My Precious! - 14. fejezet: Egy-két lépés előre

Wooseok:

Amikor Jinhyuk felvetette, hogy menjünk el bulizni, nem gondolkodtam sokat, vágytam már arra, hogy kikapcsoljak. Az, hogy Donghant is elhívjam, drága barátom remek ötlete volt, konkréten rongyosra rágta a fülemet, hogy „bulizzunk már együtt egy hírességgel, ez mekkora menő!”. Szerintem Moobin is számíthatott hírességnek, de ha Jinhyuk egyszer valamit a fejébe vett, arról maximum csak Seungwoo tudta lebeszélni. Ha pedig Seungwoo, hihetetlen, hogy azok ketten mennyire egymásra találtak, Jinhyukot egy hangyányit sem zavarta, hogy egy férfi van az oldalán, olyan könnyen vette, mintha csak egy új hajstílust újított volna be, egyáltalán nem rázta meg a világról alkotott elképzelését, pont ugyanolyan maradt, mint volt. Nem értettem, hogyan csinálja, szerintem ez hatalmas váltás az ember életében, de Jinhyuk csak folyamatosan azt hajtogatta, hogy úgy szereti Seungwoo-t, ahogy van, és a személyisége olyan csodálatos, hogy nem is hiányoznak neki a feszes, kerek mellek, és egyéb női testrészek, amiket volt szíves mélyrehatóan példázni nekem.

Moobin hihetetlen változásokon tudott átmenni, ha dolgozni, vagy bulizni ment, a smink magabiztossá, éretté és vadítóvá tette, miközben tudtam, hogy azokon a napokon, amikor kócosan kell ki az ágyból, vagy vágyakozva szemléli a hűtőben a bontatlan doboz epret, a világ legaranyosabb kistestvérének tűnik.

Egy olyan szórakozóhelyet választottunk, ami nem fosztja ki teljesen a pénztárcánkat, de megfelel arra, hogy szégyenkezés nélkül elhívjunk oda egy hírességet. Donghan pontosan úgy nézett ki, mint akkor, amikor először találkoztam vele, a fekete haja besütve, a szemhéján barnás-arany smink, a szeme pedig zöldes árnyalatú – ez biztos, hogy nem a sajátja volt. Moobin szemszínét soha nem változtatták meg, még a fotózások alatt sem, amit meg tudtam érteni, hiszen gyönyörű, mélybarna tónusai vannak, amik melegséggel és kedvességgel telnek meg, ha rám néz, de ugyanakkor tud hűvös, távolságtartó és kissé arrogáns is lenni, ha valamivel nem ért egyet.

Moobinon látszott, hogy odáig van Donghanért, persze nem vonzódással, csak amolyan kollegiális bálványozás szinten. Donghan csak mosolygott azon, hogy a fiatalabb körülötte zizeg, és Moobin majdnem elájult a tudattól, hogy Donghan látta már az egyik korábbi fotózását.

– Szerintem tehetséges vagy, ráadásul idol voltál, ez jól mutat az önéletrajzodban. Miért nem próbálsz meg bejutni egy nagyobb céghez? – kérdezte egy whisky mellett.

– Mondjuk úgy, hogy van pár rosszakaróm – kozmetikázta Moobin a tényt, hogy a volt szeretője aláássa a karrierjét.

– Ha szeretnéd, beajánlhatlak a cégnél, ahol dolgozom. Egy kínai vállalkozás itteni kirendeltsége, korrektek és figyelembe veszik, ha valamit nem akarsz megcsinálni. Luhant talán ismered, ő a leghíresebb modelljük.

– És mit kellene tennem érte? – sütötte le kissé a tekintetét Moobin. Még mindig nem tanulta meg, hogy vannak a világon kedves és önzetlen emberek.

– Semmit – rázta meg a fejét Donghan, a tekintetébe együttérzés költözött.

Nem voltam része a modellvilágnak, nem tudtam megítélni, mennyire nyíltan mennek ott a „kanapés” döntések, de Donghan nem firtatta tovább a dolgot, csak mesélt a cégről, hogy Moobin kedvet kapjon a csatlakozáshoz. Az elmondása alapján tényleg rendes vállalkozás volt, Moobinnak pont ilyen közösségre volt szüksége, ahol támogatják, bátorítják, és nem használják ki.

– És neked mi volt olyan, amit akartak, de visszautasítottál? – kérdezte félve Moobin, a keze az enyém mellett nyirkos és hideg volt.

– Rózsák. Gyűlölöm a rózsákat. Soha, semmilyen körülmények között nem vagyok hajlandó olyan fotózáson részt venni, ahol rózsákkal kell pózolnom. Már csak a látványuktól rosszul vagyok.

Eszembe jutott az a férfi, akinek gyönyörű rózsák nyíltak a kertjében, és aki engem is lefotóztatott, ki tudja, milyen célból. Ő volt az, aki felbérelte Moobint, hogy férkőzzön a közelembe, és habár azért hálás vagyok a sorsnak, hogy Moobin a barátom lett, a körülményekkel nem voltam kibékülve. Ki tudja, miket kért Moobintól még az az alak, mennyi ideig tartotta közel magához, hányszor csapta be és használta ki. Vajon az a fiú önszántából volt vele? – ugrott be a kép a vöröshajú fiúról, aki az erkélyről szemlélte a fotózást. Egyszerre volt gyönyörű, mint egy porcelánbaba, és éppen ezért ijesztő és furcsa is.

Jól telt az este, már furcsálltam is, hogy nem történt semmi galiba, amikor egyszer csak sikongatás kezdődött Donghan körül, és amikor odamentem, hogy megnézzem, hányan támadták le, egy ismerős arcot fedeztem fel a hölgykoszorúban.

– Hyeeseok, te meg mi a francot keresel itt? – rivalltam rá a húgomra, és elrántottam Donghan mellől. – Anyáék tudják, hogy itt vagy?

– Oppa, neked egy szót sem kellene szólnod! – kérte ki magának. – Azt hittem, egy csapat vagyunk. Miért nem mondtad el nekem, hogy ilyen közelről ismered Donghan oppát? Hiszen tudod, hogy ő a kedvenc idolom.

– Pontosan ezért…

Kicsit fájt, hogy azt mondta, nem vagyunk már egy csapat, hiszen a húgom volt az én kis szemem fénye egész életemben. Általában a lánytestvérek tűntek úgy, mintha össze lennének nőve, de attól függetlenül, hogy az utóbbi időben elkezdett a fiúkra úgy nézni, ami nekem nem tetszik, még mindig úgy éreztem, közel állunk egymáshoz.

Ettől kezdve, amíg haza nem tudtam paterolni a húgomat, abból állt az este, hogy Donghan kényszeredetten mosolygott a nem várt rajongástól, nekem égett a fejem a testvérem viselkedésétől, Jinhyuk meg jót mulatott az egészen, nem hogy inkább segített volna…

Miután a húgomat taxiba ültettem, még maradtunk egy órácskát, ittunk pár kört, aztán Donghan telefont kapott, és távoznia kellett, Jinhyuk meg már annyira elázott, hogy Seungwoo jobbnak ítélte, ha mi is sátrat bontottunk. Mr. Bulikirály lakására mentünk, lassan már hozzászoktam, hogy a matracon alszom a nappaliban, jól esett éjszakánként, a holdfény takarója alatt Moobinnal susmorogni fontos, és kevésbé fontos dolgokról.

Moobin a kanapén kezdte, és a csuklómat simogatta a hosszú ujjaival, de tudtam, hogy előbb vagy utóbb mellettem fog kikötni, és reggel úgy ébredek, hogy vagy bebugyolál a karjaival, vagy ő bújik szorosan a mellkasomhoz. Nem kellett sokat várnom, hamar lehuppant mellém, és iszonyatosan zavarba hozott a közelsége. Nem szokott ennyire rámenős lenni, talán az ital tette. Éreztem, ahogy a puha, de forró szája a nyakamhoz nyomódik, és nem tudtam eldönteni, hogy csak maradjak mozdulatlan, vagy inkább húzódjak el.

– Nem érzem a pulzusodat, hyung.

– Akkor élőhalott lettem.

– Kizárt, még mindig forró vagy, puha és édes.

Erre nem tudtam mit reagálni, csak hagytam, hogy Moobin a hátamra döntsön, és a mellkasomra tegye a fejét. A haja puha volt és illatos, nem is érződött rajta, hogy használt valamit a formázásra, hihetetlenül jól értette a szépségápoláshoz. Lehet, órákat kellene vennem tőle… Nem tudom miért, de belepirultam a gondolatba, hogy ő a tanár, én meg a diák.

– Hyung, nem vagy élőhalott.

– Mert ver a szívem?

– Azt mondja. Sa-rang, sa-rang, sa-rang. Én is szeretlek, hyung.

– Aludj! – simítottam bele a hajába, és örültem, hogy nem látja, milyen vörös lettem.

Moobin mesterien értette ahhoz, hogyan hozzon zavarba.

Valamikor hajnalban arra keltem, hogy vagy földrengés van, vagy valaki rázogat, és végül az utóbbi nyert, Moobin majdnem kiégette a szememet a telefonja képernyőjével. Eltelt egy kis időbe, hogy lássak is belőle valamit, de aztán el tudtam olvasni a Donghantól kapott sms-t. „El van intézve, felvettek. Holnap gyere be aláírni a szerződést. DH”

– Moobin, ez csodás, együtt dolgozhatsz Donghannal, és végre egy olya céghez kerülsz, ahol megbecsülnek – röppent ki azonnal a szememből az álommadár.

– De ez nem olyan, mintha protekciós lennék? – fancsalodott el.

– Nem. Donghan azt mondta, hogy ez egy korrekt cég, biztosan megnéznék a munkáidat, mielőtt döntöttek. Nem te mondtad nekem egyszer, hogy ebben a közegben fontos az ajánlás? Donghan beajánlott, de nem ő döntött.

– Lehet, igazad van – enyhültek meg kissé a vonásai.

– Akkor ünneplünk! – pattantam fel, és a rózsaszín pizsimben a konyhába totyogtam.

Este annyit ittunk, hogy alkoholt már nem akartam nyitni arra, hogy koccintsunk Moobin sikerére, így egy sokkal jobb dolgot vettem ki a hűtőből. Négy felé osztottam a doboz tartalmát, hogy a másnapos Jinhyuknak egy rossz szava se lehessen, majd a mi tálkáinkat odavittem a matrachoz, és széles mosollyal gratuláltam Moobinnak, hogy új munkahelye lett. Az enyém volt a porcukros verzió, az övé a sima, mert szerinte vétek bármivel elrontani az epret.

– Eper! – Ennyit tudott kinyögni Moobin, és hatalmasra tágult pupillával falatozni kezdte a gyümölcsöt. A mozdulataiból látszott, mennyire vissza kell fognia magát, legszívesebben befalná az egészet, de a jó dolgokat nem szabad gyorsan elfogyasztani, ki kell élvezni.

Mosolyogva figyeltem, ahogy boldogan falatozik, és észre sem vettem, hogy közelít, teljes meglepetésként ért, amikor a szája az enyémhez ért. Egy apró puszi volt csak, szinte azonnal elhúzódott, de nem ment túl messzire, Moobin sosem szerette feladni könnyen a kettőnk meccsét.

– Ez mi volt? – pislogtam zavartan, és éreztem, ahogy az arcom kezdi felvenni az eper színét.

– Puszi. Az eper még finomabbá teszi a szádat.

– Úristen, ne mondj már ilyet! – csaptam a vállára, de Moobin csak mosolygott, és újra a számra tapadt, ezúttal már sokkal határozottabban, csókszerűen.

Nem húzódtam el, hagytam, hogy a karjaiba zárjon, de nem csókoltam vissza, nem tudtam, nem akartam, vagy nem mertem, ezt abban a pillanatban nem tudtam eldönteni. Moobin csak nevetett a bénaságomon.

– Hyung, úgy jó csókolózni, ha te is csinálod.

– De én… – habogtam. Nem találtam a szavakat.

– Vagy menjünk be a fürdőbe? Ott úgy is szereted…

Kedvem támadt megölni, de ekkor a szája újra lecsapott, és igaza volt, az eper még édesebbé tette az egészet, lehunytam a szemem, és egy aprócskát megmozdítottam a számat. Ha így voltunk, ha nem láttam, hogy Moobin fiú, csak éreztem az érintéséből, a csókjából, hogy mennyire szeret, jól esett. A gond mindig akkor kezdődött, amikor kinyitottam a szememet, és realizáltam, hogy egy fiúval csinálok illetlen és számomra idegen dolgokat. Ezúttal is ez lett, de már gyakorlott voltam abban, hogyan hárítsam Moobin próbálkozását úgy, hogy azzal a legkevesebb fájdalmat okozottam neki. Ezúttal az eper is a segítségemre volt, tökéletes figyelemelterelésnek bizonyult.

Jinhyuk:

 

Seungwoo kitartóan meg volt rám sértődve a hülyeségem miatt, de ez nem olyan igazi sértődés volt, hanem csak olyan „tudd, hogy hol a helyed” attitűd, amivel elérte, hogy ne bízzam el magam, és továbbra is teperjek a bocsánatért. Ha kívülről tekintettem magunkat, a hülye is láthatta, hogy nem vagyunk rosszban, átöleltem, puszilgattam a nyakát, iszonyatosan közel voltunk egymáshoz, és egy ágyban aludtunk, nem száműzött a padlóra.

A véremben tomboló alkohol, hormonok és szerelem koktélja persze nem könnyítette meg a dolgomat, hiába mondta Seungwoo, hogy várni akar a szexel, én nem tudtam visszafogni magam. Hiba volt elkezdeni, tudhattam volna, hogy elég egy csók, hogy fellobbanjon a láng, és utána már túlságosan is hajtani fog a szenvedély. Mégsem akartam fájdalmat okozni neki, megbántani, vagy úgy tenni, mint egy önző fasz, úgyhogy amikor már lekerült rólunk a ruha, egy új opciót ajánlottam fel neki.

– Mi lenne, ha fordítva csinálnánk?

– Úgy érted, hogy…?

– Úgy – vágtam rá. – Most mi van abban? Te is így szoktad, ha együtt vagyunk, és úgy vettem észre, nagyon élvezed…

– De az első nem olyan jó, mint utána.

– Egyszer el kell kezdeni – rántottam meg a vállamat, majd magamra húztam Seungwoo csodás, izmos, kívánatos testét. – Taníts, óvó bácsi!

– Úristen, ne mondd ezt! – döntötte a homlokát a kulcscsontomnak. – Így úgy hangzik, mintha pedofil lennék.

– Akkor hogyan szólítsalak? – simítottam végig a gerince vonalán, amibe édesen beleremegett.

– Seungwoo – motyogta megsemmisülten, és apró csókot nyomott a vállamra. – Vigyázni fogok rád.

Nem kellett mondania, tudtam, Seungwoo a légynek sem ártana, vagy legalább is, nem szándékosan. Mert azt tudtam, hogy milyen erő lakozik benne, hiába tagadta annyira, hogy az első találkozásunk éjszakáján nem rúgott olyan erőset a tolvajba, hogy abban baja legyen. Szerintem még azóta se heverte ki csórikám, de Seungwoot bizonyos dolgokban nehezen lehetett meggyőzni.

Nem csináltam nagy dolgot abból, hogy milyen felállásban csináljuk. Nem lettem kevésbé férfi attól, hogy ő dugott meg engem, ahogy ő sem az amiatt, mert általában ő adja oda magát nekem. Mindketten férfiak vagyunk, ugyanazon a szinten állunk, ez csak arról szól, mi esik éppen jobban. Seungwoo sosem mondta nekem, hogy szeretne cserélni, de én ki akartam próbálni, milyen az, ha rá vagyok utalva. Ő annyira csodás, érzéki és gyönyörű volt akkor, amikor alattam sóhajtozott, kíváncsi voltam, milyen, ha határozott, megfontolt és talán egy kicsit vad.

– Fájni fog – figyelmeztetett ismét, hogy kihátrálhassak, ha még szeretnék.

– Nem fog. Eldöntöttem, hogy nem fog.

– Szörnyen makacs vagy – csóválta a fejét, és mély csókot adott.

Nem mondom, hogy nem volt furcsa, hogy olyan helyen van a keze, ahol senki keze még nem járt, és igaza volt abban, hogy elsőre ez nem valami isteni érzés, de kárpótolt a látvány. Seungwoo teljesen másmilyennek tűnt, de mégsem volt idegen, csak egy új oldalát láthattam, amiért hálás voltam, hogy megmutatta. Egész végig nagyon gyengéd és odafigyelő volt, a legkisebb fájdalmam is úgy fájt a lelkének, mint az én testemnek. Hihetetlen, de ha lehet, még a korábbinál is jobban belezúgtam, egy igazi angyalt sikerült szeretnem magamnak. Nem lehetettem elég hálás a sorsnak, hogy összehozott vele. Mekkora barom lettem volna, ha elszalasztom őt, és úgy csinálok, mint Wooseok, rágom magam a semmin. Neki is hatalmas mákja volt a saját lovagjával, más nem lett volna olyan kitartó, mint Moobin. Nagyon reméltem, hogy az élet kereke valami jót tartogat a számukra, és Wooseok végre belátja, hogy nem az a lényeg, hogy mi van Moobin lába között, hanem az, hogy mi, illetve ki van a szívében.