Pókháló (5. évad): 3. fejezet: Mi(d) vagyok?

Kris:

Ahogy azt Donghae kérte, amint másnap kijózanodtunk Taóval, autóba ültünk, és elhajtottunk ahhoz a vállalathoz, amit előző nap Donghae említett. A cég nem az egész irodaházban működött, csak annak egyik emeletén, ami megkönnyítette a menekülést, ha esetleg bajba kerülnénk. Yixing, amennyire csak telt tőle, összeállított egy dokumentumot a cég adataival, dolgozóinak létszámával, az épület tervrajzával, és néhány ütemtervi sablonnal, amit fogalmam sincs, honnan szerzett meg. A csomagszállító cég – vajon, mit akarhatott egy ilyentől Seunghyeon? – nemrég költözött el a korábbi irodájából, még ki sem nyitottak hivatalosan, de ez nem jelentette azt, hogy ne lébecolt volna ott pár megbízott rendezni a papírokat, kicsomagolni a ládákat, takarítani az irodát, hogy nyitásra minden üzemképes legyen. Ennek a kisebb felfordulásnak hála könnyű volt beépülni, de nem bízhattuk el magunkat, a lebukás veszélye továbbra is ott lebegett a fejünk fölött. Hiába szereztünk munkásruhát, ha a rakodócég főnöke arra járt, kiszúrhatta, hogy nem is tartozunk a brigádjába.

– Olyan, mintha a Főnök inkognitóban újabb részét forgatnánk.

– Ez nem is az én cégem, Tao… – sóhajtottam fel. Ha csak rágondoltam, hogy egy ilyen helyen kelljen dolgoznom nap, mint nap, elfogott a sírhatnék.

Még a legracionálisabb élethelyzetemben se terveztem úgy a jövőmet, hogy egy irodában üljek, papírokat írjak alá, döntéseket hozzak, emberek függjenek tőlem, folyton szorítson a nyakkendő, és szabadidőmben is meetingekre járjak. Én izgalomra vágytam, kihívásra, adrenalinra, gyors autókra, menő csajokra, veszélyes szitukra és menő győzelmekre, az egész örökösdit csak a nagyszüleim erőltették. Zsaroltak az anyám iránt érzett szeretetemmel, bűntudatot keltettek bennem, hogyha nem vállalom el, akkor azzal anyám örökségét dobom a kukába, az apám, meg ahelyett, hogy támogatott volna a lázadásomban, annyit tudott csak kinyögni, hogy higgyem el, jó lesz ez. Mi jó lehet abban, hogy beleerőltetem magam egy olyan szerepbe, ami nem a sajátom?

A legrosszabb az egész küldetésben mégis az volt, hogy nem tudtam, mit keresünk. Donghae bizonyítékot és részleteket akart azzal kapcsolatban, hogy Seunghyeon pénzelte, vagy kooperált a céggel, de mit találhattunk volna mi, amit Yixing nem talált az online térben?

Amint sikerült beszökni az egyik irodába, elkezdtük feltúrni az iratokat, de mintha tűt kerestünk volna a szénakazalban, semmi értelmes nem akadt a kezembe, ráadásul kételkedtem benne, hogy valami fontosat a cipős dobozok egyikében tartanának. Az értékes dolgokat bankban, széfben, vagy egy bank széfjében tárolták.

– Golyózik a szemem. Lehet, hoznunk kellett volna valakit, aki ért is a számokhoz – csukta be az egyik főkönyvet Tao. – Majdnem megbuktam matekból. Mit vár tőlem Donghae?

– Én is ezt kérdezem, mióta itt vagyunk. Tényleg nem tudom, hogy mit… – akadtam meg a mondatban, amikor észrevettem egy tételt.

Minket nem érdekelt az összes év, csak azok, amikben Seunghyeon aktív – vagy élő – volt, és ha nem jártam volna ezerszer a volt főnököm dolgozószobájában, és nem idegesített volna annyira az a rohadt állóóra, amin rosszul járt az idő, biztos, hogy nem tűnt volna fel, hogy ez a cég minden hónapban nagyjából megegyező áron óra alkatrészeket szállított egy magánszemélynek. Kim Yeonseung nevére állították ki a számlákat, ami fordítva Seungyeon, egy betű hiányzott csak, de ez annyira rá vallott, a csavarban is egy csavar, a nyakamat tettem volna rá, hogy krimi függő.

– Miért gondolod, hogy ez fontos? – ráncolta a homlokát Tao.

– Azért, mert Seunghyeon szerette az órákat. Volt egy zsebórája, ami mindig nála volt, és… Nem tudom, csak megérzés. Ráadásul szállíthattak mást is, drogot, pénzt, fegyvert, amit csak el tudsz képzelni. Azért van ide óraalkatrész beírva, hogy… – Nem akartam kimondani. Nem akartam valóssá tenni azt, ami hirtelen beugrott. Tao nagy démonja volt Seunghyeon, és amíg nem bizonyosodtam meg a sejtelmemről, nem hozhattam rá a frászt. – …hogy biztosan ne vedd észre.

Nem szerettem titkolózni Tao előtt, de a nagy kijelentések nagy felelősséggel jártak, ráadásul az én megérzéseim is tévedhettek, nem támaszkodhattam állandóan rájuk. Tiszta, látható bizonyítékok és érvek kellettek, ahogy Donghae mindig is várta tőlünk, és ezúttal úgy döntöttem, követem a parancsait, és addig egy szót sem szólok, amíg biztossá nem válik az elképzelésem.

Ha veszélyes szitukhoz vagy szokva, az érzékeid csiszolódnak, úgy nyomtam satuféket az iroda küszöbén, hogy egy hang se hallatszott, és gyorsan becsuktam az ajtót. Két-három, öltönyös, nagydarab, valószínűleg biztonsági őr fickó vágott be a folyosóra, amikor ki akartam menni, és a testtartásukból ítélve kerestek valakit – vagy valakiket. Nem hittem, hogy ilyen gyorsan lebukunk.

– Pár gorilla szemlét tart. Hogy lépjünk meg? – fordítottam el a zárt, de nem voltak illúzióim, ha azok felváltva nekifeszültek, hamar ránk törték az ajtót.

Tao az ablakhoz lépett, és meg sem lepődtem, amikor azt mondta:

– Itt nem mehetünk. Túl magasan vagyunk. Ha egy villa lenne, még azt mondom, hogy az erkélyeken és a szegélyeken leugrálok, és elcsalom őket, de ez egy rohadt üvegépület.

– Ja, a filmekben szokták pont ilyenkor mosni az ablakot, hogy a főhősök megszökjenek, de most nincs itt egy rohadt takarító se – döntöttem a homlokomat az üvegnek, és ezerrel pörgettem a lehetőségeket, hogyan juthatnánk ki úgy, hogy ne bukjunk le.

Tao készített pár fotót a főkönyvekről, elküldte Yixingnek, majd törölte őket, így az információ kikerült, még ha minket meg is ruháznak. Az ajtó előttről csak halk susmorgás hallatszott, majd erényes kopogás, és határozott, parancsoló felhívás:

– Ha odabent vannak, jöjjenek ki! Csak beszélgetni akarunk.

Ha egy hegyomlás azt mondja, hogy csak beszélni szeretne veled, kevés ember van, aki kapásból elhiszi, én se tartóztam közéjük. Elő kellett állnunk egy ötlettel, ami elég jó ahhoz, hogy legalább a lépcsőházig eljussunk, onnan már megléphettünk.

– Utálom ezt a kezeslábast, már a seggemen folyik a víz tőle – panaszkodott Tao.

– Van egy ötletem!

Nagyon gyorsnak kellett lenni, ledobtuk a munkásruhát, és alatta szerencsére mindketten elég elegánsak voltunk ahhoz, hogy hihető legyen a sztori. Az egyik kedvenc napszemüvegem bánta a tervet, de inkább a fekete lencséimtől váltam meg, mint a golyóimtól – mindkét értelemben.

– De türelmetlenek, uraim! – nyitottam ajtót magabiztosan, és próbáltam úgy viselkedni, mint a mentorom, akit a nyakamba varrtak a nagyszüleim. – Fontos számításokat végzek, egy nulla ide vagy oda, és máris megvan a baj.

Nem erre számítottak az üldözőink, látszott az arcukon a zavar, talán hibáztak, és csak egy könyvelőre törték rá az ajtót, a beépült munkások helyett. Könnyű lett volna, ha ezek után fogják magukat, és tovább állnak, de a gyanú erősebbnek bizonyult, és további kérdéseket tettek fel.

– Ki maga, és hol van a beléptető kártyája?

– Park úr kért fel, hogy nézzem át a könyvelést, mielőtt megnyitnak, és ezt mind a legnagyobb titokban kell, nehogy az adathalászok megtudják. Mostanság megszaporodtak a cégnél a beépülő emberek, óvatosnak kell lenni.

– Honnan tudjuk, hogy maga nem az?

– Nyugodtan hívja fel Park urat, biztos vagyok benne, hogy nagyon örülni fog neki, hogy a titok kitudódott – ironizáltam. – Lehet, hogy tisztogatást kell majd tartania az alkalmazottak között. Tudja, vannak, akik tudnak dolgokat, és vannak, akik nem. Nem irigylem. Itt van a megnyitás körüli hercehurca, aztán a félelem az adathalászoktól, most pedig még három új biztonsági őrt is kell találnia… Szegény, szegény Park úr…

Az ember az élete után a munkáját félti legjobban, nyilvánvalóan ez a kettő összefügg, és a félelem sokszor elhomályosítja a látást. Ezek a fickók jól végezték a munkájukat, odafigyeltek a gyanús alakokra, a testi erejüket bevetve képesek voltak arra, hogy ajtón kívül tegyék, de nem láttak át a sűrű szöveteken, könnyen csapdába csaltam őket.

– Meddig tart még a számolás? – kérdezte a középső, aki a főnöknek tűnt közülük.

– Már csak pár perc. Addig megtennék, hogy őrködnek?

Vicces szituáció állt elő, a bőrünket akaró kopók vigyáztak a testi épségünkre, és az egyik még be is pötyögte nekem a számológépbe a kitalált számokat. Semmit nem tudtam a könyvelésről, csak annyit, hogyha ránézel, olyan, mint egy nagy T, és mindkét oldalára írni kell, úgyhogy én is pont ezt csináltam. Közben lestem a rendes főkönyvből, és közben olyan szavakat mondtam, mint amortizációs költségemelkedés, deficites értékpapír beruházás, immateriális javak. Eunhyuk adott egy könyvet, amit el kellene olvasnom a következő találkozásunkig, mert szerinte egy jó főnök nem csak parancsolgat, de érti is azt, amit a beosztottjai mondanak neki, csak, hogy én nem akartam főnök lenni, úgyhogy ott pihent a polcomon a kötet. Egyszer nyitottam csak ki, és a fent említett szavak után be is csuktam, de az agyam szerencsére elraktározta őket valahová, és pont jókor dobta elő. Néha én is meglepődtem rajta, mik jutottak eszembe a suliból, pedig mindig nagyon küzdöttem azért, hogy biztosan ne figyeljek oda az órán.

Tao még mosolyogni sem mert, aztán, mikor autóba pattantunk, nem bírta tovább, kitört belőle a röhögés, és végig nevettük az utat. Ezekért a pillanatokért imádtam annyira a munkámat, a vészes szitukban a pulzusom megemelkedett, szinte függtem az adrenalintól, mint egy drogos, az utcai versenyeken is ezt éreztem, tizedmásodperceken múlott, hogy nyersz, vagy veszítesz.

Színesen és szagosan adtuk elő a történetet Donghae-nak, aki az egészből csak annyit vont le, hogy majdnem lebuktunk, és megfedett minket, hogy nem vesszük elég komolyan a küldetést, és folyton csak szórakozunk. Elengedtem a fülem mellett a megjegyzést, Tao viszont leállt vele veszekedni, hogy miért kell olyan vaskalapos katonának lennie. Nem akartam, hogy egy vitatkozás elrontsa a jó kedvemet, úgyhogy, amíg Tao le nem nyugodott, a dokinál üldögéltem.

– Doki, nem uncsi itt, amikor nincs beteg? – érdeklődtem. Azt megértettem, hogy miért hajtja a meglőtt, megvágott, félig felrobbant és satöbbi emberek ellátása, de köztes időben biztos, hogy halálra untam volna magam.

– Türelmes és nyugodt ember vagyok, nem zavar, ha nem történik semmi. A társaság kicsit hiányzik, de A Festő jó beszélgetőpartner. Kiélhetem rajta a rajongásomat a pszichológia iránt.

– Szóval JS tényleg kattos?

– Elvont, én ezt mondanám. A pszichológusnál van egy jó köteg irata, de amikor megkérdeztem Dr. Ongot, hogy pontosan mi a diagnózisa, azt mondta: „Tudja a fene!” Úgyhogy az elvont pont megfelel.

Rajtam még nem mutatkoztak jelek, de az, aki az egész életét egy szervezetben élte le, egy idő után becsavarodott. A Festő a főhadiszálláson élt, nagyrészt a tetováló szalonban rajzolgatott, vagy festegetett, nem hallottam történeteket arról, hogy felszedett volna valakit, küldetésre ment volna, vagy egyáltalán bárki a barátjának nevezte volna. Magányosnak gondoltam egy ilyen elszigetelt állapotot, de akárhányszor találkoztunk, rám villantotta azt a furcsa mosolyát, amitől Taót általában a hideg rázta, én csak értékeltem. A Festő nem lehetett két-három évnél idősebb nálunk kinézetre, de szellemileg, úgy éreztem, mintha messze lekörözne minket. A mosolyában volt valami egy bölcs nagypapa, egy egyetemi professzor, és egy sokat megélt veterán élettapasztalatából.

– Te tudod, A Festő hogyan került ide?

– Egyszer a kíváncsiságodat egy fogtöréssel fogják jutalmazni, Kris – csóválta meg a fejét az Arany Liliom sebésze. – Tudod, hogy erről senki se szeret beszélni. Mindenki itt van valamiért, és senki se akarja reklámozni.

– Én nem titkolom, hogy Taónak akartam segíteni.

– Az te vagy. De nem mindenkinek ilyen vidám a története.

– Az enyém se az… – szorult össze a torkom, ahogy eszembe jutott az anyám.

Az ő halála miatt távolodtunk el Taóval, és emiatt sodródott el annyira, hogy Seunghyeon rátegye a karmait, és valamit megváltoztasson benne. Ha nem lettünk volna olyan fontosak egymásnak, mint a testvérek, talán nekem se sikerült volna visszahozni a fénybe a barátomat. Ha pedig fény… Mi van az én kis holdfényes kisfarkasommal?

– Nem tudod, hogy van Baekhyun? Úgy értem, mentálisan. Az anyja halála biztosan megviselte, de felém mindig a kemény oldalát mutatja. Kérdeztem a dilidokit, de ő soha nem mond semmit.

– Ezt orvosi titoktartásnak hívják, Kris – nevetett fel a doki, és közelebb húzta a székét. – Mondok valamit, de ígérd meg, hogy köztünk marad. – Még a hangját is lehalkította.

– Jó – hajoltam közelebb, hogy minden szavát jól halljam.

– Ha érdekel, hogy van, kérdezd meg!

Ha a doki a haverom lett volna, ezért biztosan bemutatok neki, de így csak ciccegtem egyet, és durcásan összefűztem magam előtt a karomat. Vele olyan volt beszélgetni, mint az apámmal, ha elővette a komoly oldalát. Egyszerűen tiszteltem, és ezért tisztelettudó akartam lenni felé, még akkor is, ha átvágott.

– Máskor is jövök hozzád tanácsért, olyan jókat tudsz adni… – morgolódtam.

– Nagyon szívesen, szeretem a látogatókat.

Mégsem tűnt túl boldognak, amikor az egyik liliomost behozták, jó nagy vágással az alkarján. Mivel semmi hasznomat nem vette, és amúgy se szerettem túlzottan a műtéteket, magára hagytam a betegével, és visszamentem a nappaliba, ahol Tao kezdte belátni, hogy Donghae-t győzködni olyan, mintha a falhoz beszélne. Nem telepítették nála a megértés chippet, nem tehetett róla, szegény.

A lakásaink, amiket karácsony körül kaptunk a Liliomtól, nem csak a pöpec berendezés, de a közelség miatt is jó választás volt. Taóval egy folyosón laktunk, az ajtóinkat öt lépés választotta el egymástól, így bármikor lóghattunk együtt, még kocsiba se kellett szállni hozzá.

Tao elfáradt a veszekedésben, úgyhogy nem akart átjönni, pedig bennem még mindig lobogott a tűz, és nem akartam, hogy punnyadásba forduljon át, úgyhogy felcsörgettem Baekhyunt, van-e kedve találkozni. Hülye kérdés, neki ne lett volna, de mégse akartam készpénznek venni, hogy biztosan rám ér. Neki is volt saját élete, az apjáról is gondoskodott, ráadásul esténként Key bárjában dolgozott, valamikor pihennie is kellett.

Baekhyun egy halom kajával érkezett meg, mintha olvasott volna a fejemben, hogy farkas éhes vagyok – ja, farkas, tényleg megfertőzött… Baekhyun ügyesen főzött, főleg leveseket, de ezúttal olasz napot tartottunk, csinált nekem bolognai spagettit, a sütőben ott sült a gyorsfagyasztott pizza, a hűtőben meg éppen állt össze a tiramisu.

– Tényleg sajnálom, hogy a pizza félig műanyag – kért elnézést már ezredszerre, mikor asztalhoz ültünk.

– Ugyan már, Baekhyun! Tudom, hogy a pizzatészta nehéz, és hosszú ideig tart, én meg már éhen akartam halni, úgyhogy így tökéletes.

– Majd egyszer csinálok neked…

– Nagyobb lenne a nyújtódeszka, mint te, te kis kenyérpirítós szerkezet.

Baekhyun nem szerette, ha felhozom, de az egyik legviccesebb történetem, amikor bebújt a konyhabútorba, és csak egy kenyérpirítót kellett kiszedni ahhoz, hogy beférjen. Ha jobban belegondoltam, a legpoénosabb küldetéseink mind arról szóltak, hogy Baekhyun milyen apró.

– Kezdem én a fürdést – csaptam le a fürdőszobára, ami azt jelentette, hogy így megúszom a mosogatást. Baekhyun csak mindet tudóan bólintott egyet, és felhúzta a gumikesztyűt.

Azzal, hogy elmismásoltam a tányértörlést, rám maradt az ágyazás, de az igazán nem volt nagy meló, csak ki kellett vennem a szekrényből a már felhúzott ágyneműs plusz egy garnitúrát, és letenni az ágyra. Összenyomkodtam a kispárnámat, és tartottam a korábbi álláspontomat, hogy Baekhyun meglopott. Az utóbbi időben ugyanis sokat aludtunk együtt – és ennek csak egy töredékét töltöttük kizárólag szexel –, és amíg Baekhyunra jók az én ruháim, fordítva ez már nem igaz. Éppen azért, átvittem hozzá egy sporttáskányi cuccomat, és valahogy belekerült a kispárnám is. Nem tudom, milyen idegállapotban lehettem, hogy bepakoltam, de a lényeg, hogy amikor hazajöttem, és itthon kivettem, a párnám megváltozott. Nem hallottam róla, hogy képesek lennének egy éjszaka alatt meghízni, úgyhogy tuti, hogy Baekhyunét hoztam el. Nem akartam szóba hozni, nehogy megsértsem azzal, hogy lopással vádolom, az is benne volt a pakliban, hogy én tettem el rosszat, de Baekhyunból kiindulva, nem csodáltam volna, hogyha szándékosan tartottam magánál a kispárnámat. Nem volt megszállott, se perverz, csak magányos, és ezt megértettem. Baekhyun elvesztette az anyját, az apja még nem szedte össze magát rendesen, és kérdéses, hogy mennyire tud felépülni a sérüléséből, a fiát pedig távol tartotta magától, hogy ne lássa a gyenge oldalát. Baekhyun a szülei után, úgy hiszem, engem szeretett a legjobban, mellettem érezte biztonságban magát, úgyhogy hagytam, aludjon csak a párnámmal, ha nem vagyok ott vele.

– Nem vagyok álmos – motyogta, amikor leoltottam a lámpát. Persze, Baekhyun sosem volt fáradt, ha együtt voltunk. Egy percet sem akart, mondjuk alvással elpazarolni, ha helyette mindenféléről csacsoghat velem.

– Baekhyun, nem úgy van, hogy minden állat sokat alszik, amikor kicsi? Milyen kisfarkas vagy te?

– Aktív – kuncogott fel, és odabújt a mellkasomhoz. – Zavar?

– Nem, csak vicces.

– Neked minden vicces, ami velem kapcsolatos.

– Nem lehetek róla. Vicces vagy.

Igazából, Baekhyun nem vicces volt, hanem bájos és aranyos. Őszintén tudott örülni, és pont ugyanilyen őszintén sírni. Én viszont utáltam, ha Baekhyun sírt. Anyám azt mondta, hogy amikor gyerek voltam, és kacagtam, az olyan volt számára, mintha minden angyal egyszerre nevetne. Ha Baekhyun sírt, úgy éreztem, az összes angyal egyszerre zokog, és nem bírta a szívem.

– Nem gondoltál még rá, hogy legyen egy háziállatod? – simogattam meg a fejecskéjét.

– Itt vagy te.

– Hülye – koppintottam a kobakjára. – Rendes háziállat.

– Szerettem volna egy farkast, de apa nem engedte.

– Nem csodálom.

Elképzeltem, hogy Baekhyun úgy viselkedne a farkasával, mintha kutya lenne, birkóznának, tanítaná leülni, és amikor sétáltatná, azt hinné, ő sétáltatja az ebet, pedig fordítva van. Komikus egy kép volt, de a farkas nem kutya, Baekhyun túl szelíd volt ahhoz, hogy falkavezér legyen, egy igazi farkas pedig csak annak engedelmeskedik, aki képes fölé kerekedni.

– Lehet, a farkasnak is jó, hogy nem engedte apukád. Biztos nagyon szeretted volna, de egy farkasnak az erdőben a helye.

– Anya is ezt mondta… – Mintha szöget vertek volna a szívembe, egyszerre éreztem az ő, és a saját fájdalmamat. Hasonlítottunk, mindketten egy baleset következtében veszítettük el az anyánkat, és mindketten nagyon kötődtünk hozzá. Szorosabban magamhoz húztam Baekhyun apró testét. – Néha azt hiszem, már túltettem magam rajta, aztán rájövök, hogy mégse.

– Hosszú út ez, még én sem tudom, mikor van vége – vallottam be. Mindegy, mennyi idő telt el, még mindig ugyanannyira hiányzott.

– Jó, hogy itt vagyunk egymásnak.

– De én nem vagyok az anyád. Remélem, nem is tűnök annak.

– Nem, a pótanyám Xiumin. Te a szerelmem vagy.

Baekhyun efféle vallomásaival sosem tudtam mit kezdeni, akármennyire is szerettem, és szívesen töltöttem vele az időmet, nem éreztem szerelmet. Igazságtalan lett volna elfogadni a szívét, ha nem tudtam cserébe adni a sajátomat.

– Mit szeretnél csinálni alvás helyett? – simítottam végig a gerincén.

– Amit te.

– Akkor megpróbállak kifárasztani…

Baekhyun a szexben se fukarkodott energiával, ez sokszor úgy jött ki belőle, hogy elkezdett beszélni. A legrosszabb pillanatokban – amikor mondjuk rá akarom venni, hogy a nevemen és a nyögéseken kívül más ne hagyja el a száját –, eszébe jut valami random téma, és égető vágyat érez arra, hogy megossza velem. Mivel már hozzászoktam, hogy ő ilyen, csak annyi a dolgom, hogy letapasztom a száját a mutatóujjammal, vagy az ajkaimmal, és máris elhallgat. A kezdetekben legszívesebben fejbe vágtam volna egy párnával a hülye szokásáért, de szerencsére sose jutottam el odáig.

Hajnalig beszélgettünk az akció után – Baekhyun félálomban is még motyogott nekem a világ összes dolgáról –, és már éppen elnyomott volna az álom, amikor az a rohadt madár rákezdett a szemközti fán. Amikor beköltöztem, örültem, hogy a házhoz tartozó kis mesterséges parkra néz az ablakom, milyen buli lesz majd nézni a fészekrakó madarakat. Aha, csak hogy valamelyik kis rohadék pontosan hajnali 4:12-kor rákezdett a reggeli szerenádjára, és nem akarta abbahagyni.

– Én lelövöm ezt a madarat – morrantam fel, de Baekhyun meg sem rezzent, már elaludt. Lehet, a madárcsicsergés kedvezően hatott az alvására.

JS:

– Tetszik ez a vers – fordítottam a doktor felé a verseskötetet. Nemrég találtam a főhadiszállás könyvtárában, és nagyon érdekes, elvont képeket használtak benne a költők, segítettek feléleszteni az ihletemet.

Habár a doki általában a realitások talaján mozgott, és szerette a kézzelfogható, reálisan körülhatárolt dolgokat, mégis elolvasta a verset.

A lejtő hajlatán a forgó angyalok gyapjúköntöse lebben, az acél és smaragd füvek közt.

Lángrétek ágaskodnak, egész a dombtetőig. Balról a sziklahát televényét öldöklések és háborúk gyalázták, és vészes lármák szövik rajta ívüket. A jobb felőli szirt mögött a napkelet s a friss jövő határai.

És míg a kép szegélye fenn tengeri kagylók s emberi éjek kavargó és gomolygó lüktetése, a csillagoknak és az égnek és mind a többinek virágos bája leereszkedik a lejtővel szemközt, mint egy kosár - átellenben velünk, s alant a szakadék kék lesz tőle és kivirágzik.

(Arthur Rimbaud - Misztikum)

– Passzol hozzád ez a vers.

– Ma itt volt Kris, igaz? – Nem sokan tudták követni a gyors váltásaimat, de Kim doktor közéjük tartozott, éppen ezért tudtuk jól érezni magunkat egymást társaságában.

Tisztában voltam vele, hogy a többiek csodabogárnak tartanak, kerülnek, és nem akarnak barátkozni velem, de nem érdekelt. Nem hibáztathattam őket, egyszerűen csak máshogy gondolkodtunk, ők nem értettek meg engem, én nem ítéltem el őket a lassú észjárásuk miatt.

– Beszélgettünk.

– Rólam. – Nem kérdeztem, mondtam. – Beleültettem a fülébe a bogarat.

Találó kifejezés, amikor megláttam a hatalmas pókról a látomást, ami kupolát sző fölénk, ki kellett mondanom, nehogy elillanjon, és Kris pont ott volt. A többiekkel ellentétben nem nézett hülyének, de foglalkoztatta, miért mondtam azt, amit, és a válasz sokkal összetettebb volt, mint elsőre tűnt. Mondhattam volna, hogy csak össze-vissza beszélek, vagy azt, hogy éppen homlokon csókolt a múzsa, de a látomásaimat nem lehetett ilyen könnyen leírni. Még én sem tudtam értelmezni őket, hiába tanulmányoztam olyan sok szimbólumokról írt könyvet, és jártam olyan sok szakemberhez. Senki sem tudott mit kezdeni az előbukkanó képeimmel, még ha elemezni is kezdték, éreztem, hogy nem tudják megragadni. Én se tudtam, csak benyomásaim lehettek.

– Kris kíváncsi – adott neki felmentést a doki.

– Aki kíváncsi, hamar meghal.

– Hamar megöregszik – pontosított a teapartnerem. – Úgy szól a mondás, hogy aki kíváncsi, hamar megöregszik.

– Én úgy ismerem, hogy hamar meghal.

Egyszer valaki ezt mondta nekem. Az arcára nem emlékeztem, csak az odakint tomboló villámokra, amik akármilyen hangosak és elementárisak voltak, nem nyomták el a sikolyokat a szobán kívülről. Sötét volt, nem lehetett látni semmit az ablakon túlról, a villámok olykor-olykor csak fekete-szürkére színezték át az árnyakat, és a zuhogó eső, mint egy szivacs, elmaszatolta a kontúrokat.

– Aki kíváncsi, hamar meghal – suttogta az idegen, nem láttam, vagy nem emlékszem az arcára, de a hangjából úgy érződött, mintha jól szórakozna. Hosszú, csontos ujjai voltak, a tarkómnál fogtak szorosan, hogy ne forduljak hátra, az ajtó és a sikolyok felé. Bármi is zajlott odakint, habár nem mondta, a cselekedeteiből ítélve nem akarta, hogy észrevegyem.

– Jól vagy? – éreztem meg az orvos kezét a kézfejemen, és nem esett jól az érintése. – Elmerengtél, és kicsit el is sápadtál. Újabb látomás?

– Emlék.

– Emlékszel valamire a Liliom előttről? – tágultak ki a sebész pupillái. Meglepte a váratlan fejlemény.

– Hmm… Aki kíváncsi, hamar meghal.

Emlékeztem a mosolya hangjára, és az orvos arcán egy pillanatra átsuhanó félelem kiszámítható volt. Kihallotta a hangomból a gonoszság élvezetét. Abban az apró hümmögésben ott volt minden gyönyöre annak, ha uralkodhatsz valakin, ha fölötte állhatsz, ha végül te húzhatod meg a nyakán a hurkot. Nem az én hangom volt, de mégis ismerős. Egyszer olvastam, hogy az őrületnek olyan a sikolya, mint az elszakadt gitárhúr, a gonoszságé meg mint a szerető nyögése a nászágyon. Nem tudtam, az milyen lehet, mert még soha nem vonzódtam senkihez, de a vágyról a vörös bujasága, és a selyem puhasága jutott eszembe. Mézédes…

– Mennem kell festeni – pattantam fel, és amint a tetováló szalonba értem, ecsetet ragadtam.

Nem néztem, mit csinálok, vezette a kezem valami felsőbb erő, és mire végeztem, kimerültnek, de könnyebbnek is éreztem magam. A doki szégyenkező ábrázattal kopogott be hozzám, a festményt elkészülése után úgy egy negyed óra múlva.

– Jól vagy? – kérdezte, de valójában nem ezt a kérdést akarta feltenni.

– Nem haragszom, te se tedd! Mindenki fél tőlem. Nem emlékszem a múltamra, és ilyeneket festek. Minden áltagos ember megijedne.

A festményen az a kép köszönt vissza, mintha egy ablaka lenne az agyamnak, amit akkor régen láttam. A villámokat és az esőt jól fel lehetett ismerni, odakint a fák viszont emberi alakot öntöttek, akiket kitekernek, mint egy rongyot, kifacsarnak, mint egy narancsot, az ágaik karók és vasak a koponyájukban, a gyökereik a szétszakadt, szalagba vagdalt végtagjaik. A pszichológus biztosan azt mondta volna, hogy a fákban a gyerekkori frusztrációm, vagy a félelmeim jelenítődtek meg, de ő majdnem mindenre ezt mondta. Nem volt rajtam egyetlen seb se, ami arra utalna, hogy bántottak volna a Liliom előtt, és valamilyen furcsa okból, sosem féltem tőle, hogy hasonlókat tennének velem.

– Csak azért, mert te nem vagy áltagos, attól nekem még nem kellene úgy bánnom veled, mintha veszélyes lennél.

– Lehet, hogy az vagyok, és lehet, hogy egy légynek se tudnék ártani. Semmi vagyok és közben minden.

– Ez is egy versből van?

– Majdnem.

S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,

de hogyha van is, Isten tudja hogy van?

Vak dióként dióban zárva lenni

s törésre várni beh megundorodtam.

Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm,

csak nyílam szökhet rajta át: a vágy -

de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.

Én maradok: magam számára börtön,

mert én vagyok az alany és a tárgy,

jaj én vagyok az ómega s az alfa.

(Babits Mihály: A lírikus epilógja)