My Precious! - 15. fejezet: Meghalni és feltámadni

Jinhyuk:

Minek az embernek ellenség, ha ilyen barátja van, szokták mondani, és aznap reggel ezt a saját testemen éreztem meg. Nem elég, hogy megviselt a Seungwooval tartott csereéjszaka, de még Wooseoknak is úgy kellett keltenie, hogy konkrétan rávetődött a hátamra. Én úgy feküdtem a matracon, mint egy kiterült fácán, sajgott mindenem, és féltetettem a büszkeségemet. Seungwoo előtt nem szégyelltem, hogy én voltam a gyengébb fél, de Wooseok orrára igazán nem akartam kötni a titkomat. Természetesen, nem volt akkora mákom, hogy rejtve maradjon.

– Ezt nem hiszem el! – szótagolta Wooseok színpadiasan, miután megtudta az igazságot. – Ha ránézek, értem, de ha rád, akkor nem.

– Maradj már ezzel! – vágtam hozzá a párnát, és mélyet sóhajtottam. – Mindig azzal jössz, hogy Seungwoo nagyon pasis, mert széles vállai vannak. Szerintem meg szexi.

– És megdugott téged – trillázott, mintha minimum a lottót nyerte volna meg.

Szerettem volna összecsomagolni Wooseokot, és addig csiklandozni, amíg kegyelemért nem könyörög, de nem volt erőm megmozdulni se, úgyhogy inkább Moobint uszítottam rá.

– Moobin, vágd már gerincre Wooseokot, mert nem bír magával! – kiabáltam ki, mire kaptam egy jó csípős taslit a fedetlen hátamra.

– Én nem vagyok te, te szemét! – duzzogott az említetett, majd kipattant az ágyból, és a konyha felé pillantott. – Kész a reggeli, de gondolom, te ágyba kapod, mert nem tudsz mozogni… Aki éjjel legény, az legyen nappal is az…!

– Te csak menj ki, WooSatan, és foglald el magad valamivel! Mára nem vagyok elérhető.

Tényleg így lett, szinte az egész napot ágyban töltöttem, és még a másodiknak is a felét, pedig akkor már sokkal jobban voltam. Nem értettem, Seungwoo hogyan tudott a vad éjszakáink után kikelni az ágyból, suliba menni, és néha még edzeni is. Vagy vasból van, vagy varázsló… De sok v… – morfondíroztam hasonlóan értelmes és fontos dolgokról, amíg a párom a vacsorának valót főzte. Wooseok estére valami sulis programra volt hivatott, az irodalmár barátaival terveztek összeülni megbeszélni valami olvasmányt, ami szerintem iszonyatosan hosszú és unalmas, úgyhogy nem tarthattam vele. Persze nem bántam, hogy az én kis édesemmel lehetek, Seungwoo olyan elragadóan tüsténkedett a konyhában, jó feleség vált volna belőle, ha nőnek születik. Nem, mintha így nem válhatott volna belőle mondjuk jó férj, de a házassághoz már tényleg pofátlanul fiatalok lettünk volna. Na meg, nem is voltunk olyan régen együtt, és még azt sem mertem volna meglépni, hogy a szüleimnek bemutassam.

Elképzeltem, hogy reagálnának. Apa kiátkozna a családból, megvonna tőlem minden pénzt, elzárna az örökségtől és nem lehetnék többé a fia, anya szégyenkezne, ágynak esne, lefogyna és kifakulna a bőre színe, a szemei vörösen égnének a sok könnytől, és ha rám nézne, nem látna mást, csak az elveszett esélyét annak, hogy valaha unokái legyenek. Lehet, kicsit túlreagálom…

– Drágám, neked tudják a szüleid, hogy meleg vagy? – kérdeztem rá Seungwoonál aggályaim megtestesülésére.

– Nem, még nem mertem nekik elmondani. Meg, nem is volt, akit bemutathattam volna.

– És engem befogsz? – csücsörítettem egy csókért.

–  Remélem – teljesítette a kívánságomat, majd a karjaimba bújt. – De várjunk még ezzel! Még meg sem bocsátottam.

Folyton ezt mondogatta, hogy nem bocsátott meg neked, de ahhoz képest úgy bújt hozzám, mint egy érintésre kiéhezett kismacska, és az ágyban sem tagadta meg tőlem az élvezeteket. Szerintem csak nem akarta, hogy elszálljak. Nem is terveztem.

Betettem egy filmet, hogy elfoglaljuk magukat, de nem figyeltem rá igazán, Seungwoo selymes, puha haját simogattam, tanulmányoztam a sötét tincseket, benne minden olyan csodálatos volt. Sosem gondoltam volna, hogy így fogok szeretni egy férfit, mint ahogy őt szeretem, teljesen elvarázsolt.

Az idilli pillanatot egy telefoncsörgés zavarta meg, Wooseok keresett, az órára nézve még nem lehetett részeg, sosem itta le magát egy találkozó elején. Vajon miért keres? – nyúltam ki a telefonomért, ami ellentmondást nem tűrően zenélt az éjjeliszekrényen, és fogadtam a hívást.

– Mondjad, Woo!

– Jinhyuk, nem érzem jól magam – nyöszörgött bele elhagyatottan a készülékbe Wooseok, nem hittem el, hogy pár pohár így megfeküdte a gyomrát.

– Túl sokat ittál, mi?

– Nem, éppen csak egy pohárral. Szédülök, és hányingerem van. Értem tudnál jönni? Kimegyek a levegőre, az épület előtt foglak várni.

Természetes volt, hogy odagurulok érte, ha rosszul érezte magát, nem maradhatott egyedül, az egyetemi cimboráiban nem bíztam, mindig az a biztos, amit te csinálsz. Seungwoo leállította a filmet, és érdeklődve szemlélte az arcomat, amikor elmondtam, hogy Wooseokért kell mennem, kicsit sem neheztelt rám miatta.

– Elkísérlek – mosolygott, és kikapcsolta a tévét.

Szerettem, hogy nem féltékeny a legjobb barátomra, szerettem, hogy megértő, kedves, önzetlen és jószívű, szerettem ezért is-azért is, mindenért.

Abban a kis távban, amíg leértem a kocsihoz, össze kellett húznom magamon a kabátot, csúnyán lehűlt az idő estére, főleg, ha azt nézzük, hogy nappal egy könnyű kardigánban vidámat elszórakoztam a boltba menet. Seungwoo navigált a térkép segítségével, mert nem ismertem a helyet, ahová Wooseok a barátaival ment, és nem tetszett a párom ábrázata, amikor felugrott egy üzenet a képernyőre.

– Jinhyuk, szerintem ezt nem Wooseok írta – hajolt közelebb a telefonhoz, összeráncolt homlokkal. – „Na, most állíts meg, ha tudsz!” Van ötleted, ki írna ilyet?

Fogalmam se volt, de beletapostam a gázba, és nem foglalkoztam vele, hogy az applikáció folyamatosan sipított, hogy átlépem a sebességkorlátot. Wooseok bajban volt, és szüksége volt rám. Lehet, nem is véletlenül lett rosszul – ugráltak a szemem előtt a rémképek, és gyorsan átfutottam, kiket ismerek a szaktársai közül. Egyik sem volt gyanús, sok művészlélek, elvont alakok, irodalmárok és könyvmolyok, már több éve ismerték Wooseokot, miért pont most ugrott volna be az egyiknek, hogy kárt tegyen benne?

Ha lehet, még gyorsabban hajtottam, amikor eszembe jutott az a paraszt, aki az utóbbi időben egy kurzusra járt a barátommal, és akkor régen, Wooseok akarata ellenére csókolta meg a házibuliban. Belőle bármit kinéztem volna, abból az arrogáns pofájából, azokból az öntelt szemeiből, amelyekkel engem nézett, amikor a folyosón odaugattam neki, hogy tipli van. Mintha folyton azt üzente volna, hogy lesz ez még így se. Hát, lehet, hogy beváltotta az ígéretét.

Csikorgó fékekkel álltunk meg, Seungwoot beparancsoltam a kocsmába, hogy nézzen szét ott, én a parkolót kutattam fel. Wooseok azt mondta, kimegy levegőzni, ha megtámadták, úgy sejtettem, odakint cserkésznék be. Szerencsére Seungwoonak több lélekjelenléte volt, mint nekem, és mielőtt eltűnt volna az ajtó mögött, még odadobta nekem a telefonomat, így tudtam csörgetni Wooseokot, hátha legalább a mobiljának csörgése elárulja a helyzetét. Bárki is írta az üzenetet, az ő számáról küldte, tehát ahol rábukkantam a telefonra, ott kellett lennie az elkövetőnek is. Legalább is, nagyon reméltem.

Csak egy pillanatra ütötte meg a fülemet az ismerős csengőhang, aztán el is halt, bontották a vonalat, és hiába hívtam újra, foglaltat jelzett. A rohadék lenyomta a biztonsági kapcsolót, de legalább leszűkíthettem a keresést a parkolóra.

Minden kocsihoz lehajoltam, próbáltam belátni, de a gyér világítás, és az esti sötétség hátráltatott. Fogalmam sem volt róla, milyen autója van az elkövetőnek, teljesen vakon keresgéltem, azzal a kockázattal, hogy bármikor kilőhet az egyik, és Wooseokot rejtve a hátsó ülésen, vagy rosszabb, a csomagtartóban, örökre eltűnhet.

Nem érdekelt, ha megszólal a riasztó, vagy kijön a tulaj, és rám hívja a zsarukat, futtomban végigkocogtattam az autók ablakait, hátha valaki visszakopog odabentről. Nem tudhattam, Wooseok milyen állapotban sínylődhetett, lehet, hogy magánál volt, csak kiszáradt és kába, de az is előfordulhatott, hogy ájult, vagy annyira szétcsapott, hogy nem tud magáról.

Már kezdtem feladni a cikázást, amikor valami koppant az egyik kocsiban, tehát ültek benne, és én őrült módjára, ököllel kezdtem el ütni a kocsi ajtaját.

– Nyisd ki! Nyisd ki, vagy átütöm az üveget, és a szilánkok közül húzlak ki, te paraszt! Velem kezdjél ki! Nekem mutogasd, mekkora fasza gyerek vagy! Azért küldted az üzenetet, nem? Itt vagyok! Mutasd magad! – üvöltöztem, és tényleg képes lettem volna megtenni, amivel fenyegetőztem, még akkor is, ha összevág a széttört üveg. Wooseok valahol számított rám.

Állba talált az ajtó, ahogy kicsapódott, meglepett, de nem tántorodtam meg nagyon, amint tudtam, megragadtam annak a féregnek a kabátját – mert ő volt az, jól sejtettem –, és birkózni kezdtünk. Próbáltam levinni a földre, de vaskos gyerek volt, csupa izom, ráadásul ellent tartott, engem viszont fűtött a harag és a bosszú.

Az első ütést sikerült a kocsi karosszériájába bevinnem, de hiába akarta kihasználni az alkalmat, és kibújni a pácból, erősen fogtam a kabátját, visszarántottam, és ezúttal betaláltam. Nem törődtem az ujjaimba nyilalló fájdalommal, sem azzal, hogy vér fröccsen, nem elemeztem, nyolc napon túl gyógyuló sérülés okozásáért mekkora büntetést kaphatok, ha beperel a mocsok, agyon akartam verni, amiért bántotta Wooseokot. Mert ha Wooseoknak egy haja szála sem görbült, akkor is megijesztette, és a lelki bántalmazást ugyanannyira nem toleráltam, mint a fizikait.

Teljesen ellepte az agyamat a düh, észre sem vettem, hogy a fickó már a földön fekszik, összekuporodva, és védi magát, miközben én megállás nélkül rugdalom, csak az tűnt fel, hogy valaki a derekamat körbeölelve megemel, és elfordít a pasastól. Emberesen küzdöttem, vissza akartam menni, mert láttam, ahogy megmozdul a patkány, és nem akartam, hogy képes legyen még csak nyöszörögni se, de a vaspántok nem engedtek. Seungwoo tényleg acélból lehetett a puha bőr alatt.

– Jinhyuk, elég! Már megverted, nem fog elmenni – próbált ész érvekkel meggyőzni Seungwoo, de megvadultam, nem éreztem úgy, hogy eleget kapott volna.

– Eressz el! Agyon verem!

– Wooseoknak szüksége van rád, ne vele törődj! Nyugtasd meg a barátodat! – pörgetett rajtam egyet Seungwoo, és közém és a rohadék közé állt. Esélyem sem volt átmenni rajta. – Bent van a kocsiban. Menj oda hozzá!

Nehezen tisztult ki az agyam, de hajtottak a legjobb barát kötelezettségeim, és bemásztam Wooseokhoz a hátsó ülésre. Ködös volt a tekintete, a szép szemei feldagadtak a sírástól, a szája duzzadt volt és véres, a fogai felsértették a bőrt, az arcát fehérre meszelte a vér hiánya. Reszketve és zokogva kapkodta a levegőt, néha öklendezni kezdett, fogalmam sem volt, mi történt vele.

Nem mertem hozzá érni, de bíztató szavakkal nyugtattam, reméltem, hogy csupán a jelenlétem képes felszínen tartani, nem lesz ennél rosszabbul, nem fog pánikrohamot kapni, őrjöngeni vagy elájulni. Iszonyatosan aggódtam érte, szerettem volna tudni, mi történt, de mégsem mertem megkérdezni. Nem volt abban az állapotban, hogy válaszolni tudjon, és akármit is tettek vele, elég traumatikus lehetett ahhoz, hogy időt adjak neki, hogy elmondhassa. Eléggé szörnyű lesz neki az, hogy kórházba kell mennie, megvizsgálják, idegenek fogdossák, és tesznek fel olyan kérdéseket, amiket valószínűleg nem akar majd hallani.

A rendőrök sokára érkeztek meg, a mentősök gyorsak voltak, így döntenünk kellett, ki megy Wooseokkal, és ki marad a féreggel. Mivel összevertem a fickót, és ezért nekem is restanciám lett a rendőrök felé, nem hagyhattam el a területet, ráadásul Seungwoo képes volt arra, hogy óvóbácsisan beszéljen, reméltem, hogy képes lesz tartani a lelket Wooseokban, amíg be nem érnek a kórházba.

Tisztában voltam a jogaimmal, azzal is, hogy túlzásba estem, amikor elvertem a mocskot, teljes mértékben együtt működtem a hatósággal, de így is őrjítően sokáig tartott a kikérdezés. Meg akartam pörgetni a folyamatot, de újra és újra olyan kérdésekkel találtak meg, amiket már korábban megválaszoltam, de nem akadhattam ki, nem rángathattam meg az egyenruhást, hogy húzzon bele, mert a barátom engem vár valahol halálra rémülve. Minél több bajt okoztam magamnak a forrófejűséggel, annál tovább kellett maradnom, így ökölbeszorított kézzel tűrtem a tökölést.

Mire beértem a kórházba, Wooseok már aludt, nem tudtam beszélni vele, helyette tárgyalhattam a szüleivel, akik majdnem olyan felfokozott állapotban lehetettek, mint én, ha nem jobban. Válaszokat követeltek, felelősöket, szidtak mindent és mindenkit, és amikor Moobin megjelent a folyosón, és felénk tartott, céltáblát is találtak a dühüknek. Elhordták mindennek, hogy ő az, aki a bajt hozta a fiúkra, mióta feltűnt az életében, csak a szerencsétlenségek történnek, biztosan ehhez is köze van, alattomos, ingyenélő, semmirekellő pióca, volt ott minden. Próbáltam megvédeni, de a szülők megállíthatatlan orkánként tomboltak, és meg kellett várni, amíg elcsendesednek.

Moobin egész jól viselte, hogy ő a hibás valamiért, amit nem követett el, csak ült odakint a padon, és várta, hogy végre valaki mondjon neki valamit. Seungwoo vette magára ezt a szerepet, fojtott hangon elmondta, mi történt, de a részleteket valójában csak Wooseok ismerte.

Egész éjjel a folyosón maradtam, a dolgozók nem küldtek el minket, nem zavartunk ott senkit, és mindannyian maradtunk is. Soha többé nem akartam Wooseokot védtelenül hagyni.

Moobin:

Habár este még úgy döntöttem, akkor is bemegyek Wooseokhoz, ha át kell törnöm magam a szüleinek kordonján, másnap reggel, amikor meghallottam, hogy az orvos azt mondta az anyukának, hogy a fiát molesztálták, végül mégse léptem be a kórterembe. Féltem, ha Wooseok meglát, akaratlanul is, de hozzám fogja kötni a rossz élményeit. Hiszen én voltam neki a „férfi szerelem”, ha nem hoztam volna be ezt az életébe… Nem, ez hülyeség, az a mocsok akkor is kinézhette volna magának! – korrigáltam gyorsan magamat. Nem léphettem le az útról, nem kerülhettem téves ösvényre, ha Wooseok összeszedte magát, szüksége volt rám, mint barátra.

Elfogadtam, hogy ezek után soha nem lesz esélyem elérni a szerelmét. Ódzkodott ettől a típusú szerelemtől, iszonyatosan lassan haladtunk, és hiába sikerült elérnem, hogy elfogadja, talán egy kicsit viszonyozza is a csókomat, ami történt, az biztosan nyomot hagyott benne. Tudom, mert én is átéltem ezt. Bármilyen fokozaton is történt vele, ami történt, mindenhogy hatással volt az emberre. A kiszolgáltatottság, a megaláztatás, az el nem múló emlékek, az a sok apró részlet, ami úgy él benned, hogy szinte húsba váj, miközben minden más elmosódott és zavaros. Nem értem, az agy miért nem pont fordítva működik, hogy elfelejti, ami fájdalmat okoz.

Jinhyuktól kérdeztem, hogy van Wooseok, őt nem mertem megkeresni, de nem is írt rám. Néha beléptem a chatbe, de csak néztem a korábbi beszélgetéseinket és sírtam, hogy elveszett a barátságunk. Eléggé depressziós voltam, kedvtelenül mentem dolgozni, nem motivált az új hely, az egyébként nagyon kedves kollégák és staffosok, csak tengődtem, és néztem az egyre soványabb és egyre beesettebb arcomat a tükörben.

– Bármin is emészted magad, biztosan nem olyan kilátástalan, mint most gondolod – gurult oda hozzám Luhan a kozmetikai székkel.

– Ennyire látszik?

– Nagyon, de akkor is észrevenném, ha el akarnád rejteni. Mondjuk úgy, hogy sűrűn szoktam ilyet látni.

– Akkor biztosan tudod, hogy felesleges bármit mondanod – hárítottam el előre a vigasztaló tanácsokat. Senki véleménye nem érdekelt. Wooseok elveszett a számomra, és féltem a szeme elé kerülni.

Luhant kevés ideje ismertem, de annyira már kitapasztaltam a személyiségét, hogy tudjam, ennyivel nem fogom leszerelni. Makacs egy ember volt, aki nem hagyja magát, kiáll azért, amit gondol, és ha elhatároz valamit, azt a betonfalon is átviszi. Amilyen ártatlannak nézett ki a nagy őzikeszemeivel, olyan felnőttes és erős jellem volt valójában.

– Csak annyit mondj, hogy veled történt valami, vagy azzal, aki fontos neked.

– Vele… – csuklott el a hangom.

– Akkor legyél mellette. A sötétségnek sokszor csak egy szivárvány kell, hogy semmissé váljon.

Ezen az utolsó gondolatán merengtem, amikor elhagytam az ügynökség épületét, Wooseok mellett ott volt Jinhyuk, Seungwoo és az egész családja, de én nem. Mindig is különleges volt a mi kapcsolatunk, ezt ő is belátta, erős hatással voltam rá, még ha nem is úgy, ahogy szerettem volna. Lehet, hogy arra várt, hogy felkeressem, vagy nem értette, miért maradok távol, abba bele sem mertem gondolni, mi van, ha teljesen félreérti a helyzetet.

Egész testemben remegtem és kiszáradt a torkom, amikor felhívtam, de már kapcsolt a vonal, nem csak, hogy látta, hogy keresem, de fel is vette, már nem léphettem vissza.

– Szia, Wooseok… Moobin vagyok… Van ma kedved találkozni? Úgy értem, szeretnél? Vagyis… Jó lenne, szerintem… – hebegtem-habogtam, mint aki randira akarja hívni élete szerelmét, pedig dehogy akartam volna most nyomulni rá, csak látni akartam.

– A szüleim nem engednek sehova, de este, ha elaludtak, kiszökök. Értem jössz? Nem akarok egyedül menni.

– Persze! – lelkesültem fel. Kislányosan magas lett a hangom, pedig nálam ez, a mély, dörmögő hangommal igazán ritka jelenség. – Ott leszek. Várok rád.

Le kellett ülnöm, mert annyira dobogott a szívem, hogy féltem, rosszul leszek, el sem hittem, hogy majdnem két hét után végre újra láthatom Wooseokot. Iszonyatosan aggódtam, milyen lesz a hangulat, hűvösen viselkedünk majd egymással, vagy sírni fog? Veszekszünk, vagy úgy teszünk, mintha semmi se történt volna?

Végül úgy döntöttem, nem hozom fel a dolgot, de ha beszélni akar róla, meghallgatom. Fájdalmas felhozni ezeket az emlékeket, és újratalálkozásnál nem is a legjobb téma, úgyhogy valami olyasmit találtam ki, ami baráti, laza, fiatalos és szép, mert Wooseok is szép, és művész lélek, tehát fogékony a szépre.

Ahogy ígértem, ott vártam a kerítés előtt, a földön guggolva, hogy a kapura néző kamera ne vegyen, és habár tíz perc után már úgy éreztem, hogy égnek az izmaim, egészen addig úgy maradtam, amíg Wooseok meg nem jelent. Úgy egyenesedtem fel, mint egy hetvenéves öregasszony.

– Kicsit, mintha berozsdásodtál volna, mióta nem láttalak – jegyezte meg Wooseok, és egy halovány mosoly rajzolódott ki a szája szélén. Örültem, hogy képes mosolyogni.

– Sosem voltam az a sportos alkat – tártam szét a karomat, majd a zsebembe dugtam a kézfejeim, mert nem tudtam velük mit kezdeni.

Egy ideig csendben haladtunk, de nem kínos csendben, csak olyan csöndes csendben, ami rátelepedik az emberre esténként. Egy pillanatra eszembe jutottak azok a holdfényes éjszakák, amikor a takaró alatt egymással sugdolóztunk, de ezúttal hiányzott a meghittség és a békesség.

– Szóval, hová megyünk?

– Megmutatom neked a kedvenc helyeimet a környéken.

Wooseok hatalmasra nyílt, kételkedő szemekkel nézett rám, amikor megálltunk a park kerítése előtt, és megcsörgette a karom vastagságú láncot.

– Ez zárva van.

– Tudom. Azért fogunk bemászni.

– És nem lenne becsületesebb, veszélytelenebb és erkölcsösebb inkább visszajönni nappal?

– Éjszaka szebb, és amit mutatni akarok, az éjszaka igazán szép.

Én mentem előre, mert úgy gondoltam, erősebb vagyok nála, de aztán alig bírtam felhúzni, és elhatároztam, hogy komolyan elkezdtek edzeni, ez így nem maradhat. Wooseok csillogó tekintettel figyelte a megvilágított ösvényt, a kivilágított pavilont, a pavilon körüli mesterséges tavacska felfelé törő vízsugarait.

– Ha zárva van, miért nem kapcsolják ezt le? És miért nem kapcsolják fel, amikor még nyitva van?

– Zárt eseményeket szoktak itt tartani, céges csapatépítőket, esti esküvőket, vannak, akik kibérlik romantikázni. Nagy pénzeket kérnek érte, és valószínűleg azért megy még, mert várnak még ide fizetős vendéget.

– Hogy te miket tudsz! – ámuldozott Wooseok, és belemártotta a kezét a tóba.

– Gyere! – intettem a fejemmel, és elvittem a kedvenc helyemre, a rózsalugasba, ahol általában az esküvőket tartották.

A rózsákat felfuttatták a fémre, és a zöld indákhoz hozzáfűzték az égősort, így úgy nézett ki, mintha a rózsafejek közé szentjánosbogarak bújtak volna el. Wooseok tátott szájjal nézte a félkörívet, emlékeztem rá, hogy érdekelték a mitikus virágok, és ezzel a kis trükkel ez a halom rózsa pont úgy nézett ki, mintha egy tündekert kapuja lenne.

– Ez gyönyörű – súgta elérzékenyülten.

– Te vagy gyönyörű – csúszott ki a bók a számon, és éreztem, hogy hibát vétettem.

– Már nem vagyok az – fordította el a fejét a lugastól Wooseok, és lenyelte a keserűségét.

– Mindig az leszel – kaptam utána, de éppen csak hozzáértem a karjához, és már el is kaptam a kezem. – Én mindig szépnek látlak.

Nem számítottam rá, hogy Wooseok elsírja magát, se arra, hogy szorosan megölel. Pár pillanatig nem is tudtam mit kezdeni vele, csak álltam ott lefagyva, aztán óvatosan viszonoztam a szorítást, és próbáltam úgy védeni, hogy közben ne érezze magát bezárva.

– Miért nem jöttél? Miért hanyagoltál el? – szórta vádjait a pulcsimba.

– Féltem, hogy nem akarsz látni.

– Miért ne akarnálak?

– Mert…talán… hozzám kötnéd, ami történt. Korábban csak én értem hozzád máshogy.

– Hülye vagy – mondott véleményt rólam Wooseok, és letörölte a könnyeit. – Nagyon hiányoztál, és legszívesebben megvernélek, hogy egy ilyen baromság miatt nem kerestél.

– Bocsánat. – Ennyit tudtam kinyögni.

Nem maradhattunk sokáig a parkban, a biztonsági ember bármikor ránk találhatott, tovább kellett állnunk, és ezúttal Wooseok húzott át engem a másik oldalra. Neki sokkal jobban ment.

Elvittem arra a helyre, ahol korábban még biztos nem járt, egy éttermi negyedbe, ahol egymást érték a streetfoodos standok, gazdagok oda nem jártak. Wooseok kíváncsian forgatta a fejét az utcán, hol az egyik árus portékája érdekelte, hol a másiké, végül étellel megrakodva tartottunk az eredeti célállomásra, az alacsony épületek tetejére.

A város ezen része messze esett a felhőkarcolóktól, a sok fény és az ég felé nyújtózkodó épületek szinte egy másik világnak tűntek. A gőzök és halovány utca lámpák festettek csak színt ezen környék éjszakai festményére, és Wooseoknak nagyon tetszett ez az ismeretlen árnyjáték.

Meséltem neki egy kicsit az apámról, és a kifőzdéről, ahol dolgozott, ott is mindig a tetőn lógtam, a magasról néztem a szegényes utcánkat, a sok szegénységtől megfeketedett embert, a kilátástalan kis egérszerű alakokat, és ott, a magasban úgy éreztem, feléjük kerekedhetek. Kitörhetek onnan, más lehetek, eljuthatok oda, ahol a felhőkarcolók vannak a messzi-messzi távolban, tőlünk tényleg elérhetetlennek tűntek Seoul csillogó fényei.

– Mikorra kellene hazavinnem téged?

– Nem akarok hazamenni. Inkább én is elviszlek valahova.

Wooseokkal tartottam, és meglepett, hogy az állomás felé mentünk. Látszott rajta, hogy nem igazán tudja, hogyan működik a rendszer, így odakísértem a térképhez, és segítettem neki kitalálni, hogy melyik vonat visz el minket oda, ahová menni szeretne. Sokat utaztunk, lehet, volt egy óra is, és amikor leszálltunk, ismeretlen területre kerültünk. Wooseok az internet segítségével navigált el minket a kétemeletes, amerikai építésű nyaralóhoz. Elég jól nézett ki, már csak a luxusautó hiányzott a kertjéből.

– Ez a tiétek?

– Igen, de már rég nem jöttünk ide. Gyerekként sokszor töltöttük itt a nyarat Jinhyukék családjával közösen, aztán középsulis korunkban inkább külföld lett az új úti cél.

A házon meglátszott, hogy nem használták, le volt kapcsolva az áram, és Wooseokkal nem sikerül kitalálnunk, hogyan üzemeljük be, így gyertyákat gyújtottunk, és étel helyett azokat a snackeket ettük, amiket az állomáson vettünk az automatából. Wooseok egy időre eltűnt a pincében, aztán egy üveg borral tért vissza, aminek üvegén vastag por állt, de amikor kinyitottuk, és borospohár hiányában vizes pohárból megkóstoltuk, jó íze volt.

A hatalmas ablakokon beömlött a kinti fény, de már túlságosan hajnal volt ahhoz, hogy a hold jól érvényesüljön, inkább csak az utcai lámpa vetült ránk, de nem panaszkodhattam. A bor a fejembe szállt, elálmosított, de közben nem akartam aludni, ameddig csak lehet, osztozni akartam Wooseokkal abban a különleges pillanatban.

– Moobinie, csókolj meg! – szólalt meg hirtelen Wooseok, és először azt hittem, rosszul hallottam, amit mondott, de aztán megéreztem az ujjait a nyakamon, és a félszeg húzást lefelé.

– Hyung, ez… Nem biztos, hogy jó ötlet.

– Szeretném. Kérlek… – Nem bírtam, ha könyörög.

Féltem, hogyha megérintem az ajkát az enyémmel, a pillanat összetörik, csontig ható szúrós keserűség árad szét a testünkben, megundorodik tőlem, én elundorodom magamtól, és a csodálatos esténk romokká foszlik szét.

Nem ez történt. Wooseok csókja bor ízű volt, édes és mámorító, és ezúttal nem én, hanem ő kért először bebocsátást, és én megadtam neki. A teste az enyémnek simult, a karjai a nyakam köré fonódtak, az ujjai a hajamba túrtak, és azt hittem, álmodom.

Amikor elváltunk egymástól, és mélyen a szemébe néztem, rájöttem, hogy nem részeg. Kicsit talán becsiccsentett az alkoholtól, de koránt sem lehetett arra fogni, ami történt. Nem értettem, mi változott.

– Hyung…

– Ne mondj semmit! Maradjon ez így! – súgta a számra, és újra megcsókolt.

Elvesztünk a pillanatban, Wooseok valamikor, valahogyan a szőnyegre került, én fölötte támaszkodtam, és csókolóztunk. Csókolóztunk, amíg meg nem untuk, amíg el nem fáradtunk.

Hajnalodott, a napsugarak bekúsztak az éjszakai leplünk szövetébe, és elhozták a reggelt, ami egy új nap kezdetét jelentette. Wooseok a karjaimban pihent, de nem bíztam el magam, ami éjjel történt, ott maradt, a fény világában a problémák és a kétségek is újra előléptek, de a szívemben és az emlékeimben megtartottam azt az éjszakát vigaszul. Wooseok képes volt szeretni, nekem csak ennyi kellett.