Álmaink nyara (Hongjoong x Jongho)

Jongho:

A szüleim nem értették, miért nem töltöm együtt az időmet a klubtagokkal, a sporttagokkal, azokkal, akiket ők a barátaimnak gondoltak, én viszont nem. Ebben a világban, amiben ők olyan könnyedén és fesztelenül boldogulnak, számomra megterhelő. A felrajzolt mosolyok hamisak, a kedves szavak mögött érdek bújik meg, a kapcsolatokat a pénz, a hatalom és a közös siker reménye élteti. Átláttam a képmutatáson, és úgy döntöttem, nem kérek belőle.

Így viszont a magány fojtogatott. És egy idő után kezdett maga alá temetni, nem volt már kedvem semmihez, kelletlenül mentem el edzésre, nem motiváltak a versenyek, a gyorsétteremben irigykedve néztem az őszintén nevető baráti társaságokat.

A szüleimnek azt mondtam, a honlap, amire beregisztráltam, a nyelvtanulást segíti, levelezőpartnerek által gyakorolhatom a koreait, mert bár a szüleim megtanítottak az anyanyelvükre, az írásom csapnivaló volt. Egyes ünnepeket megtartottunk, de nem éreztem koreainak magam, ahogy amerikainak se. Jongho voltam, ennyi.

Olyanokat kerestem, akik a profilkép alapján sportoltak, sportolnak, vagy szeretnek mozogni, hogy legyen közös témám velük. Szándékosan nem kerestem lányokra, nem akartam félreértéseket, nem vágytam szerelmi kapcsolatra, csak az hajtott, hogy találjak valakit, akivel jól megértjük egymást.

Felregisztráltam, kitöltöttem a legfontosabb adatokat, és feltettem magamról egy képet, ahol éppen a parkban pózolok egy focilabdával a kezemben. Próbáltam vidám, fiatalos, energikus fotót választani, amin nem látszik, hogy milyen az anyagi hátterem.

Sokáig nem történt semmi, néztem profilokat, ráírtam a szimpatikus srácokra, hogy szeretném gyakorolni a koreai nyelvet, és remélem, segítenek benne, de nem kaptam visszajelzést. Pár napig kitartottam, az első időkben perceként felléptem, hátha vörösre váltott a kis borítékom, de nem kaptam új üzenetet. Már éppen feladtam volna, amikor egy fiú visszajelzett. Azt írta, még jó is, hogy így alakult, mert ő meg angolul szeretne tanulni. Az elején csak a nyelvekről beszéltünk, rákérdeztem szavakra és ragozásokra, őt az igeidők érdekelték. Nem is tudom, mennyi idő telhetett el, mire kialakult közöttünk a rendes társalgás. Mert Hongjoong tudott angolul annyira, hogy megértsük egymást. Voltak érdekes nyelvi megoldásai, és néha el kellett gondolkodnom, hogy most akkor jelen időben, vagy inkább múltban érti, amit ír, de a kommunikációban az a lényeg, hogy az üzenet célt érjen.

– Mostanában folyton a telefonodat nyomod – jegyezte meg anyukám az egyik vacsorakor.

A hosszú, sötétbarnára pácolt asztalon egy hadseregnek elegendő étel sorakozott, a konyhaszemélyzet a küszöbön várta, mikor vigye el az érintetlen tálakat, és hozza a desszertet, amiből ismételten csak én fogok enni. Apa nem is evett igazán velünk, az asztalnál is üzleti ügyeket intézett, telefonált, e-mailezett, számokat ellenőrzött, inkább csak a kávéját itta, és majd akkor evett, amikor az ügyfelekkel beültek valahová. Anya diétázott, mert sosem volt megelégedve a testével, és felfújt, puffasztott, és mindenhogyan módosított élelmiszernek csúfolt műanyagot fogyasztott.

– A koreai barátommal beszélek – válaszoltam a megrovásra.

– Miért nem hívod meg hozzánk?

Féltem tőle, hogy bemutassam nekik. Hongjoong az egyetlen olyan barátom volt, aki miattam, és nem a szüleim, vagy a szüleim pénze miatt kedvelt, és nem akartam, hogy csalódjon. Ha küldtem magamról képet, mindig gondosan figyeltem rá, hogy a háttér semleges legyen. Nem akartam titkolózni, egyszerűen csak vártam még azzal, hogy megmutassam neki a környezetemet. Hongjoong egy kedves, egyszerű fiúnak tűnt, és féltem, a szüleim ezt a természetességét a szegénységgel és kisszerűséggel azonosítanák. Az emberi értéket ugyanis nem lehet pénzben kifejezni, tehát nem számít.

Hongjoong olyan kérdéseket tett fel, amiket én nem mertem magamnak. Hogy mi a célom az életben? Mit szeretnék csinálni a suli után? Hogyan képzelem a jövőmet tíz év múlva? Ezek a kérdések ijesztőnek hatottak, mert attól féltem, olyan leszek, mint az apám. Csakhogy az, ha átvenném tőle a céget, az ő álma lenne, nem az enyém. Szerettem sportolni, de nem vágytam arra, hogy olimpiai bajnok legyek. Ha őszinte akartam lenni, énekelni szerettem volna. A szüleim viszont úgy ítélték meg, hogy az előadó művészet nem biztos anyagi forrás. Vannak, akiknek bejön, és milliomosok lesznek belőle, de sokan csak tengődnek, meg sem tudnak élni a tehetségükből. Persze, az én esetemben nem is az a lényeg, hogy meg tudok-e élni, inkább az, hogy tudom-e növelni a család alapvagyonát.

Hongjoong a rappet és a hiphopot szerette, én sokszor a balladák felé húztam. Kölcsönösen küldözgettük egymásnak a videóklippeket, élő felvételeket, formáltuk a másik ízlési világát. Én mégis azt szerettem legjobban, ha Hongjoong megmutatta a rappróbálkozásait. Amennyire laikusként meg tudtam ítélni, volt tehetsége hozzá, de a szülei más pályát szántak neki. Azt nem mondta, hogy milyet, de a dalszövegek írása megmaradt hobbinak, és arra, hogy engem szórakoztasson az előadásaival.

Nem is tudom, mi ütött belém, amikor egyik este ráírtam: „Látni akarlak”. Először röhögős fejekkel válaszolt, majd viccelődni kezdett, hogy már repül is, bár a jegyeket majd nekem kell fizetni, mert le van égve. Szinte egész éjjel azt tervezgettük, hogy mikor jön, és mit fog majd itt csinálni, de viccnek vettem az egészet. Amikor egy hónap múlva felhozta, hogy „két nap, és indulok hozzád”, azt hittem, hogy megint csak ugrat. Mivel nem hittem neki, mellékelte a jegyét, képes volt az összes fizetését arra költeni, hogy vegyen egy Amerikába szóló hajójegyet. „És hogyan fogsz visszamenni?” – kérdeztem, mire azt a választ kaptam. „Elszállásolom magam nálatok, és majd a Mekiben összegürizem a visszaút árát.”

Nem kis idegesség kerített hatalmába, amikor realizáltam, hogy Hongjoong tényleg felém tart, és én fel sem készültem a fogadására. Persze egy hajóút nem öt perc, bőven volt időm szólni a szüleimnek, kitalálni, hová vigyem el, mivel magyarázzam, hogy kőgazdag vagyok, és egyáltalán hogyan beszélgessek vele. Már semmiben sem voltam biztos, csak abban, hogy iszonyatosan várom, hogy megérkezzen.

Szombaton kötött ki a hajója, de azt nem mondta, melyikkel jön, azt ígérte, eltalál hozzánk, nem kell elé menni. Egész nap az oldalakat bújtam, de nem igazodtam ki a kikötői oldalakon, mindent jelzett csak azt nem, hogy mikor érkezik hajó Koreából.

Kék, feszülős ingben ültem a verandánkon, a telefonomat szorongattam, és a jeges teámban már régen elolvadtak a jégkockák. Hongjoong nem érkezett még meg, az üzeneteimre sem válaszolt, ha hívni akartam, azt jelezte, hogy ki van kapcsolva. Lassan már kezdtem kételkedni benne, hogy valóban elindult-e. Lehet, hogy csak szívatott, végül is, a jegyen nem volt rajta a neve, csak az annyi, hogy Koreából Amerikába. Minél több idő telt el annál mérgesebb lettem rá, úgy éreztem, hogy becsapott és elárult, legszívesebben kitöröltem volna az ismerőseim közül, de végül nem tettem. Talán volt elfogadható magyarázata arra, miért késett.

– Jonghoo! – kiáltotta egy magas, idegen hang a nevemet, és azonnal talpra ugrottam. Az izmaim megfeszültek, valaki a kertünkben járt, és tudta, ki vagyok. – Nem mondtad, hogy külön standotok van. Ez megspórolja a fürdési díjat – nevetett magas, csilingelő hangon az idegen, és végre sikerült felfedeznem a sziluettjét.

Vékony volt, nem túl magas, és nem volt nála semmi. Csak akkor ismertem rá, amikor kilépett a fénybe. Hongjoong volt az, kissé fáradtan és csapzottan, mindennemű poggyász és érték nélkül.

– Hongjoong, hát te? Mikor érkeztél? És miért nem az ajtón jöttél? Hol vannak a csomagjaid?

– Kicsit viharos volt az utam, elhagytam a bőröndömet, és nagyon nehezen jutottam ide, de megérkeztem – porolta le a ruháját, és beletúrt a hajába, hogy a helyére borzolja a tincseit. A holdfény alatt a platinaszőke haja ezüstösnek hatott.

A haragom mintha soha nem is létezett volna, hellyel és itallal kínáltam, de nem evett és nem ivott semmit, csak ült ott mellettem, a csillagokat kémlelte, és nagyon szomorúnak tűnt. Nem csodáltam, biztos fontos dolgokat veszített el a bőröndjével, de minden tárgyat lehetett pótolni, és én is tudtam neki ruhákat adni. Igaz, hogy az én kisportolt alakom nem egyezik az ő nyúlánkságával, de ahogy néztem, a ruhájának redőiből, ő sem panaszkodhatott hát és karizmok terén.

– Úgy terveztem, ez lesz álmaim nyaralása – dőlt hátra, és a feje alá tette karjait.

– Ne aggódj, az lesz. Holnap például elmehetnénk abba a hamburgerezőbe, amiről annyit meséltem neked. Akkora marhaburgert fogok enni, hogy kidurranok tőle.

– Attól tartok, reggel vissza kell indulnom.

– Hogy mi?! – csattantam fel, és a düh újra elöntötte a testemet. És mégis miből akar visszamenni, ha minden értéke oda lett? Én nem fizetem azt, hogy magamra hagyjon.

– Ne legyél dühös. Muszáj. Fontos dolgom van, halaszthatatlan. Én se így terveztem, de ez a srác közbejött.

A dühöt felváltotta valami más, erősebb, égetőbb és maróbb, a féltékenység ismeretlen fogalom volt számomra addig az estéig. Mióta azt mondta, hogy jön, ezt terveztem, azt akartam, hogy amíg haza nem megy, csak velem foglalkozzon, de ő egyetlen éjszakára akart csak maradni, aztán visszarohanni valakihez, akiről még nem is mesélt.

– Szóval csak azért jöttél, hogy beszélgessünk a holdfény alatt? Ennyi erővel hajóra se kellett volna szállnod.

– Én sem így terveztem, elhiheted. De ahelyett, hogy veszekszünk, inkább érezzük jól magunkat – ajánlotta nevetgélve, de nekem nem volt kedvem vele örülni. Minek örülhetnék? Félre lettem dobva.

Nem tudom, meddig ültünk ott szótlanul, de óráknak tűnt, és Hongjoong nem mondott semmit, csak feküdt a verandán kényelmesen, mint aki végre kipihenheti magát. Legszívesebben otthagytam volna, mégis valami ott tartott. Nem tudom, hogy mi, talán a ragaszkodás, a remény, vagy a barátság, de nem mozdultam, csak vártam, hogy az éjjeli szellő kifújja belőlem a haragot.

– Énekelnél nekem?

Behunytam a szemem, és énekelni kezdtem egy szép balladát, amit az ismeretségünk elején tanultam meg, ezt akartam megmutatni neki, amikor elviszem karaoke-zni, de úgy tűnt, ebből nem lesz semmi. Koncentráltam a dalszövegre, a dallamra, a levegővételre, de így is elérzékenyültem, összeszorult a torkom, és a könnyek végigfolytak az arcomon. Mégsem nyitottam ki a szemem, de valami meleget éreztem a kezemen, Hongjoong hosszú ujjai rásimultak az enyéimre, és már nem is énekeltem, csak ültünk ott, kézen fogva, és vártuk a hajnalt.

Amikor újra kinyitottam a szemem, Hongjoong már eltűnt. El sem búcsúzott, mintha ott sem lett volna, a szüleim az egészből nem vettek észre semmit. Kérdezgettek, mikor jön a barátom, majd ahogy napok teltek el, már azt kérdezték, miért nem jön. Nem mondtam el nekik, hogy fontosabb dolga akadt, hogy meglátogatott egy éjszakára, és azóta sem ír vissza. Nem mondtam el, milyen csalódott vagyok, hogy mennyire haragszom, és hogy újra milyen magányos vagyok. Nem mondtam semmit, becsuktam a szívem ajtaját, és úgy éreztem, többé nem nyitom ki újra.

Aztán egyik reggel jött egy levél Koreából, nekem címezve. A feladó egy ismeretlen nő volt, a levelet koreaiul írták, hullámos karakterekkel, mintha annak, aki írta, remegett volna a keze, néhol a tinta is elmaszatolódott. Mellékeltek hozzá egy nyomtatott, angol verziót, hogy én is megértsem.

Kedves Jongho!

Hongjoong édesanyja vagyok, nem volt lehetőségünk találkozni, de a fiam sokat mesélt rólad. Megkértem a bátyámat, hogy segítsen lefordítani a levelemet angolra, remélem, vissza tudja adni az érzéseimet.

Először a fiamról írnék neked. Hongjoong mindig is jó fiú volt, soha nem nyűgösködött, ha valamit kértünk tőle, rosszállás nélkül teljesítette, nem is sejtettem, hogy nem boldog. Azt hittem, elégedett az eredményeivel, hogy ő is ezt az utat választotta, de miután elolvastam a veled váltott üzeneteit, rájöttem, hogy nem ismertem őt. Nem tudtam, hogy zenélni szeretne, soha nem mondta, még csak utalást sem tett rá. Azt persze láttam, hogy fontos neki a zene, a fülhallgató folyton ott lifegett a kabátján, egyszer majdnem elütötte a busz, mert nem hallotta, hogy rádudál.

Hongjoong jószívű, kedves fiú volt, aki segített a nála gyengébbeknek, megvédte azokat, akik fontosak neki, és tudtam, hogyha felnő, büszke leszek rá. Most is büszke vagyok. Megmentett egy életet, és a sajátját adta érte. Aznap, amikor hozzád indult, a hajójuk viharba keveredett és a víz győzedelmeskedett a vas felett. A legénység mindent megtett, hogy kimentse az utasokat, de egy fiú a kabinban maradt, nem akart menekülni, az apját várta. Hoongjong versenyszerűen úszott, visszament érte, és kimentette, de magát már nem tudta megmenteni. A fiam itt hagyott minket, de tudom, hogy te fontos barátja voltál, így elküldtem neked a zenelejátszóját, és azt az érmét, ami a legfontosabb volt számára. Azt mondta, te is sportoló vagy. Remélem, motiválni fog téged, és képes leszel valóra váltani az álmaid.

Sajnálom, hogy így kellet megismernünk egymást, ha Koreában jársz, gyere el hozzánk, leírom a címünket a levél végére. Ha időd engedi, látogasd meg Hoongjongot is, nagyon szerette a fehér színt, egy liliomnak biztosan örülne.

Úgy rohantam ki a verandára, mint az űzött vad, és összerogytam annál a pontnál, ahol Hongjoong aznap este ült. Ott volt, biztos voltam benne, hallottam a hangját, éreztem az érintését. Megpróbáltam felidézni a szavait, de nem emlékeztem mindenre, túlságosan elfoglalt az, hogy féltékenykedtem egy idegenre, és sértetten éreztem magam, miért nem marad tovább. Hiszen az is csoda, hogy egyáltalán meglátogathatott.

Arra viszont tisztán emlékeztem, hogy azt mondta, annak a fiúnak szüksége van rá. Sokáig tartott, amíg megtaláltam, Koreában kezelték egy szanatóriumban, nem tudta kiheverni a történteket, és vezeklésül, vagy talán a Hongjoong iránti tiszteletemből, Amerikába hozattam. Minden pénzemet arra költöttem, hogy ő jó kezelést kapjon, miközben féltve őriztem Hoongjoong lejátszóját. Az érem, amit az anyukája küldött nekem, az új talizmánom lett, abbahagytam a sportolást, és beiratkoztam egy énektanárhoz. Elhatároztam, hogy valóra váltom a közös álmunkat, és híres énekes leszek. Nem érdekelt többé, hogy mit engednek a szüleim, és mit nem, a saját lábamra álltam, és éjszakánként, amikor a sírás szorongatta a torkomat, kimentem a verandára, és énekeltem a tengernek és a csillagoknak. Reméltem, Hoongjoong bárhol is van, hallja a hangomat.