Pókháló (5. évad): 14. fejezet: Rózsák és tövisek

 

Donghan:

Amíg Tao távol volt, én a munkába merültem, hogy addig se kelljen anyám hülyeségeivel foglalkoznom. Folyamatosan előadást tartott nekem az erkölcsről, a tisztességről, arról, hogy milyen egy megfontolt ember, és hogy én miért nem vagyok az. Nem tudta elviselni, hogy jóban vagyunk Taóval, mert Tao az Arany Liliom tagja, és ezzel az ördöggel egyenértékűvé vált. Anya azt hitte, hogy csak azért, mert valaki érdekel, aki oda kapcsolódik, akkor már az apám is érdekelni fog. Szinte betegesen félt attól, hogy, ahogy ő mondaná, az apám engem is odaszippant magához.

Gyűlölöm az Arany Liliomot. Az a szervezet elrabolta tőlem az apámat, tönkre tette a családomat, és beteggé tette az anyámat. Mindegy, hány év telt el, anya még mindig ugyanaz a feleség volt, aki egykoron attól tartott, hogy a férje valami olyasmit művel a háta mögött, ami egy sötét, fekete szörnyeteg, aki arra éhezik, hogy felfalja a boldogságukat. Apa sosem mondta el neki, hogyan szerezte a vagyonát, de anya sejtette, hogy a kései kimaradások, a titkos megbeszélések, a zárt ajtós tárgyalások valami mélységes titkot rejtenek, de becsapta önmagát, hogy ne kelljen szembesülnie az igazsággal. Amikor pedig az orra előtt Donghae is a szervezet részévé vált, anya bepánikolt, és feltett engem a repülőre, hogy megóvjon. Csakhogy a megóvása valójában börtön lett számomra. Lehet, hogy az Államokban tudtunk annak az illúziójával élni, hogy a Liliom nem tud rólunk, de ő attól még pontosan úgy kutakodott az életemben, mintha egy megbízott kém lenne.

A tudta nélkül a saját anyám lett a kiképzőm, és mellette tudtam elsajátítani a megtévesztés, hazugság, manipulálás művészetét. A személyiségemben mély nyomot hagyott a folytonos trükközés, önző lettem és egoista, nem érdekelt senki magamon kívül, és gondolkodás nélkül cserbenhagytam bárkit, aki a barátomnak gondolta magát, ha azzal megóvtam magam a bajtól. Nem voltak barátaim, mert soha nem engedtem meg senkinek, hogy fontossá váljon a számomra. Használtam az embereket, mintha tárgyak lennének.

Taóval is csak játszani akartam, nem vettem komolyan a viszonyunkat, vele lógtam, mert érdekes kalandokba csöppentem általa, és közben szemmel tarthattam az apámat is.

Az ügynökségem számtalan típusú munkát fel tudott ajánlani nekem, sok mindent reklámoztam már, nem válogattam. Nem kellett szeretnem azt, amihez az arcomat adtam, csak a pénz számított, amit érte kaptam.

– Nem hiszem el, hogy téged kértek fel a Rosevana arcának! – irigykedett Luhan az öltözőben.

A Rosevana egy kozmetikai és illatszer cég, amely a különleges, természetes rózsaaromáiról híres, és minden évben egyre népszerűbb, főleg a gazdag, tehetős, elit körökben. A produktumok ugyanis igen borsos árral rendelkeznek, hiszen a lehető legtermészetesebb az összetételük, és a visszajelzések alapján csodát képesek tenni az ember bőrével. A rózsákat, amelyek a fő összetevőjét adják a készítményeknek, maga a tulajdonos fejlesztette ki, és ő is felügyeli a termesztésüket. Az ilyen kézműves vállalkozások ritkán kerültek az ügynökségem látóterébe, hiszen túl aprók voltak, de a Rosevana igazi brandé tudott alakulni, és a tulajdonos azt is el tudta érni, hogy ne csak Koreában, de Európában is kellő helye legyen a szépségiparban.

– Az igazgatóság nagyon be akar nyalni a fickónak, mert napok óta díszítik a tárgyalótermet, és kaptam egy paksamétát a csávó életéről, meg a cég történetéről – emeltem meg a vaskos életutat, majd Luhan ölébe dobtam. – Nyugodtan olvasgasd, én már átfutottam.

A férfit, aki sikerre vitte a hobbiját, Christophernek hívták, és egy cseppet sem volt koreai. Amerikai felmenőkkel rendelkezett, de Angliában nőtt fel egy magánárvaházban, és ott szerette meg a növényeket. Később reál iskolába járt, majd botanikus végzettséget szerzett az egyetemen, mindeközben pedig rózsák termesztésével, keresztezésével és mutációjával kísérletezett. Különböző fajok keverésével létre tudott hozni olyan rózsákat, amelyeknek bizonyos képességei alakultak ki, például egyes alkotóelemekből többet lehetett megtalálni bennük, mint a fajtársaikban, és ezek később a bőrápolási szereknél igen nagy hasznot hoztak. Amikor Christopher belevágott a szépségiparba, az életrajza szerint elvégzett több szakot is az egyetemen, hogy ne csak a rózsákat szállítsa feldolgozásra, de értse is a folyamatot, hogyan lesz a növényből arckrém.

A leírás alapján egy hihetetlenül intelligens férfi körvonala rajzolódott ki, aki tehetséges és sok lábon áll, ráadásul több nyelven is beszélt az angolon kívül: franciául, koreaiul, kínaiul, thaiul és latinul. A róla készült képeken egyértelműen látszott, hogy tehetős ember, aki elegáns és kifinomult, kissé talán arisztokratikus is, de az elvárásaim a közelében sem jártak a valóságnak.

Amikor beléptem a tárgyalásra előkészített terembe, nem paksaméták sorakoztak az asztalon, nem világított a projektor, még egy laptopos sem találtam, helyette az hely úgy festett, mintha egy kiállításra érkeztem volna. Mindenhol, de tényleg mindenhol rózsák ontották az illatukat, székek helyett egy hosszú, díszes, aranyozott lábú, fehér kanapé állt a terem közepén, előtte egy hosszú asztallal, rajta a kozmetikumokkal, süteménnyel, és teával.

– Már nagyon vártalak, Donghan – emelkedett fel a kanapéról Christopher, és kezet nyújtott. Jól beszélte a nyelvet, alig lehetett hallani némi akcentust a kiejtésében, régóta Koreában élhetett már, vagy egyszerűen tényleg egy nyelvzseni. – A közvetlenség érdekében tegezni foglak, te is nyugodtan tegyél így.

Koreában nem szokás csak úgy letegezni valakit, aki az üzleti partnered lesz, még akkor sem, ha felajánlja. Amerikában könnyebb, hiszen ott a nyelv leginkább tegezésen alapul, a főnökeim viszont nem örültek volna, ha udvariatlanul viselkedem, így maradtam középszinten. Megadtam a kellő tiszteletet, de nem beszéltem úgy vele, mintha maga a császár született volna újjá a személyében.

– Kérlek, igyál velem egy csésze teát – tolt közelebb hozzám egy teás dobozt, és csak akkor vettem észre, hogy az asztalra kitett dobozoknak csak egy része rejt krémeket, a többiben filteres teák bújnak meg.

Rengeteg ízesítésű tea közül választhattam, és a Rosevana címkéből az is világossá vált, hogy Christopher nem csak kozmetikumokba invesztálta bele a rózsáit, hanem tea bizniszt is üzemeltet. Arról hallottam már, hogy létezik rózsavíz, amit főleg az arab területeken fogyasztanak, de rózsateáról még nem hallottam. El sem tudtam képzelni, milyen íze lehet a rózsának, de féltem, talán önmagában nem ízlene túlzottan, így egy gyümölcsös variációt választottam.

Hihetetlenül zamatos ízvilágot éreztem meg, amikor belekortyoltam a teámba, nem azzal a halovány, ismerős kis aromával találkoztam, ami az olcsó teák mindegyikére jellemző. Erős feketetea alkotta a tea alapját, de a keserűséget nagyon jól kompenzálták a gyümölcsös jegyek.

– Úgy látom, elnyerte a tetszésedet – mosolyodott el Christopher, és felnyitotta egy fémdobozka tetejét. A szelencében vörös rózsaszirmok pihentek. Az egyik szirmot Christopher a teámba ejtette. – Kóstold meg így!

A szirom édessé varázsolta a teát, de nem vett el a gyümölcsösségét, inkább lágyított a feketetea keménységén. Nagyon ízlett, újabb és újabb kortyot ittam, és fel sem tűnt, de csésze pillanatok alatt kiürült.

Christopher szórakoztatóan tartotta a mohóságomat, és választott nekem még egy teakeveréket, de ezúttal nem kaptam szirmot hozzá. Az új íz karakteres volt, de nem éles, nem zavaró, kissé talán fűszeres is, de a pikánssága jól passzolt az áfonyához.

– Számomra fontos, hogy a modell ismerje és szeresse azt, amit reklámoz. Átüt a képeken a tettetett rajongás. Hideg és számító. Persze, annak is meg van a maga vonzása…

Habár nem alkoholt ittam, kissé a fejembe szállt a sok aroma, és a levegőben terjengő erős rózsaillat. Nem szédültem, de kellemesen bódult állapotban hallgattam Christopher selymes mondatait. Olyan finoman ejtette ki a szavakat a rózsaszín ajkain, hogy minduntalan arra a következtetésre jutottam, hogy a díszzsebkendője sem lehetne a hangjánál selymesebb.

Christopher kecsesen, előkelőn tartotta a teáscsészét, és minden mozdulatából sütött az arisztokratikus nevelés. A magánintézmény, ahol felnőhetett, valószínűleg nem koszos utcagyerekek lepratelepe lehetett, sokkal inkább egy elit gyerekképző. Hihetetlen, hogy mekkora különbséges vannak országok között. Itt biztosan nem költenének milliókat arra, hogy a szerencsétlen árvák minőségi nevelést kapjanak.

Éreztem, hogy Christopher világoskék szemei engem figyelnek, és próbáltam kontrollálni magam, jó benyomást tenni rá, de nyomott a fejem, melegem lett, kissé a drogos kábulatra emlékeztetett az állapot, amiben lebegtem. Durva, hogy el tudtam szállni két csésze teától.

– Nagyon élvezem a társaságodat, Donghan. Nem kérdés, hogy szeretnék veled dolgozni. A részleteket egy vacsora keretében beszéljük át az este. A menedzserednek megadom a címem, este nyolckor várni fogok rád.

Christopher távozását követően még ültem pár percig a rózsákkal borított teremben, majd kiszédelegtem a folyosóra, és egész nap bárgyú vigyorral az arcomon tengtem a díszletek között. Luhan nem győzött kinevetni a furcsa viselkedésemért, de nem vettem magamra semmit, jól éreztem magam, elégedett voltam, és tetszett ez a furcsa delírium.

Este elegáns öltözetben jelentem meg Christopher rezidenciája előtt. Általában nem kedveltem az ilyen külső megbeszéléseket, jobban szerettem, ha az ügynökségnél egy ültömben megbeszéltünk mindent, de kábulatomban rábólintottam a meghívásra, így azt már nem utasíthattam vissza.

A fekete kovácsoltvas kapu egy kastélyszerű épületet őrzött, amelyet hatalmas kert vett körbe. Ahogy a bejárati ajtó felé haladtam, észrevettem, hogy a kert végében egy üvegház áll, Christopher valószínűleg ott nevelte a rózsáit. A teraszról kilépve padok, és asztalok várták a vendégeket, és egy hatalmas fa biztosított árnyékot a pihenőknek délutánonként, de mi nem a szabadban, inkább az ebédlőben étkeztünk.

A világos tapétát aranyozott rózsaminták díszítették, ami egy pillanatra eszembe juttatta az Arany Liliom különleges tetoválását, de eltereltem a gondolataimat, nem akartam, hogy a ház ura azt gondolja, miatta vagyok mérges.

A személyzet egymás után horda az asztalra a mennyei étkeket, hatan se tudtunk volna annyi fogást megenni, mint amennyit felszolgáltak. Úgy éreztem magam, mintha egy előkelő étteremben ennék, minden szavamra öltönyös szolgák ugrottak azonnal, Christopher teái pedig kellemesen feloldották az izgalmamat.

A munkáról keveset beszéltünk, leginkább csak annyit, hogy szeretné, ha a képeken megjelennének díszítésként a rózsái, illetve olyan gyümölcsök, amelyek utalnak a teájára is, miközben megjelenítik azokat az összetevőket, amelyeket a krémek tartalmaznak. A háttér megtervezése nem a modell feladata, de érdeklődve hallgattam Christopher ötleteit, és bőszen ittam a különleges teáit.

A vacsorát követően kisétáltunk a kertbe, és Christopher bemutatta nekem a virágait. Számtalan féle és fajtájú rózsa élt láthatóan boldogan a birtokon, de a legérdekesebb mind közül a vörös, nagyfejű rózsabokor volt, amelyet Christopher királyrózsának hívott. Az üvegházban kissé fülledt időjárás honolt, de nem szorította össze a torkomat, csak a homlokomra ült ki egy kis veríték a túra alatt. Christopher egy sötétzöld, hímzett zsebkendővel leitatta a nedvességet a homlokomról, majd ábrándosan megsimogatta a rózsabokor szirmait.

– Tudod, számomra ez a rózsabokor a szerelmet jelképezi. A természet csodálatos teremtő, mindenből, ami egyszer elhalt, valami új sarjad. Ez a rózsa a rózsák koronája, és egy olyan személy őrzője, aki szebb volt minden rózsánál.

Christopher nagyon szerethette azt a személyt, akinek a rózsát ültette, ez érződött abból, ahogy beszélt róla, ahogy óvatosan, gondosan simogatta a leveleket, mintha a szerelmének haját simogatná. Én még sosem szerettem így senkit, és nem is hittem, hogy képes lennék rá, de ott, a fülledt üvegházban, ahogy besütött a holdvilág, és megcsillantotta fényét a zöld leveleken, megérintett az érzelmek szépsége. Belegondoltam, milyen lehet szebbnek látni a párodat mindennél, mint amit a világ alkotott, és romantikusnak hatott az elképzelés.

– Hiszek benne, hogy vannak olyan személyek, akik tudnak olyan gyönyörűek lenni, mint a rózsák – mosolyodott el Christopher, és a tekintete fogva tartotta az enyémet.

Az átható kék szeme nem eresztett, éreztem, ahogy a kék íriszeken kívül minden kezd elhomályosodni. Szédültem, bizonyára leesett a vércukrom a nagy levegőtlenségben, de nem volt erőm megmozdulni. Ingatagnak éreztem magam, féltem, ha teszek egy lépést, összecsuklom.

– Én nem vagyok az a tipikus virágfiú – nevettem fel, de a hangom távolinak hatott. Zúgott a fülem, és nyomott a fejem.

– Valóban nem vagy tipikus szépfiú. Van benned valami nyers, valami szúrós, mint a rózsák tüskéjében, és ez izgalmas – simított végig az arcomon Christopher. Ott, ahol az arcomhoz ért, a bőröm forróvá vált. – Ha rózsa lennél, a szirmaid olyan sötétek lennének, mint az éjszaka. Egy mágikus virág, amely csak éjjel nyílik ki, és csak a kiválasztottak érezhetik a bódító illatát. – Christopher a fülemhez hajolt, és éreztem, ahogy a lehelete a nyakamat csiklandozza. A hosszú ujjai már a csuklómat tartották gyengéden. – Maradj még itt velem, Donghan!

Nem tudtam válaszolni, a világ forogni kezdett, és álomvilágba csöppentem. Képek folytak képekbe, néha nappal volt, néha éjszaka, volt, hogy az étkezőben reggeliztem, máskor a kertben ültem a padon, néha egy ismeretlen mennyezetet bámultam. Nem tudtam, hol vagyok, milyen napot írunk, néha még a napszakban sem lehettem biztos. Sokszor arra sem emlékeztem, hogyan jutottam egyik szobából a másikba, az oda vezető út kiesett, mintha részleges amnéziám lenne.

Nem tudtam irányítani a cselekedeteimet, csak sodródtam az árral, és az orromban folyamatosan a rózsák édes, émelyítő illatát éreztem.

Éjszaka volt, a holdat néha elfedték a sötét fellegek, és a csillagok fénye sem látszott. A szobában a tárgyak körvonala árnyékba burkolózott, én az ágyban feküdtem mozdulatlanul. Amikor Christopher kinyitotta az ajtót, a folyosóról beáramló fény megvilágított egy halványzöld kanapét, egy idegen dohányzóasztalt, rajta csészékkel és teafüvekkel. Ekkor értettem meg, mi volt az a folytonos illat, amit mindig éreztem, a teák illata ragadt a fejembe. Volt valami a teában, ami elbódított, és amitől nem tudtam rendesen gondolkodni és cselekedni.

A felismerés fejbevágott, kitisztult tőle a tudatom, de a testemet továbbra sem tudtam munkára bírni. Christopher mellém feküdt, a forró ujjai végigsimítottak az arcomon, majd eltűntek a pizsama felsőm kivágásában. Az érintése okozott bennem némi bizsergést, de koránt sem lángolt már úgy a testem, mint az üvegházban, amikor az arcomat simította végig.

– Úgy látom, ma jobban érzed magad – állapította meg nyugodt hangon Christopher, majd a számra tapasztotta az ajkait.

Éreztem, ahogy a nyelve a számban kutakodik, de még csak a közelébe sem ért annak, amit a legbénább szeretőm ki tudott váltani belőlem. Nem tetszett Christopher, nem vonzódtam hozzá, és azzal, hogy elkábított, és ki tudja, hogy mit művelt velem napokon át, csak még jobban undorítóvá vált a szememben. Nem akartam magamon érezni a kezét, a száját, az undorító, tolakodó csókjait, de nem bírtam mozogni. Megfeszíthettem az izmaimat, de nem használt.

– Lazulj el! Minden rendben van – nyugtatott Christopher, mintha egy gyerek lennék, aki rosszat álmodott az éjjel.   

Semmi sem volt rendben, molesztált, fogdosott, és nem tudtam tenni ellene. Legszívesebben bemostam volna neki érte, összezúztam volna azt az egyenes orrát, átrendeztem volna azt a hófehér, rendezett fogsorát, monoklit rajzoltam volna a kék, átható tekintete köré.

Minden erőmet a karomba sűrítve felemeltem a kezem, de még arra sem volt erőm, hogy megpofozzam, a kísérletem gyenge simogatásnak tűnt. Christopher boldogan hajtotta az arcát a tenyerembe, azt hitte, viszonzom a közeledését, és ez felbátorította. Rám gördült, és mohó, vágyakozó csókokkal lepte be az arcomat, a nyakamat, a vállamat, miközben a keze a nadrágomba süllyedt, és ott próbált meg életet lehelni belém.

Szállj le rólam! Szállj le rólam, te undorító vén kéjenc! Degenerált öregember! – szitkozódtam magamban, hiszen mást nem tehettem. Christopher arcán ilyen közelről meglátszott a kor, sokkal idősebb lehetett nálam, tíz évvel minimum, de úgy tűnt, a kencéi az ő arcát is fiatallá simították.

Csak egy fényes villanást láttam, majd éreztem, ahogy valami meleg az arcomra fröccsen, Christopher pedig teljes testsúlyával nehezedett rám.

Nem értettem, mi történt, Christopher szinte belepasszírozott a matracba, és már a nyakamon is éreztem valami forró folyadékot végigfolyni.

Amikor végre lerántották rólam, és megláttam Tao arcát, függetlenül az ijedt szemeitől, hihetetlen megkönnyebbülés söpört végig rajtam. Nem tudtam kikelni az ágyból, így Tao felkapott, és a karjaiban vitt ki a házból, a fekete vaskapu hangosan csattant a hátunk mögött, ahogy Kris bevágta.

Az autóban aztán kezdtem visszanyerni a mozgékonyságomat, a rózsaillat megszűnt, az izmaim engedtek, és amint fel tudtam ülni, szinte azonnal ki is dobtam a taccsot. Hánytam az undortól, a stressztől, a megalázottságtól, minden kijött belőlem, amire emlékeztem az elmúlt napokból. Kris dühösen villogó szemmel nézett ki az ablakon, Tao nem tudta, hozzám érjen-e vagy inkább ne, az egész utastérben tapintani lehetett a feszültséget. A sofőr, aki hála az égnek nem a bátyám volt, csak az utat figyelte, bele sem mertem gondolni, mit tett volna Donghae a fogva tartómmal, ha ő érkezik a megmentésemre. Az út végére már sikerült összeraknom, hogy Tao is elvágta a férfi torkát.

A főhadiszálláson – aminek ugyanott álltak a falai, de semmi másban nem elékeztetett az egykori bázisra – az orvos gondosan és empatikusan vizsgált meg. Ahhoz képest, hogy a Liliom vonzásában élt, egyáltalán nem tartottam tőle. Tudott egy bizalmas, nyugodt hangulatot teremteni, amire akkor igazán szükségem is volt. A hír, hogy Christopher szexuálisan nem rontott meg, pontosabban nem erőszakolt meg, megnyugtatott, de nem tette semmissé a sok érintést, csókot, becézgetést, amit viszont még a testemen éreztem.

Az orvos adott egy telefonszámot, rajta egy pszichológus számával, hogy hívjam fel, és kérjek egy időpontot nála, mert ami történt, nem biztos, hogy képes leszek egyedül feldolgozni. Megköszöntem a segítségét, de tudtam, senkinek nem fogok telefonálni. Rendelkeztem én egy tökéletes módszerrel arra, hogy a világról se tudjak, az mindig bevált.

Kötelezően ott maradtam a gyengélkedőn, ameddig kellett, de fejben már azt terveztem, hol találkozzak a díleremmel a következő szilánkadagomért. Sejtettem, hogy Tao féltésből majd minden mozdulatomat figyelni fogja, a bátyámról nem is beszélve, így okosan kellett lavíroznom.

Az utolsó vizitet követően ahelyett, hogy elhagytam volna a Liliom bázisát, bementem a Festőhöz, hogy onnan szökjek ki látatlanul. Annak a fickónak valószínűleg az agyára ment a sok festékpárlat, és folyamatosan olyan bódult állapotban tengődött, mintha minden szabadidejében füvezne. Nem gondoltam, hogy feltűnne neki, hogy beléptem a szentélyébe, majd az ottani ablakon keresztül távozom, de éppen, hogy csak betettem a lábam a küszöbön, felém fordult.

– Gyorsan gyere, ha nem akarod, hogy meglássanak – mondta egysíkúan, mintha egy számára ismeretlen szöveget olvasna fel unottan.

Becsuktam magam mögött az ajtót, és odasétáltam a festővászonhoz. A képen egy tó látszódott, körbevéve zöldellő dombokkal, vagy inkább hegyekkel. Az ég békés kék, a tó vize frissnek és tisztának hatott. A karikaként fodrozódó hullámokat egy kék virág keltette, ami mintha az égből pottyant volna oda, volt a szirmaiban valami mennyei légiesség.

– Milyen virág ez? – kérdeztem. Tetszett a mélykék tónusa, erősnek, de mégis rejtélyesnek, megfejthetetlennek tűnt ez a színárnyalat.

– Vízililiom – mondta a Festő.

– Utálom a liliomokat – támadt fel bennem a harag.

– Akkor tavirózsa.

– Gyűlölöm a rózsákat – öntött el az undor.

– Legyen akkor lótuszvirág.

Ebben maradtunk, ő folytatta az árnyékok felfestését, én néztem, ahogy dolgozik. Megnyugtató volt, és úgy tűnt, kicsit sem zavarom a munkában. Kihasználhattam volna, hogy ennyire belemerült az alkotásba, de engem is rabul ejtett a folyamat, ahogy a kép egyre részletesebbé válik. Számomra már úgy is késznek tűnt, ahogy először megpillantottam, de JS tényleg képes volt rá, hogy szinte megfoghatóan élethűvé varázsolja a végeredményt.

– Eszembe jutott egy vers arról, amit történt veled – szólalt meg hirtelen JS. – „Szakajtsd a rózsa bimbaját, Élvezd, amit a perc ad, a virág ma mosolyog rád, holnap már holttá hervad.”

Egy pillanatra újra ott álltam az üvegházban a királyrózsa mellett, és láttam, ahogy Christopher megsimogatja a rózsa levelét. Azt mondta, az a rózsa őrzője valakinek, akit egykor nagyon szeretett. Mi van, ha nem csak engem rabolt el?– ért a felismerés, és úgy rohantam Krishez, mintha üldöznének. Az apámtól tartottam, a bátyám szeme elé nem akartam állni, pedig semmi rosszat nem tettem, így Krishez fordultam, akit okosnak és összeszedettnek ismertem meg rövid ismeretségünk alatt.

Miután elmondtam neki, mitől tartok, Kris azonnal összevezényelt egy csapatot, hogy felkutassák a helyet. Én képtelen lettem volna visszamenni oda, így a főhadiszálláson vártam, és JS rajzait lapozgattam. Voltak ott egyszerű alakok, amiket az emberek általában magukra szoktak tetoválni, de akadtak közöttük ijesztő grafitalkotások is, amelyek embernek tűnő fákról, növényekből, árnyakból állt. Ezektől a hideg is kirázott, így inkább csak azt az albumot tanulmányoztam, amiben a tetováló munkái sorakoztak.

Tao nem akarta, hogy tudjam, mire jutottak, ki akart hagyni a nyomozásból, de úgy éreztem, szükségem van arra, hogy megtudjam, hova jutottam volna, ha nem mentenek meg. Úgy éreztem, ha valaha járt úgy valaki, mint én, arról nekem jogom van információt kapni.

A robosztus rózsabokor alatt egy díszes koporsót találtak a liliomosok, benne egy fiú holtestével, aki már hosszú évek óta ott lelhetett nyugodalmat. A koporsóra csak egy nevet véstek arannyal, Jihoon. Mivel a testből nem tudtak kiindulni a liliomos nyomozók, Christopher előéletéből próbáltak információhoz jutni. Megvizsgálták azokat a helyeket, ahol Christopher valaha üzleti célból megfordult, és így próbálták meg szűkíteni a kört. A szálak egy kórházhoz vezettek, ahol évekkel korábban egy fiú betegeskedett szívizom rendellenességben, Christopher pedig hamar szemet vetett rá. A szülei elmondása szerint a fiút hamar lenyűgözte az idegen úr, aki gondoskodni akart róla, de a szülők fenntartásokkal kezelték a hirtelenjött segítségét. Amikor a rejtélyes férfi felajánlotta, hogy kifizeti a kezeléseket, és szeretné, ha felgyógyulását követően Jihoon nála tanulhatna, visszautasították az ajánlatát.

– Egyszerűen csak elfogott minket egy rossz érzés. Miért akarja ez az idegen férfi ennyire a pártfogásába venni a fiúnkat? Elmondta, hogy Jihoon milyen okos gyerek, és hogy neki szívügye az, hogy támogassa az árvákat, mert egykor ő is az volt, de nem értettük, miért kell ahhoz a birtokára mennie Jihoonnak, hogy tanulhasson. Miért nem jár közben érte, vagy finanszírozza anyagilag? Nem tudta megmagyarázni nekünk, miért akarja odaköltöztetni magához – mesélték a nyomozati felvételen.

Jihoon aztán egyik napról a másikra köddé vált a kórházból, és a szülők hiába állították, hogy Christopher lehet a tettes, a rendőrség egy gyors nyomozást követően lezárta az ügyet, Christophert ártatlannak találta, és a szülők ott maradtak, szívükben az egyre halványuló reménnyel. Valószínűleg sejtették, hogy Jihoon már nem él, hiszen a szívbetegsége olyan súlyos volt, hogy nem lehetett volna már életben akkor sem, ha nem rabolják el, de bizonyára nem számítottak rá, honnan fog előkerülni a holteste.

Miután megkaptam a hírt, hogy a fiú testét átadták a szüleinek, és a liliom állja a temetés költségeit, úgy éreztem, részemről mindent megtettem azért, hogy az elődöm békében nyugodhasson. Aznap este, hogy az ügy lezárult, bezárkóztam a szobámba, kicsomagoltam a „repjegyemet”, kihúztam egy csíkot belőle, majd hagytam, hogy egy másik tájra kalauzoljon. Általában nem szoktam semmit látni, hiszen a szilánk nem egy hallucinogén szer, de aznap este annál a tónál jártam, amit JS festett, és a hűs vízbe lógattam a lábam. A víz felszínén kék lótuszvirágok úsztak, az egyik a térdemnek is ütközött, és amikor hozzá értem, éreztem, hogy a szirmai kristályokból állnak. Mégis könnyedén lebegett a tó tükrén, amilyen könnyedén én is lebegtem ebben a mesterséges álomvilágban. Úgy éreztem, ezen a mesés, nyugodt helyen végre testem-lelkem megtisztulhat.