Pókháló (5. évad): 16. fejezet: Egy másik mester

 

Tao:

Nem tartottam alkalmasnak magam arra, hogy kitanítsak valakit, de ha a Nagyfőnök azt parancsolta, hogy tanítsam meg lőni Jacksont, akkor nem visszakozhattam. Jacksont nem az utcáról szedtük össze, korábban ő is egy bűnszervezet tagja volt, tehát alapvető szinten ismerte a fegyvereket, és tudta, hogyan kell elsütni a ravaszt. A célzás már nem jött ilyen ösztönszerűen.

Órákon át gyakoroltunk a lövészházban, és akármennyire nyafogott, addig nem engedtem el, amíg háromszor el nem találta egymás után ugyanazt a pontot.

– Fontos, hogy tudd tartani a célt. Ha biztosan kinéztél magadnak egy pontot, akkor onnan már csak millimétereket kell arrébb mozdítani a kezed, hogy a második és harmadik lövésnél korrigálhass – magyaráztam neki.

– Miért akarnék háromszor meglőni valamit ugyanott, ha egy lövés is elég ahhoz, hogy valakit megöljek?

– Azért, mert nem biztos, hogy mindig emberre kell céloznod. Evidens, hogy a fegyver arra használjuk, hogy semlegesítsük az ellenséget. Mi viszont sokszor kerülünk olyan helyzetbe, amikor szükséges eltalálni egy kapcsolót, szétlőni egy kötelet, vagy bármit, amire nem készültél fel aznap reggel fogmosáskor.

Miután úgy ítéltem meg, hogy Jackson már elég jól belejött abba, hogy egyenes vonalba lője a szemközti falra kiragasztott papírposztert, átmentem vele a felbukkanó célpont pályára. Itt egy utcafrontot rendeztünk be, ahol a tanulónak végig kell mennie, és különböző helyekről bukkannak fel a bábuk, akiket le kell lőnie.

A feladathoz társaságot is kaptunk, két másik liliomos a szomszédos pályán gyakorolt, egy vékony, fiatal, komoly ábrázatú fiú instruálta a másikat, de nem hittem, hogy a mestere lenne. Sokkal inkább tűntek társaknak, valószínűleg egy kisfőnök alá tartoztak, és egy szintre kellett kerülniük. A tanárrá avanzsált fiú egy magas lehetett velem, és leginkább egy rókára hasonlítottak a vonásai. Fekete, mandula formájú szemei voltak, hosszú orra, hosszúkás arca, az álla szögletes, az állkapcsa éles. A szája rózsaszín, a felső lágy m alakú és majdnem ugyanannyira telt, mint az alsó. A bőre nagyon fehér volt, az orrán egy kerek szemüveg pihent, a fekete haja hullámokban omlott a homlokára.

A pályán szerencsétlenkedő fiú sokkal maszkulinabb volt a „kiképzőjénél”, testalkatban, és arcvonásokban is. Ha ránéztem, a koreai színészek jutottak eszembe, biztosan jól állt volna neki egy olyan szerep, ahol egy népszerű iskolai sportolót, vagy egy fiatal cégigazgatót alakit, aki szabadidejében szívesen teniszezik az üzlettársaival. Nagy, csillogó szemei barátságosan néztek rám, amikor összeakadt a tekintetünk, a dús ajkai mosolyra húzódtak. A bőre sokkal sötétebb volt a társáénál, tejkaramella vagy tejeskávé színű, de nálam világosabb. Viszonoztam az üdvözlését egy bólintással.

A két fiú teljes ellentétét alkotta egymásnak. Vékony, hűvös, világosbőrű, komoly tanárúr, és egy izmos, barátságos, sötétebb bőrű, élettel teli diák. Érdeklődéssel figyeltem a ténykedésüket. Jacksonnal mi azért is tudtunk jól haladni, mert megtaláltuk a közös hangot, de amellett, hogy spanoltunk, a szerepek letisztázva maradtak. Róluk az a klasszikus példa jutott eszembe, amikor a tanár megkéri az antiszociális jótanulót, hogy segítsen a sportokban sikeres, de az iskolában agyi zokni atlétának a felkészülésben.

– Úgy látom, nem megy. Lehet, szemüveg kellene neked, hyung – szólt át a csillogószemű Jacksonnak, aki nem jött zavarba a piszkálódástól.

– Neked legalább van kitől elkérni, vakegér – szólt vissza Jackson, a vakegeret kínaiul mondva, így csak én nevettem, és a fiatal edző nem vette magára a sértést.

Annyira igaza lett Jacksonnak, hogy simán leiskolázta a nagyszájú ellenfelét, klasszisokkal jobban hozta a feladatot. A rókaképű nem is volt megelégedve a diákja teljesítményével, újra visszaküldte a pályára, de annak még annyi sütnivalója sem volt, hogy legalább memóriából visszaemlékezzen rá, pár perce hol bukkantak fel a bábuk. Amíg ők ezzel szenvedtek, én nehezítettem a pályánkon, és felöltöztettem pár ellenséget. Jacksonnak nem szabadott lelőnie azokat, akiken lila kabát volt, ők reprezentálták a civileket, akiket lehetőség szerint meg kellett kímélni egy esetleges utcai tűzharcnál.

Már rég pihentünk, amikor ők ehhez a nehezítéshez értek, és fedezékből figyeltük, ahogy a vékony fiú nagyon kimérten, és visszafogottan, de veszekszik a tanítványával.

– Mingyu, ha folyamatosan lelősz mindenkit, aki felbukkan, nem fogsz jobb eredményt elérni.

– Nem egyszerű ilyen gyorsan elemezni, hyung – magyarázkodott a megszidott. – Csak dolgozik bennem a túlélési ösztön.

A feketeruhás, szemüveges fiú sóhajtott egy kisebbet, majd ráparancsolt a tanítványára, hogy szedelődzködjön, mert indulnak. Egyedül maradtunk a pályán, és csak távozáskor néztem meg, mit írtak a bérleti táblába.

„Wonwoo, Mingyu. Kisfőnök: Kyuwon.”

 

Mingyu:

Ha nem lett volna bőven elegendő, hogy beégtem a lövészpályán, otthon még dolgozat is várt rám. Együtt éltünk Wonwoo hyunggal, de a mesterünk, Kyuwon néha meglátogatott minket, és tesztelte a tudásunkat. Ezek olyan lehetetlen, és abszurd számonkéréseket jelentett, hogy aznap este például kitett elém az asztalra vagy tizenöt tizenhetedig századi pisztolyt, amiket nekem név szerint kellett azonosítanom. Első körben ránézésre nekem a fele ugyanúgy nézett ki, ráadásul azt sem értettem, ennek a feladatnak mégis mi értelme van. Senki az ég világon nem lőtt már ilyen pisztolyokkal, ezeket csak a Karib tenger kalózaiban, más filmekben, és a múzeumokban használták fel. Nem is meglepő, hogy úgy megbuktam, mint a huzat, és le lettem zavarva a földszintre, hogy újra tanuljam meg a vaskos, régi, poros fegyverlexikonból a 17. századi pisztolyok fajtáit.

A betűk összefolytak a szemem előtt, utáltam olvasni, sokkal szívesebben néztem meg inkább egy filmet, vagy hallgattam zenét, mintsem, hogy unalmas könyvmolyeledeleket emelgessek. Az igaz, hogy gyúrásnak nem volt utolsó ezeket a vaskos lexikonokat emelgetni, de azzal, hogy súlyzóztam velük, az anyag nem ment a fejembe. Bezzeg Wonwoo hyung egész nap nem csinált mást, csak ült a szobájában, és egymás után olvasta a könyveket, ha nem laktam volna vele, szerintem egyetlen emberi kapcsolata se lett volna.

Amikor Kyuwon lelépett, bekopogtam Wonwoo szobájába, és próbáltam a zárt ajtón keresztül meggyőzni, hogy csapjunk egy bulit. Kyuwon valószínűleg aznap már nem szándékozott visszatérni, soha nem tudta volna meg, hogy kiszöktünk. A házat ugyanis csak akkor lehetett elhagyni, ha ő parancsolt úgy, vagy a főhadiszállására mentünk gyakorolni.

– Tanulj, Mingyu, vagy feküdj le aludni! – kiabált ki Wonwoo nyugodt hangon, de az ajtót nem nyitotta ki. Ha Kyuwon nálunk járt, utána mindig bezárkózott a szobájába. Biztosan megszidták azért, amiért rosszul teljesítek.

Nem akartam, hogy Wonwoo hyungot vegye elő Kyuwon azért, mert én nem tanulok jól, így visszamentem a lexikonhoz, de fél óra múlva olyan égető vágyat éreztem egy zacskó chipsért, hogy kiszöktem a kisboltba vásárolni. Ez az apró szabályszegés úgy felpezsdítette a véremet, hogy visszatérve már nem érdekelt a tananyag, inkább átpörgettem Youtube-on a felkapottak listáját, és feltekertem a hangerőt a nappaliban. Nagyon jól éreztem magam az egyszemélyes bulimon, de valamikor éjfél körül Wonwoo hyung lejött, és egyszerűen kikapcsolta a tévét. Soha nem láttam mérgesnek, egyszer sem kiabált velem, ő nem dühöngve ordított, hogy miért nem csinálom azt, amit parancsoltak nekem, inkább megszüntette az őt zavaró tényezőt. Többször kapcsolta már ki előttem a tévét, húzta ki a hifit a konnektorból, vagy némította le a telefonomat.

Engesztelésként megkínáltam chipssel, de nem fogadta el, csak annyit mondott:

– Ne szökj ki! Kyuwon úgyis megtudja.

Kyuwon mindig mindent megtudott, fogalmam sem volt róla, honnan látja állandóan a szabályszegéseimet. Nem igazán tudtam, ki ő valójában, és miért van joga parancsolgatni nekünk, de Wonwoo hallgatott rá, és minden kérését teljesítette. Kyuwon nagyjából tíz évvel lehetett idősebb nálunk, és Wonwoo már régebb óta dolgozhatott neki. Én úgy kerültem a Liliom kötelékébe, hogy ki akartam fizetni a szüleim tartozását, ezért elkezdtem zavaros ügyletekben részt venni, és Kyuwon azt mondta, ha otthagyom a családomat, és hozzá szegődőm, akkor mindent elintéz nekem. Wonwooval is csak pár hónapja laktunk együtt, és ennyi idő nem volt elég arra, hogy a lakótársam megnyíljon előttem. Én mindent elkövettem annak érdekében, hogy jobban megismerjem, de ő szótlan maradt, csak hümmögött, ha meséltem, és akkor is, amikor kérdeztem. Pedig nem csak eldöntendő kérdést tettem fel neki.

Mégsem adtam fel a személyes küldetésemet, hogy jobban megismerjem Wonwoo hyungot, és  a következő alkalommal, amikor Kyuwon átjött, tökéletesre vizsgáztam a fegyverekből. Cserébe azt kértem, kapjunk egy pár órás kimenőt aznap délutánra.

– Nyolcra itthon kell lennetek, és nem beszélhettek egyetlen liliomossal sem.

– Vettük, főnök! – szalutáltam, majd karon ragadta Wonwoot, és már a házban sem voltunk.

Sokat kellett buszozni, mire odaértünk a jótékonysági fesztivál helyszínére, de megérte. Imádtam a fesztiválokat, a fabódékat, a sülő ételek keveredő illatát, a rohangáló gyerekeket, mindent, ami normális, és élettel teli. Wonwoo hyung talán még a szokásosnál is sápadtabb lett, és értetlen, kissé talán megbántott tekintettel nézett rám.

– Miért hoztál engem ide? – kérdezte vádlón.

– Mert ez egy jótékonysági fesztivál, és rohadt olcsón lehet ételhez jutni. Mindennek képletes ára van, amennyit rászánsz. Kyuwon nem tömi tele pénzzel a zsebünket, úgyhogy ez tökéletes hely nekünk.

Wonwoo nem mondott semmit, de a testtartása továbbra is feszült maradt. Nem tudom, hogy az ötletem erkölcsi aggályossága zavarta annyira, vagy a sok ember, de szerettem volna, ha legalább pár órára, de úgy tölti az idejét, mint más korabeli. Átkaroltam a vállát, hátha attól biztonságban érzi magát, mégis csak együtt élünk, engem ismer, és habár kissé megrázkódott a fizikai kontaktustól, nem rázta le magáról a karjaimat.

Habár a mondandómból az jöhetett le, hogy visszaélek a lelkiismeretességgel, fizettem az ételért, és azért, amelyik ízlett, teljesen jutányos árat adtam. A városi fesztiválokon a bódésok rengeteg profitot rátettek az árra, itt ezt meg lehetett spórolni, és tényleg nem tehettem róla, hogy Kyuwon alig adott nekünk fizetést. Wonwoo hyung nem is vásárolt semmit magának, folyton én etettem, csak a közös perselybe dobott be egy nagyobb összeget.

Szerettem volna, ha marad valamilyen emléke a közös időtöltésről, így megkértem, válasszon magának egy sálat az egyik árustól. Habár még nyár közepén jártunk, sosem ártott előre felkészülni a télre, és egy sál egyébként is több évig jó marad, így gazdaságos döntésnek éreztem a vásárlást. Wonwoo hyung zavartan válogatott, és már kezdtünk kifutni az időből, így végül én hoztam döntést helyette, és egy sötétkék sálat emeltem ki a kupacból, majd adtam érte pár bankjegyet az idős asszonynak, és már rángattam is a hyungot a buszhoz. Futva, de két perccel nyolc előtt megérkeztünk. Nem mertem késni, nehogy Kyuwon máskor ne engedjen el.

Tudtam, hogy Wonwoo hyung megint a szobájában fog tanulni egész éjjel, így meg sem próbáltam megkérdezni, nincs-e esetleg kedve filmezni velem.  Gyorsan letusoltam, pattogtattam magamnak egy nagy tál kukoricát, és amikor a kanapéhoz értem, megdöbbenve szembesültem Wonwoo hyung jelenlétével. Pizsamában volt, és az ölében pihenő díszpárnán ott feküdt a sál, amit kapott tőlem. Nagyon reméltem, hogy nem akarja visszaadni.

– Meg akartam kérdezni, hogy miért kaptam ezt tőled – emelte meg a sálat.

– Azért, mert ma van a születésnapod – vallottam színt, és Wonwoo hyung arcára azonnal kiült a megdöbbenés.

– Te tudod, hogy mikor van születésnapom?

– Persze! – feleltem magabiztosan. – A fontos dolgokat megjegyzem.

Wonwoo hyung láthatóan nem tudott mit kezdeni a válaszommal, így megkínáltam egy kis kukoricával, nehogy teljesen elhatalmasodjon rajta a zavar. Természetesen megjegyeztem a születésnapját, hiszen az csak egyszer van egy évben, és mindenkinek jól esik, ha ilyenkor gondolnak rá. Kyuwon nem tűnt olyan típusnak, aki meglepetéspartit szervezne az emberének, hogy felköszönthesse.

– Szóval tényleg csak véletlen, hogy pont arra a fesztiválra vittél ma el?

– Elmondtam, hogy miért oda mentünk, de mit értesz az alatt, hogy pont arra?

– Az az árvaház rendezte, ahol felnőttem.

Nem tudtam, hogy Wonwoo árva, azt meg végképp nem, hogy pont ott jártunk, ahol korábban élt. Már éppen nyitottam volna a számat, hogy elnézést kérjek, amikor Wonwoo belekezdett a monológjában, és az istenért se szakítottam volna félbe. Ki kellett használni egy ilyen különleges eseményt, hogy a hyung mesélt magáról.

Megtudtam, hogy Wonwoo hyung soha nem ismerte a szüleit, abban az árvaházban nőtt fel, aminek az utcájában a fesztivált tartották. Kyuwon onnan fogadta örökbe, amikor tini volt, és azóta élt a házban, aminek pár hónappal korábban én is a lakója lettem. Sokkal régebb óta ismerte tehát Kyuwont, mint én, de nem tekintette apjának, sokkal inkább a mesterének. Wonwoo azt mondta, örül annak, hogy van fedél a feje fölött, rengeteg könyvet olvashat, és Kyuwon kimondottan őt akarta elhozni az árvaházból, így kissé úgy is érzi, hogy ennek okkal kellett történnie. Elmondta, hogy Kyuwon soha nem is akart úgy viselkedni, mintha az apja lenne, egyértelműen tanító szerepben lépett fel a kezdetektől fogva. Wonwoo soha nem kapott ajándékot tőle, soha nem érdeklődött a lelki világa iránt, szinte semmi személyeset nem tudnak egymásról. Az egyetlen dolog, amit Wonwoo valaha kapott tőle, azok a gyűjteményét képező üveggolyók voltak. Minden jó dolgozat vagy sikeres küldetés után Wonwoo hyung kapott egy üveggolyót Kyuwontól jutalomként.

– Megígérem, hyung, hogy jól fogok teljesíteni, hogy kapj még üveggolyót! – ígértem meg neki, és Wonwoo hyung válaszul kedvesen elmosolyodott. Korábban nem láttam még mosolyogni, de jól állt neki.

Új célokat tűztem ki magam elé. Meg kellett növelnem Wonwoo hyung üveggolyó gyűjteményét, és elérni, hogy többet mosolyogjon. Jó vicceket kellett kitalálnom, hogy megnevettessem.

– Hyung, tudod, hogy miért karikás az ördög szeme?

– Nem, de te biztosan megmondod.

– Azért, mert az ördög sosem alszik – vigyorogtam elégedetten. A hyungnak nem tetszett a vicc.

– Fárasztó vagy – jegyezte meg, és belemarkolt a kukoricámba. – Inkább indíts el egy filmet! Ma születésnapom van. Nem tanulok.

Olyan félve mondta ki, hogy nem fog tanulni, hogy kedvem támadt újra átkarolni, de ehelyett inkább odavetődtem a lejátszóhoz, és betettem az első filmet, ami a kezem ügyébe került. Élni kellett a lehetőséggel, hogy Wonwoo hyung együtt akar tévét nézni velem. Minden esélyre ugrani kellett, amit együtt tölthettem vele.

 

Donghae:

Amikor Tao elmondta, hogy Kyuwon emberei Wonwoo és Mingyu, elkezdtük szemmel tartani őket. Nem akartuk felhívni magunkra a figyelmet, így csak a főhadiszállásra koncentráltuk a figyelőpontokat, és elemeztük a gyakorlásaikat. Wonwoo soha nem mutatta meg a képességeit, csak Mingyu ügyetlenkedését jegyezhettük le, a fiú nemrég kerülhetett csak ebbe a világba, pontosan úgy mozgott, mint mindegyik kezdő. Erősnek és izmosnak tűnt, korábbi életében bizonyára sportolt valamit, de az nem harcművészet vagy küzdősport volt.

– Milyen megérzésed van velük kapcsolatban? – kérdeztem JS-t.

– Semmilyen – mondta színtelen hangon.

– Nem is értem, miért téged bízott meg a főnök azzal, hogy segíts nekem a megfigyelésben.

– Azért, mert én mindig ráérek.

JS-t nem lehetett befogni arra, hogy minden egyes pillanatból következtetéseket vonjon le, ő az a típusú valaki volt, aki elél a maga világában, és néha mond valami nagyon érthetetlent, amin Kris aztán elkezd gondolkodni, és végül megszületik a megoldás. Jobb lett volna, ha inkább ők ketten végzik az elemzést, de Krist lefoglalta a cégalapítás, és Eunhyuktól ilyenkor elvenni a pártfogoltját pontosan olyan félelmetes lett volna, mint elmondani az apámnak, hogy nem örülök, hogy JS-szel kell kooperálnom.

– Wonwoo nem beszél senkivel, és a mindent megfigyel maga körül. Kyuwon bizonyára megtiltotta neki, hogy kapcsolatok építsen, de információkat kell szolgálni arról, amit lát. Olyan, mint egy két lábon járó térfigyelőkamera.

– Mondd csak, ha ilyen normálisan is tudsz beszélni, miért nem megy mindig? – tettem fel neki a kérdést, amit már évek óta meg akartam kérdezni.

– Soha nem voltam normális – mosolyodott el, és letörölte az ecseteit. – Hogy lehetne normális az, akinek hiányzik a fél élete?

– A pszichológus is megmondta, hogy bizonyára valamilyen súlyos traumát éltél át, ami meggátol az emlékezésben.

– A pszichológus azért mondta ezt, mert nem tud mit kezdeni velem. Nem érti, amit mondok neki.

Nem akartam depresszióba taszítani JS-t, de a Dokin kívül senki más nem értette. JS egy elvarázsolt figura, egy igazi művész, és én túlságosan földhözragadt voltam ahhoz, hogy egy hullámhosszra kerüljünk.

– Te csak művész vagy. A művészek mind furák – vígasztaltam kissé esetlenül.

– Vincent Van Gogh egyszer azt mondta, hogy egy csomó festő elmebeteg.

– Nem ő az, aki megcsonkította magát?

– Levágta a fülét. Én nem tervezem, ha ez megnyugtat.

– Most már nyugodtabban fogok aludni.

JS mellett biztosan nem tudtam volna még csak pihenni sem, volt benne valami, amitől mindig is rázott a hideg. Kedveltem, de nem éreztem magam biztonságban, ha csak ketten tartózkodtunk egy szobában, így a megfigyelés alatt is nyitva hagytam a festőműhely ajtaját.

– Eszembe jutott erről az, amit egyszer egy tudományos cikkben olvastam. „A megsemmisülés lehetőségének árnyékában élünk, a dolog iróniája pedig az, hogy minél világosabban látjuk az általunk ismert világegyetem működését, annál sötétebbé és hosszabbá válik ez az árnyék”.

Csak bólintottam egyet, meg sem próbáltam megfejteni, mit jelenthet az, amit JS mondott. Nem voltam én elég intelligens ehhez, és kedvem sem volt hozzá. Aztán rájöttem, hogy lehet, el kellene mesélnem Krisnek, de a nap végére már semmire nem emlékeztem belőle, csak arra, hogy árnyékkal végződött.

Napokig ez zizegett a fejembe, és az egyik megbeszélésen bukott ki belőlem.

– Shadow. Shadow Mask. Miért nem kérjük meg őt, hogy nyomozzon Kyuwon után? Úristen, Seunghyeon idején is ezt kellett volna tennünk! – csaptam a homlokomra. Miért nem jutott soha eszembe, hogy ő minden problémánkra megoldás lehetne?

– Szerinted nem próbáltam már vagy egy milliószor elérni őt? – ráncolta össze apa mérgesen a homlokát. – Az a szervezet, aki meg tudja fűzni legalább egyetlen küldetésre, olyan információkat tudhat meg tőle, amelyekkel egy évtizedre bebetonozhatja a helyzetét. Shadow Maskot azonban nem lehet megtalálni. Ő talál meg téged, ha akar.

Shadow Mask legendának számított a bűnözővilágban, csak nyomokat és történeteket hagyott maga után. Egy olyan informátor volt, aki egy szempillantás alatt el tudott tűnni, és olyan hangtalanul mozgott, mintha az árnyékban élne, innen is kapta a neve első felét. A második abból származott, hogy senki sem tudta, hogyan néz ki, mert azon kevesek, akik beszélhettek vele, nem látták az arcát, azt ugyanis egy fekete maszk takarja el. Annyit lehetett sejteni a hangja és a testfelépítése alapján, hogy férfi.

A lelkesedésem hamar alább hagyott, apámnak igaza volt, Shadow Maskot élő ember még nem tudta felkeresni a történetetek szerint ő bukkant fel az árnyékból, hogy magas summáért elvállaljon egy-két információszerzési akciót. A Liliom nem állt olyan helyzetben anyagilag, hogy még ha meg is találnánk, ki tudnánk fizetni a szolgálatait.

Hazafelé beugrottam vásárolni, mert Donghan aznap este nálam vacsorázott, és szerettem volna valamilyen finom, tartalmas étellel megetetni, olyan sovány volt az a fiú. Régen anya egészséges, de igazi férfias ételeket tálalt az asztalra, azt viszont nem tudtam, hogyan éltek ők Donghannal Amerikában. Az öcsém modell, de elmondása szerint soha nem diétázott, és nem is vállalná be, mert nagy az étvágya, és szeret enni, anyám viszont teljesen lefogyott az évek alatt, olyan karcsú volt, hogy akár ő is elmehetett volna a kifotóra.

Éppen a csomagtartót csuktam le, amikor megéreztem a hideg fém csókját a tarkómon. Mégis mikor lopózott valaki a hátam mögé? Észre szoktam venni ezeket.

Sötét volt már, ráadásul egy félreeső kisboltban vásároltam, ahol ismertem a tulajt – egyszer megmentettem egy banda támadásától, aki ki akarta fosztani –, ezért olcsóbban vásárolhattam. Mennyivel jobban jártam volna, ha inkább a zsúfolt bevásárlóközpont előtt parkolok le. Ott nem vette volna senki a bátorságot arra, hogy pisztolyt tartson a koponyámra.

– Kimondtad a nevem. Itt vagyok – közölte egy mély férfihang. Valami tompított a hangszínén, valószínűleg símaszkban volt, vagy szándékosan mélyített ennyire, nem, mintha egy kicsit is ismerős lett volna egyébként.

– Miért, ki vagy te? Bankkártyával fizetek-ember? – gúnyolódtam. Az évek megedzettek annyira, hogy nem vizeltem le a bokámat attól, hogy pisztolyt szegeznek rám.

– Shadow Mask.

Nagyot dobbant a szívem. Csak apámmal beszéltem róla, és ő, az állítása szerint nem ismerte, tehát, ha Shadow Mask hallotta, hogy róla esik szó, akkor megfigyelt minket. Lehet, hogy azért tudta meg akármelyik bűnszervezet legféltettebb titkát, mert mindegyiket figyeltette? Hogyan lehetne képes erre valaki egyedül?

– Engedd, hogy megforduljak! Egy ismeretlen hanggal nem üzletelek.

Megpróbáltam fordulatból lefegyverezni, de olyan gyorsan mozgott, hogy esélyem sem maradt követni. Miután kiderült, hogy nem csak azért van előnyben, mert fegyvert tart a kezében, hanem a harci képességei jócskán leköröznek engem, nem maradt más választásom, mint tárgyalásban felé kerekedni.

– Van két személy, akiről információt akarunk szerezni. Mennyiért vállalnád?

– Jelenleg nincs nektek annyi pénzetek. Viszont van valami, amit adhattok cserébe.

– És mi lenne az?

– Körbevezetés. Szükségem lenne Kris-re, mint idegenvezető.

Kris az egyik legértékesebb embere lett a Liliomnak, mióta hozzám került át, és kételkedtem benne, hogy Shadow Mask ne tudna találni valakit, aki jobban beszél akár angolul, akár kínaiul, mint ő.

– Kris nem vállal ilyen munkákat.

– Végül is, nektek kellene az információ Kyuwonról és Seunghyeonról…

– Megütöd a bokádat, ha kémkedsz az Arany Liliom után! – fenyegettem meg.

– Egyetlen ember van a nálatok, aki észrevett, de egy emberrel engem nem lehet megfogni. Most dönts! Ha eltűnők, többé nem fogsz a nyomomra bukkanni.

Nem akartam én dönteni, nem álltam én olyan pozícióban, hogy megtehessem, és pontosan azt sem tudhattam, mit akar Kristől. Igen, én voltam Kris kisfőnöke, de ebben a helyzetben úgy éreztem magam, mintha ki kellen árúsítanom. Kellett volna az információ Kyuwonról és főleg Seunghyeonról, de Kris a legjobb emberem…

– Mondj többet Kris szerepéről! Túl kevés az információ, hogy döntsek.

– Azt akarom, hogy velem jöjjön a kínai negyedbe.

Kris legutóbb a hercegnő segítségével tudott csak kijutni onnan, akkor is úgy, hogy eljátszották a halálát. Ráadásul a hercegnő sokat ért, a kínai maffiafőnök mindent megadott volna azért, hogy kihozzuk neki. Mi van, ha Shadow Mask ki tudná hozni, és eladhatnánk ezt úgy a Kínai Sárkánynak, hogy a Liliom érdeme? Pozíciót szereznénk magunknak, és egy erős szövetségest.

– Gyorsan dönts, mert az öcséd már biztosan vár rád!

A családomon kívül egyedül Eunhyuk tudta, hogy Donghan a testvérem, és ezt a titkot az életemnél is jobban védenem kellett. Shadow Mask erős ászt játszott ki ellenem, valószínűleg azért, hogy kérdés nélkül az ő kedve szerint döntsek. Ha mérlegelnem kellett, Donghan fontosabb, mint Kris.

– Rendben. Az információkért cserébe megkapod Krist a kínai negyedbe.

Nagyon reméltem, hogy nem követek el hibát ezzel.

 

Kris:

Amikor Donghae elárulta, hogy hová kell mennem, mit kell ott csinálnom, és hogyan alakult ez így, nagyon cifra káromkodások jutottak eszembe. Legutóbb, amikor a kínai negyedben jártam, majdnem ott hagytam a fogamat, és az sem tetszett, hogy Donghae beáldozott engem némi információért. Aláírom, hogy nagyon szükségünk lenne Seunghyeon minden féltett titkára, de ez az eljárás bántotta a lelkemet.

Kimondottan furcsa egy olyan személlyel együtt utazni, akinek nem látsz semmit a testéből. Mindenét valamilyen ruhanemű fedte, még a hajszínét sem tudhattam volna megmondani biztosan, mert a csuklya beárnyékolta, lehetett fekete, de akár barna is. Még akkor is, amikor aludt, olyan éberen tette, hogyha csak megpróbáltam volna lefújni a port a maszkjáról, biztos, hogy visszakézből tarkón vág érte.

Az Arany Liliomnál megállapodtunk abban, hogy a kiindulópont ezúttal is az, mint legútóbb, senki sem tudhatja meg, hogy a szervezet nem áll olyan erős lábakon, mint azt kifelé mutatja. Mivel mi két Pekinget is ismertünk, megállapodtunk, hogy Bejingnek hívjuk a világ által ismert Pekinget, és Pekingnek azt a bűnözővárost, ami a Sárkányok elmondása szerint valójában uralja az országot.

Shadow Mask még a repülőút előtt átadta az információkat, úgyhogy ahelyett, hogy a kilétére próbáltam volna rájönni, inkább átnyálaztam a tényeket. Seunghyeon akörül ismerkedett meg Elkie-vel, amikor Donghae-val túlélték a kínai mészárlást, és akkoriban Kyuwon is a városban tartózkodott, mint magánszemély. Donghae-n kívül három kétes személy is Pekingben járt akkor, amikor az Arany Liliom legjobb embereit rejtélyes körülmények között lemészárolták. Több, mint furcsa.

Seunghyeonnak és Elkie-nek pár hónapja született egy gyermeke, aki az apját már sohasem ismerheti, de az anyja is úgy eldugta, hogy még csak sejtésünk sem volt a létezéséről. Megértettem Elkie-t, Seunghyeon eleget tett azért, hogy a családja nem kevés ellenséget szerezhessen, de soha nem hagytam volna, hogy a Nagyfőnök, vagy bárki egy ártatlan gyereket bántson az apja bűnei miatt.

Kyuwon egy árvaházból vette magához Wonwoot, Mingyu pedig csak nemrég került hozzá, körülbelül úgy, ahogy Baekhyun is a szervezet része lett, tartoztak a szülei. Kyuwon rengetegszer utazott külföldre az elmúlt tíz évben, és többször megfordult azokon a helyeken, ahol Seunghyeon is járt, de nem mindig egy időben voltak ott. Ilyen frekventált helynek számított, LA, Thaiföld, Kína és Portugália. Kyuwon rengeteg könyvet, régi fegyvereket, különböző edukációs eszközöket, és ritka üveggolyókat vett az elmúlt években luxusbeszállítóktól. Bizonyára ki akarja kupálni az embereit, hogy… Nem tudom. Jobbal legyenek nálam? Úgy tűnik, mindenben Seunghyeont majmolja.

Amikor megérkeztünk Pekingben, egy egészen új helyzetben találtuk magunkat, mondhatni, be kellett osonnunk a területre, hiszen ezúttal nem a Kínai Sárkány hívott meg, hanem öncélú küldetésre jöttünk. Bevetés közben látni Shadow Maskot hatalmas élmény, képes volt teljesen hangtalanul mozogni, sokszor le is maradtam tőle, vagy elvesztettem, hol jár, de jól meg tudtuk osztani az erőnket. Ő elcsalta a vörös sárkányos embereket, én pedig legjobb tudásom szerint követtem az útvonalat.

A kínai negyedben már nem kellett ennyit ügyeskednünk, oda ugyanis az ott élőkön kívül senki nem mert bemenni. Számomra kimondottan nyomasztó volt újra visszatérni arra a területre, ráadásul egészen pontosan azt sem tudtam, mit is keresek ott.

– Szóval, hová kell elvinnem téged? – kérdeztem rá nyíltan.

– Oda, ahol először találkoztál a kínai hercegnővel. Abban a napszakban, amikor történt.

Estig tehát várnunk kellett. Próbáltunk úgy mozogni, hogy a lehető legkevesebb embernek szúrjunk szemet, de néha ennünk is kellett. Elmondható, hogy szinte egész nap menekültünk, bujkáltunk, megfigyeltük a területet, alig vártam, hogy végre este legyen. Shadow Mask sokkal ügyesebben csinálta a rejtőzködést, mint én, továbbra sem értettem, mire kellek neki.

Az éjszaka leple alatt aztán oda vezettem rejtélyes útitársamat, ahol a kínai hercegnő lemészárolta a támadóimat egyetlen kaszasuhintásnyi hang alatt.

– Megmondtam neked, hogy nem fogok veled menni! – szólalt meg a hercegnő a semmiből. A holdfény csillogott a kaszájának pengéjén.

– Nem is akarlak elvinni. Ő akar veled beszélni – fordultam Shadow Mask felé, de ő akkor már sehol sem volt. Mire visszafordultam, a hercegnő előtt állt, és egy késsel tartott ellen a kaszának.

– Hogyan tudsz te így mozogni? – kérdezte Yenri megrökönyödve. Nem lépett hátrébb, továbbra is nyomást gyakorolt a maszkosra a kaszájával.

– Te tanítottál meg rá.

Yenri mozgása egy táncos könnyen hullámaira emlékeztetett, a kasza eltűnt, ő pedig lekapta a férfi arcáról a maszkot. Tátott szájjal figyeltem a történelmi pillanatot, amikor Shadow Mask lelepleződött, és el sem hittem, hogy én ezt láthatom.

Arra számítottam, hogy majd egy pillanatig farkasszemet néznek, majd valamelyikük egy villámgyors mozdulattal elmetszi a másik torkát, ehelyett a hercegnő a férfi nyakába csimpaszkodott, és megölelte. Ez volt az, amire egyáltalán nem számítottam.

– Mit keresel itt? Miért jöttél? Mi ez az álarc? – hadarta a kérdéseket a hercegnő.

– Eljött az ideje, hogy elfoglald a trónt. Az Arany Liliom segítségével végre elaltathatjuk azt a tűzokádó, vén sárkányt.

– Elnézést, de az Arany Liliom szóvivőjeként lenne egy idevágó kérdésem: Mi a jó szent szarról beszéltek ti?

 Mivel közösen nem igen mutatkozhattunk, mert Yenrinek tartania kellett a megszerzett pozícióját, egy elhagyatott padláson bújtunk meg. Évek óta nem lakhatott ott senki, az ágyat sűrűn fedte a por, a pókok beszőték a mennyezetet, a molyok megrágták az otthagyott textíliákat.

A kettőjük története sok évvel korábban kezdődött, pontosan akkor, amikor a hercegnő tizenöt éves lett, és eljegyezték Shadow Maskhoz, akit polgári nevén Yesungnak hívnak. Mivel kettőjük között tizenegyév a körkülönbség – Yenri velem egy idős, Yesung Donghae-val –, és Yesung komoly jegyesnek számított, ezért a Nagysárkány együtt edzette őket, hátha az majd közelebb hozza őket egymáshoz. Yesung a későbbiekben, amikor Shadow Maskként tevékenykedett Koreában, azért tudott hangtalanul mozogni, mert ugyanazt a technikát alkalmazta, amit a hercegnő; az árnyéktechnikát. A frigy aztán mégsem köttetett meg, mert Yenri viszonyt folytatott a szolgájával, Bobbyval, így nem tudott volna szüzen az oltárhoz állni. Ez Yesungot nem is zavarta volna túlságosan, sokkal inkább az a szerelem, amit Yenri egy másik férfi iránt érzett, de támogatta menyasszonyát, hogy azzal éljen, aki korban, és lélekben is közel áll hozzá. Yesung így visszatért Koreába, és hírszerzőnek állt, elkezdte shadow maski karrierjét. A Nagysárkány azonban nem örült a hírnek, és ahelyett, hogy maximum szobafogságra ítélte volna a lányát, ahogy más, hétköznapi apa tenné, megcsonkította Bobbyt.

– Nem volt kérdés, hogy nem maradok tovább. Magammal hoztam a kaszát, apám legféltettebb fegyverét, és ide jöttem a kínai negyedbe, mert tudtam, hogy ide nem fog tudni utánam jönni. Az itteniek gyűlölik őt, de nem tudják, hogy én vagyok a hercegnő. A képességeimmel vívtam ki magamnak az itteni pozíciómat, és egy nap, ha én leszek az uralkodó, a kínai negyed tisztelni fog azért, amiért részben egy vagyok közülük.

– A Nagysárkány tudja, hogy az Arany Liliom gyenge, és meg fog próbálni elsöpörni titeket, hogy Koreában is megvethesse a lábát. Amikor titeket néz, és az erősebb embereit már elküldte, Yenrinek lehetősége adódik arra, hogy átvegye a hatalmat. Ti tudni fogtok a támadásról, a kiküldött emberek egy üres bázist támadnak majd meg, Yenri személyében pedig egy szövetséges maffiafőnököt tudhattok magatoknak. Az Arany Liliom újra kinyílhat a Vörös Sárkány vigyázó szárnyai alatt. Win-win helyzet.

Jól hangzott, amit Yesung mondott, de nem tudtam, mit fog majd szólni a Nagyfőnök ahhoz, hogy mi leszünk a csali. Az biztos, hogy úgy kellett nekünk egy erős szervezet segítsége, mint egy falat kenyér, de az ilyen koalíciók, ahol az egyik fél sokkal erősebb a másiknál, veszélyt is rejtenek magukban. Ha Yenriék ugyanis nem tartották be a barátsági fogadalmukat, könnyen bedarálhattak minket.

– Nem én vagyok az Arany Liliom feje, nem bólinthatok rá a tervetekre, de elmondom a főnökömnek.

– Ne érezzétek úgy, hogy mi kevertünk titeket bele az itteni dolgokba. Láttad az aktákat, igaz? Pontosan még nekem sem sikerült összeraknom, mi történt itt akkor, amikor Elkie, Kyuwon, Donghae és Seunghyeon itt járt, de a raktárterületen heves harcok jelei látszódnak még a mai napig is. Tippelj, hogy ki vette meg a területet!

– Seunghyeon?

– Yenri apja. Le van zárva az egész, senki nem mehet oda, miközben egy értéktelen területről beszélünk. Valami fontos volt, vagy van ott, ami kell neki. Mi másért foglalta volna le?

– Ha Yenri lesz az uralkodó, kapunk engedélyt rá, hogy átnézzük az ottani raktárokat?

– Természetesen – válaszolt a leendő uralkodónő. – Ami akkor történt, ha az apám a részese volt, az ő bűne, és én vele együtt az összes fekete ügyét is el akarom törölni a föld színéről. Nem akarom megörökölni a mocskait is.

Ebben maradtunk, de tudtam, hogy ezzel az információval óvatosan kell bánnom. Donghae gyengepontja az, ami akkor történt, a tanítója iránt érzett tisztelete kissé megszállottá tette őt ebben az ügyben. Együttműködve a Nagyfőnökkel, mindent meg kellett tennem azért, hogy ahogy Yesung is mondta, új társainkkal mindketten win-win állással jöjjünk ki ebből az igencsak kétséges szövetkezésből.