Pókháló (5. évad): 6. fejezet: Egy csibe halála

Tao:

Amikor megtaláltam a postaládámban a borítékot, furcsálltam, hogy dudorodik, hiszen ajándéktárgyakat csak akkor szoktak levélben küldeni, ha valamilyen magazinnal összecsomagolt gyerekjáték, máskülönben személyesen adják át, és dobozban, vagy közvetlenül a postás táskájából kerül elő. Még ott, a postaládáknál feltéptem a borítékot, és kicsit sem tetszett, hogy egy pendrive hullott a markomba. Egy ilyen eszközön sok minden lehet, komprumitáló képek, hanganyag, videó, szöveges file, de akár vírus is, úgyhogy óvatosnak kellett lennem. Anyámék idejében a VHS kazetta legalább nem tettet tönkre a lejátszót, vagy nem robbant fel aktiválás után, újra és újra megnézhetted a tartalmát, kivéve, ha elszakadt benne a szál, akkor ugyanis örökre búcsút mondhattál a tartalomnak.

Ahogy fejlődött a technika, lassacskán már a kézzel fogható hordozhatók is eltűntek, a saját laptopomban például nem is akartam volna CD olvasót, mert minek, ha már a programtelepítőket is online elérésen adják át egy kóddal, de Yixing meggyőzött, hogy kellhet ez még. A titokzatos feladó viszont számolt azzal, mi van, ha nincs olvasóm, így pendrive-ra mentette ki a videót, amit meg kellett néznem. Okos abból a szempontból, hogy ezt nem lehet lenyomozni, míg, ha feltölti valahova, Yixing megtudhatja, milyen IP címről érkezett a feltöltés, és ezzel közelebb kerülhetünk hozzá.

Ha az embernek egy névtelen valaki videót küld ilyen formában, az vagy fenyegetés vagy bizarr randiajánlat. Sajnos az előbbi valósult meg, a felvételen a reszkető anyám zokogott egy székhez kötve, és egy sállal, sapkával, kesztyűvel elfedett alak adott be neki valamit egy fecskendővel. Kris példájából ítélve lehetett drog, de akár méreg is.

A videó végén az eltorzított hangú fickó – testalkatból ítélve előlegeztem meg neki a férfi besorolást – megadta a találkozási helyet, és az időpontot, amíg oda kell érnem, azzal a kikötéssel, hogy egyedül érkezzek. Több mint valószínű, hogy nem volt pontosan meghatározva az, mikor kell átvennem a csomagot, hiszen már így is késésben voltam, de az is biztos, hogy nem bízták a véletlenre a dolgot, kis időintervallummal kevés esélyem van csapatot szervezni a menekítésre.

Egyértelmű volt, hogy egyedül megyek, és nem várok senkire, hiszen az anyám élete a cél, aki az egyetlen élő rokonom, de ez nem zárta ki azt, hogy ne szóljak róla senkinek. A kulcsomat keresve tárcsáztam Donghae-t, és még vezetés közben is a részleteket soroltam neki – legyen ez bármilyen szabálytalan, vészhelyzet volt. A Liliomnak több városban is vannak kihelyezett kémei, apró szervezetei, így azokat könnyen oda lehetett rendelni, de mivel az anyámról volt szó, akinek az élete pótolhatatlan, nem akartam, hogy beleavatkozzanak. Én akartam megmenteni, de azt nem bántam, ha lesz, aki hazakísér minket. Vidéken legutóbb akkor jártam, amikor leköltöztettem oda anyámat, és azóta rengeteg idő eltelt, úgyhogy majdnem annyi helyismerettel rendelkeztem a főutakon, mintha Franciaországba küldtek volna el. Minden piros lámpánál a térképet bújtam, próbáltam kitalálni, hogyan szöktessem majd meg az anyámat, hol bújjunk el, és hogyan jussunk vissza a fővárosba úgy, hogy lehet, nem csak ő, de én is orvosi segítségre fogok szorulni. Nem tudtam, mit adtak be neki, azt sem, milyen kórházba vigyem majd, államiba, magánba, hiszen nem várhattam el a Liliomtól, hogy mindig ott legyen egy kihelyezett titkos kórháza, ahová éppen tartok.

Aggódtam az anyámért, mert bizonyára ijedt, fél, szorong, félti magát és engem is, és ráadásul csalódott is bennem. Anya okos, és tudja, ha rendes életet élnék, nem lenne olyan, aki elrabolná őt azért, hogy magához csalogasson. Nem akartam, hogy tudja, hogy bűnöző vagyok. Ki akartam hagyni a zűrös életemből, és azt akartam, csak a pénzt lássa, amit utalok neki. Boldog életet akartam neki biztosítani a mocskos pénzemből, és örökre titkolni előtte a bűneimet, de úgy tűnt, ezek egy részét most kíméletlenül az arcába dobták azokat a rohadékok.

Fogalmam se volt, a halálba rohanok-e. A videóból nem lehetett kivenni, hogy egy tucat vagy egy hadseregnyi ember fog-e ott várni. Azt sem tudtam, mit akarnak, tárgyalni, alkut kötni, felbérelni vagy egyszerűen megölni. Fel voltam készülve mindenre és semmire se.

A citromsárga sportautómat, a csibét a gyorsasága miatt választottam, hogy hamar megléphessünk, de a girbegurba utakra, amik körbevették a találkahelyet, nem éppen a legmegfelelőbb döntés volt.

A raktár, amiben fogva tartották az anyámat egy mezőgazdasági telek egyik gyűjtőhelye volt. Ahogy néztem, körülötte hatalmas szántóföldek feküdtek, de a hely túl kicsi lett volna ahhoz, hogy a takarmányt tárolják benne, úgy sejtettem az inkább a kéziszerszámok és apróbb gépek lerakati helye. Ha ez igaz, akkor az ellenségeim sokféle váratlan dologgal felfegyverkezhettek, de meg is nyugtatott kissé, hogyha kifogyok a golyóból, én is kamatoztathatom a kreativitásomat. A lényeg, hogy amint lehetett, az anyámat biztonságba kellett helyeznem.

A legszerencsésebb az lett volna, ha tudom biztosítani a terepet, elhelyezek csapdákat, nehezítem majd az utánam jövők dolgát, előre leteszek bizonyos helyekre váltó járművet, fegyvereket, kötszert, élelmiszert, de nem voltam időmilliomos. Amikor beléptem abba a viharvert épületbe, alig marad már két-három percem.

Anyám a hely közepén ült – inkább lógott előre, ameddig a kötelek engedték, nem volt teljesen magánál –, a falaknál, a dobozok tetején, nyugodtan mondhatjuk úgy, hogy majdnem mindenhol ellenséges, fegyveres alakok mérték rám a puskájukat.

– Ki a főnök? – kérdeztem, és az arcokat fixíroztam. Nem voltak hivatásos katonák, mert túl sokat elárult az arcuk, a fejük is az irányba fordult, ahol a kért személy állt. Ha Donghae emberei lettek volna, ezért a húzásért egész éjjel futottak volna a parkban.

– Ülj le, Tao! – rúgott oda egy széket az anyám mellé a legvaskosabb fickó. Kínaiul beszélt. Jobban megnézve, úgy sejtettem, ő volt a felvételen is. – Beszélgetünk.

Leültem, és közben összeszámoltam, hányan tartózkodunk a raktárépületben. Rajtam, és anyámon kívül tizenöten. Az izmos férfi levette magáról a takaróanyagokat, és egy középkorú, széles orrú, erős állú fickó nézett rám önelégült tekintettel. Leginkább egy emberré alakult orrszarvúra hasonlított a kemény, határozott vonásaival, és a széles, de közben hosszú orrával. Nagy vállai, izmos karjai és valószínűleg izmos hasfala volt, de ezeket inkább edzőteremben szerezhette, mintsem terepen, mert ehhez képest a lábai gyengének tűntek, és az izmainak nagysága sem volt arányos. Donghae volt a legjobb példa rá, hogyan néz ki egy hivatásos katona, aki az egész életét a testének és képességeinek erősítésére szentelte, és akinek ugyanúgy helyt kell állnia egy párás dzsungelben, mint egy égető sivatagban. Ez a pasas már attól kifulladt volna, ha ötvenszer körbe kell futnia a parkot. A leglényegesebb testrésze mégsem a lába volt, hanem az alkarja, ahol egy tőr tetoválás húzott meg, mintha egy incselkedő kígyó nyelve lenne. Tehát a tőrösök csaltak ide. De miért pont engem?

– Bizonyára azon gondolkodol, mit szeretnénk tőled…

Ha nem hallottam volna a kiejtését, a gondolkodolból azonnal arra következtettem volna, hogy nem anyanyelve a kínai, így csak kissé butának tartottam. Megmondani valakiről, hogy kínai-e vagy sem, legjobban akkor lehet, ha megszólal. A kérdés inkább az maradt, ki beszél vajon koreaiul? Mert ha senki, anyámmal lehetett az egy titkos nyelv, amin kommunikálunk, de ha tartózkodott ott csak egy fickó is, aki értett minket, nem támaszkodhattam erre a trükkre. Végül is, Koreában voltunk, hiába a vidéki környezet.

– Gyorsan bökd ki! Anyám nincs jó állapotban.

– Még egy jó ideig nem is lesz. Ez egy dupla horgász trükk. Te idejöttél az anyádért, érted idejönnek majd a barátaid, a barátaidért idejönnek az ő barátiak, és így tovább. Egyre nagyobb és nagyobb szeletekben lesztek felvágva.

Ennek a hagyma módszernek az a kiinduló pontja, hogy az, aki a héjak közé szorult, kulcsfontosságú személy. Én idejöttem, mert valóban nem akartam kockáztatni az anyám életét. Kris szintén értem jönne, ahogy Kris-ért eljönne Donghae, Donghae-ért meg biztosan mozgósítana valakit a nagyfőnök. Csakhogy ha fontolóra vesszük, hogy ez a módszer úgy működik, mint egy lengőajtós csapda, hogy bejössz, aztán kimenni már nem tudsz, akkor az is igaz, hogy a bejutottak egy helyre kerülnek, és ez a mi esetünkben egyenlő lenne a szökéssel. Egy dolog nehezítette meg a dolgomat, az anyám állapota. Nem várhattunk arra, hogy mindenki horogra akadjon, minél hamarabb orvoshoz kellett vinni.

– Anyám ártatlan, egy civil. Legalább vidd el orvoshoz!  – kértem.

– Ha így tennék, nem lenne okod nyugton maradni, meg akarnál szökni, majd meg akarnád szöktetni őt is.

– Így pedig mellettem fog meghalni, de akkor olyan kínzásban foglak részesíteni téged és az összes patkányodat, hogy sírva fogsz könyörögni, hogy öljelek meg! – vicsorogtam.

– A helyzet az, hogy nem vagy abban a szituációban, hogy ezt megtehesd. Ha csak elfingod magad, golyót repítünk vagy beléd, vagy az anyádba, éppen kihez ki ül közelebb…

Az egész testem megfeszült, ahogy elemi erővel tartottam vissza magam attól, hogy felpattanjak, és véresre verjem a pofáját annak a kegyetlen állatnak, aki így szórakozott az anyám egészségével. Törékeny nő volt, és bár sok mindent túlélt az életében, senki sem tudhatta, hogy egy koros ember szervezete hogyan fog reagálnia arra a szerre, amit drognak neveznek ezek a gyökerek, de valójában méreg. Lehet, hogy én kicsit megszédülnék tőle, de anyám kómába esik. Lehet, nekem felgyorsulna a szívverésem, ő szívrohamot kap. Hogy játszadozhattak vele? Nincs nektek anyátok?

Azt hiszed, ismered a filmekből a robbanás hangját, de amíg nem hallottál igazi robbanást, csak sejtéseid lehetnek. Én már sokat hallottam, mégis megijedtem. A közelből szólt, a koszos ablakon látszódott a felcsapó lángok fénye, párszáz méterre lehetett, tehát ebben az esetben, iszonyatosan közel.

A főnök rögtön kivezényelt négy-öt tagot, már csak tízzel kellett volna egyedül leszámolnom, de még mindig túl sokan maradtak ahhoz, hogy kockáztathassak.

A robbanás baloldalról jött, jobboldalról erős motorzúgás hangzott, mintha egy traktort indítottak volna be, pedig amikor érkeztem, egy lélek sem járt a közelben a munkások közül. A főnök meglepett arcából ítélve ő sem számított abból az irányból vendégre.

Újabb három ember távozott, heten lettünk, még mindig túl sokan. Négyet még rutinosan levettem, anyám miatt öttel már nem mertem volna próbálkozni. Három taggal túlléptük a limitet.

Jó vezetőnek lenni nem csak azért jelenti, hogy képes legyél összeszedni egy csapatot, azok hallgassanak is rád, hanem hadvezérnek is kell lenni, jó stratégiával, jó döntési képességgel, és iszonyatos intelligenciával kell rendelkezni, hogy tudj öt-hat lépéssel előre gondolkodni. Ez a fickó nem volt jó csapatkapitány.

– Főnök, megfújták a szállítmányt és a kocsidat.

Azt hiszem, ez utóbbi volt az, ami igazán beütött a fickónak – részben meg tudtam érteni –, és összesen három embert hagyott ott, hogy vigyázzon rám. Ez már nem okozhatott gondot, amint úgy éreztem, kellő távolságba kerültek a támadók, a pisztolyomért nyúltam, és lelőttem az első ellenfelet. Ha tűzpárbaj alakul ki, elengedhetetlenek a gyors reflexek, és a hirtelen és pontos döntések, vagy lősz, vagy nem lősz, félút nem létezik. Bíztam abban, hogy a rutin és a tehetségem segít. Mégis, amikor odafordultam a második taghoz, az már sebesülten feküdt a földön. A hármas lőtte meg, és ezt követően azonnal eldobta a fegyverét, és megadóan felemelte a kezét.

– Hagyom, hogy elmenj!

– Miért? – kérdeztem, és próbáltam egyszerre rá fogni a fegyveremet, és közben fél kézzel kibogozni anyám köteleit.

– Engem is anya szült – mondta egyszerűen, és odaguggolt a székhez, hogy segítsen.

– Hogy hívnak?

– Jackson.

Megjegyeztem. Ha a Liliom élve elkapta őket, ezt a Jackson fickót meg akartam menteni a haláltól. Tartoztam neki ennyivel.

Anyám félájultan esett be az anyósülésre, és Jacksonra hagytam, hogy bekösse, amíg én biztosítottam a védelmünket, majd beszálltam a magam oldalára, és gázt adtam. A jobboldalt választottam, a traktor barátságosabbnak hangzott a robbanásoknál, és már a hosszú, de szűk út végén jártam, ami a főútra vezet, amikor egy autó mellém vágott a susnyásból. Annyira beolvadt a környezetébe, hogy észre se vettem, de a csibével simán le tudtam gyorsulni. Mégse tettem így, mert a lenyíló ablak mögül egy ismerős szem villogott rám. Mit keres ott a macskám? – döbbentem meg. A vezető ülésről egy kerek, kék kontaktlencsés szem nézett rám, Arisa komolyan, de kedvesen fixírozott, és intett, hogy a főút helyett egy göröngyös mellékúton forduljunk le a szántóföldek felé.

Öt perce kocsikázhattunk, amikor megláttam egy rozoga kis viskót, ami mellett egy letakart csereautó várt ránk. Amint leállítottam a motort, már az anyám oldalán voltam, és próbáltam kitámogatni. Cuki közben a lábam körül rohangált, és folyamatosan nyávogott.

– Hagyj már, Cuki! Most nem érek rá! – korholtam, de nem hagyta abba, csak mondta a magáért.

Arisa segített elfektetni az anyámat a hátsó ülésen, majd a zúgó telefonjáért nyúlt, és nem tetszett az arckifejezése, amikor elolvasta az üzenetet.

– Tao, hol van a mobilod? – kérdezte, és én automatikusan a zsebemhez kaptam. Üres volt.

– Elvették.

– Azt írta J, hogy bomba van a sárga kocsiban.

– Cuki, azonnal gyere ide!

Olyan gyorsan hajtottunk el onnan, hogy csodáltam, nem kaptunk defektet, és az autóban Cuki már nem nyávogott tovább. Lehet, érezte a robbanószer szagát, vagy nem tudom, mit, de mintha elvágták volna a hangját, amint nem szándékoztam már visszaülni a csibébe, elhallgatott.

A szívem szakadt meg a kiscsibémért, a kedvenc autóm volt, nagyon reméltem, hogy a liliomosok elkapják a rohadékokat, és megadják nekem a jogot hozzá, hogy én verjem agyon a vezetőt. Kap egy sort az anyámért, és még egyet a kocsimért a rohadék.

Nem tudtam, mi lesz Jacksonnal, lebukik-e, vagy sikerül valahogy eljátszania a pajtásainak, hogy őt is megtámadtam. Ha lehetőségem adódik rá, vissza fogom fizetni a szívességét, de nem ölöm meg magam miatta.

A főnök utasítása alapján nem mentünk kórházba, anya kapott egy injekciót, amíg a seouli liliom kórházba nem érünk, ott aztán átadtuk az orvosoknak, és kiszorultunk Cukival és Arisával a folyosóra.

Donghae hangüzenetben értesített minket a dolgok állásáról, tizenöt emberből csak hetet sikerült összefogniuk, hárman meghaltak, a többi lelécelt. A foglyokat a Kék Verembe vitték – mindegyik fogdának Verem volt a neve, és a színe alapján tudtuk beazonosítani, hogy melyik kerületbe tartoznak.

– Hogy került hozzád a macskám? – kérdeztem Arisát. Cuki az ölemben pihentette a fejét, de nem aludt.

– A főhadiszálláson voltam, és amikor Donghae mondta, hogy mi történt veled, rám tapadt, és nem tudtam lerázni.

– Mindig a papával akarsz lenni, igaz? – vakartam meg a füle tövét, mire Cuki hangos dorombolásba kezdett, de nem válaszolt. Nem, mintha értettem volna macskául.

Anyát több napig bent tartották, sokkal súlyosabb volt az állapota, mint Kris-é, és a foglyok között nem volt ott se Jackson, se a főnök. Donghae biztosított, hogy minden egyes tagot megpróbálnak elkapni, de ezzel nem nyugtatott meg. Addig nem tudtam megnyugodni, amíg nem szoríthattam az ujjaimmal annak az emberi orrszarvúnak a torkát.

–  Ha nem teszi más, tedd meg te! – ajánlotta JS, amikor összefutottunk az főhadiszálláson. A nagyfőnöktől jöttem ki, ő vagy oda tartott, vagy csak mászkált a folyosón.

– Ha Donghae nem találja meg őket, mit tehetnék én?

– Nem tudom. Gondolom, valamit. Az is több mint a semmi.

JS tanácsa nem jött be, hiába küzdöttem azzal, hogy előkutassam anyám elrablóinak meglépett tagjait, sehol sem találtam őket. Elnyelte őket a föld, vagy megölték egymást.