Vérháló (6. évad): 2.fejezet: Mesterek és szolgák világa

 

Donghae:

Engem bíztak meg azzal, hogy kihallgassam a két új foglyot. Nagy rutinom volt már ebben, általában én csináltam az effajta munkákat, és az esetek többségében sikerült is megszereznem a kellő információt. Jun viszont, bármilyen módszerrel is próbálkoztam, nem tőrt meg. Mintha még csak nem is fájtak volna neki az ütések, a fenyegetéseket egyenesen kinevette. Az apám nem adott parancsot rá, hogy halálra kínozzam, pedig semmi ész érvet nem láttam arra, hogy életben tartsuk. Ő egyértelműen azért érkezett az országba, hogy végezzen velünk. Mégis miért udvariaskodunk vele?

– Jun egy szót sem fog szólni – közölte JS, amikor lementem ellenőrizni, hogy él-e még.

– Ki kérte a véleményedet? – pirítottam rá. Továbbra is tartottam magam amellett, hogy az egykori tetoválónk pont ugyanolyan sáros, mint a régi ismerőse, akire állítólag nem emlékszik.

– Ha valaha egy helyen éltem vele, akkor ő is olyan lehet, mint én. Talán rá sem hatnak a módszereitek.

Olyan dühös voltam a festőre az árulása miatt, hogy legszívesebben végig próbáltam volna rajta az összes kezelést, amit az aktájában olvastam. Ez persze kicsinyes és embertelen húzás lett volna, de gondolatban eljátszhattam vele. Ő pontosan olyan stabil tagnak tűnt, mint a doki. A fura életvitelével mégis teljesen mellékvágányra vitt, évekig tudott takarózni azzal, hogy művészlélek. Legszívesebben kitekertem volna a nyakát. A katonaságban az árulókat nem tutujgattuk úgy, mint őt, de Kris és az apám nem akart bosszút állni rajta.

– Te már nem vagy a szervezet tagja. Bármikor golyót röpíthetek a fejedbe – közöltem JS-szel a tényeket.

– Maximum a te elképzelésed szerint nem vagyok többé liliomos. Máskülönben már régen megöltetek volna. És ahogy már mondtam, nem emlékszem semmire a múltamból. Elítélsz valami olyanért, amiről nem tehetek?

Frusztráltan csaptam rá a rácsra, de JS-nek még csak a szempillája se rezzent meg. Ugyanolyan szenvtelen volt, mint Jun. Mintha az égvilágon semmi nem tudná kihozni őket a sodrukból.

– Lehet, hogy mindenkit megvezetsz ezzel a hazugsággal, de én átlátok rajtad. Álnok kígyó vagy, akit évekig melengettünk a keblünkön, és most, hogy a haverod itt van, csak idő kérdése, hogy megtaláld az „elveszett” emlékeidet, és te is beállj mellé a beteg játékába.

– Nagyon félreismertél engem.

– Hogy ismerhettelek félre, ha még te sem tudod, hogy ki vagy? Mihez képest ismertelek volna félre?

JS lesütötte a tekintetét, sikerült végre támadási felületet találnom rajta. Ez persze édeskevés lenne ahhoz, hogy végre csiripelni kezdjen, és elmondjon mindent magáról. Egy percig se hittem az amnéziás hazugságában.

– A szolgájára gyakoroljatok nyomást. Ha azt hiszi, hogy megmentheti a mesterét azzal, hogy beszél, meg fogja tenni. Arra nevelték, hogy megvédje őt.

JS nem találta fel a spanyolviaszt, pontosan ez volt a tervünk. Ha nem tudtuk megtörni a szervezet fejét, az emberein keresztül kellett eljutnunk hozzá. Kris pedig örömest magára vállalta, hogy átejtse a tudatlan dobócsillagos talpnyalót.

 

Kris:

Nem csak azért akartam én beszélni a nyolccal számjelzett fiúval, mert tudtam, hogy Donghae csak agyonverné, hanem azért is, mert érdekelt, amit elmondhat nekem. Meg akartam érteni, milyen játékról beszélt Jun, milyen szerepe volt ebben Seunghyeonnak, és milyen szerepet szánt benne nekem, vagy annak, aki az utódja lesz.

– Azt hiszem, kezdjük ott, hogy bemutatkozunk egymásnak. Én Kris vagyok – ültem le az asztalhoz, aminek másik felén a vékony, törékeny testalkatú fogoly ült. Ránézésre alig lehetett tizennyolc.

– 8.

– És mi a polgári neved?

– Ez a nevem.

Mielőtt beléptem volna a szobába, már megterveztem a beszélgetés menetét. Teljesen feleslegesnek éreztem lefutni a kötelező köröket, ezt a fiút arra nevelték ki, hogy feltétlen engedelmességgel tartozzon a felettesének, és szorult helyzetben úgy hallgasson, mint aki megnémult. A kulcs hozzá viszont pont az, amire kiképezték. Mindent megtenne a gazdájáért. Akár még el is árulná, hogy megmentse.

– Gondolom, már te is lezongoráztad magadban a lehetséges kimeneteleket. Azért jöttetek, hogy megöljetek minket, így nincs okunk rá, hogy életben hagyjunk titeket. Az információtok viszont kell nekünk. Nézzük meg, hogy ér-e annyit a tudásotok, mint az életetek!

– Azonnal megöltök minket, amint elmondtuk, amit tudni akartok. Te mondtad az előbb. Mi okotok lenne életben hagyni minket?

– Jun valami játékról hadovált. Egy játékhoz pedig kellenek játékosok.

– Itt a játékosok megölik egymást.

– És akkor hogyan jutsz el a végéig?

Sokat gondolkodtam azon, mi szerepelhet a játékszabályzatban. Tegyük fel, hogy a város, amiben élünk, egy pálya. Ledobunk a térképre egy marék figurát, akiknek azt mondjuk, öljék meg egymást. Egyetlen valaki marad életben, és mi történik, amikor elvágta az utolsó torkot? Nincs játékmester, aki átadná neki a jutalmát, és nincsenek is ellenfelek, akik arra ösztönöznék, hogy előrébb haladjon. Hacsak nem figyeli valaki az egész folyamatot. Játékmester nélkül az egész járték meghal akkor, amint meghalnak a főszereplők. Csak úgy működhet ez a szisztéma, ha van egy játékmester, aki majd előlép a sötétből, és átadja a nyereményt, vagy újabb kalandra invitálja a győztest. Ha pedig van ilyen személy, akkor az nekünk, játékosoknak, közös ellenségünk, mert ő az, aki belerángatott minket ebbe az egész őrületbe.

– Rossz ajtón kopogtatsz. Én nem ismerem a játékot úgy, mint a mester. Ezt a beszélgetést vele kellene lefolytatnod.

– Tőled nem is ezt akarom megkérdezni. Meg akarom érteni, mi ez a mester-tanítvány dolog köztetek. Jun azt mondta, én is játékos vagyok, de nekem nincs árnyékom.

– Nem vagyok a tanítványa. A szolgája vagyok.

– Mesélj erről!

– Miért tenném?

– Mert ezzel megmentheted az irhátokat. Elmondom, mit gondolok. Ti ugyanolyan áldozatai vagytok valaki, vagy valakik mesterkedésének, mint mi. Én azt akarom elkapni, aki ezért felel. Ti döntitek el, hogy a társaim lesztek-e ebben, vagy akadályozó tényezők.

Életveszélyes együtt dolgozni azzal, aki őszintén közölte, hogy az életedre akar törni, de ez volt az egyetlen módja annak, hogy Jun ne csak szem előtt legyen, de segítsen is előre jutni. Ő többet tudott a játékról, mint én, és csak úgy szedhettem ki belőle az információt, ha együtt haladtam vele. Szemtől szemben egy olyan kaliberű alak, mint ő, soha nem fedte volna fel a lapjait. Morzsákból kellett táplálkoznom. Vagy, ha már ő küldte nekem, apró darabokból összetenni a kirakóst.

– Rendben. Elmesélem, hogy miképp éltünk korábban, de ne hidd, hogy bármilyen terhelőt is mondok a mesteremre!

Hiszen már most is ezt teszed… – gondoltam, és kissé haragudtam magamra, amiért ilyen aljas módon játszok. Ilyenkor mindig felrémlett bennem Seunghyeon arca. Olyan érzés kerített hatalmába, mintha pontosan úgy táncolnék, ahogy ő fütyül. Pedig semmit se akarta jobban, mint a lehető legkevésbé hasonlítani rá.

Hála Nyolcasnak, sikerült megismernem egy idegen, és számomra teljesen elfogadhatatlan világot.

 

Eight:

Nem emlékszem, hogyan kerültem oda, csak azt tudom, hogy nagyon fiatal voltam, amikor az intézetbe vittek. Egy elzárt, mindentől távol eső külföldi típusú palotában éltem együtt rengeteg másik fiúval. A különböző korcsoportú srácokat, függetlenül a koruktól két nagy, átléphetetlen választóvonal kényszerítette a hierarchia két fokára.

Léteztek a szolgák, és léteztek a tanítványok. Az egész intézetet egyetlene ember, a főmester irányította, egy ijesztő, magas, kegyetlenarcú alak. Úgy féltem tőle, mint a Sátántól. Még csak ránézni se mertem, folyton a cipőjét, vagy maximum a sétapálcájának aranyozott gombját figyeltem, ha elé kellett állnom.

Engem a szolgák közé osztottak, és egész életemben arra képeztek ki, hogy annak a tanítványnak – aki számomra a mester címszót kapja meg, amint hozzá kerülök –, a védelmezője és kiszolgálója legyek. Akármit is kér, nekem teljesítenem kell. Tanultam harcművészetet, fegyverhasználatot, elsősegélyt, de háztartást, illemet és nyelveket is. Egyszerre kellett titkárnak, bűntársnak, házvezetőnek, orvosnak, védelmezőnek és akár szeretőnek lennem. Bármit, hangsúlyozom, bármit meg kellett tennem, amit a mesterem kért. Igazából, nem rendelkeztem szabad akarattal, és ez teljesen normális volt a számomra. Így nőttem fel. Nekem ezt tanították, hogy mivel szolga vagyok, szolgálnom kell. Ha pedig a mesterem azt akarja, meg is halok érte gondolkodás nélkül. Nem számítok, csak egy szám vagyok. Én, Jun esetében nyolcadik a sorban. Az előző hetet már megölte.

Így éltünk a birtokon, amit intézetnek neveztünk, és egyre kevesebben lettünk. Nem csak a szolgák haltak meg, mert a nagymester túlságosan gyengének ítélte őket, vagy esetleg balesetet szenvedtek egy gyakorlat során, de a tanítványok is fogytak.

Aztán egy nap, Jun megölte a nagymestert, és ő lett az intézet új vezetője. Első lépésnek saját kezűleg legyilkolta a korábbi tanítványtársait, majd minden megmaradt szolgát magához vette. Az ezt követő évünk abból állt, hogy segítettünk Junnak megtalálni a többi játékost, és útközben folyamatosan hullottak a szolgák is. Mindig csak annak van száma, akit Jun éppen főszolgának tart, a többiek csak szimplán szolgák. „Hé, te!”, „Kerekarcú”, ”Feketehajú” ilyesmi megszólítások előfordultak, de mivel nincs nevünk, megnevezni se lehet bennünket.

A mesterek és szolgák világában én csak egy apró szög voltam a nagy gépezetben. Bármikor pótolni lehetett, ha elhasználódtam.

 

Kris:

Amit Eight elmesélt, nem volt kicsit se demokratikus berendezkedés. Kirekesztő, embertelen, őskori és ostoba ötlet, hogy egyeseket felemelünk, mert ügyesebbek, mint a többiek, és a maradékot tölténynek használjuk. El sem hittem, hogy ilyesmi létezett, sőt, talán a világ különböző pontjain még mindig működnek ehhez hasonló gyűjtők. Eight nem emlékezett rá, hogyan került oda, de azt mondta, egészen kisgyerek volt még. Valószínűleg elrabolták. A gyerekek eltűnése egy világméretű probléma, és csak az amerikai adatokat figyelembevéve, nem is lehetetlen kivitelezni egy ilyen komplexum létrehozását. Csak az Államokban majdnem fél millió gyerek tűnik el évente. Ha ezt lebontjuk, akkor nagyjából 38 000 tűnik el havonta, 1277 naponta, 106 óránként. Tehát, ha akarsz egy általánosiskolányi gyereket, és minden eltűnt gyerek hozzád kerül – ami persze lehetetlen –, bőven elég 4 órán át ezzel foglalkoznod. Bizonyára nem így történt, de a nagymester, aki létrehozta az intézetet, ahol Jun és Eight felnőtt, pontosan azon alapult, ami ebben az egészben igazán szomorú. Azoknak a szülőknek, akiknek eltűnt a Jhonny-ja, ő a világ egyetlen Jhonny-ja, de a nagy egészben csak egy számadat. És mennyi ilyen eltűnt gyerekes ügy van egy-egy rendőrség lezáratlan kartotékjában.

– Eight. Én soha nem éltem ilyen intézményben. Mindig is a családommal voltam. Pedig Jun szerint én is játékos vagyok – vettem vissza a szót Eight-től. Bár az eight valóban nyolcast jelentett, próbáltam úgy tenni, mintha csak egy becenév lenne, és személynévként gondoltam rá.

– Azokat, akiket eddig megöltünk, mind hasonló helyen éltek, de ez nem kötelező elem. Kivételnek itt vagy például te.

– Vagyis, a ti felfogásotok szerint Seunghyeon az én mesterem?

– Igen. Ez biztos. Seunghyeon az előző játékban is ott volt. Sőt, a mesterem valószínűleg ismerte is.

Seunghyeon kisfőnök volt, több ember is alá tartozott, de jobbkezének valóban magamat mondhattam. Tao pedig örökké engem védett. Tao lenne az én szolgám? És mi a helyzet Wonwoo-val? Ő egy árvaházból került Kyuwonhoz, és megkapta maga mellé Mingyut, mint segítőt. Igen, a mintázat tényleg ugyanaz.

– Azt mondtad, hogy megöltetek már játékosokat. Mi van az ő főnökeikkel?

– Őket általában már megölték a tanítványaik. Te is végeztél Seunghyeonnal.

Én azért nem így mondanám. Egészen pontosan Donghae lövedéke végzett vele, de az igaz, hogy Seunghyeon tényleg kikerült a képből. Kyuwont szintén lelőtték, így Wonwoo felszabadult. Ő viszont még üzenetet sem hagyott hátra, amiben az örökösét keresné.

– Beszélek Junnal – mondtam Eightnek, amikor kinyitottam az ajtót. Éppen csak visszafordultam a folyosó felé, és megpillantottam Junt. Egy tizedmásodperc alatt lepergett előttem az életem. Mit keres itt?

– Hello – mosolygott rám kedélyesen, és belépett a szobába. – Jöttem kiszabadítani a szolgámat – közölte, mintha csak annyit mondott volna, hogy megszomjazott, és leugrott a konyhába egy üveg vízért. Mintha nem is lett volna fogva tartva.

Ahogy gyorsan végig néztem rajta, azonnal feltűnt, hogy véres a keze. Az őrök minden bizonnyal megpróbálták feltartóztatni, és csak remélhettem, hogy nem ölte meg őket. Legszívsebben azonnal oda rohantam volna, ahol raboskodott, hogy ellenőrizzem az emberek állapotát, de tudtam, ha szem elől tévesztem Junt, azonnal kámforrá válik.

Jun odasétált a szolgájához, pár könnyed mozdulattal először az asztalról választotta le a láncot, majd a bilincseket szerelte le a vékony csuklókról. Azt hittem, majd ledobja a földre, és a figyelmét felém fordítja, de ehelyett körbe tekerte a láncot Eight nyakán, és fojtogatni kezdte.

– Ki adott neked engedélyt arra, hogy pofázz? – sziszegte a fülébe. Nem viccelt, vagy ijesztgetett, Eight arca először vörösbe fordult, majd egyre lilult.

– Azonnal engedd el! – szegeztem rá a pisztolyomat.

– Nézd csak, 8-as! Élő pajzs lehetsz. Megtiszteltetés úgy meghalni, hogy értem teszed. – Mintha csak ketten lettek volna a szobában, Jun annyira semmibe vett, mintha csak egy berendezési tárgy lennék.

– Engedd el, Jun! Ha helyes a következtetésem, Eight fontos eleme lehet a kirakósnak. Minden játékosnak van egy segédje. Ez biztosan nem véletlenül van így.

– Mondj jobbat, de nagyon siess, mert nemsokára megfullad! Van egy csomó másik szolgám.

– De ide jöttél megmenteni. Itt is hagyhattad volna, hogy meghaljon, hiszen van egy csomó másik szolgád – használtam fel ellene a saját érvét.

Ezzel fogást találtam rajta, elengedte a szolgáját. Eight a földön görnyedve krákokott, és sípolva vette a levegőt, de Jun nem engedte, hogy orvosért hívassak. Azt mondta, Eight számára ez semmi, ennél sokkal súlyosabb dolgokat is túlélt már. Ne foglalkozzak a hangokkal, zárjam ki, mintha csak kinti ricsaj lenne. Nem hittem el, hogy létezik valaki, akinek ennyire ne lenne lelke. Persze, folyamatosan emlékeztetnem kellett magam arra, hogy Jun is csak egy áldozat. Azért olyan, amilyen, mert így nevelték fel. Nem tehet róla.

– Te vagy az első játékos, akivel leülök tárgyalni. Mondjuk, te is vagy az egyetlen, akinek sikerült elkapnia. Igaz, ez a nő hibája volt. Lehet, vele kellene beszélnem.

– Yenri azonnal levágná a fejed, ha a szeme elé kerülnél.

– Nem adom olyan könnyen magam – vigyorodott el, és hosszú ujjaival az asztallapon dobolt. Eszembe jutott, hogy JS pontosan ugyanezt csinálta, mielőtt Donghae lekísérte volna az alaksorba.

– Beszéljünk JS-ről. Mi a történetetek? – kezdtem egy kevésbé komoly témával.

– Tényleg JS most a legfontosabb? Fura egy fickó vagy te. Ha nem néztem volna utánad, azt is mondhatnám, hogy teljesen bolond vagy. Viszont melletted szól, hogy Seunghyeon tanítványa vagy. Ő pedig a maga nemében legendás játékosnak számított.

Már megint Seunghyeon, meg az ő fene nagy hírneve, amiről én és a Liliom is először Juntól hallottunk. Nem akartam kimutatni Jun felé, hogy mennyire idegesít ez a téma, így nyugalmat álcáztam, és konokul kitartottam JS témája mellett.

– JS ugyanolyan tanítvány volt, mint én. Szobatársak voltunk, de ő mindig is gyenge idegrendszerrel bírt. Sokszor látomások törtek rá, magánkívül viselkedett és állandóan rajzolt. A nagymester egy ideig nagy reményeket fűzött hozzá, aztán elkönyvelte, hogy szimplán csak bolond, és benyomta a diliházba. JS használhatatlan volt, így nem kellett neki, de, ahogy később megtudtam, JS nem hal bele a kezelésekbe. Azért is örültem, hogy egy helyen vagytok, mert így két legyet üthettem egy csapásra.

– De JS-t felköszöntötted, és nem megtámadtad. Ha ő is potenciális ellenséged ebben az őrült játékban, akkor miért nem vele kezdted?

– Őt nem akarom megölni. Nem ellenfél a számomra, hiszen már kinti ember lett.

– Kinti ember?

– Ezt a szót használtuk az intézetben azokra, akik a birtokon kívül éltek. Azokra, akik nem olyan különlegesek, mint mi.

Nem éreztem magam különlegesnek, és nem is néztem le az embertársaimat azért, mert őket nem nyomták be valamilyen agyament játékba. Mind egyenlőek vagyunk. Lehet, hogy egyesek jobb képességekkel rendelkeznek, mint mások, de nem lehet kategorizálni az emberiséget. Mindenki másban jó.

– Jun, ha jól átgondolod, be kell látnod, hogy azzal, ha megölsz mindenkit, nem jutsz előrébb. Ott fogsz állni a végén, és nem tudod, mit kell csinálnod.

– Vannak nyomok. Szerinted mégis hogyan találtam meg a többieket? Az egyikük mindig elvezetett a másikhoz.

– És mi lesz a végén? Mi lesz, ha mindenkit legyőzöl?

– Én leszel a legjobb. Ez a lényeg. Egynek kell maradnia a végén.

– Értem, de mi lesz utána? Mi fog történni, ha mindenkit legyőztél?

– Hát, ezt csak azután tudjuk meg, hogy valamelyikünk meghal.

Ez ostobaság – makacsoltam meg magam. Eszement öldöklés valamiért, amit még csak nem is tudsz, hogy micsoda. Ha egy hatalmas kincs lenne belebegtetve, talán még érteném is, hogy a sok hülye belevág, hogy megszerezze. De itt nincs kincs. Kapsz egy szalagot vagy egy kupát „Te vagy a legjobb gyilkos” felirattal, és beteheted a vitrinbe? Ennek semmi értelme.

– A mestered soha nem mondta, hogy mi az értelme a játéknak?

– Miért mondanám el? Miért ne fordítsam ellened a fegyvered, és zárjam rövidre ezt a társalgást? Győzz meg!

– Együtt tovább juthatunk. A végén meg majd elválik, hogy melyikünk az erősebb.

– És honnan tudod, hogy nem foglak az első adandó alkalommal hátba döfni?

– Hát…nincs mivel. A tőröd Yenrinél van.

Jun szeme megvillant, és ezzel lebuktatta magát. Az a tőr volt az ő gyengéje. Kellett neki, nem tudom, milyen okból, rejtett-e valamilyen titkot, vagy kötődött hozzá, de akarta, és azzal, hogy nálam – illetve a kínai királynőnél volt –, helyzeti előnybe kerültem.

– Csak azzal az egy feltétellel közösködöm veled, ha visszaadjátok a tőrömet – egyezett bele Jun a szövetségbe.

– Kizárt dolog. Az Yenri családjáé. Soha nem adná át neked. Megkapod JS-ét helyette.

– Az a tőr az enyém! – emelte meg a hangját Jun, és Eight arcából ítélve ez semmi jót nem jelentett. – Ha annyira akarod a szövetségem, elintézed annál a szukánál, hogy visszaadja! Addig ígérem, hogy nem fogok rátok támadni. Fegyverszünetet tartunk a tőröm visszakapásáig. Utána meglátom, hogy érdekelsz-e annyira, hogy életben hagyjalak.

Arrogáns pöcs – húztam el a számat, de bele kellett mennem az alkuba. Ő sokkal többet tudott a játék világáról, mint én, észrevehetett olyan összefüggéseket, olyan nyomokat, amely az én szemem előtt rejtve maradnak. Csak rá kellett vennem, hogy segítsen, és a tudta nélkül, de folyamatosan információkat csöpögtessen nekem.

– Áll az alku. Megszerzem neked a tőrt, de cserébe te nem gyilkolászol addig. Senkit nem ölsz meg. Eight-tet sem.

– A szolgámról én döntök, de a többi ember esetében kis ideig vissza tudom fogni magam. Legyen így – nyújtott kezet Jun, és úgy mosolygott, mintha maga lenne az ördög, akivel éppen alkut kötök.

Nagyon reméltem, hogy nem fogok úgy járni, mint Faust.

 

Jun:

Minden játékos úgy játszik, ahogy a mestere játszani tanította – gondoltam, amikor önként és sértetlenül távoztam az Arany Liliom bázisáról. 8-as próbált halkan köhécselni, és legszívesebben pofon vágtam volna, amiért egyáltalán hangot mer kiadni. Nagy mákja, hogy nem öltem meg azért, amiért engedély nélkül fecsegett. Végül is, a locsogása pont elegendő volt ahhoz, hogy felkeltse Kris figyelmét, és még jobban belesodorja magát abba a lehetetlen ötletbe, hogy a végéig együtt dolgozzunk. Én pont ugyanúgy használni akartam őt, mint ő engem. Csakhogy ő, mint egy inkább kinti, mint benti személy, tartotta volna magát a megállapodáshoz, és a végéig vár a kiiktatásommal, én bármikor nagyon szívesen megölöm.

A mestereink mestereinek idejében Seunghyeon mestere úgy élte túl a Démon nevű játékos elleni játékot, hogy összefogott a többiekkel, és kihúzták együtt, amíg a mestereink mestereinek mesterei le nem állították a játékot. Seunghyeon ugyanezt a taktikát alkalmazta a saját játékában. Ő nem különböző fegyverekre támaszkodott, hanem az eszére, a leleményességére, az alakoskodására, és arra a különleges képességére, hogy tudta, mikor kivel kell szövetkeznie a túlélésért. Kris pontosan ugyanazt csinálta, amit a mesterétől látott. Felismerte, hogy nem tud legyőzni se pisztollyal, se késsel, így szövetséget ajánlott.

Azt kérdezte tőlem, mi történik, ha valaki nyer. Honnan tudhattam volna addig, amíg nem nyertem? Persze, a mesterem ígérgetett tudást, hatalmat, különleges erőt, de ezeket mind dajkameséknek véltem. Minden egyes gyilkolással fejlődtem, hiszen az ellenfelem fölé kellett kerekednem. Így a végén valóban az összes tapasztalat, amit a játék során szereztem, hozzám tett, de ha már generációk óta játszották ezt a játékot, kellett, hogy legyen a végén valami, amit még a mestereink sem tudtak elérni. A játékokat mindig egy kijelölt helyen bonyolítják le, általában egy város valamely „kinti emberektől” távoleső részén. Pontosan nem tudhatod, hány ellenfeled van, de Seunghyeon is megnyerte a sajátját. A mesterem is túlélte a sajátját, amit a Démon nevű nyert meg. Valaki mindig nyer. Valamikor megtudják, hogy vége van. Valahonnan megtudják, tehát mi is meg fogjuk tudni. Vagyis, pontosabban én. Merthogy a tökéletes pillanatban, amikor már nem lesz szükségem Krisre, azonnal végezni fogok vele. Lehet, hogy kivágom a fejéből azt a nagyra tartott agyát, amivel azt hiszi, hogy fölém kerekedhet.

– 8-as, szedd össze magad, és trombitáld össze a többieket! Seregszemlét kell tartanom – adtam ki a parancsot a szolgámnak.

Egy raktártelepen húztuk meg magunkat. Az egyik raktárat átépítettem lakássá, a gurulós, mozgatható válaszfalakkal bármikor újjá tagolhattam a teret. Erre szükség is volt, mivel biztosra vettem, hogy már nem lesz szükségünk sok szobára.

Kris-éknek sikerült megszabadítania pár követőtől, de még így is maradt vagy nyolc emberem 8-ason kívül. Szánalmas látványt nyújtottak. Sebesülten, megverve, fáradtan, büdösen és koszosan álltak elém. Emellett pedig rettegtek tőlem. Erre meg is volt a jó okuk.

– Hány ember kell ahhoz, hogy becsavarj egy villanykörtét? – kérdeztem, és a kezemet nyújtottam 8-as felé. Még mindig nem tehette túl magát azon, hogy majdnem megfojtottam, mert értetlenül nézett rám. – Szedd össze a fegyvereket, te idióta!

8-as körbe ment és megmotozta a többieket. Nem sok töltényük maradt, se fegyverbe való, se elhajítandó. A csillagokat és dobótőröket a földre szórtam, a töltényekkel pedig megtöltöttem egy pisztolyt.

– Feltettem egy kérdést, és még nem kaptam választ – emlékeztettem az embereimet, hogy mélyen kussolnak. – Hány ember kell ahhoz, hogy becsavarj egy villanykörtét?

Bután és ijedten néztek egymásra, azt várva, hogy ki mer megszólalni, ki próbálja meg kitalálni a jó választ. Egyáltalán okos döntés-e megragadni a szót, vagy jobb, ha csak csendben maradnak.

– Segítek. Nulla. Mert majd én megcsinálom! Mert ti nem értek semmi! – üvöltöttem rájuk, és úgy, ahogy álltak, sorba agyonlőttem őket.

A filmekben vagy nem mutatják, vagy eltúlozzák azt, ha valakit fejbe lőnek, de az bizonyos, hogy nagy rumlit hagynak maguk után a vérző tetemek. Nekem pedig nem volt kedvem végig hordani a vérüket a lakáson.

– Takaríts fel, 8-as! – adtam ki a parancsot, és az egyik hullára dobtam a fegyvert.

Elfáradtam, és a fogság miatt fürödni sem tudtam, így mindenképpen szükségem volt egy zuhanyra. A raktárat, amikor megszereztem, már átalakították lakássá, így nem kellett bajlódnom se a konyha, se a fürdőszoba kialakításával.

Jól esett, ahogy a forró víz végig masszírozta az izmaimat, kissé elgémberedtem az ájulásban. Az a rohadt ribanc leütött. Alig vártam, hogy újra találkozzunk, és azzal a flancos kaszájával vágjam darabokra. Még hogy övé a tőröm! Azt akkor szereztem magamnak, amikor megöltem azt a nyavalyás mesteremet. Évekig szenvedtem érte, és ő azt hiszi, hogy valami hülye családi leganda miatt majd birtokolhatja? Nevetséges. A tőr engem illetett, és még jól is jött, hogy viszályt szítsak az ellenségeim soraiban. Én azt kértem a segítségemért, Kris pedig magának akarta a szövetségemet, így biztosra vettem, hogy megkörnyékezi a kínai szajhát. Ha összevesznek ezen, nekem csak jó. Minél gyengébb a Kris körüli kompánia, annál sebezhetőbbé válik.

Mire végeztem, és a hajamból már sikerült felitatnom a víz nagyját, 8-as feltakarított, és alig leplezetten itatta az egereket.

– Te meg mit bőgsz? – kérdeztem. 8-at gyerekkorunk óta ismertem, bár sokáig csak egy szolga volt a sok közül. Viszont egy nagyon kivételes szolga, ugyanis tökéletesen ráhangolódott a hangulatingadozásimra. Pontosan tudta, mikor várok választ egy kérdésre, és mikor… Hogy is mondják ezt? Költői?

– Csak siratom a többieket – vallotta be félszegen. A hangja furcsán csengett, bizonyára a fojtogatás miatt.

– Mit siratsz rajtuk? Használhatatlanok voltak, ráadásul árulók is. Meg sem próbáltak megmenteni.

– De most már csak ketten maradtunk. Tényleg csak mi ketten.

Ez való igaz. Azok, akiket agyonlőttem, velünk együtt nőttek fel az intézetben, bár számomra nem jelentettek semmit. 8-as talán jobban kötődött hozzájuk, hiszen ő konkrétan velük élt. Ugyanolyan szolgák voltak, mint ő. Talán még egy asztalnál is étkeztek, vagy egy csapatban játszottak az udvaron. 8-as azt azonban nem felejthette el, hogy mindegy, kivel osztozott a gyerekkorán, a végén a lényeg csak annyi, hogy hozzám tartozik. Most pedig már csak és én maradtam neki a múltjából.

– A ribanckirálynő elvette a tőrömet. Ha Kris ügyes, nemsokára visszaszerzi nekem. Ha a nő okos, eltűnik. Ha hülye, és azt hiszi, nem állok bosszút rajta, amiért elvette a tulajdonomat, hamar meg fog halni.

– Mester, elővigyázatosnak kell lenned. A kaszával olyan mozdulatokat is tud, amiket nem ismersz. Össze kell dolgoznunk ellene. Én mindenben segítek neked.

– Nincs is más választásod – emlékeztettem, és végigsimítottam a lánc nyomán a nyaka mentén. Az érintésemre felszisszent. – Hozzászoktam, hogy kiszolgálsz, de el tudom látni magam, ha úgy adódik. Nagyon vigyázz magadra! Ebben az új helyzetben Kris azon lesz, hogy aláássa a kettőnk viszonyát. Ugye tudod, hogy hol van a helyed?

– Melletted.

– És még?

– Ott, ahol akarod, mester – válaszolt 8-as ügyesen. Azt szerettem benne igazán, hogy ő ezeket nem félelemből mondta, hanem teljes meggyőződésből. El sem tudta képzelni, hogy élhetne máshogy.

És ennek így is kellett maradnia. Vigyáznom kellett, hogy Kris ne fertőzze meg az amerikai dumájával a szabadságról meg az egyenlőségről. A világban semmi sem egyenlő. Vannak erősek és vannak gyengék. Az erősek pedig azt tesznek a gyengékkel, amit csak akarnak.

Vérháló (6. évad): 1.fejezet: Játékmester

 

Kris:

Amikor Jun bejelentette, hogy a játék kezdetét veszi, azt hittem, a sötétségből majd előugranak a már beszivárgott emberei, és ádáz csata veszi kezdetét. Percekig vártunk megfeszített izmokkal, lövésre készen, de csupán annyi történt, hogy Jixing elment a kapcsolótáblához, és visszahozta a világosságot. A kamerák alapján senki nem tartózkodott még csak a főhadiszállás közelében sem, de azért készenlétben maradtunk.

– Szóval, JS, honnan is ismered ezt a Jun nevű srácot? – tettem fel a tízmilliós kérdést.

– Nem emlékszem.

– Elég volt ebből a kamu amnéziából! – rivallt rá Donghae, és a fegyverét még mindig a festőre szegezte. – Ideje, hogy kitálalj, ki is vagy valójában!

JS legkisebb jelét sem mutatta a rémületnek, mintha nem is egy fegyver csöve szegeződne rá. Hosszú, fehér ujjaival az asztallapra rajzolt egymásba fonódó köröket.

– Csak arra emlékszem, hogy egy szobába vagyok, odakint vihar dúl, és ez a fiú, Jun is ott van velem. Le tudnám festeni a szobát, de nem tudom megmondani, hol lehet. Vagy hogy egyáltalán létezik-e még.

Megpróbáltam felidézni, mit is tudok JS-ről. Ő az Arany Liliom tetoválóművésze, aki feltalálta a különleges arany tintát, ami a szervezet egyentetoválásainak különlegességét adja. Szabadidejében fest és kissé elvarázsolt figura.

– És hogyan magyarázod, hogy bármilyen kezelésnek is vetettek alá téged, soha semmi nem hozott változást? Hogyan cselezted ki az orvosokat elviekben kiszolgáltatott állapotban? – Donghae nem adta fel, és újabb és újabb részleteket fedett fel abból, amit ő tud a titokzatos festőről.

JS-re nem hatottak a kezelések? – döbbentem meg én is. Nem voltam túl képzett a pszichiátriai eljárásokban, de annyit azért kilogikáztam, hogy lehetetlen, hogy legalább az egyik ne hasson. Már csak maguk a gyógyszerek is olyan erősek, hogy katatón állapotban kellett volna, hogy folyjon a nyála, ahogy a szemközti falat bámulja.

– Csak részleiben emlékszem a kórházakra, úgyhogy biztosan sikeres volt az ügyködésük – húzta el a száját JS. – Ha Junra vagytok kíváncsiak, nem tudok mást mondani róla. Eddig azt sem tudtam, hogy így hívják. Ha valami az eszembe jut, szólni fogok.

– Rendben, a zárka ingerszegény környezete majd segít, hogy az emlékezésre tudj koncentrálni – ragadta meg Donghae a festő karját, aki olyan szélsebesen fordult ki a szorításból, vette el a hivatásos katonától a fegyvert, és szegezte egyenesen a homlokára, hogy követni is alig tudtam.

– Köszönöm a kedvességedet, de segítség nélkül is odatalálok.

Donghae leplezetlen haraggal a szemében vette vissza a fegyverét, és bár ezt követően már nem ért a festőhöz, ahogy haladt mögötte, végig a gerince felé tartotta a puska csövét.

Nem tudtam, mit kellene mondanom vagy tennem a történtek után. Jun felbukkanása aggasztó volt és nem sokat tudtunk róla, vagy a terveiről. Gyilkolt, és láthatóan ez cseppet sem hatotta meg. Emellett fel tudta törni Yixing védelmi rendszerét, hogy lekapcsolja a fényeket, ami önmagában nem kis teljesítmény. Ezen felül pedig valahonnan a múltból ismerték egymást JS-szel. Mégis, ami engem a leginkább foglalkoztatott, hogy tud valamit Seunghyeonról, amit én nem. Jun azt állította, Seunghyeon az előző generációban nagy játékosnak számított. De mégis milyen játékban?

Utálom, ha nem értek valamit, de túl kevés információ állt a rendelkezésemre, hogy tovább haladhassak. A kezembe vettem a tőrt, amit JS az asztalon hagyott, és amiből volt egy pontosan ugyanolyan Junnak is. Ha megvizsgálom, talán észreveszek rajta valami. Valamit, ami segíthet tovább haladni. A tőr nem egy 21. századi fegyver, jól lehet használni közelharcban, ha az ember elég ügyes, el is hajíthatja, de nem repül olyan gyorsan, mint egy fegyvergolyó. Miért harcol ilyen idejétmúlt fegyverrel? – forgattam a tőrt, és a kiképzését tanulmányoztam. A markolat levélmintában végződött, a penge nagyon vékony volt, mégis megvolt a maga súlya. Kellett hozzá bőven erő, ha valaki el akarja hajítani.

Az éjszakát féléberen töltöttük, arra számítva, hogy Jun emberei megjelennek, és megpróbálnak végezni velünk. Az odafigyelésünk azonban hiábavalónak bizonyult, mert egyáltalán nem ért támadás minket. Éppen reggelihez készülődtünk, amikor megcsörrent a telefonom, Wonwoo keresett.

– Hyung, ma itt járt a lakásunkban egy fiú, és azt mondta, ha többet akarok tudni a mesteremről, menjek el a korábbi birtokra. Nem mondott magáról semmit, de ránézésre nem tűnt koreainak, a kiejtése viszont nagyon jó volt. Kerek, nagy szeme van, kicsi arca és mély hanga. Nagyon egyedi vonásai vannak, de nem tudom leírni. Van benne valami rettegést keltő kiismerhetetlenség.

Junt én is nehezen írtam volna le, de abban biztos voltam, hogy kiszámíthatatlan és kegyetlen. Nyugodtan modellnek nézhette egy laikus, hiszen nagyon keskeny és szép vonású arca van, de a tekintetében, a gúnyos mosolyában, még a szemöldökének ívében is van valami lenéző, valami veszélyes. Ritkán éreztem ilyet, de Wonwoo jól megfogalmazta, az keltett ilyen érzéseket, hogy nem tudhattad, mikor és mit tesz. Bár én csak a tévéképernyő közvetítésével találkoztam vele, még így is érződött az erős kisugárzása. Ha szemtől-szemben álltam volna vele, bizonyára ugyanazt éreztem volna, mint egy kisegér, ami attól retteg, a kígyó melyik pillanatban fog lecsapni rá villámgyors mozdulattal.

Azt sem tudtam volna megmondani, hogy Jun pontosan milyen nemzetiségű. Se az arca, se a bőrszíne nem segített. A koreait túl jól beszélte, rég élhetett az országban, de mégsem volt olyan, mint Donghae-jé vagy a nagyfőnöké. Nem született az országban. Valahol máshol kellett elsajátítania az anyanyelvét, majd onnan fiatalon kellett Dél-Koreába érkeznie. Mint nekem vagy a középiskolai osztálytársaimnak nagy részének.

A másik, ami aggasztott, hogy Wonwoo azt mondta, a fiú, aki megrémítette a lakásában járt. Nem a lakásánál, hanem a lakásában. Tehát könnyedén bejutott, és észre sem vették. Pedig Wonwoo is egy mesterrel nevelkedett, nem hittem, hogy ne venné észre, ha valaki be akarna törni hozzá. A fiú vagy úgy mozgott, mint az árnyék, vagy valamivel letompította Wonwoo érzékeit.

– Ma este megejtjük a találkozót vele – tájékoztattam Wonwoot, miután egyeztettem Donghae-val és a csapattal. –  Nyugodj meg, nem leszel egyedül. Amíg be nem sötétedik, a biztonság kedvéért legyetek készenlétben. Ha egyszer bejutott a lakásotokba, megteszi újra. Valószínűleg figyel titeket, veszélyes lenne, ha idejönnétek. Valószínűleg Jun embere, vagy talán ő maga. Ne gyertek ide a főhadiszállásra! Nem hiszem, hogy a fiú bántana a megbeszélt időpont előtt, azt akarja, hogy ti menjetek az ő találkozóhelyére. Valami van ott, amit mutatni akar nektek.

A tőr volt az egyetlen nyom Junhoz. Ha rájöttem, kik használtak ilyet, többet megtudhattam róla. Miután letettem a telefont, azonnal a bázis könyvtárrészlegére mentem, hogy felkutassam az antik tőrökről szóló könyveket. Lapozgattam a vastag köteteket, és arra gondoltam, mi minden veszhetett oda, amikor az előző épület felrobbant. A nagyfőnök, amit tudott, újra beszerzett, de olyan ritkaságok is lapultak a gyűjteményében, amit nagyon nehezen lehetett pótolni. Folyton az járt a fejemben, hogy előfordulhat, régen volt egy pont olyan lexikonunk, aminek ezúttal a hasznát venném a kutatásban.

A könyvek semmit nem segítettek, és az internetet is hiába bújtam. Aztán eszembe jutottak a tőrösök rejtélyes társulata, róluk pedig Kína, és felcsörgettem a kínai hercegnőt, hátha tud segíteni.

– Köszönöm Yenri, hogy szakítasz rám időt! – köszöntöttem Kína úrnőjét, és a belső kamerából átváltottam külsőre. – Mond neked valamit ez a tőr?

– Mégis honnan szerezted ezt? – pattant fel ültéből a maffiafőnöknő.

– Megjelent egy fiú, akit Junnak hívnak, és valami játékba invitált meg, aminek köze van a korábbi főnökömhöz. Ez itt JS-é, a tetoválónké. De Junnak pont ugyanilyen fegyvere van.

– Az lehetetlen. Ez a mi törünk. Úgy értem, a családomé. Várj, mindjárt megmutatom!

Yenri végighalad a folyosókon, majd megállt egy ponton, és ő is változtatott a kamerán. Egy festményt mutatott a kép, rajta egy nagy sárkánnyal, aki az egyik markában egy kaszát tartott, a másikban egy tőrt. A készülék kissé homályosan adta vissza a kisebb fegyvert, hiába próbált meg Yenri rázummolni, de annyi biztosan látszott, hogy nagyon hasonlít Jun és JS darabjára.

– Mi két tőrt ismerünk. A képen viszont csak egy van – merültem el a részletekben.

– Az egyik bizonyára másolat. Vagy mindkettő. De lehet, hogy ez a Jun tudja, hol van az eredeti. Azonnal Koreába megyek. Ez uralkodói ereklye, nem lehet egy jöttment senkinél!

– Akkor ne bajlódj sokat a pakolással, mert este lesz egy találkánk vele.

 

Yenri:

Amikor kisgyerek voltam, apám sokat mesélt a családunk történetéről. A keresztény időszámítás előtt 1046-ban taszították le a trónról Shang Di Xint, a Shang dinasztia utolsó királyát. Miután világossá vált, hogy veszíteni fog, körbe vette magát a kincseivel, és felgyújtotta a palotáját. Ezt követően már az őseim uralkodtak, egészen 790 évet, akkor ugyanis új dinasztia kezdődött, de csak a történelemben, valójában onnantól kezdve vonultunk az árnyékokba, hogy a háttérből irányítsuk az ország ügyeit.

A családom, és így a szervezet szent állata is a feketesárkány, amely pikkelyeinek szélét vér festi vörössé. A hátamon is ott díszeleg hatalmas, tetovált alakja, de a palotában rengeteg festmény, szőttes, fafaragvány emlékeztet a sárkány hatalmasságára.

A festményen, ami előtt apámmal gyakran megálltunk, amikor még gyerek voltam, a sárkány két fegyvert tart a markaiban, a kaszát és a tőrt. A családi legenda szerint minkettő az a fegyver, amellyel az őseim elűzték a zsarnok királyt, és megszerezték a hatalmat. E szerint a kaszámnak több mint háromezer évesnek kellene lennie, amit lehetetlennek tartottam, hiszen pont olyan éles és fémes, mint akkor volt, amikor gyerekként először megcsodáltam. Úgy sejtettem, miután az adott darab elhasználódott, a felmenőim készítettek egy újabb másolatot, ugyanazokból a fémekből, de a kornak megfelelő modern eljárással. Ha a tőrből kettő van, vagy akár több is, a sok másolat közül meg kell lennie valahol annak is, amely a tökéletes arányokat és szabályokat követi. Ha pedig ez a bizonyos Jun tudja, hol van, át kell adnia nekem. Ez a fegyver az én családomat illeti, tehát az enyém.

A repülőút Kína és Dél-Korea között nem hosszú, beleszámolva a felszállást és leszállást is másfél óra, így hamar Kris-ék mellett lehettem. Habár nem ő volt az, aki vezette a szervezetet, én csak benne bíztam meg. Ő segített hozzá a hatalomhoz, így hálával tartoztam neki, és adtam is a szavára. Az apám nem véletlenül mosta át az agyát, és festette át a sárkány tetoválásának egy részét a mi színeinkre – ahogy az apám korábbi tanácsadója kikotyogta a kínvallatáskor. Kris megfelelő uralkodótársam lehetett volna Kínában, de tiszteleten és barátságon kívül nem éreztem iránta semmit. Mivel pedig az apám már többé nem szólhatott bele az életembe, magam döntöttem el, hogy kit akarok páromként látni, ha egyáltalán meg fogok házasodni.

A hagyományok kötöttek minden uralkodót, és Peking ősi klánjai nem szívesen fogadtak el egy egyedülálló nőt a trónon. Azt követelték, hogy helyezzem magam egy férfi gyámsága alá. Hiába léptünk már rég be a 21. századba, ők még mindig úgy hitték, egy szervezetet és egy országot csak egy férfi vezethet. Ostobák.

– Ez nem az, ami nekem kell – vettem a kezembe a tőrt, amit a Liliom festője birtokolt korábban. – Túl könnyű hozzá.

A kasza is nehéz volt, éppen ezért különleges kiképzést kaptam, hogy úgy tudjam forgatni, mintha pehelykönnyű lenne. Gyerekkorom óta edzettem vele, egészen addig, amíg meg nem szöktem otthonról. Amikor először a kezembe vettem, még olyan apró voltam, hogy a fegyverem árnyékot vetett rám. Bár még soha nem fogtam a kezembe, úgy sejtettem, a tőr is hasonló elgondolás alapján készült, egyszerre volt nehéz és könnyű, attól függően, ki forgatta.

A férfit, aki a másolatot birtokolta, a pincében tartották fogva. Nem láttam rajta verés nyomait, sebei sem vöröslöttek, tehát egyszerűen csak bezárták oda. Egy kődarabbal a falat véste, egymásba kapcsolódó karikák sora díszítette a téglát, de semmilyen nagyobb egészet nem alkottak, mintha csak egy sorminta elemei lennének.

– Honnan szerezted ezt a tőrt? – szegeztem neki a kérdést, köszönés nélkül.

– Mindig is nálam volt. Hogy mikor szereztem, arra nem emlékszem. Hiányosak az emlékeim.

– Rendben, akkor nézzük meg, arra emlékszel-e, hogyan kell használni. Kihívlak egy párbajra.

Még soha nem harcoltam olyannal, aki jobb lenne nálam. Az árnyéktechnikának hála, amely segítségével hangtalanul és villámgyorsan tudok mozogni, egyetlen ellenfél se rúghat labdába mellettem. A technika szintén a családom öröksége, ezt az őseim fejlesztették ki, nekem is az apám tanította meg, és egyszer talán én is továbbadom valakinek, akit méltónak tartok rá.

A pince elé állított őrök nem örültek, hogy kiviszem az udvarra a foglyot, ők azt a parancsot kapták, hogy ne hagyják, hogy a férfi elhagyja a börtönét. Végül a katonaforma férfi, akit Donghae-nak hívnak, engedélyt adott a párbajra. Kris és a kis kompániája a teraszról figyelték az összecsapást, a Liliom vezetője az erkélyről méregetett. Az öreg férfi tolószékben ült, ami ritkaság, hiszen egy bűnszervezet életében csak az erősek maradhattak életben. Nagyon tisztelhették az emberei, ha nem használták ki a fizikai gyengeségét, és támadtak rá egy óvatlan pillanatban.

– Nem fogok finomkodni veled. Lehet, hogy megsérülsz – figyelmeztettem a vékony festőt, aki olyan gyengének tűnt, hogy egy nagyobb széllöket is kárt tenne benne.

– Hölgyeké az elsőbbség – bólintott egy aprót. A tőrt úgy tartotta az ujjai között, mintha súlya se lenne. Nem ragadta meg erősen a markolatot, nem is vett fel védekező állást.

Ostoba – gondoltam, és meglendítettem a kaszát. Nagy kárt nem akartam tenni az ellenfelemben, így a karjára céloztam. A felületi sérülés talán majd feléleszti a harciszellemét. A kasza a bőr helyett fémet ért, hangos csattanással találkozott egymással a két fegyver. A tőr nem elég erős ahhoz, hogy el tudja ütni a kaszám, de hárítani képes volt.

Gyorsak a reflexei – ismertem el, majd egy könnyed lépést tettem keresztbe, az egyik első mozdulatot mutattam be, amit az apám tanított. Az árnyéktechnikát is bevető „kínai sárkányharapás” tökéletes arra, hogy megijessze az ellenfelet.

Éppen csak, hogy oda kellett volna csípnie a kaszának, de a fegyverem újra fémet ért. Nem értettem, hogyan lehetséges ez. Hiszen ezt még senki sem tudta korábban kivédeni. Csak az számíthat egy ilyen támadásra, aki…

Egymás után váltogattam a mozdulatokat, folyamatos védekezésre kényszerítve az ellenfelemet, de egyszer se sikerült megsebeznem. Mintha minden mozdulatomat ismerte volna. Tudva, hogy akár mély és súlyos sebet is ejthetek rajta, a „táncos sárkány kombinációt” vetettem be. Ilyenkor a kaszám hatósugara folyamatosan változik, néha kisebb köröket, félköröket ír le körülöttem, csak az képes sérülés nélkül megúszni, aki valaha találkozott már vele, és meg is tanították rá, hogyan védje ki.

Amint a kaszám éle a földbe szúródott a sarkamnál, tehát a kombó befejeződött, gyorsan végig futtattam a tekintetemet a vézna fiún. Vérzett a karja, sikerült megvágnom, de nem ment mélyre, tehát valamennyire sikerült eltérítenie a csapásomat. Biztos, hogy ismernie kellett a harcstílusomat. Valaki megtanította rá. Valaki kiképezte, hogyan élje túl, ha találkozik a kaszámmal.

– Ideje, hogy te támadj! – kiáltottam oda neki, de nem terveztem csupán védekezni. Azt akartam, hogy végre kialakuljon az adok-kapok.

Nem hittem el, amit látok. Ő is a „sárkányharapással” kezdte, és a „táncoló sárkányon” kívül – ami kimondottan a kaszához tervezett támadás – minden mozdulatomat felhasználta ellenem. Egy másoló? – fordult meg a fejemben a harc közben, de még ha a fegyverem mozgását némileg imitálni is tudhatta volna, a lépéseket, az árnyék-technikát nem lehet ilyen gyorsan elsajátítani. Ahhoz hosszú évek gyakorlása szükséges.

Feldühödtem, le akartam győzni, és kiszedni belőle, honnan ismeri a családom egyedi és titkos mozdulatait. Nem volt kínai, az apám soha nem tanította volna egy idegent, de még a leghűségesebb emberét se. Ezt a harcstílust csak családtagok ismerhették, vagy azok, akiket beemeltek a családba, mint például Yesung.

Mivel a táncoló sárkányt nem utánozhatta le, hiszen az a kasza egyedi kiképzéséből építkezett, újra azt vetettem be. Ezúttal, ha a végén nem rántottam volna még egy utolsót a fegyveremen, azt is képes lett volna kivédeni. Egyszer látta, de már össze is rakta, hogyan helyezkedjen ahhoz, hogy a legkisebb sérülést szerezze. Nem. Az lehetetlen. Senki sem tud ilyen gyorsan gondolkodni. Ráadásul az elsőt is kivédte. Ha nem látta már korábban, akkor nem tudhatta, hogyan védekezzen ellene.

A plusz csuklómozdulat cselezte csak ki, de elég gyors volt hozzá, hogy inkább elengedje a tőrt, mintsem megsérüljön a keze. Egy képzőművész nem engedheti meg magának, hogy megsérüljön a keze. Pontosan ezért támadtam oda.

– Honnan ismered ezeket a mozdulatokat? – csatoltam vissza a hátamra a kaszát. Zaklatott és fáradt voltam, rég nem izzasztott így meg senki.

– Te mutattad meg az előbb.

– Nem lehet ilyen gyorsan gondolkodni – hesegettem el a béna válaszát. – Valakinek meg kellett tanítania ezt neked.

– Lehet, hogy így volt, de ahogy mondtam, nem emlékszem a múltam nagy részére.

Érdemes lett volna átvizsgálni a tudatát, hátha az apám az ő fejébe is beleturkált. De ez akkor se magyarázná, miért taníthatta meg neki a családunk örökségét. Ráadásul az apám már nem élt, én magam fejeztem le, így válaszokkal se szolgálhatott. Csak úgy tudhattuk meg az igazságot, hogyha a festő visszanyeri az emlékeit.

A párbajt követően a rab visszakerült a zárkájába, én pedig Kris-ékkel tartottam, hogy átbeszéljük az esti találkozó részleteit. Jun egy házba hívta a Wonwoo nevezetű fiút, tehát már fel kellett térképeznie a helyet korábban. Talán ott is tartózkodott éppen, így nem biztosíthattuk belülről. Kívülről persze küldhettünk a fiúval lövészeket, akik körbeveszik a házat, és lelövik Junt, de nem tudhattuk előre, mennyi emberrel dolgozik az ellenség.

– Tegyetek úgy, ahogy jónak látjátok, én a tetőn keresztül fogom megközelíteni a házat. A padlástérben hatalmas ablakok vannak.

– Azok az ablakok már nem léteznek. Amikor leszámoltunk Kyuwonnal, szétlőtték őket a lövészek – helyesbített Kris.

– Még jobb, akkor nem kell kinyitnom őket.

A kínai negyedben tökélyre fejlesztettem a falmászó képességeimet, ugyanúgy közlekedtem a tetők között, mintha a földön sétálnék. Igaz, hogy azon a helyen, ahová készültünk, nem nőttek úgy össze a házak, mint odahaza a kínai negyedben, de meg tudtam oldani.

Este, a magasból jól láttam, hogy Jun valóban elhelyezett embereket a környéken, tehát Kris-ék nem hagyhattak ott túl sok erősítést a környező utcákban. Mesterlövészei nem voltak, felfelé nem is nagyon néztek az ellenséges férfiak, könnyedén bejutottam a tetőtérre. A kaszával kitámasztottam magam a gerendák között, és mint egy pók, várakoztam, hogy mikor ereszkedjek alá.

Jun – gondolom, hogy ő volt az – egyedül érkezett a padlásszobába. Fekete, karcsúsított zakó volt rajta, sötét farmer és ünnepi cipő. Megadta a módját a találkozónak, az biztos. Ilyen ruhában viszont nem lehetett túl könnyedén mozogni, tehát vagy nem tervezte bántani Wonwoot, vagy hihetetlenül alábecsülte. Nem volt nála pisztoly, de a tőr meglapulhatott a zakója zsebében. Alig vártam, hogy a kezem között tarthassam. Szinte remegtem az izgatottságtól, de nem szabadott elárulnom magam, így csak nagyon halk és nagyon apró lélegzetet vettem. Ilyen esetben nyugodtnak kell maradni. Tökéletesen nyugodtan és mozdulatlannak.

– Megjöttem. Most pedig állj elő vele, hogy miért hívtál ide? – sétált fel Wonwoo a falépcsőn.

Majdnem egymagasak lehettek, és talán korban is egyidősek. Ha nem ismertem volna a találka körülményeit, két havernak is tűnhettek volna, akik összejöttek bandázni egy elhagyatott ház padlására.

– Kyuwon neked se mondott semmit a játékról?

– Nem tudom, hogy milyen játékról beszélsz.

– Milyen haszontalan mesterek… – bosszankodott Jun. Kicsit mélyebben beszélhetett, mint az eredeti hangszíne, a hangja telis-tele volt gúnnyal és arroganciával. – Hogyan képezhetnek ki titeket, ha nem mondják el, milyen veszélyek várnak rátok?

– Gondolom, te majd elmondod…

– Nem, egyszerűen csak megöllek.

Jól sejtettem, hogy a zakója zsebében van a tőr, de meglepett a gyorsasága, csak ösztönből löktem el magam, és még zuhanás közben elhajítottam a kaszát. A penge mély árkot vájt a régi parkettába, de nem sok ideig maradt ott, hamar a fiú torkának szegeződött.

– Bassza meg… – káromkodott kínaiul Jun. A kiejtése tökéletes volt. Tökéletesen pekingi. Lehet, hogy valamelyik klántag fia?

– Jobb, ha csendben és önszántadból velünk jössz, de ha szeretnéd, el is vághatom a hangszálaidat, hogy ne tudj beszélni – fenyegettem kínaiul, ha már kiderült, hogy érti.

– Vicces vagy – nevetett az arcomba. Engem is pontosan annyira nézett le, mint Wonwoot. Ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna.

Elég volt csak egy kicsit felemelkednem róla, máris ledobott magáról, és már támadt is a tőrrel. A kasza legnagyobb hátránya az, hogy szűk helyeken könnyen beleakad bármibe, de szerencsére a padlástér elég nagy volt ahhoz, hogy nagy köröket tegyek vele, és így kellő távolságba tartsam magamtól Junt. Amint mindketten talpra érkeztünk, eltereltem a lejárattól, hogy Wonwoo távozhasson. Ez a mi harcunk volt, és ő csak zavart benne.

– A hercegnő személyesen siet a koreai béka segítségére. Nagyon megható – gúnyolódott, és olyan könnyedén hárította a kaszám támadásait, mintha csak legyeket hessegetne arrébb. Amíg csak terelni akartam, nem is kellett nagyon izzadnia.

– Honnan szerezted azt a tőrt? Az a családom tulajdona.

– Megörököltem a mesteremtől.

– Akkor a mestered ellopta.

– Nem érdekel, honnan szerezte. A tőr az enyém, de tetszik a kaszád is. Majd elveszem a hullád mellől.

Wonwoo végre leért az alsó szintre, így már nem kellett visszafognom magam. Dühített a mosoly a fiú arcán, le akartam vágni onnan. Vele nem finomkodtam úgy, mint a festővel, azonnal nehéz kombinációkkal támadtam. Jun azokat már nem vette olyan fél vállról, de korábbi ellenfelemhez hasonlóan, ő is kitáncolt a csapások elől.

– Ilyen unalmas támadásokkal szégyent hozol az őseidre – morgolódott, majd nevetve besétált a kasza hatókörébe.

Mintha csak tudta volna, honnan fog érkezni, elhajolt a támadások elől, és egyre közelebb jött hozzám. Még soha nem láttam ehhez hasonlót. Aprófává kellett volna vágnom. Biztosra vettem, hogy még soha nem csaptunk össze, hiszen akkor már nem élne. Honnan tudta akkor olyan biztosan a csapások röppályáját, hogy ilyen pofátlanul kigúnyolja őket?

– A kaszád legnagyobb gyengéje az, hogy nem közelharci fegyver – lépett be abba a félkörbe, ahol már valóban nem érte el őt penge, maximum a kaszám hosszú botja.

– Tényleg? – nevettem fel, és lecsatoltam a kaszáról a nyelét, így hamar sarlóvá vált.

Nem akartam óvatoskodni vele, az sem érdekelt, ha elcsúfol a csinos arca. Lentről fölfelé vágtam, és meg is sebeztem a mellkasát, de az arca elől már elütötte a veszélyt. Úgy forogtunk körbe a padlásszobában, mint két hurrikán, akik összetalálkoztak. Pontosan ugyanolyan gyors volt, mint én, amivel korábban még soha nem találkoztam.

Ki ez a fiú és ki képezte így ki?

– Nem szép hátba támadni az ember – szisszent fel, és elhajította a tőrét a lejáró felé. A penge egyenesen a liliomos lövész mellkasában állt meg.

Háttal álltunk akkor a lejárónak, Junnak tehát tökéletesek nem csak a mozdulatai, de a füle is. Az árnyéktechnikának persze ez is a követelménye.

Mivel azonban elvesztette a fegyverét, csak puszta kézzel védekezhetett. Megpróbálta megragadni a sarlóm markolatát, és a puszta fizikai erejével fölém kerekedni, de a sarlóval olyan támadásokat is kitaláltam, ami korábban nem létezett. Ezeket nem ismerhette ő sem.

– Jól van, megadom magam – hangzott el végül a válasz, amit vártam. Jun karjából csöpögött a vér, de mintha nem is fájt volna neki.

Ilyen harci képességekkel és magas ingerküszöbbel senkit se szabad tudatánál hagyni, így a győzelmem jeleként jól fejbe vágtam a pengém lapjával.

Lefelé menet kirántottam a halott liliomos mellkasából a tőrt. Jól sejtettem. Az eredeti volt az. Mintha csak a kaszám kistestvére lenne. Ha egy ember birtokolta a két fegyvert, se távolról, se közelről nem lehetett kárt tenni benne.

 

Kris:

Odabent mindent Yenrire kellett bíznom, kint ugyanis ellenállásba ütköztünk. Megtámadtak minket Jun emberei, akik kivételes harcosok voltak. Jól céloztak, de még jobban verekedtek, Tao rendesen megizzadt tőlük. Én be is kaptam pár öklöst, de igazán csak akkor esett le, hogy ki a célpontjuk, amikor az egyik, dobócsillagos fiú az egyik autó karosszériájához szögezte a nadrágomat. Utána úgy repültek felém a különböző dobófegyverek, hogy kissé úgy éreztem magam, mintha egy cirkuszban lennék, és engem állítottak volna a késdobáló elé. Egy idő után már nem tudtam hová elhajolni, mert mindenhonnan különböző nagyságú dobótőrök álltak ki az autóból, és a farmeromat továbbra se tudtam kirángatni a fogásból.

Wookie mentette meg az életemet azzal, hogy megsorozta pár lövéssel a dobócsillagost. Jackson ezt követően könnyen ki tudott szabadítani a szorult helyzetemből. Egyedi megoldást választott hozzá, egyszerűen levágta rólam a farmeromat. Még szerencse, hogy aznap nem vörös alsógatyát vettem fel, bár így is elég nevetségesen nézhettem ki félpucéran.

Wookie lövései nem találtak, de arra jók voltak, hogy eltereljék rólam a dobócsillagos figyelmét. A csata végszója mégis Yenrié lett. A kaszája átszelte a levegőt, és egyenesen a dobócsillagos előtt ért földet.

– A főnököd elesett. Vagy megadod magad vagy meghalsz – kiáltott oda kínaiul.

Tehát Jun kínai? Külsőre nem mondtam volna meg, a nagy, kerek szemei megtévesztettek, talán félvér lehetett, vagy egyszerűen megműttette magát.

A dobócsillagos fiú feltett kézzel jött oda hozzánk, és adta meg magát. Rajta már egyértelműen látszódott, hogy kínai. Hosszúkás arca volt és vékony mandula szemei, egyedül a bőre tűnt sápadtnak. Nagyon fiatal lehetett, talán alig húsz, és aggódó tekintettel nézett a ház irányába. Egyértelműen aggódott a főnökéért.

– Hogy hívnak? – kérdeztem, miközben megbilincseltem.

– Nyolcas.

– És mi az igazi neved?

– Ez a nevem. Nincs másik.

– És mi van a többi héttel? Törpék vagytok, vagy mi? – tört ki belőlem egy ingerült gúnyolódás. Azt hiszem, kicsit feszült voltam. – Ti valami elit bérgyilkososztag vagytok? Vagy Jun jobbkezei?

– A szolgái. Azért vagyok én a nyolcadik, mert a többi hét már meghalt.

– Rendben. Legalább te beszédes vagy.

– Semmi többet nem fogok mondani, ahogy a mesterem se. Egy szót se húztok ki belőlünk.

Ismertem már jól Donghae vallatási módszereit, biztosra vettem, hogy beszélni fognak. Előbb vagy utóbb, de mindenki megtörik a fájdalom alatt. Ha pedig Yenri nem ölte meg, lehetett Jun bármilyen tekintélyes is az emberei előtt, ő sincs betonból. Bármennyire is ellenzem a kínvallatást, ismerem már annyira a nagyfőnököt, hogy ő simán elrendeli, ha máshogy nem beszél a delikvens. Jun információira pedig szükségünk volt.