Taemin:
Amerika, Az álmok országa nekem A felejtés országa volt, ide menekültem ugyanis a bánat, a fájdalom és az emlékek elől. Amikor megláttam, hogy lehetőség van rá, hogy Amerika legjobb koreográfusaitól tanulhassak, azonnal összeszedtem magam az önsajnálatból, és minden energiámat a gyakorlásra szántam. Ki sem mozdultam a táncteremből, szívem-lelkem beleadtam minden mozdulatba, és bár nagyon izgultam a meghallgatáson, életem egyik legjobb produkcióját tettem le az asztalra.
Arra számítottam, hogy többeket is kiválasztanak, hiszen rengeteg tehetséges táncost láttam, sokkal jobbakat, mint én, de azért erősen bíztam benne, hogy legalább az utolsó szabad helyet megkaparinthatom.
Nagyot tévedtem. Senkit, de senkit nem találtak méltónak rá, hogy részt vegyen ebben a programban, se aznapról, se az egész hétről, egyedül engem. Nem értettem. Nem értettem, miért választottak engem, és miért nem másokat. Természetesen örültem, de ott bujkált a kétség a szívemben. Lehet, hogy ez egy hatalmas átverés? Mert nem volt semmi értelme annak, hogy engem, az amatőr táncost beválogatták, azokat pedig, akik a híres művészeti egyetemek kimagasló diákjai voltak, visszadobtak.
Meg is osztottam a félelmeimet a legjobb barátommal, de csak ennyit kaptam válaszul:
– Én szívesen megyek helyetted, ha ennyire nem akarod.
Persze, hogy akartam, hiszen a menekülés mellett az is közrejátszott a döntésemben, hogy komolyan a táncnak akartam szentelni az életemet. Nem voltam elég jó hozzá, hogy bekerüljek az egyetemre, főiskolára meg nem volt pénzem, de nagy reményeket fűztem a külföldi tanuláshoz, hiszen jó renoméval az álláskeresés is könnyebb. Nem akartam híres koreográfus lenni, nekem az is megfelelt, ha táncolhatok egy kisebb társulatban, ha tagja lehetek egy kedves, jószívű csapatnak. Nem voltak nagyszabású álmaim.
– Hülye voltam, hogy nem mentem el veled a meghallgatásra – szívott mélyet a cigarettájából Key. – Amerika, A lehetőségek országa! Mennyi jó buli, mennyi jó ruha, mennyi jó pasi… – ábrándozott, és eldőlt a kanapémon. – Francba, rohadhatok itt!
– Tudod már, mit fogsz csinálni? – kérdeztem, miközben a bőröndöt próbáltam meg lerángatni a gardrób legfelsőbb polcáról.
– Beiratkozom egy sminkes tanfolyamra, a szabadidőmben gyakorlok, aztán próbálok szerezni valami melót.
– Sok sikert hozzá – mosolyogtam rá kedvesen, majd elkezdtem kipakolni a szekrényemet. Key,
aki teljesen rendben volt önmagával és az identitásával, egy cseppet sem
tartotta furcsának, hogy a sminkes tanfolyam egyetlen férfi diákja lesz.
Vége volt már a középiskolának, a szokásos rutinnak lőttek, nem kellett minden reggel időben felkelni, az egész napot a padban tölteni. A dolgozatok és a felelések már eltűntek a ködben, ahogy az osztály és a barátok is. A srácokkal már nem hülyültünk minden nap, mindenki külön utakra lépett, elvétve beszéltünk néha, de még a bulikat se tudtuk összeegyeztetni. Új iskolák, új munkák, új célok és új szerelmek, egyedül Key maradt mellettem, de úgy sejtettem, csupán azért, mert nincs jobb dolga.
Én, aki úgy gondoltam magamra, mint a biztos pontra a bandában, arra, aki mindig is Seoulban fog maradni, és sosem lehet onnan elzavarni, elmentem Amerikába. Elmentem, hogy elfelejtsek egy bizonyos személyt, és új életet kezdjek.
Amerika lenyűgöző volt már első pillantásra is, a házak, az emberek, az atmoszféra, minden olyan idegennek tűnt, mégis felvillanyozott az új, ismeretlen világ. Alig tudtam angolul, csak annyi ragadt rám, ami a záró dolgozatokra kellett, de az alapvető kommunikáció elengedő ahhoz, hogy ne haljak éhen. Legalább is, így gondoltam. És milyen rosszul gondoltam! Már a leszállást követően az arcomba vágott az igazság, nem otthon vagyok. Az amerikaiak a valóságban teljesen máshogy beszélnek, mint az iskolai kazettákon, azt is alig értettem meg, amikor a taxis arról kérdezett, hová vigyen. Teljesen bepánikoltam, és zavart, ideges mosollyal nyújtottam át neki az iskola prospektusát. Ő csak bólintott egyet, majd felhangosította a rádiót, jelezvén azt, amit már én is tudtam, nem fogunk beszélgetni.
Borzasztóan kínosan éreztem magam, még az is eszembe jutott, hogy fogom magam, és visszamegyek Koreába, hogy egy évig a pincében rejtőzködjek a barátaim elől, majd eljátsszam, hogy Amerikából jöttem vissza, és csinos hazugságokkal kápráztassam el őket. A gond csak az volt, hogy nem tudok hazudni, úgyhogy kénytelen voltam tovább égni a nevetséges angoltudásommal.
Egy négyfős szobába kerültem, és bár azt hittem, piszkálni fognak, mert külföldi vagyok, szinte azonnal befogadtak. Könnyen hozzá tudtam simulni a szabályokhoz, az sem zavart, ha főnökösködtek vagy utasítgattak, anno a baráti társaságukban én voltam a legfiatalabb, úgyhogy hozzászoktam már. Hiába jártak többségében egyidős srácok egy osztályba, előbb vagy utóbb mindig kialakul egy hierarchia, és abban én kaptam a cuki maknae –
tehát legfiatalabb – szerepet.
Még hosszú hetekig rágódtam azon, hogy mit is keresek én Amerikában, hiszen minden csoport társam fejlettebb volt nálam, a koreográfiákat pontosan és hiba nélkül betanulták, még én küszködtem velük. Az önbizalmam valahol a béka segge alatt lehetett, és a szegényes angoltudásom miatt a társalgásokban sem tudtam kivenni a részem. Szerettem beszélni, de a nyelvi probléma miatt sosem tudtam igazán kifejteni a gondolataimat, csak pár szavas mondatokat mondtam, hogy „I agree.” „My oppinion the same.” „I don’t agree.’ ’I think it is not true”. Azt azonban már nem tudtam kifejteni, hogy miben nem értek egyet, ahogy a saját véleményemet se tudtam kibontani. Nagyon frusztráló volt, mintha szájkosarat tettek volna rám.
James, a férfi, aki kiválasztott engem a koreai meghallgatáson, észrevette, hogy bánt valami, és nem figyelek rendesen az órán. Szerencsére nem a többiek előtt emelte ki a mulasztásomat, hanem óra után megkért, hogy maradjak egy kicsit és beszélgessünk. Szerencsére jól beszélt koreaiul, így könnyen
megértettük egymást.
– Mi a baj? Láttam, hogy nem koncentrálsz eléggé.
– Nem értem, miért vagyok itt – feleltem.
– Emlékszel még arra a koreográfiára, amit a meghallgatáson mutattál? – kérdezte, mire aprót bólintottam. – Táncold el megint!
Úgy tettem, ahogy kért, a telefonomon benyomtam a dalt, és újra átéltem azt a sok szenvedést, amit a szerelem okozott nekem. Nem számoltam, nem figyeltem magam a tükörben, teljesen kikapcsoltam, csak vittek a mozdulatok. Még azt sem vettem észre, hogy a tanár úr levideózta a teljesítményemet.
– Gyere ide! – intett, és az arcom elé emelte a készüléket. – Nézd meg, és mondd meg, hogy mit látsz! Utána elmondom én is.
El sem hittem, hogy én táncolok a felvételen. Annyira más volt, mint ahogy látni szoktam magam. A mozdulataim könnyedek voltak, az arcomon számtalan érzelem játszódott, nem
rajzolódtak ki a lépések éles határai, az egész testem egységben működött, mintha a szél fodrozná a tengert, elindult az ujjaimnál, és a lábamban végződött az impulzus.
– Mintha
nem is én lennék – suttogtam ámuldozva.
– Látszik, hogy nagyon fontos neked az a koreográfia. Nem a legnehezebb mozdulatokból áll, nem is túl hosszú, de amikor nézem, úgy érzem, ismerem a történetedet.
Meghatódtam, és mélyen meghajoltam a tanárom előtt, küszködve a könnyeimmel. Még sosem kaptam ekkora elismerést. Pontosan így gondoltam a táncra, a lélek egy kivetülésére, elmondatlan történetre, olyan szavakra, amelyeket még fejben sem vagyunk képesek megfogalmazni. Tiszta, nyers érzelmek, amelyek egyszerre jelentik önmagukat és valami többet.
– Ne legyél csalódott! Te egy született koreográfus vagy, azért nem megy a tanulás, mert a mozdulatok nem a tieid. Egyszerűen csak meg kell tanulnod, hogyan tedd a magadévá őket.
Hazafelé ezen gondolkodtam. Magamévá tenni… Nem szeretem a birtoklást. Undorító egy dolog, mintha nyakörvet akasztanának a nyakadba. Először örülsz neki, mert a gazdi szeretetét jelenti, nem akarja, hogy elvessz, hogy elvigyenek, hogy távol legyél, aztán szépen lassan rájössz, hogy a bőrben tüskék vannak, amelyek szépen lassan beléd karcolják a párod nevét.
Fájt a szívem minden egyes alkalomkor, amikor felidéztem magam előtt az Ő arcát. Nem, nem azt, amikor elcsábított, vagy amikor azt hazudta, hogy fontos vagyok neki. Voltak idők, amikor csak ezt ismertem, de mióta eldobott, csak azt a kifejezést láttam magam előtt, ami az utolsó beszélgetésünkkor rávetült a vonásaira. Megjátszás. Úgy tett, mintha sajnálná, mintha tényleg rosszul esne neki, hogy nem szeret, de igazából megjátszotta magát. Mindig is jó színész volt, csak én túl hülye és túl naiv voltam ahhoz, hogy észrevegyem. Pedig Key látta. Emlékszem, milyen élesen csengett az a kijelentés már akkor is, hogy: „Taemin, ne függj Minhótól!” Mégsem foglalkoztam vele. Igazából azt sem tudtam, Key úgy érti-e ezt, mint én. Ő sokszor mondott olyan dolgokat, amikről nem lehetett eldönteni, halálosan komolyak-e, vagy csak viccel. Azt hittem, attól fél, hogy Minho közelében majd elhanyagolom a tanulást, vagy leteszek az álmomról, esetleg ő lesz az új legjobb barátom helyette. Így utólag, Key bárhogy is értette azt akkor, hallgatnom kellett volna rá.
A szobatársaim is észrevették, hogy milyen szomorú lettem, és elhívtak szórakozni, de visszautasítottam. Nem azért jöttem Amerikába, hogy szórakozzak, hanem azért, hogy jobb táncossá váljak. Amíg ők ittak, nőztek és új barátokat szereztek, én a koreográfiákat gyakoroltam, és megpróbáltam úgy tenni, ahogy James mondta. Nem volt egyszerű, hiszen főleg modern táncot tanultam a suliban, az amerikai iskolában azonban több stílus is előkerült, úgy tűnt ők nem a specializációra mennek, hanem arra, hogy mindenhez értsenek a diákok. Kicsit furcsálltam ezt a hozzáállást, mintha idollá képeznének ki, akinek minden egyes comeback alkalmával meg kell újulnia.
Fél évembe telt, hogy megértsem James pedagógiáját, pedig nekem külön el is mondta a kulcsmondatot. Azt akarta, hogy minden mozdulatot a sajátommá tegyek, és ne korlátozzanak a műfaji követelmények. A koreográfiáim teminesek legyenek, olyanok, amelyekben jól érzem magam, és amelyek nem csak felismerhetőek, de őszinték is.
Rengeteget tanultam tőle, és miután elbúcsúztunk, és visszamentem Koreába, azonnal felvételiztem az egyetemre. Tanár akartam lenni, pedagógus. Pár éves kemény munkát követően modern táncok tanára diplomát szereztem, modern balett specializációval, és egy tánciskolában kezdtem tanítani. Szerettem a munkámat, hiszen színes korosztályt oktathattam. Az egyik pillanatban még kis felnőttekkel foglalkoztam, a következőben gyerekekkel, aztán este jöttek az idősebbek, ötödiktől tizenkettedikig bárkivel foglalkoztam, de csak fiúkkal. Mivel a táncról alkotott elképzelésemhez erősen hozzákapcsolódott a táncoló személy, egyszerűen képtelen voltam lányokat oktatni. Egyszer megpróbáltam, és nagyon szerettek is engem a kis balerinák, de én nem éreztem jól magam közben, úgyhogy inkább az egyik női kollégára bíztam a csoportot.
Már egy éve tanítottam a tánciskolában, amikor megtörtént az első incidens.
Szerettem volna, ha a szülők nem csak bedobják hozzám a gyerekeket délutáni foglalkozásra, hanem látják is, hogyan dolgozunk, és milyen ügyesek és szorgalmasak a diákjaim, így nyílt órát tartottam. Nem magamat akartam fényezni, engem sosem érdekelt a rivaldafény, a versenyeken is külön kértem, hogy előbb az induló nevét mondják be, és csak úgy mellékesen tegyék mellé, hogy én készítettem fel őt. A tánc sosem az én érdemem volt, hanem azé, aki dolgozott vele, és hozzátett valamit magából.
– Nagyon ügyes voltál ma is, Insik – dicsértem meg a csapat legvisszahúzódóbb tagját.
Nagyon gátlásos kisfiú volt, mindig hátul akart állni, folyton kicsiben csinálta a mozdulatokat, és úgy tűnt, nem szeret szerepelni. Először azt hittem, hogy csak a szülei erőltetik a táncot, és ő csak kényszerből jár, de aztán rájöttem, hogy egyszerűen önbizalomhiányos. Egyszer megkértem, fél órával jöjjön előbb, és kettesben vegyük át a mozdulatokat. Teljesen máshogy viselkedett, többet nevetett, harsányabb lett, és jobban odafigyelt rám, amint azonban megérkeztek a többiek, visszaváltozott szürke kisegérre. Nagyon érdekes diák volt, szerettem volna többet megtudni róla, de a szülei nagyon komoly, zárkózott, elitista emberek voltak, és hiába kérdezgettem őket a fiúkról, nem árultak el semmit.
– Köszönöm, tanár úr! – ölelt át Insik, és egy puszit nyomott az arcomra.
Azonnal zavarba jöttem, és összeborzoltam a haját, majd elzavartam, hogy vegyen a sütiből. A kollégáim az ájulás közelébe kerültek, amikor megtudták, hogy én sütit sütöttem a nyílt órára, vagy fél óráig magyaráztak nekem arról a büfében, hogy milyen egészségtelen a cukor, és mennyire ártalmas, hogy egy ilyen kecses, esztétikailag érzékeny táncnál én tömöm a diákjaimat. Amit mondtak, az egyik fülemen be, a másikon ki, nem érdekelt. Túl sok evészavaros, bullémiás és enyhén anorexiás táncost ismertem ahhoz, hogy elhatárolódjak ettől a hozzáállástól. Tanár voltam, felelőséggel tartoztam a diákjaimért, és nem szándékoztam tovább erősíteni bennük a testképzavart azzal, hogy diétáztatom őket, meg olyan ideálokat tűzök ki eléjük, amelyeket nem tudnak elérni. Hülyeség. Az a lényeg, hogy élvezzék a táncot, nem az, hogy versenysúlyúk legyen. Ráadásul, ha nem eszel rendesen, nincs energiád, nem tudsz koncentrálni, és a kisugárzásod elveszik, a táncod színtelen és érdektelen lesz.
– Tanár úr, beszélhetnék Önnel négyszemközt? – lépett oda hozzám Insik anyukája.
Udvariasan elvonultam vele a sarokba, nem akartam a diákokat magukra hagyni, hiába volt velük felnőtt felügyelet, én voltam a tanáruk. Az asszony beképzelt arisztokrata vonásaiba ezúttal némi kellemetlen, undorodó él is került, kíváncsi voltam, mit nem talál megfelelőnek a tanítási módszereimben.
– Tanár úr, megtenné kérem, hogy tartózkodik a túlzottan személyeskedő megnyilvánulásoktól, ha a fiammal beszél?
– Csak megdicsértem – védekeztem. Nem tudom, miért szúrta a szemét, hogy kedves voltam a gyerekével. A túlzott szigor nem vezet sehová, ha folyamatosan csak a negatívumokat emeltem volna ki a munkájában, azzal csak rontottam volna Insik egyébként is kevés magabiztosságán.
– Nem a szavait kifogásolom, hanem a gesztusait. Ne felejtse el, hogy most egy neves tánciskola tanára, ahová az országunk elit fiataljai járnak, és nem a kulturálatlan, kétes életű barátaival szórakozik!
– Hogy mondja kérem? – emeltem meg egy kicsit a hangomat. Mégis mit tudott ez a nő az én barátaimról?
– Tisztában vagyok vele, hogy milyen erkölcstelen bárokban szokott fellépni, és ha továbbra is azt látom, hogy a fiam közelében nem megengedett viselkedést tanúsít, jelezni fogom a feletteseinek.
Mélységesen felháborított ez a nő. Nem hittem el, hogy komolyan utánam nyomoztatott. Mi köze volt neki ahhoz, hogy én hol szoktam táncolni? És miért állította be úgy, mintha visszatérő előadó lennék ott? Nem dolgoztam egyetlen „erkölcstelen” bárban sem, az, hogy néha besegítettem Key előadásaiban, azt nem igazán nevezném fellépésnek.
– Sznob homofób vipera – kommentálta Key az esetet, amikor este elmeséltem neki. – Biztos nincs, aki betegye neki, és ezért szívózik veled. Mondjuk én biztosan megjegyeztem volna neki, hogy puszikálom a férjét, olyan kis cuki, hogy mindig az első sorban csápol nekem.
– Akkor aztán ki is vágtak volna azonnal – jegyeztem meg, és meggyújtottam a cigarettámat.
– És min is akadt fent egészen konkrétan?
– Azon, hogy végigsimítottam Insik kezén. Azt mondta, ez fogdosás.
– Ezt a hülyét – nevetett fel Key, és magához ragadta a sminklemosó flakont. – A következő nyíltnapra vegyél neki egy szótárat.
Nem lett következő nyíltnap. Átadtam azt a csoportot másnak, és csak hetediktől foglalkoztam diákokkal, hátha ott már nem olyan érzékenyek a szülők. Úgy hallottam, miután más vette át a helyemet, Insik abbahagyta a táncot, és elment sakkozni, amiben aztán szép eredményeket ért el. Sokáig bűntudatom volt a dolog miatt, hiszen ahelyett, hogy küzdöttem volna a diákjaimért és a pozíciómért, elmenekültem és hagytam, hogy győzzön egy előítéletes perszóna, aki azt hiszi, ha valaki meleg, akkor fertőz, és ráragad mindenkire a „kórsága”. Már azzal sem fárasztottam magam, hogy elmagyarázzam neki, volt régen barátnőm is, az ő nyomozói aktájában úgyis csak a férfi kapcsolataim szerepeltek.
A második incidensem már sokkal komolyabb lett, az állásomba került, pedig én ezúttal sem csináltam semmi rosszat.
Kedd esténként egy elit iskola fiú táncosaival foglalkoztam. Az iskola kért meg rá, hogy készítsem fel őket egy versenyre, amit mindenképpen meg kell nyerniük, mert már zsinórban harmadszor alázza porrá őket a Bangtan High School. Hallottam arról az iskoláról, az ország leggazdagabb családjainak diákjai jártak oda, és nagyon zárkózottak voltak, nem engedtek be akárkit. A tánctanár, aki ott tanította a végzősöknek a szalagavató előadást, évfolyamtársam volt az egyetemen, és mesélt pár érdekességet az ottaniakról. Az
igazgató egy öreg, szigorú ember, aki úgy kezeli a diákokat, mintha robotok
lennének. Szigorú szabályok a kollégiumban, kötelező egyenruha viselés, tilos a hajfestés, a lányiskolában a szoknya nem érhet térd fölé, a fiúknál a nyakkendőt tökéletesen kell megkötni, különben súlyos büntetést kapnak. És mit ért ez a sok szabály? Semmit. A diákok drogoztak, megalázták egymást, titkos, vad partikon szexeltek, és minden egyes kiskaput kihasználtak ahhoz, hogy kiengedjék azt a sok feszültséget, amit a szabályok bennük tartottak.
Az örök vesztes középiskolában tehát kaptam pár diákot, akiket fel kellett készítenem a versenyre, hogy visszaszerezzék az intézmény becsületét. Hanyeoul azonnal kitűnt a fiúk közül, jó érzéke volt a tánchoz, és volt is mondanivalója. Csoportban azonban nem tudott dolgozni. Ajánlottam az igazgatónak, hogy egyéni számban induljon, de a férfi nem engedte, azt mondta, csapatban kell győzniük, mert az ő iskolájuk azt hirdeti, hogy fejlődést csak közösen érhetünk el.
Folytattuk hát a munkát, és próbáltam olyan koreográfiát kitalálni, ahol Hanyeoul kap egy szóló részt, ahol csilloghat, hátha az elegendő plusz pontot ér a zsűrinél. Nagyon nyögvenyelősen ment a gyakorlás, és ez neki is feltűnt.
– Tanár úr, engem visszahúznak a többiek – fakadt ki az egyik gyakorlás után. Csak nekem mondta, de túl hangos volt, a fiúk visszafordultak az ajtóban, és a tekintetükből
minden ki letetett olvasni. Féltékenység, harag, megalázottság, düh és gyűlölet.
– Ne mondj ilyet! – kértem, de túl lágy volt a megszólalásom, a fiúk kimentek a teremből, mintha bennem is csalódtak volna. Nem akartam megbántani őket, de táncos voltam, láttam a képességeik közötti szakadékot, és megértettem Hanyeoult, hogy bántja a helyzet.
– Tanár úr, változtassa meg a koreográfiát! – ragadta meg a kezem a fiú. – Csinálja úgy, hogy ők csak statisztáljanak nekem.
– Nem tehetem. Igazságtalan lenne velük szemben. Egy csapat vagytok. Próbálj meg segíteni nekik! Nem tehetségtelenek ők, csak lassabban haladnak, mint te.
Teljesen ledöbbentem, amikor megcsókolt. Nem viszonoztam, csak óvatosan a vállára tettem a kezem, és gyengéden eltoltam.
– Tanár úr, bármit megteszek Önnek, ha megváltozatja a koreográfiát – nézett rám csábítóan, és az ujját beleakasztotta a nadrágom korcába.
Teljesen bepánikoltam. Azt sem tudtam, hogyan kellene erre reagálnom. Kikezdett velem egy diákom, akit így is, úgy is tovább kellett tanítanom, hiszen a felkérésem a verseny végéig szólt, és elit iskolaként tudtak a „főnökeim” úgy szerződést írni, hogy abból ne léphessek ki egykönnyen.
– Fejezd ezt be! – kértem, és megpróbáltam hátrálni, de a hátam a tükörnek ütközött, ő pedig azonnal kihasználta ezt, és újra a számra mart.
Ez a hevesség emlékeztetett valakire, akire nem akartam emlékezni, és ez a pár másodperces emlékroham elég volt ahhoz, hogy Hanyeoul átdugja a nyelvét a számba, és a hajamba túrjon. Érzékeny volt a fejbőröm, és felizgatott, ha keményen nyúltak hozzám, így felsóhajtottam, és ez felbátorította ifjú partneremet.
Amikor az apja ránk nyitott, azt nem lehetett kimagyarázni, majdnem rendőrt hívott rám. Az ügy híre aztán eljutott a munkahelyemre is, mert a felbőszült apa követelte a kirúgásomat, a tánciskola vezetője pedig kénytelen volt meghajolni a pénz és a hatalom előtt.
Vagy két hónapig nem találtam állást, az elbocsátás sehol nem adott pluszpontot, és a sértett szülő tett is arról, hogy a legjobb tánciskolákban elterjedjen a hír, molesztáltam az egyik diákomat. El kellett költöznöm egy kisebb lakásba, és még kajára sem volt pénzem, mert hírnévsértésért fizetnem kellett az előző munkahelyemnek egy szép kis összeget. Ha akkoriban Key nem ad kölcsön, és a Bangtan High-ban nem történik igazgatóváltás, biztosan a Han folyóba ugrottam volna.
A Bangtan High-ban lazultak a szabályok, az új igazgató egy teljesen más irányvonalat képviselt, mint az elődje. Eltörölte a kötelező egyenruha viselését, a diákok hordhattak ékszereket, festhették a hajukat, a kollégiumokban jobban odafigyeltek a nevelők a fiúk viselkedésére, és már nem csak vagyoni kvótához kötötték a bekerülést, hanem intelligenciaszinthez. És hogy mi köze ennek ahhoz, hogy nem ugrottam a folyóba? Az, hogy az iskola alapított egy tánciskolát annak az érdekében, hogy a hozzájuk járó, szabadidejükben táncoló diákok egy olyan intézményben tanulhassanak, aminek nem csak köteléke van az anyaintézményhez, de ahol „modern-szellemiségű’ tanárok tanítanak, akár csak a Bangtan High-ban.
– Szerinted én is taníthatnék ott? – kérdezte Key, amikor megmutattam neki az álláshirdetést. – Nálam modernebb szellemiséget aligha találsz.
– Nincs tanári végzettséged, valószínűleg elbuktatnának a meghallgatáson.
– Pedig a meghallgatásokban nagyon jó vagyok – nyalta meg a száját. Hát igen, a meleg bárba is nagyon simán bejutott, és ha megkérdeztem, hogyan csinálta, mindig valami perverz utalást tett, úgyhogy semmi jóra nem gondoltam.
Az interjú nagyon jól sikerült, imponált az igazgatónak, hogy Amerikában tanultam, és jól is beszéltem a nyelvet. Szerettek volna olyan programokat rendezni, ahol a diákok külföldön tanulhatnak, a Bangtan High-ban ugyanis nagyon komolyan vették az angol nyelv tanulását.
Imádtam
ebben az iskolában tanítani. A tánciskola hamar önállósult, már nem csak az iskola diákjai jártak oda, a tanári kar bővült, de a fejlesztéseket továbbra is a Bangtan High-tól kaptuk, az anyagi függés megmaradt. Rendes, aranyos csapataim voltak, szerettek engem, mert fiatal voltam és megértő, ezek az elit diákok sokszor a családjuk és az életvitelük rétege alatt nagyon ártatlan, szeretethiányos, és hálás emberek voltak.
Amikor a kolleganőm szülési szabadságra ment, megkaptam a csoportjainak egy részét, közöttük azt is, ahol Park Jimin táncolt. Első órán megkértem a diákokat, hogy táncolják el a kedvenc koreográfiájukat, hogy felmérhessem, milyen szinten állnak. Park Jimin talpig fehérben volt, folyton mosolygott, csak úgy áradt belelő a tiszta szeretet, a tánca azonban nem erről árulkodott. Teljesen lehengerelt, meghatódtam, amikor végzett. Tömény szomorúság, belső vívódás, szorongás, küzdelem érződött a táncában, mintha a világ megpróbálná összenyomni.
Még sosem éreztem ilyet. Amikor táncolt, mintha kinyílt volna előttem a lelkének könyve, szinte láttam magam előtt a bánatának tollvonásait. Hihetetlen volt. Azt hiszem, valahogy így érezhetett James is, amikor először találkozott velem.
Elég volt egy mozdulat, hogy oly sok idő után újra fellángoljon a szívem.
