Pókháló (5. évad): 12. fejezet: Volt egyszer egy Arany Liliom

 

Kris:

A főhadiszállás bármikor nyitva áll bármelyik liliomos számára. Tökéletes hely arra, hogy fejleszd az állóképességedet. A pincében kialakított edzőteremben és tornateremben jól felszerelt gépek és modern eszközök biztosítják a testmegmunkálást, amikor Donghae átvett minket Seunghyeontól, sokat kellett ott erősítenünk. A kert végén felállított kis házikóban úgy gyakoroljuk a célba lövést, mint a rendőrkadétok, a hatalmas kert pedig lehetővé teszi, hogy akár több egységnyi szervezeti tag gyakorolhasson. Aztán ott van a bázissal szembeni végeláthatatlannak tűnő zöldterület, ami bár nem tartozik a telekhez, senki nem építkezik oda, és soha egyetlen egy földmérőt se láttunk még a környéken se. Ott nagyon jól lehet gyakorolni azt, amiben Donghae kimondottan jó, hogyan alakítsd a környezetet a társaddá.

Ha a Liliom megszorult, a főhadiszállást akár még hotellé is átalakíthatták volna, annyi hálószobával rendelkezett, több szervezeti tag ott is élt. Az ágyak kényelmesek, a falak szigetelnek annyira, hogy meglegyen a magánszféra illúziója, az ebédlőbe, ha áthoztuk a tárgyalóterem hosszú mahagóni asztalát, harminc ember könnyedén elfért – bár sosem érkeztünk ilyen sokan egyszerre.

A Doki mindent megtett azért, hogy az orvosi ellátás megfelelően működjön, bár valóban nem ártott volna, ha – akár – szembe, de a Liliom felépít egy magánkórházat, ahol elfér minden robosztus gép. Sokszor okozott problémát, hogy a legközelebbi partnerkórház is egyes esetekben túl messzinek számított.

Szerettem a könyvtárat is, ahová el lehetett vonulni pihenni, és izgalmas sakkjátszmákat bonyolítottunk le a nagyfőnökkel. A festmények a falon mind kölcsönöztek a helynek valamilyen ősi bölcsességet, egyes alkotások mélyen elgondolkodtattak. Sokszor furcsálltam is, miért nem tölti az idejét ott JS, aztán rájöttem, hogy mivel ő festő, valószínűleg sokkal hamarabb megérti a képek szimbolikus jelentését, mint én.

A bázison kívül még rengeteg egyéb területtel is rendelkezett a Liliom. A kedvenceim közé tartozott a raktárterület, ahol értékes tárgyakat kell időre kihozni az egyik hangárból, és természetesen az „autóversenyző” pálya, ahol változatlanul én vezettem a gyorskörös ranglistát.

Baekhyun is jól érezte magát az új szobájában, még ha az állapota engedte is volna, akkor se térhettünk vissza a korábbi lakásunkba. A nagyfőnök egyértelműen megmondta, hogy az a hely már nem biztonságos, lelepleződött az ellenség előtt, új otthont kell keresnünk magunknak. Ez a folyamat már meg is indult, minden cuccunkat átszállították egy raktárba. A Liliomtól azt az ígéretet kaptuk, hogy állnak minden költséget, olyan házat keresünk magunknak, amilyen akarunk, csak arra figyeljünk oda, hogy könnyen a bázisra lehessen érni onnan.

Amíg Baekhyun lábadozott, én Chennel egyeztettem, sose gondoltam volna, hogy jól fog jönni egy ingatlanos ismerős. Mivel a Liliom azt mondta, állja a dolgot, nagyban gondolkodtam. Nem akartam távol kerülni Taótól, és mivel egy farkaskutyával gazdagabbak lettünk, panellakás szóba se jöhetett. Maradt hát az ikerház koncepciója, ahol Tao a közvetlen szomszédunk, és van elég zöldterület a farkasnak is.

Alfi egyébként megszokta főhadiszállást is, mióta szabadon lófrálhatott a kertben, igaz, ennek nem mindenki örült annyira, mint az állat. Nem mindennapi látvány, hogy gyakorlatozás közben megszaglász egy első ránézésre teljesen farkasnak tűnő kutya, de ahogy Donghae szokta mondani, mindenre fel kell készülni.

Ha pedig felkészülés, akkor a Liliom egy dologban nagyon rosszul teljesített, az pedig a védekezés. Ha te vagy a cápa a piacon, nem tartasz senkitől, mert nincs ellenfeled, nincs olyan személy, aki veszélyeztetheti a pozíciódat, így az idő előrehaladtával eltunyulsz. Valami hasonló történt a Liliommal is, egészen addig, amíg a Tőrösök problémákat nem kezdtek generálni. Ekkor viszont már érződött a több éves lemaradás, és nem minden tag reagált jól a hirtelen jött védelmi berendezkedésre. A kisfőnökök hozzászoktak ahhoz, hogy megkapják a feladatukat, azt úgy intézik el, ahogy szeretnék, majd visszatérnek, leadják a jelentést, felmarkolják a pénzt, majd mennek a dolgukra. Ezzel szemben az új metódus szerint minden, a küldetésedhez kapcsolódó épületről, személyről, cégről, mindenről, ahol megbújhat egy ellenséges tőrös, előzetes kutatást kellet készítened, nehogy te legyél tudtodon kívül az a bizonyos híres trójai faló. Ez megnövelte az előzetes készülés idejét, növelte az adminisztrációt, és csökkentette a türelmet. Sokan zúgolódtak. A régi motorosoknak nem tetszett a változás, az újabban kisfőnökké avanzsáltak becsapva érezték magukat, hiszen a saját kisfőnöküktől azt látták, ha kellő pozícióba kerülnek, megnyílik a Mennyország kulcsa, és szabadidődben annyit henyélsz, amennyit csak akarsz.

Habár több éve már őriztem a testemen az Arany Liliom jelét, mivel Seunghyeon beosztottja voltam, kívül maradtam a szervezeti életből. Az én kisfőnökömnek meg volt a maga szabályrendszere, és én azt követtem. Mióta Donghae lett a vezetőm, sokkal jobban beleláttam a szervezet belső életébe, de nem ismertem annyira, hogy érdemben tanácsot tudjak adni a nagyfőnöknek. Apa ebben sokkal jobban szuperált, rengeteg időt töltött a főnöki irodában, és próbálta menedzselni az átállást.

Mindenkinek jó lett volna már, ha a tőrösök végre leszállnak rólunk, és fellélegezhetünk, de olyan ügyesen az árnyékban tartózkodtak, mintha ők maguk is füstből állnának. Akárhányszor rágtam magam át az ügyön, annál kuszábbá vált, és nem értettem alapvető folyamatokat. A tőrösökkel, ha ennyire nem bírtunk, azt jelentette, hogy nem kis horderejű szerveződés. Aztán, ha közük volt anyám szerencsétlen halálához, azt is jelenti, hogy régóta léteznek a piacon. Akkor viszont miért nem tudtunk róluk semmit? Hogyan tettek szert akkora hatalomra, hogy az Arany Liliom nem tudja egy suhintással elsöpörni őket, és ha ilyen jól képzettek, akkor hogyan követhetnek el amatőr hibákat? Mintha egyszer egy dörzsölt, öreg róka irányította volna őket, máskor meg egy szárnyait bontogató fiatal és tapasztalatlan tyúk.

– Hívott már Chen? – érdeklődött Baekhyun az ebédnél. Azt hitte, nem látom, hogy nem magának kockázza fel a húst, de ráhagytam. Baekhyunt nem lehet megállítani, ha egy farkasról van szó.

– Nem, de átküldött egy szűkített listát. Ha megetted, nézzük át.

A házon kívül fontos volt maga a környék is, és mivel üzletembernek is lennem kellett – hála a nagyszüleimnek… – az elhelyezkedés a cég szempontjából is fontossá vált. Egyszerre kellett teljesítenem a liliomos küldetéseket, és felépíteni a saját cégemet, amit Eunhyuk úgy megkövetelt tőlem, mintha a kiképzőőrmesterem lenne. Látszott, hogy egy helyen tanultak Donghae-val. Ráadásul fifikás egy fickó, mert hamar ráérzett, mivel lehet motiválni. Amikor nem akartam beiratkozni a pénzügyi-, üzleti-és közgazdaságtan képzésre, elő mert állni azzal a valótlan kijelentéssel, hogy csak azért nem iratkozok be, mert félek, hogy kiderül, nem tudom megcsinálni. Egészen pontosan azt mondta, nem vagyok elég tökös ahhoz, hogy megcsináljam. Másnap már be is iratkoztam, és amikor megkaptam a visszaigazolást, rájöttem, hogy Eunhyuk csúnyán átejtett, és elérte, hogy pontosan úgy cselekedjek, ahogy szeretné.

– Ez nagyon tetszik. Nézd, milyen nagy a kertje! – mutatott a képernyőre Baekhyun.

A ház önmagában nem volt túl nagy, egy álló téglalap, amit pontosan a felénél elválasztottak, mindkét család ugyanakkora területtel rendelkezik, csak a szobák felosztása más. Baekhyun már ki is választotta, melyik lenne a miénk, így csak azt néztem meg tüzetesebben. Az egy családra jutó keskeny felosztást a kétemeletesség kompenzálja. A lenti szinten egy széles folyosó vezet a nappaliba, ami fal nélkül, csak berendezéssel, és egy pulttal van elválasztva az ebédlőtől és a konyhától. A bejárat mellett balkézre egy fürdőszoba és WC található, jobb kézre egy szoba. A második emeleten két nagyobb, négyzet alakú háló van, az egyik a hátsó kertre néz, a másik az utcafrontra. Mindkettőhöz közvetlen fürdőszoba tartozik, a hátsó szobánál nem is lehet azt a folyosóról megközelíteni. Ezen kívül még van az emeleten két keskenyebb szoba, az egyik tökéletes lehet gyerekszobának, a másik meg például dolgozószobának.

Úgy véltem, ez a ház két embernek igen hatalmas, de Baekhyun úgy érvelt, ha áthívjuk a barátainkat, könnyen elférnek, és azért, mert ennyi hálószoba van fent, nem jelenti azt, hogy mindet arra is kell használnunk, hogy benne aludjunk.

Bevallom csak és kizárólag Baekhyun kedvéért nem dobtam a lomtárba a dokumentumot. Ha rajtam múlt volna, sokkal kisebb házban gondolkodok. Nem szerettem a ki nem használt területeket.

Egész délután ezzel szöszöltünk, és amikor kialakult egy top5-ös lista, azt visszaküldtem Chennek, hogy szervezze meg, mikor tudjuk megnézni. Baekhyun elégedett volt, én örültem, ha boldog, majd egy puszival elköszöntem tőle, és elvittem Alfit sétálni.

Egy farkaskutyával a séta felér egy edzéssel, vele akár még futni is lehetne, vagy biciklizni. Alfi elviselte a pórázt, de nem szerette, de elengedni még nem akartam. Előbb meg kellett, hogy szokjuk egymást, és habár szófogadónak tűnt, más kutyatulajok miatt inkább pórázon tartottam. Ha két csivava összekap, abból is lehetnek csúnya sérülések, de ha egy farkaskutya összeakassza a bajszát egy spániellel, borítékolható, ki fog veszíteni.

Miután Alfi kellően elfáradt, programot csináltam Taóval. Beültünk egy pubba, és egy sör felett meghallgattam, hogyan panaszkodik Donghan anyjáról.

– Kész vagyok attól a nőtől. Azért utál engem, mert Liliomos vagyok. Mintha ez határozná meg az embert…

– Donghan azóta se magyarázta meg, mi köze a Liliomhoz?

– Azt mondta, a családjának szomorú története van a szervezettel, és nem akar beszélni róla. Az apját szinte sose hozza szóba, lehet, hogy vagy liliomos volt, vagy a Liliom nyírta ki.

Továbbra sem bíztam Donghanban, és ha Tao második tippje játszott, akkor minden oka meg lett volna ahhoz, hogy bosszút álljon. Egy percig se hezitáltam volna, hogy kicsit a fiú után nyomozzak, ha nem lettek volna olyan jó kapcsolatban Donghae-val. Seunghyeon óta Donghae már senkiben nem bízott meg vakon, ez a fiú mégis kivételnek tűnt. Volt egy furcsa csillogás Donghae szemében, ha róla beszélt, lehetett látni, hogy fontos neki. Olyan nagy volt kettőjük között a korkülönbség, hogy elképzelhetetlennek tartottam, hogy valaha viszonyuk lett volna. Sokkal inkább tűnt úgy, mintha Donghae védelmezné.

– És ha az apja liliomos volt, és egy bevetésen halt meg? Lehet, hogy Donghae volt a kisfőnöke, és most felelősséget vállal a fickó fiáért – szőtte tovább a történetet Tao.

– Donghae-nak Key volt az első embere. Attól még ismerhette Donghan apját, de… Nem értem, miért nem mesélnek róla.

Utáltam, ha titkolóznak előlem. Piszkálta a kíváncsiságomat, és ez arra sarkallt, hogy több és több információt akarjak tudni. Taót ennyire nem érdekelték az okok, ő csak azzal volt elfoglalva, hogy Donghan anyja leszálljon róluk.

Sötétedésig maradtunk, de nem ittunk sokat, inkább csak beszélgettünk, és nagyon jól esett, hogy Taóval töltöttem az időmet. Régen csináltunk már közös programot, a rengeteg feladat, amit egyszerre kellett megcsinálnom, kicsit engem is bedarált. Úgy terveztem, amint megcsinálom a tanfolyamot és megnyitjuk a cég kapuit, hátradőlök az igazgatói székemben és hagyom, hogy mindent Eunhyuk csináljon. Ilyen egy főnök élete, nem? Számolom a zsét, a beosztottak meg dolgoznak.

A sör mellé evett szendvicsek eltelítették a gyomromat, így a főhadiszálláson már nem ettem semmit, csak Baekhyunnak vittem fel belőle. A hűtő folyton tele volt, és ha valaki nekiállt főzni, általában akkora adagot készített, hogy más is ehessen belőle. Ha valamit csak és kizárólag magadnak akartál, akkor fel kellett címkézned, és biztosra vehetted, hogy senki nem kóstol bele.

– Nagyon finom. Te nem kérsz? – kínált meg Baekhyun. Zöldséges tésztát főzött aznap egy jólélek, a szójaszósz fényesen csillogott a tésztaszálakon, ha nem ettem volna annyi tonhalas szendvicset, biztosan én is bepusziltam volna egy jó nagy adaggal.

– Köszi, már ettem. Amúgy is, neked kell erősödnöd, nem nekem.

– Persze, mert te már így is hatalmas farkas vagy – kedveskedett Baekhyun, és nagyot ásított a mondata végén.

– Be ne kapd a világot, kisfarkas!

– Csak hirtelen olyan álmos lettem… Pedig aludtam délután is. – Baekhyun egyre kevésbé artikulált, és a szemhéjait úgy tartotta, mintha ólomsúlyúak lennének.

Megnéztem az infúzióját, rendesen csöpögött, a kulacsa is üres volt, ivott egész nap rendesen. Furcsálltam, hogy ilyen hirtelenséggel tőrt rá az álmosság, pedig amikor feljöttem, még virgoncan hülyéskedett azzal, hogyha kikerül a tű a kezéből, akár együtt is aludhatnánk, akkor majd tud már mozogni…

 

Mire visszafordultam Baekhyunhoz, már aludt, de úgy, hogy a villa még ottmaradt a kezében, mint akit kikapcsoltak. Nem tetszett ez nekem, így lerohantam a Dokihoz, hogy megkérjem, vizsgálja meg a beteget. A Doki mindössze a fekete kis orvosi táskáját kapta fel, de mire kiértünk a rendelőjéből, a nappaliban, és szerte a házban furcsa pozícióban találtunk alvó embereket.

– Kris, ez nem normális. Szólj a nagyfőnöknek, és keresd meg JS-t! Én addig megvizsgálom Baekhyunt, utána pedig mindenki mást is – nézett végig fáradtan az alvó embereken a Doki.

A nagyfőnök nem aludt, helyette dühösen tárcsázott újra és újra egy számot, majd a fotelbe dobta a készüléket.

– Mi van ma itt, hogy senki nem veszi fel?

– Mindenki alszik, főnök. Az egész bázison az emberek egyik pillanatról a másikra elaludtak.

Mintha egy láthatatlan pillangó repült volna rá a szemekre, a liliomosok egymást követően dőltek ki, és aludtak olyan lehetetlen helyeken, mint a sakkasztal, lépcső vagy a lábtörlő, de olyan is akadt, hogy valaki ruhástul ült a WC kagylón, vagy úgy ölelte át a ruhafogast, mintha élete cimborája lenne. A Doki azt mondta, nincs nagyobb bajuk, csak nagyon mélyen alszanak, és megvizsgált több embert is, semmilyen szúrásnyomot nem talált rajtuk. A levegőben se lehetett gáz vagy permet, mert attól mi is elaludtunk volna, de a nagyfőnök, JS, Donghae, Donghan, Lay és az apám tökéletesen ébernek tűnt.

– Étel vagy ital? – tette fel a találós kérdést apa, és eszembe jutott a zöldséges tészta, amit Baekhyun evett.

– Ti ettetek a zöldséges tésztából? – kérdeztem az ébren maradtakat. Mindenki nemlegesen rázta meg a fejét.

Ennyi embert egyszerre kórházba szállítani nem kis mutatvány, ráadásul azt se tudtuk pontosan, hányan ettek az ételből. A Nagyfőnök olyan emberei se válaszoltak a hívásokra, akik reggel tartózkodtak csak az épületben, az is elképzelhető volt, hogy egész nap mérgeztek minket a tudtunkon kívül.

– JS, nem láttál senkit ma sok ideig pepecselni a konyhában? Egy hadseregnek kellett főznie annak, aki ennyi embert akart bealtatni – próbáltam felgöngyölíteni a szálakat.

– Nem figyeltem, de nem is kell sokáig ott lennie. Ha mindenki ételébe csepegtet az altatóból, az éppen elég.

– Engem sokkal jobban érdekel az, hogy miért – vette át a szót a nagyfőnök. – Ez tökéletes módszer arra, hogy ne legyen védelmünk egy támadás esetén, de túlságosan látványos. A hülye is észreveszi, hogy az egész bázist mintha fejbe kólintottál volna.

A kamerák, és a jelző emberek nem szóltak arról, hogy ellenséges alakulatok tartanának a bázis felé. Körbenéztem a megmaradtakon, és megakadt a tekintem egy alakon. Mit keres itt Donghan?

– Tao hol van? – szegeztem neki a kérdést.

– Alszik.

Tao ugyanannyi szendvicset benyomott a sörözőben, mint én, kételkedtem benne, hogy ezután már kedve támadt volna falatozni. Ha Tao aludt, akkor valahogy máshogy került a szervezetébe az altató, mint a többieknek. Szorul a hurok, Donghan!

– És te miért nem vele vagy?

– Mert Cuki nem enged senkit a közelébe.

Cuki megérzései felértek egy radarral, ha még Donghant is elzavarta, akin minden bizonnyal jócskán rajta volt Tao illata, akkor nem bízott benne. Ha pedig Cuki nem bízik valakiben, akkor az egészen biztos, hogy gyanúsított.

Éppen meg akartam kérdezni Donghantól, hogy elmondása szerint Tao mégis mikor evett az este folyamán bármiből, amikor valami felrobbant kertben. A lövészpálya kapott lángra, és időnk sem volt megnézni a lángokat, de már a második bomba is felrobbant a kertben.

– Kris, láng hadművelet! Tiéd az emelet. JS, segíts a Dokinak a hordágyakkal! A házban bárhol lehetnek bombák, annyi embert kell kimenekítenünk, amennyit csak tudunk, mielőtt a benti robbanószerek is aktivizálódnak – adta ki a parancsokat a Terminátor.

A bombák felrobbanásában volt egy viszonylag jól követhető gyakoriság, de azt nem tudhattuk, mennyit rejtettek el a kertben, és mikor fognak következni a házban elhelyezettek. Baekhyun odafent aludt, Donghae valószínűleg ezért engem küldött fel, de a parancs ellenére Donghan is velem tartott. Baekhyun egyedül is le tudtam volna hozni, de a többieknél már elkelt két plusz kéz.

Ha az ember alszik, nehezebb, mert elhagyja magát, nem segít kicsit sem, teljes testsúlyát kell megemelni. Donghannal egyes fickókat alig bírtunk lecipelni a lépcsőn, és úgy, ahogy voltak, szinte egymást hegyére-hátára pakoltuk fel őket a hordágyakra. Donghae izmos karjai jó szolgálatot tettek, de a guruló emberkupac megtolása is igen nehéz feladatnak bizonyult.

A pincébe vezető úton egy titkos járat vezetett ki a főhadiszállásról, arrafelé tartottunk. Egy hosszú, végeláthatatlan alagút a föld alatt. Kezdetben olyan szűk volt, hogy alig fértek át rajta az ágyak, majd később kiszélesedett, és tudtuk úgy tolni őket, hogy én toltam a fogókarnál, Donghan és Lay meg két oldalt segítette a munkámat. Amikor már derengett némi természetes fény a távolból, megtaláltuk a menekülő autókat, és elkezdtük bepakolni a dzsipekbe az embereket. Baekhyun mellé odarendeltem Alfit, hogy őrizze, amíg vissza nem térünk.

Egy idő után már nem is számoltam, hányszor tesszük meg az utat, mikor a Nagyfőnök az utamat állta, és visszafordított abba az irányba, ahonnét érkeztem.

– Elkezdtek felrobbanni a bombák a házban. Már nem megyünk vissza. Akit tudtunk, kihoztuk. Irány a kocsikhoz!

Bárhogy számoltam, túl kevés embert sikerült megmentenünk, és hiába nyugtattam magam azzal, hogy a bent ragadtak talán olyan mélyen alszanak, hogy fel sem kelnek arra, hogy felrobbantak, kínzott a bűntudat. Csúnyán, aljas módon kijátszottak minket, és a társaink méltatlan halált haltak.

Dühös voltam, ha nem siettünk volna annyira, biztosan szétverek valamit mérgemben, de attól, hogy kikerültünk a házból, még nem voltunk biztonságban. El kellett tűnnünk, felszívódni, mintha mi is meghaltunk volna, hogy utána a semmiből léphessünk a nyakára annak, aki felelős a pusztításért.

– A Minék a szövetségeseink, beszéltem velük, biztosítanak számunkra szállást. Beköltözünk az egyik partnerük luxus szállodájába, ott kórház is a rendelkezésedre áll Josef.

Először nem értettem, kihez beszél a nagyfőnök, aztán láttam, hogy a Doki bólint egyet. Mindenki Dokinak szólította, sosem kérdeztem az igazi nevét, és arra soha nem is gondoltam volna, hogy külföldi neve van. Első ránézésre teljesen koreainak tűnt, bár rólam se mondta volna meg senki, hogy Kris is vagyok a Yi Fan mellett.

A Minék nagyon kitettek magukért, a luxusszálló valóban zsír új volt, annyira, hogy még meg sem nyitották, de minden működött. Jó kis tesztereké váltunk, bár annak bizonyára nem örültek túlzottan a tulajok, hogy koszosan, izzadtan, egy halom alvó emberrel állítottunk be.

Olyan szobát kértem, ami közel van a kórházhoz, hogy mind Tao, mind Baekhyun mellett lehessek, ha kell. Donghan azt mondta, hogy Tao azt a tonhalkonzervet ette meg, amit korábban Cuki visszautasított. Azt elhittem, hogy Cuki nem enné meg az altatós tonhalat, de Donghan ettől még nem tisztázódott a gyanú alól. Túl sok furcsa dolog történt a közelében. Továbbra is rajta tartottam a szememet.

Ha korábban valaki azt állította volna, hogy lesz olyan nap, amikor az Arany Liliom bázisa jóformán a földdel válik egyenlővé, azt mondtam volna, hogy erre maximum egy természeti katasztrófa képes. Mégis, amikor ott álltam a romoknál, könny szökött a szemembe. Ezt valami sokkal rosszabbnak az előszelének éreztem. A Liliom büszkesége és hatalma ekkor alapjaiban rengett meg, és ez könnyen láncreakciót indíthatott meg a térségben.

Nem akartam, hogy a város utcái bandák csataterévé változzon. Bíznunk kellett benne, hogy a Minék anyagi segítségével gyorsan helyre tudjuk állítani a renoménkat.