My Precious! - 13. fejezet: Bízni a sorsban

Wooseok:

Nem akartam hiú reményeket kelteni Moobinban, de közben féltem tőle, ha egyértelműen visszautasítom, akkor össze fogom törni a szívét. Ráadásul, hogyan mondhattam volna azt, hogy nem tetszik, ha hagytam, hogy megcsókoljon? Rosszabb, élveztem is.

Moobin töretlenül kitartott mellettem, de sosem lépte át a határt, nem próbált meg romantikusan közeledni felém, de úgy sejtettem, belül biztosan marcangolja a kételkedés. Amikor Jinhyuk felajánlotta, hogy aludjak nála, aztán valami hülye indokkal lelépett, már ismertem annyira, hogy tudjam, nem fog visszajönni, és csak kettesben akart minket hagyni. Nem értettem, miért. Ugyanannyira nem akartam Moobintól semmit, mintha maradt volna.

Nehezen aludtam el, folyamatosan azon gondolkodtam, hogyan értethetném meg magammal, és főleg Moobinnal, hogy miért nem működne közöttünk. Mert tegyük fel, hogy élvezem a csókot, de mi lenne utána? Egyszer úgyis többet akarna, nem várhatnám el tőle, hogy örökre megtartóztassa magát, meg egyébként is, nem akarom, hogy pasim legyen. Legszívesebben a párnába vertem volna a fejemet, annyira szétvetett a tehetetlenség, de csak mozdulatlanul feküdtem a kanapén, és bámultam a plafont. Moobin még egy ideig égette a lámpát, mert verseket írt – még az idol idejében is ügyesen szerzett dalszövegeket –, aztán jó éjszakát kívánt, és nyugovóra tért. Valamikor kettő óra körül döntöttem úgy, hogy elég a semmittevésből, és iszok egy pohár tejet, hátha attól elálmosodok.

A papírok ott hevertek a dohányzóasztalon, és hívogattak magukhoz. Nem szép dolog elolvasni valaki gondolatait, de úgy sejtettem, Moobin úgy is megmutatná, és én természetemnél fogva kíváncsi alak vagyok. Túl kíváncsi, sajnos, és a hűtő világításánál lopva végigfutottam a sorokon.

Szomorú, depressziós vers volt, kilátástalanságról, arról, hogy a beszélő úgy érzi, sötét alagútban halad, amiből egy fény vezeti ki, még akkor is, ha éppen nem látja. Először nem értettem ezeket a sorokat, hiszen hogyan vezethet egy fény, ami nincs is, aztán megértettem, hogy Moobin az irántam érzett szerelmét fogalmazta meg így. Szeret, de reménytelennek tűnik a boldogsága, nem is létezik, csak a fejében, az álmaimban, a vágyaiban, és ez iszonyatosan elszomorított. Nem akartam ennyire tönkre tenni.

A refrén háromszor ismétlődött, mindegyik más záralttal. Kill me, kiss me, feel me. Egyiket sem tudtam teljesíteni, de attól féltem, az első fog megtörténni, ha tovább húzom ezt a valamit, ami kettőnk között van. Moobin labilis lelkileg, könnyen összetörik, és nem akarom lelökni a szakadékba.

– Hyung? Mit nézel annyira a hűtőben? – kérdezte Moobin ártatlanul, és én hatalmasat ugrottam ijedtemben. Hiába, a mondás nem hülyeség, hogyha szárad valamilyen bűn a lelkeden, azonnal képes vagy halálra rémülni a legkisebb nesztől.

– Igazából, a versedet olvasom – vallottam be. – Nem jó ez így, Moobin.

– Ezért nem akartam megmutatni – kapta ki a kezemből dühösen. – Tudtam, hogy félre fogod érteni.

– Most teljesen mindegy, hogy mit írtál le. Folyamatosan csak bántjuk egymást ezzel a se veled, se nélküled dologgal. Tudom, hogy csókolóztunk, és tudom, hogy már akkor erényesebbnek kellett volna lennem, de össze voltam zavarodva. Kérlek, zárjuk ezt le! Nem akarom tovább folytatni.

Moobinnak szép szemei vannak, és akkor is szépek, ha ideges, és fénylenek a haragtól, ezt muszáj elismernem. Olyan kétségbeesetten kapaszkodik ebbe a nem létező kapcsolatba, amikor bárkit megkaphatna magának.

– És ez a döntés kiről szólna, hyung? Rólam, vagy inkább rólad? Neked kényelmesebb meg se próbálni.

– Jó, lehet, hogy rólam szól – emeltem fel a hangomat. – De értsd meg, Moobin, hogy a szerelmed fojtogat engem.

– Akkor már ketten fuldoklunk – jegyezte meg Moobin keserűen.

Ez célba talált, Moobin jól értett hozzá, hogyan hűtse le a hangulatot, a düh helyett már csak szégyenkeztem és rosszul éreztem magam, amiért ennyire képtelen voltam kézben tartani az életemet. Mióta Moobint az utamba keverte a sors, úgy éreztem, tartok lefelé a lejtőn. Talán pont azért ismerkedtünk meg, hogy kiderüljön, mennyire vagyok erős, és ahelyett, hogy bebizonyítottam volna, hogy kiállok minden próbát, egyszerűen összetörtem a teher alatt.

– Hyung, te szerencsés vagy, meg van mindened, de nekem nincs semmim és senkim, csak te és Jinhyuk hyung. Ha egy napra helyet cserélhetnénk, éreznéd, hogy semmi baj nincs a szerelmemmel. Semmi baj nincs azzal, ha szeretsz valakit, az nem a nemtől függ. Ha végre túl tudnál lendülni ezen, akkor sokkal tisztábban látnál engem, és minket.

Nem kezdtem bele abba, hogy sajnos nagyon is látható, és érezhető jegyei vannak annak, hogy férfi, és ezek engem zavarnak, de nem akartam éjszaka közepén ennél is többet veszekedni. Az ügyünk újra zátonyra futott, és úgy éreztem, lesz még pár kör, amíg lemeccseljük ezt egymást között. Egyikük előbb vagy utóbb nyerni fog.

Jinhyuk:

Seungwoo egészen pontosan nem jelölte meg, hogy az a pár nap, amit kér, mennyi is egészen pontosan, úgyhogy én már másnap virággal vártam. Amikor megpillantott a háza előtt, morcosan összeráncolta a homlokát, kivette a virágot a kezemből, és otthagyott, mintha csak egy lámpaoszlop lennék. Nem mondom, hogy nem sértette a büszkeségemet, de megérdemeltem, amit kaptam, és egészen addig a háza körül várakoztam, amíg haza nem jött az egyetemről.

– Jinhyuk, ne mondd, hogy egész nap itt voltál! – fedett meg, amikor észrevett a parkolóban. A virág még mindig nála volt, a szára be volt csomagolva egy nedves zsebkendőbe.

– Kitartó vagyok.

– Az biztos – ütötte be a kódot a számlapra, de nem hagyta, hogy kövessem. – Vázába teszem a virágot, aztán meglátom, hogy lejövök-e.

Seungwoo tudott iskoláztatni rendesen, de ettől csak még dögösebb volt a számomra. Ha csak úgy megbocsátott volna, nem rajonganék érte annyira. Szerettem, hogy van tartása, hogy nem adja magát könnyen – még ha első találkozásra össze is akadtunk –, és két lábbal a földen tart engem. Két lábbal? Kicsit bele is döngöl a betonba.

Nem siette el a gondolkodást, fél órát biztos várakoztatott, de legalább lejött, és ennek hihetetlenül örültem. Seungwoo, mint mindig, aznap is pazarul festett, pedig egyáltalán nem csípte ki magát, de nekem valószínűleg szakadt göncben is iszonyatosan tetszene.

– Mit szeretnél?

– Sétálhatnánk, veszek kávét, dumáljunk, igazából, tök mindegy, csak együtt legyünk.

– Rendben, vehetsz nekem kávét, de a kérek pár nap gondolkodási időt, nem azt jelentette, hogy másnap reggel várj a kapuban. A pár nap az legalább kettő.

– Nem bírtam várni.

Tényleg nem, annyira izgatott voltam, hogy megbocsát nekem, vagy legalább is, kapok próbaidőt, hogy nem bírtam a fenekemen ülni. Wooseok mondta, hogy hagyjak több helyet Seungwoonak, ne fojtsam meg, de úgy éreztem, ha otthon maradnék, és nem jelezném neki, hogy vágyom a megbocsátására, az olyan lenne, mintha nem is akarnám eléggé a békülést. Persze, sosem voltam könnyű eset, de legalább nem titkoltam.

Kiültünk a parkba a papírpoharas kávénkkal, és élveztük a napsugarakat. Szerettem kimozdulni, még akkor is, ha Wooseok folyton azzal piszkált, hogy kocka vagyok. Ha volt társaság, és az időjárás is úgy engedte, én szívesen töltöttem az időmet a szabadban. Reméltem, hogyha Seungwoo megbocsát, elmehetünk együtt kempingezni, vagy csak sétálni, kézen fogva, összeölelkezve, csókolózva...

– Mesélsz az exedről? – trappoltam bele egy kellemetlen témába, de istenem, egyszer ezt is ki kell beszélnünk.

Seungwoo:

Nem szerettem visszaidézni a középiskolás emlékeimet, mert még mindig nagyon fájt az első szerelmem árulása, de mégis vágytam rá, hogy valakinek elmeséljem. Tartogattam magamban, titkoltam, próbáltam elrejteni, de lehet, csupán annyi kellett volna a felszabaduláshoz, hogy kimondom.

Vidéken nőttem fel egy kisvárosban, ahol mindenki ismerte egymást, a boltba menet az emberek ráköszöntek az arra járóra, érdeklődtek, hogy vannak a szülők, hogy megy az iskola, milyen az egészségünk. A gyerekek nagy része óvoda óta ismeri egymást, összesen kettő általános, és kettő középiskola van a településen, 50-50%, hogy a barátoddal együtt töltöd-e az egész fiatalságodat.

Visszahúzódó, csendes gyerek voltam, aki kedves a környezetével, a légynek se tudtam volna ártani, mindig segítettem a rászorulóknak, és próbáltam kihozni magamból a legtöbbet. A szüleim mégis úgy gondolták, túlságosan zárkózott vagyok, és szükségem lenne egy fiús társaságra, így elküldtek sportolni.

Nem a verekedés miatt választottam a Taekwondoot, hiszen nem szerettem másokat bántani, a mozdulatok tetszettek, a határozottság, a kiállás, a fehér köntösös – vagy legalábbis első ránézésre annak tűnő – fiúk között feszült valamilyen szilárd kötelék, összetartás, bajtársiasság, és én nagyon vágytam közéjük tartozni.

Mivel zárkózott voltam, és azzal is meg kellett küzdenem, hogy a középiskolában új emberek vesznek körül, iszonyatosan lassan tudtam felengedni a Taekwondoo csapatban. Nem éreztem magam kiközösítettnek, nem is zavart, hogy nem hívnak el magukkal iskola után a PC terembe, vagy szórakozóhelyekre a hétvégén, jól megvoltam a csendes tagként.

Aztán az egyik, idősebb fiú egyre többször jött oda hozzám, átkarolt, megdicsért, hogy milyen gyorsan fejlődök, és ezek az apróságok egyre furcsább reakciókat váltottak ki belőlem. Mivel soha nem volt még barátnőm, és nem is éreztem semmi filmekben és könyvekben leírt tüneteket, ha bármelyik lány osztálytársam túl közel hajolt, vagy hozzáért a karomhoz, nem értettem, miért jövök zavarba egy fiútól. Először arra fogtam, hogy túlságosan izgulok, és meg akarok felelni, de a pirulás, a heves szívdobogás, a félelemmel kevert vágyakozás arra, hogy még tovább érintsen kilógtak a sorból.

Sose vallottam be neki, hogy a vágyódásom felé több lenne barátinál, de észrevette, és legnagyobb meglepetésemre viszonozta őket. Amikor először megcsókolt, annyira remegett a lábam, hogy attól féltem összeesek, ha elenged, és hazafelé menet csoda, hogy nem csapott el útközben egy autó, azt sem tudtam, merre tartok. Az egész testem zsibongott, a tekintetem csillogott a tükörben, és a hő nem akart alább hagyni. Ha este az ágyban visszaidéztem, újra kimelegedtem, és a testem ismeretlen jeleket produkált.

Nem kellett megerőltetnie magát, mindent hagytam neki, azt hittem, normális az, ahogy együtt vagyunk. Naiv voltam és tapasztalatlan, úgy gondoltam, a titkolózás érthető, a fájdalom vele jár, az, hogy én mindent megteszek érte, és ő csak minimálist értem, magától értendő. Én voltam a gyenge fél, ő az erős, én hagytam, hogy magává tegyen, én voltam a fiatalabb, és az ügyetlenebb. Komolyan hittem, hogy amit csinálunk, az rendben van.

Tudtam, mikor kíván meg, és azt is, hogy ha valaki rajta kap minket az öltözőben, nem csak a csapatból, de a suliból is kirúgnak. Mégsem tudtam ellenállni neki. Ha szex közben belemorogta a fülembe, hogy imád, a fájdalom alább hagyott, boldog voltam, szépnek és kívánatosnak éreztem magam, jól esett, hogy boldoggá tehetem a testemmel.

Aznap azt mondta, miután kiélte rajtam a vágyait, hogy menjek haza, majd hétfőn találkozunk, de én a zuhanyzás után még meghúztam magam, meg akartam várni, amíg végez a külön edzéssel – egy versenyre készült a mesterrel –, és együtt hazamenni, ahogy a szerelmes párok szoktak. Mióta kapcsolatban voltunk, észrevettem a környezetemben, hogy a szerelmes fiúk és barátnőik sokkal több időt töltenek együtt, és úgy gondoltam, ezt nem gátolja az, hogy mindketten fiúk vagyunk. Úgy éreztem, nem kell, hogy a viszonyunk kizárólag testi legyen, akkor se, ha titkolóznunk kell.

Nem tudta, hogy ott vagyok, de amikor felfedezte, akkor sem ijedt meg, nem tagadott és nem szépített, ugyanúgy beszélt rólam előttem, mint a hátam mögött. Kinevetett, dicsekedett a barátainak, hogy azt a hülye kis Seungwoot bármikor megkaphatja, dicsért, hogy ügyesen teszem a dolgom, de a szavai úgy fájtak, mintha megvert volna. Keserűen áradt szét a testemben a felismerés, hogy nem szeret, és soha nem szeretett, csak használt. Nem ért neki semmit az, hogy ő volt nekem az első, hogy rábíztam magam, hogy kockáztattam érte mindent, amit elértem, neki csak egy játékszer voltam, egy skalp, amivel fényezheti az egóját. Hazudott nekem arról, hogy imád, hogy szeret, hogy szép vagyok, és hogy egész nap rám gondolt.

Otthagytam a sportot, de nem miatta, egyszerűen már nem vonzott semmi. Beletemetkeztem a tanulásba, hogy elfoglaljam magam, és ha lehet, még jobban magamba fordultam. Hosszú, bő ruhákat hordtam, hogy lehetőleg minden testi jegyemet elfedjem, nem akartam szexi lenni, nem akartam aranyos lenni, láthatatlanná szerettem volna válni, hogy még csak véletlenül se akadjon meg rajtam a szeme még egy olyan mocsoknak, mint az első szerelmem.

Érettségi után aztán úgy éreztem, a kisváros túl kicsi nekem, Seoulba vágytam, ahol nem ismer senki, ahol nem látják rajtam, hogy megviselt a szerelem, ahol új ember lehetek, új álmokkal, egyedül.

A környezetváltozás jót tett, meglepő módon az egyetemen jól éreztem magam, a társaimmal jól kijöttem, a korábbi gátlásosságom elmúlt, szépen lassan az öltözködésem is megváltozott. Eljártam bulizni, iszogattam, kifestettem magam és szexi, feszülős vagy merész ruhákat vettem olyankor fel, és tetszett, hogy tetszem másoknak. Nem sok mindenkit engedtem közel magamhoz, ha kalandoztam, mindig olyan partnert választottam, akinél nem éreztem gyengébbnek magam. Nem tudnám jól megmagyarázni, ez egy érzés, nem a szexről szól, vagy arról, hogy ki a befogadó, hanem arról, hogy a másik aurája az enyém fölé tornyosul-e. Féltem tőle, hogyha valakinek újra hatalma lesz felettem, csak bántani fog.

Aztán jött Jinhyuk, és ugyanolyan reménytelenül belezúgtam, mint anno abba a szemét alakba. Jinhyuk pedig pontosan ugyanolyan durva, lenéző, erőszakos lett a féltékenységtől, mint az első partnerem a szex közben. Hatalmasat csalódtam, úgy éreztem, elárult, és iszonyatosan dühös voltam, hogy megint hagytam magam becsapni. De Jinhyuk nem adta fel, és képes volt órákon át térdelni az ajtóm előtt, hogy beengedjem. Nem hittem, hogy képes rá, azt gondoltam, csak dobálózik a szavakkal, de tényleg ott maradt. És habár azt kértem tőle, hogy adjon nekem időt, ott lebzselt a tömbház körül, mint egy kidobott kutya, aki vissza akar jönni a gazdihoz. Láttam rajta, hogy jóvá akarja tenni. Láttam rajta, hogy komolyan gondolja. Nem csak látni akartam, hanem valóban mindent megtett azért, hogy bebizonyítsa, az, hogy neki is van rossz oldala – mint mindenkinek – nem jelenti azt, hogy ő általánosságban olyan.

Nagyon reméltem, hogy nem szúrom le magam azzal, ha adok neki még egy esélyt.

– Nem szeretem, ha a partnereim olyanokat mondanak nekem, hogy imádlak, elveszed az eszem, csodálatos vagy, és egyebek. Hamis szavak, áltatás, csak mondani akarnak valamit, mert tettekkel nem tudják bizonyítani – vallottam be egyik este Jinhyuknak, amikor együtt boroztunk a lakásomon.

– Én komolyan gondoltam. Úgy vonzol magadhoz, mint még senki más.

– Jó, de te kivétel vagy, mert gyerekként lenyeltél egy mágnest – kuncogtam a hülye viccén, és kicsit közelebb húzódtam hozzá. – Amikor azt mondtad nekem, hogy megőrülsz értem, már rég tudtam az érintéseidből. Ugyanannyira kívánlak, mint te engem, de félek, hogy összetörsz – vallottam be.

– Soha többé nem foglak bántani – ígérte meg, de súlyos ígéretet tett. Megesküdtem rá, ha megszedi, többé nem engedek neki.

Jinhyuk csókja édes volt és tüzes, a testem azt követelte, hogy érjem el, mindenhol érintsen az ajka, de az eszem visszafogta a vágyaimat. Azért, mert megbocsátottam neki, még nem jelentette azt, hogy máris a karjaiba kell omlanom. Ha túl könnyen adom neki a csontot, a végén még elbízza magát.

A sors aztán hamar próba elé állította Jinhyukot, ugyanis rászokott arra, hogy elém jön az egyetemhez, ott azonban elkerülhetetlenül összefutottak Frankkal. Értettem én, hogy Jinhyuk miért féltett tőle, láttam, éreztem, hogy Frank közeledik felém – nem is kicsit –, de mivel engem Jinhyuk érdekelt, akár fejre is állhatott, hidegen hagyott.

Persze Jinhyuk nem tudott leadni a vérmérsékletéből, amikor kiértem az épületből, ezek ketten már kakaskodtak egymással.

– Miért, mi vagy te, a pasija? – nézett lekicsinylően végig Jinhyukon Frank.

– Mindegy, hogy én kije vagyok, de te nyomulsz rá, látom. Még annyira sincs faszod, hogy beismerd? – kontrázott rá Jinhyuk, egész ügyesen káromkodott angolul.

– A múltkor még nem láttam rajta a neved.

Nem vették észre, hogy ott vagyok, annyira lefoglalta őket a magán párbajuk, és így első sorból láthattam, ahogy Jinhyuk teste megfeszült. Ha veszekedést látok, általában közbe avatkozom, és próbálom békés útra terelni a feleket, de most kíváncsi voltam, hogy Jinhyuk mit tesz. Képes lesz-e visszafogni magát, és betartani az ígéretét, miszerint nem balhézik az egyetem előtt.

Végül az ökölbe szorított keze nem csapott le Frankra, csak megragadta az ingjét. Jinhyuk centikre a külföldi arcától sziszegett.

– Nem fogsz engem átvágni a kamu dumáddal, ha Seungwoo azt mondja, hogy nincs, és nem is volt köztetek semmi, akkor elhiszem neki. Ő nem hazudik.

Ez jól esett. Egy jól működő kapcsolathoz ugyanis nem volt elengedő az, ha én bíztam benne, neki is bíznia kellett bennem. Főleg úgy, hogy amikor dühös volt rám, azzal dobálózott, hogy én bárkinek odaadom magam.

– Akkor miért van róla felvételem? – nagyzolt Frank, és meglóbálta a telefonját.

Jinhyuk kikapta a kezéből, és megnézte a felvételt, amit bár én nem láttam, az arcából ítélve valóban én szerepelhettem rajta. Nem értettem, nem emlékeztem rá, hogy Frankkal valaha is történt volna köztünk bármi, hiszen egyáltalán nem keltette fel az érdeklődésemet. Lehet, hogy van valami, amire nem emlékszem?

– Srácok, mi folyik itt? – fedtem fel a kilétemet, és szúrós szemmel néztem mindkettőre.

– Ez a mocsok azt állítja, hogy kavartatok. És van egy videója is…

Jinhyuk felhúzott ezzel a mondatával. Ha azt gondolja, hogy hazudtam neki, akkor mondja azt! Miért kell odaszúrni a végére, hogy van róla bizonyíték? Mintha falhoz állítana. Iszonyatosan dühös lettem, és ahelyett, hogy a földhöz vágtam volna a készüléket, csak átvágtam közöttük, és dühös léptekkel siettem hazafelé.

Jinhyuk persze ott loholt a sarkamban, és teljesen félreértette a dühömet.

– Most miért nem vársz meg Seungwoo? Haragszol rám? Most buktattam le azt a szemetet. Nem én vagyok a rosszfiú, hallod?

Nem hallottam. Dühített, hogy Frank videót készített rólam, amin Jinhyuk reakciójából ítélve mi ketten csinálunk is valamit, de sokkal jobban zavart az, hogy Jinhyuk már megint bennem akart bűntudatot kelteni. Iszonyatosan haragudtam rá. Le kell vetkőznie ezt a hozzáállást, vagy ez a kapcsolat nem fog működni.

Jinhyuk levakarhatatlanul jött utánam, egészen a hálószobámig, és amikor elsírtam magam, nem teketóriázott sokat, azonnal átkarolt. Legszívesebben lecsaptam volna, amiért ekkora barom, és rajtam vezeti le a feszültségét, de a nagy beszélgetés előtt még össze kellett kicsit szednem magam. Újra nagyon megalázottá váltam, Frank hencegett velem, verte rám a mellét – vagy ki tudja mit –, és ez túlságosan emlékeztetett arra az öltözői esetre, amikor arcon csapott a valóság, és kiderült, hogy nem vagyok jó másra, csak arra, hogy kihasználjanak.

– Seungwoo, ne aggódj Frank miatt! – csitított Jinhyuk. – Beperlem. Tudok mondani egy halom jogszabályt, amit megsértett azzal a videóval.

– Nem érdekel a videó. Te bántottál meg – szipogtam. – Megint azzal jöttél, hogy csapodár vagyok.

– Én nem mondtam ilyet! – kérte ki magának.

– Dehogy is nem! – emeltem fel a hangom. – Hozzátetted, hogy van róla bizonyíték. Ha esetleg megpróbálnám tagadni…

– Jaj, de hülye vagy! – csókolt a hajamba. – Azt nem ezért mondtam. Franknak szólt, hogy akkora tapló, hogy még fel is veszi, ami történt. Nem voltál ott, nem hallottad, de előtte pont azt mondtam, hogyha te azt mondod, hogy nincs köztetek semmi, akkor elhiszem.

– Ami azt illeti, hallottam.

Bevallottam Jinhyuknak, hogy végig ott álltam a kőoszlop takarásában, és figyeltem, hogy mit csinálnak. Nem haragudott rám érte, és hamar tisztáztuk a félreértést. A videó ügye azonban továbbra is megmaradt, de Jinhyuk volt olyan szemfüles, hogy amíg nála volt Frank telefonja, elküldte magának a felvételt.

Emlékeztem arra a házibulira, amikor az a kék selyeming volt rajtam, ami a videón szerepelt, de az már kimaradt, hogy Frank megcsókol az ágyban. Ledőltem, mert szédültem, túl sokat ittam, és kevés volt a levegő, de úgy tűnt, túlságosan berúgtam, és bizonyos események kimaradtak.

– Jinhyuk, felejtsük el ezt a videót, jó? Nem akarom tudni, történt-e még más is a csókon kívül. Gondolni sem akarok rá. Így is elég undorítónak tartom magam.

– Bolond vagy – simított ki egy tincset a homlokomból Jinhyuk. – Csodálatos vagy. Bármi is történt Frankkal, nem számít. Mindenkinek voltak kalandjai, és mi nem járunk, úgyhogy még csak meg se csaltál.

– Ez még előtted volt… – tettem hozzá azért a saját lelkem megnyugtatása végett.

– Akkor meg annyira se számít. Az számít, ami most van, hogy szeretlek.

Megint azt éreztem, mint akkor régen, az izgalom, a forróság, a boldogság és a félelem, hogy elveszítem azt, akit szeretek. Jinhyuknak megvoltak a maga hibái, sokat kellett dolgoznunk azon, hogy ne veszekedjünk ostobaságokon, le kellett adnia az egójából és a hirtelenharagúságából, ahogy nekem is jobban kellett bíznom magamban és benne. Bízni akartam abban, hogy végre az van mellettem, akinek mellettem kell lennie. Szerettem volna, mindennél jobban, hogy Jinhyuk legyen az igazi párom.

Wooseok:

Moobinnal a dolgok nem javultak, de nem is rosszabbodtak, maradtunk úgy, ahogy korábban, két út között a csalitosban jártunk. Amikor Jinhyuknak előálltam ezzel a párhuzammal, csak annyit mondott, hogy ilyen szavakat is csak én ismerhetek. Nem kezdtem kiselőadásba arról, hogy semmi baj nincs azzal, ha valakinek nagy a szókincse, mert Moobin felcsapott gardedámnak, és az iskola kapujáig kísért.

– Mi a tököm az a gardedám? – értetlenkedett Jinhyuk.

– Egy francia szó, a jelentése „hölgyőr”. Régen a lányokat Európában idősebb hölgyek kísérték, hogy ne essen bajuk, és nehogy az udvarlójuk foltot ejtsen a becsületükön.

– Oké, de se te, se Moobin nem vagytok csajok, és Moobin miért féltene téged tőlem?

– Nem tőled félt, hanem attól az alaktól a buliról. Tudod, aki rám mozdult. Egy szemináriumra játunk, és amikor ezt megemlítettem Moobinnak, teljesen rákapcsolt arra, hogy kísérgetni fog.

– Hát nem csodálom! – paprikázódott fel Jinhyuk azonnal. – Azt nem értem, nekem miért nem mondtad?! Ledarálom azt a csávót, ha megint hozzád mer érni.

– Pont ezért nem mondtam…

Jinhyuk hirtelenharagú volt, és ha nem lett volna olyan értelmes és intelligens, mint amilyen, azon se lepődtem volna meg, ha napi rendszerességgel vert volna össze valakit. Nagy volt az igazságérzete, és erős a haragja, nem is beszélve a karjairól, amiket az utóbbi időben egyre szebben kidolgozott. Úgy sejtettem, Seungwoot akarta lenyűgözni azzal, hogy edzeni jár, vagy egyszerűen csak zavarta, hogy a pasijának szebb kockái vannak, mint neki.

Adtam a keményt, hogy meg sem hat, hogy azzal az alakkal kétszer negyvenöt percet össze leszek zárva, de igazából megrémített. Még élesen élt bennem az emléke annak, amikor a falhoz nyomott, és megcsókolt, ha csak felidéztem a nyelvét a számban, elfogott a rosszullét. Moobin csókja édes volt, forró és becézgető, bár azért arra sem gondoltam túl szívesen.

Egész órán kényszeríteni kellet magam arra, hogy ne pánikoljak, csak koncentráljak a tanár szavaira, írjak le minden egyes szót és hangot, és ha az a mocsok hozzám ér, ne tegyek mást, csak rúgjam meg, vagy söpörjem félre a kezét. Ha megneszelte, hogy mennyire kiborít a közelsége, azzal csak olajt öntöttem volna a tűzre. El kellett adnom, hogy hidegen hagy a közeledése, és akkor talán megun.

A folyosóra érve aztán Jinhyuk a szárnyai alá vett, egy nézésével elparancsolta a közelemből azt az alakot, Moobin pedig, a szoros időbeosztása ellenére – mert kapott egy csomó ételreklám szerepet – ott strázsált a kapuban, és rám várt.

Őszintén szólva, nagyon jól esett a törődése.

Álmaim tengerén én vagyok a kapitány (Hongjoong x Jongho, San x Mingi)

Hongjoong:

A mélymályva égre aranyszínnel pettyezték fel a csillagokat, a szélben lágyan fodrozódott a sötétkék tenger, a csónakom lassan haladt előre, bár nem tudtam hová tartok. Amikor kinyitottam a szemem, az idő, a színek még újnak hatottak, és vártam, hogy kisüssön a nap, fény fakítsa ki a mély tónusokat, de nem történt semmi. Napok teltek el vagy hetek, hónapok vagy évek, nem tudtam megítélni, minden állandónak hatott. Néha a szél alább hagyott, akkor csak egy helyben álltam, és vártam, hogy történjen valami, sirályokat még hírből sem hallottam.

Az ébredést követően még biztosra tudtam, hogy Hongjoongnak hívnak, hogy valahová tartok, ami izgalommal tölt el, és kellene lennie valaminek nálam, ami négyszögletű, kemény, és a zsebemben szoktam tartani, de a nevére nem emlékeztem. Aztán, ahogy telt az idő, egyre fakultak az emlékeim és a tudásom a világról, már nem bírtam felidézni a családomat, azt se tudtam volna megmondani hány éves vagyok, a folyton ugyanolyan táj mintha kiradírozta volna az elmémet.

A legjobb a csend zavart, így néha belenyúltam a vízbe, hogy némi zajt keltsek, de miután egyszer majdnem behúzott magához a tenger lakója, úgy döntöttem, nem kopogok neki oktalanul. Egy fiú volt a vízben. Szomorúszemű, ijedt, halvány arcú fiú, vékony szemekkel, éles vonásokkal, és folyton felém nyúlt. Nem tudom, hogyan tudott lélegezni a víz alatt, azt sem láttam, hogy a lábával kalimpálna, hogy a felszín közelében maradhasson, inkább, mintha csak repült, vagy inkább lebegett volna a vízben. Furcsa volt. Néha felnyúlt a felszínre, megragadta a kezem, és összemértük az erőnket. Hogy én akartam őt kihúzni, vagy ő behúzni engem magához, azt még nem döntöttük el, de kezdtem megkedvelni. Hozott valami változatosságot az egysíkúságba.

Hiába vett körül víz, nem tudtam inni belőle. Ha merni akartam a tenyerembe, kifolyt belőle, mire a számhoz emeltem volna, semmissé vált, aztán rájöttem, hogy igazából nem is vagyok szomjas. Csak egy reflex volt, olyan, mint az izgatott várakozás, hogy elérjek valahová, egy idő után alább hagyott.

A szél ritkán, nagyon-nagyon ritkán egy földöntúlian szép, égies hangot hozott felém, olyankor a szívem megmelegedett, és álmokat láttam. Valaki énekelt, és ha nagyon koncentráltam rá, a képek felerősödtek. Láttam egy fiút, egy verandán állt, fekete, feszülős ingben, a kötött, fehér pulcsiját a nyakánál megkötötte, a sötét nadrágja egy bőrcipőhöz vezetett.  Erős, izmos fiúnak tűnt, nem olyan vékonynak és törékenynek, mint a vízben élő. Belefájdult a fejem, ahogy koncentráltam a szavaira, egy dalt énekelt, mindig ugyanazt, és én imádtam. Olyan volt, mintha hívogatna magához, mintha azt akarná, hogy lépjek elé, és öleljem meg, de sosem tudtam elérni, hiszen csak egy álomkép volt.

Szerettem volna megtudni, van-e vége a tintakék tengernek, sodor-e valahová a szél, ki fogok-e kötni valaha, és vajon mi lesz a vízben élő fiúval, ha ez megtörténik. Egyáltalán miért nem jön ki a csónakomba, ha képes rá, hogy kinyúljon a csuklómig?

Néha már az is eszembe jutott, hogy hagyom magam lehúzni, hátha tudok én is lélegezni odalent, és elvezet engem egy víz alatti királyságba, ahol csikóhalak, polipok, tonhalak és lazacok szolgálnak majd fel nekünk tengeri zöldségeket és gyümölcsöket, de aztán sosem mertem kipróbálni, nehogy megfulladjak.

Ha a fulladásra gondoltam, elöntötte a testemet a hideglelés, összeszorult a szívem, és sokáig tartott, amíg meg tudtam nyugodni. Próbáltam felidézni, hátha egy rossz emlék okozza, de egy idő után már semmit nem láttam, ha becsuktam a szemem. Éppen ezért, az éneklő fiút egyre kétségbeesettebben vártam. Azt akartam, hogy megérintse a lelkemet a hangja, megnyugtasson, megvigasztaljon, elvezessen arra a helyre, ahol olyan sok a szín, olyan sok az illat, olyan sok az élet.

– Nem unod már ezt? Igazán kijöhetnél ide – szóltam le a vízi fiúnak, amikor újra körkörösen fodrozódni kezdett a víz.

Nem beszélt, csak nézett rám könyörgően, és ha ugyanúgy mozgott volna, mint én, még el is hiszem, hogy csak a tükörképemet látom. Elfelejtettem az arcomat – szomorodom el, és kissé kihajoltam a csónakból. Lehetősége lett rá, hogy behúzzon, de nem nyúlt ki értem, csak nézett kételkedve, mintha megdorgálna, hogy kész lennék a mélybe vetni magam.

Erre a gondolatra élesen villant be egy kép egy szűk folyosóról, ahonnét ajtók nyílnak, és egy lépcső vezet a felszínre. Furcsán dőlt a fapadló, mintha emelkedőn tartanánk föl, és valami hatalmas robaj volt odakint. Hátrapillantottam, egy fiút húztam magam után, azt, akit már ismerek a víz alól, de nem olyan sápadt, és nem olyan légies volt, emberibbnek tűnt, de rettegett és olyan erősen kapaszkodott a csuklómba, hogy fájdalmat okozott vele. Egy kötél volt a derekára kötve, de nem elég erős, úgyhogy megálltunk, és újra csomóztam. A bőrömet kidörzsölte a durva kötél, betört az egyik körmöm, vér serkent a sebnél, de nem foglalkoztam vele, éreztem, hogy közeledik valami. Rázkódtak a falak, mintha egy hatalmas óriás kopogna a fémen. Egy hajón voltunk. El fogunk süllyedni – ért a felismerés, és mélyen a sokkos fiú szemébe néztem.

– Figyelj rám! Figyelj arra, amit mondok, jó? – ráztam meg egy kicsit, nem törődve azzal, melyikünk lehet az idősebb. – Minden rendben lesz. Ki fogunk jutni – ígértem neki, de nem voltam biztos benne, hogy mindkettőnknek sikerülni fog-e.

Jól tudok úszni, de szembe az árral, magam után rángatva egy másik testet, nehéz meló lesz. Ha ő is felvenné a tempómat, és együtt tudnánk haladni, könnyebb lenne, de annyira össze van zavarodva, hogy talán fel sem fogta, hogy mindjárt jön a víz.

Vannak pillanatok az életben, amikor bebizonyosodik, hogy semmire nem lehetsz eléggé készen. Azt hittem, hogyha tudatosítom, hogy el fog minket mosni az áradat, majd könnyebben veszem, de, amikor megláttam a zubogó vizet, majd megéreztem azt a súlyos tömeget a testemnek csapódni, elfogott a pánik.

Meg fogunk halni.

A fiú, akinek a nevét se tudtam, belemart a karomba, és a fájdalom észhez térített. Nem csak rólam van szó, legalább őt ki kell mentenem.

Nem csak a vízzel volt baj, vagy a nyomással, hanem az iszonyatos sötétséggel. A mentális térképemre kellett hagyatkoznom, hány lépésnek tűnt a lépcsőhöz vezető kis rész, mennyi fok az, amit felfelé kell úsznunk, pár kartempóval mekkora távot tudunk megtenni? Olyan kérdések, amiket oxigénben mérnek, és nincs sok idő a kalkulációra. Minden másodperc számít, nem csak, hogy megfulladhatunk, de a víz iszonyatosan hideg, a csontomig hatol a jeges fájdalom, és a szív nem sokáig bírja a hirtelen lehűlést.

Két dologra koncentráltam, arra, hogy a fiút, ha kell, akkor húzzam magam után, és akkor is haladjak előre, ha a testem tiltakozik.

Messze volt a felszín, pedig valószínűleg nem süllyedt még el a hajó, de az óceán világában az idő lassabban telik, a távok hatalmasabbnak tűnnek. Jobb-bal, jobb-bal, így kényszerítettem a testemet a mozgásra, és amikor megláttam derengeni a holdfényt – vagy legalább is annak képzeltem azt a halovány világosságot – minden izmomat munkára állítottam. Egyre jobban húzott le a súly, a fiú vagy feladta, vagy elfáradt, abba bele sem mertem gondolni, hogy mi van, ha megfulladt.

Visszafordultam, a kötélen keresztül magamhoz húztam a testét, majd lemásztam alá, és szinte a felszínre toltam. Iszonyatosan nehéz volt, túl nehéz, és a testem már elérte a maximum megterhelést, az izmaim görcsbe rándultak, a fájdalom annyira elviselhetetlenné vált, hogy felkiáltottam, és a víz megtöltötte a számat.

Majdnem felborultam a csónakkal, úgy hátravetettem magam, fájt a torkom, és még mindig éreztem azt, amit az emlékképben. Hogy lehet valami egyszerre ennyire hideg, és közben olyan, mintha tűzbe mártott tűket nyelnék le?

Felerősödött az éneklő fiú hangja, de túl hangosan szólt, mintha a fülembe kiabálna, most egy kicsit sem keltett bennem kellemes érzéseket, nem akartam, hogy abbahagyja, csak ne üvöltsön ennyire.

A vízi fiú karjai megragadtak, erősen szorítottak, és rángatni kezdtek, mintha ki akarná rázni a vizet a tüdőmből. Fulladoztam, és a dal nem múlt el, úgy éreztem magam, mint aki ringlispilre került, forgott minden, szédültem, és az álomfiú csak énekelt és énekelt, reméltem, ha újra meghalok, láthatom ismét.

– Hallooo! Hongjooong! – üvöltött valaki a fülembe, és reflexszerűen oda csaptam. – Aú! – kérte ki magának, és visszadobott fekvő állapotba.

Hirtelen nem tudtam, hol vagyok, aztán szépen lassan kezdtem összerakni a környezetem mozaikjait. Alattam matrac, a fejemnél párnák, a lábamra rácsavarodott a takaró, valaki az ágyamon ülve fájlalja az arcát, ahol pofán csaptam, a fény felől pedig hűvös levegő áramlik be.

– Hyung, kérjél bocsánatot! – követelte az áldozat. – Én csak fel akartalak ébreszteni. Készülnünk kellene.

– Bocsi, Wooyoung, csak azt hiszem, rémálmom volt.

Kikászálódtam az ágyból, és becsuktam az ablakot. Fáradtnak és kimerültnek éreztem magam, fájtak a lábaim, biztosan begörcsöltek, amíg aludtam, csak annyira ki voltam ütve, hogy nem ébredtem fel rá.

Megmostam a fogam, majd az arcomat, de a vizet a szokásosnál melegebbre állítottam, a rémálmom még nem akart szerte foszlani. Nyugtalannak éreztem magam, és csak nagyon óvatosan néztem a tükörbe. Karikásak voltak a szemeim, és a fehérre szívott hajam csapzottan állt a fejemen, mintha egy madár próbált volna meg fészket rakni benne.

Ahogy megpróbáltam újra magam elé idézni, hogy mit álmodtam, újabb jelenetek jutottak eszembe, láttam, ahogy San egy hajókormánynál áll, Mingi pedig az árbocon, félig lógva félig kapaszkodva kémleli a tájat. Aztán az, ahogy Jongho friss narancslével a kezében, egy ismerős zenelejátszót hallgatva áll a verandán, és a vizet kémleli. Az arcán szomorúság, megbánás, és egy halvány remény.

Seonghwa hyung reggelit készített, és a széles mosolya egy kissé megfakult, amikor meglátta az ábrázatomat.

– Minden rendben, Hongjoong? Sápadt vagy. Ugye nem fáztál meg?

– Semmi baj, csak rosszat álmodtam. Majd kiheverem.

Jól esett a finom, meleg reggeli, habár odakint nem volt túl hideg, kötött garbót vettem fel, és vastag zoknit. Mindenki a saját tempójában készült, és az időkényszer mindenkinél máshogy jelentkezett.

– Wooyoung, hagyjál már békén! Esküszöm, hogy megetetem veled az összes cipődet, ha még egyszer átveszed – akadt ki Yeosang, pedig általában keveset beszél, és pár szóval képes leoltani mindenkit, Wooyoung nagyon kihozhatta a sodrából, ha ilyen hosszú lecseszést kapott.

Yunho nyugodt állapotban volt, úgyhogy megpróbált konfliktust kezelni így kora reggel. Seonghwa úgy hallottam a haját szárította a fürdőszobában, úgyhogy el kellett volna egy aktív leader, aki rendet csap a kicsik között. Éppen indultam volna, hogy kisegítsem Yunhót, amikor egy nem várt karaván húzott el előttem. Mingi még félig az ágyneműjébe csavarodva csúszott végig a padlón, a bokáját San fogta, és valószínűleg kihúzta az ágyából, miután biztossá vált, hogy nem fog felkelni.

– Hyung, ments meg! San terrorizál – kérte, de amikor Sanra pillantottam, nem tudtam rá haragudni.

Furcsa érzések kerítettek hatalmukba, még túlságosan erősen élt bennem az álomban történt szörnyűség, és ha San ártatlan szemeibe néztem, csak annyit éreztem, hogy meg akarom védeni ezt az embert.

– Jó ötlet volt, San. Ezentúl te kelted Mingit.

– Hogy mi? – akadt ki a lenti, és szorosan magához ölelte a párnáját. – Ne már! Miért nem kelhetek úgy, ahogy akarok?

San már éppen rákezdett volna a magyarázatra, amikor Seonghwa hyung végzett a szépítkezéssel, és ráparancsolt kollektíve mindenkire, hogy húzzanak bele, mert két perc, és indulunk. Igazán hálás voltam, amiért felvette a leader szerepet, ha én csak félgőzzel működtem, és kisegített.

Az autóban zenét hallgattam, de semmi sem tudott megnyugtatni, újra és újra azokat a képeket láttam, amiket a fürdőszobában, de sokkal élesebben. Éreztem a tenger illatát, hallottam a sirályok visítását, nyomta a telefon a combomat, és folyton úgy éreztem, mintha fontos üzenetet várnék valakitől.

Hiába szólt a zene a fülembe, a társaim szavait hallottam. „Holnap például elmehetnénk abba a hamburgerezőbe, amiről annyit meséltem neked.” „Megvédjük az Álomhajót!” „Szóval csak azért jöttél, hogy beszélgessünk a holdfény alatt? Ennyi erővel hajóra se kellett volna szállnod.” „Mingi, csókolj meg!”

Ledobtam a fülhallgatót a fülemről, és lehúztam az ablakot, hogy a szél az arcomba csapjon. Úgy éreztem, összenyom a fémszerkezet, a rettegés valahonnan a mellkasomból indult, és kúszott fel a torkomig, nem bírtam szólni a többieknek, hogy segítség kell.

– Sofőr, álljunk meg, Hongjoong rosszul van! – kiabálta el magát Yeosang, hallottam a hangjában az ijedtséget, és ettől bűntudatom lett.

Szinte kiesetem az autóból, amikor kinyitották az ajtót, és a pánikroham nem akart elmúlni, hiába jött már fel a nap, sötétség vett körül, és rettegtem tőle, hogy újra jön a víz, és maga alá temet. Seonghwa a vállamat szorította, és próbálta lehántani rólam a felső ruházatot, hogy ne érezzem úgy, hogy be vagyok zárva. Nem kellett volna garbót vennem – nyeltem egy nagyot, de a torkom összeszorult, fogalmam sem volt, mit kellene tenni, hogy jobban legyek.

– Ne aggódj, hyung, jön az orvos – guggolt le mellém San, de ő jobban meg volt ijedve, mint én.

Minden erőmet összegyűjtve szűrtem a fogaim között. Meg akartam nyugtatni.

– Minden rendben lesz, San.

Teltek a percek, és akár álmaim csónakjában, az idő, mintha nem akarna telni, az orvos nem érzetett, és a mellkasom egyre kínzóbban fájt. Nem akartam meghalni, nem akartam magam mögött hagyni a többieket, velük akartam lenni az örökkévalóságig.

– Jongho, énekelnél nekem? – kértem, és amikor nekikezdett, felismertem a dalt.

Mire az orvos kiérkezett, már nem éreztem úgy, hogy a tüdőm össze akarna nyomódni, és Jongho nem hagyta abba az éneklést, amíg a nyugtató hatni nem kezdett. Ott ült mellettem, és az angyali hangjával tartotta bennem a lelket.

A fiúk egész nap körbeugráltak, nem hagyták, hogy rendesen gyakoroljak a táncteremben, folyton elparancsoltak pihenni, mindenki félt attól, hogy ami reggel történt, megismétlődik. Fogalmam sincs, mi váltotta ki belőlem a rosszullétet, talán a közelgő album, és a sok aggodalom, hogy a rajongók vajon szeretni fogják-e, vagy egyszerűen csak jelzett a testem, hogy ideje egy kicsit odafigyelni magamra.

Az esti filmezést azért találtam ki, hogy egy kicsit lenyugtassam a többieket, és ha mellettem voltak, mindenki boldogabb lehetett. Korábban sosem vettem észre, és talán ezúttal is csak az álmom miatt, de feltűnt, hogy Mingi és San mennyivel közelebb ül egymáshoz, mint mások. Jongho például árasztotta magából a „hozzám ne érjél” aurát, amikor Wooyoung röhögcsélve letelepedett mellé.

– Éjszaka rémálmom volt. Ti is benne voltatok – szólítottam meg Sanékat.

– Nekem a reggelem volt rémes – jegyezte meg Mingi morogva.

– Hongjoong beszél, hallgasd meg! – pirított rá Seonghwa, és egy bíztató mosolyt küldött felém. Félelmetes, hogy milyen gyorsan tudott váltani az érzelmek között.

– San volt a kapitány, és Mingi a matróz.

– Nyílván, csicska… – vetette oda San nagyzolva Minginek, válaszul az előző megjegyzésére.

– De együtt voltatok, és Mingi dugott téged.

– Na, ki a csicska? – röhögött fel Mingi kárörvendően, majd realizálta, hogy mit mondtam az előbb. – Hogy mi? Hogy San, meg én??? – Ezt rengeteg zavarodott vihogás követte, mintha rátört volna a röhögő görcs, de az arcszíne egyre jobban kezdett idomulni a hajához.

– Úristen, de átlátszóak vagytok – érkezett meg jól időzítve a Yeosang fullánk.

Mindeni választ várt a párostól, és San ahhoz képest, hogy a szorult helyzetekben komoly és magabiztos arcot vesz fel, most kérdően nézett Mingire, ami már régen rossz. Ha azt várja, hogy Mingi oldja meg a problémát, lehet, hogy olyan információ is nyilvánosságra kerül, amire nem vagyunk kíváncsiak.

– Ha így is lenne, engem nem zavarna. Mindenkit úgy szeretek, ahogy van.

– Én a csirkét szeretem ilyen elhivatottan – ragadta meg Yunho a lényeget. Nem is ártott, hogy kicsit oldani próbálja a hangulatot, mert az általam felrobbantott bomba cikibb volt, mint számítottam rá. Főleg, hogy igaznak bizonyult.

– Nem akartunk hazudni, vagy ilyesmi – vallott színt San. – Bocsánatot kérünk.

– Túltárgyalva – nyugtattam meg őket.

– És álmodtál még valakivel, hyung? – kíváncsiskodott Wooyoung. – Mondjuk Seonghwa hyunggal meg Yeosanggal?

Arra számítottam, hogy Yeosang fogja leverni az örök cimboráján a rosszul elsült viccet, helyette Seonghwa hyung dorgálta meg a kérdezőt az egyik díszpárnával. Megdorgálta? Úgy elverte, hogy nem tudtam, kit sajnáljak jobban, a párnát vagy Wooyoung felkarját.

– De most már jobban vagy, hyung? – kérdezte aggódva Jongho, amíg Yunho és Wooyoung, ezzel újabb veszekedést kirobbantva azt találgatta, hogy vajon még kik vannak együtt.

– Jól vagyok, nyugi. Sokat segített, hogy énekeltél. Köszönöm szépen.

– Szívesen. Bármikor énekeltek neked, ha szeretnéd. Még almát sem kell adnod – kacsintott rám, és átkarolta a vállamat. – Szükségünk van rád, hyung. Nézd, mi történik nélküled – utalt ezzel a kisebb állatkertre, ami kezdett megformálódni a nappalinkban. – Minden hajóra kell egy kapitány.