My Precious! - 12. fejezet: Szeretlek, a francba!

Wooseok:

Jinhyuk már az egyetemen furán viselkedett, apróságokon felhúzta magát, semmivel nem volt megelégedve, folyamatosan kritizálta a környezetét. Ez nem vallott rá. Jinhyuk állandóan túltöltődött pozitív energiával, soha nem mérgelődött feleslegesen, de hiába faggattam, nem mondta el, mi emészti ennyire. Egészen addig nem bújt ki a szög a zsákból, amíg át nem mentünk hozzá.

– Szerinted még is, milyen név az, hogy Frank? Mintha fizetni akarnál Európában! Vagy mintha káromkodnál!

– Öööö… – lepett meg a hirtelen kifakadása. – Ez most honnan jutott eszedbe?

– Csak erre tudok gondolni. Ez a nyomorék Frank elbaszta az egész tegnapi napomat. Nem elég, hogy hülye neve van, de még egy behízelkedő, aljas, nyomulós rohadt szutyok ember, aki kihasználja mások jóhiszeműségét, és eljátssza a szegény, gyámoltalan külföldit.

– Oké – konstatáltam a dolgot. Jinhyuk nagyon utálta ezt a Frank nevezetű alakot. A kérdés csak az maradt, miért. – És hogy ismerted meg?

– Elmesélem az elejétől.

Jinhyuk:

Amikor Seungwoo felvetetette, hogy menjek vele az egyetemi iszogatásra, azonnal elfogadtam, hiszen azzal, hogy be akar mutatni a barátainak, azt erősíti bennem, hogy fontos vagyok neki, és nem akarja eltitkolni, hogy jóban vagyunk. Ráadásul érdekelt, hogy Seungwoo kikkel barátkozik. Minden érdekelt, ami vele kapcsolatos, szerettem volna jobban megismerni. Az utóbbi időben rengeteget beszélgettünk, és persze a testiség is része maradt a kapcsolatunknak, úgy éreztem, kissé kezdtünk az érzelmek felé elmozdulni a folyamatos szex helyett. Nem zavart. Egy cseppet sem zavart, mert Seungwoo egy mérhetetlenül kedves, jószívű, gyengéd, érzelmes srác, akinek értékes gondolati vannak a világról, és aki minden szavával képes engem lenyűgözni.

Mivel óvó bácsinak tanul, és ő az egyetlen, akit ismerek erről a területről, úgy gondoltam, a barátai is olyan mérhetetlen nyugalmat és kedvességet árasztanak magukból, mint ő, de tévednem kellett. Tipikus egyetemisták voltak, semmiben sem különböztek az én ismerőseimtől, egyáltalán nem éreztem kívülállónak magam közöttük. Az egyik nagy fülű, széles mosolyú sráccal, akit Chanyeolnak hívnak, kimondottan hamar összehaverkodtam. Hasonlítottunk az energiáinkban, és a humorunkban, biztos voltam benne, hogy a gyerekek és a szülők is imádni fogják, ha munkába áll. Idősebb volt nálam, azt mondta, ő már rengeteg melót csinált életében, dolgozott moziban, kisboltban, lemezkiadónál, éppen csak akasztott ember nem volt még.

Egyetlen ember akadt a társaságban, aki azonnal kiverte nálam a biztosítékot. Egy külföldi alak, azt hiszem, német származású, akit Franknak hívtak, és megállíthatatlanul nyomult Seungwoora. Ami pedig leginkább felhúzott, az volt, hogy Seungwoo nem, hogy elutasította volna a közeledését, hanem hagyta, hogy flörtöljenek vele, kedvesen mosolygott rá, és még csak el sem húzódott, amikor Frank szorosan mellé ült. Meg tudtam volna fojtani azt az alakot a saját italában.

Annyira dühös voltam, hogy szinte lángolt a testem, csak ittam egymás után az italokat, de ezzel olajt öntöttem a tűzre, és még feszültebbé váltam. Habár hazakísértem Seungwoot, mindenen morogtam, visszautasítottam a felhívását, még csak meg sem öleltem távozáskor, egyszerűen haragudtam rá. Azt hittem, én érdeklem, és nem ez a francos Frank, látni se bírtam aznap.

A haragom pedig másnap se múlt el.

Wooseok:

– Értem. Röviden összefoglalva pokolian féltékeny vagy – szólaltam meg Jinhyuk hosszú történetmesélése után.

– Nem vagyok féltékeny! – tagadta makacsul.

– De.

– Nem!

– De!

– Mondom, hogy nem!

– Jinhyuk…

Ezzel lezártuk a veszekedést, feleslegesen tagadta a nyilvánvalót. Seungwoo már nem csak a szeretője volt, barátokká váltak, és én továbbra is tartottam azt a nézetemet, hogy Jinhyuk beleszeretett, úgyhogy ebből következőleg nem meglepő az, ha féltékeny. Ha valakit a magadénak gondolsz, nem akarok átadni másnak, egy pillanatra se, mert ő a tiéd. Ti ketten egyek vagytok, és elképzelhetetlen, hogy a másik valaki olyannal legyen, aki nem te vagy. Ha Jinhyuk eljutott már erre a szintre, ráadásul a vak is láthatta, hogy szerelmes, nem értettem, miért tagadja tovább.

– Beszélned kellene Seungwooval, nem? Biztosan nem érti, hogy miért voltál vele olyan elutasító az este.

– És mit mondjak neki? Hogy rosszul esett, hogy velem kefél, de mással is flörtöl?

– Hát, nem pont így, de nagyjából igen. Hogy rosszul esett, hogy flörtölt valakivel, mert fontos neked.

– Nem is tudom… – duzzogott Jinhyuk.

El sem hittem, hogy úgy viselkedik, mint egy óvodás, lehet, hogy Seungwooval ezért jöttek ki olyan jól, gyakorolhatott rajta. Jinhyuk nem sűrűn problémázott dolgokon, az egyetlen eset, amire emlékszem, az volt, amikor megismerte Seungwoot, és nem tudta eldönteni, hogy felkeresse-e vagy sem. Úgy tűnik, Jinhyuk elveszti a magabiztosságát, ha a szerelemről van szó.

– Gyerünk, menj! Menj, és oldjátok meg a problémát! Csak ne rendezz jelenetet!

Reméltem, sikerül felnőttek módjára rendezniük a nézeteltérést. Úgy éreztem, Seungwoon nem fog múlni. Jinhyukon csúszhat el a dolog.

Jinhyuk:

Elterveztem, hogy mit fogok mondani. Elmondom, hogy iszonyatosan idegesített azt a Frank alak, de leginkább az, ahogy Seungwoo viselkedett vele. Nekem azt mondta, hogy csak engem kedvel, de előző este ez kicsit sem tűnt így. Nem akartam egy vas lenni a többi között, azt akartam, hogy csak én legyek neki, és senki más. Nem akartam osztozkodni, és kimondottan elutasítottam azt, hogy hülyére vegyen. Legalább ne hazudjon. Ne mondja azt, hogy csak én érdeklem, ha közben ilyen Frank nevű alakokkal is flörtölget, ráadásul úgy, hogy én is ott vagyok.

Egy szó, mint száz, mire odaértem az ajtaja elé, megint sikerült jól felhúznom magam.

– Szia, Jinhyuk – nyitott ajtót mosolyogva Seungwoo, és beljebb invitált. – Ma már jobb kedved van?

– Aha… – morogtam oda, és beléptem. – És hol voltál eddig? Az üzeneteimre se reagáltál.

– Bocsi, nem néztem a telefonom. Másoltam a jegyzeteket.

– És kinek a jegyzeteit?

– A sajátomét… – nézett rám furcsán Seungwoo, de nem firtatta a kérdéseimet, csak hozott nekem egy pohár vizet, és szorosan mellém ült a kanapén. Majdnem ilyen szorosan ült mellette Frank is előző nap…

Nem értettem, hogy Seungwoo mit evett annyira ebben a Frank fickóban, hát még nem is nézett ki jól. A szőke haja, meg a kék szeme fogta meg ennyire? Én is be tudtam festeni a hajam, és színes kontaktlencse is létezett már. Ennyire számítana Seungwoonak a külső? Azt hittem, ő az a típus, akit a belső érdekli. Merthogy Frank rohadt belülről, abban biztos voltam.

– És mit szoktál csinálni, amikor nem velem vagy?

– Hát, általában tanulok, takarítok, vagy a barátaimmal lógok.

– Például Frankkal?

– Igen, vele is. Próbálok neki segíteni, hogy beilleszkedjen. Meg nehéz neki koreaiul tanulni az anyagot, úgyhogy szoktam korrepetálni.

Ez az információ úgy hatott rám, mintha benzinnel locsolnád meg a tábortüzet, azonnal ellepte az agyamat a vörös köd, és nem bírtam visszafogni magam.

– És gyakran szoktad „korrepetálni”? – nyomtam meg az utolsó szót gúnyosan, és közelebb hajoltam hozzá, szinte fölé magasodtam, érezze csak a nyomást.

– Változó, milyen gyakran szoktunk találkozni. Szerencse, hogy beszél angolul, így van közvetítő nyelvünk.

Nem tudtam örülni annak, hogy Frank milyen nyelveken beszél, igazából egy cseppet sem érdekelt. Foghatta az összes idegen nyelvi tudását, és tőlem akár ki is törölhette magának vele, ennyire nem érdekelt. De Seungwoo minek találkozgatott vele rendszeresen? Biztosan mélyrehatóan NYELVtanoznak egymással… Egy villanással ugrott be egy jelenet az előző napról, amit egyszerűen vérlázítónak éreztem. A söröző, ahová mentünk, német söröző volt, és bajor virsliket is felszolgáltak. Az étellel semmi bajom nem volt, a hagyományos virsli egy kicsivel jobban ízlett, de Frank béna, és undorító flörtölésétől az étvágyam is elment. Nagyon szellemesen, felajánlotta Seungwoonak a virslijét, amin a partnerem csak nevetgélt, és elvette a tányérról a fehér hengert.

– Frank biztosan nagyon „hálás”, amiért gondoskodsz róla… – morogtam. Ha Frank ott lett volna a szobában, képes lettem volna darabokra tépni.

– Gondolom…

– És mennyire szoktál róla „gondoskodni”? Oda-vissza elmerültök egymás kultúrájában, mi? Ennyire szeretsz másokkal „együtt lenni”? – a szavaim csöpögtek a maró gúnytól, nem értettem, Seungwoo hogy nem veszi észre. Még a pólóját is elhúztam kissé, hogy biztosan értse a célzást.

– Persze, minden nap mással – reagált hasonló gúnnyal. Mintha nevetett volna rajtam.

Ilyen könnyedén mondja? Most vallotta be, hogy csak egy vagyok neki a sok közül, és nem is szégyenkezik miatta?! Nem gondoltam volna róla, hogy ennyire könnyen adja magát. Szinte undorodtam a gondolattól, hogy én azt a testet csókoltam végig, amit lehet, hogy előttem valaki más érintett.

– És csak ajánlgatja neked a virslijét, vagy már láttad is?

Seungwoo mély levegőt vett, és olyan mérgesen és elítélően nézett rám, hogy úgy éreztem, mintha kést mártottak volna a szívembe. Akkor jöttem rá, hogy én még soha nem láttam őt dühösnek.

– Gondoltam, hogy rá fogsz kérdezni, de nem sejtettem, hogy így teszed majd! – emelte meg a hangját, de koránt sem kiabált. – Milyen embernek nézel te engem? Tényleg ezt gondolod rólam?

– A mellékelt ábra ezt mutatja…

– Menj innen, Jinhyuk!

Még, hogy én menjek el?! Könnyű hárítani a problémát, meg elzavarni a másikat. Fején találtam a szöget, és nem tudott mit kezdeni azzal, hogy lebuktattam. Legalább lenni annyi tökösség benne, hogy vállalja, hogy egy…

– Nem megyek sehová! – jelentettem ki, és eldöntöttem a kanapén. Belecsókoltam a nyakába, ahol tudtam, hogy szereti. – Neki is úgy szoktál nyögni, mint nekem?

– Nem, hangosabban! – vágott vissza.

Hatalmas erővel ütöttem bele a díszpárnába. Seungwoot nem lettem volna képes megütni, bár ezzel a kijelentésével megérdemelte volna. Hogy lehetett ennyire kegyetlen? Hogy szórakozhatott velem ennyi ideig? Hogy nem szégyellni magát, hogy adta nekem az ártatlan, kedves, visszahúzódó fiút, miközben úgy tűnik, a fél egyetem átment rajta?

– Ne szórakozz velem, Seungwoo!

– Te se! Azonnal szállj le rólam, és menj innen!

– Kidobsz, mert fáj az igazság?

– Menj innen, Jinhyuk! – utasított Seungwoo jeges komolysággal.

Nem is akartam tovább maradni, látni sem bírtam. Nagy mozdulatokkal, szinte csapkodva szálltam le róla, és jól bevágtam az ajtót magam mögött. Úgy fújtattam, mint egy megvadult bika, de mire leértem a kapuhoz, valami visszafordíthatatlan dologra jöttem rá. Ha én kimegyek azon a kapun, soha többé nem jöhetek vissza. Ha elmegyek, mindennek vége, és ez megijesztett. Haragudtam Seungwoora, csalódtam benne, úgy éreztem, hogy átvágott, és kihasznált, de… De… De szerettem, a francba!

– Wooseok, segíts! – szóltam bele köszönés helyett a telefonba.

– Mit csináltál? – Szép, hogy a barátom így bízik bennem…

Gyorsan összefoglaltam neki, hogy mi történt, miket mondtam, és Seungwoo miket mondott erre, és Wooseoknak, jó barátként sikerült levonnia a végső konklúziót.

– Egy idióta vagy, Jinhyuk. Azt mondtam, hogy beszéljetek, nem azt, hogy oktalanul vádaskodj! Még is hogyan kellett volna reagálnia, ha te a kezdetektől fogva utalgatsz valami olyanra, ami nem is biztos, hogy úgy van?

– Bevallotta. Azt mondta, hogy minden nap mással csinálja.

– És te ezt komolyan vetted… Végig gúnyolódtál vele! Arra nem gondoltál, hogy ő is csak ezt tette?

– És mégis hogyan gúnyolódhat ezzel? Ez komoly dolog! Az érzéseimről van szó.

– Akárcsak az övéiről. Szerinted hogy esett neki, hogy rögtön azzal vádolod, hogy mással is csinálja, amikor nemrég mondta neked, hogy csak te vagy neki? Egyébként meg, nem vagytok együtt, szóval, ha még így is lenne, szíve joga lenne ezt tenni.

– De én nem akarom, hogy mással legyen! Azt akarom, hogy velem legyen! Csak velem.

– Akkor talán már rég bevallhattad volna neki, hogy szereted…

Wooseoknak igaza volt, de ezt nehéz volt elfogadnom. Seungwoot már régóta szerettem, csak nem mertem bevallani, mert úgy éreztem, hogy ciki ezt kimondanom. Nem tudom, miért gondoltam ezt, lehet, csak arra vártam, hogy ő kezdje el, de ehelyett mindent elrontottam. Wooseoknak igaza lehetett abban, hogy Seungwoo csak azért gúnyolódott, hogy a saját fegyverem fájdalmát érezzem, hiszen ha jobban belegondoltam, nem tudtam elképzelni róla, hogy ilyen csapodár lenne. Arról, ahogy összejöttük, mindig úgy beszélt, hogy valami különleges dolog, mert ő egyébként nem szokott ilyen egyszerűen belemenni az egyéjszakás kalandokba. Én hülye meg meggyanúsítottam, hogy titokban Frankkal csinálja…

– És most mit csináljak? Haragszik rám, és tök jogosan.

– Kérjél tőle bocsánatot.

A csontomig hatolóan átéreztem abban a pillanatban Moobin helyzetét. Ilyen pokolian szörnyen érezhette magát, amikor becsapta Wooseokot, és nem tehetett ellene már semmit. Ha hibázol, és valóban fontos neked a másik személy, akkor neked ugyanúgy fáj a hibád léte, mint a másiknak. Szörnyű érzés tehetetlennek lenni az idővel szemben.

Kopogtam, kitartóan kopogtam vagy öt percig megállás nélkül, mire meghallottam Seungwoo hangját a túloldalon.

– Jinhyuk, mondtam, hogy menj innen!

– De bocsánatot akarok kérni. Idióta voltam. Egy hatalmas nagy barom, és sajnálom! Kérlek, engedj be! Beszéljük meg!

– Menj el, Jinhyuk!

– Nem fogok! Ha kell, itt térdelek, amíg be nem engedsz.

És tényleg megcsináltam. Letérdeltem a lábtörlőre, és vártam. Először a térdem kezdett el sajogni, majd a fájdalom, mint a láva először a vádlimba terjedt át, majd elzsibbadt a lábfejem, és amikor már az ujjaimat sem éreztem, elkezdett sajogni a combom. Amikor a falap kinyílt előttem, úgy estem be, mint egy részeg, négykézláb haladtam előre, majd lassan felnyomtam magam, és úgy fájt a derekam, mint egy hatvanévesnek.

Seungwoo vöröslő szemekkel nézett rám, szörnyű érzés volt, hogy megsirattam. Legszívesebben megragadtam volna a kezét, könyörögtem volna, hogy bocsásson meg, és addig öleltem volna, amíg be nem gyógyítóm az általam okozott sebeket a szívén, de hozzá sem mertem nyúlni. Seungwoo bár iszonyatosan szomorúnak tűnt, megmaradt az elutasító tartása. Egy cseppet sem díjazta volna, ha megérintem.

– Kérlek, bocsáss meg nekem!

– Mi értelme lenne? Ha ezt gondolod rólam, nem tudok, mit tenni. Csak azt hittem, hogy jobb véleménnyel vagy rólam.

– Nem gondolom ezt. Féltékeny voltam. Pokolian féltékeny, mert fontos vagy nekem.

– Félreismertük egymást. Nem gondoltam, hogy tudsz ilyen lenni.

– Nem vagyok ilyen. Hidd el, hogy én sem ismertek magamra. Egy hatalmas nagy paraszt voltam veled. Bevallom. Elismerem. Sajnálom.

– Úgy tűnik, rossz hatással vagyok rád.

– Ne mondj ilyet! – Nem bírtam ki, megragadtam a kezét. – Kérlek. Bocsáss meg nekem! Mindenki megérdemel egy második esélyt.

– Van, aki nem – húzta el a kezét, és nagyot nyelt. Nem akartam, hogy újra sírjon. – Menj el, Jinhyuk!

Tanácstalan voltam. Nem tudtam, hogyan győzhetném meg arról, hogy az, aki úgy beszélt vele, mint egy féreggel, az nem én voltam. Az az én legrosszabb énem volt, amiről eddig nem is tudtam, és ami engem ugyanannyira megrémített, mint őt. Soha, soha többé nem akartam engedni, hogy ilyenné váljak a féltékenység miatt. Vagy bármi miatt. Jó lecke volt.

– Féltékeny voltam, és nem mertem beismerni, ezért inkább téged hibáztattalak, de megígérem, hogy soha többé nem teszek így. Nem akarlak elveszíteni.

– Csalódtam benned. Fáj, hogy kinézed belőlem azokat, amiket mondtál.

– De ez nincs így! Idióta voltam, megőrültem, elvette az eszem a féltékenység, mert ilyen eszeveszetten fontos vagy nekem. Nem gondolom ezt rólad. Tisztellek, és nagyon, de nagyon kedvellek. Én…

– Ki ne mondd! – emelte fel figyelmeztetően a mutatóujját Seungwoo. – Ne hazudd nekem ezt!

– Nem lenne hazugság.

– Az exem is ezt mondta. Elhitette velem, hogy szeret, aztán, amikor megunt, kidobott, és kiröhögött a haverjaimmal, hogy olyan naiv voltam, hogy minden szavát elhittem. Nem kell még egyszer egy hazug tündérmese.

Sosem mesélt Seungwoo arról, hogy milyen kapcsolatai voltak előttem – már ha azt, amiben mi voltunk, annak lehet nevezni. Sajnáltam, hogy ilyen csúnyán rászedték, és szerettem volna bebizonyítani neki, hogy én nem ilyen vagyok, de nem tudtam, hogyan tehetném.

– Seungwoo, én nem kérek mást, csak egy esélyt. Szeretném jóvá tenni a hibámat. Ha utána is úgy gondolod, hogy nem szeretnél mellettem lenni, akkor tiszteletben fogom tartani a döntésedet.

Seungwoo sokáig vívódott, és a szeme egyre több könnyel telt meg. Úgy szerettem volna megsimítani az arcát, odahúzni magamhoz, bezárni az ölelésembe, és megóvni mindentől, de pont én voltam az, aki fájdalmat okoz neki. Idióta barom! – ostoroztam magam.

– Adj pár napot, hogy átgondoljam! Keresni foglak, ha döntöttem.

Nagyot bólintottam, és ahogy kérte, elhagytam a lakását, remélve, hogy még visszatérhetek oda. Nem mondtam ki, hogy szeretem, de már tudta, és csak ez számított. Eldöntöttem, hogy a világ legboldogabb emberévé fogom tenni, és megfelelő időben, megfelelő körülmények között fogom megtenni azt a bizonyos vallomást.

My Precious! - 11. fejezet: Nem tagadhatod örökké!

Wooseok:

Amikor Jinhyuk előállt azzal az ötletével, hogy tartsunk nála egy filmezős estét, nem gondoltam volna, hogy meg fogom bánni, hogy belemegyek. Minden jól indult, én kicsit hamarabb érkeztem, mint a többiek, és segítettem kukoricát pattogtatni, sorba rakni a szénsavas, és alkoholos italokat, és Jinhyukkal közösen átrendeztük a nappalit. Nem kellett túl sok bútort eltolni arra a plusz két emberre, akit még vártunk, de Seungwoo hosszú lábainak elkellett a hely a kanapé és a dohányzóasztal között.

– Azt hiszem, így jó lesz – konstatálta Jinhyuk, és az órájára nézett. – Már csak ide kell érniük.

A vendégek időben érkeztek, bár Moobin nem számított teljesen vendégnek, mégis egész nap távol maradt, egyeztetett valamit a cégével, talán a kilépését. Sokáig tartott, amíg belátta, hogy az idol élet ilyen formában, ilyen körülményekkel nem neki való elfoglaltság. Reméltem, talál egy olyan céget, ahol megbecsülik őt, és ahol megmutathatja a tehetségét. Talán elegendő idő telt már el ahhoz, hogy a rosszakarója leszálljon róla.

Nem veszekedtünk sokat a film kiválasztásán, mindenevők voltunk a horroron kívül, és végül egy akció-kalandfilm mellett döntöttünk. A kanapén mondhatni, párban ültünk, bár személy szerint ezzel kicsit veszekednék, mivel Moobin nem volt a párom. Gyakorlatilag Seungwoo sem Jinhyuké, de mégis összebújva, egy pokrócban nézték a képernyőt, mint a szerelmesek. Elméletben én már rég megadtam nekik a zöld utat. Jinhyuk folyton Seungwooról beszélt, és észre sem vette. Én meg nem szóltam rá. Talán valami ilyesmi lehetett az is, amit megjegyzett nekem, hogy máshogy beszélek Moobinnal. Lehet, hogy én sem vettem észre magam, de abban biztos voltam, hogy a kapcsolatom Moobinnal nem romantikus jellegű, bármennyire is ezt várná el tőlem a fiatalabb.

A filmezést követően még beszélgettünk egy ideig, elfogyott pár pohár sör és vagy kéttálnyi chips, aztán nyugovóra tértünk. Ez volt nehézkesebb vállalkozás, mert Moobin ágya volt a kanapé, Jinhyuk ágyában általában én aludtam vele, de most ott volt Seungwoo, aki kiszorított onnan, úgyhogy maradhattam a kicipelt matracon a nappaliban. Igazából, jobban örültem volna, ha Seungwooval helyet cserélhetek, de az ágy valódi birtokosa egyértelművé tette, kit választ. Kissé féltékeny voltam, hogy ellopták a legjobb barátomat, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy Jinhyuk becsípett, és már a beszélgetés folyamán is csókokat nyomott Seungwoo nyakára, úgyhogy talán jobban jártam, ha nem engem akart bepróbálni. Egyébként sem beszéltük még meg azt a csók dolgot, már ha azt lehet egyáltalán csóknak nevezni. Nem mintha nagyon tárgyalni akartam volna róla, mert szerintem csak egy apró baleset volt, de azért nem ártott volna, ha tisztázzuk, hogy kölcsönösen csak barátai vagyunk egymásnak és semmi több.

– Hyung, nem akarsz közelebb jönni? – kérdezte Moobin suttogva. Nem húztuk el a függönyöket, a holdfény besütött az ablakon, tisztán láttam az arcát, ahogy a feje alá gyűrve a párnáját engem fixírozott.

– Rendben – adtam be a derekamat, és közelebb ráncigáltam a matracot. Így közel kerültem Moobinhoz, de az arcát nem láthattam, hiszen a kanapé magasabban volt.

– Várj, hyung! Lemegyek hozzád.

Nem számítottam rá, hogy Moobin egyszerűen legurul a fekhelyéről, közvetlen mellém –  majdnem rám –  és ezt olyan gyermeki boldogsággal az arcán teszi, mintha három éves lenne, és éppen a csúszdán suhant volna lefelé.

– Megérkeztem – közölte, és befészkelte magát a takaróm alá.

– Feltűnt – ráncoltam össze a homlokomat, és teljesen Moobin felé fordultam. Két kifli egymással szemezve, nyakig betakarózva. Így festhettünk valahogy. – Hogy van neked mindig ennyi energiád?

– Azért van, mert veled vagyok, hyung.

Ezekkel a bókjaival mindig kicsinált. Zavarba hozott, nem tudtam mit kezdeni velük, közben meg iszonyatosan aranyosnak gondoltam, hogy ilyen végtelenül őszinte. Moobin folyton megállított, elérte, hogy korábban sosem ismert kérdéseket tegyek fel magamnak, és ez megterhelő volt számomra. Szerettem elhárítani a problémát, de Moobin egyszerűen nem engedte, hogy szőnyeg alá söpörjem az érzéseit.

Apróságokról susmorogtunk a takaró alatt, de mégis úgy éreztem magam közben, mintha visszatértem volna a gyerekkoromba. Hyeongjunnal csináltunk valami hasonlót, amikor még gyerekek voltunk, de vele mégsem alakult ki olyan szoros barátság, mint később Jinhyukkal. Bizonyára azért, mert amikor a langaléta barátommal találkoztunk, már érettebb voltam, és fel tudtam mérni, hogy milyen egy valódi, mély, bizalmon alapuló kapcsolat. Szerettem Hyeongjunt, de ha őszinte akarok lenni, az ismeretségünk oka a szüleink barátsága volt, nem a mi belső indíttatásunk, hogy együtt töltsük az időt. És talán Moobin esetében is ez a kulcs. Én akartam vele barátkozni, én akartam közel engedni magamhoz, és én voltam az, aki az igazság kiderülése után is úgy döntött, hogy szeretném, ha továbbra is az életem része maradna.

– Jaj, de gáz! – nyögött fel Moobin, és egy tizedmásodperccel rá én is meghallotta a némileg tompított, de még így is jól kivehető sóhajtást az ajtó mögül.

–  Kinyírom Jinhyunkot! Most tényleg úgy akarják csinálni, hogy itt vagyunk kint? – háborodtam fel.

Moobin végül egy fülhallgatóval oldotta meg a problémát, az egyik részét a saját fülébe dugta, a másikat az enyémbe, és úgy aludtunk el, hogy zenét hallgattunk. A vörös zsinór összekötött minket, bár egész éjjel meg sem mozdultunk. Ugyanúgy, összegömbölyödve, egymás felé fordulva feküdtünk reggelig.

Egy időben nagy figyelmet szenteltem annak, hány órán alszom egy éjjel, aztán rájöttem, hogy a kipihentséget nem lehet számszerűsíteni. Későn feküdtünk le, és korán keltünk, de mégis boldognak éreztem magam, a tagjaim csak kellemesen zsibbadtak, és jó érzés volt Moobin meleg testéhez bújni.

– Fent vagy, hyung? – kérdezte lágyan. Fel sem tűnt, hogy ébren van.

– Fent. Jó reggel, Moobinie.

– Jó reggelt, hyung.

A szobából jövő huncut kacaj barázdákat rajzolt a homlokomra.

– És neked is jó reggel, Jinhyuk – morogtam. – Ugye nem fogják megint csinálni? Megölöm, ha igen.

– Nem tudom, hyung, de szerintem nem ártana, ha kicsit megszívatnánk Jinhyuk hyungot. Csak, hogy tanuljon a dologból.

Sosem kellett kétszer mondani, hogy szívjam Jinhyuk vérét, az ördögi oldalam akcióba lépett, és arra szomjazott, hogy a barátom ugyanolyan kellemetlenül érezze magát, mint én az este. Mert egyszerűen cikis helyzetbe hozott minket, és egy kicsit sem volt tekintettel arra, hogy ott vagyunk, így úgy gondoltam, én sem leszek tekintettel rá. Persze Seungwoot nem akartam belerángatni, ő nem tehetett semmiről.

– Hogy aludtatok? – támolygott ki széles mosollyal az arcán Jinhyuk. Tíz perc telt el a kuncogást követően, nem gondoltam, hogy ilyen gyorstüzelő lenne, valószínűleg csak játszadoztak kicsit.

– Bekaphatod – fejtettem ki röviden és tömören a véleményemet.

– Ugyan, törpe. Le sem kellene térdelned hozzá – dobta vissza a labdát Jinhyuk.

– Akkor elég fura anatómiád lehet – pattant le rólam a támadása könnyedén. Megszoktam már, hogy ő a létra, én meg a sámli, úgyhogy ezzel nem hozhatott zavarba. – Inkább azt mondd meg, mikor fogod végre bevallani, hogy belezúgtál Seungwooba?

– Nem zúgtam bele! – jött rögtön a kiakadás, telibe találtam.

Addig cukkoltam ezzel, amíg meg nem untam, csak akkor hagytam abba egy kis időre, amíg Seungwoo is kijött reggelizni, aztán tovább folytattam, és csak mondtam és mondtam, kiélvezve minden pillanatát. Nem hazudtam semmit, az igazságot ismételgettem, hiszen Jinhyuk egyszerűen belehabarodott az alkalmi partnerébe, és csak saját magát szívatta meg azzal, hogy nem vallotta be.

– Inkább menj el fürödni – javasolta Jinhyuk, és bezárkózott a szobájába.

Mivel nem hoztam váltóruhát, az előzőnapi szerelésemet vittem magammal a fürdőszobába, és annyira el voltam foglalva a gondolattal, hogy győzelmet arattam a barátom felett, hogy fel sem tűnt, hogy ég odabent a lámpa. Csak akkor tudatosult bennem, hogy nem vagyok egyedül, amikor Moobin anyaszült meztelenül kiszállt a zuhanykabinból, és lapulevél nagyságú szemekkel bámult rám vörösödve.

– Úristen, ne haragudj! – fordítottam azonnal hátat, és az ajtó felé vettem az irányt, de a zavar miatt kapkodtam, és alig találtam meg a kilincset.

Éppen, hogy rámarkoltam a fémre, amikor megéreztem Moobin kezét a vállamon, és egy pillanat múlva a hátam már a falaphoz simult, Moobin ajka pedig az enyémhez. A szívem a torkomban dobogott, az arcom lángolt, és a tudatom veszélyt sikított, Moobin szája mégis olyan puha volt és kellemes. Nagyon óvatosan csókolt, mintha attól félne, hogyha kissé erőszakosabbá válik, ha túl valós lesz az érintése, azonnal ellököm. Pedig képtelen voltam még csak megmozdulni is. A gőzben alig kaptam levegőt, a karjaimat kocsonyásnak éreztem, a testem lángolt. Miért esik ilyen jól a csókja? Miért érzem helyesnek?

– Hyung… – sóhajtott fel Moobin, és a derekamnál fogva közelebb ölelt. Ez kijózanított. Még soha senki nem ölelt úgy, mintha lány lennék.

– Elég, Moobin…! – fordítottam el a fejem, és minden erőmet összeszedve toltam el a testét, és téptem fel az ajtót.

A falap hangosan csattant mögöttem, és ezzel egy időben a térdeim felmondták a szolgálatot. Úgy égett a szám, mintha parázsba haraptam volna, a szívem nem akart megnyugodni, a szemeimet elhomályosították a könnyek. Nem voltam szomorú, mérges sem, egyszerűen csak letaglózott az a sok érzelem, amit Moobin csókja szakított fel bennem.

Amint megpillantottam Jinhyuk arcát a konyhában, azonnal tudtam, hogy szándékosan küldött be Moobin után, egyfajta bosszúként a szekálásért, és legszívesebben megfojtottam volna.

– Utállak – püföltem ököllel a mellkasát, de alig maradt valami erőm. – Direkt csináltad. Szemét vagy.

– Mi az, csak nem valami olyat láttál, amit nem akartál? – kuncogott elégedetten a barátom.

– Nem, te barom! – ütöttem rá egy erősebbet. – Moobin megcsókolt.

– És? – unszolt a folytatásra.

– És én hagytam. Minden miattad van! – sóztam rá egy utolsót, és ráhúztam a kinti ruhát a pizsamámra. – Elmegyek, és ne merj utánam jönni! – figyelmeztettem. Két perc múlva már a folyosót szeltem át sebesen.

Fogalmam sem volt, merre tartok, csak kint akartam lenni a friss levegőn, hátha az kitisztítja a fejemet. Még mindig éreztem Moobin száját a sajátomon, és változatlanul kellemes érzés volt. Mi történik velem? Hiszen eddig a gondolattól is irtóztam, hogy megcsókol. Megbolondultam?!

Ebédig bolyongtam, a pizsama teljesen rám izzadt, a hasam korgott az éhségtől, így visszamerészkedtem Jinhyukhoz. Seungwoo és Moobin már távozott, az előbbi az iskolába, az utóbbi munkát keresni, így csak Jinhyuk és én maradtunk. A barátomon egy cseppnyi megbánást sem éreztem, sokkal inkább aggodalmat, többször hívott, és én egyszer se reagáltam rá.

– Hol voltál? Aggódtam érted.

– Próbáltam kiszellőztetni a fejem.

– Figyelj, Wooseok! Éppen itt volt már ennek az ideje. Nem tagadhatod örökké, hogy kedveled.

– De nem így kedvelem. Kedvelem, mint egy barátot, fontos nekem, vigyázok rá, és szeretem, ha a közelemben van, de nem vonzódom hozzá.

– Akkor miért hagytad, hogy megcsókoljon?

– Mert össze vagyok zavarodva – ferdítettem.

Az igazság, hogy azért hagytam, mert élveztem. Jól esett. Fontosnak éreztem magam közben, Moobin minden figyelmét és minden törődését felém fordította, és rég nem éreztem ilyen gondoskodást. Arról viszont fogalmam sem volt, hogy ez mit jelent pontosan. Vajon csak szeretetre vágyom, vagy inkább kimondottan Moobin szeretetére? És mi lesz, ha megtalálom erre a választ? Meg akarom egyáltalán találni? Fogalmam sem volt, mit kezdjek a kialakult helyzettel.