Vérháló (6. évad): Prológus: Méregkirálynő

 

[Nyolc évvel az Aranyháló előtt]

 

Seunghyeon:

A Liliom hülye rendszere miatt, hogy egy tag csak akkor mehet külföldre, ha a kisfőnöke beleegyezik, vagy engedélyt kap a szervezettől, megnehezítette a dolgomat. Ki kellett találnom valamit, hogy Kínába mehessek, úgyhogy cselhez folyamodtam. Létrehoztam egy fantomszervezetet, a Tőr Társaságot, és problémát szítottam. Az Arany Liliom egy ideig tolerálhatta a kisebb károkat, amit okoztak, aztán elkezdtek nyomozni utánuk, én pedig az orránál fogva vezettem az egész társaságot.

– A legjobb embereimet hívtam ide – kezdte a nagyfőnök, amikor az általa említett „legjobb” emberek megérkeztek. Valójában mind csak statiszta volt egy sokkal fontosabb küldetéshez. – Olyan küldetést kaptok, ami az egész szervezet jövőjét befolyásolja.

A valódi feladat nem csak a szervezet, de az egész világ helyzetét befolyásolhatta, az ostoba, piti gengsztereknek fogalmuk sem volt róla, mi veszi őket körül. A nagyfőnök szerint nem kellett mást tennünk, mint az ellenséges, kínai csapat – az általam létrehozott Tőr Társaság – körül ólálkodni, és figyelni, kikkel üzletelnek. Nem kellett beolvadni, csak szemmel tartani őket, puhatolózni, feltérképezni, milyen helyre járnak, hogyan épül fel a szervezetük, és kik a legtöbbet látott tagok. Szokásos sablon kémmunka, ezzel elbíbelődtek egy ideig, amíg én megszereztem, ami nekem kellett.

Azért választottam álmunkahelynek a macskaeledelt gyártó konzervgyárat, mert annyira béna volt, hogy biztosan senki nem jött oda ellenőrizni. Ráadásul értesüléseim szerint a játéknak a gyártelepen kellett koncentrálódnia, úgyhogy helyben voltam.

Felcsaptam a zsebórám tetejét, és az izgalomtól feszülő kattogást hallgattam. Izgatott volt, akárcsak én, de nem akartam használni. A saját erőmből akartam legyőzni a többieket, és megszerezni, ami náluk van.

A játékban a legfontosabb a tájékozódás. Egy idegen országban sok idegen ember között könnyen el lehet vegyülni, és lehet, hogy hason szúr egy egyszerű járókelő, mert az ellenfeled jól álcázza magát. Nagyjából tudtam, kik az igazán említésre méltó ellenfelek, de sok töltelék ember elveszett a létszámtengerben, úgyhogy folyamatosan résen kellett lennem.

Először a mesterlövészeket akartam kiiktatni, nem volt szükségem rá, hogy agyonlőjenek, miközben békésen sétálgatok az utcán. Azok, akik puskával harcoltak, magasra kellett menniük, olyan helyekre, ahonnét jól látnak, és jól ki tudják lőni a kiszemeltjeiket.

A XXI. században, ahol gépfegyverek, lőfegyverek, tűzfegyverek és még számtalan eszköz áll a rendelkezésre, ritka, hogy valaki egy késsel támadjon az ellenfeleire. Logikátlan, mire odaérnél az áldozathoz, szitává lőnek. Kivéve, ha képes vagy úgy mozogni, hogy nem hallanak meg, és tudod, hol tanyáznak, akkor előnyben vagy. Én is így tettem, kisakkoztam a rejtekhelyüket, felmértem a terepet, a hátuk mögé osontam, és elvágtam a torkukat. Másfél napomba telt, de minden légpuskás alakkal végeztem.

Jöhettek a földi alakulatok, ott is elsőnek azokkal kezdtem, akik fegyvert használtak, hogy aztán végre elkezdődhessen az igazi élvezet, a kétkezes harc, a trancsírozás, a vérben fürdés. Alig vártam, de nem kaphatott meg az ember rögtön minden élvezetet, előbb meg kellett dolgozni érte.

Kínai tartózkodásom harmadik napjának reggelén nem várt alakba botlottam a gyárba menet, Kyuwoon – láthatóan valakire várva – leste az egyik épületet. Hivatalosan nem tartott velünk a liliomos küldetésre, és gyanúsnak tartottam, hogy pont a játék helyszínén bukkanjon fel, ráadásul azon az úton, ami az alibimet szolgáltató gyárhoz vezetett.

– Kyuwoon, téged meg mi sodort ide? – köszöntettem derűsen, és végig a szemébe néztem. Már sokkal korábban észrevettem, hogy feltehetően egy kés dudorodik a kabátja alatt, kivéve, ha neki a seggénél is farka van.

–  Seunghyeon! Megleptél – ugrott meg, és ostobán kacagott. Mindig is béna volt a rögtönzésben. – Küldetésen vagyok.

– Itt? – böktem a szemközti házra. – Mit kell itt csinálnod?

– Megfigyelés, uncsi munka. A harmadikon élő nő pénzt mos, a nagyfőnököt érdekli, kinek a pénze az.

Kyuwoon is liliomos volt, egy képességeiben gyenge, ügyetlen, de iszonyatosan alattomos és behízelgő fickó, aki éppen ezért jól meg tudta vezetni a környezetét, és elhihetni, hogy nem is olyan szerencsétlen valójában. Csakhogy én átláttam a szitán.

– Akkor jó munkát – mosolyogtam rá, és gyanútlan arcot vágva elhaladtam mellette, mintha csak folytatnám az utam a munkahelyemre.

A sunyi emberek mindig hátulról támadnak, Kyuwoon sem volt kivétel, a hátamba akarta vágni a kését, de mivel számítottam rá, könnyen hárítottam, és meg sem karcolt a penge. A ház oldalának vágtam a támadómat, a háta hangosan csattant a téglafalon, a levegője bent ragadt egy pillanatra, a szemei kigübbedttek, felfogta, hogy a halállal néz szembe.

– Seunghyeon, várj! Fogjunk össze, az mindenkinek egyszerűbb!

– Ha egyszer hátba támadtál, megteszed újra. Senkiben sem bízok már jó ideje.

– Bizonyítok!

– Megvezetés.

– Segítek falazni a Liliomnak! Én úgy is halálra vagyok ítélve ebben a játékban! Így legalább megúszhatom, és életben maradni mindennél fontosabb a számomra.

Ez az utolsó mondat késztetett arra, hogy ne öljem meg. Mert Kyuwoon így működött, meg akarta úszni, életben akart maradni egy olyan küzdelemben, amiben eleve vesztesként indult, és ezért képes volt bármi megtenni. Ő lett az én pajzsom, a fedősztorim, az alteregóm a gyárban, ő ment dobozokat pakolni, gépeket kezelni, és ő írta alá a jelenlétit is, felvette a kamu személyazonosságomat, és csinálta a piti munkám, amíg én gyilkoltam. Kényelmes és okos megoldás, a gyárban annyi vendégmunkás dolgozott, hogy senki arcát nem jegyezték meg, ráadásul így értékes időt nyertem.

Úgy közlekedtem az utcákon, mint aki csak nézelődik, higgyék csak azt a támadóim, hogy könnyű célpont vagyok, már rég kiszúrtam, hogy hárman is rám álltak. Azt nem tudtam, hogy ők tudtak-e egymásról, de nem is számított, ha kinyírták egymást, csak nekem kedveztek.

Szándékosan olyan helyre vezettem őket, ahol szűkek az utcák, magasak a tetők, nehéz a tájékozódás, ideális hely arra, hogy lemészároljanak, vagy legalább is, elhiggyék, hogy meg tudják tenni.

A három alakból az egyik vagy nő volt, vagy egy nagyon vékony férfi, mert ahogy a tetőkön közlekedett, alig adott ki hangot a tákolmány. Nem úgy, mint azon alak esetében, akinek gumitalpa sokszor megcsikordult a köveken, vagy azé, akinek a bőrkabátja még túl – talán teljesen – új lehetett, és ezért zajt csapott. Ezeket a hangokat persze nem hallotta más, csak én, az zsebórával töltött gyakorlások kifinomították a hallásomat egy olyan szintre, hogy még a pincében zümmögő apró legyet is meg tudtam hallani a szállásomon.

A sportcipős fickó lendült először támadásba, felfedve magát a többiek számára, rám akart ugrani, de lyukra futott – illetve esett –, és szépen tönkre vágta a bokáját. Meg sem kellett erőltetnem magam, hogy belé mártsam a késemet, úgy halt meg, hogy szenvedni sem volt ideje.

A férfi halála felgyorsította az eseményeket, a másik kettő egy időpontot választott arra, hogy meglepjen, de csak egymásnak sikerült döbbenet okozniuk, ugyanazon az alacsony tetőn landoltak, és elfeledve engem, egymás ellen kezdtek el harcolni.

A falnak támaszkodtam, és meg sem próbáltam közbeavatkozni. Időm nyílt megfigyelni a mozgásukat, elemezni a taktikáikat, megkeresni a gyengepontjukat. A nyertes úgy is kapott egy táncot velem.

A halkléptű, jól sejtettem, nő volt. Karcsú, légies, de feszes combú, és ügyes mozgású, képzett harcos, de fizikálisan alul maradt a bőrkabátossal szemben. A fickó nagydarab, izmos, kigyúrt, igazi tesztoszteron bomba, de emiatt lassú és darabos mozgású, nem egy harcművész alkat, inkább a nyers erő bajnoka. Ha a lány akart győzni, ügyes és gyors mozdulatokkal ki kellett fárasztania az óriást, apró sebeket ejteni rajta, és ahogy láttam, így is tett. A behemótnak elég volt egyetlen ütés, neki nem kellett több tucat vágás, ha csak egyszer, de egyszer betalált a vasökle, a tündérkének lőttek.

Gyorsabban vége lett, mint sejtettem, túl gyorsan, és nem kerülte el a figyelmemet az a pillanatnyi reflex, amivel a vesztes a szívéhez kapott, amikor lezuhant a mélybe. Kizártnak tartottam, hogy valaki, aki hatalmas súlyokat emeljen, szívrohamot kapjon egy kis közelharctól, a nő mérget használt, és iszonyatosan erőset, ha alig három perc leforgása alatt kicsinálta az ellenfelét.

– Kipihented magad? – mosolygott rám kihívóan a nő, és könnyed mozdulattal leugrott a tetőről.

Próbáltam kideríteni, kinek a tanítványa lehet. Kínaiul szólalt meg, lehetett így akár A Sárkány kölyke is, de az öreg lányának ennél az amazonnál fiatalabbnak kellett lennie. Ráaádsul a kínaiak módszere a kegyetlen, daraboló gyilkolás, nem a méreg. A kemikáliák a thai öreg felé mutatnak, de az értesüléseim szerint ő két férfit indított a játékba. Lehet, hogy egy kisebb szervezet tagja a nő? Vagy magányos harcos?

– Érdekes lehetett volna a csatátok, de nem volt az – válaszoltam kínaiul, és intettem, hogy jöjjön csak.

Ügyesen harcolt az amazon, de mivel tudtam, hogy nem szerezhetek egyetlen sérülést sem, ráadásul a mozgásom az árnyéktechnika miatt könnyed, de pontos, esélye sem volt eltalálni. Játszottam vele, megérdemelte, hogy emlékezzen a halálára, nem akartam rögtön kivégezni, látni akartam az arcán a kétségbeesést.

Kiütöttem a tőrt a kezéből, és a csuklóit összefogva a falhoz szorítottam. A testünk összesimult, gyönyörű nő volt, kívánatos, mint egy ördögi teremtmény, de megzabolázhatatlan, igazi harcos, tüzes és szenvedélyes. Sajnáltam, hogy így találkoztunk, és nem egy bárban, akkor nem a tőrömet, de valami egészen mást terveztem volna belévágni.

A fülem megint megmentett, hallottam a suhanó hangot, és eleresztve a nőt, amekkorát csak tudtam, félre ugrottam, majd hátra se nézve, futni kezdtem. Bombát sejtettem, de csak valamilyen füstöt eresztett ki a labdacs. Szegény succubust telibe találta – szomorodtam el egy pillanatra, de nem gyászoltam sokáig a nőt, egyszer biztosan meghalt volna.

A szél vitte a füstöt, hiába menekültem előle, én is belélegeztem egy keveset, és iszonyatos fejfájást okozott. Meg kellett húzódnom valahol, hogy elmúljon a fájdalom, így bemásztam az egyik pince rozoga ablakán, és a zsákba kötött hagymák között töltöttem azt a koránt sem kis időt, amíg kitisztult a fejem.

– Mi ez az orrfacsaró hagymaszag? Nem úgy volt, hogy konzervüzemben dolgozol? – kérdezte Bogyó, akit azért hívott mindenki így a Liliomnál, mert iszonyatosan apró golyókkal ölt.

– A gyár, ahol a macskakaját készítik, hagymakonzervet is gyárt, és ma azon az osztályon robotoltam – kezdtem bele a mesémbe a főhadiszállásnak használt, bérelt hotelszobában. Donghae fáradt, lomba járással érkezett meg, és ledobta magát a kanapéba. – Kellett nekem azt hazudni, hogy a macskáim betegek, és azért gürizek, hogy Svájcban megműtsék őket.

– Ezt nem nagymamákkal szokták mondani? – nevetgélt halkan a frissen érkezett.

– Az túl lerágott csont. Egy macskás ember eléggé elvetemült ahhoz, hogy képes legyen erre. Pedig utálom a macskákat. Allergiás vagyok rájuk.

Nem voltam allergiás, de ki kellett találnom egy hihető sztorit, ami elég egyszerű ahhoz, hogy megtörténhessen, és ami magyarázza a penetráns szagomat. Jinhee, Donghae kisfőnöke így is folyton szemmel tartott, úgy nézett rám, mint aki gyanakszik. Sosem tudtam eldönteni, igazán mi zavarta bennem, de lehet, csak ösztönösen megérezte, hogy veszélyes vagyok rájuk nézve. Nem volt szándékomban megölni őket, a Liliom jó fedél volt a fejem fölött, jó rejtekhely, és jó pénzforrás, nem terveztem kilépni. Ráadásul ők voltak a biztosítékaim arra, hogy Kínában maradhassak, tehát élve volt rájuk szükségem.

Este a démoni nőszemélyen gondolkodtam, milyen lenne kihámozni a fekete, szűk ruhájából, kézbe venni a mellét, eljátszani vele, egészen belemelegedtem a gondolatba. A sok feszültség, a vadászat, a gyilkolás utáni vágy felhalmozódott a testemben, és ki kellett engedni a fáradt gőzt, hogy koncentrálni tudjak. Aznap éjjel annak a lánynak az emlékével juttattam magam a csúcsra. Sajátos módja volt ez nálam az esti imának.

Az elkövetkezendő napokban folytattam az irtást, de nem találkoztam a thai főnök egyik tanítványával sem, és ez aggasztott. Róluk biztosan tudtam, hogy részt vesznek a megmérettetésben, és szerettem volna mielőbb összefutni velük. Aztán ott volt még a kérdés, hogy a kínai sárkány indított-e játékost, és az igazi csemege, a Démon kinevelt-e egy kisebb pokolfajzatot.

Az előző generáció játékában a Démon legendává vált, egy különleges szerkezettel, ami magától mozog és gyilkol, halomra ölt mindenkit, és a mestereink mesterei lefújták az egész játékot, hogy ne legyen teljesen kudarc a kísérlet. Amennyire tudtam, a játékot azért kezdték el, hogy megtalálják a tökéletes harcost, aki képes rá, hogy elnyerje azt az erőt, ami a világ urává tehet bárkit. Amikor először hallottam, egy régi kor letűnt mondáját láttam csak benne, de két generáción keresztül tartott már a játék, és olyan koponyák, olyan eszméletlenül intelligens emberek, mint például a mesterem, hitt benne. Ha pedig képesek voltak hosszú éveken keresztül vesződni a tanítványaikkal, pénzt, energiát és rengeteg tudást beleölni ebbe a kísérletbe, akkor lennie kellett benne valaminek. Ráadásul a mesterem rengeteg olyan régi civilizációkhoz tartozó forrást mutatott nekem, ahol újra és újra megjelenik egy titokzatos, elementáris erő, más-más megjelenésben. Ez nem lehetett véletlen, valaminek lennie kellett ezekben a regékben, a régi emberek ismertek valamit, amit mi biztosan, de talán ők sem értettek, és ilyen meseszerű képekkel, mint sárkányistenek, angyalok, mennyei jelenések megörökítették.

Három nap telt el a nővel való találkozásomat követően, és már el is mondtam rá az imát, amikor újra az utamba sodorta az élet. Vagyis nem az élet, inkább a játék. Legnagyobb megdöbbenésemre nem volt halott, de bajban igen, nem is kicsit.

Egy házfal nagyságú pókháló közepére feszítették ki, mint egy bogarat, ami belerepült a csapdába, a testének elhelyezkedéséből ítélve valaki szándékosan rakta így oda, mintha áldozatot akarna bemutatni. A magasból figyeltem a jelenetet, a lehető legtöbb oldalról védve, kíváncsi voltam, mikor jelenik meg az, akinek csaliként szánták.

Alig tíz percre rá, hogy megérkeztem, egy másik nő tűnt fel az egyik kis utcában, jobbra-balra kapkodta a fejét, osont és szimatolt, a magasból úgy nézett ki, mint egy fekete kis egér, aki a labirintusból próbál kijutni. Játszottam egyszer azzal a videójátékkal, amikor egy smiley-val kell megenni a morzsákat, és a szellemek közben próbálnak elkapni. Pont így nézett ki az egész, a két szellem már várt az egérre, akit sajt helyett a kikötözött szépség csalogatott a vesztőhelyére.

Ami késik, nem múlik, tartja a mondás, végre megismerhettem a thai főnök embereit. Miután elkapták az egeret, és mozgásképtelenné tették, valamilyen szert fecskendeztek bele, és a nő teljesen megőrült. Mintha megveszett volna, állatiasan üvöltött, tépte magát, és majdnem a „teremtőire” is ráugrott, de a görnyedt hátú visszarúgta a helyére, mint egy megvadult kutyát. A másik férfi, a vékony, európai, arisztokratikus vonású alak arca meg sem rezdült a nő elállatiasodásától, úgy nézte, mintha csak egy békés kísérletet szemlélne. Ijesztő alakok voltak, nem szívesen kerültem volna a tűjük közelébe, de hibát vétettek azzal, hogy nem néztek fölfelé. Teljesen a két nő kötötte le a figyelmüket, így könnyen a saját labirintusok csapdájába ejthettem őket.

Az a hálószerű anyag valamilyen pisztolyból származhatott, máskülönben nem tudom, hogyan lehetett volna olyan szép körökben felhúzni a falakra, úgyhogy kutakodni kezdtem. Átkutattam a környező autókat, de nem találtam semmit, végül az európai buktatta le saját magukat, egy külföldi rendszámú, virágföldeket szállító furgonban bukkantam rá az első ránézésre vízi pisztolynak tűnő fegyverekre, amik ezeket a hálókat bocsájtotta ki magából.

Lőttem egy adagot a legközelebbi járdára, majd rádobtam egy gyufát, és hála az égnek, tüzet kapott. Pont ezt akartam elérni.

Egy pók magasan szeret hálót szőni, én a környező utcákkal kezdtem, majd szépen sátrat emeltem a díszes társaság fölé, figyelembe véve a nap állását, nehogy az árnyékok miatt lebukjak. Felfedezni végül nem fedeztek fel, nem úgy, mint a méregtündér, ő volt az egyetlen, aki felfelé nézett, de lehet, csak azért, mert nem akarta látni, ahogy a megmentésére igyekvő nő átváltozik valamivé, ami soha nem volt, és aminek soha nem szabadna lennie.

Kérlelő tekintettel nézett rám, hogy szabadítsam ki, mentsem meg, vagy legalább ne vesszen a tervemben, de nem voltam szeretetszolgálat, ez a játék az ölésről szólt, és ő is az ellenségem volt.

Rájuk gyújtottam a labirintust. A görnyedt hátú vesztette el a józan eszét leghamarabb, amint megérezte a füstöt, menekülni akart, de csak annyit ért el, hogy belegabalyodott az egyik hálógumóba, az európai gróf meg, jó társ révén egyszerűen otthagyta. Talán még hálás is volt, hogy megszabadítottam a társától.

Az egyik házba menekült be, talán úgy gondolta, a falak majd megóvják a tűztől, de tőlem már semmi sem menthette meg, utána eredtem. A nők miatt nem kellett aggódnom, az egyik megvadult, a másikat fogva tartották a fonalak, valószínűnek tartottam, hogy ő is úgy végezi, mint a görnyedthátú, elevenen elég majd.

– Kössünk alkut, tűzgyújtó! – szólított meg a fickó, amint beléptem a lépcsőházba. A hangja fentről szólt, angolul beszélt. – Engem nem érdekel ez a játék, nem is akartam benne részt venni. Nekem teszel szívességet, ha elengedsz, és elhagyhatom végre ezt az országot.

– Bárki mondhatja ezt. Próbálkozz erősebben – hárítottam el a béna kibúvóját. Kyuwoont juttatta eszembe ez a magyarázkodás.

– A füst, amit belélegeztél, nem múlt el, csak lappang. Ha nem akarsz meghalni, szükséged lesz az ellenszerre – váltott taktikát.

– Kikínzom én belőled a gyógymódot, ne aggódj! – húztam izgatott mosolyra a számat, és haladtam felfelé a lépcsőn.

– A tűz gyorsan terjed. A nő a hálóban egy taiwani maffiafőnök lánya, jó ellenpólus lehet az aranyvirág ellen. Ha nem sietsz rajta, perceken belül meghal.

– Honnan veszed, hogy bármi közöm van bármilyen virágos bandához? – tartottam fent a társalgást, miközben egyre közelítettem fel.

– Arról a katonafickóról, aki utánad szaglászik. Láttam a gyárnál, már tudja, hogy más dolgozik ott helyetted. Valószínűleg most is itt kutakodik a környéken, láttam az autóját, amikor idejöttünk.

Bassza meg, Jinhee! – káromkodtam, és otthagytam az európai fickót. Ha tudta, hogy kamuztam, lehet, már jelentette is a nagyfőnöknek, és én nem veszíthettem el a liliomot.  Szükségem volt a pénzükre, a befolyásukra, és a létezésükre ahhoz, hogy a terveimet megvalósítsam, és saját birodalmat építsek. Élni fogok a királynőlappal! – határoztam el, és vízért mentem.

A háló elmállott a víztől, így könnyen kiszabadítottam a fogságából a kábult lányt. Sok füstöt lélegzett be, a barátnője, és a gubóba ragadt férfi már ropogósra sült – az utóbbit csak sejtettem, mert a gubó elrejtette előlem a testét, de az égett hús szagát jól kivehetően érezni lehetett.

Egy padlásra vittem a taiwani maffiafőnök lányát, és fellocsoltam a kábultságból. Azt hittem, amint meglát, meg fog támadni, de túl erőtlen, és túl erkölcsös volt hozzá. Ez utóbbit az első szavaiból tudtam meg.

– Megmentettél.

– Törlesztheted is. A füst, amit pár napja mindketten megkaptunk, te jóval nagyobb adagban is, mint én, még mindig a szervezetünkben van. Értesz a mérgekhez, találd meg az ellenszerét!

– De…

– Nincs de! Ez lesz a találkozási helyünk, itt foglak meglátogatni minden este pontban éjfélkor. Ha nem vagy itt, eltűnsz, átvágsz, vagy embereket hozol ide, kádba gyűjtöm az összes mérgedet, és lemaratom azt a finom kis bőrödet a csontodig, világos?

– De hogyan szólíthatlak? – Nem hittem el, hogy komolyan ez foglalkoztatta annyira.

– Hívj, ahogy akarsz, nem érdekel! Este találkozunk – ugrottam ki az ablakon, és Jinhee keresésére indultam.

Dühített, hogy szaglászott utánam, miközben neki is megvolt a maga feladata a kamuküldetésen. Vagy lehet, hogy összerakta, hogy csak én szórakozok velük? Kizártnak tartottam. Azzal a buta, csökönyös katona fejével csodáltam, hogy a seggét ki tudja törölni.

Szándékosan tovább maradtam aznap a főhadiszálláson, hogy oda tudjon jönni hozzám, és a maga kőkorszaki faragatlanságával számokérjen.

– Mit mahinálsz, Seunghyeon? – sziszegte a képembe.

– Mire gondolsz?  – adtam az ostobát.

– Ne szórakozz velem! – ragadta meg a pólómat. – Tudom, hogy nem jársz be dolgozni, és Kyuwoon melózik helyetted. Miben mesterkedsz?

– Semmiben, csak a faszom se akar konzervgyárban rohadni, amikor egyértelmű, hogy nincs ott semmi. Sokkal szórakoztatóbb kurvázni meg bulizni.

– Te barom! – lökött rajtam egyet, és fenyegetően felemelte a mutatóujját. – Ezt jelenteni fogom, ha hazaértünk, holnaptól pedig összeszeded magad, és azt csinálod, amit parancsba kaptál!

Nem fogsz te jelenteni semmit, senkinek! – gondoltam elégedetten, de bűnbánatot tanúsítóan bólintottam egyet.

Olyan könnyedén szöktem ki éjfélkor, hogy az már nevetséges, a katonakopó csak blöffölte, hogy milyen szemfüles, a nyomomba se ért. Ha szerepelt volna a játékban, az elsők között patkolt volna el.

A nő a padláson várt, amikor megérkeztem, megcsapott a virágillat, gyógynövények sorakoztak körülötte cserepekben, az asztalon finom műszerek mellett mozsarak, pipetták, kémcsövek.

– Megjöttél, drágám? – köszöntött, és letört egy virágzó szárat a lila színű mini bokorból.

– Drágám? – ráncoltam össze a homlokomat. – Nem gyors ez egy kicsit?

– Azt mondtad, bárhogy szólíthatlak, és én ezt választottam.

Jobb módját is ismertem annak, hogy megmutassa, tetszem neki, de hagytam dolgozni. Többször figyelmeztettem, hogy először magán kell tesztelnie a szérumot, nem fogom hagyni, hogy megmérgezzen, de ő csak mosolygott rajtam. Hajnali háromig tört és zúzott növényeket, kevert kotyvalékokat, melegített és hűtött furaszínű és szagú szereket, mire végre elkészült az ellenszer. Ahogy ígértem neki, ő hörpintette fel az első fiolát. Figyeltem, ugyanazt tegye az enyémbe, mint a sajátjába.

Furcsa egy íze volt, mint azoknak az alkoholoknak, amik valamilyen gyógynövényből készültek, keserű volt, testes, és nem az én ízlésem, de legalább nem hánytam tőle, és felmelegítette a gyomromat. Jinhee szentbeszéde után nem volt étvágyam, csak egy rizslabdát majszoltam el, így már eléggé éhes lettem.

Amikor az ellenszerkeverő megcsókolt, nem húzódtam el, de végig készenlétben tartottam az elmémet, hátha csak trükk. A nők jól értettek ahhoz, hogyan használják a csábítást fegyverként.

– Elkie – súgta a számra.

– Mi? – morogtam oda, miközben kicsatoltam a melltartóját.

– Ez a nevem. Elkie vagyok.

Nem számított, hogy hívják, csak azért akartam magam mellett tudni, hogy elvegyem az apjától a taiwani bűnhálózatot, tőlem akár Szent Máriának is hívhatták volna. A testét könnyen nekem adta, és ezerszer finomabb és forróbb volt, mint ahogy azt elképzeltem. A haja illatos, mintha virágok nyílnának benne, a bőre puha és selymes, a szája édes és tüzes, teljesen magába bolondított. Én, aki mindig odafigyeltem rá, hogy a védőfalam fent legyen, teljesen elcsábultam, ha az a boszorkány a nyakam köré fonta a karjait, és a számra tapasztotta fűszeres, mámorító ajkait.

Nem így terveztem, de Elkie neve örökre a tudatomba égett, és nemsokára ő lett az én Méregkirálynőm, mindenem középpontja, a feleségem, a gyerekem anyja, az igaz és hű társam. A szerelmünk felperzselt földön született, de gyönyörű virág sarjadt belőle. Nemesebb és értékesebb, mint bármilyen arany liliom.