My Precious! - 17. fejezet: Én így mondom, hogy szeretlek

Megjegyzés: Moobin verse a Oneus - Twilight című számának egy részlete, kicsit átírva, hogy meglegyen a rím, de törekedtem rá, hogy ne kelljen sokat változtatni. Saját átköltés, ha szeretnéd elvinni az oldaladra, vagy megosztani, kérlek, minimum tájékoztass róla.

Seungwoo:

Többször randiztunk már Jinhyukkal, de az az este különlegesnek ígérkezett, hallottam a hangja selymességében, hogy amikor azt mondta „fontos este”, azt valóban úgy értette. Éppen ezért, szerettem volna kitenni magamért, és Moobint kértem meg, hogy segítsen felkészülni a randira.

– Hyung, engem sminkelni szoktak, nem én szoktam sminkelni – figyelmeztetett Moobin, mielőtt kézbe vette az ecsetet.

– De biztosan jobb vagy benne, mint én. Ha rossz, majd lemossuk.

Nem lett rossz. Sőt! Mintha egy másik Seungwoo nézett volna vissza a tükörből, nem is tudtam róla, hogy tudok ilyen rejtélyesen szexi lenni. Le sem bírtam venni a szemem a tükörképemről.

– Én is ezt szoktam csinálni, miután végeznek velem a sminkszékben. Elképesztő, mennyiféle arcunk lehet – csukta le a púderes doboz tetejét Moobin, és összepakolta a sminkfelszerelését.

Nagyon reméltem, hogy Jinhyuknak pontosan ennyire, ha nem jobban, tetszeni fog a külsőm. Le akartam nyűgözni, meg akartam adni az este fényét azzal, hogy a legjobbat hozom ki magamból, szerettem volna, ha egy olyan randit sikerül összehoznunk, ami feledhetetlen lesz.

A parkba szólt a találka, Jinhyuk egy trambulinnál várt rám, ami biztos, hogy nem volt ott korábban, és egy kissé aggodalommal töltött el. Miért nem mondta, hogy sportolni akar? Akkor nem ilyen szűk ruhát veszek fel. Mégsem tudtam haragudni, ugyanis kiszúrtam a fa mögül leselkedő gyerekeket, akik majdnem olyan elragadtatással néztek a trambulinra, mintha csokoládétorta lenne.

– Ugrálni fogunk? – kérdeztem a páromat, és ölelés helyett csak végigsimítottam a karján. Valahogy nem akartam nagyon láthatóan romantikázni a kíváncsi tekintetek kereszttüzében.

– Te szeretsz sportolni, úgyhogy arra gondoltam, evés előtt nem fog ártani egy kis mozgás.

– Lesz vacsora is? Gyertyafénnyel, meg zenével, meg mindennel? – kíváncsiskodtam, és le sem tudtam volna vakarni a mosolyt az arcomról.

– Hát, ennyire azért nem készültem, meg nincs is konnektor a fába a magnóhoz, zenészeket meg csak idolokat ismerek, és Donghan… – kezdett magyarázkodni Jinhyuk, de mielőtt még leállíthattam volna, hogy vicceltem, egy kislány megelőzött.

– Oppa, te vagy a magas oppa barátja? Mikor kezdesz el végre ugrálni? Mi is akarunk jönni! – rángatta a ruhámat, és morcosan összeráncolta az orrát.

– Máris-máris – csitítottam kedvesen, és Jinhyukba kapaszkodva levettem a cipőmet.

Nem is tudom, láttam-e már felnőtt embereket trambulinozni, de a kezdeti zavar legyőzése után rájöttem, hogy ez milyen jó móka. Jinhyuk persze produkálta magát, szórakoztatott engem, és az egyre gyülekező gyerektömeget is, néha féltem, nem lesz elég tartós az oldalháló, és kirepül szegényem, de szerencsére nem történt baleset. Miután kipirulva, felhevülve, megfáradva lekászálódtunk az építményről, és átadtuk a helyünket a gyerekeknek, alig vártam, hogy asztalhoz üljünk. A cég egyik alkalmazottja, akitől Jinhyuk a trambulint rendelte, felügyelt a gyerekekre, így nyugodtan félrevonulhattunk az egyik padhoz, ahol bár teríték és gyertyafény nem volt, egy kosár igen, amiből finom bor és előre elkészített és felvágott kimbap, bindaetteok és némi saláta várt, desszertnek pedig fagylalt, ami egész jól tartotta magát a jégakukkal ölelt dobozban.

– Tudom, hogy nem egy michelin csillagos étterem szintje… – szabadkozott a kedvesem.

– Minden nagyon finom, és szabadban az étel is jobban esik – nyugtattam.

Nem voltak nagy igényeim, bőven elegendő volt, ha Jinhyuk szeretett, és velem töltötte az idejét, nem kellett nekem puccos étterem, drága ajándék, vagy luxus nyaralás, akkor is tökéletesen boldog voltam, ha csak ültünk egymás mellett, és fogta a kezemet.

Miután végeztünk a vacsorával, Jinhyuk átnyújtott egy dobozkát, ami szerencsére túl nagy volt gyűrűnek, így nem kaptam a szívemhez. Nagyon nem szívesen bántottam volna meg, de házasodni még nem terveztem.

– Már együtt vagyunk egy ideje, de hivatalosan még nem kérdeztem meg, hogy lennél-e a párom, szóval… Lennél a párom? – vette át tőlem a dobozt, és a hosszú ujjaival a csuklómra tette a karkötőt.

– Persze… – suttogtam meghatottan, és amikor a csat bezárult, nem éreztem úgy, hogy Jinhyuk magához láncolt volna. A karkötő, aminek a párját ő is hordta, csak azt jelképezte, hogy összetartozunk.

Wooseok:

Meglepett Hyeongjun ötlete, hogy aludjunk nála, és tartsunk pizsipartyt, úgy éreztem, már kinőttünk ebből, de Jinhyuk és Moobin olyan lelkes igenlésbe kezdett, hogy Seungwooval végül rábólintottunk, hogy ott leszünk. Seungwoot egyébként is kenyérre lehetett kenni, mióta Jinhyuk hivatalosan is a párja lett.

A következő aggályomat a pizsama maga okozta, ugyanis nem mindig szoktam szakszerűen pizsamának nevezett ruházatot hordani alváshoz, otthon például csak boxerben és egy pólóban aludtam, úgyhogy törhettem a fejemet, mit vigyek magammal. A húgom persze nem értette a problémát, szerinte teljesen mindegy volt, hogy mit veszek fel, mert a fiúkat nem érdekli a divat, de én nem akartam kitűnni. Ha selyempizsamát vittem, és mindenki boxerben tanyázott, akkor azért lógtam ki, ha alul öltöztem, akkor meg azért. Így hát végül arra az egyetlen éjszakára egy kisebb sporttáskával érkeztem, és ebben ezúttal nem könyvek, elektronikai eszközök, rajzcuccok, vagy egyéb fontos dolgok foglalták el a helyet, hanem pizsamavariációk.

– A hyung egy hétre jött – nevetett Moobin, majd gyorsan elhallgatott, amikor találkozott a tekintetünk. Szemmel figyelmeztettem, hogyha engem akar kóstolgatni, akkor számítson rá, hogy vissza fog nyalni a fagyi.

Többször volt már, hogy Hyeongjun nálam aludt, és Jinhyuk is éjszakázott nálunk tinédzserkorunkban, de az, hogy Moobin, Jinhyuk, Seungwoo, Hyeongjun és Jinwoo egy helyen aludjon, még sosem valósult meg. Fogalmam sem volt, milyen közös témánk lehetne, és egyáltalán, mit fogunk csinálni a bulin.

Hyeongjunt azonban nem kellett félteni, egy kész ütemtervvel készült, a matt fekete irattartója nagyon komolynak tűnt, de a tinta elmaszatolódott a táblázatán, és a lap széle kissé szamárfüles lett, de az igyekezetét díjaztam.

Első körben pizzát rendeltünk, három fajtát, hogy mindenki biztosan találjon a fogára valót, mellé pedig kólát ittunk, Jinhyuk a felnőttekét (tehát mindenkijét a két kicsin kívül) megspékelte némi jó minőségű whiskyvel, amit Hyeongjunén bárszekrényéből szerzett.

Az első fogást követően befoglaltuk a kanapét, és megnéztünk egy filmet, alatta tovább ittunk, és a végére olyan szépen becsiccsentettünk mi felnőttek, hogy simán belementünk a trükkös fázisba, a lelkizésbe.

Na, már most tisztázzuk, hogy a fiúk nem szoktak lelkizni, a fiúk fontos dolgokról beszélnek ilyenkor, de a fontos dolog az mindenkinek teljesen mást jelenthet. Hyeongjunék aznap este a szerelemről akartak kifaggatni minket, egészen pontosan arról, hogyan közöljék valakivel, aki tetszik nekik az igazságot.

– Kedveskedj neki valami széppel, vagy valamivel, amit szeret – ajánlotta Jinhyuk Jinwoonak. – Aztán mutasd be apádnak, nekem, és anyádnak, Seungwoonak, hogy ki az, hogy lecsekkolhassuk.

– Tudod, ki az anyja! – vágta Seungwoo a párnáját újdonsült-régi kedveséhez.

– Te. Te vagy a kedves és gondoskodó, én meg az erős és vicces. Moobinéknál Wooseok a nő.

– Meg az anyád kenyere! – vágtam én is hozzá a saját párnámat, és ettől egy kisebb nem tervezett program, röviden párnacsata kezdődött.

Valahogy a nagy ütlegelések, vetődések és repülő párnák között Moobin ölében kötöttem ki, és észre sem vettem, hogy ott vagyok, csak amikor már mindenki lenyugodott, és folytattuk volna a beszélgetést, akkor kaptam el Jinhyuk mindenntudó mosolyát, és kaptam észbe, hol terpeszkedem. Moobint láthatóan nem zavarta a közelségem, de én azért kikászálódtam az öleléséből, és mellé helyezkedtem, a karunk így is összeért.

– Hyung, neked van valakid? – kérdezte Hyeongjun ártatlanul.

– Nincs.

– És neked, hyung? – kérdezte Moobin, ugyanazzal az ábrázattal.

– Nekem sincs. – Moobin hangja sokkal keményebben csengett az enyémnél, mintha oda akart volna szúrni nekem. Nem azért mondtam, hogy szingli vagyok, hogy megbántsam, egyszerűen csak nem gondoltam úgy, hogy együtt vagyunk attól, hogy egyszer-kétszer-többször csókolóztunk.

– Olyan nehéz a szerelem… – sóhajtott fel Jinwoo, és Jinhyuk eddig bírta, hogy ne nyomorgassa össze.

– Hogy lehetsz ilyen cuki, Haenami? – gyömöszölte fogadott fiát a legmagasabb.

A „lelkizést” követően, hogy senki ne érezze magát kellemetlenül, megnéztünk egy újabb filmet, amin a társaság fele bealudt, majd szétfeküdtünk a nappali különböző pontjain, és lámpát kapcsoltunk.

Nem tudtam elaludni. Jinhyuk, mintha meghalt volna, az egyik percben még hallottam a cuppanást, ahogy Seungwoot csókolja, a következőben már síri csend. Hyeongjun a díszpárnát ölelve aludt, Jinwoo átdobta rajta a lábát, Seungwoo alig látszódott ki a párja karjai közül.

– Te sem alszol, hyung? – kérdezte Moobin, és felém fordult. Így félhomályban is gyönyörű szemei vannak…

– Úgy tűnik, csak mi vagyunk az éjjeli baglyok – mosolyodtam el, és eszembe jutott valami. – Befejezted már a verset?

– Igen… – pillantott el Moobin szégyenlősen, pedig olyan tehetséges volt a dalszövegírásban.

– Elmondod? – kértem.

– Igen… – motyogta édesen, és megköszörülte a torkát:

Nappal és éjjel érdektelen

óra az asztalon.

A tükörhold és csillagfénye

fehérré lett a hajnalon.

Sötétségbe burkolózó

vérvörös az égi körlámpa.

Elveszíti fényét

és beleolvad a napnyugtába.

A végtelen erdőben

megállok,

a nap és hold a fejem fölött

szerelmespárok.

A Nap zuhan az alkonnyal.

Zuhan, zuhan az alkony…

Zuhan, zuhan az alkony…

te és én zuhanunk az alkonnyal.

Moobin még egyszer se olvasott fel nekem olyan verset, ami boldog lett volna, talán azért, mert ő sem volt boldog. Boldogtalanná tette a szerelme, vagy az, hogy nem viszonoztam. Szerettem volna, ha vidámságról ír, napsütésről, nevetésről, csiripelő madarakról, de Moobin jobban preferálta a holdat, a sötétséget, a hideg színeket és a vágyakozást.

– Tetszik?

– Tetszik, csak sajnálom, hogy nem boldog.

– Boldog.  A te és én együtt van az alkonyatban.

– Mi a holdfény alatt szoktunk együtt lenni – javítottam ki, aztán elvörösödtem, ahogy eszembe jutott, mennyire félreérthető, amit mondtam. – Úgy értettem, hogy…

Moobin egy csókkal belém fojtotta a szót, és hiába próbáltam reflexből eltolni, ellenállt, és a második próbálkozásom már csak dac volt, hagytam, hogy átcsússzon a nyelve a számba, és magamra húztam a testét.

Másnap már nem maradhattunk, mert Hyeongjun szülei igényt tartottak a nappalijukra, de Jinyoung nagyon élte még a közös bandázást, így áttelepültünk hozzánk, és ott folytattuk azt, amit elkezdtünk. Nem mondom, hogy a szüleim örültek annak, hogy egy csapat tinédzser bevetette magát a házunkba, de a valódi ok, ami miatt a plafonon voltak, nem a létszám, hanem Moobin volt.

– Ha ennyi ideje van egyeseknek heverészni, dolgozhatnának inkább, hogy visszafizessék azt, amivel tartoznak – jegyezte meg az anyám rosszállóan. Igazi boszorkány lett, ha Moobint a közelemben látta.

– Anya, Moobin nekem tartozik, nem neked.

– És te vagy olyan buta, fiacskám, hogy hagyod neki, hogy kihasználjon. Igen is, vasald be, amivel tartozik.

– Ne tessék aggódni, vissza lesz fizetve az a pénz, de idő kell hozzá – állt ki a saját védelmére Moobin is. – Ahogy maga, úgy én is csak havonta kapom meg a fizetésemet.

Mielőtt anyám felelhetett volna erre a szemtelenségre, sikítás zengte be az emeletet, és hárman egyszerre siettünk fel a lépcsőn, hogy megnézzük, mi lelte a húgomat. Helyette azonban már csak egy csapódó ajtót láttunk, de a félmeztelen Seungwoo sok mindent megmagyarázott. A húgocskám valószínűleg nem vette észre, hogy foglalt a fürdőszoba, és rányitott a jobb esetben félmeztelen, vicces esetben teljesen pucér Seungwoora.

– Öltözzön fel, fiatalember! – utasította anyám, de azért jól megnézte magának a kisportolt, csupasz felsőtestet. Moobin csak húzogatta a szemöldökét, amikor az anyám elhaladt mellette.

– A házi sárkányok szeretik a ropogós csirkemellet – súgta oda, mire jól vállon csaptam, azért mégis csak az anyámról beszélt.

Hyeeseok második – ezúttal sokkal visszafogottabb – sikkantása akkor érkezett, amikor rájött, hogy Moobin is ott van nálunk – aki számára még mindig a szeretett idol oppája volt. Alig bírtuk levakarni magunkról, folyton leste Moobint, a kedvében akart járni, tetszelgett neki, és iszonyatosan idegesített, legalább is engem nagyon. Moobin udvariasan tűrte a fanrohamokat, de este, a holdfény takarója alatt azért elmondta, hogy örül, hogy végre már csak kettesben vagyunk.

Majdnem egy hétre rá Hyeongjun megkért, segítsek neki ajándékot venni a kiszemeltjének. Mivel nem ismertem a lány ízlését, már az is nehézséget okozott, hogy kitaláljuk, ékszert, könyvet, virágot vagy valamilyen elektronikai eszközt vegyünk neki, és Hyeongjun nem volt túl sok segítség.

– De csak tudod, hogy mit szeret! – nyűgösködtem, amikor már a hatodik üzletből jöttünk ki, és Hyeongjunnak semmi sem tetszett.

– Tudom, a márkás dolgokat, de én olyat akarok venni neki, ami nem csak drága, de kedves is.

A választásunk végül a Mine ékszerüzletre esett, ahol egy visszafogott, letisztult, de azért nőies medált választottunk egy ezüst lánccal, és mélymagenta színű díszdobozt is kértünk hozzá. Akárki is volt a lány, akinek Hyeongjun szánta, biztos voltam benne, hogy örülni fog neki. Egy Mine ékszer egy kisebb vagyonba került.

Hyeongjun az istenért se árulta el, hogy mikor szándékozik odaadni szíve választottjának a nyakláncot, de nem kellett sokat várnom rá, hogy megtudjam, másnap reggel meghozta a postás.

Az egyenruhás nagyon egyszerű kérdést tett fel, hogy ott lakom-e, de én annyira sokkot kaptam attól a mélymagenta színű díszdoboztól, hogy erre is alig bírtam felelni. Nem hittem el, hogy Hyeongjun velem vetetett meg az ajándékot saját magamnak. Nem hittem el, hogy tetszem neki.

– Mi az, oppa? Számla jött? – kérdezte Hyeeseok egy szelet pudingos gyümölcstortát majszolva. Fogalmam se volt, honnan szerezte, mert este még biztosan nem volt a hűtőben.

– Honnan van sütid? – próbáltam ellopni egy epret a tetejéről, de a húgom arrébb húzta a tányérját, hogy ne érjem el.

– Az örök szerelmemtől kaptam – titokzatoskodott, és a hűtő elé vetette magát. – Nehogy enni merj belőle! Nekem sütötte.

– Mégis milyen örök szerelmed? – fontam össze a karjaimat nagytesósan.

– Ma van a Törődés napja. Ilyenkor ajándékkal kedveskedsz annak, aki fontos neked.

– Törődés napja… Mekkora hülyeség ez már! Nem elég a Velentin nap, meg a White Day?

– Amerikából vettük át, ebben az évben van az első Koreában.

– És mégis kik azok a bizonyos mi? Mert én sosem hallottam erről.

– Mi, a fiatal generáció. Te már öreg vagy.

Az egész házon végigkergettem a húgomat ezért a pimaszságért, majd bezárkóztam a szobámba, és megpróbáltam kideríteni, hogyan utasítsam vissza Hyeongjunt. Moobinnal már mesterire fejlesztettem ezt, elég volt csak ránéznem, hogy ne nyomuljon, de Hyeongjun olyan volt nekem, mintha az öcsém lenne. Soha, de soha nem gondoltam volna, hogy egyszer szerelmet vall.

Jinhyuk persze annyit reagált az egészre, hogy kiröhögött, ráadásul duplán, mert ő is tudott a Törődés napjáról, és azt mondta, küldött is nekem egy kis ajándékot, a futár szerint ebédre meg is érkezik. Van még valaki Koreában, aki nem tudta, hogy ma Törődés napja van? – sóhajtottam egy nagyot, és izgatottan vártam Jinhyuk ajándékát. Könyvre számítottam, de helyette egy kulcsot kaptam, a következő üzenettel. „A lakásom mindig is a te lakásod is volt, de most már teljesen az. Ui.: Itt zavartalanul ÉLVEZHETitek Moobinnal egymás társaságát.” Megfogadtam, hogy ezért biztosan megölöm.

Ha pedig Törődés napja van, akkor az embernek össze kell szorítani a fogát, és igen is, de legalább egy napig törődni azokkal, akik fontosak neki, úgyhogy elmentem bevásárolni. Jinhyuknak egy új cipőt tetettem félre, anyáéknak egy jó minőségű bort vettem, a húgomnak egy márkás pulcsit, Seungwoonak egy mesekönyv-válogatást – a tanulmányaihoz –, Moobinnak pedig egy doboz epret.

– Az eper? – ragyogott fel Moobin szeme, amikor átmentem az újdonsült „lakásomba”.

– Ma van Törődés napja, úgyhogy úgy döntöttem, csinálok neked egy epershake-t.

– Jó, de… – kezdte, de befejeztem helyette.

– …nem teszek bele sok mindent, mert elrontja az epret – mosolyodtam el, és a szájába toltam egy darabot. – Inkább mondd el, te mit adsz nekem!

– Nem kaptad még meg? – futottak össze Moobin szemöldökei, és félbeharapta a gyümölcsszerelmét.

– Nem kaptam ma semmit, csak…

Moobinnak is elmeséltem, hogy Hyeongjun milyen merényletet csinált ellenem, és Jinhyukkal ellentétben ő nem nevetett. Reméltem, hogy nem féltékeny, mert Hyeongjunnak még annyi esélye se volt, mint neki, bár ezt így, ebben a formában inkább nem mondtam el Moobinnak. Jinhyuk múltkor figyelmeztetett, hogy válogassam meg a szavaimat, ha a szerelem kerül terítékre, mert feleslegesen megbántani azt, aki szeret, nem jó móka.

– Hyung, biztos, hogy nem kaptad meg az ajándékomat? Korán reggel meg kellett volna érkeznie. Ha elkeveredett, akkor jobb is, ha nem érkezik meg. Úgy értem, romlandó.

– Várj, mit küldtél pontosan?

– Egy tortát. Én csináltam. Eperrel a tetején…

– Ez az! – öklöztem a levegőre, és újabb epret tömet Moobin szájába, hogy egy pár pillanatig elhallgasson.

Az égiek meghallgattak, minden a helyére került, Hyeongjun mégsem volt szerelmes belém, csak összecseréltük a húgommal az ajándékainkat. Én kaptam a tortát, és ő a nyakláncot. Így már azt is értettem, miért mondta Hyeongjun azt, hogy a kiszemeltje a márkás dolgokat szereti.

– Hyeeseok, hol vagy? – szóltam bele a telefonba köszönés nélkül. – Ugye maradt még a tortából?

– Mondtam, hogy nem kapsz belőle, oppa!

– Az az én tortám! – kértem ki magamnak. – A te ajándékod nálam van. Összecserélődtek.

– Honnan tudod? – gyanakodott rögtön a kis boszorkány.

– Onnan, hogy az, aki küldte, most kérdezett rá, hogy megkaptam-e a tortáját. Szóval el a hűtőtől, és apáék sem ehetnek belőle. Írd rá, hogy az enyém. Megvárom.

Már csak egyetlen szelet maradt, amit lefoglalhattam, de az legalább az enyém volt, és alig vártam, hogy megkóstoljam. Moobin közben rájárt az eperre, és a shake-be nem tudtam már volna annyit tenni, hogy értelme legyen egyáltalán bekapcsolni a turmixot, úgyhogy shake helyett tejszínhabba mártogattuk bele azt a pár darabot, és a tejszínhabból sajnos máshová is került, amit Moobin készségesen eltűntetett… Végül is, legalább adtam neki valamit a Törődés napjára.

My Precious! - 16. fejezet: Visszatérő félelem

Wooseok:

Amikor kiderült, hogy a támadómat elengedték, mert semmilyen bizonyítékot nem találtak a bűnösségére, rettegni kezdtem. Jinhyuk esküdözött, hogy nem lesz baj, mellettem lesz, és mindent megtesz azért, hogy valahogyan, de lecsukassa azt a beteg állatot, mégsem hittem neki. Mi kellett volna még a rendőrségnek? Hogy tényleg megerőszakoljon? Vagy megkéseljen? Tényleg szükséges megsebesülni ahhoz, hogy igazságot tudjanak szolgáltatni?

Az első egy hétben ki sem mozdultam otthonról, megijedtem a saját árnyékomtól, felriadtam minden zajra, csuktam az ablakomat, ajtómat, mindent, amit lehetett. Hyeeseok örült neki, hogy otthon vagyok, de aggódott is, hogy túlzásba viszem az elővigyázatosságot. A legrosszabb az egészben azt volt, hogy nem láthattam Moobint, pedig mellette igazán biztonságban éreztem magam.

Aztán, ahogy eltelt egy hét, és nem történt semmi, odakint pedig szikrázóan sütött a napfény, rájöttem, hogy én döntöm el, hogyan akarom élni az életemet. Választhatom az örök magányt, a bezártságot, a félelmet, vagy dönthetek úgy, hogy boldogan és vidáman megélem a közös pillanatokat a barátaimmal, és bízom benne, hogy képesek rá, hogy megvédjenek.

Ezért döntöttem úgy, hogy Jinhyukkal karöltve elmegyek az egyetemi barátainkkal közösen egy diszkóba, és végre jól érzem magamat. Nem volt tervem, nem voltak elvárásaim, hagytam, hogy történjenek az események, és iszonyatosan jól esett. Jinhyuk végig mellettem volt, egy percre sem hagyott egyedül, még pisilni is velem jött, mint a lányok szokták, de nem feszült be, őrzővédő üzemmódban is öntötte magából a vicceket, és szórakoztatta a társaságot.

Hamar észrevettem, hogy az egyik lány kinézett magának, folyamatosan figyelt, és egyre közelített hozzám tánc közben, meg sem lepett, amikor leszólított. Idejét se tudom, mikor voltam utoljára együtt valakivel, és őszintén iszonyatosan hiányzott, bár egy kicsit tartottam is a reakciómtól. Ha nem számítjuk azt a különleges estét Moobinnal a nyaralóban, nem szerettem, ha hozzám értek. Viszolyogtam tőle, befeszültem, futkosott a hátamon a hideg, és felrémlettek azok az emlékfoszlányok a kocsiból, amiket szerettem volna kitörölni a fejemből. Szörnyű érzés, ha olyanra kényszerítenek, amit nem akarsz, és a hatása ragadós és nem fakul. Vártam, hogy az idő majd elsimítja, megoldja helyettem a problémát, de rám maradt minden, nekem kellett visszarázódnom az életbe, és újra élvezni, ha valaki élvezetet akar nyújtani nekem.

Akartam tenni egy próbát azzal a kékruhás lánnyal, aki olyan csábítóan nézett rám. Tánc közben megfogtam a kezét, bókoltam, dicsértem az arcát, a haját, a ruháját, és amikor átkarolta a nyakamat, már nem ódzkodtam. Jól esett a siker, a magabiztosságom elkezdett nőni, és amikor a lány megcsókolta a fülem, majd a nyakam, egyetlen villanás sem ugrott be arról a borzasztó estéről.

Furcsa, fogalmam sincs, honnan tudtam, hogy nem kell félnem, de amikor egy kéz megragadta a karom, és gyengéden, de határozottan elhúzott a lánytól, nem ijedtem meg. Csak egy pillanatra lepődtem meg Moobin érkezésén, de aztán eszembe jutott, hogy mintha Jinhyuk említette volna, hogy meghívta, de nem volt biztos, hogy el tud jönni.

– Velem táncolj, hyung! – húzott oda magához, és én belesimultam az ölelésébe.

Eszembe jutott, hogy tartott, amikor a nyaralónk nappalijában csókolóztunk, hol a szőnyegen, hol a kanapénak dőlve, meseszerűnek tűnt, ha rá gondoltam, mintha csak egy álom lenne. A forróság elöntötte a tagjaimat, Moobin illata az orromba férkőzött, a lehelete csiklandozta a pihéket a nyakamon, meg akartam csókolni.

– Hyung, vonuljunk félre! – súgta a fülembe csábítóan, és én belementem.

Máskor soha nem vesztettem úgy el a fejemet, mint aznap este, mindig odafigyeltem rá, hogy a hálószobába illő dolgok ott is történjenek, vagy legalább is, ne mások szeme előtt. Ehelyett Moobinnal egymást faltuk a mosdóba vezető folyosón, összegabalyodva, izzadtan és lihegve, soha nem kielégülve attól, amit a másik adhat. Meg sem lepett, hogy Moobin ajánlatot tett.

– Menjünk át Jinhyukhoz, hyung! Nincs most ott senki.

Nem akartam lefeküdni vele. Nem mertem. Azt sem tudtam, pontosan mit akarok Moobintól, hogy csak jól esik, hogy mellette biztonságban vagyok, vagy tényleg elkezdett hatással lenni rám, esetleg beleszerettem. Ezeket a kategóriákat nem tudtam körberajzolni, akárhogy próbálkoztam, képtelen voltam rá, hogy meglássam a határt közöttük, minden összemosódott, és én gyűlöltem a köztes megoldásokat.

– Legyen elég ennyi – próbáltam gátat szabni a vágyainak.

– Te nem akarsz többet?

– Nem, Moobin. Nem akarok.

– Jó – törődött bele csalódottan, és egy utolsó csókot nyomott a fülem mögé. – Akkor menjünk vissza a többiekhez.

Jinhyuk persze rögtön felvillanyozódott a sejtéstől, hogy Moobinnal nem beszélgetni vonultunk félre, látszott a szánkon, az arcunkon, a tekintetükből, és egész este hallgathattuk a célozgatásait. Ő már a kezdetek óta nagyon akarta, hogy Moobinnal összejöjjek, és nem haragudtam rá emiatt, hiszen csak nekem akart jót, de nem szerettem, ha túlzásba esett. Ha erőltette, csak még jobban befeszültem, de képtelen volt megérteni, hogyan működöm. Nem is értettem, Seungwoo hogyan képes kordában tartani.

Nem akartam félrevezetni Moobint, így amikor egyik nap elhívott egy festménykiállításra, hamar leszögeztem, hogy ez nem randi. Csak mosolygott rajtam, és beadta a derekát, mondván, akkor ez csak baráti találkozó. Igen ám, de a barátok nem fogták egymás kezét, mégsem tudtam elengedni az ujjait. Jól esett, hogy betakarta a kezemet.

Imádtam a virágokat, az utóbbi időben el is kezdem rajzolni párat, terápiás célzattal, és eléggé depresszívre sikeredtek a szimbólumok körülöttük, de azzal, hogy megalkottam őket, kicsit megszabadultam a fájdalomtól. A festményeken, amiket néztünk, más és más érzelmek jelentek meg a virágok segítségével, szerelem, óvó törődés, veszély, csábítás, halál, feltámadás, és még ezer és ezer kép és metafora, nagyon élveztem. Moobin is művészlélek volt, de ő jobban értett a szavakhoz, nem volt annyira vizuális típus, mint én, de láttam rajta, hogy el-elmerengett egy-egy képen, és zseniálisan jó ötletei támadtak. Miután végeztünk a kiállító teremben, beültünk a galéria kávézójába, és egy finom, gőzölgő tea mellett megbeszéltük a benyomásainkat.

Mire végeztünk, besötétedett, az idő csak úgy szalad, ha jól érezed magad, és nekünk fel sem tűnt, hogy már milyen későre járt. Moobin odakint sem engedte el a kezemet, kicsit maga előtt terelt, és hiába próbálta leplezni, éreztem, hogy egyre gyorsabban megyünk, és egyre erősebben tol, nehogy befékezzek előtte.

– Mi van, Moobin? – szóltam hátra fojtott hangon. – Baj van?

– Csak siessünk, hyung! Egy fickó a galéria óta követ, le akarom rázni.

Elfogott a rettegés, a szívem őrülten vert, a kezem és a lábam izzadni kezdett, felállt a szőr a karomon. El akartam tűnni, legszívesebben elfutottam volna, de Moobinnak igaza volt, ha megszaporáztuk a lépteinket, eltűnhettünk. Ha futunk, csak még jobban felhergeljük, és ráadásul nem is ismertük a környéket, észnél kellett maradunk.

Nem tudom, Moobin honnan tudta, hogy abban a pillanatban kell megmozdulnia, lehet, a szép, erős, fekete haja alatt a tarkóján is volt egy szem, de az utolsó pillanatban rántott félre, én csak egy kar nekicsapódását éreztem az oldalamnak. A kés nem talált célba.

Nem akartam, hogy Moobin verekedni kezdjen a támadónkkal, nem volt se erős, se harcedzett, féltem, hogy megsebesül, de én annyira sokkot kaptam, hogy mozdulni se tudtam. Csak bámultam a két dulakodó férfit, majd hátrálni kezdtem, legszívesebben, gyáván meg akartam futamodni, ha nem Moobinról lett volna szó, talán el is futottam volna.

Egy fiatalokból álló társaságtól kértem segítséget a szomszéd utcában, szerencsére közel jártunk már az utcasarokhoz, és a fiúk azonnal a segítségünkre siettek. Az egyik, egy magas, feketehajú, vézna, kicsit nyakiglábnak tűnő srác olyat rúgott bele a támadóba, hogy az azonnal eleresztette Moobint, és felocsúdni sem volt ideje, már kapta is a következő pörgő rúgást. A srác valószínűleg küzdősportozott valamit, mert nagyon gyakorlottan, és nyugodtan fegyverezte le a kissé tántorgó alakot, és egész addig szorítófogásban tartotta, amíg a rendőrök meg nem jöttek.

Az egyenruhások kérdezgettek, de nem tudtam válaszolni, fel sem fogtam, hogy mit mondanak, csak annyit láttam, hogy mozog a szájuk. Mintha részeg lettem volna, vagy valami szer hatása alatt álltam volna, semmi hasznomat nem vették. Hagytam, hogy Moobin egyik pontból a másikra kísérjen, és nem láttam mást, csak a támadónk arcát. Ugyanaz az a fickó volt, amelyik molesztált az autóban, reméltem, az, hogy késsel támadt ránk, és láthatóan nem csak fenyegetni akart, elég lesz már végre arra, hogy eljárás alá vegyék. Nem akartam már többé előle menekülni.

Jinhyuk:

Amikor Moobin felhívott, és elmondta, mi történt, azonnal a helyszínre akartam menni, de Seungwoo idejében leállított, ott már nem csinálhattam volna semmit. Azt a patkányt elvitték, nem verhettem agyon, úgyhogy intéztem egy telefont a családi jogtudorunkat, hogy kezdjen neki az ügy adatainak összeszedéséhez, mert én a bőréből is kiperelem azt a mocsadékot, majd átmentem a lakásomba, hogy a szárnyaim alá vegyem Wooseokot. Szegény, teljesen sokkos állapotban ült a kanapén, csak zokogott, és ha meg is nyugodott, akkor is csak mered maga elé rezignált arccal, szörnyű volt így látni. El akartam kapni azt a mocskot, és igazságot szolgáltatni a két kezemmel, ha már a törvény nem tudott, de nem alacsonyodhattam le az ő szintjére. Bíznom kellett abban, hogy a jogászunk mindent megtesz azért, hogy jó ideig a börtönben rohadjon az az állat.

Moobinnak volt annyi lélekjelenléte, hogy elkérte a segítségükre siető fiúk elérhetőségét, így amikor már elhúzódtak a felhők, meghívtam őket egy italra. Mindenki számára készítettem egy borítékot, benne egy kisebb összeggel, hálánk jeléül, de jó gyerekek voltak, egyikük sem fogadta el. Hiába erősködtem, nem azért segítettek, hogy utána kapjanak valamit, sportolók voltak, hajtotta őket az igazságosság. Ha mást nem tehettem, legalább fizettem az italukat.

– Várj egy pillanatot, hyung! – csapott le rám az a magas fiú, aki Wooseok elmondása szerintem lefegyverezte a támadójukat. – Megnézhetem annak a képét, aki az előbb hívott?

Furcsa kérés volt, nem értettem, miért akarja nézni Seungwoot, azon kívül, hogy iszonyatosan szexi, de az még furcsább, ahogy reagált rá. Olyan magasan sikkantott fel, hogy kapásból frászt kaptam, és kicsit sem tetszett a lelkesedése, ahogy rám tapadt.

– Hozz össze egy találkozót vele, hyung! Azzal meghálálnál mindent.

– Te csak ne akarjál találkozhatni a pasimmal! – förmedtem rá féltékenyen.

A kis taknyosnak volt pofája kiröhögni. Iszonyatosan jól szórakozott rajtam, pedig semmi vicces nem volt abban, amit mondtam. Seungwoo az enyém volt, nem adtam másnak, még úgy sem, hogy tudtam, milyen hűséges. Ha égimeszelő találkozni akart vele, azt csak a társaságomban tehette, és nagyon jól meg kellett indokolnia, miért menjek bele.

– Félreérted! Félreérted – törölgette a könnyeit. – Ismerem a hyungot iskolás koromból. Egy taekwondoo csapatban voltunk.

Emlékeztem rá, hogy Seungwoo említette, hogy fiatalabb tanítványok is voltak, de azt sosem mondta, hogy az egyikkel ilyen jóban volt, hogy az majd azonnal találkozni akarjon vele, ha meglát róla egy fotót. Ráadásul eszembe jutott az exe, aki szintén küzdősportolt, féltem, lehet, a kissrác valami információszerző.

– A telefonszámod megvan, majd mondom neki, hogy állítólag ismered. Ha találkozni akar, majd felhív.

– Köszönöm, hyung – ölelgetett meg szívből jövően. Nem tűnt kémnek.

Seungwoo nem úgy reagált, ahogy sejtettem, majdnem kiugrott a bőréből, amikor megtudta, hogy a megmentő Yohan az a Yohan, akit ő is ismer, és azonnal felhívta, hogy trécseljenek. Még sosem láttam ilyen izgatottnak, de próbáltam a helyén kezelni a dolgokat, és nem gutaütést kapni a féltékenységtől. Yohan jól nézett ki a maga tejfeles módján, de mellettem labdába sem rúghatott, ezzel nyugtattam magam. Az aggályaimat azért megosztottam a párommal is.

– Már megint hülye vagy – bökte meg a homlokomat Seungwoo. – Yohan olyan, mintha az öcsém lenne, és nagyon örülök, hogy újra találkozhatok vele.

– Szóval nem buksz a kisfiúkra?

– Nem, én az érett férfiakat szeretem – vágta rá azonnal, majd tartott egy kis hatásszünetet, mielőtt folytatta volna. – Szóval gyorsan nőj fel.

Tipikus Seungwoo, minden alkalmat megragadott arra, hogy beszóljon, egy pillanatra sem hagyta, hogy elszálljak magamtól, mindig szilárdan, két lábban a talajon tartott.

Az elkövetkezendő napjaimat három felé szakadva próbáltam meg teljesíteni, segítettem a jogásznak a vádirat elkészítésében, ápoltam Wooseok lelkét, és asszisztáltam Seungwoo és Yohan egymásra találásához. Iszonyatosan fáradt voltam, a tanulást is elhanyagoltam, úgyhogy kezdtek a fejemre nőni a jegyzetek, de a barátaim számítottak rám, fontosabbak voltak, mint pár vacak egyetemi óra. Úgyis a vizsgán dőlt el minden, a jogász melletti melómat meg számíthattuk tanulásnak, úgyhogy nem voltak álmatlan éjszakáim a bűntudat miatt, az egyszer biztos.

Mint a zombi, úgy jöttem ki a pékségből, vettem Seungwoonak péksüteményt, mert már napok óta áradozott arról, hogy milyen szívesen enne kókuszos csigát, de sehol nem talál, úgyhogy én, tökéletes barát, elmentem a város másik végébe, hogy szerezzek neki. Már éppen autóba ültem volna, amikor megcsörrent a telefonom, és egy ismeretlen szám keresett.

– Ha Seungwooval valami történne, csak szólni akarok, hogy nem én voltam – szólt bele egy ismerős, gyűlölt hang a telefonba, angolul.

– Honnan a francból van meg neked a számom, és miről magyarázol? Mi az, hogy ha Seungwooval történne valami? Miben mesterkedsz már megint, te pöcs?

– Egy behemót csávó már két hete folyamatosan Seungwooról kérdezget, és ma láttam, hogy együtt mennek el. Nem tudom ki, de ha rám azt mondod, hogy megszállott vagyok, akkor nem tudom, ő micsoda…

– És ha úgy láttad, hogy Seungwoo bajban van, miért nem mentél utána, hogy ne legyen egyedül?

– Mert valaki távolságtartásit kért ellenem…

Szó, mi szó, Frank sosem akart igazán leszállni Seungwooról, és ez engem annyira idegesített, hogy trükkhöz folyamodtam, kinyomtattam egy hivatalosnak látszó iratot, Wooseok gyártott rá pecsétet, és beadtuk Franknak, hogy távolságtartási végzés. Mivel nem tudott koreaiul, nem firtatta a dolgot, tudta, hogy gazdag vagyok és jogot tanulok, ráadásul úgy fogalmaztam meg a szöveget, hogyha valakivel elolvastatná, akkor is igazinak tűnjön. Nem gondoltam volna, hogy valaha baj lesz abból, hogy túlvédem Seungwoot.

– Jó, kössz, Frank, intézem!

Azonnal Seungwoo házához hajtottam. Azt, hogy együtt mentek el, túlzásnak éreztem, Seungwoo hamar felismerte a veszélyes szituációkat, nem hittem, hogyha valakit problémásnak tartana, lehetőséget adna neki a támadásra. Sokkal elképzelhetőbbnek éreztem, hogy az alak esetleg kövesse a páromat. Hogy lehet, hogy Seungwoo nem tudott, vagy rosszabb, nem mesélt nekem arról, hogy valaki zaklatná?

Folyamatosan csörgettem, de nem vette fel, ami szintén aggasztott, mert ha Frank látta távozni, akkor már nem volt órája, tehát semmi oka nem lehetett arra, hogy ne vegye fel. Aggódtam, iszonyatosan aggódtam, főleg azok után, ami Wooseokkal történt. Még ha Seungwoo meg is tudta védeni magát, nem tudhatta senki előre, milyen beteges alakok mászkálnak az utcán, bármikor veszélybe kerülhetett még egy olyan erős srác is, mint az én párom.

– Seungwoo, Jinhyuk vagyok, nyisd ki! – kopogtam erőszakosan az ajtaján, vaklárma esetén maximum lecseszett a vehemensségem miatt.

Az ajtóra tapadtam, hátha hallok valamit, hátha odabent van, de valamiért nem tud jelezni. Egyre idegesebb lettem, és egyre jobban féltem, hogy megsérült, és nem tudtam, mi lenne a jobb, ha betörném valahogy az ajtót, vagy egyszerűen csak hívnám a rendőrséget.

– Drágám, mit csinálsz? – szólított egy fáradt, lágy hang, és meg sem néztem, hogy ő-e az, szorosan magamhoz öleltem Seungwoot. Amikor fájdalmasan felszisszent, úgy váltam el tőle, mintha égetne.

– Édesem, mi történt az arcoddal? – simítottam meg az állkapcsát. A szája fel volt dagadva, mintha megütötték volna.

– Mondjuk úgy, hogy nem csak Wooseokot kísérti a múlt. Ne aggódj, jól vagyok.

Nem tudott ennyivel lerázni, miután bementünk, és ellátta a sérüléseit – amiből sokkal több volt, mint elsőre látszott –, elmesélte, mi történt. Frank jól látta, az a nagydarab fickó, akivel Seungwoo – tényleg együtt – távozott, az exe volt, de Seungwoo nem tudott róla, hogy már régóta figyeli. Nem értettem, minek ment el vele, viharosan váltak el, mi mondandójuk maradt volna egymásnak?

Elmentek egy kávézóba, Seungwoo meghallgatta, majd visszautasította a próbálkozását, és hazafelé indult. A fickó nem tudta lenyelni a békát, hogy valaki beletaposott az egójába, és követte Seungwoot, majd összeverekedtek.

– És nem fog visszajönni? Nem fenyegetett meg? Nem vagy veszélyben? – hadartam aggódva. Senki sem bánthatta az én virágszálamat.

– Tudod, nem szeretek senkitől szívességet kérni, és azt sem szeretem, ha valaki a saját javára használja a befolyását, de… Azok után, amit Wooseokkal történt…

– Drágám, semmi miatt nem kell szégyenkezned. Akármit kérsz tőlem, megteszem.

– Én nem akarok neki rosszat – magyarázkodott Seungwoo. El sem hittem, hogy ilyen jószívű. Én igen is rosszat akartam volna annak, aki megvert. – Nem akarom rossz helyzetbe hozni, de… El tudnád intézni valahogy törvényesen és etikusan, hogy többé ne keressen fel? Elég agresszív valaki…

Értettem, mit akar mondani, van bőven vaj a füle mögött, amivel meg lehet zsarolni, vagy akár komolyabban feljelentést is lehet tenni ellene. Voltak eszközeim arra, hogy távol tartsam, arról persze veszekedhettünk volna, hogy ezek mennyire etikusak, de mivel Seungwoo külön kérte, megpróbáltam a lehető legtisztább lapokkal játszani.

A dolgok, ami az utóbbi időben történtek, arra késztettek, hogy még komolyabban vegyem a hivatásomat, az ilyen alakokat, mint ez a kettő hulladék, időben elkapjam, és méltó büntetésben részesítsem. Korábban ügyvéd akartam lenni, hogy megvédjem azokat, akiket valamilyen sérelem ért, és úgy érzik, senki nem segít rajtuk, de rájöttem, hogy ez csak tűzoltás. Ha ügyész leszek, még az előtt elkaphatom a rosszfiúkat, hogy komolyabb kárt okoznának. Még szerencse, hogy volt időm eldönteni, merre tovább.