Rám forrott álca: Epilógus: Én így gondolom

Jungkook:

Csendben osontam be Taehyung szobájába, és mielőtt hozzáértem volna, pár percig néztem, ahogy békésen alszik. A kispárnáját a mellkasához szorítva, összegömbölyödve feküdt, a takaróból éppen csak a szeme látszott ki. Kicsit lejjebb húztam a sötét anyagot, és apró puszit nyomtam az alvó párom arcára. Taehyung jólesően mosolyodott el, de a szemét nem nyitotta ki, csak lelökte kissé a válláról a takarót, jelezvén, hogy bújjak alá. Ruhástól feküdtem be, és szorosan magamhoz öleltem V-t.

– És mi van, ha más lennék? – kérdeztem játékos sértettséggel.

– Tudom, hogy te vagy – hangzott a válasz, és Taehyung lassan megfordult. Csak egy pillanatra néztünk egymás szemébe, és már csattant is az első csók.

Lágyan, gyengéden csókolóztunk, nem akartam belekeveredni egy reggeli aktusba, le kellett forgatnunk aznap egy Run vidit, és egyébként is úgy indultam útnak, hogy a szex helyett kommunikációval rendezzük a megmaradt félreértéseket.

Jó érzés, ha szeretnek. Meleg, édes és mámorító, mint hétvégén összegömbölyödni a paplanok alatt, nem sietve sehová, miközben a nap lágyan simogatja a karodat. Valahogy így éreztem magam, amikor Taehyung a hajamba túrt, és belesimult az ölelésembe.

– Nem vagy éhes? – kérdeztem, amikor elváltunk.

– Kicsit.

– Jin hyung csinál rántottát. Azt mondta, öt perc és kész.

– Hiányoztál.

Késtünk a közös reggeliről, Taehyung nem akart elereszteni, ahogy én sem őt, és végül Suga erényes kopogása győzött meg minket arról, hogy mégse kellene ignorálni a hyungokat. Az asztalnál mosolygós arcok fixírozták az összetűrt frizurámat, és mindenki úgy csinált, mintha friss pár lennénk Taehyunggal, és meglepő az, ha nem tudunk elszakadni egymástól.

Az elkövetkező napok hangulatát ez az érzet lengte be, lebegtünk a békesség rózsaszín szappanbuborékéban, miközben keményen dolgoztunk. Puma fansign, két napos koncert Tajpejben, Run forgatások, és máris november elejére léptünk, kezdetnek a Pyeongchang Téli Olimpia koncertjére, ahol mindnyájan nagyon feszültek voltunk. A fiúk hülyéskedéssel ütötték el az idejüket, de én nem tudtam engedni a feszességen, és ezen még Jimin viccei sem segítettek. Taehyung vörös selyemingje ugyanis eszembe juttatta a varrónős esetünket, aztán innen elkezdtem elemezni, hogy mekkora egy barom voltam venne akkoriban, és ez véglegesen rányomta a bélyeget a kedvemre.

– Mi van, cica? – karolt át Taehyung a folyosón, és az orrával megbökte az arcom. – Egész beállásnál árasztottad magadból a negatív energiát. Már azt hittem, hogy be fog sípolni a hangfal. Vagy mondjuk felrobban. Az biztosan látványos lett volna.

– Szar kedvem van – foglaltam össze velősen az érzéseimet.

– És tudok rajta segíteni? – kérdezte, felszabadítva egy gombot az ingemen.

– Gyere! – húztam be az első ajtón, ami a legközelebb volt hozzánk.

Egy üres öltözőbe törtünk be, amit szabaddá tettek a szervezők, de senki nem használt, az asztalokat középre tolták, a függönyöket elhúzták, sivárnak és színtelennek tűnt az egész még lámpafényben is, akárcsak az iskolák tantermei.

Taehyung odaadóan csókolt, de nem emeltem magasabb szintre a vágyainkat, miután kellően megnyugtatott, pár percre elengedtem, hogy leemeljek két széket. Taehyung arcán láttam a zavart, amikor az asztal helyett a székre ültettem, de a szex várhatott. El akartam neki mondani, ami már olyan régóta nyomta a lelkemet.

– Bébi, beszéljük meg Seohyunt, jó?

Taehyung azonnal befeszült, az arcvonásai megkeményedtek és idegesen nyalt végig az ajkán, a kezeit zárkózottan összefonta maga előtt. Tudom, hogy utálta őt, de Seohyun nem tehetett semmiről. Példaértékűen viselkedett, fan létére nem keserítette meg az életemet, pedig visszautasítottam, és soha nem volt tolakodó, fenyegetőző, vagy zsaroló. Egyedül én érdemeltem meg, hogy haragudjon rám.

– Tudod, nem azért beszélgettem vele, mert nem szeretnélek téged, vagy hiányoznának a lányok. Nem erről van szó.

– Tudom, hogy nem. Nem is történt köztetek semmi.

– Ez inkább baráti jellegű közeledés volt. Hiányzott, hogy normális legyek. Úgy értem, hogy szokványos, hétköznapi tinédzser, aki neten beszélget lányokkal, ismerkedik, jól érzi magát… Hiába vannak idol barátaim, ők is idolok. Mit tudunk beszélni? Kinek hány fellépése lesz az évben? Hol tart az albumfelvétel? Milyen nehéz az új koreográfia? Ki akartam kicsit szakadni ebből.

Taehyung bíztatóan szorította meg a kezem, pedig nem voltam szomorú, csak kicsit frusztrált. Hiányoztak ezek a dolgok. A srácokat is imádtam, de néha már untam őket, elegem volt abból, hogy nullhuszonnégyben az ő arcukat bámulom, és soha nincsen semmi változatosság. Ugyanazok az emberek, ugyanazok az utak, ugyanazok a folyosók, mintha körbe-körbe futkosnék egy laboratóriumi akadálypályán.

– Nekem is sokszor hiányzik ez, de van egy csomó mindenki a szakmában, akik a hétköznapi életben teljesen normálisak.

– Igen, de ha mondjuk elmegyek Yugyeommal valahová enni, vagy egy játékterembe, vagy akárhová, akkor se lehetünk önmagunk, mert a BTS Jungkookja, meg a GOT7 Yugyeomja vagyunk. Olyan fárasztó.

Taehyung nagyot sóhajtott, de az érintésre továbbra is bizakodó és reményt adó volt. Nem tudom, hogy volt képes ennyire pozitívan viszonyulni mindenhez. Pedig rengeteget szenvedett mellettem, senki nem szidta volna meg érte, ha elveszti a reményt és kiábrándul a világból.

– Engem nem az zavart, hogy beszéltél azzal a lánnyal, hanem az, hogy nem szóltál róla.

– Féltem, hogy félreérted. Nem akartam problémát. Mindig is te voltál a legnagyobb támaszom, és ha elveszítelek… – Bele sem akartam gondolni, hogy még egyszer elveszítsem. Taehyung nélkül megszűnt a nap a világomban, és az örök sötétség rabja lettem, ahol túl erősek a démonjaim.

– Már vége van. Itt vagyok veled, és nem megyek sehová. Csak avass be, mert nem látok ám a fejedbe! – mosolyodott el. – Kívülről látom, hogy nagyon csinos, de nincs Röntgen szemem, ilyet nem adnak még az ufóknak sem.

Elnevettem magam, majd lassan az ajkára hajoltam, és minden szerelmemet belesűrítettem abba a csókba. Hálás voltam neki, hogy létezik, és hogy engem választott párjaként. Szerencsésebb ember nem is lehettem volna.

V:

Végre valahára megkönnyebbülhettem. Jungkokkal a dolgok rendeződni látszódtak, meg tudott nyílni előttem, ha bántotta valami elmondta és nem fojtotta el, már csak egyetlen dolog hibádzott a tökéletes világomban, Jimin. A legjobb barátom, akivel örökre szóló haverok voltunk, aztán kiderült, hogy beleszeretett Jungkookba, és nem tudtam mit kezdeni ezzel. Gyáván elfutottam a probléma elől, és ahelyett, hogy leültem volna beszélni vele, mérgelődtem, megsértődtem és ignoráltam. Ez nem maradhatott így tovább. Jungkookal is sikerült tisztázni a dolgokat, hát Jimin se lehetett nehezebb falat.

Napokig gyűjtöttem az erőt, hogy elé álljak, és pöpec kis tervet eszeltem ki. Makaóba három óra az út repülővel, tehát ideális idő arra, hogy kibeszéljük a problémánkat. Szándékosan úgy rendeztük el az ülésrendet, hogy Hoseok és Jin elénk kerüljön, mert ők ketten elég hangosak, Jungkook pedig előre ült a menedzser mellé, hogy egyikünk figyelmét se vonja el. Még beszéddel is készültem, ami úgy kezdődött, hogy: „Te vagy a legjobb barátom, Jimin.” és úgy végződött, hogy „Mindig te leszel a legjobb barátom, Jimin.” Nem volt túl eredeti, de a lényeg benne volt, és azt akartam, hogy Jimin megértse, nem tett semmi rosszat, nem utálom, és minden rendbe fog jönni. Annyira érzékeny volt szegény, mindent a szívére vett, aztán hatalmasra nagyította a problémákat.

A forgatókönyv elkészült, és minden jól is működött volna, ha a repülő hirtelen nem kezd el szamba táncossá válni. Össze-vissza rángatózott a fémmadár, Jimin meg nem bírta a rázkódást, és nem elég, hogy az ideje nagy részét a mosdóban töltötte, még rá is feszült a dologra, és megrántotta a nyakát. A repülőtéren azt sem tudta, hol van, szédült, émelygett, és úgy kellett a biztonsági embereknek a buszhoz kísérni, ahonnét azonnal a kórházba szállították. A beszélgetésünk elmaradt, és még aggódhattam is érte.

– Szerinted mit követtem el előző életemben, hogy ver az isten? – kérdeztem Hosoekot a szállodában.

– Nem tudom, de tutira együtt csináltuk.

Rossz volt így készülni, nem tudtunk koncentrálni, és Jimin hiába lett jobban, annyira azért nem sikerült összefoltozni, hogy táncolhasson. Fellépett velünk, egy széken ülve, szigorúan parancsba adva, hogy ne mozogjon. Minden gondolata látszott az arcán. Magát hibáztatta, hogy hátráltat minket, csalódást okoz a rajongóknak, és valószínűleg önmagának is. Jin hiába próbálta meg jobb kedvre deríteni.

Koncerten is próbáltunk odafigyelni rá, mozgattuk a székét, piszkálgattuk, megbontva a térformát odaléptünk hozzá, vagy neki énekeltünk, de a csalódottság ott vibrált a tekintetében. Szerettem volna megnyugtatni valahogy, vigaszt nyújtani neki, átölelni, de nem hiszem, hogy ez segített volna. Egyébként sem akartam, hogy a rajongók azt higgyék, csak fanservice az egész. Őszintébben kellett kifejeznem az érzéseimet, például, hogy végre feloldozom, és elmondom neki, hogy nem haragszom rá.

– Jimin, segítesz a… – gyorsan ki kellett találni valamit – …a polaroidok válogatásában?

– Persze – mosolygott rám halványan Jimin, ő mindig segített mindenkinek.

Kiszórtam az asztalra a képeket, és egy ideig valóban válogattuk őket, majd nagyot nyeltem és előálltam a tételmondatommal.

– Nem haragszom rád.

– Tudom. Már mindenki elmondta – szontyolodott el.

– Nem. Úgy értem, Jungkook miatt.

Jimin apró szemei hatalmasra nyíltak, majd elkapta a tekintetét, és bűnbánóan leszegte a fejét. Annyira szerettem volna olvasni a gondolataiban, hogy minden tévképzetét eloszlathassam. Egy ideig én is szégyelltem, hogy szeretem Jungkookot, de Jiminnek ez még nehezebb lehetett. Nem elég a társadalmi elvárások, az ő szíve egy olyan személyt választott, aki már foglalt.

– Taehyungie, én… – kezdte, de elcsuklott a hangja. Biztos voltam benne, hogy mindketten sírni fogunk. – Nagyon sajnálom. Barátként, legjobb barátként nem lenne jogom ilyet tenni. Ez undorító, és aljas. Meg sem érdemlem, hogy a barátodnak nevezz.

– Ne beszélj hülyeséget! A szívedet nem irányíthatod. Egyébként is Jungkook tehet róla. Túl helyes – dobtam át a felelőséget valaki másra. Reméltem, hogy a halvány viccelődés segít kicsit Jiminnek ellazulni. Azt akartam, hogy érezze, félelem nélkül lehet őszinte velem, senki nem fogja bántani azért, amit érez, vagy gondol.

– Egyedül én tehetek róla – szorult össze az ökle a térdén. – Az egész az én hibám.

Nehéz meggyőzni valakit, aki annyira makacs és annyira érzékeny, mint Jimin. Mióta ismertük egymást, már olyan sokszor jutottunk el ugyanoda. Ha nem sikerült valami, nem arra gondolt, hogy nehéz a koreográfia, és többet kell gyakorolni, hanem azonnal magát hibáztatta. Ő a gyenge, ő a tehetségtelen, ő a béna, pedig ez nem igaz. Jimin hihetetlenül tehetséges, nagyon jó barát, törődik velünk, mindenkinek odaadja a szívét-lelkét, magának meg nem enged egy morzsát sem.

– Hogyan tudnálak meggyőzni?

– Sehogy – rázta meg határozottan a fejét, majd hozzám fordult. – De ha komolyan nem haragszol, akkor azért nagyon hálás vagyok. Te egy nagyon jó ember vagy, Taehyungie.

– Te is jó ember vagy, Jimin – kezdtem bele egy utolsó, elkeseredett próbálkozásba, de ekkor erényes kopogás törte szét a reményeimet.

Suga meg sem várta, hogy beengedjem, kitárta az ajtót és lazán az ajtókeretnek dőlt, összefont kézzel, flegma, bíráló tekintettel. Úgy nézett végig rajtunk, mintha éppen arra nyitott volna be, hogy munka helyett filmet nézünk, és ez meg sem lepné.

– Elrabolnám Jimint. Egyébként sem kellene dolgoztatnod a beteget.

– Neked se – dobtam vissza a labdát, de Yoongival nem jó ötlet kidobósozni, mert kegyetlenül arcon tudnak vágni a szavai.

– Ki mondta, hogy én dolgoztatom? – ráncolta össze a homlokát, majd intett a fejével, hogy Jimin kövesse.

Egyedül maradtam és különösebben nem éreztem úgy, hogy sikert könyvelhetek el. Jimin megtudta, hogy nem haragszom rá, de nem tudtam meggyőzni arról, hogy magára se haragudjon. Ezen pedig Jungkook sem tudott segíteni, hiába vártam tőle a megoldás kulcsát. Ha Jimin nem akarta szeretni önmagát, a fejünk tetejére állhattunk, ez akkor sem változott. Fogalmam sem volt, mi kellene ahhoz, hogy megváltoztassa az elhatározását.

***

Amerikába készültünk, de nem realityt forgatni, vagy átvenni az újabb díjat, hanem meglépni egy hatalmas lépcsőfokot, és kipipálni a bakancslistán az amerikai tévés fellépést is. Ebben az évben úgy éreztem, karrier szempontjából miénk a világ. Suga még csak reményként írta meg az Agust D-ben, hogy a következő állomás a Billboard, aztán nyáron azt is hazavihettük. Az új albummal újabb sikerek érkeztek, részt vettünk egy UNICEF-es projektben, és úgy tűnt, nincs lehetetlen számunkra. Hiába Jungkook volt a Golden Maknae, ahogy telt az idő, néha úgy éreztem, nem csak ő van aranyból, hanem az egész Big Hit, meg a csapatunk is, bármihez nyúlunk abból siker lesz. Szép fintora az életnek, hogy pont a magánéletünkben bukdácsolunk, de a viharok elmúltak, és újra kisütött a nap, legalább is nagyon bíztam benne, hogy ez még sokáig így lesz. Jungkook szeretet, ahogy én is őt, és bár fárasztó volt, és majdnem beleroppantunk, de újra bebizonyosodott, hogy egymásnak vagyunk teremtve.

Nem kellett titkolóznunk, Amerikában még annyira se, mint otthon. Hogy Jungkook nem tudja, hogyan hívják azt a hírességet, aki az esete? Kim Taehyung. Valaki bevette egyáltalán, hogy se a színésznő nevére nem emlékszik, se a film címére? Egyszerűen csak nem akart válaszolni, mert ott álltam mellette, és legszívesebben engem mondott volna. Mert hát én is színész vagyok, úgy mellékesen, az nem számít, hogy Amerikában nem ismernek, és a kérdés egyébként is hölgyekre vonatkozott…

Imádtam az egészet. Műsorból műsorba jártunk, rádiós interjúk, internetes bejelentkezések, vörös szőnyeg, minden reflektorfény ránk fókuszált, és ez felelősséggel járt. Oda kellett tennünk magunkat, mert ha ekkora hype mellett beégtünk, az könnyen romba dönthetett mindent.

Amerika jó hely, rengeteg tehetséges művésszel találkoztunk, de a műsorszerkesztésük merőben eltért a miénktől. Nálunk a csatornák beálltak arra, hogy énekeseket foglalkoztassanak, a szakemberek fél szavakból tudták, hogy mit szeretnénk, Amerikában azonban mások voltak a szokások. Egyszerre énekeltünk és táncoltunk, tehát néha szükségünk volt némi aláfestésre, hogy levegőt tudjunk venni, és ne essünk össze az oxigénhiánytól, de a kinti kollégák azt hitték, tátogni akarunk. Rap Monster és a kíséretünk hosszasan próbálták meg elmagyarázni nekik, hogy mit is szeretnénk egészen pontosan, de valahogy nem ment át a rostán a terv. Annyira halkra vették a mikrofonunkat, hogy magunkat is alig hallottuk, a tévében meg az egész úgy jött le, mintha tátognánk. Hiába a nagy öröm, hogy a közönség imádott, már a liftben azt olvastuk a kommentekben, hogy „csalók”, „tátogók”, „szemfényvesztők”, „klasszikus fiúcsapat”. Yoongit talán még sosem láttam olyan idegesnek, mint akkor, egyszerűen a falhoz vágta a mobiltelefonját, és visszaküldte az anyjukba a hangtechnikusokat.

– Srácok, figyeljetek ide! – ragadta magához a szót Rap Monster. – Sosem a negatív kommenteket tartottuk szem előtt, nem igaz? Az a fontos, hogy azok mit gondolnak, aki szeretnek minket, és ha most nem is sikerült hibátlanul, következőleg úgy odacsapunk, hogy nem győzik majd kapkodni a fejüket. Nincs más dolgunk, csak egy kicsit keményebben dolgozni. Mi tudjuk, hogy mi a fontos, itt vagyunk egymásnak, és ez sosem fog változni.

Jin csatlakozott a lelkesítő beszédhez.

– A leadernek igaza van! Kaptunk már ennél büdösebbet is a nyakunkba, és mégis itt vagyunk. Nem lehet lemosni minket a parkettről. Ha valaki megpróbálja, Yoongi úgyis leharapja a tökét.

– Mi vagyok én, véreb? – kérte ki magának a rapper, majd megadóan elmosolyodott. – Amúgy meg kapják be azok az idióták!

A banda felengedett, és miután kissé rendbe szedtük magunkat, még egy kötelességünknek meg kellett felelnünk. Az ARMY-k nélkül sehová sem juthattunk volna, tartoztunk nekik egy köszönettel. A Vapp persze most sem sikerült úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva, Jungkook nem bírt magával. Első körben magához ragadta a kamerát és tükörnek használta, aztán mindenkivel csipkelődött, de nálam lett a legaktívabb.

– Mélyítsd le a hangod kicsit! – kért Jungkook, és mivel a fanok is imádták, így tettem. Persze ennyi nem volt neki elég, a felpörgött kismókus tovább okoskodott. – Ez nem V normális hangja.

Még utánozni is képes volt, és minden apróságba belekötött, amit mondtam, pedig még nem is ivott. Akkor pörgött ennyire, amikor izgatott lett, vagy hihetetlenül boldog, és bár ez engem is boldogsággal töltött el, azért befoghatta volna.

– Maradj csendben! – szóltam rá, mire csak még komiszabb lett.

– Igen? – kérdezte mély, búgó hangon. Nem hittem el, hogy tényleg képes flörtölni velem élő adásban. Nem akartam volna, hogy ezt a hangot valaha is hallják az ARMY-k.

– Igen – feleltem a lehető legtermészetesebben, de a szemem sarkából láttam, ahogy végignyal a száján. A mocsok, ártatlant játszó kisördög nem bírt tíz percig nyugton lenni.

Mivel élő adásban voltunk, nem tehettem mást, csak rásuhintottam a karjára, de úgy sprintelt arrébb, mintha puskacsőből lőtték volna ki, máris Jin hyung oldalán volt, és a kamera látókörével védte magát. Alig vártam, hogy vége legyen az adásnak, és jól a helyére tegyem.

Jungkook élő adásban nem ihatott, mert az Államokban még kiskorúnak számított, de amit a világ nem látott, azért nem szidhatta meg, úgyhogy amint kikapcsoltuk a Vappot, beindult a buli.

Örömünnep volt ez, az egész éves munka gyümölcse, bár még nem ért véget az év, ott volt a MAMA, a Melon, meg az év végi fellépések, de egy éjszakára megállhatott az idő, és önfeledetten ünnepelhettük magunkat. A szerelem után ez volt a legédesebb, a kemény munka elismerése.

– Szeretlek, hyung – súgta Jungkook egy csók után. – Te vagy a másik felem. Örökké együtt leszünk.

– Biztos ez? – kérdeztem, és végigsimítottam a haján.

A kanapén feküdtünk, egymásba gabalyodva, pezsgőtől fűtötten, egymás számára kettesben. A külvilág megdermedt, pedig Rap Monster táncolt az állólámpával, Jin hyung artikulátlanul nevetett Hosoek hyunggal, Jimin és Suga a város fényeit nézték az ablakból, de amint Jungkook megszólalt, megszűntek a hangok. Csak őt hallottam, csak őt láttam, csak ő mozgott, és csak ő szeretett.

– Komolyan gondolod? – kérdeztem újra, elveszve a szemeinek forró sötétségében.

– Én így gondolom.

Én is így gondoltam. Vele, örökké, kétségek és bizonytalanság nélkül, mert tudom, érzem, hogy ez a helyes. A mi életünk már régóta összefonódott, a sorsunk elválaszthatatlan, ahol végződik ő, ott kezdődök én, és együtt képesek vagyunk legyőzni minden akadályt.

A hajnal narancsos szürkén érkezett, furcsán melankolikus burokba vonva a tárgyakat és embereket, minden nyugodtnak tűnt, mintha megállt volna az idő. Kábán ültem fel, Jungkook karjával az ölemben, a kávé édeskés illata szépen lassan kúszott be az orromba, és egészen elkábított. A nap sárgás fényében két arctalan alakot pillantottam meg az ablaknál. Csókolóztak, de nem mozdultak, mintha szobrok lennének, talán az ő idejük is megállt egy pillanatra. Nem tudtam, kicsodák, Jungkook illata visszahívott az álomvilágba, de az egyikük világos bőrén élesen rajzolódott ki egy tetoválás, vagy egy sötét filc nyoma. Számok. Valaminek a számai. Egy telefonnak, egy széfnek, talán egy ajtónak… De milyen ajtóhoz vezethetnek?