A világtalanok 2: 11. fejezet - Kérdések

Jihon:

Suli után az Arany Patkányban tengettük az időnket, és arra vártunk, hogy egy kicsit lejjebb szökjön a hőmérséklet. Késő délutánonként tudtunk csak kimenni, annyira meleg volt. Anyáék egészen addig nem szóltak bele, hogy mivel foglalkozom, amíg tartottam az átlagomat az iskolába, bár apának nem tetszett túlságosan, hogy Junho bandájával lógok. Megértettem, hogy így érez, mindenkinek meg volt a véleménye róluk a városban, de minél több időt töltöttem velük, annál jobban megismertem őket. Nem voltak rossz srácok, inkább csak meg nem értett emberek, akik összejárnak és összetartanak, mert nincs senki, akihez kötődhetnének. Sangchulék családja elég tehetős volt, de elhanyagolták őt, Junho szüleiről semmit se tudtam, Travor pedig fasírtban volt az apjával, mert nem egyezetek a jövőről alkotott elképzeléseik.

– Én azért sajnálom azt a gyereket – jegyezte meg Sangchul, miközben a sörösüvegét a homlokának nyomta. – Bármikor megvertem volna, de ezt azért nem kívánnám senkinek.

– Kiről van szó? – fordultam oda kíváncsian.

– Senkiről – vágta rá azonnal, és még a fejét is elfordította.

Utáltam, hogy én voltam a legfiatalabb a bandában, és ezért folyton kihagytak mindenből. „Jihon, te még kicsi vagy”, „Jihon, ez nem rád tartozik”, „Jihon, majd megtudod, ha eljön az ideje”… Elegem volt már ebből.

– Te sem mondod el? – fordultam oda Minsikhez, aki a legjobban bánt velem a tagok közül, de ő is csak megrázta a fejét. – Jó, akkor megkérdezem Junhót – ugrottam le sértetten a székről és hátramentem az irodához.

Mielőtt beléptem volna, bekopogtam, és megvártam, hogy a bandavezér engedélyt adjon. Én voltam a leglazább viszonyban vele, nem is hívtam soha főnöknek, mindig a keresztnevét használtam, és pontosan ezért utált annyira Trevor. Igaz, hogy engem nem avattak be a banda részleteibe, de Junho megbízott bennem, és hallgatott a tanácsaimra, így Trevor hamar mellőzve érezhette magát.

– Mondjad, mit szeretnél? – mosolygott rám Junho fáradt, de kedves mosollyal. Egy csomó papír hevert előtte, mindenféle számokkal, valószínűleg a banda vagyonát kezelte. Nem volt kőbe vésve, hogy a tagoknak meg kell osztaniuk a pénzüket egymással, de valahogyan mégis övék volt a hely, és egyszer se zártak még be pénzhiányra hivatkozva.

– A srácok már megint kihagynak valamiből. Te tudod, hogy ki az, akit mostanában sajnálni kell, és én nem tudhatok róla?

 – Fogalmam sincs, de te se törődj vele! Pofáznak össze-vissza – legyintett, majd feltolta magát a székből, és elém lépett.

Már abból tudtam, hogy meg akar csókolni, ahogy végigsimított az arcomon, de mielőtt még odahajolhatott volna, a mellkasának feszítettem a tenyerem.

– Ne csináld!

– Miért ne? Ide senki nem mer bejönni engedély nélkül. Nem fognak meglátni minket.

– Nem azért. Csak most nem akarom – bújtam ki az öleléséből, és a polchoz léptem. Furcsa volt még nekem ez a viszony, nem tudtam olyan könnyedén kezelni, mint ő.

Persze Junho nem adta fel, éreztem, ahogy a karjai körém fonódnak, majd odahajtotta a fejét a vállamra.

– Mi a baj? Ennyire zavar, hogy nem tudsz mindent?

– Már mondtam, hogy utálom, amiért semmibe vesznek. Nem akarnak elfogadni. Utálják, hogy itt vagyok.

– Majd megszoknak. Mindenkinek idő kell ahhoz, hogy elfogadja a változásokat. Minsik például bír téged.

– Trevor meg gyűlöl.

– Trevor csak félti a helyét. Ne foglalkozz vele! – puszilt bele nyakamba, majd eleresztett, és összeszedte az iratokat. – Majd megmutathatod a pályán, hogy tökös gyerek vagy.

A kosár volt az egyetlen, amiben viszonylag jó voltam. Junho sokszor távol maradt esténként és nem engedte, hogy vele tartsak, úgyhogy ott nem bizonyíthattam. Maradt a kosár, amiben nem voltam kimagasló tehetség, de Junhóval jól össze tudtunk dolgozni.

A pályán szinte tükörtojást lehetett sütni, annyira meleg volt, amikor a bemelegedés közben megcsúsztam, és megtámasztottam magam, szinte a tenyerembe égtek a kavicsok. Jót tett volna egy gyors, esti zuhi, hogy megszűnjön a por, és lehűljön a levegő. Tavasszal is kánikula volt, de közeledve a nyárhoz, egyre elviselhetetlenebbé vált. Fogalmam sem volt, mit fogunk csinálni az évzárónál. Mindenkinek egyenruhában kellett feszítenie, pedig egy szál trikóban is elviselhetetlenül meleg volt.

Az, hogy Trevor utált engem nyílt titok volt, és ő se leplezte az ellenszenvét. Még a csapattársaimat max arrébb hesegette, engem kíméletlenül faltolt, egyszer majdnem betörte az orromat, csak egy centin múlott a dolog. Junho ilyenkor természetesen elküldte a fenébe, és megfenyegette, hogyha még egyszer túlzásba esik, egy életre megemlegeti, de ez nem javított semmin. Sőt! Utáltam, amiért ilyen nyilvánvalóan bevédett, így ugyanis csak szélesedett a Trevor és köztem húzódó szakadék.

– Mit kellene tennem, hogy Trevor megkedveljen? – kérdeztem Sangchult a kispadon. Junho leültetett, hogy lecsillapodjanak a kedélyek.

– Ne idegesítsd fel! Trevor olyan, mint egy vadállat. Ha morgós kedvében van, vagy nem csípi valaki búráját, jobb, ha elkerülöd.

– És szerinted meg fog kedvelni valaha?

– Ki tudja? A vége felé már Sehunt sem utálta annyira.

Egy pillanatra megállt az idő, szinte még a por is lelassult körülöttünk, aztán Sanchul zavartan megköszörülte a torkát, és jó messze ült tőlem, nehogy megint elszólja magát. Mindketten tudtuk, hogy az előbb valami olyasmit ejtett ki a száján, ami tabunak számított. Sehun velük lógott, ezt mi is tudtuk Jinnel, de arra nem gondoltam, hogy ennyire. Hogy esetleg bandatag lett volna, mint én…

– Junho, felmegyünk hozzád? – kérdeztem a vezetőnket, amikor vége lett a játéknak.

– Wow, mi ez a nagy változás? – csillant meg a szeme, de még az előtt leállítottam, hogy nagyon beleélhette volna magát.

– Nem kell félreérteni. Csak beszélgetni szeretnél.

Junho tekintetéből azonnal eltűnt a lelkesedés, de beletörődően sóhajtott egyet, és a kezembe nyomta a lakáskulcsait.

– Menj előre! Nemsokára én is megyek.

Szerettem volna, ha együtt sétálunk, és szépen megteremtem útközben a hangulatot a lelkizéshez, de ehelyett várhattam az üres lakásban magamban tépelődve. Fogalmam sem volt, hogyan hozzam fel Sehunt Junho előtt. Érdekelt, hogy milyen szerepet töltött be a bandában, hogy egyáltalán hogyan keveredett közéjük, de legjobban a kettőjük kapcsolata érdekelt. Arra meg mégsem kérdezhettem rá egyenesen, hogy kavartak-e. Junho nem szerette a direkt kérdéseket, ha nekiszegeztem egy ilyet, mindig nagyon dühös lett.

Hogy csökkentsek a feszültségen, elkezdtem takarítani. Nem volt nagy kosz, Junho rendben tartotta a házát, és én is sokszor porszívóztam, vagy mosogattam, amikor nála aludtam, de most újra és újra letöröltem a polcokat, sorrendbe tettem a könyveket, és összehajtogattam a ruháit, amíg haza nem ért.

Junho úgy tudott közlekedni, mint egy szellem, nem vettem észre, hogy belépett a szobába, és csak egy hajszálon múlt, hogy ne sikítsam el magam, amikor hátulról átkarolt.

– Te meg mit csinálsz? – kérdezte Junho nevetve. Az ágyán szisztematikusan, szín szerint szétválogatva tornyosultak a pólói.

– Elfoglaltam magam. Majdnem mindenedet kipakoltam a szekrényből, hogy aztán szépen visszategyem őket. Csak azt a fiókot nem tudtam kinyitni – böktem a bűnösre. – Mi van benne?

– Az titok – csókolt a fülem mögé Junho, majd maga felé fordított, és ezúttal a számon ismételte meg. – Pakold el ezeket, amíg lezuhanyozom!

Akkor is furdalta az oldalamat, hogy mit rejteget odabent. Először szex újságokra gondoltam, de aztán eszembe jutott, hogy a DVD-k között ott sorakoznak a pornófilmek is, tehát Junho nem az a titkolózós fajta ilyen téren, a fiók tartalmát illetően mégsem avatott be. Amíg fürdött megpróbáltam kitalálni, mit rejtegethet, de végül nem jutottam semmire, és inkább feladtam. Egyébként is, meg kellett terveznem, hogyan hozzam fel Sehunt témának.

– Kész is vagyok – ugrott be az ágyba Junho, engem is magával sodorva. – Olyan jó végre kettesben lenni – bújt a nyakamhoz, és apró puszikkal hintette be.

– Junho… Szeretnék veled beszélni valamiről – toltam el egy kicsit, és megvártam, amíg találkozik a tekintetünk. – Lehet?

– Persze, hogy lehet, de ne legyél ilyen komoly. Megijesztesz. Valami baj van?

– Nem, dehogy, csak… – kerestem a szavakat. Magabiztos szerettem volna lenni, hogy irányíthassam a beszélgetést, de megint csak hebegtem-habogtam. – Sehunról lenne szó – nyögtem ki végül.

Junho arcán azonnal beállt a változás, amint kiejtettem Sehun nevét. Először megkeményedtek az arcvonásai, a tekintete élesen, majd haragosan villant, végül pedig Junho egészen elfordult, és inkább a plafont fixírozta haragosan.

– Hogy a francba jutott ő most eszedbe? – kérte számon rajtam mérgesen.

– Csak eszembe jutott – falaztam Sangchulnak. Nem akartam, hogy bajba kerüljön miattam. – Szóval?

– Mi szóval? – csattant fel. – Nem is kérdeztél még semmit, bár jobb is lenne, ha nem tennéd. Nincs mit mondanom róla.

– De ti jóban voltatok, nem?

– Az túlzás, hogy jóban voltunk. Velünk lógott egy ideig, és kész. Aztán lelépett. Jobb is. Kit érdekel, hogy mi van vele?

Nem értettem, miért szállt így el az agya. Én is haragudtam Sehunra, amiért szó nélkül lelépett, de azóta már lassan eltelt egy év, túltettem magam rajta, és már csak elszomorított az emléke, Junho mégis úgy morgott, mintha Sehun tegnap taposott volna bele a lelkébe.

– De hogyan került hozzátok? Sehun… Nos, ő mindig is elég egyedien nézett ki. Valahogy… elég fura, hogy veletek lógott. Főleg, hogy hatalmas rohadékok voltatok vele.

– Ja, tudom, nem kell emlékeztetni rá! – szidott meg Junho. – Pont ezért került hozzánk. Titokban elkezdtem edzeni, hogy megvédhesse magát.

Ennek nem volt semmi értelme. Hiszen Junho a vezetője annak a csapatnak, amely rendszeresen terrorizálta és megalázta Sehunt. Kicsit groteszk volt, hogy közben meg ő edzette. Maga ellen dolgozott? Vagy nem merte felvállalni, hogy kedveli Sehunt, és így inkább titokban segített neki?

– Az elején csak kihasználtam – folytatta Junho. – Azt akartam, hogy a tagok pofára essenek, mert kezdtek nagyon eltelni magukkal. Könnyű volt egy hetedikes, pipaszárlábú gyereket basztatni, ezért is akartam, hogy Sehun egyszer csak visszaüssön nekik, és magukba szálljanak. Aztán az edzések során rájöttem, hogy Sehun több mint egy idegesítő kis buzi, úgyhogy elkezdtünk haverkodni, és mivel velem jóban volt, egy idő után a tagokkal is jóban lett.

– És ti kavartatok? – kérdeztem óvatosan.

– Mi van? – kérdezte fejhangon Junho, és összeráncolt homlokkal fordult felém. – Jihon! Tizenkét évesek voltatok. Szerinted én pedofil vagyok?

– Nem, csak… – kezdtem el újra makogni. – Sehunról mindenki azt mondta, hogy meleg, és lányosan is öltözködött, neked meg bejönnek a srácok…szóval…

– Nem, nekem nem jönnek be a srácok – húzódott közelebb Junho. – Nekem te jössz be – simított végig az arcomon.

– Akkor Sehun nem miattatok ment el?

– Sehun azért ment el, mert művészeti iskolába akart járni.

Junho határozottan csókolt meg, talán el akart végre hallgattatni, és egy ideig engedtem is neki. Hagytam, hogy fölém magasodjon és a kezét a pólóm alá vezesse. Szerettem, amikor simogatott, amikor az erős, határozott tenyere végigsiklott az oldalamon, vagy a reszketeg hasfalamon, ahogy azt is, amikor a finom, puha ajkait a bőrömhöz nyomta.

Voltak azonban helyzetek, amiket nem szerettem. Nem akartam, hogy a nadrágom vonala alá tévedjen a keze, ahogy én se nyúltam oda neki soha. Tudtam, hogy Junho tovább akar menni, hogy „felnőttesebb” összesimulásokat szeretne, de vonakodtam ettől. Nem éreztem biztonságban magam, ha lekerült rólam a nadrágom, vagy ha a combomat simogatta. Hiszen még azt sem szoktam meg igazán, hogy egy férfival csókolózom, az ő érintéseitől libabőrözik a karom, és az ő nevét súgom, amikor túl sok az élvezet. Amíg nem tudtam a helyén kezelni ezeket az új impulzusokat, addig nem akartam tovább menni.

– Legyél türelmes még egy kicsit! – bújtam oda Junho mellkasához, miután újra visszautasítottam a kezdeményezését. – Fura ez még nekem.

– Jó-jó – simogatta meg a fejem, és szorosabban magához ölelt. – Várok, ameddig szeretnéd.

Junho:

Miután Jihon elaludt, kiszálltam az ágyból, és leellenőriztem a fiókot, valóban nem lesett-e bele. Annyira azért nem voltam amatőr, hogy csak egyetlen dolgot tároljak benne, de nagyon tartottam tőle, hogy egyszer kinyitja, és feltúrja annyira, hogy megtalálja a leveleket. A legokosabb dolog az lett volna, ha elégetem az összest, és akkor nincs probléma, nincs amit megtalálhatna és elolvashatna, de néha szeretettem elővenni őket, és élvezni a győzelem ízét. Sohasem gondoltam volna, hogy a Sors úgy hozza, hogy megszabadulhatok Jintől, és ennek minden egyes percét ki akartam élvezni.

Nem értettem, miért hozta fel Jihon a sehun-ügyet. Nagyon reméltem, hogy nem valamelyik vadbaromnak járt el a szája. Utáltam, hogy hazudnom kellett neki. Nem akartam Sehunról beszélni, és nem akartam, hogy valaha is megtudja, hogy milyen kapcsolatban voltunk. Szégyelltem, hogy kavartam vele. Azt meg még jobban szégyelltem, hogy fontos volt számomra. Nem érdemelte meg. Itt akart hagyni, mindazok után, ami történt, és még csak nem is bánta volna. Ugyan! Tényleg azt hitte, hogy beetethetett azzal az ócska dumával, hogy majd hétvégén találkozunk? Ez ugyanolyan volt, mint szakítás után benyögni, hogy de azért legyünk barátok.

Sehun sosem illet bele ebbe a kisvárosba, ő Tokióhoz passzolt az idegesítő divatmániájával, meg a rajzkészségével. Tehetséges volt, megkapó, érdekes és egyedi. Tisztában voltam vele, hogy mennyire sikeres lesz a nagyvárosban, mennyire imádni fogják majd a művészeti iskolában, és legyünk őszinték, a férfi stylistok 90%-a meleg. Mégis meddig tartott volna, hogy valaki behálózza? Sehunnak intelligens, művészi, széles látókörű párra volt szüksége, amilyen én soha nem voltam, és soha nem is leszek. Azzal, hogy bejelentette, felköltözik Tokióba, valójában szakított velem.

Nem sokra emlékeztem abból a holdfényes estéből, de azt tudtam már aznap éjjel is, hogy túlzásba estem. Valami elpattant akkor bennem, és nekiestem Sehunnak. Ha nem jöttek volna ki a szülei, talán visszafordíthatatlan kárt teszek benne. Utáltam magam ezért, mert nem érdemelte meg, hogy így bánjak vele, de közben megbocsátani sem tudtam neki.

Gyűlöltem, hogy mindig, mindenki elhagy, aki fontos nekem. Anyám nem tehetett arról, hogy meghalt, de a nevelőapám csak a saját büszkesége miatt lépett le, és hagyta szarban a kislányát, meg engem is. A biológiai apám sosem törődött az érzéseimmel, vedelte magába a piát, és miután hozzá kerültem, csak azért nem verhetett meg, mert visszaütöttem. Arra viszont tisztán emlékeztem, amikor még nem tudtam megvédeni magamat.

Nagyon kicsi lehettem, talán alsós általános iskolás. Este volt, már nem égett a lámpa, anya le akart fektetni, de én mindenáron meg akartam várni, hogy apa hazaérjen. Anya ideges volt, folyton csak azt hajtogatta, hogy aludjak, és majd reggel találkozok apával, amikor indulunk az iskolába. Nem akartam kikapni, így úgy tettem, mintha elaludtam volna, de fél szemmel az ajtót figyeltem. Amikor apa hazajött, anya azonnal felugrott a matracom mellől, és odasietett, hogy segítsen a támolygónak, de köszönet helyett csak egy hatalmas pofont kapott.

Emlékszem, hogy mennyire megrettentem ettől. Fel akartam ugrani, hogy odasiessek anya mellé, és megvigasztaljam, de nem mozdultak a lábaim. Az ajtó félig becsukódott, csak anya testét láttam, ahogy összegörnyed a konyha kövén, de a csattanó hangokat, és az elfojtott kiáltásokat hallottam. Aztán apának ennyi nem volt elég, hangosan szitkozódott, és mindenféle ocsmányságot üvöltött anyára, aztán berontott a szobába. Ekkor anya, mintha valamilyen külső erő szállta volna meg, félrelökte az útból, és amíg apa betápászkodott a földről, engem egyszerűen felkapott, és betolt a szekrénybe. Emlékszem, hogy üvöltöttem, hogy engedjen ki, apának pedig azért könyörögtem, hogy ne bántsa anyát, mert nem tett semmi rosszat, de meg sem hallotta. Másnap nem beszéltünk erről az esetről, de soha többé nem tudtam úgy nézni az apámra, mint korábban.

Miután újra hozzá kerültem, és már nem volt se anyám, se pótapám, se senkim – hiszen a húgomra is mások vigyáztak –, nem tartoztam senkinek magyarázattal azért, amiért nem segítettem egy részeges állatnak. Ha támolyogva jött haza, és elesett, nem segített fel. Ha belém kötött, és lökdösni kezdett, ököllel ütöttem vissza. Az az alak nem, hogy az apám nem volt, de ember se. Alig vártam, hogy elpatkoljon.

Folyton az járt a fejemben, amit Jin írt nekem. Szemét voltam, hogy nem engedtem, hogy Jihon vigasztalja? Lehet. De Jihon volt az egyetlen jó dolog az életemben. Végre boldog lehettem vele, végre azt az életet élhettem, amire mindig is vágytam, és ha kellett, akkor ilyen szemét módon védtem meg. Mert Jihon az enyém volt, végre az enyém…

A világtalanok 2: 10. fejezet - Ahogy száll a pernye

Jin:

Fehér falakra, fehér ruhás emberekre emlékeztem, és a fehér kötésekre a kezemen. Azt mondták, csak pár percre ájulhattam el, és amikor felkeltettek, kirántottam magam a szorításból, majd berohantam a még parázsló házba, és puszta kézzel próbáltam meg kiásni valamit a földből.

Rémálmaim voltak. Minden egyes éjszaka égő házakban rohantam, és kiabáltam a szüleim után, de vagy nem feleltek, vagy csak a sikolyaikat hallottam. Izzadtan, könnyes arccal, ordítva ébredtem. Ki akartam rohanni a világból, és harcoltam az ápolókkal, így nem egyszer nyugtató injekcióval tudtak csak visszakergetni az álmaimban. Ilyenkor viszont legalább rémképek nélkül aludtam.

Sokáig nem szólaltam meg, hiába kérdeztek. Nem bírtam beszélni. A torkomra forrtak a szavak, és ha kinyitottam a számat, újra sírni kezdtem. Anyát akartam. Azt akartam, hogy átöleljen és megnyugtasson. Minden egyes alkalommal, amikor kinyílt az ajtó, azt vártam, hogy apa sötétszürke öltönye felbukkan, és elmondja, hogy mennyire aggódnak értem. Azt mondja, hogy elfelejtettek gyertyát venni, és ezért kiugrottak a kisboltba, így nem voltak otthon, amikor felrobbant a ház. Amikor felrobbantottam a házat. Mert biztos voltam benne, hogy én tettem. Túl sokat játszottam a tűzzel, és visszacsapott.

Hetek, hónapok, vagy évek teltek el a kietlen korházi szobában, mire az első kérdés elhagyta a számat. A legfontosabbat kérdeztem a pszichológustól.

– Hol vannak a szüleim?

Amikor nem válaszolt, csak elnézett, megismételtem a kérdést.

– Hol vannak a szüleim?

A végén már üvöltöttem, ő meg csak annyit mondott, hogy nagyon sajnálja. Dühös voltam. Szétdobáltam az ágyneműket, megpróbáltam a falnak csapni az éjjeliszekrényt, de túl nagy volt, én pedig túl erőtlen. Az ápolók azonnal az ágyhoz szegeztek, és már jött is a nővérke a fecskendővel, de most már nem is próbáltam meg elhúzni a kezem. Ez kellett. Érzéketlenség. Kietlenség. Magány. Felejtés.

Ezek után már daccból se szólaltam meg, befordultam a fal felé, összegömbölyödve a takaró alatt, és a falat kaparásztam. A körmeim betörtek, de magasról tettem a fájdalomra, az is csökkentette a lelkemben dúló káoszt. Egyik este már éppen azon tanakodtam, hogy kiugrom az ablakon, és véget vetek ennek az egésznek, amikor valami a vállamhoz ért.

Azonnal megpördültem, de nem állt mögöttem senki. Mégis, tökéletesen úgy éreztem, mintha apró kezek simítottak volna végig a hátamon.

– Mi a fene ez? – ugrottam az ágy végébe, és felhúztam a térdeimet. – Szellem vagy? Mutasd magad!

Vissza kellett fognom a hangomat, meg ne halljanak a folyosón járőröző nővérkék, mert a képzelődés egyenes beutalót adott az elmegyógyintézetbe, úgyhogy akárki, vagy akármi volt a szobámban, nekem kellett elbánnom vele.

– Ne csináld! – söpört végig egy vékony, erőtlen hang a kortermen.

Próbáltam megállapítani, honnan szólt, de a falak visszhangot vertek, és szinte zengett az egész fejem tőle. Megpróbáltam nyugodt maradni, és rákoncentrálni a hangforrásra, mert valahonnan nagyon ismerős volt.

A sarokban gyúló fény árnyékot vetett, és úgy kúszott fel a kép a falra, mintha egy láthatatlan ecset festené. Egy apró, szűk sufnit láttam, kapákkal, kaszákkal, és mindenféle kerti a szerszámokkal, majd fordult a kép, és egy halom matematikai képlet jelent meg. Mindenféle bonyolult egyenlet vibrált a papíron, majd egy reszketeg kéz beírta a végére az eredményt. Koszos, vékony ujjai voltak, betöredezett, apró körmökkel, a csuklója körül lila véraláfutássokkal. Egy újabb, ismeretlen kéz elvette a megoldásokat, majd egy tálat tolt a fogoly elé.

A tálban véres húsok és belsőségek feküdtek, ami már önmagában is undorító volt, aztán megláttam egy ujjat. Egy emberi ujjat.

A számba toltam a takarót, hogy elnyomjam a sikolyomat, de a képek nem akartak szűnni. A gyerekkéz belenyúlt a tálba, majd a véres ujjaival egy vonalat húzott a falra. Nem tudtam pontosan megszámolni mennyi rovátka gyülekezett a falon, de nem tegnap kerülhetett oda a gyerek, az biztos.

A kép egy hirtelen mozdulattal vált semmivé, majd megláttam egy alakot az ágyam mellett ácsorogni, és ezt már nem tudtam nyugodtan kezelni.

Hatalmast ordítottam, mire az ápolónő azonnal berontott.

– Mi történt? – kérdezte ijedten.

– Csak… Csak rosszat álmodtam – mondtam, és visszamásztam a fejrészhez.

A fehérruhás nő rezignáltan megpaskolta a párnámat, és már indult is volna, amikor megragadtam a csuklóját. Azonnal megfeszült, készen arra, hogy mesterségesen elaltasson, vagy segítségért kiáltson, de nem akartam bántani.

– Itt maradna? Itt maradna, amíg elalszom? – kérdeztem.

Azt hittem, nincs már több könnyem, de volt még, addig potyogtak alá, még el nem nyomott a fáradtság. Arra számítottam, újra előjön ez a furcsa gyerek, aki riogatott, vagy egy égő házban fogok járni, de más fogadott. Egészen más.

A barlang falai nedvesek voltak, és ha nagyon füleltem, hallottam, ahogy a cseppek egy tócsába estek. Követtem a hangokat, de csak egyre sötétebb lett, és a járat is szűkült. Leguggoltam, és törpejárásban haladtam tovább, mire egy lilás fény mindent beborított, és egy erős széllöket átpasszírozott a kövek között.

A barlang belsejében egy hatalmas fa nőtt. Erős, göcsörtös törzse volt, mintha minden egyes ága először a törzset ölelte volna körbe, hogy aztán hatalmas lombkoronaként terüljön szét a mennyezeten. A levelek arany és mályvaszínűek voltak, és ahogy forgattam a kezemben, az egyik oldaluk fényesen csillogott. A fa gyökerei a föld felett is látszódtak, és alattuk hűs, tiszta víz csordogált. A csöpögés, amit hallottam, innen szólt. A levelekről apró, gyöngyszerű cseppek estek alá, hogy eggyé váljanak a patakkal.

Ahogy nekidöntöttem a hátam a fatörzsnek, hirtelen békesség áradt szét bennem. Nem éreztem fájdalmat, nem szorult össze a sírástól a torkom, nem bántott semmi. Selymes, puha melegség ölelt körbe, és amikor kinyitottam a szemem, és lenéztem a testemre, egy aranyszínű kimonós női kéz ölelt át. Egy pillanatra felvillant, hogy félnem kéne, hiszen nem látom, hogy ki ér hozzám, de aztán megismertem a cirádás arany karikát a gyűrűsujjon.

– Anya… – csuklott el a hangom.

– Psszt… Ne sírj! Itt vagyok, és vigyázok rád! Nyugodj meg, kicsim! Nyugodj meg!

Az érzékeim felfogták, hogy már nem álmodom, de csak nagyon lassan nyitottam ki a szemem. A fehér falak undorral töltöttek el, de a fülemben még ott csengett anya hangja, ami azt mondta, nyugodjak meg.

Jófiú módjára megettem a reggelimet, majd udvariasan köszöntem az orvosnak, és akkor sem rándultam össze, amikor megmérték a vérnyomásomat, és idegen kezek értek hozzám.

Az állapotom napról-napra javult, és amikor már a pszichológust sem kergettem az őrületbe, a főorvos leült az ágyam szélére, hogy felnőtt módjára megbeszéljük a jövőmet. Vele jöttem ki legjobban az orvosok közül.

– Youngjin, az állapotod már nem igényli, hogy korházban legyél.

– De nincs hová hazamennem – hajtottam le a fejem, és beharaptam a számat.

– Pontosan erről szerettem volna beszélni veled. Itt van a nagynénéd, és úgy tűnik, nála fogsz lakni egy ideig.

Utáltam a nagynénémet. Régen is utáltam, most meg aztán még jobban utáltam. Szerencsére egy cseppet sem hasonlítottak anyával, de attól még, ha az arcára gondoltam, azonnal ő ugrott be. Meg az, hogy milyen szívtelenül bánt az én drága, kedves anyukámmal. Reméltem, hogy legalább megbánta.

– És milyen más lehetőségem van?

– Nem nagyon van más lehetőséged, az az igazság. Én nem tarthatlak már itt tovább.

Rá sem néztem arra a boszorkányra, amikor bejött, csak felhúztam a kapucnit a fejemre, és kimentem a folyosóra. Az utat szótlanul tettük meg. Nem volt miről beszélnünk. Szinte nem is ismertük egymást, ha találkoztunk csak nonstop veszekedtünk, annyit tudtam róla, hogy valamiért utálta anyát, és nem akart megbocsátani neki.

Az új „otthonom” egy olyan apró szoba lett, amibe belefért egy matrac, egy öltözőszekrény, és ennyi. Még ablaka sem volt. Korábban raktárnak használta a nagynéném, de mivel a kanapén nem aludhattam, ezt kaptam.

A szekrényben azokból a ruháimból lógott pár, amiket a régi házban hagytunk. A nagy részüket már kinőttem, de ezeknek is örültem. Hiszen nem maradt semmim. A robbanás következtében, és az utána felcsapó lángoktól minden használhatatlanná vált, az összes tárgy, ami a szüleimtől maradt, lent volt a kisvárosban.

– Nem költözünk le? – kérdeztem az egyik mirelitvacsora közben. – Nem akarok Tokyóban lenni.

– Engem ide köt a munkám. És ide jársz iskolába is…

– Én nem megyek többé iskolába – tőrt ki belőlem a zokogás, és a nagynéném nem értette, miért sírok annyira. Megpróbált megnyugtatni, hogy nem kell még bemennem, nyugodtan kihagyatok pár hetet.

– Nem értesz semmit – ráztam le magamról a karjait. – Te nem értesz semmit! – kiabáltam rá, és bevágtam a szobám ajtaját. Matracba fúrt fejjel zokogtam, és addig üvöltöttem, amíg el nem ment a hangom.

Nem tudtam aludni éjszaka. Nem jött álom a szememre, pedig nagyon visszavágytam ahhoz a mágikus fához. Csak bolyongtam az idegen, ismeretlen lakásban, és próbáltam keresni valamit, ami megnyugtat. Egy ideig néztem az ablakból az eget, de egy idő után ráuntam, így felnyitottam a nagynéném laptopját, és felmentem a netre. Eszembe jutott, hogy üzenetet írok Jihonnak, de aztán rájöttem, hogy nem tudom a rendes e-mail címét, mert az a faszfej Junho bekavart. Végül aztán rajta töltöttem ki a dühöm.

Te rohadt szemét!

Tudod te, hogy mekkora egy patkány vagy, amiért elválasztasz minket egymástól? Fogalmad sincs arról, hogy min megyek keresztül, és mekkora szükségem lenne a barátomra, de te elvetted tőlem. Tényleg nincs ennyi emberség sem benned? Tényleg ennyire aljas és önző vagy? Rohadj meg! Azt kívánom neked, hogy veszítsd el azokat, akik a legfontosabbak, és ne legyen senki melletted, aki megvigasztalhatna. Akkor talán megdobbanna az a rothadt izomcsomó, amit a szívednek hívsz.

A válasz egészen hamar érkezett, és olyan rövid volt, mint legutóbb. Junho nem volt a szavak embere.

Nem volt mellettem senki, amikor elvesztettem azt, aki fontos volt nekem, és mégis túléltem. Neked is menni fog.

Egy hajszál választott el attól, hogy a földhöz csapjam a laptopot, csak az akadályozott meg benne, hogy nem volt másik, és még valakinek írni akartam.

Bár Sehun nem adta meg a számát, twitteren követtem, és egy kisebb nyomozást követően ráakadtam az e-mail címére. Azt mondta, ne zaklassam, de szükségem volt valakire, aki a múltamhoz kapcsol. Oda, amikor még minden rendben volt.

Sehunie!

Tudom, hogy azt mondtad, ne keresselek, de muszáj. Valakivel muszáj beszélnem. A szüleim… A házunk… Nincs többé. Azt mondják, gázrobbanás volt, és… Én nem voltam otthon… Születésnapom volt. Junho meg ellopta tőlem Jihont. Nem tudok beszélni vele, mert minden csatornát elzárt. Kisajátította magának, és Jihon nem keres. Talán nem is tudja, hogy mi történt. A nagynéném meg nem akar visszaköltözni. Biztosan egyedül se engedné, hogy leutazzak. Mostanában eléggé szét vagyok csúszva. Gondolom, ennek a levélnek sincs túl sok értelme.

Bocsi, hogy zavartalak.

Nem vártam, hogy visszaír, arra pedig végképp nem, hogy ilyen gyorsan. Hirtelen már erre is azt hittem, hogy Junho keze van a dologban, de a sorokból kiérződött Sehun stílusa, és nagyon hamar magyarázatot is adott a hirtelen reagálásra.

A rohadt életbe, Jin! A rohadt életbe! Annyira sajnálom. Annyira sajnálom, hogy nincs most ott veled Jihon. Junho mindig is őt akarta. Most pedig, hogy valószínűleg megszerezte, nem fogja elengedni. Engedd el őt, Jin! Ne harcolj Junho ellen, mert ha sarokba szorítod, támadni fog. Nem téged. Jihont. Ha meg akarod védeni, vagy cselezd ki valahogy Junhót, vagy hagyd a fenébe az egészet. Most magaddal törődj! Néha muszáj önzőnek lenni, hogy egyben tudd tartani magad. Én most Amerikában vagyok egy csereprogramban, nem tudok segíteni neked, és ha Tokyóban lennék, akkor sem tenném. Nem azért, mert nem tartalak a barátomnak. Még ha úgy is tűnik, hogy nem voltatok fontosak, ez nem igaz. De csak így tudtam túlélni, és tudom túlélni most is. Sok mindenről nem tudtok, és nem is akarok beszélni róla. Lépj tovább, ahogy én is tettem, és a Sors majd összesodor titeket a jövőben, ha úgy kell lennie. Éld a saját életedet, és legyél boldog! Amennyire lehetséges…

Volt abban valami, amit Sehun mondott. Talán tényleg csak magamra kellett volna gondolnom.

A temetés nevetséges volt. A nagynéném nem szerette a kisvárost, se a benne élőket, így szűk körű temetést tartottunk. Ott voltak apa rokonai, akiket még annyira sem ismertem, mint a nagynénémet, én, meg a boszorkány. Ennyi volt. Eltemettünk egy üres urnát, mert a testek annyira összeégtek, hogy nem igazán lehetett mit elhamvasztani, és amúgy is rosszul voltam még csak a hamu gondolatától is.

Aznapra beborult az ég, de nem esett az eső, csak mindent szürkeségbe vontak a fellegek. Ahogy az eget kémleltem, arra gondoltam, az élet hihetetlenül igazságtalan velem. Minek óvott meg annyiszor, miért adott annyi szerencsét, hogy aztán a legnagyobb szerencsétlenség történjen velem?

A temetőből kifelé automatikusan vittek a lábaim Jihon házához. Sehunnak talán igaza volt, talán úgy kellett volna viselkednem, mint neki, de a szívem másra vágyott. A szívem látni akarta Jihont, és megnyugvást találni.

– Jaj, édes kicsikém! – ölelt azonnal magához Jihon anyja, amint beléptem, és el sem engedett. Nem tudom, melyikünk sírt jobban, ő vagy én. És abból ítélve, hogy Jihon még nem vetette a nyakamba magát, nem volt otthon.

– Jihonhoz jöttem.

– Jihon elutazott a barátaival. Most van tavaszi szünet.

Mióta lettek Jihonnak barátai rajtam kívül? – fogott el a keserű indulat. Junho tényleg behálózta. Hogy mehetett el pont ilyenkor? Nem tudta, hogy mikor lesz a temetés? Hiszen mindenki tudta a városban, attól függetlenül is, hogy a szertartásra nem hívták meg őket.

– Szóval Jihon inkább a barátaival szórakozik ahelyett, hogy mellettem lenne? – kérdeztem megrovóan.

– Jihonnak nem mertük elmondani, hogy mi történt. Féltem a lelki állapotát. Nagyon felkavarta az is, ami a szegénynegyedben történt, és azt hiszem, van vele valami baj.

– Baj? – kérdeztem vissza. A dühömet azonnal átvette az aggodalom.

– Azt mondta, mostanában furcsa dolgokat álmodik, és a táborban képzelődött is. Azt mondja, hogy csak megsütötte a nap, de nem tudom… Szerintem nem dolgozta fel rendesen, ami akkor történt, aztán téged is elvesztett. Pár hónapja meg csúnyán összeverték, és amíg meg nem gyógyult, nagyon depressziós volt. Féltem őt.

– Jól van. Akkor ne mondja el neki. Jobb, ha nem tudja. Úgysem számít. Most már vannak barátai, akikkel jól érzi magát – húztam fel a zipzárt a ruhámon, és indulni készültem.

– Ez nem jelenti azt, hogy te nem vagy fontos neki.

– Most megyek – mondtam, és azzal, ahogy kiléptem a házból, kiléptem Jihon életéből is.

Egyedül a kerítésnél fordultam még vissza egy utolsó szóra, amikor Jihon apja a nevemen szólított.

– Jin? Hallottam, hogy… – kezdte, de belé fojtottam a szót.

– Tudom. És köszönöm – hajtottam fejet, és tettem még egy utolsó szívességet Jihonnak. – Ne bízzon meg Junhóban! Ha jót akar Jihonnak, tartsa távol tőle! Veszélyes alak.

Útközben, ahogy néztem az ismerős házakat, egyre jobban kezdtem megérteni, miért menekült el innen Sehun olyan sietősen. Túl sok emléket őriztek a falak, és mintha minden egyes szem az én lelkemet fürkészte volna, a szájak az én életemről beszéltek. Szinte megfojtottak.

Mielőtt visszamentem volna az állomásra, ahol megbeszéltük, hogy találkozni fogunk, még hazamentem. A pótkulcs ugyanott volt, ahol hagytuk, könnyen bejutottam, és miután kihalásztam a sporttáskámat a szekrényből, elkezdtem összegyűjteni azokat a tárgyakat, amiket magammal akartam vinni.

A szobámban kezdtem, bepakoltam azokat a ruhákat, amik még jók voltak rám, majd nagy levegőt vettem, és beléptem a szüleim szobájába is. Nem nézelődtem, nem hagytam, hogy hassanak rám az emlékek, csak kinyitottam a szekrényt, és kivettem anya egyik fehér, hosszú ruháját, majd az éjjeliszekrényből a gyűrűjét, amit már kinőtt, és végül apa kopott óráját is, ami már évtizedek óta nem járt jól.

A kandalló előtt még megálltam egy pillanatra, és a díszes tálakra néztem, amiket mindig is utáltam, anya azonban nem engedte, hogy levegyem onnan őket. Most megragadtam a legocsmányabbat, hogy ripityára törjem, és ezzel együtt minden fájdalmat is kiűzzek a szívemből, de a tányér meg sem mozdult. Mintha oda lett volna ragasztva a falhoz.

– Neked is basztatnod kell, mi? – morogtam a háznak, de hiába húztam a tányért, nem jött le. Így a hülye szalvétakarikán akartam bosszút állni, ami úgy gurult el előlem, mintha saját gondolata lenne. – Jó, akkor menj a fenébe!

A vállamra kaptam a táskát, és otthagytam azt a makacs, régi házat, ami olyan sok szép emléket őrzött. Mire az állomásra értem, kicsit örültem is, hogy nem tudtam összetörni azt a vacak dísztányért. Hiszen mindenkinek volt egy kincses ládája, ami az életéről mesélt. Nekem a kincses ládám egy egész ház volt, amit nem féltettem. Tudtam, hogy még nagyon, nagyon sokáig ott fog állni, hogy egyszer boldogan üdvözöljön, amikor már elég erős leszek ahhoz, hogy szembenézzek a múltammal.

A világtalanok 2: 9. fejezet - Tűz

Jihon:

A pénteki nap elég kellemetlenül telt, Junhóval nem tudtuk eldönteni, hogy akkor most kerüljük egymást, csináljunk úgy, mintha semmi sem történt volna, vagy beszéljük meg, így idiótán, némán álldogáltunk egymás mellett, hol semmiségekről csevegtünk, vagy egymásra sem néztünk. Elég kellemetlen volt, és a kedvemet még az izgalom sem javította. Az ebédszünetben húzták ki a lakótársak nevét, de egész nap ettől zengett a folyosó. Én csak arra tudtam gondolni, milyen jó lenne, ha lányok és fiúk is összekerülhetnének, és mondjuk pont Kiyokót kapnám. Bár biztosan nem tudtam volna élni a lehetőséggel. Nem voltam az a „még a legyet is röptében” típusú srác.

Végül két végzős, és egy kilencedikes mellé osztottak be, ami tökéletesen megfelelt. Nem én voltam a legkisebb, a két idősebb focista pedig egész rendesen bánt a fiatalabbakkal. Egyébként is arra számítottam, hogy egésznap a focipályán rúgják majd a bőrt, úgyhogy nyugodtan ellehetek az ágyamban, ha túl meleg lesz ahhoz, hogy odakint bóklásszak.

A hétvégém eseménytelenül telt, összepakoltam a bőröndömet, bevásároltam rágcsákból, üdítőkből és egyéb kellékekből, amik kellhetnek a kiránduláshoz, és megpróbáltam pozitívan hozzáállni az elkövetkezendő héthez. Folyton Junhón járt az agyam, a csókon, amit adott, és azon, hogy miért nem húzódtam el azonnal. Nem tetszett nekem. Nem éreztem gyomorgörcsöt a közelében, nem néztem meg a kelleténél jobban, és nem vágtázott a szívem se, ha hozzám ért. Mégis viszonozhattam valamennyire a közeledését, hiszen meg sem mozdultam a mászóka mellett. Vagy csak meg voltam lepődve? Ennyi az egész? Sokként ért, és azért? Nem tudtam a választ.

Hétfő reggel kómásan ébredtem, mert egész éjszaka az érzéseimen rágódtam, és amint beültem a kisbuszba, és nekidöntöttem a fejem az ablaküvegnek, éreztem, ahogy le-lebukik a fejem. Még haloványan hallottam, ahogy a tanárnő a mikrofonba beszél, és megkér minket, hogy kössük be a biztonsági öveket, és lehetőleg ne rohangáljunk, aztán elnyomott az álom.

Halk duruzsolásra ébredtem, valaki zenét hallgatott mellettem, de a fülhallgatója nem szuperált túl jól, mert hallottam az énekesnő magas, éteri hangját. Lassan fordultam meg, zsibbadt nyakkal és homályos látással, de amint megpillantottam Junho bronzos bőrét, azonnal kipattantak a szemeim. Hirtelen nagyon beszorítva éreztem magam, az arcom lángba borult és iszonyúan melegem lett, így inkább kibámultam az ablakon, és néztem az elsuhanó fákat, nehogy feltűnjön a zavarom. Miért pont ő ült mellém? Miért nem kerülhetjük egymást tovább? Miért kell szembesítenie azzal a csókkal?

– Jihonie, megérkeztünk! – bökte meg a vállam óvatosan Junho. Fogalmam sincs, mennyi ideig vívódtam magamban, csak a hátamba álló tompa fájdalom tanúskodott arról, hogy sokáig nem mozdultam meg.

Jihonie… Egész jól hangzott a szájából – röppent át egy gondolat a fejemen, majd ahogy jött, úgy dobtam ki onnan, és amilyen gyorsan csak lehetett, szabadulni akartam. Persze a nagy kapkodásnak mindig esés a vége, ez az én esetemben pedig csak hatványozódott, ugyanis ahelyett, hogy zakóztam volna egy hatalmasat a folyosón, egyenesen Junho ölébe huppantam bele.

– Elnézést! Bocsánat! Nagyon sajnálom! – hadartam, és megpróbáltam kikászálódni onnan, de minduntalan beleakadtam a lábába, és csak még jobban összegabalyodtunk.

– Jihonie, talán maradj nyugton egy kicsit! – nevetett Junho, és megragadta a derekamat, majd miután kicsit szorosabban magához ölelt, kirúgta a szék alól az előttünk ülő táskáját, hogy kinyújtsa a hosszú, izmos lábait, és így már könnyedén átléphessem őket.

– Bocsánat, bocsánat… – suttogtam még oda, majd roham léptekben elhagytam a buszt.

Odakint tűzött a nap, alig kaptunk levegőt a kerék kavarta pórtól, és még rengeteget kellett sétálni a táborig. Mivel nem számítottam rá, hogy gyalogolni kell, az utolsó pillanatban edzőtáskára cseréltem a gurulós bőröndömet, úgyhogy egész végig cipelhettem azt a sok holmit, amit magammal hoztam. A vékony ing, amit a trikóra vettem, nem sokat fogott fel a nehéz pántból, és már félúton égett a bőröm tőle, de ha keresztbe tettem, majdnem megfojtott, a bal vállam pedig még annyira sem volt erős, mint a jobb.

– Gyere, cseréljünk, mert mindjárt elvágódsz! – emelte le rólam a nehéz terhet Junho, és egy hanyag mozdulattal a fülénél fogva a hátára dobta az edzőtáskámat, mintha csak egy zsák hagyma lenne. – Az enyém könnyebb.

És valóban sokkal könnyebb volt, mintha csak két napra pakolt volna, a fekete-vörös darabot a lábam mellett lógatva is könnyedén vittem. Junho talán a készülődésben is olyan volt, mint a mindennapokban, velem ellentétben nem bonyolított túl semmit.

A faházak első ránézésre egészen pofásak voltak, az ablakokon szúnyogháló feszült meg, az ajtók jól záródtak, és egy gyors vizit után a belső térben sem találtam se bogarat, se penészt, se repedést. Odabent is iszonyúan meleg volt, ahogy mindenhol, és nagyon szívesen letusoltam volna, de a tanárok nem hagytak sok időt a pihenésre, azonnal túrázni mentünk. Persze nem az erdőbe, csak a környéket fedeztük fel. A tábor egy tisztáson terült el, körülbelül tíz perc sétányira az erdőtől, így semmilyen kisboltot, kocsmát vagy bármilyen emberekkel teli helyet nem találtunk. Az ételt minden nap 7-kor hozták, akkor lehetett süteményt, pizzát, vagy egyéb pékárút venni, az ebédet ott főzték a konyhások, vacsoráról nekünk kellett gondoskodni. A legközelebbi falu fél órára volt autóval, de a tanárnőnek megengedték, hogy használja a tábor autóját, így már az első nap bőségegesen bevásároltunk az osztálypénzekből. Minden napra kitaláltunk valamit, amit együtt, és közösen kellett elkészítenünk. Bográcsos leveseket, sült szalonnákat, sült virsliket, tojásrántottát, egyszerű ételeket. Hűtő bőven volt a konyhán, ahol eltároltuk az alapanyagokat. A legjobban azonban a víz fogyott, már első este elpusztítottunk több kartonnal, úgyhogy a második reggel már kétszer annyit hoztak a tanárok.

A sportversenyek a harmadik nap kezdődtek, így kedden már mindenki lázasan gyakorolt. Kicsit nehéz volt összeegyeztetnem a pingpong és a kosáredzéseket, mert Junhóék szinte elbitorolták maguknak a pályát, és szüntelenül játszani akartak. Kiyoko nem zaklatott azzal, hogy gyakoroljunk, de én nagyon vágytam az árnyékba, és persze az ő társaságára is.

– Junho, nekem mára elég volt. Megyek pingpongozni – szóltam oda a bandavezérnek, és egy vizes törölközőt a vállamra terítve elkocogtam.

Kiyoko kedves mosollyal fogadott, és átnyújtott egy ütőt. Rajta meg sem látszott, hogy melege van, a bőre fénylett az izzadtságtól, de az enyhe pír az arcán csak még szebbé tette. Én bezzeg úgy nézhettem ki, mint akit nyakon öntöttek, a rövidebbre vágott, de még mindig hosszú hajam alja vizes volt, alig kaptam levegőt, és hiába nyaldostam az ajkaimat, a szárazságuk nem múlt el.

– Egész jó vagy – állapította meg Kiyoko, amikor visszanyestem neki a labdát. Egyértelműen szélre játszott, kihasználva az éleket, de mindig megmentettem, és visszaadtam a támadásait.

Jó csapat voltunk, én ugyanis kicsiket ütöttem, így egy gyors adok-kapok esetén ki tudtuk cselezni az ellenfelet. Persze ezek még csak gyakorlások voltak, de jó érzéssel töltött el, hogy nyertünk, és Kiyoko kedve is az egekbe szökött. Sokkal nyitottabb és életvidámabb lett, mint korábban.

– Nem eszünk egy fagyit? – kérdezte, és előkapta a fehér táskájából a pénztárcáját, de megragadtam a kezét, és visszatoltam az aprócska ridikülbe.

– Én fizetem – mondtam határozottan, aztán rájöttem, hogy az előbb Kiyokóhoz értem, és minden korábbi bátorságom elillant.

A szobákhoz vezető lépcső alján telepedtünk le, ahová pont elért még a fa lombkoronájának árnyéka. Szerettem volna jó benyomást kelteni, és előrukkolni valamilyen érdekes témával, de semmi nem jutott eszembe. Erősen törtem a fejem, vajon mivel rukkolhatnék elő, amikor hirtelen káprázni kezdett a szemem. Éppen csak egy pillanatig tartott, de mintha egy alakot láttam volna kilesni az egyik fa mögül. Alacsony volt, szakadt, szürke ruhában, borzos, hófehér hajjal. Egy gyerek sziluettjét ismertem meg benne, szomorú, fekete szemekkel.

Azonnal felpattantam, és odarohantam a fatörzshöz, de semmit nem találtam mögötte. Nem volt ott még csak egy erdőből szabadult kisállat sem. Bár nem tudtam megmondani honnan, de nagyon ismerős volt a gyerek arca. Túl ismerős.

Amikor rájöttem, hogy kit láttam, vagy véltem látni az előbb, megszűnt körülöttem a forróság, és a veríték a karomon, mintha jégburokba zárta volna a testem. Hirtelen realizálódott bennem, hogy egy erdő mellett vagyok, ahol mindenféle vadállatok élhetnek, akár olyanok is, amik széttépték Jeongbeom családját.

– Jihon… – érintette meg a karom Kiyoko, de minden túl hirtelen történt, és ösztönösen védekeztem. Bár csak el akartam lökni a kezét, túl heves volt a mozdulat, és Kiyoko elesett.

– Nagyon, nagyon sajnálom – segítettem fel, és sűrűn meghajoltam előtte. Én is éreztem, mennyi ijedtség bújik meg a hangomban. – Csak azt hiszem láttam valakit… vagyis valamit… Azt hiszem, megsütött a nap a pályán. Most megyek – hadartam, és futni kezdtem.

Eredetileg a házba akartam menekülni, de végül mégsem oda mentem, a kosárpálya felé haladtam, és meg sem álltam, úgy rángattam magam után Junhót. Az elején nem akart együttműködni, és mindig lefékezett, aztán rájött, hogy valami fontosról lehet szól, különben biztosan nem viselkedem ilyen furcsán.

Amikor elég messze kerültünk a többiektől, hirtelen torpantam meg, majd szorosan a vállához nyomtam a homlokom. Junho először mozdulni sem mert, majd szépen lassan magához ölelt. Nem szóltam egy szót se, nem tudtam szavakba önteni azt, amit éreztem. Meg akartam nyugodni. Biztonságra volt szükségem, és a biztonságot megadták az erős, izmos karok, amik olyan gyengéden tartottak, mintha egy kismadár lennék, amelyik bármelyik pillanatban elrepülhet.

– Mi történt? – simogatta meg a hajam Junho. Szinte suttogott.

– Csak a múlt. Fáj – nyeltem egy nagyot. A könnyeim már így is végigperegtek az arcomon, de amennyire lehetett, titkolni akartam.

– Akkor zárd le! – mondta, és feljebb emelte az állam. Amikor az ajkaink újra összeértek, már nem bámultam rá ütődötten, csak lehunytam a szemem, és hagytam, hogy megvigasztaljon.

Nem tudom, miért jutott eszembe Jin hétfői születésnapja pont ebben a pillanatban, de nem sajnáltam. Végül is, a lezárásról volt szó. Boldog születésnapot, hyung. Legyen akkor ez egy új kezdet.

Jin:

Még sosem keltem olyan korán, mint a születésnapomon, már reggel hétkor hatalmas erő dúlt bennem, a müzlimet rekord sebességgel faltam be, és vágyakozva figyeltem, ahogy anya a reggelimet csomagolta.

– Nem kapsz ajándékot hamarabb – figyelmeztetett, amikor letette elém a dobozt. – És nem is mondom meg, hogy hová rejtettem őket.

– Jó, de azt azért elmondhatod, hogy ötnél több, vagy kevesebb.

– Hány éves vagy te fiam, hat? Nem az ajándékok száma a fontos, hanem az, hogy szívvel adják-e.

– Tudom. És egyébként 15 vagyok. Ti-zen-öt! – szótagoltam, majd a levegőbe öklöztem. – Végre! Alig vártam már.

– Miért is? – kérdezte apa, és összetúrta a tökéletesen beállított hajamat. – A tizennyolcat szokták ennyire várni, nem?

– Igen. De most már egy évvel közelebb vagyok hozzá.

Apa csak a fejét csóválta, majd apró csókot nyomott anya szájára, és kitöltötte a reggeli kávéját. Olyan jó volt nézni őket. Békések voltak, szerelmesek, és szépek. Én is ilyen családot akartam. Az én szüleim kapcsolata volt a legszebb kötelék az egész világon. Annyira egy hullámhosszon rezegtek, mint én és Jihon. Csak mi mind a ketten fiúk voltunk, szóval maximum lelki társak lehettünk.

– Elmondtad már neki? – kérdezte apa suttogva anyát, de meghallottam.

– Nem, nem mond el nekem semmit. Majd délután – feleltem sértetten, és leugrottam a bárszékről. – Alig várom már, hogy hazajöjjek a suliból.

Anya csak nevetett a kijelentésemen. Az utóbbi időben se szoktam le arról, hogy minden hazajövetelnél megjegyezzem, otthagyom az iskolát, de már csak mindnyájan nevettünk rajta. Az igazat megvallva, kezdtem egyre jobban hozzászokni. Yoongi visszatérte sokat segített a hozzáállásomon.

– Na, szülinapos fiatalember, induljunk! – kapta magára az öltönyét apa, és előre ment. Én még adtam egy utolsó puszit anya arcára, majd a vállamra kanyarítottam a táskámat, és követtem a sofőrömet.

Az osztályterembe lépve azonnal besöpörtem a jókívánságokat, és attól a marslakó Minamitól még ajándékot is kaptam. Történetesen, egy kaparós sorsjegycsomagot, aminek a díjaként az ember kapott egy tetszőleges helyre szóló repjegyet.

– A barátnőd miatt. Hátha nyersz, és akkor meglátogathatod Koreában – mondta magyarázatképpen.

Majdnem kitört belőlem a nevetés, de még időben visszafogtam magam, és megköszöntem a kedvességét. Úgy tűnt, belenyugodott abba, hogy „foglalt vagyok”. Ezt mindenképpen el kellett mesélnem, ha hazaértem. Anya olyan jól játszotta a barátnőmet, hogy az még hónapokkal később is érvényben volt.

Yoongitól a nagyszünetben egy új kosárlabdát kaptam. Nagyon menőn nézett ki a fekete-fehér festésével, és tényleg őszintén örültem neki. A sok ajándéktól alig bírtam el a táskámat, de mégis hiányzott valami. Vagyis, inkább valaki. Jihon biztosan sütött volna nekem süteményt, és… A rohadt életbe, hiányzott a közelsége. Utáltam, hogyha oldalra fordultam, és eszembe jutott valami vicces, nem tudtam megosztani vele.

Mivel születésnapom volt, csináltam egy jó napot a tanároknak, és minden órán odafigyeltem, de kémián összetört ez az elhatározásom. Annyira unalmas volt, hogy arra nincsenek szavak. Az első öt percben még ment a figyelés, aztán arra lettem figyelmes, hogy lefelé esik a fejem, és kissé folyik a nyálam. Valami kölcsönreakcióról volt szó, és rengeteg szám és betű szerepelt a táblán, de ha megkínoztak se tudtam volna elmondani, hogy mit jelentettek. Gyorsan lefirkantottam a füzetbe őket, nehogy leszidást kapjak a saját születésnapomon, majd tovább bámultam a falat.

Nem volt semmi érdekes a fehér felületen, a gondolataim foglaltak le, hogy vajon milyen ajándékokat kapok, milyen ízű lesz a tortám, és vajon milyen arcot fog vágni Jihon, amikor hazaállít. Annyira szerettem volna már látni.

Először fel sem tűnt, hogy baj van, csak a kesernyés szagra rándultak össze a vonásaim, de a kémiateremben majdnem mindig büdös volt, úgyhogy nem szenteltem túl nagy figyelmet neki. Aztán az osztálytársaim mozgolódni kezdtek, és az első sikolyt követően elszabadult a pokol. Ekkor pillantottam le a kezemre, ami a füzetemen – jelen esetben már csak egy kupac hamun – támaszkodott, és nem úgy tűnt, mintha nagyon zavarná, hogy nyaldossák a lángok. Azonnal felugrottam és csapkodni kezdtem, aztán megjelent a tanár egy hatalmas porral oltóval, és lefújta az asztalomat.

Hirtelen arra gondoltam, hogy ez csak egy álom, mert ilyen szürreális dolgok csak ott történhetnek, de sehogy sem akartam felébredni, úgyhogy be kellett látnom, ez valóban lehetséges. Már az is megért volna egy kémiai levezetést, hogy miként kapott lángra a füzetem a semmiből, azt viszont csak én láttam, hogy a kezem is a tűzben pihent. A tanár azonnal felküldött az orvosiba, ahol megállapították, hogy kutya bajom, és lett egy lyukasórám gondolkodni.

Nem tudtam magyarázatot találni rá, hogyan úsztam meg a korábbit sértetlenül. Hiszen tényleg égett az asztalom, és a füzetem oda is veszett, nekem mégsem lett bajom. Furcsa volt. Újra és újra összeszorítottam, majd ellazítottam az izmokat a tenyeremben, de nem éreztem fájdalmat. Bezzeg amikor rácsaptam a falra, ezer hangya rohangált benne!

Kimentem az udvarra, és elbújtam az egyik sarokba, hogy a tanári ablakból ne látszódjon semmi abból, amit csinálok. Elővettem az öngyújtómat, és beletartottam az ujjam a lángba, de alig egy másodperc múlva ki is rántottam onnan. Basszus, rohadtul fájt! De akkor mégis mi történt a kémiateremben?

Eszembe jutott, amit anya mondott. Hogy valami rokonunk boszorkány volt a középkorban. Elég nevetségesen hangzott, de ez a gondolat elindított bennem valamit. Ott voltak azok a repülő cserepek az előző suliban, amik megmentettek Junhóéktól. Senki nem volt a tetőn, ezt én is láttam, azok a cserepek mégis lezuhantak onnan, egyenesen Junhóék fejére. Engem egy sem talált el. Aztán ott volt a folytonos szerencsém is, meg a minduntalan megmozduló tárgyak a régi házunkban.

– Oké! Tegyünk egy próbát – határoztam el, és felkaptam egy gallyat a földről. – Lumos! – kiáltottam, ahogy a Harry Potter filmekben, de nem kezdett el világítani a pálca vége.

Oké, nyílván nem Londonban vettem, és nem is tartalmazott semmilyen unikornis szőrt, vagy főnix tollat, de nem volt se időm, se pénzem Európába utazni. Mivel korábban is a tűz okozott fejfájást, újra az öngyújtómra összpontosítottam, és megpróbáltam úgy meggyújtani a lángot a tetején, hogy nem nyomtam le hozzá semmit.

– Láng! – próbálkoztam, de meg sem rezdült a levegő. – Tűz! Égés! Lobbanás! Bumm! – soroltam, sikertelenül.

Már éppen a földhöz készültem vágni a kísérletem tárgyát, amikor oldalra fordultam, és elállt a szavam. Égett a föld. Körülöttem, mindenhol lángok futkostak a kiszáradt földön, és nem lett tőlük semmi bajom. Egy pillanatig azt hittem, csak képzelődök, de a kémiateremben is mindenki más látta, hogy tűz van.

– Hát ezt nem hiszem el! – röhögtem fel, majd csettintettem egyet, lesz, ami lesz alapon, mire a tűz hirtelen semmivé vált.

Egész lyukasórában ezzel játszottam, hol gyújtogattam, hol eltűntettem. És bár látszott a földön, hogy kissé kiszáradt a lángkígyók nyomán, senki meg nem mondta volna, hogy mit csináltam.

Hihetetlen érzés volt tudni, hogy képes vagyok ilyesmire. Kicsit talán a fejembe is szállt a dolog, mert amikor visszamentem a folyosóra, nagyon ostobának és középszerűnek éreztem a többieket. Aztán elérkezett a testnevelés óra, ahol csúnyán levertek a szintfelmérőben, és rájöttem, hogy nem vagyok isten. A hasizmomon például volt még mit javítani.

Mielőtt hazamentem volna, még megálltam a parkban, és kerestem egy olyan helyet, ahol nem tudnak kilesni. Újra és újra meg akartam csinálni a tüzes trükköt, hogy biztos legyek benne, ez a valóság. A képességem azonban nem hagyott cserben, minden próbálkozásnál lángra kapott az ujjam, és már öngyújtó nélkül is meg tudtam gyújtani a cigarettámat.

Éppen az utolsó slukkot szívtam, amikor rezgett a mobilom. Ismeretlen számról jött az üzenet, de tudtam, hogy ki írta. Boldog születésnapot, Jin. S. Egyetlen ember volt csak, akinek eszébe juthattam, aki koreaiul üzenetet írhatott, és akinek S-sel kezdődött a neve. Szóval mégsem utálsz annyira – csóváltam meg a fejem, és felszálltam a buszra.

Izgatott voltam a születésnapom, az ajándékok, és amiatt, hogyan mondom meg anyának, hogy tudok varázsolni. Igaz, hogy megmutathattam neki bármikor, de kicsit féltem, hogy mit szólna hozzá. Nem akartam se pszichológushoz járni, se cirkuszi látványosság lenni. Először ki kellett puhatolnom, hogy ő esetleg rendelkezik-e valamilyen különleges képességgel – a főzőtudományától eltekintve.

Ahogy közeledtem az utcánk felé, egyre kellemetlenebb érzés férkőzött a szívembe. Először csak az idegességre fogtam, de aztán feltűntek a szirénák és a nagy füst is. Az emberek kimentek a házaik elé, és mindenki ugyanabba az irányba bámult, ahol mi laktunk. Átfurakodtam rajtuk, és egészen addig törtem magamnak az utat, amíg a sárga szalag meg nem akadályozott a haladásban. Egy egyenruhás férfi elállta előlem a kilátást, így egyszerűen átbújtam a lába között, de amikor felegyenesedtem, majdnem megint a földre kerültem.

Minden lángokban állt.

Nem volt házunk többé.

Egy hatalmas fekete krátert láttam csak, és pár falat, ami kiállt a földből. A szomszéd házak is megrongálódtak, az aszfalt berepedt, a tűzoltók folyamatosan oldották a tüzet, és semmi sem látszódott abból, hogy itt éltek korábban.

Egy pillanatra megnyugodtam, mert eszembe jutott, hogy ilyenkor apa még dolgozni szokott, anya pedig az olvasóklubban van, aztán leesett, hogy ez egy másik hétfő. Otthon kellett lenniük. Mind a kettőjüknek. Készültek a születésnapomra… Készültek arra, hogy…

Már gondolkodni se tudtam, nem kaptam levegőt a könnyeimtől és a füsttől. Minden belepett a fekete felhő, és amikor a remegő kezeimre néztem, a tenyeremet sűrűn fedte a korom.

Mielőtt elájultam volna, még egy utolsó gondolatom maradt: Ugye nem én csináltam?