Truthmates - 22. fejezet: A gondoskodó

Jinhae:

Az ébredés kellemetlen volt. Igazából, nem is tudom, hogyan kellett volna történnie, hogy ne érezzem hülyén magam. Mindesetre, én ébredtem előbb, és már fél lábbal kint voltam az ágyból, amikor Jaejoong megragadta a körém csavart takarót.

– Hová mész? – kérdezte álmos hangon, félig nyitott szemmel.

– Haza.

– Várj még! Főzök neked reggelit. Csak öt percet adj! – mondta, és már vissza is takarózott. Egy aranyos kisfiú békességével ölelte az arcához a párnáját, és biztosra vettem, hogy abból az öt percből lesz még egy jó fél órás pihi, de így már képtelen voltam otthagyni.

Váltóruha híján a tegnap esti ruhámba bújtam vissza, és kimentem, hogy legalább a kávét lefőzzem addig, amíg Jaejoong felébred, de a nappaliban nem várt vendégbe botlottam. Eunhye egy bögre kakaóval a kezében nézte a reggeli mesét a hatalmas plazmatévében, és meglepetten pislogott rám. Valószínűleg nem számított rá, hogy az apja szobájából jövök ki.

Ügyetlenül kezdtem keresgélni a kávézaccot, Jaejoong már nem ott tartotta, ahol régen, és ettől csak még kellemetlenebbül éreztem magam. Hiába nem tudott Eunhye arról, hogy mit csináltunk az éjjel, bűnösnek éreztem magam. Mint aki lebukott. Szörnyű érzés volt.

– Unnie, csinálsz nekem még kakaót? – húzogatta meg a ruhám szélét. Észre sem vettem, mikor került az oldalamra.

– Aha… – feleltem bután, és leemeltem kakaóporos dobozt. Ezért legalább megérte olyan sokáig keresni a kávét.

Amíg a forró tejet kavargattam, hogy a porszemek kellően feloldódjanak, Eunhye beszélgetést kezdeményezett.

– Unnie, te apával aludtál?

– Igen… – suttogtam magam elé. Hazudni egy gyereknek olyan aljas lett volna, még ha szégyelltem is a dolgot.

– Oh… Biztosan te leszel a hercegnője! – bíztatott. – Azt mondta, szeret téged. Te is szereted?

Kegyetlen kérdés volt. Hogy szerettem-e Jaejoongot? Legbelül tudtam a választ, de nem mertem kimondani. Persze, Eunhyének az apja a világ közepe, aki tökéletes és sosem hibázik. Nem törhettem csak úgy össze ezt a képet benne egy talánnal.

– Fontos nekem, de még haragszom rá egy kicsit.

– Miért? Mit csinált apa?

Téged – húztam el a számat, és újra fellángolt bennem az ellenszenv a nagy szemű kis tündérke felé, aki olyan borzasztóan hasonlított az apjára ezzel az ábrázattal. Eszembe jutott Seungah, a sok szenvedés, amit okozott, és hirtelen a lakást megtöltötték a fájdalmas emlékek. A veszekedések, a szomorúság, amikor összepakoltam a cuccaimat, vagy az elképzelt kép, ahogy Jaejoong azzal a boszorkánnyal papás-mamásozik. Felfordult a gyomrom.

Otthagytam a kakaót a pulton, és belebújtam a magas sarkúmba. A táskámat szerencsére nem kellett keresgélnem, ott lógott a kabátom mellett a fogason, és nem állított meg az illem se. El akartam tűnni onnan, és lehetőleg soha többé nem lépni át annak a szörnyű lakásnak a küszöbét.

A tervem sikerült is volna, ha egykori anyósjelöltöm az utamat nem állja. Még sosem láttuk egymást szemtől-szembe, mert Jaejoong azelőtt félrekefélt, hogy bemutathatott volna a szüleinek, de a képekről felismertem. Úgy tűnt, ő is pontosan tudta, ki vagyok. Azonnal a teljes nevemen szólított, és megragadta a karom.

– Beszéljünk egyet!

A szomszédos lakás sokkal otthonosabban volt berendezve, mint Jaejoonggé. Rengeteg meleg szín, szőttesek és színes festmények a falon, a konyhából ínycsiklandó illat áradt, és az apró figurákból, és az útközben elhagyott plüssökből látszott, ahogy folyton zajlik ott az élet.

– Üljön le! – intett egy fekete székre az alacsony asszony, és elém tolt egy jó nagy adag zabkását. Még gyümölcsdarabok is voltak benne. – Egyen!

Tiszteletlenség lett volna visszautasítani az ételt, így lassan elkezdtem kanalazni, bár nem igazán értettem, mit kellene tennem egy ilyen kínos helyzetben.

– Ismerem a múltját a fiammal, és az alapján, amit hallottam, igazán sajnálom, hogy nem maga lett ennek a kislánynak az anyja. Viszont – itt tartott egy jelentőségteljes szünetet – ami a múltban történt, az ott is marad. Mindenki megérdemel egy újabb esélyt.

– Nem tudom  – motyogtam, és letettem a kanalat. Egy falat se ment már le torkomon.

– Kérem, értse meg az anyai szívem! Jót akarok a fiamnak és az unokámnak is. Ennek a gyereknek rendes anya kell, ahogy a fiamnak is rendes nő, aki a párjaként tudja támogatni. Nem könnyű egyedül gyereket nevelni, és én már öreg vagyok.

– Asszonyom, félre érti – vágtam közbe. – Én nem akarok Eunhye anyja lenni. Van neki sajátja.

Tisztában voltam vele, hogy Seungah nem épült fel, és továbbra is orvosi kezelés alatt áll, Gayoon mindent elmondott, de attól még ő maradt az anyja. És hiába hasonlított Eunhye annyira Jaejoongra, én Seungaht is láttam benne. Akárhányszor ránéztem, felrémlett bennem annak a perszónának a villódzó tekintete. Olyan volt, mint egy sikamlós kígyó, aki rátekeredett a pasimra, és véglegesen felfalta.

– Akkor hagyja békén egyszer s mindenkorra! – csattant fel az apró nő. Kezdtem érteni, Jaejoong honnan örökölte a heves temperamentumát. – Az a bolond fiam még mindig magát szereti, de ha ennyire jégszívű, nem érdemli meg.

– Én nem érdemlem meg? – pattantam fel. Remegett a kezem az idegességtől. – A maga drágalátos fiacskája feküdt félre, nem én. Ő ejtett teherbe egy nőt, akit nem is szeretett, és én vagyok a jégszívű? Én, aki még mindig halálosan szeretem?

– Na, csak kibújt a szög a zsákból! – mosolyodott el szélesen a nő, és a kezébe fogta az enyéimet. – Tudtam, én, hogy a fiam csak egy tiszta nőt szerethet ennyire. Tegye félre a sérelmeit, és hagyja, hogy Jaejoong jóvá tegye, amit vétett.

– Hagyjon elmenni, kérem! Időre van szükségem.

Nem vágytam másra, csak arra, hogy ledobjam magamról a ruhát, átöltözzek valami kényelmes, egyszerű hálóingbe és bebújjak a takaró alá, ahol talán könnyebb lesz gondolkodnom.

Jaejoong anyja elengedett, és ahhoz képest, hogy hazafelé indultam, egészen máshol kötöttem ki.

Yoochun melegítőalsóban egy törölközővel a vállán nyitott ajtót, és azonnal beinvitált. Nem úgy tűnt, mint aki tudta, hogy én csengetek, így kissé furcsálltam ezt az öltözetet. Mit csinált volna, ha egy csapat apáca csönget nála adományért? Hogy rója le nekik a harminc Miatyánkos büntetést?

– Egy kávét? – tartott Yoochun a konyha felé. A félig nedves törölközőt a pultra dobta.

– Az csodás lenne – fogadtam el a felajánlást, és megpróbáltam elhessegetni a pizzás emlékképet. Elég nehézkesen ment, főleg, hogy Yoochun nem szándékozott rendesen felöltözni.

– Mi a helyzet? Jaejoong kiidegelt? – kérdezte, miközben letette elém a fekete szíverősítőt.

– Mondhatjuk így is.

Nagyon jól esett a meleg, keserű folyadék, Jaejoongnál nem jutottam el odáig, hogy készítsek egyet. Még mindig libabőrözött a karom, ha arra a házra gondoltam. Amikor este átmentem, és Jaejoonggal váltottunk pár szót a heves egymásba gabalyodás előtt, nem éreztem a múlt súlyát, reggel azonban minden rám szakadt. Annyira szerettem volna kiradírozni a rosszat, és csak a jót megtartani, de senki nem kapott ilyen ajándékot az élettől. A fájdalmakkal éppen úgy együtt kellett élnünk, mint a boldogsággal és a szeretettel.

– Szóval, mi történt pontosan? – tért Yoochun a tárgyra. Sosem volt olyan, aki húzná a kellemetlen beszélgetéseket, talán éppen ezért is jöttem hozzá.

– Tegnap együtt töltöttük az éjszakát Jaejoonggal, ami tökéletes volt, de reggel, amikor megláttam a lányát, menekülni akartam. Az a család nem az én családom, és ha Eunhyére nézek, Seunghát látom, és minden rosszat, amit tett velem.

Yoochun töprengve szívta be a száját, majd a térdére csapott, mintha kigyúlt volna a lámpa a fejében. Néha tényleg kísértetiesen hasonlított egy Micky egérre.

– Megvan! Tudom, mit csináljunk – kezdte, és előre hajolt a kanapén, majd a ledobott táskájából egy prospektust húzott elő. – Ma Jaejoong egész nap dolgozik, így mi vigyázunk Eunhyére. Az oviban valami tanári értekezlet van, vagy mi a fene. Junsu családjának nagy részvényei vannak a vidámparkban, és kapott egy halom ingyen jegyet. Gyere el velünk te is, és akkor kicsit összebarátkozhattok a tündérkével. Ha meg túl sok, bármikor elvonulhatsz hajókázni egyet a Flamingók szigetén.

Nem voltam biztos benne, mennyire jó ötlet ez. Nem akartam összezavarni Eunhyét, és Jaejoongnak sem okot adni a túlzott reménykedésre, de ha úgy fogtam fel, hogy Yoochunnal és Junsúval töltöm a délután, akkor másra se vágytam volna. Ahol ezek ketten, lehetőleg egy időben megjelentek, ott szem nem maradt szárazon, Yoochun folyton-folyvás piszkálta a fiatalabbat, aki persze nem hagyta annyiban a dolgot. Régen olyan sokat nevettem rajtuk, és szerettem volna újra és újra felszabadultan kacagni.

– Rendben, legyen. Hazamegyek és átöltözöm. Hol találkozzunk?

– Érted megyünk kocsival. Tizenegyre legyél kész.

Otthon azonnal letusoltam, majd kifésültem a hajam, és feltúrtam a szekrényemet, hogy megtaláljam a megfelelő ruhát. Először egy fehér, kék szalagos ruhát akartam felvenni, aztán rájöttem, hogy vidámparkba megyünk, és a fiúk biztosan felráncigálnak a hullámvasútra, így inkább nadrágot húztam. Egy fekete cicanadrág, egy hosszított, csíkos póló, és némi karkötő alkotta a szerelésemet, cipőnek egy kék szandált húztam.

Az autóba ülve azonnal megcsapott a hangszóróból áradó ismerős dallam, Junsu a legújabb albumukat hallgatta, amit három év szünet után adtak ki, és szerencsére jó eladásokat mutatott. Hiába a családias cég, és az egyébként is toleránsabb rajongóbázis, mindenki megérezte, hogy Jaejoong apa lett. Kevesebb ideje jutott a fellépésekre, megváltozott a kapcsolata a rajongókkal, és sokan aggódtak érte, visszatérhet-e egyáltalán a rivaldafénybe, vagy gyerekkel már csak a visszavonulás maradhat. Hiába akartam kizárni az életemből, Amerikában néha feltévedtem a kpop portálokra, és elcsíptem morzsákat az életükből. Jaejoong nem engedte, hogy Eunhye élete a kirakatban teljen, így hamar elszigetelődött, és az antik célpontjává vált. Egy időben nagyon féltem, hogy balhét csinál, de szerencsére nem lett egyetlen botránya sem. Yoochun és Junsu valószínűleg minden percben mellette álltak, és segítették, ahogy csak tudták.

– Szia, királylány unnie – köszönt Eunhye udvariasan. Fodros, piros pöttyös ruha volt rajta, a haját két copfba kötötték, és a rakoncátlan tincseket cseresznyés csattal zabolázták meg. – Már jobban vagy? Elfutottál reggel.

– Igen, már jól vagyok – nyugtattam meg, és bekötöttem magam. Egy idol mellett mindig ügyelni kellett a biztonságra, Junsúék pedig ketten voltak.

Az első tucat lámpánál nem beszélgettünk, de többször elcsíptem Junsu tekintetét a visszapillantóból, így végül én törtem meg a hallgatást.

– Na, Junsu, tudod már, mire ülsz fel?

– Hát, első körben mindenre, amire Eunhye akar, aztán elmehetnénk a szimulátor terembe.

– Te jó isten, nem focizol eleget így is? A végén már azt fogják hinni rólad az országban, hogy nem is énekes, hanem focista vagy – dörzsölte a homlokát Yoochun. – Kim Junsu? Ki az a Kim Junsu? Ja, a labdarúgó! Hogy ő énekelni is tud? Tényleg? Én is szoktam a karaoke bárban – affektált Yoochun, mint egy középiskolás csitri. – Ezt fogják mondani rólad, figyeld meg, ha nem veszel vissza. Komolyan, ez már függőség.

– Miket beszélsz? Nekem legalább van hobbim. Neked van? Na? Ugye, hogy nincsen?! A dohányzás nem számít annak.

 És a veszekedés itt elkezdődött, és nem akart abbamaradni. Yoochun és Junsu tovább marták egymást, persze csak barátian, én pedig nem próbáltam meg szétválasztani őket. Tudtam, úgysem sikerülne. Mindig is ilyenek voltak. Ők így mutatták ki egymás felé a szeretetüket.

– A nagybácsik olyan viccesek – fordult felém Eunhye.

– És melyikük a viccesebb? – mentem bele a játékba. Valahogy nyitni kellett felé.

– Hmmm…. – gondolkodott el a csöppség, és az állat nyomkodta a mutatóujjával. Biztosan az apjától tanulta, Jaejoong néha túlzásba vitte az aranyoskodást. A kamerák előtt folyton azt játszotta, hogy utálja, de a privát életben néha rájött a gyerekötperc. – Mindkettő.

– Rendben, értem. Én sem tudok választani.

A kezdeti feszültség hamar elpárolgott, és amikor kiszálltunk a kocsiból, ösztönösen nyúltam Eunhye keze után. Nem húzódott el, erősen megragadta az ujjaimat, és húzni kezdett a bejárat felé. Jaejoong nagyon nyitottá nevelte, amire szükség volt abban a közegben, ahová bele nőtt, de reméltem, azt is megtanította neki, hogy ne bízzon meg mindenkiben.

Miért gondolsz ilyesmire? Nem mindegy neked, hogy milyen apa Jaejoong? – szidtam meg magam. Sosem éreztem még ilyet. Máskor is találkoztam már gyerekekkel, játszottam is velük, az amerikai páromnak is voltak unokahúgai, ez mégis egészen más volt. Eunhye csak a jelenlétével elérte, hogy gondoskodjak róla, aggódjak a testi épségéért, és elhalmozzam minden jóval. Úgy tűnt, nem csak a nagy szemeit, és az erős hajszálait örökölte az apjától.

– Üljünk fel arra! És arra is! Meg arra is! – mutatott rá minden egyes elé kerülő játékra Eunhye, amikor beléptünk a vidámpark területére.

– Jó, mindre fel fogunk ülni – guggolt le Yoochun, majd miután a kisasszony elengedte a kezem, a nyakába vette. – Indulás!

Elég felelőtlen volt a kijelentése, mert Eunhye olyat is ki akart próbálni, ami még nem neki való, de aztán, amikor haladtunk, rájöttem, hogy Yoochun nagy taktikus. A sort a gyerekjátékoknál kezdte, és a harmadik-negyedik játéknál már elő is bukkantak a „gyerekbajok”. Éhes vagyok, szomjas vagyok, pisilnem kell, unalmas, haza akarok menni, volt ott minden, és röpke két óra alatt Eunhye úgy elfáradt, hogy majdnem ülve elaludt.

– Junsu? – kérdeztem Yoochunt, amikor visszaérkeztem a frissítőkkel. Eunhye a padon ült, és a szemét dörzsölte. – Úgy látom, lassan ideje indulnunk.

– Hívta a természet, de ennek vagy már negyed órája, úgyhogy visszafelé biztos leragadt valahol.

– Úgy érted, felfedezték a rajongók?

– Nem, szerintem valahol meccset adnak, és beállt szurkolni.

Yoochunnak igaza volt, Junsúra az egyik bárban találtunk rá, az első sorban hangoskodott a plazmatévé előtt, és az új barátaival arról diskuráltak, igaza volt-e a bírónak, vagy sem.

– Junsu, ideje indulni. Eunhye elfáradt – ragadtam meg a karját, és enyhén a kijárat felé toltam.

– Bocsánat, csak megszomjaztam, és itt ragadtam.

– Semmi gond.

Yoochun ezt nem így gondolta, a visszafelé út attól volt hangos, hogy Junsu milyen felelőtlen, nem szabad rábízni semmit, és kezeltetnie kellene a focirajongását. A hátsó ülésen Eunhyét ez persze egy cseppet sem zavarta, gondtalanul szundikált, és kísértetiesen hasonlított az alvó apjára. Akaratlanul is végigsimítottam az arcán, és közelebb ültem hozzá. Hiába, nem lehetett ellenállni neki.

Jaejoong:

A kellemetlen ébredést követően nagy meglepetés volt, amikor este megpillantottam Jinhaét a nappaliban. Eunhyével rajzoltak, a dohányzóasztalon hatalmas papírok és egy kistáskányi színes ceruza hevert.

– Megjöttem – köszöntem oda nekik, mire a lányom azonnal eldobta, amit a kezében tartott, és rohant, hogy felvegyem.

Annyira hozzászoktam már ehhez, hogy meg sem kottyant a súlya, a szeretetteljes ölelésért és az apró pusziért volt érdemes hazasietni a munkából. Az, hogy Jinhae is ott volt, már csak hab volt a tortán.

– Eunhye, menj mosakodni! Kezd késő lenni. Addig megcsinálom a vacsorát – adtam ki az esti utasításokat, és a kisasszony egy rossz szó nélkül már a szobájában is volt.

Nem tudtam, hogyan kezdjem. Az éjjel lefeküdtünk Jinhae-vel, és csodás volt, reggel pedig nélküle ébredtem. Először azt hittem, hogy csak egy kaland voltam neki, aztán anya elmondta, hogy beszélgettek, és hagyjak időt a változásnak. Szerettem volna. Szerettem volna, ha ez ilyen könnyen menne, de nem így volt. Türelmetlen voltam, annyi időt töltöttem nélküle, és a szívem mindent azonnal akart. Kész szenvedés volt határt szabni a vágyaimnak.

– Jinhae…

– Jaejoong…

Egyszerre szólaltunk meg. Egy pillanatig kínosan néztünk egymás szemébe, majd intettem, hogy kezdje ő. Szerencsére nem udvariaskodott.

– Sajnálom, hogy úgy eltűntem reggel, csak hirtelen minden olyan sok lett.

– Tudom. Biztosan nyomasztó neked itt lenni.

– Meg fogom szokni. Csak adj időt hozzá. Eunhye nagyon aranyos, és biztosan jól kijövünk majd – mondta bizakodva, és a kézfejemre csúsztatta a tenyerét. – Minden rendben lesz.

Nem fűztem össze az ujjainkat, csak előre hajoltam, és nyomtam egy csókot a szájára. Nem ellenkezett, hagyta, hogy addig csókoljam, amíg lecsillapodik a szívem. Nincs mit tenni, szerelmes voltam.