My Precious! - 16. fejezet: Visszatérő félelem

Wooseok:

Amikor kiderült, hogy a támadómat elengedték, mert semmilyen bizonyítékot nem találtak a bűnösségére, rettegni kezdtem. Jinhyuk esküdözött, hogy nem lesz baj, mellettem lesz, és mindent megtesz azért, hogy valahogyan, de lecsukassa azt a beteg állatot, mégsem hittem neki. Mi kellett volna még a rendőrségnek? Hogy tényleg megerőszakoljon? Vagy megkéseljen? Tényleg szükséges megsebesülni ahhoz, hogy igazságot tudjanak szolgáltatni?

Az első egy hétben ki sem mozdultam otthonról, megijedtem a saját árnyékomtól, felriadtam minden zajra, csuktam az ablakomat, ajtómat, mindent, amit lehetett. Hyeeseok örült neki, hogy otthon vagyok, de aggódott is, hogy túlzásba viszem az elővigyázatosságot. A legrosszabb az egészben azt volt, hogy nem láthattam Moobint, pedig mellette igazán biztonságban éreztem magam.

Aztán, ahogy eltelt egy hét, és nem történt semmi, odakint pedig szikrázóan sütött a napfény, rájöttem, hogy én döntöm el, hogyan akarom élni az életemet. Választhatom az örök magányt, a bezártságot, a félelmet, vagy dönthetek úgy, hogy boldogan és vidáman megélem a közös pillanatokat a barátaimmal, és bízom benne, hogy képesek rá, hogy megvédjenek.

Ezért döntöttem úgy, hogy Jinhyukkal karöltve elmegyek az egyetemi barátainkkal közösen egy diszkóba, és végre jól érzem magamat. Nem volt tervem, nem voltak elvárásaim, hagytam, hogy történjenek az események, és iszonyatosan jól esett. Jinhyuk végig mellettem volt, egy percre sem hagyott egyedül, még pisilni is velem jött, mint a lányok szokták, de nem feszült be, őrzővédő üzemmódban is öntötte magából a vicceket, és szórakoztatta a társaságot.

Hamar észrevettem, hogy az egyik lány kinézett magának, folyamatosan figyelt, és egyre közelített hozzám tánc közben, meg sem lepett, amikor leszólított. Idejét se tudom, mikor voltam utoljára együtt valakivel, és őszintén iszonyatosan hiányzott, bár egy kicsit tartottam is a reakciómtól. Ha nem számítjuk azt a különleges estét Moobinnal a nyaralóban, nem szerettem, ha hozzám értek. Viszolyogtam tőle, befeszültem, futkosott a hátamon a hideg, és felrémlettek azok az emlékfoszlányok a kocsiból, amiket szerettem volna kitörölni a fejemből. Szörnyű érzés, ha olyanra kényszerítenek, amit nem akarsz, és a hatása ragadós és nem fakul. Vártam, hogy az idő majd elsimítja, megoldja helyettem a problémát, de rám maradt minden, nekem kellett visszarázódnom az életbe, és újra élvezni, ha valaki élvezetet akar nyújtani nekem.

Akartam tenni egy próbát azzal a kékruhás lánnyal, aki olyan csábítóan nézett rám. Tánc közben megfogtam a kezét, bókoltam, dicsértem az arcát, a haját, a ruháját, és amikor átkarolta a nyakamat, már nem ódzkodtam. Jól esett a siker, a magabiztosságom elkezdett nőni, és amikor a lány megcsókolta a fülem, majd a nyakam, egyetlen villanás sem ugrott be arról a borzasztó estéről.

Furcsa, fogalmam sincs, honnan tudtam, hogy nem kell félnem, de amikor egy kéz megragadta a karom, és gyengéden, de határozottan elhúzott a lánytól, nem ijedtem meg. Csak egy pillanatra lepődtem meg Moobin érkezésén, de aztán eszembe jutott, hogy mintha Jinhyuk említette volna, hogy meghívta, de nem volt biztos, hogy el tud jönni.

– Velem táncolj, hyung! – húzott oda magához, és én belesimultam az ölelésébe.

Eszembe jutott, hogy tartott, amikor a nyaralónk nappalijában csókolóztunk, hol a szőnyegen, hol a kanapénak dőlve, meseszerűnek tűnt, ha rá gondoltam, mintha csak egy álom lenne. A forróság elöntötte a tagjaimat, Moobin illata az orromba férkőzött, a lehelete csiklandozta a pihéket a nyakamon, meg akartam csókolni.

– Hyung, vonuljunk félre! – súgta a fülembe csábítóan, és én belementem.

Máskor soha nem vesztettem úgy el a fejemet, mint aznap este, mindig odafigyeltem rá, hogy a hálószobába illő dolgok ott is történjenek, vagy legalább is, ne mások szeme előtt. Ehelyett Moobinnal egymást faltuk a mosdóba vezető folyosón, összegabalyodva, izzadtan és lihegve, soha nem kielégülve attól, amit a másik adhat. Meg sem lepett, hogy Moobin ajánlatot tett.

– Menjünk át Jinhyukhoz, hyung! Nincs most ott senki.

Nem akartam lefeküdni vele. Nem mertem. Azt sem tudtam, pontosan mit akarok Moobintól, hogy csak jól esik, hogy mellette biztonságban vagyok, vagy tényleg elkezdett hatással lenni rám, esetleg beleszerettem. Ezeket a kategóriákat nem tudtam körberajzolni, akárhogy próbálkoztam, képtelen voltam rá, hogy meglássam a határt közöttük, minden összemosódott, és én gyűlöltem a köztes megoldásokat.

– Legyen elég ennyi – próbáltam gátat szabni a vágyainak.

– Te nem akarsz többet?

– Nem, Moobin. Nem akarok.

– Jó – törődött bele csalódottan, és egy utolsó csókot nyomott a fülem mögé. – Akkor menjünk vissza a többiekhez.

Jinhyuk persze rögtön felvillanyozódott a sejtéstől, hogy Moobinnal nem beszélgetni vonultunk félre, látszott a szánkon, az arcunkon, a tekintetükből, és egész este hallgathattuk a célozgatásait. Ő már a kezdetek óta nagyon akarta, hogy Moobinnal összejöjjek, és nem haragudtam rá emiatt, hiszen csak nekem akart jót, de nem szerettem, ha túlzásba esett. Ha erőltette, csak még jobban befeszültem, de képtelen volt megérteni, hogyan működöm. Nem is értettem, Seungwoo hogyan képes kordában tartani.

Nem akartam félrevezetni Moobint, így amikor egyik nap elhívott egy festménykiállításra, hamar leszögeztem, hogy ez nem randi. Csak mosolygott rajtam, és beadta a derekát, mondván, akkor ez csak baráti találkozó. Igen ám, de a barátok nem fogták egymás kezét, mégsem tudtam elengedni az ujjait. Jól esett, hogy betakarta a kezemet.

Imádtam a virágokat, az utóbbi időben el is kezdem rajzolni párat, terápiás célzattal, és eléggé depresszívre sikeredtek a szimbólumok körülöttük, de azzal, hogy megalkottam őket, kicsit megszabadultam a fájdalomtól. A festményeken, amiket néztünk, más és más érzelmek jelentek meg a virágok segítségével, szerelem, óvó törődés, veszély, csábítás, halál, feltámadás, és még ezer és ezer kép és metafora, nagyon élveztem. Moobin is művészlélek volt, de ő jobban értett a szavakhoz, nem volt annyira vizuális típus, mint én, de láttam rajta, hogy el-elmerengett egy-egy képen, és zseniálisan jó ötletei támadtak. Miután végeztünk a kiállító teremben, beültünk a galéria kávézójába, és egy finom, gőzölgő tea mellett megbeszéltük a benyomásainkat.

Mire végeztünk, besötétedett, az idő csak úgy szalad, ha jól érezed magad, és nekünk fel sem tűnt, hogy már milyen későre járt. Moobin odakint sem engedte el a kezemet, kicsit maga előtt terelt, és hiába próbálta leplezni, éreztem, hogy egyre gyorsabban megyünk, és egyre erősebben tol, nehogy befékezzek előtte.

– Mi van, Moobin? – szóltam hátra fojtott hangon. – Baj van?

– Csak siessünk, hyung! Egy fickó a galéria óta követ, le akarom rázni.

Elfogott a rettegés, a szívem őrülten vert, a kezem és a lábam izzadni kezdett, felállt a szőr a karomon. El akartam tűnni, legszívesebben elfutottam volna, de Moobinnak igaza volt, ha megszaporáztuk a lépteinket, eltűnhettünk. Ha futunk, csak még jobban felhergeljük, és ráadásul nem is ismertük a környéket, észnél kellett maradunk.

Nem tudom, Moobin honnan tudta, hogy abban a pillanatban kell megmozdulnia, lehet, a szép, erős, fekete haja alatt a tarkóján is volt egy szem, de az utolsó pillanatban rántott félre, én csak egy kar nekicsapódását éreztem az oldalamnak. A kés nem talált célba.

Nem akartam, hogy Moobin verekedni kezdjen a támadónkkal, nem volt se erős, se harcedzett, féltem, hogy megsebesül, de én annyira sokkot kaptam, hogy mozdulni se tudtam. Csak bámultam a két dulakodó férfit, majd hátrálni kezdtem, legszívesebben, gyáván meg akartam futamodni, ha nem Moobinról lett volna szó, talán el is futottam volna.

Egy fiatalokból álló társaságtól kértem segítséget a szomszéd utcában, szerencsére közel jártunk már az utcasarokhoz, és a fiúk azonnal a segítségünkre siettek. Az egyik, egy magas, feketehajú, vézna, kicsit nyakiglábnak tűnő srác olyat rúgott bele a támadóba, hogy az azonnal eleresztette Moobint, és felocsúdni sem volt ideje, már kapta is a következő pörgő rúgást. A srác valószínűleg küzdősportozott valamit, mert nagyon gyakorlottan, és nyugodtan fegyverezte le a kissé tántorgó alakot, és egész addig szorítófogásban tartotta, amíg a rendőrök meg nem jöttek.

Az egyenruhások kérdezgettek, de nem tudtam válaszolni, fel sem fogtam, hogy mit mondanak, csak annyit láttam, hogy mozog a szájuk. Mintha részeg lettem volna, vagy valami szer hatása alatt álltam volna, semmi hasznomat nem vették. Hagytam, hogy Moobin egyik pontból a másikra kísérjen, és nem láttam mást, csak a támadónk arcát. Ugyanaz az a fickó volt, amelyik molesztált az autóban, reméltem, az, hogy késsel támadt ránk, és láthatóan nem csak fenyegetni akart, elég lesz már végre arra, hogy eljárás alá vegyék. Nem akartam már többé előle menekülni.

Jinhyuk:

Amikor Moobin felhívott, és elmondta, mi történt, azonnal a helyszínre akartam menni, de Seungwoo idejében leállított, ott már nem csinálhattam volna semmit. Azt a patkányt elvitték, nem verhettem agyon, úgyhogy intéztem egy telefont a családi jogtudorunkat, hogy kezdjen neki az ügy adatainak összeszedéséhez, mert én a bőréből is kiperelem azt a mocsadékot, majd átmentem a lakásomba, hogy a szárnyaim alá vegyem Wooseokot. Szegény, teljesen sokkos állapotban ült a kanapén, csak zokogott, és ha meg is nyugodott, akkor is csak mered maga elé rezignált arccal, szörnyű volt így látni. El akartam kapni azt a mocskot, és igazságot szolgáltatni a két kezemmel, ha már a törvény nem tudott, de nem alacsonyodhattam le az ő szintjére. Bíznom kellett abban, hogy a jogászunk mindent megtesz azért, hogy jó ideig a börtönben rohadjon az az állat.

Moobinnak volt annyi lélekjelenléte, hogy elkérte a segítségükre siető fiúk elérhetőségét, így amikor már elhúzódtak a felhők, meghívtam őket egy italra. Mindenki számára készítettem egy borítékot, benne egy kisebb összeggel, hálánk jeléül, de jó gyerekek voltak, egyikük sem fogadta el. Hiába erősködtem, nem azért segítettek, hogy utána kapjanak valamit, sportolók voltak, hajtotta őket az igazságosság. Ha mást nem tehettem, legalább fizettem az italukat.

– Várj egy pillanatot, hyung! – csapott le rám az a magas fiú, aki Wooseok elmondása szerintem lefegyverezte a támadójukat. – Megnézhetem annak a képét, aki az előbb hívott?

Furcsa kérés volt, nem értettem, miért akarja nézni Seungwoot, azon kívül, hogy iszonyatosan szexi, de az még furcsább, ahogy reagált rá. Olyan magasan sikkantott fel, hogy kapásból frászt kaptam, és kicsit sem tetszett a lelkesedése, ahogy rám tapadt.

– Hozz össze egy találkozót vele, hyung! Azzal meghálálnál mindent.

– Te csak ne akarjál találkozhatni a pasimmal! – förmedtem rá féltékenyen.

A kis taknyosnak volt pofája kiröhögni. Iszonyatosan jól szórakozott rajtam, pedig semmi vicces nem volt abban, amit mondtam. Seungwoo az enyém volt, nem adtam másnak, még úgy sem, hogy tudtam, milyen hűséges. Ha égimeszelő találkozni akart vele, azt csak a társaságomban tehette, és nagyon jól meg kellett indokolnia, miért menjek bele.

– Félreérted! Félreérted – törölgette a könnyeit. – Ismerem a hyungot iskolás koromból. Egy taekwondoo csapatban voltunk.

Emlékeztem rá, hogy Seungwoo említette, hogy fiatalabb tanítványok is voltak, de azt sosem mondta, hogy az egyikkel ilyen jóban volt, hogy az majd azonnal találkozni akarjon vele, ha meglát róla egy fotót. Ráadásul eszembe jutott az exe, aki szintén küzdősportolt, féltem, lehet, a kissrác valami információszerző.

– A telefonszámod megvan, majd mondom neki, hogy állítólag ismered. Ha találkozni akar, majd felhív.

– Köszönöm, hyung – ölelgetett meg szívből jövően. Nem tűnt kémnek.

Seungwoo nem úgy reagált, ahogy sejtettem, majdnem kiugrott a bőréből, amikor megtudta, hogy a megmentő Yohan az a Yohan, akit ő is ismer, és azonnal felhívta, hogy trécseljenek. Még sosem láttam ilyen izgatottnak, de próbáltam a helyén kezelni a dolgokat, és nem gutaütést kapni a féltékenységtől. Yohan jól nézett ki a maga tejfeles módján, de mellettem labdába sem rúghatott, ezzel nyugtattam magam. Az aggályaimat azért megosztottam a párommal is.

– Már megint hülye vagy – bökte meg a homlokomat Seungwoo. – Yohan olyan, mintha az öcsém lenne, és nagyon örülök, hogy újra találkozhatok vele.

– Szóval nem buksz a kisfiúkra?

– Nem, én az érett férfiakat szeretem – vágta rá azonnal, majd tartott egy kis hatásszünetet, mielőtt folytatta volna. – Szóval gyorsan nőj fel.

Tipikus Seungwoo, minden alkalmat megragadott arra, hogy beszóljon, egy pillanatra sem hagyta, hogy elszálljak magamtól, mindig szilárdan, két lábban a talajon tartott.

Az elkövetkezendő napjaimat három felé szakadva próbáltam meg teljesíteni, segítettem a jogásznak a vádirat elkészítésében, ápoltam Wooseok lelkét, és asszisztáltam Seungwoo és Yohan egymásra találásához. Iszonyatosan fáradt voltam, a tanulást is elhanyagoltam, úgyhogy kezdtek a fejemre nőni a jegyzetek, de a barátaim számítottak rám, fontosabbak voltak, mint pár vacak egyetemi óra. Úgyis a vizsgán dőlt el minden, a jogász melletti melómat meg számíthattuk tanulásnak, úgyhogy nem voltak álmatlan éjszakáim a bűntudat miatt, az egyszer biztos.

Mint a zombi, úgy jöttem ki a pékségből, vettem Seungwoonak péksüteményt, mert már napok óta áradozott arról, hogy milyen szívesen enne kókuszos csigát, de sehol nem talál, úgyhogy én, tökéletes barát, elmentem a város másik végébe, hogy szerezzek neki. Már éppen autóba ültem volna, amikor megcsörrent a telefonom, és egy ismeretlen szám keresett.

– Ha Seungwooval valami történne, csak szólni akarok, hogy nem én voltam – szólt bele egy ismerős, gyűlölt hang a telefonba, angolul.

– Honnan a francból van meg neked a számom, és miről magyarázol? Mi az, hogy ha Seungwooval történne valami? Miben mesterkedsz már megint, te pöcs?

– Egy behemót csávó már két hete folyamatosan Seungwooról kérdezget, és ma láttam, hogy együtt mennek el. Nem tudom ki, de ha rám azt mondod, hogy megszállott vagyok, akkor nem tudom, ő micsoda…

– És ha úgy láttad, hogy Seungwoo bajban van, miért nem mentél utána, hogy ne legyen egyedül?

– Mert valaki távolságtartásit kért ellenem…

Szó, mi szó, Frank sosem akart igazán leszállni Seungwooról, és ez engem annyira idegesített, hogy trükkhöz folyamodtam, kinyomtattam egy hivatalosnak látszó iratot, Wooseok gyártott rá pecsétet, és beadtuk Franknak, hogy távolságtartási végzés. Mivel nem tudott koreaiul, nem firtatta a dolgot, tudta, hogy gazdag vagyok és jogot tanulok, ráadásul úgy fogalmaztam meg a szöveget, hogyha valakivel elolvastatná, akkor is igazinak tűnjön. Nem gondoltam volna, hogy valaha baj lesz abból, hogy túlvédem Seungwoot.

– Jó, kössz, Frank, intézem!

Azonnal Seungwoo házához hajtottam. Azt, hogy együtt mentek el, túlzásnak éreztem, Seungwoo hamar felismerte a veszélyes szituációkat, nem hittem, hogyha valakit problémásnak tartana, lehetőséget adna neki a támadásra. Sokkal elképzelhetőbbnek éreztem, hogy az alak esetleg kövesse a páromat. Hogy lehet, hogy Seungwoo nem tudott, vagy rosszabb, nem mesélt nekem arról, hogy valaki zaklatná?

Folyamatosan csörgettem, de nem vette fel, ami szintén aggasztott, mert ha Frank látta távozni, akkor már nem volt órája, tehát semmi oka nem lehetett arra, hogy ne vegye fel. Aggódtam, iszonyatosan aggódtam, főleg azok után, ami Wooseokkal történt. Még ha Seungwoo meg is tudta védeni magát, nem tudhatta senki előre, milyen beteges alakok mászkálnak az utcán, bármikor veszélybe kerülhetett még egy olyan erős srác is, mint az én párom.

– Seungwoo, Jinhyuk vagyok, nyisd ki! – kopogtam erőszakosan az ajtaján, vaklárma esetén maximum lecseszett a vehemensségem miatt.

Az ajtóra tapadtam, hátha hallok valamit, hátha odabent van, de valamiért nem tud jelezni. Egyre idegesebb lettem, és egyre jobban féltem, hogy megsérült, és nem tudtam, mi lenne a jobb, ha betörném valahogy az ajtót, vagy egyszerűen csak hívnám a rendőrséget.

– Drágám, mit csinálsz? – szólított egy fáradt, lágy hang, és meg sem néztem, hogy ő-e az, szorosan magamhoz öleltem Seungwoot. Amikor fájdalmasan felszisszent, úgy váltam el tőle, mintha égetne.

– Édesem, mi történt az arcoddal? – simítottam meg az állkapcsát. A szája fel volt dagadva, mintha megütötték volna.

– Mondjuk úgy, hogy nem csak Wooseokot kísérti a múlt. Ne aggódj, jól vagyok.

Nem tudott ennyivel lerázni, miután bementünk, és ellátta a sérüléseit – amiből sokkal több volt, mint elsőre látszott –, elmesélte, mi történt. Frank jól látta, az a nagydarab fickó, akivel Seungwoo – tényleg együtt – távozott, az exe volt, de Seungwoo nem tudott róla, hogy már régóta figyeli. Nem értettem, minek ment el vele, viharosan váltak el, mi mondandójuk maradt volna egymásnak?

Elmentek egy kávézóba, Seungwoo meghallgatta, majd visszautasította a próbálkozását, és hazafelé indult. A fickó nem tudta lenyelni a békát, hogy valaki beletaposott az egójába, és követte Seungwoot, majd összeverekedtek.

– És nem fog visszajönni? Nem fenyegetett meg? Nem vagy veszélyben? – hadartam aggódva. Senki sem bánthatta az én virágszálamat.

– Tudod, nem szeretek senkitől szívességet kérni, és azt sem szeretem, ha valaki a saját javára használja a befolyását, de… Azok után, amit Wooseokkal történt…

– Drágám, semmi miatt nem kell szégyenkezned. Akármit kérsz tőlem, megteszem.

– Én nem akarok neki rosszat – magyarázkodott Seungwoo. El sem hittem, hogy ilyen jószívű. Én igen is rosszat akartam volna annak, aki megvert. – Nem akarom rossz helyzetbe hozni, de… El tudnád intézni valahogy törvényesen és etikusan, hogy többé ne keressen fel? Elég agresszív valaki…

Értettem, mit akar mondani, van bőven vaj a füle mögött, amivel meg lehet zsarolni, vagy akár komolyabban feljelentést is lehet tenni ellene. Voltak eszközeim arra, hogy távol tartsam, arról persze veszekedhettünk volna, hogy ezek mennyire etikusak, de mivel Seungwoo külön kérte, megpróbáltam a lehető legtisztább lapokkal játszani.

A dolgok, ami az utóbbi időben történtek, arra késztettek, hogy még komolyabban vegyem a hivatásomat, az ilyen alakokat, mint ez a kettő hulladék, időben elkapjam, és méltó büntetésben részesítsem. Korábban ügyvéd akartam lenni, hogy megvédjem azokat, akiket valamilyen sérelem ért, és úgy érzik, senki nem segít rajtuk, de rájöttem, hogy ez csak tűzoltás. Ha ügyész leszek, még az előtt elkaphatom a rosszfiúkat, hogy komolyabb kárt okoznának. Még szerencse, hogy volt időm eldönteni, merre tovább.