Álomhajó (San x Mingi)

Mingi:

A nap magasan tűzött az égen, a tarkómon izzadtság gyöngyözött, az eszeveszett hőségtől kissé meglazítottam az ingemet. A sós víz illata bekúszott az orromba, a csizmám alatt nyikorogtak a stég fadeszkái, sirályok rikácsoltak az árbocrúd körül. Hónom alatt a tarisznyában elkeserítően kevés élelem lapult, éppen csak elég kettőnknek a kapitánnyal, nem is tudom, mihez kezdenénk, ha nagyobb lenne a legénység.

– Hát megjöttél végre, matróz! Késtél – bosszankodott a kapitány. Egyik lábát egy kampókat rejtő ládán nyugtatta, távcsövével a messzeséget, vagy az eget kémlelte, ezt nem tudtam eldönteni. Hátra sem fordult az érkezésemre.

– Elnézését kérem, kapitány! Feltartottak.

Nem volt egyszerű dupla adag ételt szerezni, a vendéglős asszonyság nagyon makacsul ragaszkodott a fejadaghoz, be kellett vetnem szívdöglesztő mosolyomat, és némi bókot, hogy megessen rajtam a szíve.

– Mutasd, mit szereztél a bennszülöttektől! Elég jól érted-e a nyelvüket…

A távcső a széles zsebű kapitánykabátba veszett, ahonnét mindig újabb és újabb csodák bukkantak elő. A kapitány varázszsebe olyan eszközöket rejtett, amiket álmodni sem mertem. Fogalmam se volt, honnan és hogyan szerezte őket.

A kapitány feltúrta a tarisznyát, és a tartalmát a padlóra szórta, szerencsére mindent előre becsomagoltam, ismerve a szokásait. Zöldfülű koromban nyugodt szívvel eltettem a süteményt abrosz nélkül, és utána ehettem fel a földről a koszos piskótát.

– Nem sok, nem sok… – vakarta bosszúsan a fejét a kapitány, majd szigorúan rám nézett. – Ma csak fél adagot kapsz!

– Értettem! – csaptam össze a bokámat, mintha a katonaságban szolgálnék.

– Bugyuta… – értékelte a tettemet, és visszatért a táj kémleléséhez. – Készülj! Kihajózunk. Vár minket a tenger!

Megfeszítettem a vitorlát, ami egyedül nem volt könnyű munka, de a kapitány sorra nyírta ki a többi matrózt, mindegy, kit vettünk fel, hamar a cápák martalékává vált. Nekem sikerült életben maradnom, sosem léptem túl azt a bizonyos határt, ami megsértésével az ember hamar a tenger fenekén találhatta magát. Mondhatni, mindenkinek vannak rigolyái, és a hatalom ezeket kötéllé varázsolja.

Ideális időnk volt aznap, ha az izzasztó hőség annak számít, a viharos, életveszélyes tengerből egy időre elegem lett akkor, amikor körülbelül egy hete majdnem rám zuhant az egész árbocrúd. Ki kellett kötnünk egy veszélyes szigeten, hogy megjavítsuk a károkat, a kapitány nagyon rosszul viselte, hogy idegenek járnak a hajóján, az ácsokat félóránként fejbe akarta lőni. Aznap sokkal több bort vedelt, mint az egészsége engedné. A kapitány könnyen lebetegedett, ha valami történt a Dreamshippel, szeretett hajója mintha a lelkének egy darabja lenne, ha megkarcoltam volna a felszínét, biztosan kockákra vág, és úgy szór bele a végtelen, kék temetőbe.

– Kapitány, ideje lenne ennünk, úgy gondolom…

– Én úgy gondolom, hogy nem adtam engedélyt a beszédre, matróz! Fel a kosárba! Kémlelj körbe, jön-e ellenség. Ha biztonságban vagyunk, ehetünk.

Sosem kellett felmásznom a kosár tetejére, elég magas voltam, hogy jól lássak, de így is rettegtem attól, hogy az tömör farúddal valami szörnyűség történik, és velem együtt dönt úgy, hogy feladja a szolgálatot. Az ácsok jó munkát végeztek, vaspántokkal, és fémes kampókkal megerősítették a törések helyénél, de a legutóbbi vihar óta már semmiben sem bíztam.

– Békés a tenger, uram! Ehetünk – kiabáltam le, majd a kötelek segítségével a fedélzetre csúsztam. Amikor először próbáltam, seggre ültem, mostanra már gyakorlottan, biztos talpra érkeztem.

– Ostoba! – pöckölt homlokon a kapitány. – Majd akkor eszünk, ha én parancsot adok rá.

– És ehetünk? – kérdeztem, megdörzsölve a fájó helyet. A kapitányban sok erő bújt meg, akkor is, ha vékonynak és törékenynek tűnt.

– Ehetünk.

Kicsomagoltam az elemózsiát, és sonkás-sajtos-paradicsomos szendvicset készítettem magamnak, de mivel csak fél adag járt, a toronynak nem lett teteje. A kapitány hanyatt dőlt a fapadlón, és csukott szemmel élvezte, ahogy a napsugarak az arcát simogatják. Igazán békésnek tűnt, a világos bőrén nem fogott a nap, hosszú pilláit nem zavarta az enyhe szellő, ami a homlokába bukó fekete tincsekkel játszott. Igazán szép teremtés volt, ki sem nézte volna belőle az ember, hogy milyen zsémbes tud lenni. Szerettem volna megérinteni, ráhajolni az ajkaira, és gyengéden megízlelni őket, de féltem megtenni. Egyszer már csókolóztunk, de akkor csutak részeg volt, és másnap letagadta az egészet. Azóta se tudtam, hogy emlékszik-e.

– Te is egyél, Sanie!

– Tudod, ki neked a Sanie! – förmedt rám, a békés homlokára a rosszállás hullámai rajzolódtak. – Add meg a tisztelet a kapitányodnak, kutya!

– Oké, akkor kapitány úr, egyen, kérem.

– Alma – tartotta felfelé a tenyerét, de a szemét továbbra sem nyitotta ki.

 Belehelyeztem a gyümölcsöt a kezébe, és csendben tovább majszoltam a szendvicsemet. San, az erős fogaival úgy semmisítette meg az almát, mint egy cápa a zsákmányát, és az íze meghozta az étvágyát. Mégsem akart szénhidrátot enni, helyette azonban az összes gyümölcsöt felfalta, és nem hagyott nekem egy szőlőszemet sem.

Miután végeztünk, visszacsomagoltam a maradékot a tarisznyámba, és elkezdtem felmosni a fedélzetet. A kapitány néha készségesen felemelte a lábát, de attól nem riadt vissza, hogy kiemelje, milyen hanyag munkát végzek, és hol hagytam ki – szerinte – fontos pontokat. A kezem majd’ leszakadt, mire végeztem, de olyan tiszta lett a deszkalap, hogy enni lehetett volna róla. Lehet, ezért szórja mindig az ételt a földre? – ért a felismerés, és a helyére támasztottam a felmosót.

A kapitány teste megfeszült, és távcsőt ragadott, majd cifra káromkodásba kezdett.

– Matróz, készülj! Ellenség közeledik.

Az ellenséges hajó a semmiből került elő, a sziklák mögé rejtették el magukat, de a korhadt fa nyikorgása elárulta őket. Régi hajó volt, de még működött, a zászlójukon zöld kígyó tekergett egy kardot ölelve, a kalózruhájuk elütött a miénktől, zöld posztókat kanyarintottak a testük köré. Nekünk nem volt egyen öltözetünk, Sanon a nagy, barna kapitánykabátja volt, az én kék ingemen egy bőrmellény pihent, a nadrágjaink feketék, a csizmáink barnák.

Amint az ellenség első emberei megközelítették a hajót, San lövöldözni kezdett, de nem talált célt, a golyók elkerülték a betolakodókat.

– Matróz, ragadj kardot! Megvédjük az Álomhajót!

Én a hajó helyett inkább a kapitányt óvtam, a hátam mögé toltam, és hagytam, hogy onnan lövöldözzön vaktában, az ellenség nem akarta tönkretenni a hajót, csak elvontatták a legközelebbi kikötőbe. Minket se bántottak, a szajré kellett nekik, nem akartak vért ontani, de a kapitányom megsérült a heves ellenkezésben, megszúrták a karját, szitkozódva fájlalta az egyébként apró sebét.

– Nyomorult vízi patkányok, adok én majd nektek! Rettegni fogjátok a Choi San nevet, kutyák! – fenyegetőzött, és a földre köpött.

Elragadtak tőle, és levitték egy pincébe, engem pedig elszeparáltak. Utáltam, ha nem lehettem vele.

Egy előkelőség irodájába vittek, kényelmes bőrfotelek és selyemposztók közé. A kihallgató orrán egy cvikker pihent, láttam már ilyet korábban, azok használtak, akik nem láttak jól. Szigorú, szikár úr volt, idős, talán az apám is lehetett volna, komoly ábrázatán értelem fénylett, de ahhoz nem volt elég okos, hogy engem átejtsen. Információkat akart, főleg a kapitány zsákmányairól, biztosan újabb pletykák keltek szárnyra a rablásairól, és az áru lefoglalásából akart meggazdagodni a kukkeres. Makacsul hallgattam, egy morzsányit sem tudtak kiszedni belőlem, nem adtam fel a főnökömet – főleg, hogy fogalmam sem volt róla, miket rejteget a hajón.

Bántani nem bántottak, de durván taszítottak vissza a fedélzetre, az ég útközben beborult, mintha igazodna a kapitány hangulatához. A hajónkat kifosztották, elvitték a paplanunkat, a párnánkat, a fekhelyünket feldúlták, és minden elrejtett eszközt elkoboztak. Az ételünk csak azért maradt meg, mert a tarisznyát végig magamnál őriztem.

– Kiraboltak. Elvitték a fegyvereinket, amiket az életemet kockáztatva csentem el a vásári parádén, de a kincset nem találták meg – összegezte a helyzetünket a kapitány. Feldúlt volt, fel s alá járkált a fedélzeten, és az arany érmeket csörgette a zsebében. – Csak úgy tudtam elkerülni a kötelet, hogy lefizettem ezeket a férgeket, de vissza fognak jönni. Ha nem ők, akkor mások, akiknek a fejem kell. Mingi, vízre kell szállnunk, és tovább haladunk. Nem állhatunk meg, amíg el nem érünk Wonderlandbe. Ott nyugtunk lesz.

Felkészítettem a hajót az indulásra, és elindultunk a viharfelhők felé. Már majdnem fél éve kezdtük meg utazásunkat Wonderland felé, de amikor már a közelébe érkeztünk volna, mindig valami eltérítette az utunkat. Egyszer egy vízi szörnyeteg támadt ránk, hatalmas csápjai voltak, és mérgező gőzt fújt szét a hajón, majdnem oda vesztünk, három napig kellett sikálnom az ágyneműket, hogy kijöjjön a szag. Máskor elhurcoltak minket a bennszülöttek, amikor óvatlanul kikötöttünk egy ismeretlen szigetet, Sant egyszer egy erős, ragadós vírus fertőzte meg, amitől másfél hétig ágynak dőlt, és én alvást mellőzve ápoltam őt. Ebbe annyira kimerültem, hogy amint felépült, én betegedtem le, és a vártnál tovább maradtunk egy fogadóban.

Hosszúra nyúlt az éjszaka, a kapitányt rémképek gyötörték, szirének énekét hallotta, és vízbe akart ugrani. Magamhoz kötöttem, hogy ne csináljon hülyeséget, és borral itattam. Hajnalra annyira elkábult tőle, hogy ülve elaludt, de az álma nem volt nyugodt, kiabált, kapálózott, és segítségért könyörgött. Mindig ugyanazok a rémképek gyötörték, hogy vízbe fúl, pedig egy kalóznak a víz volt a második kedvese, az első a hajója.

– Mingi, csókolj meg! – nézett fel rám esdekelve a kapitány, amikor hirtelen magához tért, és én készségesen teljesítettem a kívánságát.

San ajkai cserepesek voltak a szárazságtól, így gondosan benedvesítettem őket, és az izzadt tincseibe temettem az ujjaimat. A teste lángolt, a zaklatottság ismét lázzá alakult a testében, de ez ismerős hő volt, reggelre mindig alább hagyott.

San az ingembe kapaszkodott, úgy húzta feljebb magát, és eldöntött a pamlagon. Ő akart irányítani, és én hagytam neki. A nagy tenyeremmel a nyakát, majd a hátát simogattam, de a kabátot nem vettem le róla, attól sosem vált meg. Helyette feltűrtem a pólóját, és úgy csókoltam végig a hasán, majd a mellkasán, egy kicsit sem zavart, hogy már szinte a mellkasomon ült. Mégis, amikor lecsúszott az ágyékomra, és ott kezdett körkörösen mozogni, rájöttem, hol is van igazán a helye.

Vadul téptem az ajkait, kielégülésre éhezve rángattam le róla a nadrágot, majd toltam le a sajátomat is. Nem akartam durva lenni vele, de eszemet vette a vágy, és foltokat hagytam a nyakán.

– Használd ezt! – nyomott a kezembe egy krémes tégelyt, tényleg feneketlen volt az a zseb.

Odafigyelve minden mozdulatomra készítettem fel magamra, San jól tűrte a tágítást, és kéjesen nyöszörgött a fülembe, az egekig korbácsolva a vágyaimat. A szeretkezésünk szenvedélyes és gyors volt, őrültek módjára hajszoltuk a kielégülést, San hangját messze vitte a víz, a vihar elült már, és mozdulatlanul pihent a hajónk a tükörsima tengeren. Csak az ágyunk ringott, ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre hatoltam San testében, és végre sikerült elérnem, hogy felsikítson, majd kimerülten dőljön rám. Nekem se kellett sok, pár lökést követően engem is magával ragadott a tűzvihar, és torokból felmorranva engedtem ki a visszatartott levegőt. A hártyás batyut, ami felfogta a testnedveimet, egy rongyba csomagoltam, és a szemétkosárba hajítottam. San a bortól, és a kielégüléstől ködösen motyogott a nyakamba.

– Megint hallottam a fiú hangját. Amikor a börtönbe zártak azok a mocskok, és kínoztak, azt mondta, minden rendben lesz, ki fogunk jutni. Megint igaza lett. Egyszer elérünk Wonderlandbe.

Összeszorult a torkom, és próbáltam visszafojtani a könnyeimet, de nem jártam sikerrel, így inkább San fejét öleltem a mellkasomhoz, hogy ne lássa, sírok.

Több mint fél éve történt a hajóbaleset, amiben San apja életét vesztette, és ő is majdnem a hullámsírba veszett. San apja hajóskapitány volt, ezért imádta San annyira a hajókat, és a tengert. Aznap azonban nem az apja állt a kormány mögött, ugyanolyan vendég volt a fiával a fedélzeten, mint bárki más. Amerikába tartottak, születésnapi ajándékként Disneylandbe készültek, San ezt kérte tőle ajándékba. Nem tudni, mi hibásodott meg a hajón, de a vihar, amibe kerültek, csak rontott az esélyeiken. San apja felment segíteni a kapitánynak, aki rosszul lett az ijedtségtől, és a hajó percekig irányíthatatlanul hánykódott a magas hullámokon. San a kabinjában maradt, várta vissza az apját, nem törődve a vészjelzővel, makacsul az ágyán ült. A személyzet esküdözött, hogy próbálták kirángatni, de annyira ellenkezett, hogy végül ott hagyták. Vészhelyzetben kevés ember törődik másokkal, mindenki a saját életét menti. Vagyis, majdnem mindenki.

Hongjoong visszament, hogy megmentse Sant. Pontosan nem tudjuk, hogy mi történt odalent, mert San csak részlegesen emlékszik az őrült harcra a megállíthatatlanul betörő vízzel, Hongjoong pedig már nem tudja elmesélni. Annyi biztos, hogy valahogy kiúszott Sannal, magához kötözve a fiút, de amikor megtalálták a vízi mentők őket, San sokkos állapotban kapaszkodott egy mentőgyűrűbe, és Hongjoong arccal lefelé feküdt a vízen. Nem tudni, mikor fulladt meg, de csoda, hogy a teste nem húzta le Sant a mélybe. Nem ismerték egymást, soha nem beszéltek egy szót sem, de Hongjoong versenyúszóként úgy gondolta, elég ügyes és erős ahhoz, hogy kimentsen valakit. Igaza volt, csak saját magát nem tudta kimenteni. Ahogy San apja is megmentette rengeteg életet, de ő a kapitányi kabinban veszett.

San nem tudott felépülni az esetből, hiába kezelték már több módon, egyszerűen nem akart túllépni azon a napon. Az a túlméretezett barna kabát, amit mindig magára vett, az apja hajóskabátja volt, akárcsak a távcső és a pénzérmék. San fél éve került ebbe az amerikai szanatóriumba, ahol közösségi gyakorlatot végeztem, és amikor bementem hozzá, engem nem akart „lelőni”. Talán azért, mert beszéltem koreaiul, a bizalmába fogadott, és a „bennszülöttek”, azaz az amerikai orvosok és ápolók ellen a legnagyobb szövetségévé váltam. Az orvosok azt mondták, hogy mióta együtt játszok Sannal, és különböző kalandokat élünk meg, az állapota javulni látszik. Az egész szobáját átrendeztük, az ágya volt a Dreamship, a padló a tenger, a baldachin az árbocrúd, a függöny a vitorla. A falakat égkékre festettük, az ablakon áramlott be a napfény, igaz, a rácsok megszűrték. Előírás volt, hogy mivel az emeleten vagyunk, és San nem beszámítható, muszáj lezárni a kivezető utat, nehogy egyik éjjel, amikor nem vagyok mellette, kiugorjon.

Az orvosok szerint, ha San eljut a képzeletbeli Wonderlandbe, feldolgozza a történteket, de mindig közbe jött valami. Akárhányszor úgy tűnt, hogy kiköthetünk, San mindig kitalált valamit. Zátonyra fogunk futni, örvények vesznek körül, bármi, ami megakadályozza, hogy lehorgonyozzunk, és elfogadja, hogy az apja és Hongjoong is meghalt aznap, ő pedig elvesztette minden értékét.

Sant néha leengedik a kantinba enni a több beteghez, olyankor azt játsszuk, hogy megszállunk egy fogadóban, de rendszerint összelopkodott minden mozdíthatót a konyhapultból, emiatt szálltak meg minket ma is az „idegenek”, és forgatták fel a cuccainkat. San a kezeléseket úgy élte meg, mintha börtönbe vetnék, és kínoznák, pedig senki egy ujjal sem nyúlt hozzá, csak megmérték a vérnyomását, vért vettek tőle, egyszerűen szólva vizsgálták. Azt már megfigyeltük, hogyha extrém pánikba kerül, képes fulladásos tüneteket produkálni, és iszonyatosan felmegy a test hője, ilyenkor azonnal meg kell kapnia a nyugtató főzetét. Mivel azonban soha nem fogadna el a „bennszülöttektől” orvosságot, beletöltöttem egy kulacsba a folyadékot, és azt mondtam neki, bor.

A közösen eltöltött idő összehozott minket, beleszerettem, és valamilyen szinten ő is kedvelt engem, de a képzeletbeli beosztás, hogy ő a kapitány, én meg a matróz, nem engedte, hogy ezt bevallja. Féltem tőle, mi lesz, ha felépül, és rájön, hogy nem szeret, de elég fontos volt ahhoz, hogy magam elé helyezzem. Azt akartam, hogy meggyógyuljon, és teljes értékű életet tudjon élni. Ha ez azzal jár, hogy el kell veszítenem, hajlandó voltam rá.

– Mingi… – motyogott San a fülembe. Már az álom határán járt. – Te is jössz velem Wonderlandbe, ugye tudod?

Reméltem, hogy valóban így lesz.