a maga súlya. Kellett hozzá bőven erő, ha valaki el akarja hajítani.

Az éjszakát féléberen töltöttük, arra számítva, hogy Jun emberei megjelennek, és megpróbálnak végezni velünk. Az odafigyelésünk azonban hiábavalónak bizonyult, mert egyáltalán nem ért támadás minket. Éppen reggelihez készülődtünk, amikor megcsörrent a telefonom, Wonwoo keresett.

– Hyung, ma itt járt a lakásunkban egy fiú, és azt mondta, ha többet akarok tudni a mesteremről, menjek el a korábbi birtokra. Nem mondott magáról semmit, de ránézésre nem tűnt koreainak, a kiejtése viszont nagyon jó volt. Kerek, nagy szeme van, kicsi arca és mély hanga. Nagyon egyedi vonásai vannak, de nem tudom leírni. Van benne valami rettegést keltő kiismerhetetlenség.

Junt én is nehezen írtam volna le, de abban biztos voltam, hogy kiszámíthatatlan és kegyetlen. Nyugodtan modellnek nézhette egy laikus, hiszen nagyon keskeny és szép vonású arca van, de a tekintetében, a gúnyos mosolyában, még a szemöldökének ívében is van valami lenéző, valami veszélyes. Ritkán éreztem ilyet, de Wonwoo jól megfogalmazta, az keltett ilyen érzéseket, hogy nem tudhattad, mikor és mit tesz. Bár én csak a tévéképernyő közvetítésével találkoztam vele, még így is érződött az erős kisugárzása. Ha szemtől-szemben álltam volna vele, bizonyára ugyanazt éreztem volna, mint egy kisegér, ami attól retteg, a kígyó melyik pillanatban fog lecsapni rá villámgyors mozdulattal.

Azt sem tudtam volna megmondani, hogy Jun pontosan milyen nemzetiségű. Se az arca, se a bőrszíne nem segített. A koreait túl jól beszélte, rég élhetett az országban, de mégsem volt olyan, mint Donghae-jé vagy a nagyfőnöké. Nem született az országban. Valahol máshol kellett elsajátítania az anyanyelvét, majd onnan fiatalon kellett Dél-Koreába érkeznie. Mint nekem vagy a középiskolai osztálytársaimnak nagy részének.

A másik, ami aggasztott, hogy Wonwoo azt mondta, a fiú, aki megrémítette a lakásában járt. Nem a lakásánál, hanem a lakásában. Tehát könnyedén bejutott, és észre sem vették. Pedig Wonwoo is egy mesterrel nevelkedett, nem hittem, hogy ne venné észre, ha valaki be akarna törni hozzá. A fiú vagy úgy mozgott, mint az árnyék, vagy valamivel letompította Wonwoo érzékeit.

– Ma este megejtjük a találkozót vele – tájékoztattam Wonwoot, miután egyeztettem Donghae-val és a csapattal. –  Nyugodj meg, nem leszel egyedül. Amíg be nem sötétedik, a biztonság kedvéért legyetek készenlétben. Ha egyszer bejutott a lakásotokba, megteszi újra. Valószínűleg figyel titeket, veszélyes lenne, ha idejönnétek. Valószínűleg Jun embere, vagy talán ő maga. Ne gyertek ide a főhadiszállásra! Nem hiszem, hogy a fiú bántana a megbeszélt időpont előtt, azt akarja, hogy ti menjetek az ő találkozóhelyére. Valami van ott, amit mutatni akar nektek.

A tőr volt az egyetlen nyom Junhoz. Ha rájöttem, kik használtak ilyet, többet megtudhattam róla. Miután letettem a telefont, azonnal a bázis könyvtárrészlegére mentem, hogy felkutassam az antik tőrökről szóló könyveket. Lapozgattam a vastag köteteket, és arra gondoltam, mi minden veszhetett oda, amikor az előző épület felrobbant. A nagyfőnök, amit tudott, újra beszerzett, de olyan ritkaságok is lapultak a gyűjteményében, amit nagyon nehezen lehetett pótolni. Folyton az járt a fejemben, hogy előfordulhat, régen volt egy pont olyan lexikonunk, aminek ezúttal a hasznát venném a kutatásban.

A könyvek semmit nem segítettek, és az internetet is hiába bújtam. Aztán eszembe jutottak a tőrösök rejtélyes társulata, róluk pedig Kína, és felcsörgettem a kínai hercegnőt, hátha tud segíteni.

– Köszönöm Yenri, hogy szakítasz rám időt! – köszöntöttem Kína úrnőjét, és a belső kamerából átváltottam külsőre. – Mond neked valamit ez a tőr?

– Mégis honnan szerezted ezt? – pattant fel ültéből a maffiafőnöknő.

– Megjelent egy fiú, akit Junnak hívnak, és valami játékba invitált meg, aminek köze van a korábbi főnökömhöz. Ez itt JS-é, a tetoválónké. De Junnak pont ugyanilyen fegyvere van.

– Az lehetetlen. Ez a mi törünk. Úgy értem, a családomé. Várj, mindjárt megmutatom!

Yenri végighalad a folyosókon, majd megállt egy ponton, és ő is változtatott a kamerán. Egy festményt mutatott a kép, rajta egy nagy sárkánnyal, aki az egyik markában egy kaszát tartott, a másikban egy tőrt. A készülék kissé homályosan adta vissza a kisebb fegyvert, hiába próbált meg Yenri rázummolni, de annyi biztosan látszott, hogy nagyon hasonlít Jun és JS darabjára.

– Mi két tőrt ismerünk. A képen viszont csak egy van – merültem el a részletekben.

– Az egyik bizonyára másolat. Vagy mindkettő. De lehet, hogy ez a Jun tudja, hol van az eredeti. Azonnal Koreába megyek. Ez uralkodói ereklye, nem lehet egy jöttment senkinél!

– Akkor ne bajlódj sokat a pakolással, mert este lesz egy találkánk vele.

 

Yenri:

Amikor kisgyerek voltam, apám sokat mesélt a családunk történetéről. A keresztény időszámítás előtt 1046-ban taszították le a trónról Shang Di Xint, a Shang dinasztia utolsó királyát. Miután világossá vált, hogy veszíteni fog, körbe vette magát a kincseivel, és felgyújtotta a palotáját. Ezt követően már az őseim uralkodtak, egészen 790 évet, akkor ugyanis új dinasztia kezdődött, de csak a történelemben, valójában onnantól kezdve vonultunk az árnyékokba, hogy a háttérből irányítsuk az ország ügyeit.

A családom, és így a szervezet szent állata is a feketesárkány, amely pikkelyeinek szélét vér festi vörössé. A hátamon is ott díszeleg hatalmas, tetovált alakja, de a palotában rengeteg festmény, szőttes, fafaragvány emlékeztet a sárkány hatalmasságára.

A festményen, ami előtt apámmal gyakran megálltunk, amikor még gyerek voltam, a sárkány két fegyvert tart a markaiban, a kaszát és a tőrt. A családi legenda szerint minkettő az a fegyver, amellyel az őseim elűzték a zsarnok királyt, és megszerezték a hatalmat. E szerint a kaszámnak több mint háromezer évesnek kellene lennie, amit lehetetlennek tartottam, hiszen pont olyan éles és fémes, mint akkor volt, amikor gyerekként először megcsodáltam. Úgy sejtettem, miután az adott darab elhasználódott, a felmenőim készítettek egy újabb másolatot, ugyanazokból a fémekből, de a kornak megfelelő modern eljárással. Ha a tőrből kettő van, vagy akár több is, a sok másolat közül meg kell lennie valahol annak is, amely a tökéletes arányokat és szabályokat követi. Ha pedig ez a bizonyos Jun tudja, hol van, át kell adnia nekem. Ez a fegyver az én családomat illeti, tehát az enyém.

A repülőút Kína és Dél-Korea között nem hosszú, beleszámolva a felszállást és leszállást is másfél óra, így hamar Kris-ék mellett lehettem. Habár nem ő volt az, aki vezette a szervezetet, én csak benne bíztam meg. Ő segített hozzá a hatalomhoz, így hálával tartoztam neki, és adtam is a szavára. Az apám nem véletlenül mosta át az agyát, és festette át a sárkány tetoválásának egy részét a mi színeinkre – ahogy az apám korábbi tanácsadója kikotyogta a kínvallatáskor. Kris megfelelő uralkodótársam lehetett volna Kínában, de tiszteleten és barátságon kívül nem éreztem iránta semmit. Mivel pedig az apám már többé nem szólhatott bele az életembe, magam döntöttem el, hogy kit akarok páromként látni, ha egyáltalán meg fogok házasodni.

A hagyományok kötöttek minden uralkodót, és Peking ősi klánjai nem szívesen fogadtak el egy egyedülálló nőt a trónon. Azt követelték, hogy helyezzem magam egy férfi gyámsága alá. Hiába léptünk már rég be a 21. századba, ők még mindig úgy hitték, egy szervezetet és egy országot csak egy férfi vezethet. Ostobák.

– Ez nem az, ami nekem kell – vettem a kezembe a tőrt, amit a Liliom festője birtokolt korábban. – Túl könnyű hozzá.

A kasza is nehéz volt, éppen ezért különleges kiképzést kaptam, hogy úgy tudjam forgatni, mintha pehelykönnyű lenne. Gyerekkorom óta edzettem vele, egészen addig, amíg meg nem szöktem otthonról. Amikor először a kezembe vettem, még olyan apró voltam, hogy a fegyverem árnyékot vetett rám. Bár még soha nem fogtam a kezembe, úgy sejtettem, a tőr is hasonló elgondolás alapján készült, egyszerre volt nehéz és könnyű, attól függően, ki forgatta.

A férfit, aki a másolatot birtokolta, a pincében tartották fogva. Nem láttam rajta verés nyomait, sebei sem vöröslöttek, tehát egyszerűen csak bezárták oda. Egy kődarabbal a falat véste, egymásba kapcsolódó karikák sora díszítette a téglát, de semmilyen nagyobb egészet nem alkottak, mintha csak egy sorminta elemei lennének.

– Honnan szerezted ezt a tőrt? – szegeztem neki a kérdést, köszönés nélkül.

– Mindig is nálam volt. Hogy mikor szereztem, arra nem emlékszem. Hiányosak az emlékeim.

– Rendben, akkor nézzük meg, arra emlékszel-e, hogyan kell használni. Kihívlak egy párbajra.

Még soha nem harcoltam olyannal, aki jobb lenne nálam. Az árnyéktechnikának hála, amely segítségével hangtalanul és villámgyorsan tudok mozogni, egyetlen ellenfél se rúghat labdába mellettem. A technika szintén a családom öröksége, ezt az őseim fejlesztették ki, nekem is az apám tanította meg, és egyszer talán én is továbbadom valakinek, akit méltónak tartok rá.

A pince elé állított őrök nem örültek, hogy kiviszem az udvarra a foglyot, ők azt a parancsot kapták, hogy ne hagyják, hogy a férfi elhagyja a börtönét. Végül a katonaforma férfi, akit Donghae-nak hívnak, engedélyt adott a párbajra. Kris és a kis kompániája a teraszról figyelték az összecsapást, a Liliom vezetője az erkélyről méregetett. Az öreg férfi tolószékben ült, ami ritkaság, hiszen egy bűnszervezet életében csak az erősek maradhattak életben. Nagyon tisztelhették az emberei, ha nem használták ki a fizikai gyengeségét, és támadtak rá egy óvatlan pillanatban.

– Nem fogok finomkodni veled. Lehet, hogy megsérülsz – figyelmeztettem a vékony festőt, aki olyan gyengének tűnt, hogy egy nagyobb széllöket is kárt tenne benne.

– Hölgyeké az elsőbbség – bólintott egy aprót. A tőrt úgy tartotta az ujjai között, mintha súlya se lenne. Nem ragadta meg erősen a markolatot, nem is vett fel védekező állást.

Ostoba – gondoltam, és meglendítettem a kaszát. Nagy kárt nem akartam tenni az ellenfelemben, így a karjára céloztam. A felületi sérülés talán majd feléleszti a harciszellemét. A kasza a bőr helyett fémet ért, hangos csattanással találkozott egymással a két fegyver. A tőr nem elég erős ahhoz, hogy el tudja ütni a kaszám, de hárítani képes volt.

Gyorsak a reflexei – ismertem el, majd egy könnyed lépést tettem keresztbe, az egyik első mozdulatot mutattam be, amit az apám tanított. Az árnyéktechnikát is bevető „kínai sárkányharapás” tökéletes arra, hogy megijessze az ellenfelet.

Éppen csak, hogy oda kellett volna csípnie a kaszának, de a fegyverem újra fémet ért. Nem értettem, hogyan lehetséges ez. Hiszen ezt még senki sem tudta korábban kivédeni. Csak az számíthat egy ilyen támadásra, aki…

Egymás után váltogattam a mozdulatokat, folyamatos védekezésre kényszerítve az ellenfelemet, de egyszer se sikerült megsebeznem. Mintha minden mozdulatomat ismerte volna. Tudva, hogy akár mély és súlyos sebet is ejthetek rajta, a „táncos sárkány kombinációt” vetettem be. Ilyenkor a kaszám hatósugara folyamatosan változik, néha kisebb köröket, félköröket ír le körülöttem, csak az képes sérülés nélkül megúszni, aki valaha találkozott már vele, és meg is tanították rá, hogyan védje ki.

Amint a kaszám éle a földbe szúródott a sarkamnál, tehát a kombó befejeződött, gyorsan végig futtattam a tekintetemet a vézna fiún. Vérzett a karja, sikerült megvágnom, de nem ment mélyre, tehát valamennyire sikerült eltérítenie a csapásomat. Biztos, hogy ismernie kellett a harcstílusomat. Valaki megtanította rá. Valaki kiképezte, hogyan élje túl, ha találkozik a kaszámmal.

– Ideje, hogy te támadj! – kiáltottam oda neki, de nem terveztem csupán védekezni. Azt akartam, hogy végre kialakuljon az adok-kapok.

Nem hittem el, amit látok. Ő is a „sárkányharapással” kezdte, és a „táncoló sárkányon” kívül – ami kimondottan a kaszához tervezett támadás – minden mozdulatomat felhasználta ellenem. Egy másoló? – fordult meg a fejemben a harc közben, de még ha a fegyverem mozgását némileg imitálni is tudhatta volna, a lépéseket, az árnyék-technikát nem lehet ilyen gyorsan elsajátítani. Ahhoz hosszú évek gyakorlása szükséges.

Feldühödtem, le akartam győzni, és kiszedni belőle, honnan ismeri a családom egyedi és titkos mozdulatait. Nem volt kínai, az apám soha nem tanította volna egy idegent, de még a leghűségesebb emberét se. Ezt a harcstílust csak családtagok ismerhették, vagy azok, akiket beemeltek a családba, mint például Yesung.

Mivel a táncoló sárkányt nem utánozhatta le, hiszen az a kasza egyedi kiképzéséből építkezett, újra azt vetettem be. Ezúttal, ha a végén nem rántottam volna még egy utolsót a fegyveremen, azt is képes lett volna kivédeni. Egyszer látta, de már össze is rakta, hogyan helyezkedjen ahhoz, hogy a legkisebb sérülést szerezze. Nem. Az lehetetlen. Senki sem tud ilyen gyorsan gondolkodni. Ráadásul az elsőt is kivédte. Ha nem látta már korábban, akkor nem tudhatta, hogyan védekezzen ellene.

A plusz csuklómozdulat cselezte csak ki, de elég gyors volt hozzá, hogy inkább elengedje a tőrt, mintsem megsérüljön a keze. Egy képzőművész nem engedheti meg magának, hogy megsérüljön a keze. Pontosan ezért támadtam oda.

– Honnan ismered ezeket a mozdulatokat? – csatoltam vissza a hátamra a kaszát. Zaklatott és fáradt voltam, rég nem izzasztott így meg senki.

– Te mutattad meg az előbb.

– Nem lehet ilyen gyorsan gondolkodni – hesegettem el a béna válaszát. – Valakinek meg kellett tanítania ezt neked.

– Lehet, hogy így volt, de ahogy mondtam, nem emlékszem a múltam nagy részére.

Érdemes lett volna átvizsgálni a tudatát, hátha az apám az ő fejébe is beleturkált. De ez akkor se magyarázná, miért taníthatta meg neki a családunk örökségét. Ráadásul az apám már nem élt, én magam fejeztem le, így válaszokkal se szolgálhatott. Csak úgy tudhattuk meg az igazságot, hogyha a festő visszanyeri az emlékeit.

A párbajt követően a rab visszakerült a zárkájába, én pedig Kris-ékkel tartottam, hogy átbeszéljük az esti találkozó részleteit. Jun egy házba hívta a Wonwoo nevezetű fiút, tehát már fel kellett térképeznie a helyet korábban. Talán ott is tartózkodott éppen, így nem biztosíthattuk belülről. Kívülről persze küldhettünk a fiúval lövészeket, akik körbeveszik a házat, és lelövik Junt, de nem tudhattuk előre, mennyi emberrel dolgozik az ellenség.

– Tegyetek úgy, ahogy jónak látjátok, én a tetőn keresztül fogom megközelíteni a házat. A padlástérben hatalmas ablakok vannak.

– Azok az ablakok már nem léteznek. Amikor leszámoltunk Kyuwonnal, szétlőtték őket a lövészek – helyesbített Kris.

– Még jobb, akkor nem kell kinyitnom őket.

A kínai negyedben tökélyre fejlesztettem a falmászó képességeimet, ugyanúgy közlekedtem a tetők között, mintha a földön sétálnék. Igaz, hogy azon a helyen, ahová készültünk, nem nőttek úgy össze a házak, mint odahaza a kínai negyedben, de meg tudtam oldani.

Este, a magasból jól láttam, hogy Jun valóban elhelyezett embereket a környéken, tehát Kris-ék nem hagyhattak ott túl sok erősítést a környező utcákban. Mesterlövészei nem voltak, felfelé nem is nagyon néztek az ellenséges férfiak, könnyedén bejutottam a tetőtérre. A kaszával kitámasztottam magam a gerendák között, és mint egy pók, várakoztam, hogy mikor ereszkedjek alá.

Jun – gondolom, hogy ő volt az – egyedül érkezett a padlásszobába. Fekete, karcsúsított zakó volt rajta, sötét farmer és ünnepi cipő. Megadta a módját a találkozónak, az biztos. Ilyen ruhában viszont nem lehetett túl könnyedén mozogni, tehát vagy nem tervezte bántani Wonwoot, vagy hihetetlenül alábecsülte. Nem volt nála pisztoly, de a tőr meglapulhatott a zakója zsebében. Alig vártam, hogy a kezem között tarthassam. Szinte remegtem az izgatottságtól, de nem szabadott elárulnom magam, így csak nagyon halk és nagyon apró lélegzetet vettem. Ilyen esetben nyugodtnak kell maradni. Tökéletesen nyugodtan és mozdulatlannak.

– Megjöttem. Most pedig állj elő vele, hogy miért hívtál ide? – sétált fel Wonwoo a falépcsőn.

Majdnem egymagasak lehettek, és talán korban is egyidősek. Ha nem ismertem volna a találka körülményeit, két havernak is tűnhettek volna, akik összejöttek bandázni egy elhagyatott ház padlására.

– Kyuwon neked se mondott semmit a játékról?

– Nem tudom, hogy milyen játékról beszélsz.

– Milyen haszontalan mesterek… – bosszankodott Jun. Kicsit mélyebben beszélhetett, mint az eredeti hangszíne, a hangja telis-tele volt gúnnyal és arroganciával. – Hogyan képezhetnek ki titeket, ha nem mondják el, milyen veszélyek várnak rátok?

– Gondolom, te majd elmondod…

– Nem, egyszerűen csak megöllek.

Jól sejtettem, hogy a zakója zsebében van a tőr, de meglepett a gyorsasága, csak ösztönből löktem el magam, és még zuhanás közben elhajítottam a kaszát. A penge mély árkot vájt a régi parkettába, de nem sok ideig maradt ott, hamar a fiú torkának szegeződött.

– Bassza meg… – káromkodott kínaiul Jun. A kiejtése tökéletes volt. Tökéletesen pekingi. Lehet, hogy valamelyik klántag fia?

– Jobb, ha csendben és önszántadból velünk jössz, de ha szeretnéd, el is vághatom a hangszálaidat, hogy ne tudj beszélni – fenyegettem kínaiul, ha már kiderült, hogy érti.

– Vicces vagy – nevetett az arcomba. Engem is pontosan annyira nézett le, mint Wonwoot. Ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna.

Elég volt csak egy kicsit felemelkednem róla, máris ledobott magáról, és már támadt is a tőrrel. A kasza legnagyobb hátránya az, hogy szűk helyeken könnyen beleakad bármibe, de szerencsére a padlástér elég nagy volt ahhoz, hogy nagy köröket tegyek vele, és így kellő távolságba tartsam magamtól Junt. Amint mindketten talpra érkeztünk, eltereltem a lejárattól, hogy Wonwoo távozhasson. Ez a mi harcunk volt, és ő csak zavart benne.

– A hercegnő személyesen siet a koreai béka segítségére. Nagyon megható – gúnyolódott, és olyan könnyedén hárította a kaszám támadásait, mintha csak legyeket hessegetne arrébb. Amíg csak terelni akartam, nem is kellett nagyon izzadnia.

– Honnan szerezted azt a tőrt? Az a családom tulajdona.

– Megörököltem a mesteremtől.

– Akkor a mestered ellopta.

– Nem érdekel, honnan szerezte. A tőr az enyém, de tetszik a kaszád is. Majd elveszem a hullád mellől.

Wonwoo végre leért az alsó szintre, így már nem kellett visszafognom magam. Dühített a mosoly a fiú arcán, le akartam vágni onnan. Vele nem finomkodtam úgy, mint a festővel, azonnal nehéz kombinációkkal támadtam. Jun azokat már nem vette olyan fél vállról, de korábbi ellenfelemhez hasonlóan, ő is kitáncolt a csapások elől.

– Ilyen unalmas támadásokkal szégyent hozol az őseidre – morgolódott, majd nevetve besétált a kasza hatókörébe.

Mintha csak tudta volna, honnan fog érkezni, elhajolt a támadások elől, és egyre közelebb jött hozzám. Még soha nem láttam ehhez hasonlót. Aprófává kellett volna vágnom. Biztosra vettem, hogy még soha nem csaptunk össze, hiszen akkor már nem élne. Honnan tudta akkor olyan biztosan a csapások röppályáját, hogy ilyen pofátlanul kigúnyolja őket?

– A kaszád legnagyobb gyengéje az, hogy nem közelharci fegyver – lépett be abba a félkörbe, ahol már valóban nem érte el őt penge, maximum a kaszám hosszú botja.

– Tényleg? – nevettem fel, és lecsatoltam a kaszáról a nyelét, így hamar sarlóvá vált.

Nem akartam óvatoskodni vele, az sem érdekelt, ha elcsúfol a csinos arca. Lentről fölfelé vágtam, és meg is sebeztem a mellkasát, de az arca elől már elütötte a veszélyt. Úgy forogtunk körbe a padlásszobában, mint két hurrikán, akik összetalálkoztak. Pontosan ugyanolyan gyors volt, mint én, amivel korábban még soha nem találkoztam.

Ki ez a fiú és ki képezte így ki?

– Nem szép hátba támadni az ember – szisszent fel, és elhajította a tőrét a lejáró felé. A penge egyenesen a liliomos lövész mellkasában állt meg.

Háttal álltunk akkor a lejárónak, Junnak tehát tökéletesek nem csak a mozdulatai, de a füle is. Az árnyéktechnikának persze ez is a követelménye.

Mivel azonban elvesztette a fegyverét, csak puszta kézzel védekezhetett. Megpróbálta megragadni a sarlóm markolatát, és a puszta fizikai erejével fölém kerekedni, de a sarlóval olyan támadásokat is kitaláltam, ami korábban nem létezett. Ezeket nem ismerhette ő sem.

– Jól van, megadom magam – hangzott el végül a válasz, amit vártam. Jun karjából csöpögött a vér, de mintha nem is fájt volna neki.

Ilyen harci képességekkel és magas ingerküszöbbel senkit se szabad tudatánál hagyni, így a győzelmem jeleként jól fejbe vágtam a pengém lapjával.

Lefelé menet kirántottam a halott liliomos mellkasából a tőrt. Jól sejtettem. Az eredeti volt az. Mintha csak a kaszám kistestvére lenne. Ha egy ember birtokolta a két fegyvert, se távolról, se közelről nem lehetett kárt tenni benne.

 

Kris:

Odabent mindent Yenrire kellett bíznom, kint ugyanis ellenállásba ütköztünk. Megtámadtak minket Jun emberei, akik kivételes harcosok voltak. Jól céloztak, de még jobban verekedtek, Tao rendesen megizzadt tőlük. Én be is kaptam pár öklöst, de igazán csak akkor esett le, hogy ki a célpontjuk, amikor az egyik, dobócsillagos fiú az egyik autó karosszériájához szögezte a nadrágomat. Utána úgy repültek felém a különböző dobófegyverek, hogy kissé úgy éreztem magam, mintha egy cirkuszban lennék, és engem állítottak volna a késdobáló elé. Egy idő után már nem tudtam hová elhajolni, mert mindenhonnan különböző nagyságú dobótőrök álltak ki az autóból, és a farmeromat továbbra se tudtam kirángatni a fogásból.

Wookie mentette meg az életemet azzal, hogy megsorozta pár lövéssel a dobócsillagost. Jackson ezt követően könnyen ki tudott szabadítani a szorult helyzetemből. Egyedi megoldást választott hozzá, egyszerűen levágta rólam a farmeromat. Még szerencse, hogy aznap nem vörös alsógatyát vettem fel, bár így is elég nevetségesen nézhettem ki félpucéran.

Wookie lövései nem találtak, de arra jók voltak, hogy eltereljék rólam a dobócsillagos figyelmét. A csata végszója mégis Yenrié lett. A kaszája átszelte a levegőt, és egyenesen a dobócsillagos előtt ért földet.

– A főnököd elesett. Vagy megadod magad vagy meghalsz – kiáltott oda kínaiul.

Tehát Jun kínai? Külsőre nem mondtam volna meg, a nagy, kerek szemei megtévesztettek, talán félvér lehetett, vagy egyszerűen megműttette magát.

A dobócsillagos fiú feltett kézzel jött oda hozzánk, és adta meg magát. Rajta már egyértelműen látszódott, hogy kínai. Hosszúkás arca volt és vékony mandula szemei, egyedül a bőre tűnt sápadtnak. Nagyon fiatal lehetett, talán alig húsz, és aggódó tekintettel nézett a ház irányába. Egyértelműen aggódott a főnökéért.

– Hogy hívnak? – kérdeztem, miközben megbilincseltem.

– Nyolcas.

– És mi az igazi neved?

– Ez a nevem. Nincs másik.

– És mi van a többi héttel? Törpék vagytok, vagy mi? – tört ki belőlem egy ingerült gúnyolódás. Azt hiszem, kicsit feszült voltam. – Ti valami elit bérgyilkososztag vagytok? Vagy Jun jobbkezei?

– A szolgái. Azért vagyok én a nyolcadik, mert a többi hét már meghalt.

– Rendben. Legalább te beszédes vagy.

– Semmi többet nem fogok mondani, ahogy a mesterem se. Egy szót se húztok ki belőlünk.

Ismertem már jól Donghae vallatási módszereit, biztosra vettem, hogy beszélni fognak. Előbb vagy utóbb, de mindenki megtörik a fájdalom alatt. Ha pedig Yenri nem ölte meg, lehetett Jun bármilyen tekintélyes is az emberei előtt, ő sincs betonból. Bármennyire is ellenzem a kínvallatást, ismerem már annyira a nagyfőnököt, hogy ő simán elrendeli, ha máshogy nem beszél a delikvens. Jun információira pedig szükségünk volt.