Álmaink nyara (Hongjoong x Jongho)

Jongho:

A szüleim nem értették, miért nem töltöm együtt az időmet a klubtagokkal, a sporttagokkal, azokkal, akiket ők a barátaimnak gondoltak, én viszont nem. Ebben a világban, amiben ők olyan könnyedén és fesztelenül boldogulnak, számomra megterhelő. A felrajzolt mosolyok hamisak, a kedves szavak mögött érdek bújik meg, a kapcsolatokat a pénz, a hatalom és a közös siker reménye élteti. Átláttam a képmutatáson, és úgy döntöttem, nem kérek belőle.

Így viszont a magány fojtogatott. És egy idő után kezdett maga alá temetni, nem volt már kedvem semmihez, kelletlenül mentem el edzésre, nem motiváltak a versenyek, a gyorsétteremben irigykedve néztem az őszintén nevető baráti társaságokat.

A szüleimnek azt mondtam, a honlap, amire beregisztráltam, a nyelvtanulást segíti, levelezőpartnerek által gyakorolhatom a koreait, mert bár a szüleim megtanítottak az anyanyelvükre, az írásom csapnivaló volt. Egyes ünnepeket megtartottunk, de nem éreztem koreainak magam, ahogy amerikainak se. Jongho voltam, ennyi.

Olyanokat kerestem, akik a profilkép alapján sportoltak, sportolnak, vagy szeretnek mozogni, hogy legyen közös témám velük. Szándékosan nem kerestem lányokra, nem akartam félreértéseket, nem vágytam szerelmi kapcsolatra, csak az hajtott, hogy találjak valakit, akivel jól megértjük egymást.

Felregisztráltam, kitöltöttem a legfontosabb adatokat, és feltettem magamról egy képet, ahol éppen a parkban pózolok egy focilabdával a kezemben. Próbáltam vidám, fiatalos, energikus fotót választani, amin nem látszik, hogy milyen az anyagi hátterem.

Sokáig nem történt semmi, néztem profilokat, ráírtam a szimpatikus srácokra, hogy szeretném gyakorolni a koreai nyelvet, és remélem, segítenek benne, de nem kaptam visszajelzést. Pár napig kitartottam, az első időkben perceként felléptem, hátha vörösre váltott a kis borítékom, de nem kaptam új üzenetet. Már éppen feladtam volna, amikor egy fiú visszajelzett. Azt írta, még jó is, hogy így alakult, mert ő meg angolul szeretne tanulni. Az elején csak a nyelvekről beszéltünk, rákérdeztem szavakra és ragozásokra, őt az igeidők érdekelték. Nem is tudom, mennyi idő telhetett el, mire kialakult közöttünk a rendes társalgás. Mert Hongjoong tudott angolul annyira, hogy megértsük egymást. Voltak érdekes nyelvi megoldásai, és néha el kellett gondolkodnom, hogy most akkor jelen időben, vagy inkább múltban érti, amit ír, de a kommunikációban az a lényeg, hogy az üzenet célt érjen.

– Mostanában folyton a telefonodat nyomod – jegyezte meg anyukám az egyik vacsorakor.

A hosszú, sötétbarnára pácolt asztalon egy hadseregnek elegendő étel sorakozott, a konyhaszemélyzet a küszöbön várta, mikor vigye el az érintetlen tálakat, és hozza a desszertet, amiből ismételten csak én fogok enni. Apa nem is evett igazán velünk, az asztalnál is üzleti ügyeket intézett, telefonált, e-mailezett, számokat ellenőrzött, inkább csak a kávéját itta, és majd akkor evett, amikor az ügyfelekkel beültek valahová. Anya diétázott, mert sosem volt megelégedve a testével, és felfújt, puffasztott, és mindenhogyan módosított élelmiszernek csúfolt műanyagot fogyasztott.

– A koreai barátommal beszélek – válaszoltam a megrovásra.

– Miért nem hívod meg hozzánk?

Féltem tőle, hogy bemutassam nekik. Hongjoong az egyetlen olyan barátom volt, aki miattam, és nem a szüleim, vagy a szüleim pénze miatt kedvelt, és nem akartam, hogy csalódjon. Ha küldtem magamról képet, mindig gondosan figyeltem rá, hogy a háttér semleges legyen. Nem akartam titkolózni, egyszerűen csak vártam még azzal, hogy megmutassam neki a környezetemet. Hongjoong egy kedves, egyszerű fiúnak tűnt, és féltem, a szüleim ezt a természetességét a szegénységgel és kisszerűséggel azonosítanák. Az emberi értéket ugyanis nem lehet pénzben kifejezni, tehát nem számít.

Hongjoong olyan kérdéseket tett fel, amiket én nem mertem magamnak. Hogy mi a célom az életben? Mit szeretnék csinálni a suli után? Hogyan képzelem a jövőmet tíz év múlva? Ezek a kérdések ijesztőnek hatottak, mert attól féltem, olyan leszek, mint az apám. Csakhogy az, ha átvenném tőle a céget, az ő álma lenne, nem az enyém. Szerettem sportolni, de nem vágytam arra, hogy olimpiai bajnok legyek. Ha őszinte akartam lenni, énekelni szerettem volna. A szüleim viszont úgy ítélték meg, hogy az előadó művészet nem biztos anyagi forrás. Vannak, akiknek bejön, és milliomosok lesznek belőle, de sokan csak tengődnek, meg sem tudnak élni a tehetségükből. Persze, az én esetemben nem is az a lényeg, hogy meg tudok-e élni, inkább az, hogy tudom-e növelni a család alapvagyonát.

Hongjoong a rappet és a hiphopot szerette, én sokszor a balladák felé húztam. Kölcsönösen küldözgettük egymásnak a videóklippeket, élő felvételeket, formáltuk a másik ízlési világát. Én mégis azt szerettem legjobban, ha Hongjoong megmutatta a rappróbálkozásait. Amennyire laikusként meg tudtam ítélni, volt tehetsége hozzá, de a szülei más pályát szántak neki. Azt nem mondta, hogy milyet, de a dalszövegek írása megmaradt hobbinak, és arra, hogy engem szórakoztasson az előadásaival.

Nem is tudom, mi ütött belém, amikor egyik este ráírtam: „Látni akarlak”. Először röhögős fejekkel válaszolt, majd viccelődni kezdett, hogy már repül is, bár a jegyeket majd nekem kell fizetni, mert le van égve. Szinte egész éjjel azt tervezgettük, hogy mikor jön, és mit fog majd itt csinálni, de viccnek vettem az egészet. Amikor egy hónap múlva felhozta, hogy „két nap, és indulok hozzád”, azt hittem, hogy megint csak ugrat. Mivel nem hittem neki, mellékelte a jegyét, képes volt az összes fizetését arra költeni, hogy vegyen egy Amerikába szóló hajójegyet. „És hogyan fogsz visszamenni?” – kérdeztem, mire azt a választ kaptam. „Elszállásolom magam nálatok, és majd a Mekiben összegürizem a visszaút árát.”

Nem kis idegesség kerített hatalmába, amikor realizáltam, hogy Hongjoong tényleg felém tart, és én fel sem készültem a fogadására. Persze egy hajóút nem öt perc, bőven volt időm szólni a szüleimnek, kitalálni, hová vigyem el, mivel magyarázzam, hogy kőgazdag vagyok, és egyáltalán hogyan beszélgessek vele. Már semmiben sem voltam biztos, csak abban, hogy iszonyatosan várom, hogy megérkezzen.

Szombaton kötött ki a hajója, de azt nem mondta, melyikkel jön, azt ígérte, eltalál hozzánk, nem kell elé menni. Egész nap az oldalakat bújtam, de nem igazodtam ki a kikötői oldalakon, mindent jelzett csak azt nem, hogy mikor érkezik hajó Koreából.

Kék, feszülős ingben ültem a verandánkon, a telefonomat szorongattam, és a jeges teámban már régen elolvadtak a jégkockák. Hongjoong nem érkezett még meg, az üzeneteimre sem válaszolt, ha hívni akartam, azt jelezte, hogy ki van kapcsolva. Lassan már kezdtem kételkedni benne, hogy valóban elindult-e. Lehet, hogy csak szívatott, végül is, a jegyen nem volt rajta a neve, csak az annyi, hogy Koreából Amerikába. Minél több idő telt el annál mérgesebb lettem rá, úgy éreztem, hogy becsapott és elárult, legszívesebben kitöröltem volna az ismerőseim közül, de végül nem tettem. Talán volt elfogadható magyarázata arra, miért késett.

– Jonghoo! – kiáltotta egy magas, idegen hang a nevemet, és azonnal talpra ugrottam. Az izmaim megfeszültek, valaki a kertünkben járt, és tudta, ki vagyok. – Nem mondtad, hogy külön standotok van. Ez megspórolja a fürdési díjat – nevetett magas, csilingelő hangon az idegen, és végre sikerült felfedeznem a sziluettjét.

Vékony volt, nem túl magas, és nem volt nála semmi. Csak akkor ismertem rá, amikor kilépett a fénybe. Hongjoong volt az, kissé fáradtan és csapzottan, mindennemű poggyász és érték nélkül.

– Hongjoong, hát te? Mikor érkeztél? És miért nem az ajtón jöttél? Hol vannak a csomagjaid?

– Kicsit viharos volt az utam, elhagytam a bőröndömet, és nagyon nehezen jutottam ide, de megérkeztem – porolta le a ruháját, és beletúrt a hajába, hogy a helyére borzolja a tincseit. A holdfény alatt a platinaszőke haja ezüstösnek hatott.

A haragom mintha soha nem is létezett volna, hellyel és itallal kínáltam, de nem evett és nem ivott semmit, csak ült ott mellettem, a csillagokat kémlelte, és nagyon szomorúnak tűnt. Nem csodáltam, biztos fontos dolgokat veszített el a bőröndjével, de minden tárgyat lehetett pótolni, és én is tudtam neki ruhákat adni. Igaz, hogy az én kisportolt alakom nem egyezik az ő nyúlánkságával, de ahogy néztem, a ruhájának redőiből, ő sem panaszkodhatott hát és karizmok terén.

– Úgy terveztem, ez lesz álmaim nyaralása – dőlt hátra, és a feje alá tette karjait.

– Ne aggódj, az lesz. Holnap például elmehetnénk abba a hamburgerezőbe, amiről annyit meséltem neked. Akkora marhaburgert fogok enni, hogy kidurranok tőle.

– Attól tartok, reggel vissza kell indulnom.

– Hogy mi?! – csattantam fel, és a düh újra elöntötte a testemet. És mégis miből akar visszamenni, ha minden értéke oda lett? Én nem fizetem azt, hogy magamra hagyjon.

– Ne legyél dühös. Muszáj. Fontos dolgom van, halaszthatatlan. Én se így terveztem, de ez a srác közbejött.

A dühöt felváltotta valami más, erősebb, égetőbb és maróbb, a féltékenység ismeretlen fogalom volt számomra addig az estéig. Mióta azt mondta, hogy jön, ezt terveztem, azt akartam, hogy amíg haza nem megy, csak velem foglalkozzon, de ő egyetlen éjszakára akart csak maradni, aztán visszarohanni valakihez, akiről még nem is mesélt.

– Szóval csak azért jöttél, hogy beszélgessünk a holdfény alatt? Ennyi erővel hajóra se kellett volna szállnod.

– Én sem így terveztem, elhiheted. De ahelyett, hogy veszekszünk, inkább érezzük jól magunkat – ajánlotta nevetgélve, de nekem nem volt kedvem vele örülni. Minek örülhetnék? Félre lettem dobva.

Nem tudom, meddig ültünk ott szótlanul, de óráknak tűnt, és Hongjoong nem mondott semmit, csak feküdt a verandán kényelmesen, mint aki végre kipihenheti magát. Legszívesebben otthagytam volna, mégis valami ott tartott. Nem tudom, hogy mi, talán a ragaszkodás, a remény, vagy a barátság, de nem mozdultam, csak vártam, hogy az éjjeli szellő kifújja belőlem a haragot.

– Énekelnél nekem?

Behunytam a szemem, és énekelni kezdtem egy szép balladát, amit az ismeretségünk elején tanultam meg, ezt akartam megmutatni neki, amikor elviszem karaoke-zni, de úgy tűnt, ebből nem lesz semmi. Koncentráltam a dalszövegre, a dallamra, a levegővételre, de így is elérzékenyültem, összeszorult a torkom, és a könnyek végigfolytak az arcomon. Mégsem nyitottam ki a szemem, de valami meleget éreztem a kezemen, Hongjoong hosszú ujjai rásimultak az enyéimre, és már nem is énekeltem, csak ültünk ott, kézen fogva, és vártuk a hajnalt.

Amikor újra kinyitottam a szemem, Hongjoong már eltűnt. El sem búcsúzott, mintha ott sem lett volna, a szüleim az egészből nem vettek észre semmit. Kérdezgettek, mikor jön a barátom, majd ahogy napok teltek el, már azt kérdezték, miért nem jön. Nem mondtam el nekik, hogy fontosabb dolga akadt, hogy meglátogatott egy éjszakára, és azóta sem ír vissza. Nem mondtam el, milyen csalódott vagyok, hogy mennyire haragszom, és hogy újra milyen magányos vagyok. Nem mondtam semmit, becsuktam a szívem ajtaját, és úgy éreztem, többé nem nyitom ki újra.

Aztán egyik reggel jött egy levél Koreából, nekem címezve. A feladó egy ismeretlen nő volt, a levelet koreaiul írták, hullámos karakterekkel, mintha annak, aki írta, remegett volna a keze, néhol a tinta is elmaszatolódott. Mellékeltek hozzá egy nyomtatott, angol verziót, hogy én is megértsem.

Kedves Jongho!

Hongjoong édesanyja vagyok, nem volt lehetőségünk találkozni, de a fiam sokat mesélt rólad. Megkértem a bátyámat, hogy segítsen lefordítani a levelemet angolra, remélem, vissza tudja adni az érzéseimet.

Először a fiamról írnék neked. Hongjoong mindig is jó fiú volt, soha nem nyűgösködött, ha valamit kértünk tőle, rosszállás nélkül teljesítette, nem is sejtettem, hogy nem boldog. Azt hittem, elégedett az eredményeivel, hogy ő is ezt az utat választotta, de miután elolvastam a veled váltott üzeneteit, rájöttem, hogy nem ismertem őt. Nem tudtam, hogy zenélni szeretne, soha nem mondta, még csak utalást sem tett rá. Azt persze láttam, hogy fontos neki a zene, a fülhallgató folyton ott lifegett a kabátján, egyszer majdnem elütötte a busz, mert nem hallotta, hogy rádudál.

Hongjoong jószívű, kedves fiú volt, aki segített a nála gyengébbeknek, megvédte azokat, akik fontosak neki, és tudtam, hogyha felnő, büszke leszek rá. Most is büszke vagyok. Megmentett egy életet, és a sajátját adta érte. Aznap, amikor hozzád indult, a hajójuk viharba keveredett és a víz győzedelmeskedett a vas felett. A legénység mindent megtett, hogy kimentse az utasokat, de egy fiú a kabinban maradt, nem akart menekülni, az apját várta. Hoongjong versenyszerűen úszott, visszament érte, és kimentette, de magát már nem tudta megmenteni. A fiam itt hagyott minket, de tudom, hogy te fontos barátja voltál, így elküldtem neked a zenelejátszóját, és azt az érmét, ami a legfontosabb volt számára. Azt mondta, te is sportoló vagy. Remélem, motiválni fog téged, és képes leszel valóra váltani az álmaid.

Sajnálom, hogy így kellet megismernünk egymást, ha Koreában jársz, gyere el hozzánk, leírom a címünket a levél végére. Ha időd engedi, látogasd meg Hoongjongot is, nagyon szerette a fehér színt, egy liliomnak biztosan örülne.

Úgy rohantam ki a verandára, mint az űzött vad, és összerogytam annál a pontnál, ahol Hongjoong aznap este ült. Ott volt, biztos voltam benne, hallottam a hangját, éreztem az érintését. Megpróbáltam felidézni a szavait, de nem emlékeztem mindenre, túlságosan elfoglalt az, hogy féltékenykedtem egy idegenre, és sértetten éreztem magam, miért nem marad tovább. Hiszen az is csoda, hogy egyáltalán meglátogathatott.

Arra viszont tisztán emlékeztem, hogy azt mondta, annak a fiúnak szüksége van rá. Sokáig tartott, amíg megtaláltam, Koreában kezelték egy szanatóriumban, nem tudta kiheverni a történteket, és vezeklésül, vagy talán a Hongjoong iránti tiszteletemből, Amerikába hozattam. Minden pénzemet arra költöttem, hogy ő jó kezelést kapjon, miközben féltve őriztem Hoongjoong lejátszóját. Az érem, amit az anyukája küldött nekem, az új talizmánom lett, abbahagytam a sportolást, és beiratkoztam egy énektanárhoz. Elhatároztam, hogy valóra váltom a közös álmunkat, és híres énekes leszek. Nem érdekelt többé, hogy mit engednek a szüleim, és mit nem, a saját lábamra álltam, és éjszakánként, amikor a sírás szorongatta a torkomat, kimentem a verandára, és énekeltem a tengernek és a csillagoknak. Reméltem, Hoongjoong bárhol is van, hallja a hangomat.

Álomhajó (San x Mingi)

Mingi:

A nap magasan tűzött az égen, a tarkómon izzadtság gyöngyözött, az eszeveszett hőségtől kissé meglazítottam az ingemet. A sós víz illata bekúszott az orromba, a csizmám alatt nyikorogtak a stég fadeszkái, sirályok rikácsoltak az árbocrúd körül. Hónom alatt a tarisznyában elkeserítően kevés élelem lapult, éppen csak elég kettőnknek a kapitánnyal, nem is tudom, mihez kezdenénk, ha nagyobb lenne a legénység.

– Hát megjöttél végre, matróz! Késtél – bosszankodott a kapitány. Egyik lábát egy kampókat rejtő ládán nyugtatta, távcsövével a messzeséget, vagy az eget kémlelte, ezt nem tudtam eldönteni. Hátra sem fordult az érkezésemre.

– Elnézését kérem, kapitány! Feltartottak.

Nem volt egyszerű dupla adag ételt szerezni, a vendéglős asszonyság nagyon makacsul ragaszkodott a fejadaghoz, be kellett vetnem szívdöglesztő mosolyomat, és némi bókot, hogy megessen rajtam a szíve.

– Mutasd, mit szereztél a bennszülöttektől! Elég jól érted-e a nyelvüket…

A távcső a széles zsebű kapitánykabátba veszett, ahonnét mindig újabb és újabb csodák bukkantak elő. A kapitány varázszsebe olyan eszközöket rejtett, amiket álmodni sem mertem. Fogalmam se volt, honnan és hogyan szerezte őket.

A kapitány feltúrta a tarisznyát, és a tartalmát a padlóra szórta, szerencsére mindent előre becsomagoltam, ismerve a szokásait. Zöldfülű koromban nyugodt szívvel eltettem a süteményt abrosz nélkül, és utána ehettem fel a földről a koszos piskótát.

– Nem sok, nem sok… – vakarta bosszúsan a fejét a kapitány, majd szigorúan rám nézett. – Ma csak fél adagot kapsz!

– Értettem! – csaptam össze a bokámat, mintha a katonaságban szolgálnék.

– Bugyuta… – értékelte a tettemet, és visszatért a táj kémleléséhez. – Készülj! Kihajózunk. Vár minket a tenger!

Megfeszítettem a vitorlát, ami egyedül nem volt könnyű munka, de a kapitány sorra nyírta ki a többi matrózt, mindegy, kit vettünk fel, hamar a cápák martalékává vált. Nekem sikerült életben maradnom, sosem léptem túl azt a bizonyos határt, ami megsértésével az ember hamar a tenger fenekén találhatta magát. Mondhatni, mindenkinek vannak rigolyái, és a hatalom ezeket kötéllé varázsolja.

Ideális időnk volt aznap, ha az izzasztó hőség annak számít, a viharos, életveszélyes tengerből egy időre elegem lett akkor, amikor körülbelül egy hete majdnem rám zuhant az egész árbocrúd. Ki kellett kötnünk egy veszélyes szigeten, hogy megjavítsuk a károkat, a kapitány nagyon rosszul viselte, hogy idegenek járnak a hajóján, az ácsokat félóránként fejbe akarta lőni. Aznap sokkal több bort vedelt, mint az egészsége engedné. A kapitány könnyen lebetegedett, ha valami történt a Dreamshippel, szeretett hajója mintha a lelkének egy darabja lenne, ha megkarcoltam volna a felszínét, biztosan kockákra vág, és úgy szór bele a végtelen, kék temetőbe.

– Kapitány, ideje lenne ennünk, úgy gondolom…

– Én úgy gondolom, hogy nem adtam engedélyt a beszédre, matróz! Fel a kosárba! Kémlelj körbe, jön-e ellenség. Ha biztonságban vagyunk, ehetünk.

Sosem kellett felmásznom a kosár tetejére, elég magas voltam, hogy jól lássak, de így is rettegtem attól, hogy az tömör farúddal valami szörnyűség történik, és velem együtt dönt úgy, hogy feladja a szolgálatot. Az ácsok jó munkát végeztek, vaspántokkal, és fémes kampókkal megerősítették a törések helyénél, de a legutóbbi vihar óta már semmiben sem bíztam.

– Békés a tenger, uram! Ehetünk – kiabáltam le, majd a kötelek segítségével a fedélzetre csúsztam. Amikor először próbáltam, seggre ültem, mostanra már gyakorlottan, biztos talpra érkeztem.

– Ostoba! – pöckölt homlokon a kapitány. – Majd akkor eszünk, ha én parancsot adok rá.

– És ehetünk? – kérdeztem, megdörzsölve a fájó helyet. A kapitányban sok erő bújt meg, akkor is, ha vékonynak és törékenynek tűnt.

– Ehetünk.

Kicsomagoltam az elemózsiát, és sonkás-sajtos-paradicsomos szendvicset készítettem magamnak, de mivel csak fél adag járt, a toronynak nem lett teteje. A kapitány hanyatt dőlt a fapadlón, és csukott szemmel élvezte, ahogy a napsugarak az arcát simogatják. Igazán békésnek tűnt, a világos bőrén nem fogott a nap, hosszú pilláit nem zavarta az enyhe szellő, ami a homlokába bukó fekete tincsekkel játszott. Igazán szép teremtés volt, ki sem nézte volna belőle az ember, hogy milyen zsémbes tud lenni. Szerettem volna megérinteni, ráhajolni az ajkaira, és gyengéden megízlelni őket, de féltem megtenni. Egyszer már csókolóztunk, de akkor csutak részeg volt, és másnap letagadta az egészet. Azóta se tudtam, hogy emlékszik-e.

– Te is egyél, Sanie!

– Tudod, ki neked a Sanie! – förmedt rám, a békés homlokára a rosszállás hullámai rajzolódtak. – Add meg a tisztelet a kapitányodnak, kutya!

– Oké, akkor kapitány úr, egyen, kérem.

– Alma – tartotta felfelé a tenyerét, de a szemét továbbra sem nyitotta ki.

 Belehelyeztem a gyümölcsöt a kezébe, és csendben tovább majszoltam a szendvicsemet. San, az erős fogaival úgy semmisítette meg az almát, mint egy cápa a zsákmányát, és az íze meghozta az étvágyát. Mégsem akart szénhidrátot enni, helyette azonban az összes gyümölcsöt felfalta, és nem hagyott nekem egy szőlőszemet sem.

Miután végeztünk, visszacsomagoltam a maradékot a tarisznyámba, és elkezdtem felmosni a fedélzetet. A kapitány néha készségesen felemelte a lábát, de attól nem riadt vissza, hogy kiemelje, milyen hanyag munkát végzek, és hol hagytam ki – szerinte – fontos pontokat. A kezem majd’ leszakadt, mire végeztem, de olyan tiszta lett a deszkalap, hogy enni lehetett volna róla. Lehet, ezért szórja mindig az ételt a földre? – ért a felismerés, és a helyére támasztottam a felmosót.

A kapitány teste megfeszült, és távcsőt ragadott, majd cifra káromkodásba kezdett.

– Matróz, készülj! Ellenség közeledik.

Az ellenséges hajó a semmiből került elő, a sziklák mögé rejtették el magukat, de a korhadt fa nyikorgása elárulta őket. Régi hajó volt, de még működött, a zászlójukon zöld kígyó tekergett egy kardot ölelve, a kalózruhájuk elütött a miénktől, zöld posztókat kanyarintottak a testük köré. Nekünk nem volt egyen öltözetünk, Sanon a nagy, barna kapitánykabátja volt, az én kék ingemen egy bőrmellény pihent, a nadrágjaink feketék, a csizmáink barnák.

Amint az ellenség első emberei megközelítették a hajót, San lövöldözni kezdett, de nem talált célt, a golyók elkerülték a betolakodókat.

– Matróz, ragadj kardot! Megvédjük az Álomhajót!

Én a hajó helyett inkább a kapitányt óvtam, a hátam mögé toltam, és hagytam, hogy onnan lövöldözzön vaktában, az ellenség nem akarta tönkretenni a hajót, csak elvontatták a legközelebbi kikötőbe. Minket se bántottak, a szajré kellett nekik, nem akartak vért ontani, de a kapitányom megsérült a heves ellenkezésben, megszúrták a karját, szitkozódva fájlalta az egyébként apró sebét.

– Nyomorult vízi patkányok, adok én majd nektek! Rettegni fogjátok a Choi San nevet, kutyák! – fenyegetőzött, és a földre köpött.

Elragadtak tőle, és levitték egy pincébe, engem pedig elszeparáltak. Utáltam, ha nem lehettem vele.

Egy előkelőség irodájába vittek, kényelmes bőrfotelek és selyemposztók közé. A kihallgató orrán egy cvikker pihent, láttam már ilyet korábban, azok használtak, akik nem láttak jól. Szigorú, szikár úr volt, idős, talán az apám is lehetett volna, komoly ábrázatán értelem fénylett, de ahhoz nem volt elég okos, hogy engem átejtsen. Információkat akart, főleg a kapitány zsákmányairól, biztosan újabb pletykák keltek szárnyra a rablásairól, és az áru lefoglalásából akart meggazdagodni a kukkeres. Makacsul hallgattam, egy morzsányit sem tudtak kiszedni belőlem, nem adtam fel a főnökömet – főleg, hogy fogalmam sem volt róla, miket rejteget a hajón.

Bántani nem bántottak, de durván taszítottak vissza a fedélzetre, az ég útközben beborult, mintha igazodna a kapitány hangulatához. A hajónkat kifosztották, elvitték a paplanunkat, a párnánkat, a fekhelyünket feldúlták, és minden elrejtett eszközt elkoboztak. Az ételünk csak azért maradt meg, mert a tarisznyát végig magamnál őriztem.

– Kiraboltak. Elvitték a fegyvereinket, amiket az életemet kockáztatva csentem el a vásári parádén, de a kincset nem találták meg – összegezte a helyzetünket a kapitány. Feldúlt volt, fel s alá járkált a fedélzeten, és az arany érmeket csörgette a zsebében. – Csak úgy tudtam elkerülni a kötelet, hogy lefizettem ezeket a férgeket, de vissza fognak jönni. Ha nem ők, akkor mások, akiknek a fejem kell. Mingi, vízre kell szállnunk, és tovább haladunk. Nem állhatunk meg, amíg el nem érünk Wonderlandbe. Ott nyugtunk lesz.

Felkészítettem a hajót az indulásra, és elindultunk a viharfelhők felé. Már majdnem fél éve kezdtük meg utazásunkat Wonderland felé, de amikor már a közelébe érkeztünk volna, mindig valami eltérítette az utunkat. Egyszer egy vízi szörnyeteg támadt ránk, hatalmas csápjai voltak, és mérgező gőzt fújt szét a hajón, majdnem oda vesztünk, három napig kellett sikálnom az ágyneműket, hogy kijöjjön a szag. Máskor elhurcoltak minket a bennszülöttek, amikor óvatlanul kikötöttünk egy ismeretlen szigetet, Sant egyszer egy erős, ragadós vírus fertőzte meg, amitől másfél hétig ágynak dőlt, és én alvást mellőzve ápoltam őt. Ebbe annyira kimerültem, hogy amint felépült, én betegedtem le, és a vártnál tovább maradtunk egy fogadóban.

Hosszúra nyúlt az éjszaka, a kapitányt rémképek gyötörték, szirének énekét hallotta, és vízbe akart ugrani. Magamhoz kötöttem, hogy ne csináljon hülyeséget, és borral itattam. Hajnalra annyira elkábult tőle, hogy ülve elaludt, de az álma nem volt nyugodt, kiabált, kapálózott, és segítségért könyörgött. Mindig ugyanazok a rémképek gyötörték, hogy vízbe fúl, pedig egy kalóznak a víz volt a második kedvese, az első a hajója.

– Mingi, csókolj meg! – nézett fel rám esdekelve a kapitány, amikor hirtelen magához tért, és én készségesen teljesítettem a kívánságát.

San ajkai cserepesek voltak a szárazságtól, így gondosan benedvesítettem őket, és az izzadt tincseibe temettem az ujjaimat. A teste lángolt, a zaklatottság ismét lázzá alakult a testében, de ez ismerős hő volt, reggelre mindig alább hagyott.

San az ingembe kapaszkodott, úgy húzta feljebb magát, és eldöntött a pamlagon. Ő akart irányítani, és én hagytam neki. A nagy tenyeremmel a nyakát, majd a hátát simogattam, de a kabátot nem vettem le róla, attól sosem vált meg. Helyette feltűrtem a pólóját, és úgy csókoltam végig a hasán, majd a mellkasán, egy kicsit sem zavart, hogy már szinte a mellkasomon ült. Mégis, amikor lecsúszott az ágyékomra, és ott kezdett körkörösen mozogni, rájöttem, hol is van igazán a helye.

Vadul téptem az ajkait, kielégülésre éhezve rángattam le róla a nadrágot, majd toltam le a sajátomat is. Nem akartam durva lenni vele, de eszemet vette a vágy, és foltokat hagytam a nyakán.

– Használd ezt! – nyomott a kezembe egy krémes tégelyt, tényleg feneketlen volt az a zseb.

Odafigyelve minden mozdulatomra készítettem fel magamra, San jól tűrte a tágítást, és kéjesen nyöszörgött a fülembe, az egekig korbácsolva a vágyaimat. A szeretkezésünk szenvedélyes és gyors volt, őrültek módjára hajszoltuk a kielégülést, San hangját messze vitte a víz, a vihar elült már, és mozdulatlanul pihent a hajónk a tükörsima tengeren. Csak az ágyunk ringott, ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre hatoltam San testében, és végre sikerült elérnem, hogy felsikítson, majd kimerülten dőljön rám. Nekem se kellett sok, pár lökést követően engem is magával ragadott a tűzvihar, és torokból felmorranva engedtem ki a visszatartott levegőt. A hártyás batyut, ami felfogta a testnedveimet, egy rongyba csomagoltam, és a szemétkosárba hajítottam. San a bortól, és a kielégüléstől ködösen motyogott a nyakamba.

– Megint hallottam a fiú hangját. Amikor a börtönbe zártak azok a mocskok, és kínoztak, azt mondta, minden rendben lesz, ki fogunk jutni. Megint igaza lett. Egyszer elérünk Wonderlandbe.

Összeszorult a torkom, és próbáltam visszafojtani a könnyeimet, de nem jártam sikerrel, így inkább San fejét öleltem a mellkasomhoz, hogy ne lássa, sírok.

Több mint fél éve történt a hajóbaleset, amiben San apja életét vesztette, és ő is majdnem a hullámsírba veszett. San apja hajóskapitány volt, ezért imádta San annyira a hajókat, és a tengert. Aznap azonban nem az apja állt a kormány mögött, ugyanolyan vendég volt a fiával a fedélzeten, mint bárki más. Amerikába tartottak, születésnapi ajándékként Disneylandbe készültek, San ezt kérte tőle ajándékba. Nem tudni, mi hibásodott meg a hajón, de a vihar, amibe kerültek, csak rontott az esélyeiken. San apja felment segíteni a kapitánynak, aki rosszul lett az ijedtségtől, és a hajó percekig irányíthatatlanul hánykódott a magas hullámokon. San a kabinjában maradt, várta vissza az apját, nem törődve a vészjelzővel, makacsul az ágyán ült. A személyzet esküdözött, hogy próbálták kirángatni, de annyira ellenkezett, hogy végül ott hagyták. Vészhelyzetben kevés ember törődik másokkal, mindenki a saját életét menti. Vagyis, majdnem mindenki.

Hongjoong visszament, hogy megmentse Sant. Pontosan nem tudjuk, hogy mi történt odalent, mert San csak részlegesen emlékszik az őrült harcra a megállíthatatlanul betörő vízzel, Hongjoong pedig már nem tudja elmesélni. Annyi biztos, hogy valahogy kiúszott Sannal, magához kötözve a fiút, de amikor megtalálták a vízi mentők őket, San sokkos állapotban kapaszkodott egy mentőgyűrűbe, és Hongjoong arccal lefelé feküdt a vízen. Nem tudni, mikor fulladt meg, de csoda, hogy a teste nem húzta le Sant a mélybe. Nem ismerték egymást, soha nem beszéltek egy szót sem, de Hongjoong versenyúszóként úgy gondolta, elég ügyes és erős ahhoz, hogy kimentsen valakit. Igaza volt, csak saját magát nem tudta kimenteni. Ahogy San apja is megmentette rengeteg életet, de ő a kapitányi kabinban veszett.

San nem tudott felépülni az esetből, hiába kezelték már több módon, egyszerűen nem akart túllépni azon a napon. Az a túlméretezett barna kabát, amit mindig magára vett, az apja hajóskabátja volt, akárcsak a távcső és a pénzérmék. San fél éve került ebbe az amerikai szanatóriumba, ahol közösségi gyakorlatot végeztem, és amikor bementem hozzá, engem nem akart „lelőni”. Talán azért, mert beszéltem koreaiul, a bizalmába fogadott, és a „bennszülöttek”, azaz az amerikai orvosok és ápolók ellen a legnagyobb szövetségévé váltam. Az orvosok azt mondták, hogy mióta együtt játszok Sannal, és különböző kalandokat élünk meg, az állapota javulni látszik. Az egész szobáját átrendeztük, az ágya volt a Dreamship, a padló a tenger, a baldachin az árbocrúd, a függöny a vitorla. A falakat égkékre festettük, az ablakon áramlott be a napfény, igaz, a rácsok megszűrték. Előírás volt, hogy mivel az emeleten vagyunk, és San nem beszámítható, muszáj lezárni a kivezető utat, nehogy egyik éjjel, amikor nem vagyok mellette, kiugorjon.

Az orvosok szerint, ha San eljut a képzeletbeli Wonderlandbe, feldolgozza a történteket, de mindig közbe jött valami. Akárhányszor úgy tűnt, hogy kiköthetünk, San mindig kitalált valamit. Zátonyra fogunk futni, örvények vesznek körül, bármi, ami megakadályozza, hogy lehorgonyozzunk, és elfogadja, hogy az apja és Hongjoong is meghalt aznap, ő pedig elvesztette minden értékét.

Sant néha leengedik a kantinba enni a több beteghez, olyankor azt játsszuk, hogy megszállunk egy fogadóban, de rendszerint összelopkodott minden mozdíthatót a konyhapultból, emiatt szálltak meg minket ma is az „idegenek”, és forgatták fel a cuccainkat. San a kezeléseket úgy élte meg, mintha börtönbe vetnék, és kínoznák, pedig senki egy ujjal sem nyúlt hozzá, csak megmérték a vérnyomását, vért vettek tőle, egyszerűen szólva vizsgálták. Azt már megfigyeltük, hogyha extrém pánikba kerül, képes fulladásos tüneteket produkálni, és iszonyatosan felmegy a test hője, ilyenkor azonnal meg kell kapnia a nyugtató főzetét. Mivel azonban soha nem fogadna el a „bennszülöttektől” orvosságot, beletöltöttem egy kulacsba a folyadékot, és azt mondtam neki, bor.

A közösen eltöltött idő összehozott minket, beleszerettem, és valamilyen szinten ő is kedvelt engem, de a képzeletbeli beosztás, hogy ő a kapitány, én meg a matróz, nem engedte, hogy ezt bevallja. Féltem tőle, mi lesz, ha felépül, és rájön, hogy nem szeret, de elég fontos volt ahhoz, hogy magam elé helyezzem. Azt akartam, hogy meggyógyuljon, és teljes értékű életet tudjon élni. Ha ez azzal jár, hogy el kell veszítenem, hajlandó voltam rá.

– Mingi… – motyogott San a fülembe. Már az álom határán járt. – Te is jössz velem Wonderlandbe, ugye tudod?

Reméltem, hogy valóban így lesz.