Pókháló (5. évad): 5. fejezet: Mindig melletted

Kris:

Hiszem, hogy az életben azért történnek valakivel visszatérő esetek, mert nem tanulta meg azt a leckét, amit már régen meg kellett volna. Megtanulni elengedni valakit ugyanolyan nehéz, mint megtanulni azt, hogy csak azért, mert egyszer megtörtént, nem fogod örökre elveszíteni azokat, akiket megszerettél. Elvesztettem az anyámat, és ezért eltaszítottam magamtól Taót, az apámat, és később Baekhyunt is. Éppen ezért az élet folyamatosan ugyan ahhoz az ösvényhez terelt vissza, én meg túl hülye voltam, hogy észrevegyem, ez nem véletlenül történik. Az élet azt akarja, hogy máshogy döntsek. Azt akarja, hogy jól döntsek.

Sok módszer van arra, hogy megvédd a szeretteidet. Megerősítheted őket, megerősítheted magadat, dolgozhattok együtt az ügyön, vagy magányos farkasként a válladra veheted az élet minden gondját, és megpróbálhatsz te lenni a hős. Donghae meg akart védeni azzal, hogy nem kever bele a droglaborok ügyébe, de ha szólt volna, nem ér váratlanul, amikor engem néznek ki következő tesztegyednek.

A múltam miatt gyorsak a reflexeim, és hamar megérzem, ha a környezetemben furcsán viselkednek, de nem voltam elég óvatos, így a támadómnak sikerült megszúrnia a fecskendővel. A legkétségbeejtőbb az volt, hogy mindez fényes nappal történt, ami azért igen nagy vállalás a támadó részéről. Ha pedig ennyire bátrak, akkor az azt jelenti, hogy kicsit sem félnek a Liliomtól. És ez baj.

Amint megszúrtak, azonnal szóltam Donghae-nak, hogy gond van, és mire kiért – ami nem lehetett több tíz percnél – már a látásom egyre homályosabbá vált, és iszonyatosan szédültem. Rögtön a Liliom kórházába vittek, és nekiláttak a vizsgálatoknak. Jobban szerettem a Dokit, de be kellett látnom, hogy ő sebész, ebben az ügyben nem tud segíteni, pedig a megnyugtató hangja, és az, hogy ismerem, sokat segített volna a helyzeten.

Tao is így érezhetett, mert a jól szigetelt kórteremben is hallottam, ahogy a folyosón Donghae-val és az orvossal veszekedik, hogy ő márpedig be fog jönni, ha megengedik, ha nem. A szertől, amit beadtak nekem, nem éreztem eufóriát, sokkal inkább hatott méregként, mint drogként, és növelte bennem a frusztrációt és a negatív gondolatokat. Aggasztott, hogy a szervezetembe került egy oda nem illő szer, féltem, hogy újra működésbe hozza a régi berögződéseket, és megint elvonási tüneteim lesznek.

Tao végül megérkezett, azzal a tüntető szöveggel, hogy: „Megmondtam!”, aztán úgy tizenöt perc múlva, amikor már az én fejem fájt az orvos kárálásától, távozott, azzal az elköszönéssel, hogy: „Most boldog, hogy kimegyek?”. Az esti órákban, amikor apám látogatott meg, nem volt semmi vita, semmi feszkó, bejött, hozott nekem gyümölcsöt meg váltóruhát, és csendben ült az ágyam szélén, amíg meg nem szólaltam. Szemkötő volt rajtam, mert a fény nagyon zavart, ha túl sok mindent láttam, szétrobbant a fejem, de a sötétség meg nyomasztott.

– A szer, amit kaptál egy drog, ami mindenkinél máshogy jelentkezik, a közös vonás a fejfájás és a szédülés – tájékoztatott apa, pedig ezt már az orvos is elmondta.

– Milyen drog az, amitől nem érzed jól magad?

– Olyan, ami inkább fegyver, mint bulikellék.

– És hol tartanak az elemzések? Tudni, hogy mi van benne?

– Nem sokra jutottak eddig. A lefoglalt laborban viszont találtak kristályokat, mindkét fajtát és a Főnök szerint álkristállyal akarnak módosításokat végrehajtani a piacon. Ha szennyezett anyagot terítenek, ami külsőleg hasonlít a már ismertekre, akkor rontják a terjesztők eladásait, az egyensúly felborul, és a gengszterek más területekre fognak átsorolni. Gazdaságilag és regionálisan is.

A kétfajta kristály alatt apa a kristályt és a szilánkot értette, amelyek külsőre hasonlóak, hatásukban azonban ég és föld. A kristály az, amit világszerte egyre többen fogyasztanak, a metamfetamin szleng neve, és a kristályos formáját pipából szívják fel, porként pedig úgy, mint a kokaint. Eufórikus állapotba húz, így a diszkódrogok egyik legkedveltebb fajtája. A szilánk külsőre nagyon hasonlít a meth kristályos formájára, de sokkal masszívabb, és szinte lehetetlen teljesen porrá zúzni. Olyan, mintha nagyon apró darabra összetörtél volna egy poharat, így nagyon kellemetlen felszívni, mégis inkább így használják, mintsem felhígítva. Sosem próbáltam ki, mert láttam, mit csinál az emberrel. Olyan lehet, mint egy golyó a fejbe, azonnal hat, rögtön hátravágódsz, és öntudatlan állapotba kerülsz. Azt nem tudtam, mit élnek át közben, de kívülről félelmetes volt. Mint egy rongybaba, akinél megnyomták a kikapcsolás gombot, bármit megtehettél velük, és még csak fájdalmat sem éreztek. Iszonyat. El sem mertem képzelni, hogy mit élhettek át másnap, amikor jelentkeztek a tünetek, na meg azt, hogy biológiailag mi történhetett ilyenkor a testükben.

Szilánkot kevesen árultak, és egyre többen kerestek, mégse volt könnyű hozzájutni. Csak a sokadik ismerős ismerőse ismert egy újabb ismerőst, és amint vettél tőlük egy adagot, már fel is szívódtak. Ha az átvizsgált laborban szilánkot is találtak, akkor nem kísérletező kémia szakos egyetemista bűnözőkről volt szó, hanem jó kapcsolatokkal rendelkező, potenciális ellenségekkel, amelyek megnehezíthetik a Liliom munkáját, és a piacon betöltött szerepét. További probléma, hogy Seunghyeon is előszeretettel adott Taónak szilánkot, amikor túl nagy volt a nyomás és a gyilkolásból adódó bűntudat, így ha Tao a szer közvetlen közelébe került, megtörténhetett, hogy könnyedén rácsábul a bizonyítékra.

Az ismeretségi körömben senki nem tudta, hogyan készül a szilánk, így azt sem tudtuk kikövetkeztetni, mit akarhattak a laborpatkányok – ez lett a becenevük a támadóimnak. A Doki arra tippelt, hogy talán a mérgüket akarják valamilyen eljárás során kristályosítani, és beszínezni, hogy olyan világoskék árnyalatú legyen, mint a szilánk. Csakhogy nem minden anyag alkalmas arra, hogy kristályosodjon, és problémás az is, hogy a szilánk túl kemény. Jellegzetesen törik, ha megpróbálod összezúzni, jellegzetes a kékes árnyalata és jellegzetesen tömör a szerkezete, így egy szemfüles vásárló hamar kiszúrná, ha hamisítvánnyal találkozik. Persze sok drogcsoportnak pont nem az a lényeg, hogy tapasztalt vásárlót szerezzen, hanem az, hogy behúzza a csőbe a kíváncsiskodókat, aztán olyan zombikká tegye őket, akik még a szart is megeszik, ha azért anyaghoz jutnak – teljesen mindegy, hogy annak milyen lesz a minősége.

Két hete lábadoztam már otthon, egyre több fényt engedve be a lakásba, és mint egy nyomozó képeket és adatokat ragasztgattam a falra. Tao és az apám látogatott, főzött rám, mosott rám és gondoskodott rólam, Baekhyun rendszerint fennakadt a küszöbön. Tao ugyanis meg volt győződve róla, hogy Baekhyun nem lesz rám jó hatással, mert túl harsány, energikus és izgága, csak megfájdul tőle a fejem és akkor egész nap szenvedhetek a migréntől, amit ugye senki nem szeretne.

Csakhogy Baekhyunt nem olyan fából faragták, aki elmegy, ha elküldik. Ő bejut akkor is, ha a betonon kell átrágnia magát hozzá.

– Már megint azt hazudta, hogy nem vagy itt, pedig tudom, hogy itt vagy, és itt is vagy – bújt át Tao karja alatt Baekhyun, és már a karjaimban is volt. – Sejtettem, hogy beteg vagy, úgyhogy hoztam neked levest.

Ezek után nem lehetett kidobni, már nem mintha akartam volna. Baekhyun főzte – anya után – a világ legfinomabb leveseit, és elég volt egy kanállal, és máris jobban éreztem magam tőle. Szóval Baekhyun átjutott Tao védelmén, és utána már ki sem lehetett robbantani mellőlem. Szerettem, ha a közelemben van, mert mosolyt csal az arcomra, megnyugtat, és mindig jó ötleteket ad. Miután Tao elvégezte az aznapi takarítást, és látta, hogy Baekhyunnal kívánom tölteni az estét, elköszönt, és átment a lakásába.

Sok mindent csinálhattunk volna, barkóba, ország-város, szólánc, minden, ami elképzelhető egy áramszünetes estén – mert a fény miatt tévézni sem tudtam –, de Baekhyun úgy döntött, elemezzük együtt a rejtélyt. Elmondtam neki minden infót, amit tudok, és az elméleteimet is, Baekhyun pedig nem jött elő saját ötlettel, csak kérdéseket tett fel. Olyan kérdéseket, amelyeket már sokkal korábban kellett volna.

– És honnan van ilyen drága felszerelésük?

Nem értettem túlzottan a laboratóriumi eszközök árazásához, de Baekhyun kérdése rávilágított arra, hogy csak elolvastam a jegyzéket róluk, de tüzetesebben nem vizsgáltam meg őket. Nem jártam utána, hogy milyen értéket képviselnek, honnan lehet őket beszerezni, és az esetleges lelőhelyek milyen messze esnek maguktól a laboroktól.

Seunghyeonnak minden munkára megvolt a maga embere, a gazdasági és könyvelési ügyeket szakemberek végezték, a papírok és jelentések sokszor ott hevertek az asztalán, én meg voltam olyan kíváncsi, hogy rájuk pillantottam. Fotógrafikus memóriám van, és némi erőfeszítéssel elő tudom hívni azt, amit egyszer láttam. Tao szerint ez valamilyen zseni jel, szerintem csak egy olyan képesség, ami még rajtam kívül többszázezer embernek megvan, nem nagy szám.

Mindenesetre ebben a munkakörben sokszor jól jött, hogy jó az emlékezőtehetségem, és észreveszem a kis jeleket, éppen ezért volt ismerős a cég neve, ami legtöbbször ott virított a kellékek tárolására szolgáló dobozokon, csak Baekhyun segítsége előtt soha nem azokat figyeltem.

– Ezentúl csak veled nyomozok! – adtam egy cuppanós puszit Baekhyun fejére, ami mindkettőnket hasonló nagyságban lepett meg, majd írtam egy e-mailt Donghae-nak, hogy nézzen utána a vállalatnak, mert a múltban Seunghyeon sokat üzletelt velük.

Innen meg már minden úgy ment, mint a lavina, és Baekhyun jól irányzott kérdéseivel sikerült eljutnom oda, hogy Seunghyeon azért tudott szilánkot adni Taónak, mert ő maga állítatta elő őket, és ehhez az eszközöket ugyanaz a cég biztosította neki, amelyek ezúttal a laborpatkányokat is segítette. Tehát Seunghyeon tudta, hogyan kell szilánkot készíteni, és ezt a tudását – mint még sok egyebet is – a sírba vitte magával.

– Szóval Seunghyeon az a kémikus fajta volt, aki cukrot karamelizál kémcsőben? – kérdezte Baekhyun, miután elolvasta az e-mailemet.

Nem, Seunghyeon hobbijai között nem szerepelt az ilyesfajta kísérletezés – vagy legalább is, nem tudtam róla –, ő inkább építeni és szerelni szeretett. Volt a dolgozószobájában húsz centis őrtorony gyufaszálakból, sündisznó rajzszegekből, és még egy halom ehhez hasonló szobrocska. Egyszer bementem hozzá, és éppen egy női karórát szerelt, és olyan apró fogaskerekeket és csavarokat helyezgetett, hogy nekem biztos kihullott volna az összes hajam, mire a megfelelő helyre tudom őket tenni anélkül, hogy útközben leesnének a csipeszről és a csavarhúzóról. Nem értettem, hogy az, aki nem mazoista, miért szereti ebbe ölni a szabadidejét, aztán úgy könyveltem el, ez Seunghyeonnak türelemfejlesztés lehet, és ráhagytam.

– Seunghyeon szeretett kis dolgokból összetenni egy nagyobb dolgot. Ha belegondolsz, a Liliom ellen is ezzel akart küzdeni. A Liliom sok kis üzletben és piaci helyen ott van, de semmiben se túl sokat, tehát egyszerre nincs semmiben, és van benne mindenben. Seunghyeon ezt ismerte fel, és ezért volt olyan sok párhuzamos üzleti ügye, hogy több helyen robbantson, és a Liliomnak egyszerre kelljen tüzet oltani egymástól távol eső piaci szegmensekben.

– Piaci szegmens… Wow. Látszik, hogy üzletet tanulsz – kuncogott Baekhyun.

Kikérem magamnak ezt a valótlan állítást, én nem tanultam abból a könyvből, amit Eunhyuk adott, én csak olvastam, mert nem tudtam tévézni, és rám ragadt. Korábban azt hittem, csak a kosz tud az emberre tapadni, de úgy tűnt, a gazdasági ismeretek egy nagyon masszív és ragacsos szennyeződés, és képes megfertőzni az ember szókincsét. Távol kell tartanom magam tőle.

– Vegyünk azt, hogy nem Seunghyeon maga kísérletezett, hanem meg volt rá az embere. Hol van most az az ember? – kanyarodott vissza Baekhyun az eredeti témához. – Seunghyeon volt a főnöke, ő adott neki fizetést a munkájáért, de Seunghyeon meghalt, így ő szabadúszó lett. Vagy betagozódott valakikhez, és most nekik dolgozik, de akkor fura, hogy még nem tudunk róla, hogy valaki monopolizálná a szilánk bizniszt, vagy pedig ő lett az új főnök a drogkészítésben, de nem szilánkot gyárt, hanem inkább saját szert, ezt a mérget.

Volt abban ráció, amit Baekhyun mondott, és ha igaz, akkor nem egy bűnöző, hanem egy tudós ember ellen harcoltunk, aki nem rendelkezett álcázási képességekkel, nem tudott csapatokat vezényelni egyik helyről a másikra, tehát ha magát akarta védeni, egyszerűen csak arctalannak kellett maradnia.

Megpróbáltam megérteni a működését. Ha én lennék a helyében, és nem akarok reflektorfénybe kerülni, akkor alkotok magam köré egy szakértőkből álló szűk, belső kört, akik értik a munkájukat, de nem fognak tudni túlszárnyalni, és nem is nőnek a fejemre. Nem osztok meg velük minden tudást, pont ezen félelmek miatt, és azok a kisebb szakértők, és azok a dílerek, futárok, emberdöfködők, akik a piszkos munkát végzik, velem sosem találkoznak. Ha pedig valaki el akarna kapni, akkor a keresést alulról kell kezdenie, és mire eljutna hozzám, már régen köddé váltam.

– Ha Seunghyeonnak dolgozott, valahol lennie kell róla információnak – ért a felismerés, és felhívtam Donghae-t. – Kérd meg Yixinget, hogy nézzen utána a Seunghyeon adatbázisában mindennek, aminek köze lehet egy doktorhoz. Legyen az jogdoktor, tudós vagy rendes orvos, valamelyik azt a fickót fogja takarni, aki talán a mostani ügy mögött áll.

Ezután már nem volt mit tenni, csak várni, úgyhogy megkértem Baekhyunt, hogy melegítsen be nekünk egy tál lazagne-t, és együnk együtt. Igazán gyertyafények kíséretében lett volna romantikus ez a közös vacsi, de zavarták volna a szemeimet a táncoló lángok, úgyhogy inkább lámpát kapcsoltunk. Azt persze nem értettem, egyáltalán miért jutott eszembe romantikusan enni Baekhyunnal, de valószínűleg csak arról volt szó, hogy hiányzott nekem azalatt a két hét alatt, amíg Tao távol tartotta tőlem.

A vacsi után régi sulis dolgokról beszéltünk, mint például, hogy Baekhyun látott engem egyszer szexelni a mosdóban egy lánnyal, amikor kiment megmosni a kezét óra közben. Aztán megvitattuk azt is, hogy volt-e az osztályösszetétel és a családi vagyon között valamilyen összefüggés. Szerintem egyértelműen volt, mert Baekhyun osztályába túlnyomó többségben gazdag koreai családok gyermekei jártak, amíg hozzánk inkább a pénzpiramis alján lévők. Baekhyun nem értett velem egyet, mert Tao például nem oda járt, aki nagyon rossz körülmények között élt, akárcsak Luhan, akit inkább gazdagnak lehetne mondani. Csakhogy elfelejtette, hogy az osztályfelosztásban nem csak a pénz, hanem a származás is dominált, éppen ezért alakult ki az, hogy az ő osztálya volt a gazdag koreaiak osztálya, elvétve pár kínaival, Luhánéké a full kínai, elvétve pár koreaival, és nálunk a maradék, vegyes kategória.

– Ha őszinte akarok lenni, életem eddigi részében leginkább csak magányos voltam – vallotta be Baekhyun. – Nincs testvérem, az egyetlen háziállatom is elrepült, és habár Chen és Suho a barátaim voltak a suliban, sosem álltam hozzájuk igazán közel. Xiuminnal megtörtént ez a belsőséges kapcsolat, de a tánc miatt túlságosan elfoglalt lett, és én sokszor éreztem magam egyedül.

– És most? Most is magányosnak érzed magad? – simítottam végig az arcán.

– Ha nem csal a szemem, itt ülsz mellettem… – tért ki a válasz elől.

– Úgy értem, mostanában. Mióta ismerjük egymást.

– Ha nem vagy fizikálisan is mellettem, igen. Nem tudom, hogy mennyit gondolsz rám, ha nem látsz. Sokszor úgy érzem, elfelejtesz, ha nem teszek azért, hogy emlékezz rám.

Nem akartam, hogy így érezzen. Sokat gondoltam rá, többet is, mint szabadott volna. Bántott, hogy magányos, és hogy azt hiszi, nem fontos nekem.

– Ezért loptad be a párnámat?

– Visszaadom, ha kell…

– Hagyjad! – legyintettem. – Van nekem új, a tiéd. Na meg, úgy tervezem, hogy a párnáink mostanság sokat fognak találkozni…

– Költözzek ide? – lelkesedett fel Baekhyun egy szempillantás alatt.

– Nem, úgy gondoltam, hogy sűrűn aludj itt. Az összeköltözés egy kicsit erős lenne.

Nem kellett kétszer kérnem, azonnal rábólintott, és másnap már ott is virított az ex párnám az új párnám mellett. Baekhyun hozott magának ruhát, tusfürdőt, még fogkefét is, mondván, sokat lesz itt, ne kelljen mindig mindent magánál tartania. Kis cseles, azt hitte, nem veszem észre.

– Nagyon huncut vagy ám. Ez lesz az új beceneved, Huncut.

– Én vagyok huncut? Ki hazudozik már két hete a főnökének, hogy beteg?

– Eunhyuk nem a főnököm, hanem a mentorom, és tényleg beteg vagyok.

– Ja, de nem influenzás, hasmenéses, hányásos, kiütéses és izomfájdalmas, meg még ki tudja, mit mondtál neki…

– Én csak tesztelem a „bevevő” képességét. Milyen hazugságokat vesz be, és mi után mondja azt, hogy ez már sok.

Baekhyun első „nem költöztem ide, csak gyakran vagyok itt” estéjén éppen tiramisut falatoztunk a kanapén, amikor a tálka hirtelen eltűnt a kezemből, és ezt követően Baekhyun valahogy az ölembe termett, és a szájának csoki, rum és kakaópor íze volt. Nem tudtam betelni az édességével, ahogy Baekhyun puha bőrének melegével se, el sem akartam engedni, amikor végre a karjaim között volt, és a szex helyett valami olyasmit tettünk, amit szeretkezésnek szoktak mondani. Baekhyun gyönyörű volt kipirult arccal, kissé lihegve, ahogy csillogó szemekkel nézett fel rám, és ennek a pillanatnak a varázsa, vagy a még mindig a testemben keringő méreg hatása miatt kicsúsztak a számon a következő szavak:

– Nem akarnál járni velem?

Eltekintve attól, mennyire volt akaratlagos a kérdés, megszületett, és igenlő választ is kaptam rá, úgyhogy ha akartam tagadni, ha nem, megtörtént, és póráz került a nyakamra. Baekhyunnal madarat lehetett fogatni, Tao majdnem megfulladt a röhögéstől, amikor meséltem neki, Donghae csak bólintott egyet, én meg nem tudtam, hogy csak kicsit ment-e el az eszem, vagy inkább teljesen.