Pókháló (5. évad): 15. fejezet: Seunghyeon öröksége

 

Kris:

Őszintén, soha nem gondoltam rá, hogy Alfi gazdája egy nap a bekopog majd az ajtómon. A legnagyobb gond ezzel leginkább az volt, hogy én ekkor nem tartózkodtam otthon. A cégnél rendeztem az ügyeket, az épület készen állt rá, hogy megnyissuk, a személyzet a startvonalnál várt feszülten, amikor érkezett a telefont Taótól, hogy azonnal menjek haza, mert valami baj van. Csapot-papot ott hagytam, rögtön autóba ültem, és hajtottam haza, de Taót mégsem találtam otthon. Baekhyunt annál inkább, a nyakában egy kötéllel. A kisfarkas az egyik fa ágába kapaszkodott, és olyan sápadt volt, mint egy szellem. A földön egy férfi feküdt holtan, elharapott torokkal, és összekarmolt arccal, Baekhyunt Alfi és Cuki közös erővel mentették meg.

Baekhyunt sokkos állapotban imádkoztam le a fáról, szegény teljesen rácsavarodott az ágyra, az izmai görcsbe álltak, mert tudta, ha kicsúszik a keze a szorításból, a hurok a nyakára szorul, és megfullad.

–Tao hívott, hogy jöjjek haza, mert baj van – informáltam a páromat, amikor már lehetett vele beszélni. A Doki azt mondta, testi sérülése maximum a horzsolások, lelkileg viszont annál inkább megviselték a történtek. – Nem tudod, ő hol van?

– Tao nem volt itthon, de hallottam egy ismerős motorzajt, szerintem Donghan lehetett, az ő kocsija ad ki ilyen hangot.

Donghan már régóta a bögyömben volt, de akkor végleg kiborult a bili. Senki, ismétlem, senki nem veszélyeztethette az én Baekhyunom testi épségét, és Donghan már megint egy olyan szituációban bukkant fel a semmiből, amiben majdnem fűbe haraptunk.

– Tao, azonnal add meg neked Donghan számát! – üvöltöttem bele a telefonba.

– Én sem tudom elérni. Felhívott, hogy menjek haza, mert Baekhyunnak szüksége van rám, aztán bontotta a vonalat, és azóta nem érem el.

Nem tudom, hogy a lelkiismeret szólalt-e meg Donghanban, amikor értesítette a szeretőjét, de nem is érdekelt, változatlanul ki akartam taposni a beleit. Tao viszont nem tudta megmondani, hol találhatom, így végül nem mentem sehová, inkább Baekhyunnal maradtam, és próbáltam megnyugtatni.

Baekhyun elmesélte, hogy a férfi el akarta vinni Alfit, és fegyvert fogott rájuk. Alfi ezt egyértelmű támadásnak vette, és rátámadt a volt gazdájára. Végül a férfi a levegőbe lőtt, amitől Alfi megijedt és a földre lapult, ekkor kötötte fel Baekhyunt a fára a pasas. Nem tudtuk, Alfi hogy élt korábban, de Baekhyun elmondása szerint nagyon tartott egykori gazdájától, és végül csak Cuki belépését követően gyűjtött bátorságot ahhoz, hogy újra megtámadja a férfit. Cuki már korábban a tetőn lebzselt, onnan figyelte az eseményeket, majd egy váratlan pillanatban a betörő fejére ugrott, és összekarmolta. Alfi ősi ösztönei végül felülkerekedtek a fegyverdörrenés okozta félelmén, és átharapta egykori gazdája torkát.

Aznap este megengedtem Alfinak, hogy bejöjjön a nappaliba, és mind a hárman odalent aludtunk. Baekhyunt megnyugtatta a kutya jelenléte, engem megnyugtatott, hogy Baekhyunt a karjaim között tudhatom. Már csak az a hülyegyerek Donghan szúrta a csőrömet.

Szándékomban állt, hogy amint lehet, megszorongatom a beképzelt, hűvös modell ficsúrt, de Donghae a nyakamba sózott egy olyan melót, amit biztosan nem adtam volna át másnak. A szerveződés, amit meg kellett figyelni nyíltan Seunghyeon hívőkből állt. Nem túlzó azt mondani, hogy egy szekta szerveződött hajdani kisfőnököm tiszteletére, és ezen csoportosulás birtokolt egy pecsétes lapis lazuli gyűrűt, amelyet a Liliom magáénak akart. Én is emlékeztem a gyűrűre, Seunghyeon a gyűrűsujján horda, mindig is úgy gondoltam, valamilyen családi jelvény lehet, de a pecsétjét sosem tudtam igazán megnézni.

– Amikor Seunghyeon meghalt, nem volt rajta? – kérdeztem Donghae-t, amikor azt tárgyaltuk, nem-e hamisítvány a kultikus ékszer.

– Nem. Megnéztem a nyilvántartást, és nem szerep gyűrű a papírokon. Megnéztem a tárgyakat, és ott sem találtam. Aznap Seunghyeonon nem volt rajta a gyűrű, pedig Tao is azt mondta, sosem vette le.

Az ilyen rejtélyek mindig nyugtalansággal töltöttek el. Seunghyeonról beszéltünk, tőle bármi kitellett. Ha aznap nem vette fel a gyűrűt, azt is jelenthette, hogy tudott valamit, vagy legalább is sejtett. Ha pedig sejtette, hogy baj érheti, akkor hogy lehetséges, hogy nem tett ellene semmit?

Megkérdeztük Yixinget is, ő emlékszik-e a gyűrűre a családi vacsorákról, és azt mondta, nem csak Seunghyeonnak volt ilyen, hanem a barátnőjének is, Elkie-nek, aki történetesen Yixing nagynénje. Csakhogy a bizonyos nagynéni szőrén-szálán eltűnt, ami akár jelenthette azt is, hogy ő állt a szekta takarásában.

– És mi célja a fanatikusoknak? – kérdeztem Donghae-t.

– Rémhírt terjesztenek, hogy a Liliom el fog bukni, ezt bizonyítja a legutóbbi robbanás is, és Seunghyeon fel fog támadni, és átveszi méltó helyén az Arany Liliom székében. Állítólag ezt jövendölik a nyomok, amelyeket hátrahagyott.

Több elem is aggasztott ebben a leírásban. Először is, belegondolni, hogy Seunghyeon feléled poraiból rémítően hangzott, miközben nyilván lett volna mit kérdeznem tőle így kilenchónapnyi nyomozást követően. Aztán a gyagyások azt állították, hogy Seunghyeon hátra hagyott útmutatásokat, amit nagyon ciki, ha nem vettem észre. Mégis milyen nyomokról beszélnek ezek, akik fix, hogy nem ismerték úgy a főnökömet, mint én?

Idegesített ez az egész ügy, így természetesen ott akartam lenni a rajtaütésen. A ház, amiben az őrültek a gyűléseiket tartották nehezen megközelíthető volt, így szükségünk volt valakire, aki képes úgy kifigyelni őket, hogy ne tűnjön fel a jelenlétük.

– Kris, ez nem fog működni. Cuki egy macska – bizonygatta Tao, miközben ráadta a háziállatára a hámot.

– Cuki egy UFO, aki érti, amit mondasz neki, fel szokott hívni telefonon, és nemrég megmentette Baekhyunt.

Imádtam azt a sztorit, amikor Cuki felhívta Taót.  Én nem tudom, hogyan tanította meg neki, mit kell nyomni a vonalason, hogy az Taót tárcsázza, de ha Cuki azt akarta, hogy Tao menjen haza, akkor megcsörgette. Még bele is nyávogott a kagylóba.

Az alakulatból mindenki azt hitte, megőrültem, amikor felengedtük a fára Cukit, és Tao instruálta, melyik emeltre somfordáljon fel. A hámra ráerősítettünk egy mini kamerát, így láthattuk azt, amit Cuki is, és a tervem tökéletesen működött. A macska néha eljátszotta, hogy nem érti, amit a gazdája mond, aztán a következő pillanatban mindent úgy csinált, ahogy a papája a fülére súgta.

– Cuki nagyon furán viselkedik – állapította meg Tao.

– Csak UFO. Felküldi a jeleket, az űrhajón lefordítják macska nyelvre, és ezért ért téged – osztottam meg Taóval a hipotézisemet, mire Donghae-től kaptam egy szúrós tekintetet. Nem értettem, miért zavarta, ha jól éreztük magunkat a bevetésen.

Cuki nem csak fára erősített kameraként funkcionált jól, de simán beszökött a nyitott ablakon, és kihozta nekünk a gyűrűt. A fa ágaiba kissé beakadt a kamera miatt, de végül sikerült leküzdeni magát, és miután megszabadítottuk a hámtól, sértetten elvonult fixálni a bundáját. Tao nem győzte dicsérni, hogy milyen jó cica.

Így lett egy gyűrűnk, már csak Yixing nagynénjétől kellett megszereznünk a sajátját, akit változatlanul nem találtunk. Teltek a napok, a nyomozócsoport elakadt, én meg csak annyit derítettem ki, hogy a gyűrű pecsétrésze egy madarat ábrázol. Nem értettem túlzottan az állatokhoz, így megkérdeztem JS-t ő, mint festőművész, minek mondaná, és szerinte a madár pontos besorolása a füles kuvik. Apa segítségével azt is sikerült kiderítenem, hogy azt röviden bagolynak hívják.

Mivel semmire nem jutottunk, lementem vezetni egy kört a próbapályára, majd meglátogattam az utcai autóversenyzős haverjaimat. Szerettem volna már versenyezni egy jót, vezetés közben mindig jó ötleteim támadtak.

Aznap nem ment a versenyzés se, csak második lettem, és a haverok nem győztek cikizni, hogy leverték az örök bajnokot. Nem sok pénzt tettem fel a futamra, de bántott, hogy alul maradtam, és Seunghyeont okoltam érte.

– Mindenkivel előfordul, hogy nincs formában. Nem kellene ennyire lógatnod az orrodat – próbált vigasztalni Vava.

Vavának még mindig végtelenül hálás voltam, amiért Baekhyun első és utolsó autóversenyzésén mindent megtett azért, hogy mindketten élve szálljunk ki a járgányból. Bírtam benne, hogy laza és vagány, könnyen érvényesül ebben az inkább férfiak által uralt underground világban, és közben mégis nőies és finom.

– Vesztetted már el csak az egyik fülbevalódat? – kérdeztem tőle egy sör társaságában.

– Rengetegszer. A keresztanyám azt mondta, ha a fejem nem lenne a nyakamra erősítve, azt is elveszíteném.

– Én most nem találom az egyik ékszerem másik felét, és ez az őrületbe kerget.

– Ha meglesz, köss rá egy láncot, az mindig működik. Akkor nehezebben veszted el – tanácsolta, és kihúzta a nyakláncát a pólója alól. – Ezt a gyűrűt a keresztanyámtól kaptam, azt mondta, nagyon értékes, és ezért nem gyűrűként, hanem nyakláncként hordom.

Nem sokon múlott, hogy ki ne kapjam a kezéből az ékszert. Az a gyűrű fénylett Vava neon zöldre festett körmei között, amelyet kerestem. Nem hittem el, hogy ekkora mákom legyen. Nem, ez nem mák. A világon nincs ennyi véletlen.

– Hogy hívják a nagynénédet? – kérdeztem gyanakodva.

– Elkie – válaszolt boldogan, nagyon szerethette a nőt. – Miért?

– Be tudnál neki mutatni? Kíváncsi lennék rá.

– Nem értem, miért érdekel téged a keresztanyám, de ha nagyon akarod… A pasid nem fog örülni, hogy nőkkel csalod.

– Nem akarom megcsalni, te hülye – húztam meg az egyik fonott tincsét. – Csak azt hiszem, rajtad kívül van még pár közös ismerősöm a keresztanyáddal.

Megkértem Vavát, hogy úgy szervezze le a találkozót, hogy azt hazudja, a pasiját akarja bemutatni, arra Elkie nem mondott volna nemet, ha tényleg olyan fontos neki a keresztlánya. Erősítésnek magammal vittem Yixinget, így végleg nem csaphatta ránk az ajtót.

Elkie döbbent arccal bámult a díszes társaságunkra, majd intett, hogy menjünk be. Mire a frissítőket kihozta, már mosolyogva csóválta a fejét.

– Kezdem érteni, Seunghyeon miért imádott úgy téged.

– Az érzés nem volt kölcsönös – feleltem morcosan. Még mindig zavart, hogy anno semmit nem tudtam Elkie-ről.

– Pontosan olyan ravasz vagy, mint ő volt. Tudtad, hogy nem engedtelek volna be, ezért magaddal hoztál két pajzsot is.

– Semmiben nem hasonlítok Seunghyeonra – kértem ki magamnak indulatosan.

A hangulat kezdett egyre kényelmetlenebbé válni, így inkább visszább léptem, és hagytam, hogy Yixing beszéljen. Szemmel tartottam a nőt, aki ahhoz képest, hogy milyen bájos mosollyal figyelt a rokonára, láttam, hogy a szeme sarkából viszonozza a vizslatást. Egyikünk sem bízott a másikban.

Elkie egyébként nagyon szép nő volt, fiatal, üde, az ember meg sem mondta volna, hogy Yixing nagynénje. Persze régi osztálytársam se győzte hangsúlyozni, hogy Elkie a nagyszülők egy kései, második házasságából született gyermeke, ezért olyan csekély a korkülönbség közöttük. Nekem iszonyatosan fura lett volna, ha a nagynéném csak pár évvel idősebb nálam. Természetesen az is nagyon érdekes sztori, hogy mekkora korszakadék lehet két ember között, de engem Elkie, mint Seunghyeon felesége sokkal jobban érdekelt.

– Mi köze a tőrösöknek az anyámhoz? – bukott ki belőlem a kérdés, ami már hosszú hónapok óta nem hagyott nyugodtan aludni. – Mi köze Seunghyeonnak a tőrösökhöz? Mi köze mindennek mindenhez?

– Nem ismertem a férjem minden gondolatát, de az biztos, hogyha róla van szó, a legkisebb nyomnak is jelentősége van.

Már megint ezek a nyomok – fortyantam fel magamban, és az asztalra tettem Seunghyeon gyűrűjét. Elkie elnézően maga felé fordította az ékszert, majd a kővel lefelé erősen nekicsapta a dohányzóasztal lapjának. A lapis lazuli apró darabokra tőrt benne.

– Hamisítvány – közölte, és elkérte Vavától a sajátját. Amikor azt csapta az asztalnak, a kő sértetlen maradt. – Nem bízom Seunghyeon gyilkosaiban, de Yixing a rokonom, és nem csak ti keresitek a nyomokat. Két rossz közül inkább a kisebb rosszat választom.

Elkie leemelte az egyik festményt a falról, és egy széfhez lépett. A széfet nem számkód védte, egy mélyedés sötétlett az ajtón, amibe tökéletesen beleillett a gyűrű, és amint a nő belehelyezte a lapis lazulis felével, az ajtó kitárult. Odabent pénzen, ékszereken és számlákon kívül egy levél is lapult, rajta csak annyival: A kiválasztottnak.

– Ki a kiválasztott? – kérdeztem a hamvasszőke hajú nőt.

– Én Yixinget mondanám annak.

Átadtam Yixingnek a levelet, aki azonnal megosztotta velem is a tartalmát. Seunghyeon írása sok emléket felszínre hozott bennem, kezdve a küldetések leírásától a személyes üzenetekig. A levelet nem is lehetett igazán levélnek nevezni, sokkal inkább egy egyszerű mondatnak: „Az lesz az örökösöm, aki meg tudja fejteni a jeleket, amiket hátra hagytam”.

Seunghyeon tudta, hogy aznap meg fog halni – ért a felismerés. A liliomosok onnan érkeztek, ahonnét ők menekültek Taóval, a veszekedést követően tovább hajthatott volna, de ő inkább gyalog bemenekült az erdőbe. Miért nem a biztos mellett döntött? Miért kockáztatott?

Lehunytam a szemem, és a levél tartalmára koncentráltam. Seunghyeon szándékosan nyomokat hagyott hátra, de biztosan nem azokat, amiket már megtaláltunk. Azok túlságosan el voltak rejtve. Ha ő azt akarta, hogy valaki, a kiválasztott rátaláljon, akkor olyan helyre kellett tennie őket, amelyek szem előtt vannak, de nem mindenki gondolna rájuk.

Amikor újra kinyitottam a szemem, a széf kitárt szája mintha nevetett volna a tanácstalanságomon. Széf… A széf egy festmény mögött volt…

– Seunghyeon birtoka! – kiáltottam fel, és karon ragadtam Yixinget. – Elnézést, de nekünk most mennünk kell. Vava, majd beszélünk, köszi a segítséget.

Útközben, kutyafuttában magyaráztam el Yixingnek az elképzelésemet. Seunghyeon birtoka hasonlított a bázisra, csak sokkal kisebb volt, és telerakta festményekkel. A festmények könnyen rejthettek üzenetet, amire nem figyeltünk, és ha Elkie-nek igaza volt, és más is kutatta a nyomokat, akkor meg is előzhettük. El kellett mennünk a birtokra, és elvinni onnan a képeket, hogy más ne találhasson rájuk.

Seunghyeon birtokáról rossz emlékeket őriztem, nem szívesen tértem oda vissza, és Taónak szándékosan nem is szóltam az akcióról. Korábbi társam nélkül bolyongtam a folyosókon, és visszaidéztem az estét, amikor Baekhyunt megszöktettem. Újra átéltem, mennyi baj származott abból, hogy akkor nem azt csináltam, amit a főnököm elvárt tőlem. A seb, ahol Tao golyója ért, az emlék hatására sajogni kezdett.

Némi merengést követően tovább haladtam a folyosón, és betértem Seunghyeon dolgozószobájába. Yixing eközben végig fotózta az egész épületet, hogy a későbbiekben tudjanak csinálni belőle egy 3D-s térképet, hátha az is fontos, melyik festmény hol helyezkedett el.

A dolgozószobában leültem Seunghyeon székébe, és úgy tettem, mintha ő lennék. Kinéztem az ablakon, majd befordultam az asztalhoz, mintha egy laptopba pötyögnék, de minduntalan elvonta a figyelmemet a hülye kattogás. Az ablaknál álló hatalmas állóóra idegesítően kattogott, és mindegy, hogy a telefonomra, vagy a karórámra néztem, az ottani még mindig rosszul járt.

Seunghyeon, aki olyan agyas, hogy még halála után is nyomokat hagy hátra, miért nem szerelte meg soha a rohadt óráját? – mérgelődtem, és beugrottak a számlapapírok, amiket Taóval találtunk anno, ahol óraalkatrésznek voltak elkönyvelve kétes ügyletek. Seunghyeon szerette az órákat.

Odaléptem az állóórához, és kinyitottam az ajtaját. A telefonom fényszórójával átvilágítottam, de nem találtam benne semmit, csak néhány karcolást, amit bizonyára csavarhúzó okozhatott. Lehet, hogy Seunghyeon mégis meg akarta szerelni, csak felsült vele.

Már éppen lemondtam volna az órás ötletemről, amikor eszembe jutott a kattogásról egy másik emlék, a katonabázisos robbantás. A folyosón a sziréna ütemes sikoltásának hangjára lettem rosszul. Miért zavar engem ennyire ez a hang?

Hozzányomtam a fának a homlokomat, és lehunytam a szemem. Próbáltam mindent kizárni a tudatomból, hogy ne maradjon semmi benne, csak a változatlan tikk-takk. Tikk-takk. Tikk-takk.

Visszarepültem valahova a múltba, és úgy láttam az eseményeket, mintha egy film operatőre lennék, és az órába bújva filmeznék. Amikor kinyitottam a szemem, Seunghyeon ott ült a dolgozóasztalnál, papírokat rendezgetett, számolt, és nagyon bosszúsnak tűnt. Némi cifra káromkodást követően végül jobbnak látta félrerakni a papírokat, és kihúzott egy fiókot. A fiókból egy zsebóra került elő, amit egy apó csavarhúzóval felfeszített, majd elkezdte megtisztítani a fogaskereket, és apró, finom mozdulatokkal csavarokat erősített vagy lazított az óralapban.

Ezt követően úgy robbant be egy férfi a terembe, mint egy hurrikán, és Seunghyeon az egyik számlakupac alá rejtette a zsebórát. A férfi feldúltnak tűnt, és mivel a képhez hang nem társult, csak azt láttam, hogy hevesen gesztikulál, és rázza a mutatóujját. Miután úgy távozott, ahogy érkezett Seunghyeon olyan fejet vágott, mint amikor mi fárasztottuk Taóval valami hülyeséggel. Ennél több időt nem fecsérelt el arra, hogy mérgelődjön, és újra az órát kezdte szerelni.

Amikor az emlékkép Seunghyeona egyenesen a szemembe nézett, annyira megijedtem, hogy kiszakadtam a látomásból, és újra a jelenkori dolgozószobába kerültem.

Nem értettem, mi történt, mit láttam pontosan, de megjegyeztem magamnak a zaklatott figura arcát. Körbejártam a birtokot, hátha valamelyik festményről visszaköszön, de egyik alak sem hasonlított rá.

– Yixing, van a Liliomnak fényképes adatbázisa a tagjairól?

– Igen, de csak a nagyfőnök tudja a kódot hozzá. A robbantás óta minden információt úgy védünk, mintha mi lennénk a Pentagon.

Meg kellett várnom, amíg Yixing végez a fotózással, de mivel egyedül nagyon lassan haladt, besegítettem neki. Fotógrafikus memóriával rendelkeztem, de azért tartottam tőle, hogy mire a bázisra érünk, elfelejtem a férfi arcát, úgyhogy nagyon hajtottam a munkát.

A nagyfőnök furcsállta a kérésemet, de engedte, hogy odaüljek a laptopjához, és átnyálazzam a kisfőnökök listáját. Nem tudtam, mikori kinevezések között keresgéljek, így egészen addig visszamentem, hogy Donghae és Seunghyeon túlélte a kínai bevetést.

– Főnök, mit tudni erről a tagról? – mutattam a bűnöző fényképére, akit Seunghyeon irodájában láttam.

– Kyuwonról? Egykor jóban voltak Seunghyeonnál, de az első adandó alkalommal, amikor Seunghyeon ellenünk szervezkedett, ő átállt hozzánk.

– És mennyire megbízható?

– Egy vipera szerinted mennyire megbízható? – kérdezett vissza a Nagyfőnök somolyogva.

Új célpontot találtam, akit megfigyelhetek. Ha Kyuwon tudott Seunghyeon tervéről, hogy halálát követően minden tudását nyomokban hagyja az utódjára, akkor lehet, Elkie rá utalt a „mások is keresik a nyomokat” mondatában. Nem dédelgettem ábrándokat, tudtam, hogy Seunghyeon nőjében nem lehet megbízni, és biztosan nem árulná el szín tiszta igazságot akkor se, ha direkt módon rákérdeznék. Mindent magamnak kellett kitalálnom.

 

Kyuwon:

Az ember rengeteg felesleges munkától megkíméli magát, ha ahelyett, hogy dolgozna, megvárja, amíg mások kiássák neki az aranyat. Én is ezt tettem, tudtam, hogy az a túlbuzgó Kris mindent tudni akar az elhalálozott kisfőnökéről, így nem kell mást tennem, csak figyelni.

Többször átkutattam már Seunghyeon bázisát, de soha nem találtam ott semmit. Most már tudtam, hogy a festményeket kellett volna figyelnem, de az a rohadék kínai ficsúr nem hagyott maga mögött semmit, az összes falat fehérre pucolta.

Szerettem játszani, és nekem is volt egy bábum, akit mozgathattam. Kisfőnöknek lenni előnyös, hiszen ingyen kapsz parasztokat, akiket leüthetnek helyetted a sakktáblán.

– Tedd le a könyvet, amit tanulmányozol, és azonnal kezdj neki a festészet tanulmányozásához! – tárcsáztam a tanítványomat.

– Igenis, mester.

Meglátjuk Seunghyeon, melyikünk tudott jobb utódot kinevelni, te vagy én.