Pókháló (5. évad): 11. fejezet: Kétfrontos harcvonal

 

Kris:

Fellélegezhettem volna, amikor Donghae közölte, hogy találtak egy helyet, ami lehetséges, hogy a támadóink egyik – ha nem a fő – bázisa. Mégsem nyugodtam meg, a terület ugyanis a demilitarizált határvonalnál terült el, ami azt jelenti, hogy hivatásos katonák állomásoznak arrafelé, vagyis bármikor lebukhatunk, ha fegyveresen próbálunk meg leszámolni az ellenséggel. Donghae is aggódott a hely lokális elhelyezkedése miatt, az elmélete szerint, ha valakiknek akkora a mellénye, hogy egy ilyen kényes helyre telepszenek meg, akkor vagy katonai összeköttetéseik vannak, vagy nagyon ügyes csempészek, és esetleg rendelkeznek katonai fegyverekkel, ami ránk nézve igen veszélyes lehet.

Az infót egyébként Jacksonnak, vagy pontosabban Jackson barátjának, Lucasnak köszönhettük, aki szintén tőrös volt egykoron, de ahogy a cimborája, addigra már ő is az Arany Liliom sorait erősítette. A srác ügyes kém, aki rubintokkal üzent nekünk, a katonatelep vászonzsákjába bujtatva a szajrét, ami így ki is jutott a területről, és üzenettel is szolgált a számunkra.

Donghae katonai múltjának hála sikerült hozzájutnunk tervrajzokhoz, de például a Google Térkép műholdas képét nem tudtuk használni, és abban sem lehettünk biztosak, hogy a megszerzett területi rajzok valós adatokat tartalmaznak-e.

– Lehetséges, hogy valaha így nézett ki a bázis, de ha beették oda magukat, valószínűleg egyes járatokat módosítottak. Bárki is nyomul majd be oda, teljesen vakon lesz – közölte Donghae az asztal fölé görnyedve.

A Liliomnak nagy fogás lehetett, ha megszerezi a területet, és az ott tárolt fegyvereket, így a Nagyfőnök több embert is a rendelkezésünkre bocsátott. Velünk tartott a Katonanő és az emberei, mellettük pedig tíz-tíz egyéb Liliomos, akiket a főnök maga rendelt ki. Az egységgel tartott továbbá a Doki is, aki, mint kiderült, fiatalabb korában katonaorvos volt, és rendszeresen varrt össze félholt embereket a frontvonalon. A csapatunkat két csoportra osztottuk, kintről indított támadást tíz ember Tao és a Katonanő vezényletével, én és Donghae pedig a betörő csapatot irányította, aki utat tőrt Jacksonnak és Laynek a bázis központja felé. Jacksonra azért volt szükség, mert ő volt az egyetlen, aki tudta, hogy néz ki Lucas, és neki kellett egyfajta testőrként védenie Layt, aki a számítógépes munkálatokért felelt. A Liliomnak kellettek az adatok, de ezúttal nem működött a pendrive-os megoldás, Donghae elmondása szerint az ilyen katonai bázisokon alapértelmezetten az eszközökön fut egyfajta katonai védelmi kód, amelyet manuálisan kell feltörni, tehát Laynek ott a helyszínen kell klaviatúrát ragadni, nem elég távolból instruálnia minket.

Robbantásokkal terveztük a belépőt, és Tűzijáték akciónak kereszteltük el a manővert. Tao figyelmeztető lövéseket adott le, mi pedig megindultunk a kapu fel, utunkat kézigránátokkal, és távolsági robbanó töltetekkel kísérve. Többször volt már szerencsém együtt harcolni Donghae-val, de olyan hatékonynak és félelmetesen robotszerűnek még életemben nem láttam, mint akkor. A filmekben iszonyatosan menőnek tűnik, ahogy zenei aláfestés mellett a katonák lassítva behatolnak az ellenfél területére, futás közben szanaszét repülnek a golyók, az izzadtságcsepp esztétikusan gördül le a homlokukról, és a lemenő nap fénye lágyan csillan meg a fegyverükön. A valóságban torokszorító pánik ül az emberen, nem tudhatod, honnan fog érkezni a következő golyó, a fegyverek dörrenése éles és fájdalmas, legszívesebben lőnél mindenre, ami mozog, de közben félted a társaidat. Szörnyű, pokoli nyomás az ilyesfajta vak betörés, és minden borzasztó gyorsan történik. Az egyik pillanatban még az udvaron folytattam tűzharcot, a következőben már egy ismeretlen, sötét folyosón rohantam végig le a föld alá, és nem tudtam, hogy az, aki szembe jön, fegyveres őr-e vagy civil. Merthogy útközben kiderült, hogy a hely nem csak egy raktár, hanem a föld alatt felbérelt emberek bányásznak – civil polgárok, akiknek lehet, hogy fogalmuk sincs arról, kiknek dolgoznak.

– Ott van Lucas. A feketesapkás – informált Jackson, majd mindketten az egyik doboz takarásába húzódtunk.

Bármihez nyúltam hozzá, a kezem utána olajosan fekete lett, és ha kifújtam az orromat, fekete por tarkította a fehér zsebkendőt. Szénbányának gondoltam a helyet, a ládákban mégsem fekete rögöket találtam, hanem koszos kristályokat, amelyeket belepett az a ragadós fekete anyag, de ha elég ideig súroltam, látszott, hogy a kristályok áttetszőek. Fogalmam sem volt, milyen ásványok lehetnek, és minek bányásszák őket, de egyet zsebre vágtam, hátha a Liliom ki tudja elemezni valamelyik laborjában.

Miután Lucast egészen konkrétan berántottuk a dobozhalmaz nyújtotta menedékünkbe, rögtönzött kupaktanácsot tartottunk. Lucas szerint úgy haladhattunk leggyorsabban, ha munkásoknak adtuk ki magunkat, az őrök ugyanis naponta cserélődtek, ezért is tudott viszonylag könnyen beépülni, a fegyveresek nem ismerték a munkások arcát. További előnyt jelentett számunkra, hogy mind beszéltünk kínaiul, így a kínai feketemunkás fedő sztori is jól passzolt hozzánk.

Én szívesen vettem, ha nem kell tűzpárbajba keverednem, abból kaptam eleget odakint, így felkaptam egy közepesen megrakott ládát, és úgy tettem, mint aki nagyon tudja, hogy merrefelé tart vele. A gépházat az egyik L alakú épületben kellett keresnünk, ahol az irodisták dolgoztak, így amint kiértünk a bányarészről, szereznünk kellett pár nyakpasszot, hogy átjussunk a kapun. Jackson ügyesen lecsapott két őrt, Tao láthatóan ellátta az alapvető ninja mozdulataival, de odakint fokozódott a helyzet, így nem várhattunk újabb őrökre, gyorsan kellett cselekedni. Egyértelműen Yixing volt az egyik, akinek mennie kellett, a kérdés csak az maradt, ki kísérje el. Jackson nekem akarta passzolni a megtiszteltetést, én vacilláltam, hogy inkább őt vagy Lucast küldjem. Lucas rendelkezett terepismerettel, de Jackson jobban bánt a fegyverrel.

– Van a másik oldalt is egy kapu. Ti menjetek itt, mi bejutunk ott – döntötte el végül a kérdést Lucas. Mindenki beleegyezett a tervbe.

Lucas fiatalabb volt nálam, ráadásul fittebb és izmosabb, ahogy futott, a kezei és a lábai szinkronban mozogtak. Vagy hivatásos futó lehetett a bűnözőélet előtt, vagy félamatőr futó, de olyan könnyen legyorsult, mintha ő egy Ferrári, én meg maximum egy Mercedes lennék. Néha olyan élesen vette a kanyarokat egyes folyosóknál, hogy én majdnem tovább futottam, és nagyon kellett koncentrálnom, hogy fejben tudjam tartani az utunkat. Egy idegen helyen sosem szabad elfelejteni, hogy milyen útvonalon jöttél, mert lehet, hogy arrafelé kell majd menekülnöd.

A Tűzijáték hadművelet szerint, ha megszereztük az adatokat, a legrövidebb úton azonnal el kellett hagyni a területet, de még abban sem lehetettem biztos, hogy Yixingék eljutottak a géphez, amikor éles szirénázás söpört végig az épületen. A tűzjelző rendszer kapcsolt be, és nem sokkal később robbanó lángok csaptak fel az épület végében. A robbanás láncszerűen haladt felénk, mintha egy tűzkígyó akarná felfalni az L betűt, a talpától kezdve haladva a fejéig.

Csak remélhettem, hogy Jacksonék még azelőtt elhagyták azt a szárnyat, hogy a bombák élesedtek volna. Lucas messzi alakját követve próbáltam haladni a kijárat felé, de a fejem egyre ködösült, és a látásom homályosabbá vált. A riasztó csak sípolt, és szinte mintha már sikított volna, szerettem volna a fülemre szorítani a kezem, de minden mozdulat nehezemre esett.

– Ne rikácsolj már! – nyögtem fel, és a fülem egyszerre bedugult. Mint amikor víz alá merülsz, hirtelen nem hallasz semmit, majd a feljövetelt követően pukkanó hanggal újra visszanyered a hallásodat. Velem is valami hasonló történt.

Először szinte süketen hagytam, hogy Lucas a kabátomnál fogva ráncigáljon maga után, és amikor a friss levegőre értünk, egy fájdalmas szúrást követően a hallásom újra élessé vált. Szerettem volna megérteni, mi történt velem az épületben, mert korábban sosem tapasztaltam még hasonlót sem, de nem volt idő ezen morfondírozni, haladnunk kellett. Az egész hely lángokban állt, és a robbanások mintha nem akartam volna abbamaradni.

A vaskapun túl Taoék sem festettek valami fényesen, a Katonanő félájult állapotban feküdt az egyik fa alatt, Donghae-t pedig sehol sem láttam.

– Kris, Donghae még bent van.

Végignéztem a szétzilált csapaton, majd a hátam mögé pillantottam a köpdöső lángtengerre, és döntést kellett hoznom. Vagy menekültünk, és biztonságba helyeztük a megmaradt embereinket, megvárva, hogy a Liliom segítséget hozzon, vagy visszamehettünk páran Donghae-ért, de akkor lehet, hogy nem csak mi veszünk oda a lángokba, hanem egy esetleges második hullámú ellenséges csapat a kintieket is lemészárolja. Donghae fejével próbáltam meg gondolkodni.

– Bemegyünk az erdőbe, szólunk a Liliomnak, és megvárjuk a kiküldött egységeket.

– Nem érted, hogy Donghae odabent van? – ragadta meg a pólómat Tao, a szemei szikrákat szórtak.

– Tudom, Tao! – kiáltottam rá, és leráztam magamról a kezeit. – De Donghae az udvaron volt, és a robbanások az épületből indultak. Ha Yixingék kijutottak az épületből, neki sincs baja. Mennünk kell. Most!

– De…

– Nincs de! A Katonanő sérült, én vagyok a főnök. Indulunk!

Eszembe jutott az az eset, amikor összevesztem Donghae-val, amiért nem engedett fel az emelte, hogy megmentsem Baekhyunt. Emlékszem, hogy mennyire nem értettem egyet vele, és milyen gonosz és szívtelen embernek gondoltam. Azóta megértettem, milyen nehéz is súlyos döntéseket hozni, és mennyire fájdalmas egy emberként elviselni azt a sok haragot, amit ilyekor a csapattagoktól kap az ember.

Úgy gondoltam, hasonló helyzetben Donghae is így döntött volna. Bízna a képességeimben, a kitartásomban, bennem. Donghae pontosan tudta, hogy milyen gyorsan reagálok, és én is tudtam, hogy ő képzett harcos, és az első robbanást követően már tudta, mit kell tennie, és hová kell behúzódnia.

Bízom benne! Bízom benne! – kántáltam magamban, és próbáltam elnyomni a bűntudatomat. Én olyan ember vagyok, akinek ha két ember között kell döntenie, akkor keres egy harmadik lehetőséget, amivel mind a kettőt meg tudja menteni. Most azonban nem mehettem vissza Donghae-ért, és közben vezényelhettem a megmaradt embereket az erdőbe. Változatlanul ismeretlen terepen jártunk, bármikor szembe jöhetett velünk egy újabb ellenséges alakulat, és Tao hiába volt jó harcos, nem tudott irányítani, higgadtan stratégiát kieszelni, és ha úgy alakul, tárgyalni. Szükségük volt rám.

Egy nagyobb kerülővel közelítettük meg azokat az autókat, amelyekkel jöttünk, de az ellenség addigra már felfedezte őket, így csak a vészautóban bízhattunk, odáig viszont kétórányi gyalogutat kellett megtennünk. A katonanőnek lőtt sebe volt, amit a Doki már nagyjából ellátott, de le kellett volna fektetnünk a beteget, hogy kicsit aludni tudjon, és az út további részében az sem ártott volna, ha esetleg egy hordágyon hurcoljuk. A hordágy viszont az autóban maradt, maximum ágakból eszkábálhattunk egyet, de ahhoz olyan területre kellett mennünk, ami biztosított, és jól átlátható.

Nem akartam kockáztatni, így a pluszautó felé vezényeltem a csapatot, és reménykedtem, hogy a Katonanőben van annyi kitartás, hogy meg tudja tenni az utat. Szerencsére nem ütköztünk meg egyetlen ellenséges csapattal sem, és az erdőt végül Jackson, Lay, a Doki és a Katonanő hagyták el négy keréken. Én Taóval és öt emberrel ott maradtam az erdőben, titkon kissé azért, hogy Donghae után kutathassunk.

Az erdő igazán éjjel lett csak ijesztő, az orrunkig alig láttunk, a lábunk alatt folyton göcsörtös gyökerek tekeredtek, egyszer majdnem beleestem egy árokba, mert megcsúsztam, de nem mertünk világítani. Lehet, hogy csak a stressz miatt, de állandóan azt hallottam, hogy neszeznek mögöttünk, és féltem, hogyha nem vagyok elég elővigyázatos, egy fegyvercső fog a tarkómnak nyomódni.

Nem is tudom, hogy elájultam-e vagy megbeszéltük, hogy ledőlünk, de amikor magamhoz tértem, és fel akartam emelni a kezem, valaki erőteljesen visszanyomott a földre. Még levegőt venni sem mertem, de szemmel lekövettem a környezetemet, a társaim a földön feküdtek, láthatóan aludtak, és valami lihegett a lábamnál.

– Kris, óvatosan mozdulj meg, itt van egy farkas – hallottam Donghae hangját a fejem felöl, és a vasmarok elengedett.

Ahogy kérte, nagyon körültekintően ültem fel, és farkasszemet néztem egy szürkésfehér farkassal. A borostyán sárga szemek mintha a lelkemet fürkészték volna, az állat egyszerre volt gyönyörű és halálosan veszélyes is. Ekkor értettem meg igazán, miért imádja annyira a farkasokat Baekhyun. Csodás teremtmények. Szinte éreztem, hogy milyen jelentéktelen vagyok ahhoz a született vadászkoz képest, aki egyszerre felséges, rejtélyes és tiszteletet parancsoló.

– Óvatosan Kris! – szólt rám Donghae, amikor felemeltem a kezem, és a farkas felé nyújtottam az öklöm.

Az állat meg sem mozdult, csak a fekete orra mozgott, ahogy szagmintát vett, és a tekintetét nem fordította el a szemeimről. Mintha szuggeráltuk volna a másikat, végül kidugta hosszú, rózsaszín nyelvét, és megnyalta az ökölbe szorított kezemet.

Ezt engedélynek vettem, és nagyon lassan kinyújtottam az ujjaimat, majd kissé a farkas feje fölé emeltem, de úgy, hogy láthassa, és addig nem közelítettem meg a fejét, amíg ő maga lejjebb nem hajtotta. A szőre sokkal durvább volt, mint egy kutyáé, de az egész állat nagyon ápoltnak tűnt, és hiába vedlette már le a téli bundáját, így se tűnt betegesen soványnak. Jól táplálhatták, és ha ilyen közel ment az emberekhez támadószándék nélkül, akkor hozzá lehetett szokva a kétlábúakhoz.

– Szerintem ez egy farkaskutya hibrid. A katonaságnál gyakorta dolgoznak ilyenekkel.

A farkaskutya erre éles vonyításba kezdett, ami nagyon hasonlított a farkasok vonyítására, de nem tartott addig, és egy kicsit, mintha mélyebb lett volna. Féltem, kinek jelzett ezzel, nem maradhattunk tovább.

Továbbra is észben tartva, hogy az állat bármikor belém marhat, felráztam a többieket, és mozgásra ösztökéltem őket. Donghae mellettem haladt, az ijesztő ébresztés hatására el is felejtettem örülni annak, hogy látom. Az arca kormos volt, és kissé húzta a lábát, de emellett úgy tűnt, nincs nagyobb baja, és Tao konkrétan a nyakába is ugrott, amikor realizálta, hogy Donghae az, aki vezeti a csapatunkat.

A farkaskutya folyamatosan mellettem haladt, és hiába próbáltam elzavarni, nem tágított, de legalább nem hangoskodott többet. Ehelyett, egy idő után, mintha terelni akart volna bennünket, és amikor másfelé akartunk fordulni, mérgesen ránk mordult. Igazán nem akartam összeakasztani a bajszomat egy félig farkassal, úgyhogy hagytuk, hogy elvezessen minket egy vadászházhoz.

Ott éjszakázni nem mertünk, de felpakoltunk élelemmel, kötéllel, gyújtóanyaggal, és minden olyasmivel, amire még szükségünk lehet az erdőben, majd tovább haladtunk. Donghae elmondása szerint az ilyen esetekre a Liliom rendelkezett egy helikopterrel, így olyan placcot kellett keresnünk, ahová a gép leszállhatott.

– Ugye tudod, mit mondana Baekhyun, ha itt lenne? – ült le mellém Tao az ebédkor. Babkonzervet ettünk rizzsel, aminek só és víz íze volt, de annyira éhes voltam már a másfél napos meneteléstől, hogy bármit megettem volna.

– Azt akarná, hogy vigyük haza a farkast, és tartsuk meg – csóváltam a fejem. A farkaskutya a maga adagját ette a tűz mellett, és miután végzett, a konzervdobozt odavitte a szemétkupachoz. Biztos, hogy betanította a gazdája, egy állat magától nem csinált volna ilyesmit.

– Kris, sajnálom, hogy nem bíztam benned – kért bocsánatot Tao. Már akkor tudtam, hogy ide akarja kifuttatni a csevegést, amikor leült mellém. Úgy ismertem, mint a tenyeremet.

– Nem haragszom, én is ezt tettem volna.

– Nem, te bementél volna a lángokba Donghae után, ha azt tartod helyesnek.

– Igazad lehet.

Nem volt nekem mindig igazam, és ezt folyamatosan fel is idéztem magamban, nehogy elszálljak. Én is hozhattam rossz döntéseket, és az életem során hoztam is párat. A makacsság hasznos lehet, ha kitartással és éleslátással párosul, de vakon ragaszkodni ostobaságokhoz nagyobb bűn, mintha az ember vakon követné mások utasítását. Ha nincs egyéni véleményed, vagy ha túl kevés a magabiztosságod, a lehetőségeid korlátozottak, de ha meg van a képességed arra, hogy jót cselekedj, és te nem élsz vele, nyugodtan felelősségre vonhatnak. Felelősségre is kell, hogy vonjanak, és legfőképp magadnak kell a döntőbíráddá válni. Ezt a Seunghyeonnal közös évek alatt tanultam meg. Csak úgy emelkedhettem fölé, ha nem hagytam, hogy átmossa az agyamat, de közben ügyesen játszottam a szolga szerepét.

Seunghyeon egy állat volt, de sokat tanultam tőle.

A helikopter hamar felvett minket, és hiába próbáltam lehámozni a nadrágomról a farkast, az úgy ragaszkodott hozzám, hogy feszítővassal se tudtam volna szétfeszíteni az állkapcsát. Végül a Liliom nem kapta meg a bázist, mert teljesen megsemmisült, és a gépen tárolt adatok is csak a termelésről szóltak, de vittem nekik egy farkaskutya hibridet vigaszdíjként. Mondanom sem kell, mi történt, amikor a főhadiszálláson Cuki összefutott vele. A macska egészen a karnisig felmászott a függönyön keresztül, pedig a kutyus még csak rá sem morgott.

Fáradtan és koszosan mentem haza, minél előbb otthon akartam lenni, nem húztam az időt azzal, hogy a főhadiszálláson fürdök le. Látni akartam Baekhyunt, megölelni, megköszönni neki, hogy van nekem, és kissé elfeledni az elmúlt napokat.

Bizonyára a kíváncsiságom miatt, de elolvastam a Tao ajtajára ragasztott cetlit, majd minden fáradságomat elfeledve siettem a sajátomhoz, és ott is ugyanaz az üzenet fogadott: „Nem hiányzik valami, Romeo?”

A lakásom ajtaja nyitva volt, és odabent, mintha hurrikán söpört volna végig. Mindent feltúrtak, mintha keresnének valamit, és Baekhyunnak nyoma sem volt. Tao lakása ugyanilyen állapotban várta, hogy a tulaja hazaérkezzen. Nála sokkal több bútor fel volt borítva, és az egyik bútor szélén még vért is találtam.

– Tao, Donghan át szokott jönni hozzád, ha nem vagy itthon? – szóltam bele a telefonba köszönés nélkül. A hangok alapján Tao is úton lehetett, a sportautójának motorja kellemesen duruzsolt.

– Nem tudom, mert olyankor nem szoktam otthon lenni – viccelődött Tao, de amikor nem nevettem vele, elkomorodott a hangja. – Baj van?

– Mindkettőnk lakása fel van túrva és ugyanazt az üzenetet kaptuk: „Nem hiányzik valami, Romeo?”. Bejöttem hozzád, és találtam egy kis vért az egyik bútorod sarkán, de nem tudom, kié.

– Az ajtó fel volt törve?

– Nem. Mintha kulccsal jöttek volna be.

– Donghannak van kulcsa.

Tao azért adott kulcsot Donghannak, hogyha szarul lenne a drogtól, vagy az alkoholtól, és úgy érezné, nem érne haza a szórakozóhelyről, akkor meg tudjon szállni nála. Szerintem felelőtlenség volt egy drogosra bíznia a lakáskulcsát, bárkik követhették Donghant, és kihasználhatták, hogy nincs magánál.

Egyedül azt nem értettem, mi köze ehhez az én lakásomnak, és oda hogyan jutottak be ilyen könnyedén. Mivel küldetésre mentem, én is odaadtam a pótkulcsot Baekhyunnak, ha bármi baj lenne, legyen hová menekülnie, de nem állt össze a történet. Úgy képzeltem, hogy Donghan féléberen elbotorkált Taóhoz, ott elkapták és csináltak vele valamit, majd megszálltak az üres lakásban, és próbáltak valami értéket keresni. Ha ki is figyelték a szomszédokat, miért pont hozzám törtek be? Az emeleten laktak más, civil és jómódú emberek, furcsa, hogy pont a két gengszter otthonát fosztották ki, és a Romeo utalás arra utalt, hogy valamit a párjainkkal is tettek – ha Donghan Tao párjának mondható.

Amíg arra vártam, hogy Tao megérkezzen, körbenéztem a lakásban. Baekhyun fifikás kisfarkas, biztos voltam benne, hogyha érezte, hogy baj van, hagyott nekem valami nyomot. Minden szegletét megnéztem a romoknak, de sehol egy üzenet, egy oda nem illő tárgy, ott még vért sem találtam.

Taóval aztán újra megnéztük a lakását, és mivel ő ismerte a saját ruháit, hamar kiszúrta az oda nem illőt.

– Ebbe soha az életbe nem férnék bele – nyújtott át nekem egy dzsekit. A méreteiből ítélve Baekhyuné lehetett, de mégis mit keresett Taónál?

Az orromhoz emeltem az anyagot, és mélyen beleszagoltam, de ismeretlen parfümöt éreztem rajta. Ott volt Baekhyun kellemes illata is, de a nyakrésznél sokkal édesebb, számomra kissé émelyítő illatanyagot is kiszagoltam.

– Ismerős ez a parfüm? – nyújtottam oda Taónak, aki azonnal azonosította Donghant.

Miért volt Donghan illata Baekhyun gallérjánál? Ha ilyen közel kerültek egymáshoz, hogy rajta hagyta az illatát, akkor vagy ölelkeztek, vagy Donghan rádőlt Baekhyunra. Baekhyun jóval alacsonyabb nála, ha azt választaná, hogy átkarolja, akkor vagy megsérült, vagy nagyon rosszul érezte magát. Így, egymásba karolva nem is juthattak messzire, Baekhyunnak fárasztó lenne cipelnie a nála nehezebb és magasabb Donghant, aki szinte teljes súlyával nehezedik a vállaira.

– Kris, ha elrabolták őket, akkor nem kellene váltságdíjat kérniük, vagy valamit? Így most csak szóltak, hogy náluk vannak a srácok, de azt nem tudjuk, hogy mit akarnak velük.

– Ez egész ügyben nem stimmel valami.

Nem értettem, Baekhyun mit keresett Tao lakásán, ha az enyémhez volt kulcsa. Lehet, hogy Donghan átkopogott hozzá, hogy nem érzi jól magát, és utána Taónál lamentáltak, amikor megérkeztek a betörők? Ez elképzelhető volt, Baekhyun segítőkész kisfarkas, de a vért továbbra sem érettem. Donghan vére lenne? Lehet, hogy verekedésbe keveredett, vagy a díllere próbálta átvágni, és akkor sérült meg? Ha mondjuk szúrt sebe lenne, akkor, ha rádől Baekhyunra, a kabát is véres lenne, de nem láttam rajta még egy cseppet sem. Kié a vér?

– Tegyük fel, hogy elmenekültek. Baekhyun hová menne? – kérdezte Tao a lépcsőházban. Próbáltam úgy haladni, ahogy sejtettem, hogy Baekhyun vonszolná az félájult Donghant. Nem menne lifttel, mert abból nem tudta hová elmenekülni, ha megállítanák, a lépcsőt használná, hogy minden emeleten legyen ideje trükközni.

– A főhadiszállásra vagy… – ugrott be egy hely, és már tárcsáztam is Keyt. – Hyung, nem láttad Baekhyun az elmúlt két napban?

– Nem, de tegnap este nálunk bulizott Donghae helyes kis barátja, tudod az a modell srác. Ő is Baekhyunt kereste. Mondtam, hogy úgy tudom, hogy veled lakik. Úgy rohant el, mintha rájött volna a szapora. Gond van?

– Kösz, hyung. Megoldom.

Rossz érzés kerített hatalmába, a tudatlanság kellemetlen érzése. Nem tudtam, ki volt a célpont, Baekhyun vagy Donghan. Ha Baekhyun, akkor Donghan megneszelhette, és segíteni akart neki, de az továbbra sem magyarázná, hogy mit kerestek Tao lakásán. Ha Donghan, az sokkal érthetőbb, de akkor az lett értelmetlen, hogy miért kereste lóhalálában Baekhyunt Key hyungon? Egyáltalán honnan tudta, hogy Key tudna neki válaszolni? Baekhyun már nem dolgozott az Injoyban titkárként.

– Tao, mit tudsz pontosan Donghanról? Honnan ismeri Donghae-t?

– Régről.

Donghae Seunghyeont is régről ismerte, tehát Donghan a fiatal kora ellenére is lehetett bárki a szervezetnél. Lehet, hogy Seunghyeon egyik embere, vagy valaki, aki tartozott neki, mondjuk a drog miatt. Seunghyeon szilánkot próbált előállítani, Donghan pedig szilánkot szív… Egyre kevésbé bíztam a fiúban. Túl könnyen elvarázsolta Taót, és Donghae-val, egy központi figurával barátkozott. Pontosan így cselekszik egy ügyes kém.

– Ugye nem gondolod azt, hogy Donghan az ellenséggel kokettál? – emelte meg a hangját Tao, amikor autóba ültünk.

– Nem akarok senkit gyanúsítani, Tao, de nem tudunk semmit erről a fiúról.

– Donghae bízik benne, szerintem ez elég nagy biztosíték.

– Donghae valaha Seunghyeonban is bízott.

Ez elhallgattatta Taót, és meg sem szólalt, amíg a főhadiszállásra nem értünk. Donghae, mintha sündisznóba ült volna, azonnal felpattant a székből, és kicsit sem örült a hírnek, hogy nem csak Baekhyun, de Donghan is eltűnt. A Doki könyörögve kérte, hogy a sérült lábával ne mászkáljon fel s alá a szobában, de Donghae meg sem hallotta, egy terminátort nem állíthatott meg egy kis bokasérülés.

– Donghae, mekkora az esélye, hogy Donghan összedolgozik az ellenséggel, és mondjuk ő az, aki elrabolta Baekhyunt, és utána úgy állítja be magát, mint áldozat?

– Nonszensz – morrant rám Donghae. – Ismerem. Ő nem tenne ilyet.

– Biztos vagy benne, hogy ismered? – öntötte szavakba a gondolataimat a Festő.

– Biztos.

– Nem lehet, hogy csak valaha ismerted, de ez a Donghan már neked is ismeretlen? Az emberek változnak.

– Ezt pont te mondod, JS? – csapott a combjára Donghae tehetetlen dühvel. Nagyot csattant az ütése, bizonyára csípett is. – Benned is mindenki bízik, pedig néha úgy közlekedsz itt, mint egy holdkóros.

– Nem mondtam, hogy bölcsen teszitek – rántotta meg a vállát a Liliom tetováló művésze, és kézbe vette az egyik orvosi szikét. Úgy hajította el, mint egy cirkuszi késdobáló, és pontosan kettévágott egy ártatlanul nézelődő legyet. Ha nem a saját szememmel látom ezt a mutatványt, el sem hiszem.

Az orvos elnéző mosollyal kihúzta a falból a szikéjét, és bedobta a fertőtlenítő mosogatólébe. Se Donghae, se ő nem lepődött meg a hajszálpontos célzáson, úgy tűnik, csak nekünk Taóval nem mondta senki, hogy a Festő tud harcolni. Egyetlen bevetésen sem láttam, mindig bezárkózott a tetováló szalonjába, és csak akkor lehetett vele összefutni, ha a Dokihoz mentél, vagy ha – ahogy Donghae mondta – kóvályogva beléd nem ütközött a folyosón.

Szerettem volna visszaterelni a beszélgetést oda, hogy ki rabolhatta el az én Baekhyunomat, de Donghae és a művészúr között kialakult egy vita arról, hogy kiben és miért lehet megbízni akkor is, ha nem teljesen beszámítható. Nem tudtunk előre jutni, Tao és Donghae védte Donghant, én és JS támadtuk, az orvos meg csak mosogatott, mintha fel sem venné, hogy milyen komoly dolgokról szól a vita.

– Bárki is rabolta el, nemsokára jelentkezni fog, hogy kérjen érte valamit cserébe – szólalt meg végül a Doki.

– És addig üljünk tétlenül? – most én csapkodtam, csak a térdem helyett az asztal lapját választottam célpontul.

– Kris, mióta a Liliomnak dolgozom a társaink nagy részét elrabolták már, és csak nagyon kevésnél volt szükség a segítségemre. Ha valakit meg akarsz ölni, azonnal megteszed. Ha valakit meg akarsz kínozni, arról nem hagysz üzenetet. A túszokat első körben mindig ki akarják cserélni, vagy legalább úgy tesznek, mintha akarnák. Ekkor pedig te lecsapsz, és megmented Baekhyunt. Akkor majd kiderül, hogy Donghant is meg kell-e menteni.

Gyűlöltem a semmittevést, minden pillanatban bűnösnek éreztem magam, amiért nem teszek semmit Baekhyunért. Szerettem volna alkoholba fojtani a dühömet, de józannak kellett maradnom, mert bármikor jöhetett a felkeresés, és akkor minden agysejtemre szükségem volt, hogy a rablók nyomára bukkanjak. A nagy gondolkodásban már arra is gondoltam, hogy lehet, nem véletlen, hogy a páromat pont akkor rabolták el, amikor bevetésen voltam. Lassan már mindenkire gyanakodtam a környezetemben, hogy igazából összedolgozik a tőrösök főnökével.

Este nyolc felé állt be változás az ügyben, egy nagyon váratlan fordulattal, nem üzenetet, hanem egy embert kaptunk információforrásként. Donghan lázasan, verejtékben fürödve támolygott be a főhadiszállás kapuján, és szinte összeesett, amikor kinyitottuk neki az ajtót. A Doki azonnal ellátta, és amint kihallgatható állapotba került, megragadtam a műtősruhájánál fogva – ezt kapta váltóruhának az orvostól –, hogy Baekhyun hollétét tudakoljam tőle.

– Őt elrabolták, én is úgy menekültem meg, hogy a szomszédhoz estem át.

– Miről magyarázol? – ráztam meg. – Gyorsan térjél magadhoz, és úgy beszélj, hogy értsem!

Végül a Doki parkoló pályára kényszerített, mert nem bántam jól a betegével, és le kellett ülnöm a vizsgáló sarkába egy székre, és onnan hallgatni a beszélgetést. Donghae, hűtlenül önmagához, nagyon nyugodt és kedves hangon kérdezgette az előkerült beteget a történet részleteiről. Egyre kevésbé bíztam Donghanban.

A történet szerint a fickók, akiktől a drogot vette, Baekhyunról kérdezgették, és ez nem hagyta nyugodni, ezért meg akarta nézni, hogy van, de közben a drog hatott, és végül Baekhyun volt az, aki gondoskodott róla. Átmentek Taóhoz, mert Donghan csak annyit tudott kinyögni, hogy menjenek oda, így időt nyertek, és mivel az én lakásomat túrták fel először, ők el tudtak menekülni. Lassan haladtak, és észrevették őket, majd némi verekedést követően tovább tudtak állni, de Baekhyun megsérült, az egyik tag megszúrta. Donghan szerint nem volt nagy a sérülés, de a mozgás, és az, hogy nem tudták ellátni, nem tett jót Baekhyunnak. Baekhyun családi házának kertjében bújtak el, a fa tetején a kis faházban, de nem mertek lemenni onnan, mert a feketeruhás alakok a környéken keresgéltek. Donghan azt mondta, hogy Baekhyun egyre erősebben vérzett, és be is lázasodott, ekkor akart Donghan elmenni gyógyszerért, de leesett a fáról, egyenesen a szomszéd bokrába.

Túl hihetetlennek hatott számomra ez a sztori, kezdve azzal, hogy a díllerek pont előtte beszéltek volna Baekhyunról. Még ha arra is számítottak, hogy pár perc múlva a srác kiüti magát, akkor sem lettek volna ennyire óvatlanok. Ha mégis, akkor meg azt nem értettem, hogy Baekhyun miért a családi házukhoz kormányozta el magukat. Miért nem az Injoyba mentek? Ott Key hyung tudott volna elsősegélyt adni neki, és a Liliom fegyveres emberei is vigyáztak volna rájuk. Otthon semmi nem védte meg őket.

Szerettem volna odalépni az ágyhoz, és addig ütni Donghan csinos pofiját, amíg ki nem nyögi az igazságot, be nem vallja, hogy beépített kém, és elő nem adja nekem a kisfarkasomat. Féltettem Baekhyunt, olyan könnyen legyengült a szervezete, és nagyon féltem, hogy azok, akiknél van, nem fognak odafigyelni az állapotára. Ha Baekhyunnak bármi baja esik miattuk, én biztos, hogy darabokra cincálom őket.

– Te is szomorú vagy? – guggoltam le a farkashoz, akit kennelbe zártak, mert a Liliom kutyakiképzője se tudta megregulázni.

A farkas nyüszített válaszul, és kaparni kezdte a kennelt, a fogával pedig megpróbálta elrágni a rácsot, de túl hosszú volt az orra, a rács lyukai pedig túl szűkek, így nem jutott semmire. Sajnáltam szegény állatot, így hoztam egy pórázt, és azzal a feltétellel kiengedtem az állatot, hogy hagyja, hogy a nyakörvére szereljem a pórázt. Nagy köröket tettünk a kertben, és amikor leültem cigizni, a farkas lefeküdt a lábamhoz, nem menekült sehová, pedig kihasználhatta volna az alkalmat, hogy nem tartom olyan erősen.

– Baekhyun imádni fog téged – paskoltam meg a farkas fejét, és a saját farkasomra gondoltam. Annyira féltettem, mint még talán soha.

A megoldást végül Yixing szolgáltatta az ügyhöz, megnézte a Baekhyunék házánál felszerelt térfigyelő kamerák felvételét, és ahogy szoktuk, követte az autó útját. Nagy meglepetésre a rablók azok a piti kis feketepiacos srácok voltak, akiket én is ismertem. Részt szoktak venni az utcai autóversenyeken, a feketén szerzett alkatrészeikkel seftelnek, és rossz minőségű füvet terítenek. Amikor Donghae kihallgatta őket, bevallották, hogy egy tőrtetoválásos férfi bérelte fel őket jó pénzért, hogy rabolják el Baekhyunt. Donghae – magától idegen módon – az összes túszul ejtett emberrablót kivégeztette, és a mexikói étterem melletti boltjukat porig égette, egyfajta fekete foltként tárva a többi piti gengszter elé, mi lesz azzal, aki a Liliom ellen fordul.

Megrökönyödhettem volna Donghae módszerén, de túlságosan lefoglalt, hogy Baekhyun mellett lehessek, aki az orvos szerint a körülményekhez képest jó állapotban volt, szerintem túl sápadtnak, túl fáradtnak és túl nyugodtnak tűnt.

– Nagyon ügyes voltál – simogattam meg a fejét, amikor végre beszélhettem vele.

– Hiányoztál.

– Miért mentél haza az Injoy helyett?

– Donghan az Injoyhoz közel hallotta, hogy az emberrablók engem akarnak. Apa a Liliom védelme alatt áll, reméltem, hogy vannak ott fegyveresek, vagy legalább CCTV-k.

– Szerinted Donghan tényleg nem dolgozott össze az ellenséggel?

– Nem. Donghan majdnem végig nagyon rosszul volt a drogtól. Valami rosszminőségű szert adtak neki, vagy mi… Folyton vérzett az orra tőle.

Nehezen nyugodtam meg, végig ott motoszkált bennem az érzés, hogy Donghan koránt sem az, akinek kiadja magát. Baekhyun könnyen megbízott másokban, és nem mérlegelt, nem gyanakodott, hogy Donghan lehet, direkt hozta magát rossz állapotba, hogy hihető legyen az ártatlansága. Nem akartam megszállottá válni ebben, de megfogadtam, hogy rajta tartom a szemem a fickón.

Baekhyun minden orvosi utasítást betartva gyógyulgatott, de igazán a farkaskutya gyógyította őt. Mondhatjuk úgy is, hogy szerelem volt első látásra.

– Kris, egy igazi farkas! – mutogatott a farkaskutyára Baekhyun, mintha kételkedne benne, hogy én is látom-e.

– Ami azt illeti, igazából farkas és kutya hibrid.

– De hát látszik, hogy farkas! – makacskodott Baekhyun, és ráhagytam. Beteg, majd kitisztul a látása… – Hogy hívják?

– Nincs még neve. Tiéd a megtiszteltetés, hogy elnevezd.

– Miért? A miénk? Hazavisszük?

– Nem, Baekhyun, nem visszük haza – törtem le a lelkesedését. – Egy farkas nem lakásba való. Itt fog lakni a főhadiszálláson, és én leszek a gazdája, mert csak rám hallgat. Ha jobban leszel, majd elvisszük együtt sétálni.

Baekhyun nem bonyolította túl a névválasztást, nagyon logikus, és baekhyunos indokkal állt elő, miért hívják a farkaskutyát Alfinak.

– Te vagy az alfahím, úgyhogy ő lesz az alfihím, én meg a kisfarkas.

Ebben maradtunk, Alfinak is tetszett a neve, és úgy őrködött Baekhyun ágya mellett, mintha oda rendelték volna. Igaz, hogy mondtam neki, hogy Baekhyun lesz a kisgazdája, és vigyáznia kell majd rá, de nem gondoltam volna, hogy ennyire komolyan veszi. Szegény Doki majdnem szívrohamot kapott, amikor a reggeli vizitnél Alfi rávonyított. Végül mindenki megszokta, hogy Baekhyun álmát egy farkaskutya vigyázza.