Pókháló (5. évad): 15. fejezet: Seunghyeon öröksége

 

Kris:

Őszintén, soha nem gondoltam rá, hogy Alfi gazdája egy nap a bekopog majd az ajtómon. A legnagyobb gond ezzel leginkább az volt, hogy én ekkor nem tartózkodtam otthon. A cégnél rendeztem az ügyeket, az épület készen állt rá, hogy megnyissuk, a személyzet a startvonalnál várt feszülten, amikor érkezett a telefont Taótól, hogy azonnal menjek haza, mert valami baj van. Csapot-papot ott hagytam, rögtön autóba ültem, és hajtottam haza, de Taót mégsem találtam otthon. Baekhyunt annál inkább, a nyakában egy kötéllel. A kisfarkas az egyik fa ágába kapaszkodott, és olyan sápadt volt, mint egy szellem. A földön egy férfi feküdt holtan, elharapott torokkal, és összekarmolt arccal, Baekhyunt Alfi és Cuki közös erővel mentették meg.

Baekhyunt sokkos állapotban imádkoztam le a fáról, szegény teljesen rácsavarodott az ágyra, az izmai görcsbe álltak, mert tudta, ha kicsúszik a keze a szorításból, a hurok a nyakára szorul, és megfullad.

–Tao hívott, hogy jöjjek haza, mert baj van – informáltam a páromat, amikor már lehetett vele beszélni. A Doki azt mondta, testi sérülése maximum a horzsolások, lelkileg viszont annál inkább megviselték a történtek. – Nem tudod, ő hol van?

– Tao nem volt itthon, de hallottam egy ismerős motorzajt, szerintem Donghan lehetett, az ő kocsija ad ki ilyen hangot.

Donghan már régóta a bögyömben volt, de akkor végleg kiborult a bili. Senki, ismétlem, senki nem veszélyeztethette az én Baekhyunom testi épségét, és Donghan már megint egy olyan szituációban bukkant fel a semmiből, amiben majdnem fűbe haraptunk.

– Tao, azonnal add meg neked Donghan számát! – üvöltöttem bele a telefonba.

– Én sem tudom elérni. Felhívott, hogy menjek haza, mert Baekhyunnak szüksége van rám, aztán bontotta a vonalat, és azóta nem érem el.

Nem tudom, hogy a lelkiismeret szólalt-e meg Donghanban, amikor értesítette a szeretőjét, de nem is érdekelt, változatlanul ki akartam taposni a beleit. Tao viszont nem tudta megmondani, hol találhatom, így végül nem mentem sehová, inkább Baekhyunnal maradtam, és próbáltam megnyugtatni.

Baekhyun elmesélte, hogy a férfi el akarta vinni Alfit, és fegyvert fogott rájuk. Alfi ezt egyértelmű támadásnak vette, és rátámadt a volt gazdájára. Végül a férfi a levegőbe lőtt, amitől Alfi megijedt és a földre lapult, ekkor kötötte fel Baekhyunt a fára a pasas. Nem tudtuk, Alfi hogy élt korábban, de Baekhyun elmondása szerint nagyon tartott egykori gazdájától, és végül csak Cuki belépését követően gyűjtött bátorságot ahhoz, hogy újra megtámadja a férfit. Cuki már korábban a tetőn lebzselt, onnan figyelte az eseményeket, majd egy váratlan pillanatban a betörő fejére ugrott, és összekarmolta. Alfi ősi ösztönei végül felülkerekedtek a fegyverdörrenés okozta félelmén, és átharapta egykori gazdája torkát.

Aznap este megengedtem Alfinak, hogy bejöjjön a nappaliba, és mind a hárman odalent aludtunk. Baekhyunt megnyugtatta a kutya jelenléte, engem megnyugtatott, hogy Baekhyunt a karjaim között tudhatom. Már csak az a hülyegyerek Donghan szúrta a csőrömet.

Szándékomban állt, hogy amint lehet, megszorongatom a beképzelt, hűvös modell ficsúrt, de Donghae a nyakamba sózott egy olyan melót, amit biztosan nem adtam volna át másnak. A szerveződés, amit meg kellett figyelni nyíltan Seunghyeon hívőkből állt. Nem túlzó azt mondani, hogy egy szekta szerveződött hajdani kisfőnököm tiszteletére, és ezen csoportosulás birtokolt egy pecsétes lapis lazuli gyűrűt, amelyet a Liliom magáénak akart. Én is emlékeztem a gyűrűre, Seunghyeon a gyűrűsujján horda, mindig is úgy gondoltam, valamilyen családi jelvény lehet, de a pecsétjét sosem tudtam igazán megnézni.

– Amikor Seunghyeon meghalt, nem volt rajta? – kérdeztem Donghae-t, amikor azt tárgyaltuk, nem-e hamisítvány a kultikus ékszer.

– Nem. Megnéztem a nyilvántartást, és nem szerep gyűrű a papírokon. Megnéztem a tárgyakat, és ott sem találtam. Aznap Seunghyeonon nem volt rajta a gyűrű, pedig Tao is azt mondta, sosem vette le.

Az ilyen rejtélyek mindig nyugtalansággal töltöttek el. Seunghyeonról beszéltünk, tőle bármi kitellett. Ha aznap nem vette fel a gyűrűt, azt is jelenthette, hogy tudott valamit, vagy legalább is sejtett. Ha pedig sejtette, hogy baj érheti, akkor hogy lehetséges, hogy nem tett ellene semmit?

Megkérdeztük Yixinget is, ő emlékszik-e a gyűrűre a családi vacsorákról, és azt mondta, nem csak Seunghyeonnak volt ilyen, hanem a barátnőjének is, Elkie-nek, aki történetesen Yixing nagynénje. Csakhogy a bizonyos nagynéni szőrén-szálán eltűnt, ami akár jelenthette azt is, hogy ő állt a szekta takarásában.

– És mi célja a fanatikusoknak? – kérdeztem Donghae-t.

– Rémhírt terjesztenek, hogy a Liliom el fog bukni, ezt bizonyítja a legutóbbi robbanás is, és Seunghyeon fel fog támadni, és átveszi méltó helyén az Arany Liliom székében. Állítólag ezt jövendölik a nyomok, amelyeket hátrahagyott.

Több elem is aggasztott ebben a leírásban. Először is, belegondolni, hogy Seunghyeon feléled poraiból rémítően hangzott, miközben nyilván lett volna mit kérdeznem tőle így kilenchónapnyi nyomozást követően. Aztán a gyagyások azt állították, hogy Seunghyeon hátra hagyott útmutatásokat, amit nagyon ciki, ha nem vettem észre. Mégis milyen nyomokról beszélnek ezek, akik fix, hogy nem ismerték úgy a főnökömet, mint én?

Idegesített ez az egész ügy, így természetesen ott akartam lenni a rajtaütésen. A ház, amiben az őrültek a gyűléseiket tartották nehezen megközelíthető volt, így szükségünk volt valakire, aki képes úgy kifigyelni őket, hogy ne tűnjön fel a jelenlétük.

– Kris, ez nem fog működni. Cuki egy macska – bizonygatta Tao, miközben ráadta a háziállatára a hámot.

– Cuki egy UFO, aki érti, amit mondasz neki, fel szokott hívni telefonon, és nemrég megmentette Baekhyunt.

Imádtam azt a sztorit, amikor Cuki felhívta Taót.  Én nem tudom, hogyan tanította meg neki, mit kell nyomni a vonalason, hogy az Taót tárcsázza, de ha Cuki azt akarta, hogy Tao menjen haza, akkor megcsörgette. Még bele is nyávogott a kagylóba.

Az alakulatból mindenki azt hitte, megőrültem, amikor felengedtük a fára Cukit, és Tao instruálta, melyik emeltre somfordáljon fel. A hámra ráerősítettünk egy mini kamerát, így láthattuk azt, amit Cuki is, és a tervem tökéletesen működött. A macska néha eljátszotta, hogy nem érti, amit a gazdája mond, aztán a következő pillanatban mindent úgy csinált, ahogy a papája a fülére súgta.

– Cuki nagyon furán viselkedik – állapította meg Tao.

– Csak UFO. Felküldi a jeleket, az űrhajón lefordítják macska nyelvre, és ezért ért téged – osztottam meg Taóval a hipotézisemet, mire Donghae-től kaptam egy szúrós tekintetet. Nem értettem, miért zavarta, ha jól éreztük magunkat a bevetésen.

Cuki nem csak fára erősített kameraként funkcionált jól, de simán beszökött a nyitott ablakon, és kihozta nekünk a gyűrűt. A fa ágaiba kissé beakadt a kamera miatt, de végül sikerült leküzdeni magát, és miután megszabadítottuk a hámtól, sértetten elvonult fixálni a bundáját. Tao nem győzte dicsérni, hogy milyen jó cica.

Így lett egy gyűrűnk, már csak Yixing nagynénjétől kellett megszereznünk a sajátját, akit változatlanul nem találtunk. Teltek a napok, a nyomozócsoport elakadt, én meg csak annyit derítettem ki, hogy a gyűrű pecsétrésze egy madarat ábrázol. Nem értettem túlzottan az állatokhoz, így megkérdeztem JS-t ő, mint festőművész, minek mondaná, és szerinte a madár pontos besorolása a füles kuvik. Apa segítségével azt is sikerült kiderítenem, hogy azt röviden bagolynak hívják.

Mivel semmire nem jutottunk, lementem vezetni egy kört a próbapályára, majd meglátogattam az utcai autóversenyzős haverjaimat. Szerettem volna már versenyezni egy jót, vezetés közben mindig jó ötleteim támadtak.

Aznap nem ment a versenyzés se, csak második lettem, és a haverok nem győztek cikizni, hogy leverték az örök bajnokot. Nem sok pénzt tettem fel a futamra, de bántott, hogy alul maradtam, és Seunghyeont okoltam érte.

– Mindenkivel előfordul, hogy nincs formában. Nem kellene ennyire lógatnod az orrodat – próbált vigasztalni Vava.

Vavának még mindig végtelenül hálás voltam, amiért Baekhyun első és utolsó autóversenyzésén mindent megtett azért, hogy mindketten élve szálljunk ki a járgányból. Bírtam benne, hogy laza és vagány, könnyen érvényesül ebben az inkább férfiak által uralt underground világban, és közben mégis nőies és finom.

– Vesztetted már el csak az egyik fülbevalódat? – kérdeztem tőle egy sör társaságában.

– Rengetegszer. A keresztanyám azt mondta, ha a fejem nem lenne a nyakamra erősítve, azt is elveszíteném.

– Én most nem találom az egyik ékszerem másik felét, és ez az őrületbe kerget.

– Ha meglesz, köss rá egy láncot, az mindig működik. Akkor nehezebben veszted el – tanácsolta, és kihúzta a nyakláncát a pólója alól. – Ezt a gyűrűt a keresztanyámtól kaptam, azt mondta, nagyon értékes, és ezért nem gyűrűként, hanem nyakláncként hordom.

Nem sokon múlott, hogy ki ne kapjam a kezéből az ékszert. Az a gyűrű fénylett Vava neon zöldre festett körmei között, amelyet kerestem. Nem hittem el, hogy ekkora mákom legyen. Nem, ez nem mák. A világon nincs ennyi véletlen.

– Hogy hívják a nagynénédet? – kérdeztem gyanakodva.

– Elkie – válaszolt boldogan, nagyon szerethette a nőt. – Miért?

– Be tudnál neki mutatni? Kíváncsi lennék rá.

– Nem értem, miért érdekel téged a keresztanyám, de ha nagyon akarod… A pasid nem fog örülni, hogy nőkkel csalod.

– Nem akarom megcsalni, te hülye – húztam meg az egyik fonott tincsét. – Csak azt hiszem, rajtad kívül van még pár közös ismerősöm a keresztanyáddal.

Megkértem Vavát, hogy úgy szervezze le a találkozót, hogy azt hazudja, a pasiját akarja bemutatni, arra Elkie nem mondott volna nemet, ha tényleg olyan fontos neki a keresztlánya. Erősítésnek magammal vittem Yixinget, így végleg nem csaphatta ránk az ajtót.

Elkie döbbent arccal bámult a díszes társaságunkra, majd intett, hogy menjünk be. Mire a frissítőket kihozta, már mosolyogva csóválta a fejét.

– Kezdem érteni, Seunghyeon miért imádott úgy téged.

– Az érzés nem volt kölcsönös – feleltem morcosan. Még mindig zavart, hogy anno semmit nem tudtam Elkie-ről.

– Pontosan olyan ravasz vagy, mint ő volt. Tudtad, hogy nem engedtelek volna be, ezért magaddal hoztál két pajzsot is.

– Semmiben nem hasonlítok Seunghyeonra – kértem ki magamnak indulatosan.

A hangulat kezdett egyre kényelmetlenebbé válni, így inkább visszább léptem, és hagytam, hogy Yixing beszéljen. Szemmel tartottam a nőt, aki ahhoz képest, hogy milyen bájos mosollyal figyelt a rokonára, láttam, hogy a szeme sarkából viszonozza a vizslatást. Egyikünk sem bízott a másikban.

Elkie egyébként nagyon szép nő volt, fiatal, üde, az ember meg sem mondta volna, hogy Yixing nagynénje. Persze régi osztálytársam se győzte hangsúlyozni, hogy Elkie a nagyszülők egy kései, második házasságából született gyermeke, ezért olyan csekély a korkülönbség közöttük. Nekem iszonyatosan fura lett volna, ha a nagynéném csak pár évvel idősebb nálam. Természetesen az is nagyon érdekes sztori, hogy mekkora korszakadék lehet két ember között, de engem Elkie, mint Seunghyeon felesége sokkal jobban érdekelt.

– Mi köze a tőrösöknek az anyámhoz? – bukott ki belőlem a kérdés, ami már hosszú hónapok óta nem hagyott nyugodtan aludni. – Mi köze Seunghyeonnak a tőrösökhöz? Mi köze mindennek mindenhez?

– Nem ismertem a férjem minden gondolatát, de az biztos, hogyha róla van szó, a legkisebb nyomnak is jelentősége van.

Már megint ezek a nyomok – fortyantam fel magamban, és az asztalra tettem Seunghyeon gyűrűjét. Elkie elnézően maga felé fordította az ékszert, majd a kővel lefelé erősen nekicsapta a dohányzóasztal lapjának. A lapis lazuli apró darabokra tőrt benne.

– Hamisítvány – közölte, és elkérte Vavától a sajátját. Amikor azt csapta az asztalnak, a kő sértetlen maradt. – Nem bízom Seunghyeon gyilkosaiban, de Yixing a rokonom, és nem csak ti keresitek a nyomokat. Két rossz közül inkább a kisebb rosszat választom.

Elkie leemelte az egyik festményt a falról, és egy széfhez lépett. A széfet nem számkód védte, egy mélyedés sötétlett az ajtón, amibe tökéletesen beleillett a gyűrű, és amint a nő belehelyezte a lapis lazulis felével, az ajtó kitárult. Odabent pénzen, ékszereken és számlákon kívül egy levél is lapult, rajta csak annyival: A kiválasztottnak.

– Ki a kiválasztott? – kérdeztem a hamvasszőke hajú nőt.

– Én Yixinget mondanám annak.

Átadtam Yixingnek a levelet, aki azonnal megosztotta velem is a tartalmát. Seunghyeon írása sok emléket felszínre hozott bennem, kezdve a küldetések leírásától a személyes üzenetekig. A levelet nem is lehetett igazán levélnek nevezni, sokkal inkább egy egyszerű mondatnak: „Az lesz az örökösöm, aki meg tudja fejteni a jeleket, amiket hátra hagytam”.

Seunghyeon tudta, hogy aznap meg fog halni – ért a felismerés. A liliomosok onnan érkeztek, ahonnét ők menekültek Taóval, a veszekedést követően tovább hajthatott volna, de ő inkább gyalog bemenekült az erdőbe. Miért nem a biztos mellett döntött? Miért kockáztatott?

Lehunytam a szemem, és a levél tartalmára koncentráltam. Seunghyeon szándékosan nyomokat hagyott hátra, de biztosan nem azokat, amiket már megtaláltunk. Azok túlságosan el voltak rejtve. Ha ő azt akarta, hogy valaki, a kiválasztott rátaláljon, akkor olyan helyre kellett tennie őket, amelyek szem előtt vannak, de nem mindenki gondolna rájuk.

Amikor újra kinyitottam a szemem, a széf kitárt szája mintha nevetett volna a tanácstalanságomon. Széf… A széf egy festmény mögött volt…

– Seunghyeon birtoka! – kiáltottam fel, és karon ragadtam Yixinget. – Elnézést, de nekünk most mennünk kell. Vava, majd beszélünk, köszi a segítséget.

Útközben, kutyafuttában magyaráztam el Yixingnek az elképzelésemet. Seunghyeon birtoka hasonlított a bázisra, csak sokkal kisebb volt, és telerakta festményekkel. A festmények könnyen rejthettek üzenetet, amire nem figyeltünk, és ha Elkie-nek igaza volt, és más is kutatta a nyomokat, akkor meg is előzhettük. El kellett mennünk a birtokra, és elvinni onnan a képeket, hogy más ne találhasson rájuk.

Seunghyeon birtokáról rossz emlékeket őriztem, nem szívesen tértem oda vissza, és Taónak szándékosan nem is szóltam az akcióról. Korábbi társam nélkül bolyongtam a folyosókon, és visszaidéztem az estét, amikor Baekhyunt megszöktettem. Újra átéltem, mennyi baj származott abból, hogy akkor nem azt csináltam, amit a főnököm elvárt tőlem. A seb, ahol Tao golyója ért, az emlék hatására sajogni kezdett.

Némi merengést követően tovább haladtam a folyosón, és betértem Seunghyeon dolgozószobájába. Yixing eközben végig fotózta az egész épületet, hogy a későbbiekben tudjanak csinálni belőle egy 3D-s térképet, hátha az is fontos, melyik festmény hol helyezkedett el.

A dolgozószobában leültem Seunghyeon székébe, és úgy tettem, mintha ő lennék. Kinéztem az ablakon, majd befordultam az asztalhoz, mintha egy laptopba pötyögnék, de minduntalan elvonta a figyelmemet a hülye kattogás. Az ablaknál álló hatalmas állóóra idegesítően kattogott, és mindegy, hogy a telefonomra, vagy a karórámra néztem, az ottani még mindig rosszul járt.

Seunghyeon, aki olyan agyas, hogy még halála után is nyomokat hagy hátra, miért nem szerelte meg soha a rohadt óráját? – mérgelődtem, és beugrottak a számlapapírok, amiket Taóval találtunk anno, ahol óraalkatrésznek voltak elkönyvelve kétes ügyletek. Seunghyeon szerette az órákat.

Odaléptem az állóórához, és kinyitottam az ajtaját. A telefonom fényszórójával átvilágítottam, de nem találtam benne semmit, csak néhány karcolást, amit bizonyára csavarhúzó okozhatott. Lehet, hogy Seunghyeon mégis meg akarta szerelni, csak felsült vele.

Már éppen lemondtam volna az órás ötletemről, amikor eszembe jutott a kattogásról egy másik emlék, a katonabázisos robbantás. A folyosón a sziréna ütemes sikoltásának hangjára lettem rosszul. Miért zavar engem ennyire ez a hang?

Hozzányomtam a fának a homlokomat, és lehunytam a szemem. Próbáltam mindent kizárni a tudatomból, hogy ne maradjon semmi benne, csak a változatlan tikk-takk. Tikk-takk. Tikk-takk.

Visszarepültem valahova a múltba, és úgy láttam az eseményeket, mintha egy film operatőre lennék, és az órába bújva filmeznék. Amikor kinyitottam a szemem, Seunghyeon ott ült a dolgozóasztalnál, papírokat rendezgetett, számolt, és nagyon bosszúsnak tűnt. Némi cifra káromkodást követően végül jobbnak látta félrerakni a papírokat, és kihúzott egy fiókot. A fiókból egy zsebóra került elő, amit egy apó csavarhúzóval felfeszített, majd elkezdte megtisztítani a fogaskereket, és apró, finom mozdulatokkal csavarokat erősített vagy lazított az óralapban.

Ezt követően úgy robbant be egy férfi a terembe, mint egy hurrikán, és Seunghyeon az egyik számlakupac alá rejtette a zsebórát. A férfi feldúltnak tűnt, és mivel a képhez hang nem társult, csak azt láttam, hogy hevesen gesztikulál, és rázza a mutatóujját. Miután úgy távozott, ahogy érkezett Seunghyeon olyan fejet vágott, mint amikor mi fárasztottuk Taóval valami hülyeséggel. Ennél több időt nem fecsérelt el arra, hogy mérgelődjön, és újra az órát kezdte szerelni.

Amikor az emlékkép Seunghyeona egyenesen a szemembe nézett, annyira megijedtem, hogy kiszakadtam a látomásból, és újra a jelenkori dolgozószobába kerültem.

Nem értettem, mi történt, mit láttam pontosan, de megjegyeztem magamnak a zaklatott figura arcát. Körbejártam a birtokot, hátha valamelyik festményről visszaköszön, de egyik alak sem hasonlított rá.

– Yixing, van a Liliomnak fényképes adatbázisa a tagjairól?

– Igen, de csak a nagyfőnök tudja a kódot hozzá. A robbantás óta minden információt úgy védünk, mintha mi lennénk a Pentagon.

Meg kellett várnom, amíg Yixing végez a fotózással, de mivel egyedül nagyon lassan haladt, besegítettem neki. Fotógrafikus memóriával rendelkeztem, de azért tartottam tőle, hogy mire a bázisra érünk, elfelejtem a férfi arcát, úgyhogy nagyon hajtottam a munkát.

A nagyfőnök furcsállta a kérésemet, de engedte, hogy odaüljek a laptopjához, és átnyálazzam a kisfőnökök listáját. Nem tudtam, mikori kinevezések között keresgéljek, így egészen addig visszamentem, hogy Donghae és Seunghyeon túlélte a kínai bevetést.

– Főnök, mit tudni erről a tagról? – mutattam a bűnöző fényképére, akit Seunghyeon irodájában láttam.

– Kyuwonról? Egykor jóban voltak Seunghyeonnál, de az első adandó alkalommal, amikor Seunghyeon ellenünk szervezkedett, ő átállt hozzánk.

– És mennyire megbízható?

– Egy vipera szerinted mennyire megbízható? – kérdezett vissza a Nagyfőnök somolyogva.

Új célpontot találtam, akit megfigyelhetek. Ha Kyuwon tudott Seunghyeon tervéről, hogy halálát követően minden tudását nyomokban hagyja az utódjára, akkor lehet, Elkie rá utalt a „mások is keresik a nyomokat” mondatában. Nem dédelgettem ábrándokat, tudtam, hogy Seunghyeon nőjében nem lehet megbízni, és biztosan nem árulná el szín tiszta igazságot akkor se, ha direkt módon rákérdeznék. Mindent magamnak kellett kitalálnom.

 

Kyuwon:

Az ember rengeteg felesleges munkától megkíméli magát, ha ahelyett, hogy dolgozna, megvárja, amíg mások kiássák neki az aranyat. Én is ezt tettem, tudtam, hogy az a túlbuzgó Kris mindent tudni akar az elhalálozott kisfőnökéről, így nem kell mást tennem, csak figyelni.

Többször átkutattam már Seunghyeon bázisát, de soha nem találtam ott semmit. Most már tudtam, hogy a festményeket kellett volna figyelnem, de az a rohadék kínai ficsúr nem hagyott maga mögött semmit, az összes falat fehérre pucolta.

Szerettem játszani, és nekem is volt egy bábum, akit mozgathattam. Kisfőnöknek lenni előnyös, hiszen ingyen kapsz parasztokat, akiket leüthetnek helyetted a sakktáblán.

– Tedd le a könyvet, amit tanulmányozol, és azonnal kezdj neki a festészet tanulmányozásához! – tárcsáztam a tanítványomat.

– Igenis, mester.

Meglátjuk Seunghyeon, melyikünk tudott jobb utódot kinevelni, te vagy én.

Pókháló (5. évad): 14. fejezet: Rózsák és tövisek

 

Donghan:

Amíg Tao távol volt, én a munkába merültem, hogy addig se kelljen anyám hülyeségeivel foglalkoznom. Folyamatosan előadást tartott nekem az erkölcsről, a tisztességről, arról, hogy milyen egy megfontolt ember, és hogy én miért nem vagyok az. Nem tudta elviselni, hogy jóban vagyunk Taóval, mert Tao az Arany Liliom tagja, és ezzel az ördöggel egyenértékűvé vált. Anya azt hitte, hogy csak azért, mert valaki érdekel, aki oda kapcsolódik, akkor már az apám is érdekelni fog. Szinte betegesen félt attól, hogy, ahogy ő mondaná, az apám engem is odaszippant magához.

Gyűlölöm az Arany Liliomot. Az a szervezet elrabolta tőlem az apámat, tönkre tette a családomat, és beteggé tette az anyámat. Mindegy, hány év telt el, anya még mindig ugyanaz a feleség volt, aki egykoron attól tartott, hogy a férje valami olyasmit művel a háta mögött, ami egy sötét, fekete szörnyeteg, aki arra éhezik, hogy felfalja a boldogságukat. Apa sosem mondta el neki, hogyan szerezte a vagyonát, de anya sejtette, hogy a kései kimaradások, a titkos megbeszélések, a zárt ajtós tárgyalások valami mélységes titkot rejtenek, de becsapta önmagát, hogy ne kelljen szembesülnie az igazsággal. Amikor pedig az orra előtt Donghae is a szervezet részévé vált, anya bepánikolt, és feltett engem a repülőre, hogy megóvjon. Csakhogy a megóvása valójában börtön lett számomra. Lehet, hogy az Államokban tudtunk annak az illúziójával élni, hogy a Liliom nem tud rólunk, de ő attól még pontosan úgy kutakodott az életemben, mintha egy megbízott kém lenne.

A tudta nélkül a saját anyám lett a kiképzőm, és mellette tudtam elsajátítani a megtévesztés, hazugság, manipulálás művészetét. A személyiségemben mély nyomot hagyott a folytonos trükközés, önző lettem és egoista, nem érdekelt senki magamon kívül, és gondolkodás nélkül cserbenhagytam bárkit, aki a barátomnak gondolta magát, ha azzal megóvtam magam a bajtól. Nem voltak barátaim, mert soha nem engedtem meg senkinek, hogy fontossá váljon a számomra. Használtam az embereket, mintha tárgyak lennének.

Taóval is csak játszani akartam, nem vettem komolyan a viszonyunkat, vele lógtam, mert érdekes kalandokba csöppentem általa, és közben szemmel tarthattam az apámat is.

Az ügynökségem számtalan típusú munkát fel tudott ajánlani nekem, sok mindent reklámoztam már, nem válogattam. Nem kellett szeretnem azt, amihez az arcomat adtam, csak a pénz számított, amit érte kaptam.

– Nem hiszem el, hogy téged kértek fel a Rosevana arcának! – irigykedett Luhan az öltözőben.

A Rosevana egy kozmetikai és illatszer cég, amely a különleges, természetes rózsaaromáiról híres, és minden évben egyre népszerűbb, főleg a gazdag, tehetős, elit körökben. A produktumok ugyanis igen borsos árral rendelkeznek, hiszen a lehető legtermészetesebb az összetételük, és a visszajelzések alapján csodát képesek tenni az ember bőrével. A rózsákat, amelyek a fő összetevőjét adják a készítményeknek, maga a tulajdonos fejlesztette ki, és ő is felügyeli a termesztésüket. Az ilyen kézműves vállalkozások ritkán kerültek az ügynökségem látóterébe, hiszen túl aprók voltak, de a Rosevana igazi brandé tudott alakulni, és a tulajdonos azt is el tudta érni, hogy ne csak Koreában, de Európában is kellő helye legyen a szépségiparban.

– Az igazgatóság nagyon be akar nyalni a fickónak, mert napok óta díszítik a tárgyalótermet, és kaptam egy paksamétát a csávó életéről, meg a cég történetéről – emeltem meg a vaskos életutat, majd Luhan ölébe dobtam. – Nyugodtan olvasgasd, én már átfutottam.

A férfit, aki sikerre vitte a hobbiját, Christophernek hívták, és egy cseppet sem volt koreai. Amerikai felmenőkkel rendelkezett, de Angliában nőtt fel egy magánárvaházban, és ott szerette meg a növényeket. Később reál iskolába járt, majd botanikus végzettséget szerzett az egyetemen, mindeközben pedig rózsák termesztésével, keresztezésével és mutációjával kísérletezett. Különböző fajok keverésével létre tudott hozni olyan rózsákat, amelyeknek bizonyos képességei alakultak ki, például egyes alkotóelemekből többet lehetett megtalálni bennük, mint a fajtársaikban, és ezek később a bőrápolási szereknél igen nagy hasznot hoztak. Amikor Christopher belevágott a szépségiparba, az életrajza szerint elvégzett több szakot is az egyetemen, hogy ne csak a rózsákat szállítsa feldolgozásra, de értse is a folyamatot, hogyan lesz a növényből arckrém.

A leírás alapján egy hihetetlenül intelligens férfi körvonala rajzolódott ki, aki tehetséges és sok lábon áll, ráadásul több nyelven is beszélt az angolon kívül: franciául, koreaiul, kínaiul, thaiul és latinul. A róla készült képeken egyértelműen látszott, hogy tehetős ember, aki elegáns és kifinomult, kissé talán arisztokratikus is, de az elvárásaim a közelében sem jártak a valóságnak.

Amikor beléptem a tárgyalásra előkészített terembe, nem paksaméták sorakoztak az asztalon, nem világított a projektor, még egy laptopos sem találtam, helyette az hely úgy festett, mintha egy kiállításra érkeztem volna. Mindenhol, de tényleg mindenhol rózsák ontották az illatukat, székek helyett egy hosszú, díszes, aranyozott lábú, fehér kanapé állt a terem közepén, előtte egy hosszú asztallal, rajta a kozmetikumokkal, süteménnyel, és teával.

– Már nagyon vártalak, Donghan – emelkedett fel a kanapéról Christopher, és kezet nyújtott. Jól beszélte a nyelvet, alig lehetett hallani némi akcentust a kiejtésében, régóta Koreában élhetett már, vagy egyszerűen tényleg egy nyelvzseni. – A közvetlenség érdekében tegezni foglak, te is nyugodtan tegyél így.

Koreában nem szokás csak úgy letegezni valakit, aki az üzleti partnered lesz, még akkor sem, ha felajánlja. Amerikában könnyebb, hiszen ott a nyelv leginkább tegezésen alapul, a főnökeim viszont nem örültek volna, ha udvariatlanul viselkedem, így maradtam középszinten. Megadtam a kellő tiszteletet, de nem beszéltem úgy vele, mintha maga a császár született volna újjá a személyében.

– Kérlek, igyál velem egy csésze teát – tolt közelebb hozzám egy teás dobozt, és csak akkor vettem észre, hogy az asztalra kitett dobozoknak csak egy része rejt krémeket, a többiben filteres teák bújnak meg.

Rengeteg ízesítésű tea közül választhattam, és a Rosevana címkéből az is világossá vált, hogy Christopher nem csak kozmetikumokba invesztálta bele a rózsáit, hanem tea bizniszt is üzemeltet. Arról hallottam már, hogy létezik rózsavíz, amit főleg az arab területeken fogyasztanak, de rózsateáról még nem hallottam. El sem tudtam képzelni, milyen íze lehet a rózsának, de féltem, talán önmagában nem ízlene túlzottan, így egy gyümölcsös variációt választottam.

Hihetetlenül zamatos ízvilágot éreztem meg, amikor belekortyoltam a teámba, nem azzal a halovány, ismerős kis aromával találkoztam, ami az olcsó teák mindegyikére jellemző. Erős feketetea alkotta a tea alapját, de a keserűséget nagyon jól kompenzálták a gyümölcsös jegyek.

– Úgy látom, elnyerte a tetszésedet – mosolyodott el Christopher, és felnyitotta egy fémdobozka tetejét. A szelencében vörös rózsaszirmok pihentek. Az egyik szirmot Christopher a teámba ejtette. – Kóstold meg így!

A szirom édessé varázsolta a teát, de nem vett el a gyümölcsösségét, inkább lágyított a feketetea keménységén. Nagyon ízlett, újabb és újabb kortyot ittam, és fel sem tűnt, de csésze pillanatok alatt kiürült.

Christopher szórakoztatóan tartotta a mohóságomat, és választott nekem még egy teakeveréket, de ezúttal nem kaptam szirmot hozzá. Az új íz karakteres volt, de nem éles, nem zavaró, kissé talán fűszeres is, de a pikánssága jól passzolt az áfonyához.

– Számomra fontos, hogy a modell ismerje és szeresse azt, amit reklámoz. Átüt a képeken a tettetett rajongás. Hideg és számító. Persze, annak is meg van a maga vonzása…

Habár nem alkoholt ittam, kissé a fejembe szállt a sok aroma, és a levegőben terjengő erős rózsaillat. Nem szédültem, de kellemesen bódult állapotban hallgattam Christopher selymes mondatait. Olyan finoman ejtette ki a szavakat a rózsaszín ajkain, hogy minduntalan arra a következtetésre jutottam, hogy a díszzsebkendője sem lehetne a hangjánál selymesebb.

Christopher kecsesen, előkelőn tartotta a teáscsészét, és minden mozdulatából sütött az arisztokratikus nevelés. A magánintézmény, ahol felnőhetett, valószínűleg nem koszos utcagyerekek lepratelepe lehetett, sokkal inkább egy elit gyerekképző. Hihetetlen, hogy mekkora különbséges vannak országok között. Itt biztosan nem költenének milliókat arra, hogy a szerencsétlen árvák minőségi nevelést kapjanak.

Éreztem, hogy Christopher világoskék szemei engem figyelnek, és próbáltam kontrollálni magam, jó benyomást tenni rá, de nyomott a fejem, melegem lett, kissé a drogos kábulatra emlékeztetett az állapot, amiben lebegtem. Durva, hogy el tudtam szállni két csésze teától.

– Nagyon élvezem a társaságodat, Donghan. Nem kérdés, hogy szeretnék veled dolgozni. A részleteket egy vacsora keretében beszéljük át az este. A menedzserednek megadom a címem, este nyolckor várni fogok rád.

Christopher távozását követően még ültem pár percig a rózsákkal borított teremben, majd kiszédelegtem a folyosóra, és egész nap bárgyú vigyorral az arcomon tengtem a díszletek között. Luhan nem győzött kinevetni a furcsa viselkedésemért, de nem vettem magamra semmit, jól éreztem magam, elégedett voltam, és tetszett ez a furcsa delírium.

Este elegáns öltözetben jelentem meg Christopher rezidenciája előtt. Általában nem kedveltem az ilyen külső megbeszéléseket, jobban szerettem, ha az ügynökségnél egy ültömben megbeszéltünk mindent, de kábulatomban rábólintottam a meghívásra, így azt már nem utasíthattam vissza.

A fekete kovácsoltvas kapu egy kastélyszerű épületet őrzött, amelyet hatalmas kert vett körbe. Ahogy a bejárati ajtó felé haladtam, észrevettem, hogy a kert végében egy üvegház áll, Christopher valószínűleg ott nevelte a rózsáit. A teraszról kilépve padok, és asztalok várták a vendégeket, és egy hatalmas fa biztosított árnyékot a pihenőknek délutánonként, de mi nem a szabadban, inkább az ebédlőben étkeztünk.

A világos tapétát aranyozott rózsaminták díszítették, ami egy pillanatra eszembe juttatta az Arany Liliom különleges tetoválását, de eltereltem a gondolataimat, nem akartam, hogy a ház ura azt gondolja, miatta vagyok mérges.

A személyzet egymás után horda az asztalra a mennyei étkeket, hatan se tudtunk volna annyi fogást megenni, mint amennyit felszolgáltak. Úgy éreztem magam, mintha egy előkelő étteremben ennék, minden szavamra öltönyös szolgák ugrottak azonnal, Christopher teái pedig kellemesen feloldották az izgalmamat.

A munkáról keveset beszéltünk, leginkább csak annyit, hogy szeretné, ha a képeken megjelennének díszítésként a rózsái, illetve olyan gyümölcsök, amelyek utalnak a teájára is, miközben megjelenítik azokat az összetevőket, amelyeket a krémek tartalmaznak. A háttér megtervezése nem a modell feladata, de érdeklődve hallgattam Christopher ötleteit, és bőszen ittam a különleges teáit.

A vacsorát követően kisétáltunk a kertbe, és Christopher bemutatta nekem a virágait. Számtalan féle és fajtájú rózsa élt láthatóan boldogan a birtokon, de a legérdekesebb mind közül a vörös, nagyfejű rózsabokor volt, amelyet Christopher királyrózsának hívott. Az üvegházban kissé fülledt időjárás honolt, de nem szorította össze a torkomat, csak a homlokomra ült ki egy kis veríték a túra alatt. Christopher egy sötétzöld, hímzett zsebkendővel leitatta a nedvességet a homlokomról, majd ábrándosan megsimogatta a rózsabokor szirmait.

– Tudod, számomra ez a rózsabokor a szerelmet jelképezi. A természet csodálatos teremtő, mindenből, ami egyszer elhalt, valami új sarjad. Ez a rózsa a rózsák koronája, és egy olyan személy őrzője, aki szebb volt minden rózsánál.

Christopher nagyon szerethette azt a személyt, akinek a rózsát ültette, ez érződött abból, ahogy beszélt róla, ahogy óvatosan, gondosan simogatta a leveleket, mintha a szerelmének haját simogatná. Én még sosem szerettem így senkit, és nem is hittem, hogy képes lennék rá, de ott, a fülledt üvegházban, ahogy besütött a holdvilág, és megcsillantotta fényét a zöld leveleken, megérintett az érzelmek szépsége. Belegondoltam, milyen lehet szebbnek látni a párodat mindennél, mint amit a világ alkotott, és romantikusnak hatott az elképzelés.

– Hiszek benne, hogy vannak olyan személyek, akik tudnak olyan gyönyörűek lenni, mint a rózsák – mosolyodott el Christopher, és a tekintete fogva tartotta az enyémet.

Az átható kék szeme nem eresztett, éreztem, ahogy a kék íriszeken kívül minden kezd elhomályosodni. Szédültem, bizonyára leesett a vércukrom a nagy levegőtlenségben, de nem volt erőm megmozdulni. Ingatagnak éreztem magam, féltem, ha teszek egy lépést, összecsuklom.

– Én nem vagyok az a tipikus virágfiú – nevettem fel, de a hangom távolinak hatott. Zúgott a fülem, és nyomott a fejem.

– Valóban nem vagy tipikus szépfiú. Van benned valami nyers, valami szúrós, mint a rózsák tüskéjében, és ez izgalmas – simított végig az arcomon Christopher. Ott, ahol az arcomhoz ért, a bőröm forróvá vált. – Ha rózsa lennél, a szirmaid olyan sötétek lennének, mint az éjszaka. Egy mágikus virág, amely csak éjjel nyílik ki, és csak a kiválasztottak érezhetik a bódító illatát. – Christopher a fülemhez hajolt, és éreztem, ahogy a lehelete a nyakamat csiklandozza. A hosszú ujjai már a csuklómat tartották gyengéden. – Maradj még itt velem, Donghan!

Nem tudtam válaszolni, a világ forogni kezdett, és álomvilágba csöppentem. Képek folytak képekbe, néha nappal volt, néha éjszaka, volt, hogy az étkezőben reggeliztem, máskor a kertben ültem a padon, néha egy ismeretlen mennyezetet bámultam. Nem tudtam, hol vagyok, milyen napot írunk, néha még a napszakban sem lehettem biztos. Sokszor arra sem emlékeztem, hogyan jutottam egyik szobából a másikba, az oda vezető út kiesett, mintha részleges amnéziám lenne.

Nem tudtam irányítani a cselekedeteimet, csak sodródtam az árral, és az orromban folyamatosan a rózsák édes, émelyítő illatát éreztem.

Éjszaka volt, a holdat néha elfedték a sötét fellegek, és a csillagok fénye sem látszott. A szobában a tárgyak körvonala árnyékba burkolózott, én az ágyban feküdtem mozdulatlanul. Amikor Christopher kinyitotta az ajtót, a folyosóról beáramló fény megvilágított egy halványzöld kanapét, egy idegen dohányzóasztalt, rajta csészékkel és teafüvekkel. Ekkor értettem meg, mi volt az a folytonos illat, amit mindig éreztem, a teák illata ragadt a fejembe. Volt valami a teában, ami elbódított, és amitől nem tudtam rendesen gondolkodni és cselekedni.

A felismerés fejbevágott, kitisztult tőle a tudatom, de a testemet továbbra sem tudtam munkára bírni. Christopher mellém feküdt, a forró ujjai végigsimítottak az arcomon, majd eltűntek a pizsama felsőm kivágásában. Az érintése okozott bennem némi bizsergést, de koránt sem lángolt már úgy a testem, mint az üvegházban, amikor az arcomat simította végig.

– Úgy látom, ma jobban érzed magad – állapította meg nyugodt hangon Christopher, majd a számra tapasztotta az ajkait.

Éreztem, ahogy a nyelve a számban kutakodik, de még csak a közelébe sem ért annak, amit a legbénább szeretőm ki tudott váltani belőlem. Nem tetszett Christopher, nem vonzódtam hozzá, és azzal, hogy elkábított, és ki tudja, hogy mit művelt velem napokon át, csak még jobban undorítóvá vált a szememben. Nem akartam magamon érezni a kezét, a száját, az undorító, tolakodó csókjait, de nem bírtam mozogni. Megfeszíthettem az izmaimat, de nem használt.

– Lazulj el! Minden rendben van – nyugtatott Christopher, mintha egy gyerek lennék, aki rosszat álmodott az éjjel.   

Semmi sem volt rendben, molesztált, fogdosott, és nem tudtam tenni ellene. Legszívesebben bemostam volna neki érte, összezúztam volna azt az egyenes orrát, átrendeztem volna azt a hófehér, rendezett fogsorát, monoklit rajzoltam volna a kék, átható tekintete köré.

Minden erőmet a karomba sűrítve felemeltem a kezem, de még arra sem volt erőm, hogy megpofozzam, a kísérletem gyenge simogatásnak tűnt. Christopher boldogan hajtotta az arcát a tenyerembe, azt hitte, viszonzom a közeledését, és ez felbátorította. Rám gördült, és mohó, vágyakozó csókokkal lepte be az arcomat, a nyakamat, a vállamat, miközben a keze a nadrágomba süllyedt, és ott próbált meg életet lehelni belém.

Szállj le rólam! Szállj le rólam, te undorító vén kéjenc! Degenerált öregember! – szitkozódtam magamban, hiszen mást nem tehettem. Christopher arcán ilyen közelről meglátszott a kor, sokkal idősebb lehetett nálam, tíz évvel minimum, de úgy tűnt, a kencéi az ő arcát is fiatallá simították.

Csak egy fényes villanást láttam, majd éreztem, ahogy valami meleg az arcomra fröccsen, Christopher pedig teljes testsúlyával nehezedett rám.

Nem értettem, mi történt, Christopher szinte belepasszírozott a matracba, és már a nyakamon is éreztem valami forró folyadékot végigfolyni.

Amikor végre lerántották rólam, és megláttam Tao arcát, függetlenül az ijedt szemeitől, hihetetlen megkönnyebbülés söpört végig rajtam. Nem tudtam kikelni az ágyból, így Tao felkapott, és a karjaiban vitt ki a házból, a fekete vaskapu hangosan csattant a hátunk mögött, ahogy Kris bevágta.

Az autóban aztán kezdtem visszanyerni a mozgékonyságomat, a rózsaillat megszűnt, az izmaim engedtek, és amint fel tudtam ülni, szinte azonnal ki is dobtam a taccsot. Hánytam az undortól, a stressztől, a megalázottságtól, minden kijött belőlem, amire emlékeztem az elmúlt napokból. Kris dühösen villogó szemmel nézett ki az ablakon, Tao nem tudta, hozzám érjen-e vagy inkább ne, az egész utastérben tapintani lehetett a feszültséget. A sofőr, aki hála az égnek nem a bátyám volt, csak az utat figyelte, bele sem mertem gondolni, mit tett volna Donghae a fogva tartómmal, ha ő érkezik a megmentésemre. Az út végére már sikerült összeraknom, hogy Tao is elvágta a férfi torkát.

A főhadiszálláson – aminek ugyanott álltak a falai, de semmi másban nem elékeztetett az egykori bázisra – az orvos gondosan és empatikusan vizsgált meg. Ahhoz képest, hogy a Liliom vonzásában élt, egyáltalán nem tartottam tőle. Tudott egy bizalmas, nyugodt hangulatot teremteni, amire akkor igazán szükségem is volt. A hír, hogy Christopher szexuálisan nem rontott meg, pontosabban nem erőszakolt meg, megnyugtatott, de nem tette semmissé a sok érintést, csókot, becézgetést, amit viszont még a testemen éreztem.

Az orvos adott egy telefonszámot, rajta egy pszichológus számával, hogy hívjam fel, és kérjek egy időpontot nála, mert ami történt, nem biztos, hogy képes leszek egyedül feldolgozni. Megköszöntem a segítségét, de tudtam, senkinek nem fogok telefonálni. Rendelkeztem én egy tökéletes módszerrel arra, hogy a világról se tudjak, az mindig bevált.

Kötelezően ott maradtam a gyengélkedőn, ameddig kellett, de fejben már azt terveztem, hol találkozzak a díleremmel a következő szilánkadagomért. Sejtettem, hogy Tao féltésből majd minden mozdulatomat figyelni fogja, a bátyámról nem is beszélve, így okosan kellett lavíroznom.

Az utolsó vizitet követően ahelyett, hogy elhagytam volna a Liliom bázisát, bementem a Festőhöz, hogy onnan szökjek ki látatlanul. Annak a fickónak valószínűleg az agyára ment a sok festékpárlat, és folyamatosan olyan bódult állapotban tengődött, mintha minden szabadidejében füvezne. Nem gondoltam, hogy feltűnne neki, hogy beléptem a szentélyébe, majd az ottani ablakon keresztül távozom, de éppen, hogy csak betettem a lábam a küszöbön, felém fordult.

– Gyorsan gyere, ha nem akarod, hogy meglássanak – mondta egysíkúan, mintha egy számára ismeretlen szöveget olvasna fel unottan.

Becsuktam magam mögött az ajtót, és odasétáltam a festővászonhoz. A képen egy tó látszódott, körbevéve zöldellő dombokkal, vagy inkább hegyekkel. Az ég békés kék, a tó vize frissnek és tisztának hatott. A karikaként fodrozódó hullámokat egy kék virág keltette, ami mintha az égből pottyant volna oda, volt a szirmaiban valami mennyei légiesség.

– Milyen virág ez? – kérdeztem. Tetszett a mélykék tónusa, erősnek, de mégis rejtélyesnek, megfejthetetlennek tűnt ez a színárnyalat.

– Vízililiom – mondta a Festő.

– Utálom a liliomokat – támadt fel bennem a harag.

– Akkor tavirózsa.

– Gyűlölöm a rózsákat – öntött el az undor.

– Legyen akkor lótuszvirág.

Ebben maradtunk, ő folytatta az árnyékok felfestését, én néztem, ahogy dolgozik. Megnyugtató volt, és úgy tűnt, kicsit sem zavarom a munkában. Kihasználhattam volna, hogy ennyire belemerült az alkotásba, de engem is rabul ejtett a folyamat, ahogy a kép egyre részletesebbé válik. Számomra már úgy is késznek tűnt, ahogy először megpillantottam, de JS tényleg képes volt rá, hogy szinte megfoghatóan élethűvé varázsolja a végeredményt.

– Eszembe jutott egy vers arról, amit történt veled – szólalt meg hirtelen JS. – „Szakajtsd a rózsa bimbaját, Élvezd, amit a perc ad, a virág ma mosolyog rád, holnap már holttá hervad.”

Egy pillanatra újra ott álltam az üvegházban a királyrózsa mellett, és láttam, ahogy Christopher megsimogatja a rózsa levelét. Azt mondta, az a rózsa őrzője valakinek, akit egykor nagyon szeretett. Mi van, ha nem csak engem rabolt el?– ért a felismerés, és úgy rohantam Krishez, mintha üldöznének. Az apámtól tartottam, a bátyám szeme elé nem akartam állni, pedig semmi rosszat nem tettem, így Krishez fordultam, akit okosnak és összeszedettnek ismertem meg rövid ismeretségünk alatt.

Miután elmondtam neki, mitől tartok, Kris azonnal összevezényelt egy csapatot, hogy felkutassák a helyet. Én képtelen lettem volna visszamenni oda, így a főhadiszálláson vártam, és JS rajzait lapozgattam. Voltak ott egyszerű alakok, amiket az emberek általában magukra szoktak tetoválni, de akadtak közöttük ijesztő grafitalkotások is, amelyek embernek tűnő fákról, növényekből, árnyakból állt. Ezektől a hideg is kirázott, így inkább csak azt az albumot tanulmányoztam, amiben a tetováló munkái sorakoztak.

Tao nem akarta, hogy tudjam, mire jutottak, ki akart hagyni a nyomozásból, de úgy éreztem, szükségem van arra, hogy megtudjam, hova jutottam volna, ha nem mentenek meg. Úgy éreztem, ha valaha járt úgy valaki, mint én, arról nekem jogom van információt kapni.

A robosztus rózsabokor alatt egy díszes koporsót találtak a liliomosok, benne egy fiú holtestével, aki már hosszú évek óta ott lelhetett nyugodalmat. A koporsóra csak egy nevet véstek arannyal, Jihoon. Mivel a testből nem tudtak kiindulni a liliomos nyomozók, Christopher előéletéből próbáltak információhoz jutni. Megvizsgálták azokat a helyeket, ahol Christopher valaha üzleti célból megfordult, és így próbálták meg szűkíteni a kört. A szálak egy kórházhoz vezettek, ahol évekkel korábban egy fiú betegeskedett szívizom rendellenességben, Christopher pedig hamar szemet vetett rá. A szülei elmondása szerint a fiút hamar lenyűgözte az idegen úr, aki gondoskodni akart róla, de a szülők fenntartásokkal kezelték a hirtelenjött segítségét. Amikor a rejtélyes férfi felajánlotta, hogy kifizeti a kezeléseket, és szeretné, ha felgyógyulását követően Jihoon nála tanulhatna, visszautasították az ajánlatát.

– Egyszerűen csak elfogott minket egy rossz érzés. Miért akarja ez az idegen férfi ennyire a pártfogásába venni a fiúnkat? Elmondta, hogy Jihoon milyen okos gyerek, és hogy neki szívügye az, hogy támogassa az árvákat, mert egykor ő is az volt, de nem értettük, miért kell ahhoz a birtokára mennie Jihoonnak, hogy tanulhasson. Miért nem jár közben érte, vagy finanszírozza anyagilag? Nem tudta megmagyarázni nekünk, miért akarja odaköltöztetni magához – mesélték a nyomozati felvételen.

Jihoon aztán egyik napról a másikra köddé vált a kórházból, és a szülők hiába állították, hogy Christopher lehet a tettes, a rendőrség egy gyors nyomozást követően lezárta az ügyet, Christophert ártatlannak találta, és a szülők ott maradtak, szívükben az egyre halványuló reménnyel. Valószínűleg sejtették, hogy Jihoon már nem él, hiszen a szívbetegsége olyan súlyos volt, hogy nem lehetett volna már életben akkor sem, ha nem rabolják el, de bizonyára nem számítottak rá, honnan fog előkerülni a holteste.

Miután megkaptam a hírt, hogy a fiú testét átadták a szüleinek, és a liliom állja a temetés költségeit, úgy éreztem, részemről mindent megtettem azért, hogy az elődöm békében nyugodhasson. Aznap este, hogy az ügy lezárult, bezárkóztam a szobámba, kicsomagoltam a „repjegyemet”, kihúztam egy csíkot belőle, majd hagytam, hogy egy másik tájra kalauzoljon. Általában nem szoktam semmit látni, hiszen a szilánk nem egy hallucinogén szer, de aznap este annál a tónál jártam, amit JS festett, és a hűs vízbe lógattam a lábam. A víz felszínén kék lótuszvirágok úsztak, az egyik a térdemnek is ütközött, és amikor hozzá értem, éreztem, hogy a szirmai kristályokból állnak. Mégis könnyedén lebegett a tó tükrén, amilyen könnyedén én is lebegtem ebben a mesterséges álomvilágban. Úgy éreztem, ezen a mesés, nyugodt helyen végre testem-lelkem megtisztulhat.