Álmaim tengerén én vagyok a kapitány (Hongjoong x Jongho, San x Mingi)

Hongjoong:

A mélymályva égre aranyszínnel pettyezték fel a csillagokat, a szélben lágyan fodrozódott a sötétkék tenger, a csónakom lassan haladt előre, bár nem tudtam hová tartok. Amikor kinyitottam a szemem, az idő, a színek még újnak hatottak, és vártam, hogy kisüssön a nap, fény fakítsa ki a mély tónusokat, de nem történt semmi. Napok teltek el vagy hetek, hónapok vagy évek, nem tudtam megítélni, minden állandónak hatott. Néha a szél alább hagyott, akkor csak egy helyben álltam, és vártam, hogy történjen valami, sirályokat még hírből sem hallottam.

Az ébredést követően még biztosra tudtam, hogy Hongjoongnak hívnak, hogy valahová tartok, ami izgalommal tölt el, és kellene lennie valaminek nálam, ami négyszögletű, kemény, és a zsebemben szoktam tartani, de a nevére nem emlékeztem. Aztán, ahogy telt az idő, egyre fakultak az emlékeim és a tudásom a világról, már nem bírtam felidézni a családomat, azt se tudtam volna megmondani hány éves vagyok, a folyton ugyanolyan táj mintha kiradírozta volna az elmémet.

A legjobb a csend zavart, így néha belenyúltam a vízbe, hogy némi zajt keltsek, de miután egyszer majdnem behúzott magához a tenger lakója, úgy döntöttem, nem kopogok neki oktalanul. Egy fiú volt a vízben. Szomorúszemű, ijedt, halvány arcú fiú, vékony szemekkel, éles vonásokkal, és folyton felém nyúlt. Nem tudom, hogyan tudott lélegezni a víz alatt, azt sem láttam, hogy a lábával kalimpálna, hogy a felszín közelében maradhasson, inkább, mintha csak repült, vagy inkább lebegett volna a vízben. Furcsa volt. Néha felnyúlt a felszínre, megragadta a kezem, és összemértük az erőnket. Hogy én akartam őt kihúzni, vagy ő behúzni engem magához, azt még nem döntöttük el, de kezdtem megkedvelni. Hozott valami változatosságot az egysíkúságba.

Hiába vett körül víz, nem tudtam inni belőle. Ha merni akartam a tenyerembe, kifolyt belőle, mire a számhoz emeltem volna, semmissé vált, aztán rájöttem, hogy igazából nem is vagyok szomjas. Csak egy reflex volt, olyan, mint az izgatott várakozás, hogy elérjek valahová, egy idő után alább hagyott.

A szél ritkán, nagyon-nagyon ritkán egy földöntúlian szép, égies hangot hozott felém, olyankor a szívem megmelegedett, és álmokat láttam. Valaki énekelt, és ha nagyon koncentráltam rá, a képek felerősödtek. Láttam egy fiút, egy verandán állt, fekete, feszülős ingben, a kötött, fehér pulcsiját a nyakánál megkötötte, a sötét nadrágja egy bőrcipőhöz vezetett.  Erős, izmos fiúnak tűnt, nem olyan vékonynak és törékenynek, mint a vízben élő. Belefájdult a fejem, ahogy koncentráltam a szavaira, egy dalt énekelt, mindig ugyanazt, és én imádtam. Olyan volt, mintha hívogatna magához, mintha azt akarná, hogy lépjek elé, és öleljem meg, de sosem tudtam elérni, hiszen csak egy álomkép volt.

Szerettem volna megtudni, van-e vége a tintakék tengernek, sodor-e valahová a szél, ki fogok-e kötni valaha, és vajon mi lesz a vízben élő fiúval, ha ez megtörténik. Egyáltalán miért nem jön ki a csónakomba, ha képes rá, hogy kinyúljon a csuklómig?

Néha már az is eszembe jutott, hogy hagyom magam lehúzni, hátha tudok én is lélegezni odalent, és elvezet engem egy víz alatti királyságba, ahol csikóhalak, polipok, tonhalak és lazacok szolgálnak majd fel nekünk tengeri zöldségeket és gyümölcsöket, de aztán sosem mertem kipróbálni, nehogy megfulladjak.

Ha a fulladásra gondoltam, elöntötte a testemet a hideglelés, összeszorult a szívem, és sokáig tartott, amíg meg tudtam nyugodni. Próbáltam felidézni, hátha egy rossz emlék okozza, de egy idő után már semmit nem láttam, ha becsuktam a szemem. Éppen ezért, az éneklő fiút egyre kétségbeesettebben vártam. Azt akartam, hogy megérintse a lelkemet a hangja, megnyugtasson, megvigasztaljon, elvezessen arra a helyre, ahol olyan sok a szín, olyan sok az illat, olyan sok az élet.

– Nem unod már ezt? Igazán kijöhetnél ide – szóltam le a vízi fiúnak, amikor újra körkörösen fodrozódni kezdett a víz.

Nem beszélt, csak nézett rám könyörgően, és ha ugyanúgy mozgott volna, mint én, még el is hiszem, hogy csak a tükörképemet látom. Elfelejtettem az arcomat – szomorodom el, és kissé kihajoltam a csónakból. Lehetősége lett rá, hogy behúzzon, de nem nyúlt ki értem, csak nézett kételkedve, mintha megdorgálna, hogy kész lennék a mélybe vetni magam.

Erre a gondolatra élesen villant be egy kép egy szűk folyosóról, ahonnét ajtók nyílnak, és egy lépcső vezet a felszínre. Furcsán dőlt a fapadló, mintha emelkedőn tartanánk föl, és valami hatalmas robaj volt odakint. Hátrapillantottam, egy fiút húztam magam után, azt, akit már ismerek a víz alól, de nem olyan sápadt, és nem olyan légies volt, emberibbnek tűnt, de rettegett és olyan erősen kapaszkodott a csuklómba, hogy fájdalmat okozott vele. Egy kötél volt a derekára kötve, de nem elég erős, úgyhogy megálltunk, és újra csomóztam. A bőrömet kidörzsölte a durva kötél, betört az egyik körmöm, vér serkent a sebnél, de nem foglalkoztam vele, éreztem, hogy közeledik valami. Rázkódtak a falak, mintha egy hatalmas óriás kopogna a fémen. Egy hajón voltunk. El fogunk süllyedni – ért a felismerés, és mélyen a sokkos fiú szemébe néztem.

– Figyelj rám! Figyelj arra, amit mondok, jó? – ráztam meg egy kicsit, nem törődve azzal, melyikünk lehet az idősebb. – Minden rendben lesz. Ki fogunk jutni – ígértem neki, de nem voltam biztos benne, hogy mindkettőnknek sikerülni fog-e.

Jól tudok úszni, de szembe az árral, magam után rángatva egy másik testet, nehéz meló lesz. Ha ő is felvenné a tempómat, és együtt tudnánk haladni, könnyebb lenne, de annyira össze van zavarodva, hogy talán fel sem fogta, hogy mindjárt jön a víz.

Vannak pillanatok az életben, amikor bebizonyosodik, hogy semmire nem lehetsz eléggé készen. Azt hittem, hogyha tudatosítom, hogy el fog minket mosni az áradat, majd könnyebben veszem, de, amikor megláttam a zubogó vizet, majd megéreztem azt a súlyos tömeget a testemnek csapódni, elfogott a pánik.

Meg fogunk halni.

A fiú, akinek a nevét se tudtam, belemart a karomba, és a fájdalom észhez térített. Nem csak rólam van szó, legalább őt ki kell mentenem.

Nem csak a vízzel volt baj, vagy a nyomással, hanem az iszonyatos sötétséggel. A mentális térképemre kellett hagyatkoznom, hány lépésnek tűnt a lépcsőhöz vezető kis rész, mennyi fok az, amit felfelé kell úsznunk, pár kartempóval mekkora távot tudunk megtenni? Olyan kérdések, amiket oxigénben mérnek, és nincs sok idő a kalkulációra. Minden másodperc számít, nem csak, hogy megfulladhatunk, de a víz iszonyatosan hideg, a csontomig hatol a jeges fájdalom, és a szív nem sokáig bírja a hirtelen lehűlést.

Két dologra koncentráltam, arra, hogy a fiút, ha kell, akkor húzzam magam után, és akkor is haladjak előre, ha a testem tiltakozik.

Messze volt a felszín, pedig valószínűleg nem süllyedt még el a hajó, de az óceán világában az idő lassabban telik, a távok hatalmasabbnak tűnnek. Jobb-bal, jobb-bal, így kényszerítettem a testemet a mozgásra, és amikor megláttam derengeni a holdfényt – vagy legalább is annak képzeltem azt a halovány világosságot – minden izmomat munkára állítottam. Egyre jobban húzott le a súly, a fiú vagy feladta, vagy elfáradt, abba bele sem mertem gondolni, hogy mi van, ha megfulladt.

Visszafordultam, a kötélen keresztül magamhoz húztam a testét, majd lemásztam alá, és szinte a felszínre toltam. Iszonyatosan nehéz volt, túl nehéz, és a testem már elérte a maximum megterhelést, az izmaim görcsbe rándultak, a fájdalom annyira elviselhetetlenné vált, hogy felkiáltottam, és a víz megtöltötte a számat.

Majdnem felborultam a csónakkal, úgy hátravetettem magam, fájt a torkom, és még mindig éreztem azt, amit az emlékképben. Hogy lehet valami egyszerre ennyire hideg, és közben olyan, mintha tűzbe mártott tűket nyelnék le?

Felerősödött az éneklő fiú hangja, de túl hangosan szólt, mintha a fülembe kiabálna, most egy kicsit sem keltett bennem kellemes érzéseket, nem akartam, hogy abbahagyja, csak ne üvöltsön ennyire.

A vízi fiú karjai megragadtak, erősen szorítottak, és rángatni kezdtek, mintha ki akarná rázni a vizet a tüdőmből. Fulladoztam, és a dal nem múlt el, úgy éreztem magam, mint aki ringlispilre került, forgott minden, szédültem, és az álomfiú csak énekelt és énekelt, reméltem, ha újra meghalok, láthatom ismét.

– Hallooo! Hongjooong! – üvöltött valaki a fülembe, és reflexszerűen oda csaptam. – Aú! – kérte ki magának, és visszadobott fekvő állapotba.

Hirtelen nem tudtam, hol vagyok, aztán szépen lassan kezdtem összerakni a környezetem mozaikjait. Alattam matrac, a fejemnél párnák, a lábamra rácsavarodott a takaró, valaki az ágyamon ülve fájlalja az arcát, ahol pofán csaptam, a fény felől pedig hűvös levegő áramlik be.

– Hyung, kérjél bocsánatot! – követelte az áldozat. – Én csak fel akartalak ébreszteni. Készülnünk kellene.

– Bocsi, Wooyoung, csak azt hiszem, rémálmom volt.

Kikászálódtam az ágyból, és becsuktam az ablakot. Fáradtnak és kimerültnek éreztem magam, fájtak a lábaim, biztosan begörcsöltek, amíg aludtam, csak annyira ki voltam ütve, hogy nem ébredtem fel rá.

Megmostam a fogam, majd az arcomat, de a vizet a szokásosnál melegebbre állítottam, a rémálmom még nem akart szerte foszlani. Nyugtalannak éreztem magam, és csak nagyon óvatosan néztem a tükörbe. Karikásak voltak a szemeim, és a fehérre szívott hajam csapzottan állt a fejemen, mintha egy madár próbált volna meg fészket rakni benne.

Ahogy megpróbáltam újra magam elé idézni, hogy mit álmodtam, újabb jelenetek jutottak eszembe, láttam, ahogy San egy hajókormánynál áll, Mingi pedig az árbocon, félig lógva félig kapaszkodva kémleli a tájat. Aztán az, ahogy Jongho friss narancslével a kezében, egy ismerős zenelejátszót hallgatva áll a verandán, és a vizet kémleli. Az arcán szomorúság, megbánás, és egy halvány remény.

Seonghwa hyung reggelit készített, és a széles mosolya egy kissé megfakult, amikor meglátta az ábrázatomat.

– Minden rendben, Hongjoong? Sápadt vagy. Ugye nem fáztál meg?

– Semmi baj, csak rosszat álmodtam. Majd kiheverem.

Jól esett a finom, meleg reggeli, habár odakint nem volt túl hideg, kötött garbót vettem fel, és vastag zoknit. Mindenki a saját tempójában készült, és az időkényszer mindenkinél máshogy jelentkezett.

– Wooyoung, hagyjál már békén! Esküszöm, hogy megetetem veled az összes cipődet, ha még egyszer átveszed – akadt ki Yeosang, pedig általában keveset beszél, és pár szóval képes leoltani mindenkit, Wooyoung nagyon kihozhatta a sodrából, ha ilyen hosszú lecseszést kapott.

Yunho nyugodt állapotban volt, úgyhogy megpróbált konfliktust kezelni így kora reggel. Seonghwa úgy hallottam a haját szárította a fürdőszobában, úgyhogy el kellett volna egy aktív leader, aki rendet csap a kicsik között. Éppen indultam volna, hogy kisegítsem Yunhót, amikor egy nem várt karaván húzott el előttem. Mingi még félig az ágyneműjébe csavarodva csúszott végig a padlón, a bokáját San fogta, és valószínűleg kihúzta az ágyából, miután biztossá vált, hogy nem fog felkelni.

– Hyung, ments meg! San terrorizál – kérte, de amikor Sanra pillantottam, nem tudtam rá haragudni.

Furcsa érzések kerítettek hatalmukba, még túlságosan erősen élt bennem az álomban történt szörnyűség, és ha San ártatlan szemeibe néztem, csak annyit éreztem, hogy meg akarom védeni ezt az embert.

– Jó ötlet volt, San. Ezentúl te kelted Mingit.

– Hogy mi? – akadt ki a lenti, és szorosan magához ölelte a párnáját. – Ne már! Miért nem kelhetek úgy, ahogy akarok?

San már éppen rákezdett volna a magyarázatra, amikor Seonghwa hyung végzett a szépítkezéssel, és ráparancsolt kollektíve mindenkire, hogy húzzanak bele, mert két perc, és indulunk. Igazán hálás voltam, amiért felvette a leader szerepet, ha én csak félgőzzel működtem, és kisegített.

Az autóban zenét hallgattam, de semmi sem tudott megnyugtatni, újra és újra azokat a képeket láttam, amiket a fürdőszobában, de sokkal élesebben. Éreztem a tenger illatát, hallottam a sirályok visítását, nyomta a telefon a combomat, és folyton úgy éreztem, mintha fontos üzenetet várnék valakitől.

Hiába szólt a zene a fülembe, a társaim szavait hallottam. „Holnap például elmehetnénk abba a hamburgerezőbe, amiről annyit meséltem neked.” „Megvédjük az Álomhajót!” „Szóval csak azért jöttél, hogy beszélgessünk a holdfény alatt? Ennyi erővel hajóra se kellett volna szállnod.” „Mingi, csókolj meg!”

Ledobtam a fülhallgatót a fülemről, és lehúztam az ablakot, hogy a szél az arcomba csapjon. Úgy éreztem, összenyom a fémszerkezet, a rettegés valahonnan a mellkasomból indult, és kúszott fel a torkomig, nem bírtam szólni a többieknek, hogy segítség kell.

– Sofőr, álljunk meg, Hongjoong rosszul van! – kiabálta el magát Yeosang, hallottam a hangjában az ijedtséget, és ettől bűntudatom lett.

Szinte kiesetem az autóból, amikor kinyitották az ajtót, és a pánikroham nem akart elmúlni, hiába jött már fel a nap, sötétség vett körül, és rettegtem tőle, hogy újra jön a víz, és maga alá temet. Seonghwa a vállamat szorította, és próbálta lehántani rólam a felső ruházatot, hogy ne érezzem úgy, hogy be vagyok zárva. Nem kellett volna garbót vennem – nyeltem egy nagyot, de a torkom összeszorult, fogalmam sem volt, mit kellene tenni, hogy jobban legyek.

– Ne aggódj, hyung, jön az orvos – guggolt le mellém San, de ő jobban meg volt ijedve, mint én.

Minden erőmet összegyűjtve szűrtem a fogaim között. Meg akartam nyugtatni.

– Minden rendben lesz, San.

Teltek a percek, és akár álmaim csónakjában, az idő, mintha nem akarna telni, az orvos nem érzetett, és a mellkasom egyre kínzóbban fájt. Nem akartam meghalni, nem akartam magam mögött hagyni a többieket, velük akartam lenni az örökkévalóságig.

– Jongho, énekelnél nekem? – kértem, és amikor nekikezdett, felismertem a dalt.

Mire az orvos kiérkezett, már nem éreztem úgy, hogy a tüdőm össze akarna nyomódni, és Jongho nem hagyta abba az éneklést, amíg a nyugtató hatni nem kezdett. Ott ült mellettem, és az angyali hangjával tartotta bennem a lelket.

A fiúk egész nap körbeugráltak, nem hagyták, hogy rendesen gyakoroljak a táncteremben, folyton elparancsoltak pihenni, mindenki félt attól, hogy ami reggel történt, megismétlődik. Fogalmam sincs, mi váltotta ki belőlem a rosszullétet, talán a közelgő album, és a sok aggodalom, hogy a rajongók vajon szeretni fogják-e, vagy egyszerűen csak jelzett a testem, hogy ideje egy kicsit odafigyelni magamra.

Az esti filmezést azért találtam ki, hogy egy kicsit lenyugtassam a többieket, és ha mellettem voltak, mindenki boldogabb lehetett. Korábban sosem vettem észre, és talán ezúttal is csak az álmom miatt, de feltűnt, hogy Mingi és San mennyivel közelebb ül egymáshoz, mint mások. Jongho például árasztotta magából a „hozzám ne érjél” aurát, amikor Wooyoung röhögcsélve letelepedett mellé.

– Éjszaka rémálmom volt. Ti is benne voltatok – szólítottam meg Sanékat.

– Nekem a reggelem volt rémes – jegyezte meg Mingi morogva.

– Hongjoong beszél, hallgasd meg! – pirított rá Seonghwa, és egy bíztató mosolyt küldött felém. Félelmetes, hogy milyen gyorsan tudott váltani az érzelmek között.

– San volt a kapitány, és Mingi a matróz.

– Nyílván, csicska… – vetette oda San nagyzolva Minginek, válaszul az előző megjegyzésére.

– De együtt voltatok, és Mingi dugott téged.

– Na, ki a csicska? – röhögött fel Mingi kárörvendően, majd realizálta, hogy mit mondtam az előbb. – Hogy mi? Hogy San, meg én??? – Ezt rengeteg zavarodott vihogás követte, mintha rátört volna a röhögő görcs, de az arcszíne egyre jobban kezdett idomulni a hajához.

– Úristen, de átlátszóak vagytok – érkezett meg jól időzítve a Yeosang fullánk.

Mindeni választ várt a párostól, és San ahhoz képest, hogy a szorult helyzetekben komoly és magabiztos arcot vesz fel, most kérdően nézett Mingire, ami már régen rossz. Ha azt várja, hogy Mingi oldja meg a problémát, lehet, hogy olyan információ is nyilvánosságra kerül, amire nem vagyunk kíváncsiak.

– Ha így is lenne, engem nem zavarna. Mindenkit úgy szeretek, ahogy van.

– Én a csirkét szeretem ilyen elhivatottan – ragadta meg Yunho a lényeget. Nem is ártott, hogy kicsit oldani próbálja a hangulatot, mert az általam felrobbantott bomba cikibb volt, mint számítottam rá. Főleg, hogy igaznak bizonyult.

– Nem akartunk hazudni, vagy ilyesmi – vallott színt San. – Bocsánatot kérünk.

– Túltárgyalva – nyugtattam meg őket.

– És álmodtál még valakivel, hyung? – kíváncsiskodott Wooyoung. – Mondjuk Seonghwa hyunggal meg Yeosanggal?

Arra számítottam, hogy Yeosang fogja leverni az örök cimboráján a rosszul elsült viccet, helyette Seonghwa hyung dorgálta meg a kérdezőt az egyik díszpárnával. Megdorgálta? Úgy elverte, hogy nem tudtam, kit sajnáljak jobban, a párnát vagy Wooyoung felkarját.

– De most már jobban vagy, hyung? – kérdezte aggódva Jongho, amíg Yunho és Wooyoung, ezzel újabb veszekedést kirobbantva azt találgatta, hogy vajon még kik vannak együtt.

– Jól vagyok, nyugi. Sokat segített, hogy énekeltél. Köszönöm szépen.

– Szívesen. Bármikor énekeltek neked, ha szeretnéd. Még almát sem kell adnod – kacsintott rám, és átkarolta a vállamat. – Szükségünk van rád, hyung. Nézd, mi történik nélküled – utalt ezzel a kisebb állatkertre, ami kezdett megformálódni a nappalinkban. – Minden hajóra kell egy kapitány.