Pókháló (5. évad): 4. fejezet: Megfutamodni nem erény

Kris:

Taóval ültünk a folyóparton, néztük, ahogy a Han felszínét fodrozza a jeges februári szellő, és kezdett befagyni a seggünk a padon. Hiába szívtuk a cigit, nem melegítette fel a testünket, a tavasz reménye még messze járt.

– Jössz Sehun bulijába a hétvégén? – érdeklődött Tao, és elnyomta a csikket a pad alján.

– Nem élem most ezt a bulit, de már Baekhyun is lerágta a fülemet, úgyhogy gondolom, megyek.

– Nem vall rád, hogy ne adnál egy jó bulit. Mi a gond?

– Baekhyunon agyalok. Hogy, hogyan zárjam le.

– Le akarod zárni? – kerekedtek el Tao szemei. Nem tudom, min lepődött meg annyira.

– Nem járunk, de ő szerintem mégis kicsit úgy gondolja. Csak mindkettőnknek árt, ha másról beszélünk.

Nem akartam komoly kapcsolatot, se Baekhyunnal, se mással, egyszerűen csak magam akartam lenni. Nem volt szükségem senkire csak azért, hogy mellettem legyen, ott volt nekem Tao, akit bármikor riaszthattam, ha menni akartam valahová. Egy kapcsolat komoly dolog, bele kell tenned magad, oda kell figyelni a másikra, rengeteget kell kommunikálni, és őszintéknek kell lennie az érzéseidnek. Ha tovább folytatnánk ezt a viszonyt Baekhyunnal, csak még jobban beleélné magát a semmibe.

Úgy terveztem, elkísérem a buliba, ott egy utolsót szórakozunk, aztán hazafelé úton elmondom neki, hogy tegyük parkoló pályára azt, ami köztünk van. Mégis, akárhányszor képzeltem el, akárhányféleképpen fogalmaztam meg a mondandómat, az összes variációnál Baekhyunk sírva fakadt. Nem akartam szomorúnak látni, utáltam, ha sír, de úgy hitem, ez megkerülhetetlen. Baekhyun megérdemelt maga mellé egy rendes párt, aki megadja neki azt a szeretet, amire vágyik, de én erre képtelen voltam.

Miután Taóval elváltak az útjaink, én még bolyongtam egy kicsit az utcákon, de aztán már annyira átfagytam, hogy inkább betértem az irodaházba, még azzal a karót nyelt Eunhyukkal is jobb volt találkozni, mint jégkockává alakulni. Az irodaház szépen alakult át olyanná, ami Eunhyuk szerint megfelelő környezetet tud biztosítani a jövendőbeli alkalmazottaknak produktív és kreatív munkához, engem meg egyáltalán nem érdekelt ez az egész cégesdi.

– Hogy állsz a könyvvel, amit adtam? – Természetesen, Eunhyuk első kérdése nem arra vonatkozott, hogyan érzem magam, hanem csak és kizárólag a tananyag érdekelte.

– Elolvastam a tartalomjegyzéket.

– Te el sem akarod olvasni! – háborodott fel.

– És erre csak most jöttél rá? – löktem el magam a forgós székkel, és körbe-körbe forogtam, amíg a szemközti falhoz nem értem. – Kit érdekel ez a hülye cég?

– Engem például, és jó lenne, ha téged is érdekelne. Ez az örökséged.

– Amit nem kértem – figyelmeztettem. – Pár hétig még próbálkozz, aztán szerintem írd meg a nagyszüleimnek, hogy nem bírod tovább, javíthatatlan vagyok, és akkor tutira nem rúgnak ki. Ne kezeld ezt személyes kudarcként, senki se tudna rávenni, hogy olyat csináljak, amit nem akarok.

Eunhyukot nem lehetett ennyivel lerázni, sokkal kitartóbb volt, csak mondta és mondta a hegyi beszédet, de az egyik fülemen be, a másikon ki száguldott a tartalma, fel sem fogtam, miről hadovál.

Untam már, hogy a környezetem olyasmit várt el tőlem, amit nem akartam megtenni. Baekhyun komoly kapcsolatot akart, Eunhyuk cégvezetést, a Liliom azt, hogy megértsem Seunghyeon gondolkodását, amivel kapcsolatban egyre inkább úgy éreztem, hogy lehetetlen. Ha nem zavart volna annyira a tőrösök – vagy áltőrösök – ügye, és nem fenyegetettek volna azzal a veszéllyel, hogy felbukkannak, és esetleg az életünkre tőrnek, már régen bedobozoltam volna az egész Seunghyeon-ügyet, és feldobtam volna a főhadiszállás padlására.

Motiválatlan voltam, fáradt és kedvtelen, így a vasárnapi házibuliba sótlanul érkeztem meg. Mindig örültem neki, ha láthatom a többieket, ez akkor sem volt másként, egyszerűen csak nem tudtam felvenni a buli ritmusát. Habár Sehun felelt a parti szervezésérét, úgy éreztem, Kai jobban kivehette belőle a részét, mert a parti első harmadában a kanapén feküdt, mint aki egész nap cipekedett és rohangált. Amikor leültem mellé, a fáradtság, mintha eltűnt volna az arcáról, széles mosolyt villantott rám, és beszélgetni kezdtük. A társalgásunk nem szólt semmi különösről, nekem nem volt sok mesélnivalóm, ő meg nem untatott engem a táncos dolgaival, inkább a kurzustársairól mesélt. Nem mondom, hogy nem figyeltem rá, de a szememmel Baekhyunt kerestem. A volt osztálytársaival, Suhóval és Chennel beszélgetett, furcsálltam, hogy még nem vett észre. Baekhyun mindig kiszagolta, hol vagyok.

Amikor találkozott a tekintetünk, nem tűnt meglepettnek, tehát jól sejtettem, észrevette az érkezésemet, csak nem ugrott a nyakamba. Lehet, sejti? – ijedtem meg egy pillanatra, aztán elhessegettem a félelmemet, ennyire nem lehettem kiismerhető. Bizonyára csak annyit gondolhatott, hogy fáradt vagyok, így nem szívja el azt a kis energiámat, amivel rendelkeztem. Igazából, ahogy telt az idő, úgy lettem egyre frusztráltabb és akartam minél előbb túlesni a kínos beszélgetésen. Szerettem volna jól berúgni, de úgy terveztem, kocsival viszem haza Baekhyunt, és nagyon nem akartam felcsavarodni egy oszlopra.

– Kicsit gondterheltnek tűnsz – ült le mellém Sehun, a parfümje nagyon atom volt, igazi férfias, komoly eszencia.

– Pedig neked kellene, mindig nyomás alatt van a partiszervező.

– Majd megmondom Sehunnak, hogy érezze magát kevésbé aktívnak – nevetett fel a mellettem ülő, és csak akkor esett le, hogy elnéztem az ikret.

– Bocsi, Taehun. Nem figyeltem. Megzavart, hogy ott van Luhan, azt hittem, neked magyaráz valamit olyan vehemensen.

– Semmi gond, már hozzászoktam, ne meg, látszik, hogy valami teljesen máson merengsz, mint ami itt folyik, úgyhogy nem meglepő a dolog.

Nem vallott rám, hogy ennyire elsiklik a figyelmem a részletek felett, az egyik specialitásom volt észrevenni azokat, amik másoknak nem szúrnak szemet. Lehet, az összes képességemet elhasználtam arra, hogy Seunghyeon tervére rájöjjek, és kifogytam az erőből.

– Megvagyok, csak kicsit sok felettem a felhő.

– Minden felhő mögött rejtőzhet egy szivárvány – bölcselkedett Taehun, és felnyomta magát a kanapéról. – Jön a tiéd.

Az állapotomat mutatta, hogy majdnem megkérdeztem, ezt hogy érti, amikor Baekhyun elém pattant, és a szikrázó mosolyt villantott rám. Nem tudtam immunis lenni az energiáira, hagytam, hogy berángasson a tánctérre, és lötyögtem vele. Baekhyun olyan boldognak és elevennek tűnt, szikrázott, ragyogott, vibrált benne a tettrekészség, és ez jobb kedvre derített. Incselkedtem vele, magamhoz húztam a tánc közben, ugrattam, hogy igazi kis tizenegyes – mert az eleven szinonimája az energikusnak. Baekhyun csak elnézően csóválta a fejét a béna szóviccemen, és feltette a nap kérdését.

– Átjössz buli után?

– Hazaviszlek – pontosítottam, és a felhők újra elkezdtek gyűlni.

– Oké – vidult fel ezen is Baekhyun. Taehun tévedett, Baekhyun inkább volt a Nap, mint bármilyen szivárvány.

Még két óráig maradtunk a buliban, aztán Baekhyun elköszönt mindenkitől, és velem tartott a kocsihoz. Elővettem a mentális jegyzetfüzetemet, hogy átnézzem a szövegem, de egyik kezdet se tetszett igazán. Hogyan lehet kíméletesen felhozni, hogy kb. szakítani akarok vele? Igazából nem jártunk, tehát nem is szakíthattunk, de közben mégis úgy tűnt. Nem szabadott volna egy kicsit se belebonyolódni ebbe.

A nagy monológomból végül aztán az lett, hogy amikor leparkoltunk a lakása előtt, nem nyitottam ki a biztonsági zárat, és ültünk még ott pár percig, amíg végre kinyögtem:

– Jobb lenne, ha abbahagynánk.

Baekhyun nem válaszolt azonnal, ízlelgette a szavaimat, és az arcából ítélve igazán keserűek lehettek a szavaim.

– El se kezdtünk semmit – motyogta maga elé szomorúan.

– Bármi is van közöttünk, én le akarom zárni.

– Mindig elzavarsz ahelyett, hogy megpróbálnál elhelyezni a jövődben.

– Nekem ez nem út, Baekhyun. Együtt lenni egy sráccal számomra megálló, egy pihenő, kalandnak jó, szexnek jó, de ennyi. A jövőben én családot akarok, feleséggel, gyerekkel, normálisan, ahogy nekem volt.

– Én nem tudnál csak engem nézni?

Ha nem néztem volna őt, nem fájt volna annyira, hogy megbántom. Baekhyunnak egyszerűen meg kellett értenie, hogy számomra a homoszexuális kapcsolatok nem életpályamodellek, csak valamik, amit élvezek, és egy ideig érdekes, aztán elérik a hátáraikat, és csak kényelmetlenné válnak.

– Nem tudnál szeretni? – kérdezte Baekhyun könnyes szemmel.

– Szeretni? – nevettem fel keserűen és kissé talán gúnyosan is. – A szeretet nem váltja meg a világot.

– A döntések viszont igen – csattant fel Baekhyun. – Azért nem működik közöttünk, mert nem akarod, de akkor hitegesd csak magad azzal, hogy ez eleve így van, ha ettől jobban alszol – húzta meg a kart, de az ajtó nem engedett. – Elmondtad, amit akartál, nem? Akkor most nyisd ki, és engedj ki a kocsiból!

Úgy tettem, ahogy kérte, és úgy bevágta az anyósülés ajtaját, hogy az a kocsival együtt nekem is nagyon fájt. Ismertem már annyira, hogy a haragja el fog szállni a lifthez érve, és utána az egész éjszakát átsírja miattam, mert beletapostam a lelkébe.

Sokáig nem mentem haza, kocsikáztam, olyan utcákban jártam, ahol még soha, de egyszerűen nem tudtam eltévedni. Szerettem volna elveszni az éjszakában, kikötni valahol, ahol megtalálom a választ arra, mit kellene tennem, hogy ne érezzem magam olyan vacakult, mint egy megrágott kutyacsont.

Baekhyunnak nem volt igaza, egy kicsit sem aludtam jól a beszélgetésünk után, forgolódtam, ölelgettem a párnáját, ami az enyémnek volt hazudva, és hihetetlenül üresnek hatott mellettem az ágy. Szerettem volna magam mellé egy társat, egy olyat, aki örökre velem marad, akire támaszkodhatok, aki megért, aki gondolkodik rólam, akivel mindent megbeszélhetek, és semmit nem kell visszatartanom, vagy elrejtenem előle.

Másnap reggel úgy ébredtem, mint aki a mosógépben töltötte az éjszakát, és jól kicentrifugázták, pedig még csak másnapos sem voltam. Nyomott fáradtság ült az egész testemen, még az is erőfeszítésbe tellett, hogy kávét főzzek magamnak, pizsamában fetrengtem hol az ágyamban, hol a kanapén, aztán olyan kettő óra körül egyszer csak egy virágbolt előtt találtam magam. Nem kellett sokáig keresgélnem, azonnal rábukkantam arra a vázára, ahol anyám kedvenc vágott virágai illatoztak, és vettem belőlük egy csokornyira valót.

A temető hideg volt és borús, pont illet a hangulatomhoz, de a sírnál már meredt maga elé valaki, az apám megelőzött. Amikor meglátott, elnéző mosolyt villantott felém, és kissé arrébb állt, hogy le tudjam tenni a virágot. Mindketten ugyanolyan csokrot hoztunk, csak az enyém nagyobb volt.

– Látom, ma az éghez öltöztél – jegyezte meg apa, de nem a ruhámra, hanem az ábrázatomra értette.

– Tegnap kidobtam Baekhyunt.

– Értem.

Feszülten vártam, ez az értem az a fajta volt, amit kioktatás követett, úgyhogy felhúztam minden védfalamat, hogy ne fájjanak annyira a szavai. Apa véleménye fontos volt számomra, ő volt már csak az egyetlen szülőm, aki terelgethetett, gondoskodhatott rólam, fejbe vághatott, ha hülyeséget tettem. Mégis féltem tőle, hogy mit fog mondani.

– Ha ezt a metódust követed, még az előtt megölöd őket, hogy valóban meghalnának.

Mintha egy lapáttal vágtak volna mellkason, megráztak a szavai, és anélkül kezdtek el potyogni a könnyeim, hogy útnak indítottam volna őket. A vállaimra nehezedő súly mintha tonnákat nőtt volna, térdre kényszerítettek, és ahogy megtámaszkodtam rajta, anyám márványsírja jéghideg volt az ujjaim alatt.

Apának talán igaza volt, lehet, tényleg azért löktem el magamtól Baekhyunt, mert kezdett túl fontossá válni, és féltem, újra elvesztek valakit, akit a szívembe zártam. Tao és apa már régen belevésték magukat az életembe, de úgy tűnt, Baekhyun, kicselezve a figyelmemet, egyszer csak hasonlóan fontossá vált, mint az említett két személy. Amikor apa eltűnt, megfogadtam magamban, hogy sosem engedem el azokat, akik hozzám tartoznak, de Baekhyunnal mégis ezt tettem.

– Van, hogy azt hisszük, megóvjuk azokat, akiket szeretünk azzal, ha kizárjuk őket az életünkből, és magunk teszünk mindent, de igazából csak magányossá tesszük őket és magunkat is. Én nem akarom, hogy a fiam magányos legyen.

Nem tudtam válaszolni, nem jöttek szavak a számra, csak kisgyerek módjára sírtam, és azt gondoltam, „én se akarom ezt, csak félek nem egyedül lenni”. Akármilyen hülyén is hangzik, de félem Baekhyuntól. Féltem tőle, hogy mit tud kiváltani belőlem, mit tud elérni, mennyire tud fontossá válni a számomra. Lehet, elkéstem már ezzel, és anélkül megtörtént, hogy észrevettem volna.

Miután kellően kisírtam magam, letöröltem a könnyeimet, és megöleltem apát.

– Felkeresem Baekhyunt, és kibékülök vele. Köszi, apa.

Apa megsimogatta a hátamat, és utamra engedett, de mielőtt még a főútra tértem volna, elmentem Seunghyeon sírjához. Nem volt rajta virág, úgy tűnt, nem látogatja senki, de ember jelenlétét sem éreztem a közelben, tehát a Liliom lemondott már róla, hogy figyeltesse. Néztem a márványra vésett nevet, a dátumot, minden szegletét megnéztem a sírnak, és az egyik vázában találtam valamit. Vékony drótszálak sorakoztak benne, kisebbek voltak, mint maga a váza, így ha az ember nem nézett bele, nem láthatta, de ott voltak. Megszámoltam őket, négy darabot találtam, Seunghyeon ekkor pontosan négy hónapja halt meg, tehát logikusnak tűnt a következtetés, hogy valaki minden hónapban gyújtott neki egy füstülőt a sírjánál. Lay december végén keresett meg azzal, hogy a nagynénje, aki Seunghyeon felesége is egyben, eltűnt, de ha mindig ő gyújtotta volna, akkor csak kettő füstölőmaradványt kellett volna találnom. Két opció állt fent, vagy valaki folytatta helyette ezt a nyomot alig hagyó megemlékezést, vagy ő járt ki titokban a sírhoz. Sajnos a füstölő illatos része már a semmié lett, pedig a szaga is sok mindent elmondhatott volna, a folytató talán más illatot választott, de ezt már nem lehetett kideríteni. Mindenesetre végre találtam valami kézzel foghatót, és ez visszahozta a motivációmat, és bekapcsolta a kíváncsiságomat.

Baekhyun kisírt szemmel nyitott ajtót, a jócskán délutáni időpont ellenére is pizsiben volt, és szorongatta a kispárnáját, ami igazából az enyém volt. Nem kellett nagyon magyarázkodnom, csak annyit mondtam:

– Sajnálom.

Baekhyun rögtön, párnástul hozzám bújt, és a mellkasomhoz nyomta a kemény kis homlokát. Simogattam a remegő testét, próbáltam megnyugtatni, és amikor elcsendesedett, felkaptam, és bevittem az ágyba. Fáradtnak és kimerülnek tűnt, a szép, világra csodálkozó szemeit karikák árnyalták, és egy ér lüktetett a halántékánál, bizonyára szörnyű fejfájás kínozta.

– Ez még nem jelenti azt, hogy járunk – simogattam meg a buksiját, szerencsére nem kellet sokáig győzködni Baekhyunt, hogy vegyen be egy fejfájás-csillapítót.

– Én csak melletted akarok lenni. Az elég.

– Aludj! Itt leszek melletted.

Fogalmam sem volt, meddig tudok Baekhyun mellett maradni, mielőtt újra megijedek, és világgá akarok futni, de amíg ez be nem következett, megígértem magamnak, hogy vigyázni fogok rá. Baekhyun fontos személy volt a számomra, és én is az ő számára. Mindketten ugyanarra vágytunk, hogy ne legyünk egyedül.

Donghae:

Újabb nap, újabb események, a reggeli eligazítást követően mégis furcsálltam, hogy apa üzent, délután látogassam meg a pihenőidejében. Ha ilyenkor hivatott, az mindig azt jelentette, hogy van olyan információja, amit nem akart közölni a többi kisfőnökkel, vagy speciális megbízást akar adni, vagy valami, ami Seunghyeonnal kapcsolatos. Nem haladtunk előre semmit, Yixing nagynénjét mintha elnyelte volna a föld, még csak azt se tudtuk, hol bukkant fel utoljára. Egyik napról a másikra, mintha teleportált volna, valahogy elkerült otthonról, és senki se látta, se hallotta a távozását.

– Hívatott, főnök – léptem be a dolgozószobába, és megálltam a hatalmas íróasztal előtt.

– Van egy ügy, amire szeretném, ha ráállítanád pár megbízható emberedet, de Kris és Tao még ne tudjon róla.

– Hány emberre lesz szükség?

– Gócpontokként háromra. Az utóbbi időben több bejelentés is érkezett a kórházakból, hogy egy új anyag szedi az áldozatait, amit fecskendővel juttatnak az áldozatok testébe, és az esetek nagy részében erőszakos módon.

– Úgy érted, hogy nem drogosok használják, hanem ártatlanokat injekcióznak be vele?

– Igen, és teljesen eltérő korosztályok, testfelépítések és életkörülményű emberek, mintha valaki tesztelné, kire hogyan hat.

Nem szerettem az önjelölt tudósokat, azoknak mindig sikerült valahogy háttérben maradniuk, és hosszú hónapokig tartott, amíg elkaptuk őket. Ha egy kemikália használatba került, könnyű volt elkapni azokat, akik árulták, vagy jelen esetben beszúrták másoknak, de nehéz volt eljutni a darázsfészekbe, és elkapni azt, aki előállította. Arról nem is beszélve, hogy a főkolompos, aki pénzelte az egészet, vagy ne adja az ég, de kitalálta, hogy létrehozzanak egy ilyet, szinte sosem akadt horogra. Akárcsak egy megtestesült társadalmi piramison, ahhoz, hogy eljuss a vezetőkhöz, meg kellett másznod alulról az egészet.

– Reménykedjünk benne, hogy ez csak egy kis vegyészcsoport, akiket hamar le tudunk kapcsolni, és nem egy jól kiépített hálózat, mert akkor időbe fog telni, amíg elsöpörjük őket. A mi területünkön senki nem mérgezheti az embereket.

– Utánra fogok járni az ügynek – biztosítottam apát, és amint kiléptem az ajtón, már tárcsáztam is pár liliomost, hogy kezdjenek neki a kutakodásnak.

Az utam a dokihoz vezetett, annyi idő alatt, amíg leértem az emeletről, valószínűleg már meg is kapta apától a kórházi jelentéseket. Amikor beléptem a rendelőjébe, meg sem lepett, hogy a Festőt nála találtam, az utóbbi időben rengeteget lógtak együtt.

– Fordíts nekem, Doki! Mit írnak a papírok? – kértem a köpenyest, és a Festőt figyeltem, aki úgy lóbálta a lábát a vizsgálóasztalon ülve, mintha nem is zavarná a fertőtlenítőszag meg a környezet, és egy vizsgáló helyett a parkban ücsörögne.

– Úgy látom, ez egy pszichedelikus szer, és mindenkinél más hatást váltott ki, ami közös, hogy az áldozatok mind szédülésre és fejfájásra emlékeznek, aztán már csak arra, hogy kinyitják a szemüket a kórházban. Átküldöm a pszichológusnak, meg a viselkedéselemzőnek az anyagot, odaírom, hogy sürgős, szerintem egy-két napon belül megírják neked a jelentést.

– Újabb parti drogot akarnak, vagy fegyverként is használható?

– Nem tudom, sebész vagyok, nem toxikológus, erről a kórházban érdeklődj.

– A káosz és kétség fáklyája világítja meg a bölcsek útját – szólt hozzá a beszélgetéshez a Festő.

– JS, te mindig olyan hasznos dolgokat tudsz mondani… – ironizáltam. – Nem tudtam, hogy az utóbbi időben felcsaptál toxikológusnak is.

– Én csak a festékeket ismerem a kemikáliák közül, de magamat is meg szoktam lepni, hogy mennyi mindenhez értek még.

Szerettem volna én is sok mindenhez érteni, hogy ne kelljen rohangálnom és másokra várnom, de senki sem lehet tökéletes, így rá kellett bíznom magam az időre. Elköszöntem a vizsgáló díszes társaságától, és megszerveztem a kutatócsoportokat, hátha hamar sikerül felgöngyölíteni az ügyet. Csak azt nem tudtam, hogy fogom tudni ezt eltitkolni Kris előle, az a kölyök mindig mindenre rájött anélkül, hogy egyáltalán forszírozta volna.