Az nem sajt, nyuszi (BI x Bobby)

 

Szerzői megjegyzés: A videó, ami ihlette (https://www.vlive.tv/post/0-18238192)

BI:

A YG-s hagyományokhoz hűen az Ikon is megkapta maga visszaszámlálós műsorát, ahol egy órával az album megjelenése előtt kapunk egy stúdiót, és együtt várjuk a rajongókkal a várva várt időpontot. Ilyenkor lehetőség nyílik arra, hogy kommunikáljunk a fanokkal, és megosszunk háttértörténeteket a forgatásról vagy a felvételekről. Mint leader, én kaptam a műsorvezetői posztot, a kezemben egy halom súgókártyával tőlem várták, hogy levezényeljem a műsort. Nem, mintha nem tudnék rendet vágni a csapatban, ha úgy kívánná a köznyugalom, de így is, úgy is nehézségnek éreztem az MC szerepkört. Az tud jó műsorvezető lenni, akinek vannak erre képességei, vicces, karizmatikus, érdekes és jól instruálja a vendégeit. Úgy éreztem, hogy mindből tudok magamnál egy kicsit, de nem eleget ahhoz, hogy jól teljesítsek. Így kimondottan feszülten toporogtam a kanapé mellett, miközben a beuauty noonák a frizurámat és a sminkemet igazgatták.

A hajamra annyi lakk került, hogy egyetlen hajszál sem mozdulhatott el onnan, az ajkamra rózsaszínes rúzst kentek fel. Hozzászoktam már, hogy ecsetekkel pacsmagolják az arcomat, észre sem vettem, mintha csak a szellő cirógatna. A lakknak, de még a sminkeknek is van egy erős, illatosnak mondott, de inkább tömény, émelyítő szaga, így általában az orrom is korlátozott kapacitású. Mégis megéreztem Bobby hyung parfümének aromáját, így az orrom hamarabb érzékelte, hogy a közelemben van, mint, hogy megpillantottam volna. Kicsit behajolt a látóterembe, és a súgókártyát tanulmányozta. Egyedül azt nem értettem, hogy mit talál olyan érdekesnek a fekete háttérre nyomtatott fehér-vörös betűkben. Ha azt a részt fixírozta volna, amit én próbáltam meg memorizálni, annak lenne értelme, de így csak arra gondolhattam, hogy azért lébecol körülöttem, mert valahol máshogy kellene lennie, amit viszont nem szeretne, és ilyen formán lógja el.

– Érdekes a hátlap, hyung? – ugrattam, fel se nézve a kártyákról.

– Ja, lenyűgöző – felelte hanyagul.

Nehéz belőni, mikor tudod igazán felbosszantani Bobby hyungot, és mikor állhatsz a fejed tetejére, akkor se lesz dühös. Egyes eseteknél egy apró megjegyzéstől felbőszült, és végigkergetett a lakásban, majd, miután elkapott, a papucsával verte el a segged, máskor meg körbeugrálhattad, és teljes nyugalommal kioffolta minden egyes elkeseredett próbálkozásodat. Úgy tűnt, ezúttal az utóbbi hangulat kerítette hatalmába, így nem próbálkoztam tovább. Egyébként is más dolgom akadt, meg kellett tanulnom a szövegemet. Nem, mintha nem tanultam volna egész este, de közeledve a felvételhez, egyre inkább úgy éreztem, nem tudok semmit.

A rendező leültetett minket a kanapéra, mindenkinek meg volt a maga helye, a szépészeti csapat még egy utolsót púderezett, igazított, vasalt, tűzött, simított, és már hallottuk is a visszaszámlálást. 3…2….1… BI, rajtad a világ szeme!

Szokványos témákkal kezdtük, beszéltünk arról, milyen volt a felkészülés, kinek állt a legjobban a színészkedés a klipben, amit a rajongók még nem láthattak, és egyáltalán, röviden és tömören hogyan értékeljük a felkészülést.

Viszonylag szorosan ültünk, ahogy néztem, a többség összezárt lábbal ült, csak én és Bobby hyung ültünk terpeszeben. Utóbbi tőlem jobbra, a kanapé sarkánál foglalt helyet, így kissé elfordulva a csapattagoktól, teljes kényelemben terpeszkedhetett. Hozzám hasonlóan az ő haját is lakkal és mindenféle kencével eltűntették a homlokából, és egy laza, fekete pulcsit viselt a szakadt, buggyos farmerjához.

Minden rendben zajlott, de elkövettem azt a hibát, hogy elfeledkeztem róla, hogy műsorvezető vagyok, és vesznek a kamerák, így sokszor nem is a kamerába néztem, amikor meséltem valamit, hanem a többiek reakcióját lestem.

Körülbelül negyed óráig tartott, amíg sztorizgattunk, utána jöhettek a mutogatós kérdések, amihez kaptunk apró, sárga színű mutató kezeket, és arra kellett vele mutatni, akire úgy érezzük, legjobban illik a meghatározás. Ezt azért vártam nagyon, mert semmi más dolgom nem volt, csak felolvasni a kérdést a papírról, utána pedig játszhattam. Ennél a szegmensnél bármi megtörténhet, hazudhatunk, rászállhatunk valakire, kellemes vagy kellemetlen szituációba hozhatjuk egymást, ami mindig szórakoztató és izgalmas. A játék közben aztán odaadtam a kártyáimat Jinhwan hyungnak, mert már nagyon untam, hogy húsz perce én moderálom a műsort, és úgy gondoltam, ideje megosztani a felelőséget.

Teljesen belefeledkeztem a játékba, a kártyáim már valahogy June-hoz kerültek, és kicsit sem hiányoztak. Ha Jinhwan hyung nem olvassa be azt a kommentet, ami vagy létezett, vagy nem – nála soha nem lehet tudni, hogy mi az, amit ő jegyez meg, és mi az, amit mások szájába ad –, hogy Bobby ne rágja már a gumiujjat, én észre sem vettem volna. Lehet azért, mert annyira belefeledkeztem a szórakozásba, vagy azért, mert amikor én odanéztem, éppen nem volt a szájában. Őszintén nevettem együtt a többiekkel, miközben arra gondoltam, hogy „Na, a nyuszi nem bír magával”, de ezt hangosan inkább nem jegyeztem meg a kamerák kereszttüzében. Igazán nem akartam ország-világ szeme láttára elverve lenni. Donghyuk bőven kihúzta a gyufát magának azzal, hogy megjegyezte:

– Bobby, ez nem sajt!

Ismertem már a hyungot, hogy felismerjem, mikor szorong, és zavarba hozhatta, hogy külön kiemelték a sajátos feszültséglevezetését – vagy unaloműzését. A tekintete ide-oda ugrált a stúdióban, és fészkelődni kezdett, majd azt tette, amit mindenki, ha úgy érzi, sarokba szorítják, védelemből támad. Fogta a nyálas ujjat, és DK arcába nyomta, ami, ahonnét én ültem, jól látszódott, hogy valójában nem ért el a fiatalabb arcához, de Donghyuk látványosan hátra vetette magát a kanapén. Bobby hyung gonoszkásan kinevette, tipik ő, az első, aki nagyon szívesen szívat másokat, de sose rosszindulatból, és mindig bocsánatot kér, ha túllő a célon a piszkálódása.

Mosolyogva ráztam a fejem, és visszaszerezve a kártyáimat megpróbáltam kitalálni, hol tarthatunk. Sokáig nem is gondolkodtam a történteken, lekötött az, hogy a „Ki a hirtelenharagú?” kérdésnél megint megkaptam, hogy idegbeteg leszek az albumfelvételeken, és minden erőmmel próbáltam megóvni magam. Szerencsére Jinhwan hyung felszólalt a védelmemben, és elmagyarázta, hogy nem vagyok őrült, csak maximalista, és azt akarom, hogy minden tökéletesen sikerüljön.

A gondolataim akkor kalandoztak vissza Bobby hyungra, amikor elérkeztünk ahhoz a szegmenshez, ahol az Anthemet kellett bemutatni. Először csináltunk egy kis rap bajnokságot a többi tagnak, majd megkérdezték, volt-e valamilyen emlékezetes epizód a forgatáson. Bobby hyung magához nagyon hűen nemtörődően válaszolt a kérdésre, a válasza arról szólt, hogy hideg volt, éhes volt, és kimerült. Én egy kicsit jobban belegondoltam abba a napba, és mint a villámcsapás, jutott eszembe egy apró jelenet, ami mindent a helyére tett a fejemben.

Az Anthem forgatása reggel nyolckor kezdődött, és félig alva, éhesen és valóban, nagyon fázva kuporogtunk, amíg építették a szettet, amikor Bobby hyung tett egy megjegyzést.

– Furcsa, hogy az ajkaid még a hidegben is ilyen rózsaszínek.

Ha egy másik srác ilyesmit mond neked, akkor arra nem igazán tudsz mást felelni, minthogy: „Aha… Köszi… Azt hiszem.” Én is így reagáltam, de a megjegyzés mégis a fejemben cikázott, és azon vettem magam, hogy a tükörben, vagy a kamera belső kivetítőjén nem is a sminkemet figyelem, hanem a számat.

Aztán rögtön ezután eszembe jutott az aznapi eset, hogy a felvétel előtt odaállt mellém a hyung, és teljesen értelmetlenül a súgókártya hátulját tanulmányozta. Merthogy valószínűleg nem is azt, hanem a számat nézte. Megint.

Aztán a játék során, kamerák árgus szemei között elkezdte rágcsálni a gumiujjat. Mégis mi járt a fejében?

Bobby hyungra kaptam a tekintetemet, és fogalmam sem volt róla, hogy mennyi idő telhetett el, mióta az emlékeimben szörföztem, és vajon milyen arcot vághattam közben. Próbáltam olvasni az arcába, de zárva maradt előttem, úgyhogy segítségkérően Jinhwan hyungra néztem, és a látványa segített kicsit visszakerülni a jelenbe. Benyögtem valamit egy masszázsszékről, amire alig emlékeztem, és amit egyébként ki sem próbálhattunk, de fejben már azon agyaltam, Bobby hyung vajon mit szeretett volna szívesebben, miközben az ujjat rágcsálta, ha az én szám az övé, vagy az ujj valami egészen más…

Minden bandatag elismerően tapsikolt a válaszomra, mintha az évtized legjobb reakcióját adtam volna egy egyszerű kérdésre, de én Bobby hyung felé fordultam, és próbáltam kiugrasztani azt a bizonyos nyulat a bokorból.

– Az volt a világ legjobb érzése…

Mindketten tudtuk, hogy hazudok, mert nem próbálhattuk ki a széket, de ő olyan mélységes egyetértéssel bólogatott, mintha órákat masszíroztatta volna a fájó nyakát a szerkezetben.

Bármennyire is szerettem volna megragadni a pulcsiját, és addig szorítani, amíg rá nem bólint vagy le nem tagadja a feltételezésemet, muszáj voltam folytatni a műsort. A sziréna azonban ott maradt a tudatomban, és amint lefújták a felvételt, én már nyargaltam is Bobby hyung után. Nem volt könnyű, mert mindenki velem akarta megosztani, hogy „hú, de milyen jó volt ez a visszaszámlálás”, így kicsit úgy éreztem magam, mint a bevásárlóközpontban, amikor akciós a ramen, és egy tengernyi emberen akarsz átúszni, hogy a polchoz érj.

Mielőtt még elérhettem volna, Bobby hyung bemenekült az öltöző mosdójába, és magára zárta az ajtót. Kopogtattam, lehet, kicsit indulatosan is, de még csak ki sem szólt, hogy kussoljak már, szeretne hunyálni. Lehet, hogy nem is azt csinálja… Ugrott be, és éreztem, ahogy a forróság felkúszik a nyakamon.

Persze, mind tudtuk, hogy közülünk mindenki, igen, még a maknae is szokott önkielégítést végezni, mert ugyanolyan emberekből vagyunk, mint bárki. Ráadásul rengeteg stressz ér, és a randitilalom miatt nem igazán van partnerünk, akivel ezt levezethetnénk. Még ha néha el is lógunk a szórakozóhelyekre, vagy céges rendezvényeken összegabalyodunk pár ismerős ismerősének az ismerősével, az akkor is túl kevés ahhoz képest, amennyi feszültség felgyűlik bennünk.

Szóval nem újdonság a gondolat, hogy a szomszéd szobában valaki azért bömbölteti a zenét, hogy ne halld, ahogy kiveri magának, de az a feltételezés, hogy a hyungom úgy teszi ezt, hogy lehet, közben rám – vagyis a számra gondol –, teljesen újszerű helyzet.

– Mi van, Bobby egyheti adagot szarik ki? – türelmetlenkedett Jinhwan, állig begombolkozva. – Mennék már.

– Menjetek, hyung. Én majd megvárom, és együtt hazamegyünk.

– Jó, mondom a menedzsernek, hogy később jöttök. De nehogy elcsatangoljatok! Nincs semmi egyéni akció, mert le leszünk kapva a tíz körmünkről.

– Nyugi, nem kell nekem mondanod.

Én vagyok a leader, pontosan tudom, hogyha bármelyikünk csinál hülyeséget, kollektívan szívni fog érte az egész csapat. Még akkor is, ha büntetést nem mi kapjuk, egyetlen ember rossz kedélyállapota is rányomja a bélyegét az összteljesítményre. Éppen ezért figyeltünk oda egymásra. Így működik egy csapat. És nekem most kezelnem kellett a hyungom – ki tudja, hogy mekkora – „problémáját”.

Sejtettem, hogy a hyung addig nem fog kijönni a mosdóból, amíg úgy nem hiszi, hogy mindenki lelépett, úgyhogy úgy helyezkedtem el az öltözőben, hogyha kiles, ne vegyen észre. Még levegőt is alig mertem venni, nehogy azzal csapjak zajt, és minden izmomat megfeszítve vártam, hogy előbújjon a nyuszi a rejtekéről, és a fülénél fogva ragadjam meg, hogy ne tudjon elmenekülni.

Sokáig álltam ott, már kezdtem elveszíteni a türelmemet, amikor hallottam, hogy elfordul a zár, és az ajtó résnyire kinyílik.

Na, gyere, tapsifüles!

A hyung gyors volt, amikor észrevett, de nem elég gyors, már túlságosan kibújt az ajtó takarásából, így a pulcsijánál fogva meg tudtam ragadni. Kicsit nevetségesen festhettünk kívülről, ahogy szinte birkózunk az üres teremben, de az halál biztos volt, hogy én el nem engedem, amíg nem vall színt.

– Hanbin, mi a faszom, eressz már el! – próbálta magát kiszabadítani a szorításomból, de az ujjaim a ruhájának anyagába merevedtek.

– Éppen, hogy a faszodról akarok beszélni! – morogtam, és Bobby hyung annyira megdöbbent a szavaimtól, hogy teljesen lefagyott.

Ezt kihasználva fogtam, és kellő távolságba húztam az ajtótól, és a biztonság kedvéért még az egyik széket is odarúgtam, hogyha vissza akarna menekülni, akkor akadályba ütközzön.

– Elengedlek, ha megígéred, hogy nem fogsz elmenekülni.

– Jól van, csak eressz már el! – emelte fel a hangját. Bobby hyung introvertált, és néha egyenesen gyűlöli, ha hozzáérnek.

Amikor újra üressé váltak a kezeim, és a hyung szemeibe néztem, egy pillanatra elbizonytalanodtam, hogy tényleg meg akarom-e kérdezni, bejövök-e neki. Mert, ha esetleg úgy válaszol, hogy igen, akkor azzal nekem kezdenem kell valamit, de lehet, hogy azzal is, ha tagad, csak a ténnyel, hogy én ilyet kérdeztem tőle, megváltoztatok valamit közöttünk. Megváltoztatok valamit a csapatban. Megváltoztatok valamit magamban.

– Miről lenne szó? – fújtatott frusztráltan a hyung. Hú de látszott rajta, hogy bárhol szívesebben lenne, mint ott velem kettesben.

– Hát, az izé… Az… A te… – hadováltam össze vissza, és úgy rángattam a kezem, mintha parkinzonos lennék.

– Ja, hogy az?! – gyúlt ki Tapsihapsi feje fölött a villanykörte, és hangosan, kissé zavartan felnevetett. – Te is tudod, hogy megy ez. Nem mindig a legjobbkor szólít az igény… – próbált meg magyarázatot adni rá, hogy miért zárkózott be a mosdóba, és próbált elmenni mellettem, de megragadtam a karját, és magam felé fordítottam.

– És rám gondolsz miközben kivered? – kérdeztem rá direkten, és Bobby arcán a vörös és a rózsaszín több ezer árnyalata haladt át egy másodperc alatt.

Megrántotta a karját, szabadulni akart, de nem eresztettem, mélyen a tekintetébe fúrtam a sajátomat, és választ követeltem. Ismerhetett már annyira, hogyha ilyen vagyok, nem fogom futni hagyni.

– Mégis mi a fenéről beszélsz te? – sziszegte. – Elment az eszed?

– Akkor miért nézed folyton a számat? Ma is, és a múltkori forgatáson is. Állandóan.

– Csak unatkozom, és nézem, ahogy sminkelnek. Ha zavar, akkor abbahagyom. Úristen, ember! – túrt bele a hajába. Úgy belakkozták, hogy az meg sem mozdult ennyitől. – Elég lett volna csak mondanod, hogy fejezzem be! Nem kellett volna…

Nem tudta befejezni, mert a szájához nyomtam a sajátomat, és vártam, mi fog történni. Igazából, nem mertem elhúzódni, mert akkor rá kellett volna néznem, és nem tudtam pontosan, miért csókoltam le. Lehet, hogy a vita hevében az adrenalinom átalakult szexuális frusztrációvá, és az ilyen formában robbant ki belőlem, de az is elképzelhető, hogy egyszerűen csak megőrültem.

Minden esetre már nem volt visszaút, már megtettem, Bobby hyungon múlott, hogy bemos, feltörli velem a padlót, leüvölti a fejem, vagy esetleg visszacsókol, letépi rólam a ruhát, és azt csinálja velem, amire már olyan sokat gondolhatott…. Mi a franc jár az fejemben?

– Mi a… – nyögte, amikor a szánk elszakadt egymástól, mert nem állhatsz úgy túl sokáig, hogy az ajkaitok ne engednék el egymást. Ilyen ez a gravitáció, vagy mi a faszom…

– Mondd el nekem, hyung, hogy olyan-e, mint amilyennek elképzelted! – súgtam a szájára, lehunyt szemmel, mert úgy éreztem, ha rá nézek, elégek. Fogalmam sincs, mi ütött belém, miért cicázok vele, miért viselkedek úgy, mint egy begerjedt kandúr.

– Hanbin… – éreztem meg a kezét a vállamon, de még csak megragadta a kabátomat, nem lökött el.

– Olyan puha, mint képzelted? Vagy…? – Ezúttal én nem tudtam befejezni, mert ő csókolt le, de nem olyan bárgyú módon, mint én, hogy csak összenyomtam a szánkat, hanem rendesen. Normális csókot adott, és én lélegezni is elfelejtettem.

Csókoltak már meg korábban, nem ez volt az első, de ez volt az első sráccal. Főleg Bobby hyunggal. Merthogy évek óta ismertük egymást, együtt éltünk – még ha másik lakásban is –, és ő volt az egyik legjobb haverom. Akiről úgy tűnik, kiderült, hogy már egy ideje azon agyal, hogy milyen ízű lehet a szám.

Elég alapos csókot kaptam, nem győztem kapkodni után a levegőt, és még mindig nem mertem kinyitni a szemem, pedig a leheletének forróságából éreztem, hogy Bobby hyung hátrébb húzódott tőlem, és a hüvelykujja az alsó ajkamat simogatja.

– Felfogod, hogy mit csinálunk? – kérdezte. Az egyébként is rekedtes hangja most még mélyebbé vált.

– Nem – vallottam be, és közelebb nyomtam magam hozzá. – De nem is érdekel.

Csók csókot követett, és egyre melegebbnek éreztem magamon a farmerkabátot. Próbáltam kibújni belőle, de Bobby hyung keze megállított, így inkább az ő ruhájával törődtem, belekapaszkodtam, hogy legyen valami támaszom, és újra és újra felkínáltam neki az ajkamat. Nagyon, nagyon melegem volt, és úgy éreztem, nem bír el a lábam.

– Hyung… Mit szeretnél? Én csináljam? Én térdeljek le? Csak mert nemsokára ez történik. Nem tudok tovább állni.

Próbáltam nem törődni vele, hogy az utolsó mondat egy kicsit félreérthető, és éppen, hogy az ellenkezője igaz, ugyanis a nadrágom egyre jobban szorít, és bizsereg minden az ágyékomnál.

– Én…Én nem tudom – ennyit bírt kinyögni a hyung, és ezzel kicsit sem segített, így végül győzött a természet, és én ültem le a sarkamra.

Azt hittem, hogy azért kap utánam, hogy felrángasson onnan, helyette az erős ujjai a hajamba túrtak, és hátra húzták a fejem. Nem volt könnyű dolga, mert a hajamat úgy vágták le, hogy felül hosszabb, eltakarja a homlokomat, ha nem zselézik fel, de oldalt és hátul rövidre nyírt. Nem nagyon tudott úgy beletúrni a hajamba, hogy az ne fájjon.

A fájdalomtól viszont automatikusan felpattantak a szemeim, és szembe találtam magam Bobby hyung éhes arcával. Sosem láttam még így, és nem is tudtam mit kezdeni velem. Miért néz így egy nyúl? Neki az áldozatnak kellene lennie. Ő a menekülő állat. Neki maximum a répára kellene így néznie. Én vagyok a répa?

– Nem tudom, mit csináljak – nyögtem zavartan, és próbáltam felnyúlni a kezéért, hogy ne tépje olyan eszeveszetten a tincseimet, de a szabad kezével elütötte őket.

– Olyan szívesen lennék vad veled, de hogy lehetsz ilyen aranyos? – Enyhült meg, és elengedte a hajamat. Nem mondanám, hogy előtte mérges lett volna, szerintem egyszerűen csak uralkodni akart fölöttem.

– Nem vagyok aranyos – duzzogtam, és a nadrágjának korcához nyúltam.

Vetkőztettem már a bandatagjaimat, amikor annyira fáradtan, vagy esetleg részegen jöttek haza, hogy nem tudtam maguk átöltözni – még Bobby hyungot láttam már így el –, de ez teljesen más szituáció volt. Ott térdeltem a hyungom előtt, aki a legjobb barátom, és éppenséggel le akartam szopni. Vagyis úgy tűnt, hogy ő azt szeretné, ha én tenném ezt. Tehát az a verzió nyert, hogy az ő szája volt az enyém a műsor közben.

Tényleg nem tudtam, mit fogok tenni, ha lehúzom a farmert róla, mert már így is láttam, hogy merevedése van. Fel lehet izgulni ilyen gyorsan azután, hogy nemrég elintézted magad? Még sosem próbáltam, általában eggyel megelégedtem.

Miután már a boxert is lehúztam róla, és szemben találtam magam az erekciójával, annyira zavarba jöttem, hogy képest lettem volna ott helyben meghalni. Így érzik magukat a lányok is? Mert engem már részesítettek orális szexben az egyik szórakozóhely mosdójában, és nagyon élveztem, de ezek után, kicsit szidtam magam, hogy nem voltam törődőbb a lánnyal. Még csak be se vettem a számba, de ez már így az elején is nagyon nehéz meló.

– Hanbinie, mondd, hogy áá! – túrt megint a hajamba Bobby hyung, de most nem szorította úgy meg, mint korábban. Gyengédebb volt, de továbbra is határozott. Hát igen, valamelyikünknek muszáj volt, mert én teljesen szétestem.

Furcsa, vagy nem, de amikor a számba tette, nem azzal voltam elfoglalva, hogy milyen íze van, vagy hogyan nézhetek ki kívülről, hanem arra gondoltam, hogy basszus, én vagyon a leader, és az öltözőben szopatnak. A rohadt életbe, nekem is van önbecsülésem!

Már éppen azon voltam, hogy elhúzódok, és határozott, karizmatikus BI-ként kijelenetem, hogy ez nem állapot, és szopjon le inkább ő, amikor a nyelvem szorosan farkának nyomódott, és ezt követően Bobby hyung hangosan felsóhajtott.

Tetszett nekem ez a sóhaj. Lehet, hogy nem is az irányít, aki a farok azon a végén van? – mosolyodtam el – persze nem szó szerint, mert azt nem tudtam –, és elkezdtem húzni a hyung agyát. Soha az életemben nem kényeztettem senkit így, de próbáltam felidézni, nekem mit csináltak a lányok, és miket láttam a pornófilmekben, és próbáltam aztokat utánozni. Nem egyszerű mutatvány, nagyon nem, mert az embernek van harmincvalahány foga, és azok élesek, meg kellemetlenek, ha neki ütköznek az ember farkának, úgyhogy széltében korlátozott hellyel rendelkeztem. Ehhez jött az hozzá, hogyha túl mélyre vettem be, akkor akaratlanul is öklendezni kezdtem, ami nekem nem túl jó, neki meg nem túl szexi dolog, így hosszábban is meg volt kötve a kezem – vagyis a szám.

Mindenesetre egész jól ráéreztem erre a nyelvnyomás és szívás kombinációra, és egy idő után Bobby hyung már úgy és akkor sóhajtozott, ahogy és amikor én akartam. Nagy elégedettséggel töltött el ez a siker. Egészen felbátorodtam tőle, amikor a hyungnál elszakadhatott a cérna, és megint beletépett a hajamba. Az egyik keze a fejemet húzta hátra, a másik az állam alá nyúlt, és próbálta mozdulatlanul tartani a fejemet. A lökéseitől a farka túl mélyre csúszott a számba, ami neki nagyon jó lehetett, nekem már kevésbé, és minden erőmmel azon voltam, hogy kontroláljam a nyelési reflexemet. Nem kellett sokáig küzdenem, mert a hyung hirtelen kihúzódott a számból, aztán éreztem, hogy valami meleg az arcomra fröccsen. Egészen pontosan az ajkaimra, így gyorsan becsuktam, hogy ne kerüljön a számba. Ne essünk azért túlzásokba!

Bobby hyung lábai is remegtek, és a hyung hamar le is huppant a székre, amit azért rúgtam oda, hogy elzárjam az útját a wc-be meneküléstől. Nem úgy tűnt, mint aki szeretne bárhova menni. Éppen az előbb ment el…

Kicsit szédelegtem, mégis csak egy jó ideig egyedül az orromon kaptam levegőt, és zavarban is voltam, meg nem is tudtam, hogy akkor most kiabáljak vele, amiért rám élvezett, vagy legyek hálás, amiért nem a torkomban tette ugyanezt.

– Azt a kibaszott kurva úristenit – káromkodott Bobby hyung angolul, majd a szájára csapott a realizált istenkáromlást miatt.

– Adj már egy kurva zsepit! – förmedtem rá, és amint lehetett, letöröltem az élvezetét a számról.

Nem is tudva, hogy miért is vagyok valójában zabos, erőt merítve a dühből, felnyomtam magam a földről, és célba vettem az ajtó melletti szemetest, hogy kidobjam a zsebkendőt. Bobby hyung félreérthette a szándékomat, azt hitte, hogy faképnél akarom hagyni, így elindult utánam, de elfelejtette, hogy a nadrágja a bokájáig le van tolva, és egyszerűen elvágódott. Pontosabban rám vágódott. A fejemet jól be is vágtam az ajtóba, és éppen rászabadítottam volna a pokol mind a kilencszáz démonát egy cifra káromkodás képében, amikor meghallottam a menedzser hangját.

Bobby volt jobb pozícióban, és hála az istennek rendelkezett annyi lélekjelenléttel, hogy elfordította a zárat, így a menedzser csak a kilincset rángathatta.

– Hanbin! Bobby! Bent vagytok? – kiabált, és kettő embereset jól rávágott az ajtóra a nyomaték kedvéért.

– Mondjál valamit! – suttogta Bobby, és kicsit feljebb húzta magát rajtam. Eléggé tetszett, hogy így rám mászott, de nem volt megfelelő az alkalom, hogy romantikázzunk. Éppen egy centire álltunk attól, hogy kirúgjanak minket a picsába.

– Én vagyok bent, hyung. Hanbin. Mindjárt kinyitom, csak meztelen vagyok.

– Mi a tökömet pironkodsz? Én is csávó vagyok. Azonnal engedj be! – dörömbölt megint. – És hol van Bobby?

– Még mindig szarik. Biztos megy a hasa – villantottam egy ördögi mosolyt a hyungomra, ha már volt pofája a béna fejével rám esnie.

– Hülyegyerekek! – morgolódott a menedzser. – Mindig összezabáltok minden vackot, miközben diétáznotok kellene! Na, nyisd ki az ajtót, Hanbin! Mit szerencsétlenkedsz már annyit? – dörömbölt újra.

Lelöktem magamról Bobby hyungot, aki fájdalmas hangon felnyögött, valószínűleg megütötte magát, amikor rám esett, és most megérezte, hol fáj neki igazán.

– Hanbin, mi volt ez? Istenem! Mi a francot csinálsz te ott bent? Ugye nem épp a cerkáddal játszol?

– Dehogy is, hyung! – csattantam fel nyafogva, és miután talpra küzdöttem magam, felrángattam Bobby hyungot is, és kapkodó mozdulatokkal felöltöztettem.

Amikor kinyílt az ajtó, a hülye is megmondhatta, hogy valami rosszban sántikáltam, mert úgy égett a fejem, mint a nyári erdőtűz. Nem is bírtam a menedzserre nézni, csak a padlót fixíroztam, és nagyon reméltem, hogy nem lehet senkiről megmondani ránézésre, hogy szopott-e az elmúlt tíz percben.

– Jó vacakul nézel ki, te szerencsétlen! – ragadta meg Bobby karját a menedzser, és maga elé penderítette. – Irány a kocsiba, aztán kapsz útközben széntablettát. Az se érdekel, hogyha hetekig feketét kakálsz, de holnap reggel jelenésetek van a rádióban.

Nagyon szívesen röhögtem volna hangosan, de annyira szégyelltem magam, hogy megmukkanni sem mertem, csak követtem a menedzsert, és a kocsiban, mint egy ministráns fiú, összekulcsolt kézzel lapítottam Bobby hyung mellett a hátsó ülésen.

Egész úton nem szóltunk egy szót sem, csak akkor kaptam a tekintetemet Bobby hyungra, amikor az autó megállt, és a menedzser kiszaladt a kisboltba. Előtte ránk parancsolt, hogy ha el merjük hagyni az autót, akkor levágta a farkunkat, és kabalaként a visszapillantótükörre fogja akasztani, úgyhogy eszünkbe se jutott meglógni.

– Úristen, hyung, ez vér ciki volt! – nyögtem fel, amikor kettesbe maradtunk.

– Melyik része? Hogy rád estem? Vagy hogy azt hiszik, hogy fosok? Vagy az, hogy széntablettát kell ennem úgy, hogy nincs is hasmenésem?

– Kit érdekel a te ürítési állapotod? – csattantam fel, és rávágtam a karjára. – A menedzser azt hiszi, hogy azért maradtam ott az öltözőben, hogy magammal játsszak.

– Mert amit tettél az tényleg sokkal kevésbé zavarba ejtő… – gúnyolódott Bobby hyung, és nem törődve azzal, hogy ő az idősebb, jó rávágtam még egyet a karjára.

– Nem tudom, kettőnk közül ki rágicsálta össze azt a gumikezet élő adásban. Hyung, ennyi erővel kiírhattad volna a homlokodra pirossal, hogy „Üres a szám, répára éhezem!”.

Azt hittem, hogy a hyung majd fejbe csap a tiszteletlenségemért, helyette viszont az ajkamra mart, és már megint olyan alaposan feltérképezte a számat a nyelvével, mintha barlangjáráson lenne. Én meg csak nyöszörögni és sóhajtozni tudtam a ténykedésére.

Féltem, hogy a menedzser visszajön, és meglátja, hogy csókolózunk, pedig tudtam, hogy az üvegek kívülről feketének tűnnek, és az ajtó nyitása előtt még pityegni is fog a zár, merthogy természetesen ránk zárta az autót – mintha a fenyegetése nem lett volna elég ahhoz, hogy ne merjünk megszökni.

Bobby hyung egyre éhesebb és követelőzőbb lett, az ujjai bekúsztak a pulcsim alá, és körkörösen simogatták a bőrt a hasamon. Nagyon érzékeny vagyok, ha simogatnak, főleg a hasamon, úgyhogy már megint nem tudtam mást tenni, mint nyöszörögni és sóhajtozni.

– Ha tovább pimaszkodsz, addig foglak izgatni, amíg fel nem áll, és hidd el, hogy nem kényelmes merevedéssel a lábad között sokáig egyhelyben ülni – fenyegetett meg a hyung. Már megint olyan szexisen méllyé vált a hangja, mint az öltözőben.

– Te már csak tudod, hyung…

– Szeretnéd, ha megint szájbabasználak? – csípte össze az alsó ajkamat.

– Ne már, ez fáj! – ütöttem el a kezét. – Ne bántsd a számat! Szeret téged.

Egész testemben megmerevedtem, amikor rájöttem, hogy mit mondtam korábban, és elöntött a szégyenérzet. Hogy beszélhet így egy fiú? A lányok szoktak így gügyögni, meg harmadik személyben beszélni magukról. Igaz, hogy én nem magamról, hanem a számról beszéltem éppen, de ettől nem lesz kevésbé ciki az aranyoskodó hangtónusom.

– Én is szeretem – mosolyodott el Bobby hyung, és gyengéden végigsimított az említett testrészemen. – Sajnálom, ha fájt.

– Nem baj – motyogtam, és elfordítottam a tekintetemet.

Az ablakot fixíroztam, amíg a menedzser vissza nem jött. Reméltem, hogy nyugodtan tölthetem az út hátralévő részét, de a hyugnim nagyon berághatott ránk, mert nem csak Bobby kapott ajándékot, de én is. Először nem is értettem, hogy minek kaptam újságot, aztán a címlapra néztem, és elöntött a szégyenérzet.

– Így talán nem fog olyan sokáig tartani – szólt hátra a menedzser, Bobby pedig mindenféle gátlás nélkül hangosan hahotázott.

Az újság viszont jó szolgálatot tett arra, hogy összetekerve azzal üssem Bobby hyungot, mintha nem is nyúl, hanem egy idegesítő lény lenne, ő meg könyörögve kérte a menedzsert, hogy mentse meg, de annyi választ kapott csak, hogy „Hanbin a leader!”. Élve ezzel az előjogommal, jól elvertem Bobby hyungot, amiért volt pofája kiröhögni valami olyanért, amit el sem követtem, és miatta hitte rólam ezt a menedzserünk.

Még otthon is azon füstölögtem, hogy Bobby teljesen tönkretette a reputációmat. A hülye újságot odaadtam neki, verje csak ki azzal a jövőben, miközben rólam fantáziál, mert ezek után még csak rám se nézhet, nem, hogy hozzányúljak valaha is. Teljesen felháborított, hogy ilyen szemétláda. Életemben először vele csináltam olyat, amit még senkivel, és nem elég, hogy rám élvezett az engedélyem nélkül, utána majdnem összetört, okozott egy kisebb agyrázkódást, megszégyenített a menedzser előtt, de még ki is röhögött. Senki nem szarakodhat Kim Hanbinnal!

Egy jó alapos fürdés és fogmosás után úgy döntöttem, hogy bezárkózom a szobámba, és videókat fogok nézni a telefonomon, amíg el nem alszom, de az ágyamon egy nem várt ajándék fogadott. Az a rohadt újság ott feküdt a takarómon, és egy cetli lógott ki belőle. Elhatároztam, hogy nem foglalkozom vele, és kihajítom a kukába, de inkább csak az éjjeliszekrényre tettem, és ignoráltam Bobbyval együtt.

Egymás után néztem a rajongói videókat és a fancamerákat a csapatról, amikor az egyik összevágásnál feltűnt, hogy Bobby mennyire a számon felejtette a tekintetét. Igazából büszke voltam rá, hogy szépnek találja valamimet. Mindig ugrattuk egymást, hogy mi vagyunk a csúnyák a csapatban, de azok után, ami történt, jól esett, hogyha tetszem neki.

Eldobtam a telefonomat, és mohón az újság után kaptam, kinyitva a megjelölt résznél. Egy dekoratív, fehérneműs nő feküdt egy hatalmas ágyon, és a fehérneműje olyan átlátszó volt, mintha nem is viselne semmit. A haja hosszú hullámokban keretezte az arcát, és a feje tetején egy csipkés, fekete nyuszifül meredt az égnek. A cetlin egy nyíl a nyuszifülre mutatott, és a következő üzenet állt alatta: „Perverz alak, ne bámuld a rokonomat! XD Bocsi… Szóval, köszi a mait. Következőleg én csinálom neked. 😉 És a kérdésre a válasz: Pontosan arra gondoltam, ami történt. Csóka-nyalóka. PlayBOY nyuszi”

Te hülye állat! – gondoltam mosolyogva, és a takaró alá vezettem a kezemet. Végül, én nem lettem kielégítve az öltözőben, csak ő, de aznap tanultam egy nagyon jó módszert arra, hogyan fantáziálgass a bandatagoddal. Megfestettem magamban azt, amit Bobby a cetlin ígért, és a fejére képzeltem a csipkés nyuszifüleket.

„– Az nem sajt, nyuszika… Ne rágd!”

Vérháló (6. évad): 3.fejezet: A lélek ára

 

Jun:

Kris azt mondta, ne öljek meg senkit, de arról nem volt szó, hogy játszani nem játszhatok a „kinti emberekkel”. Majdnem két hete már, hogy Kris beleegyezett abba, hogy visszaszerzi a tőrömet, és már kezdtem unni a várakozást. Szórakozásra vágytam, és mivel kifogytam a szolgákból, akikkel szórakozhattam volna, találnom kellett magamnak egy ostoba kölyköt, aki besétál a csapdámba.

Felvettem a legszebb ingemet, magamra fújtam egy kellemes, csábító parfümöt, és befésültem a hajam. Az emberek, amíg meg nem ismernek igazán, megkapónak találnak, felkelti az érdeklődésüket a kinézetem, és mivel tökéletesen beszélem a koreai nyelvet, még csak az idegenségem miatt se tartanak távolságot tőlem. Több nyelven beszélek, ezek közül a kínait és koreait anyanyelvi szinten, még a kiejtésemen se lehetett érezni semmilyen akcentust. Az egyedül az angolnál mutatkozik meg kissé a származásom, de az is kezelhető. Pontosan én sem tudom, honnan hoztak az intézetbe. Minden tanítványt több nyelven tanították, hogy könnyen boldoguljunk a világba, de a kínait nehéz elsajátítani, nehéz olyan szinten és olyan otthonossággal beszélni, mint ahogy én teszem. Ráadásul Peking hercegnője is hasonló dialektusban beszél, mint én. Talán onnan származom, talán Kína más részéből, de még az előtt sajátíthattam el a nyelvet, hogy elraboltak. Ha egyáltalán elraboltak, és nem mondjuk a szüleim adtak el. Semmit nem tudtam a múltamról, de nem is érdekelt. Csak a jövőre összpontosítottam.

– Szívesen innék egy martinit – ült le mellém egy karcsú fiú, és kacéran rám mosolygott. – Ugye fizetsz nekem egyet?

Nagyon fiatal volt, talán még nem is ihatott volna, de ez is csak azt igazolta, hogy pontosan olyan naiv és pénzsóvár, amilyenre nekem szükségem van. Éreztem, ahogy végigszalad a testemen a kellemes remegés. Az állat belépett a csapdába, és alig vártam, hogy rázárhassam a ketrec ajtaját.

A fiú próbálta sminkkel és a frizurájának formázásával elrejteni a korát, de az arca és a szeme sok mindent elárult. Nem először kért meg egy idősebb és gazdagabb férfit, hogy vegyen neki italt. Talán nem csak italozott velük. Talán ebből él. Talán csak visszaél a bájával. Mindenesetre megkapó külseje volt. Nálam vagy tíz centivel alacsonyabb, középmagas tinédzser. Az arca szép, ahelyett, hogy másokon élősködik, elmehetett volna kozmetikai modellnek, színésznek, vagy előadónak, bármelyik táncoló-éneklő fiúcsapatban elfért volna. Nagyon sötét, szinte fekete a szeme, a szája vastag és rózsaszín, a felső ajka M alakú, mint a nyulaknak. A nyulakon kevés a hús, de ízletes pörköltet lehet készíteni belőlük.

A fiú nem is titkolta, hogy egy pióca. Lenézte az áldozatát. Azt hitte, ő a vadász, és én a kenguru, akinek az erszényébe pénz lapul. Nem is tudta, hogy a zsebemben a szabadságának lakatja bújik meg.

– És mi a neved? – érdeklődtem, amikor átültünk a pulttól egy asztalhoz.

– Minho. Te viszont nem vagy koreai. A kiejtésed becsapott, de az arcod… Az arcod valahogy más.

– Jun vagyok.

– Jun… – ízlelgette a nevem. – Jun. Örülök, hogy megismerhetlek.

Még én hogy örültem neki! Semmi más dolgom nem volt, mint leitatni a fiút és átcsalni magamhoz. Az okozhatott csak gondot, ha a fiú gyakorlott az ivásban. Ravasz, és tapasztalt, de nem olyan dörzsölt, mint én. Éppen elég, ha minden újabb pohárnál egy kicsivel több gint vagy vermutot kérek bele. Mindegy, hogy melyikből, a lényeg, hogy a végén összeadódjanak a mértékek.

Sokáig tartott a folyamat, és Minho egyszer majdnem kitáncolt a hurokból, megérezte, hogy kezd becsípni, de még időben eltereltem a figyelmét, bevontam a mézes-mázas bűvkörömbe, és hagytam, hogy tovább igyon. Ha az ember sokat beszél, kiszárad a szája, és inni akar. Ez egy biológiai folyamat, és hiába tartjuk olyan sokra az agyunkat, a testünk szükségletei az egyik legerősebb a szükségletek közül. Csak az életben maradás vágya erősebb nála.

Minho már nem tudott segítség nélkül járni, a beszéde és a mozgása összefüggéstelenné vált, az ítélőképessége elhomályosult. Gáláns lovagként támogattam ki a bárból, és felajánlottam neki, hogy sétálok vele, amíg kiszellőzik a feje. Közben egyre közelebb és közelebb tereltem a raktárházamhoz, ő pedig az egészből semmit sem fogott fel.

– Gyere be! Itt lakom. Elkell neked egy pohár víz!

Minho egy pillanatra megfeszült, mintha ismét megérezte volna a veszélyt, de amint kinyílt az ajtó, és meglátta, hogy egy szépen berendezett házba vezetem, és nem egy üres, kihallt raktárba, megnyugodott. A látszat elvakította, hogy ez egy otthon, ráadásul nem is alsókategóriás.

– Egyedül élsz itt? Még sosem láttam raktárlakást. Nem hűvös rossz időben? – bámészkodott Minho gyermeki kíváncsisággal, és meg sem hallotta, ahogy ráhúzom a reteszt az ajtóra. A zár kissé akadt, erő kellett hozzá, hogy egyetlen mozdulattal el tudd húzni, erre pedig rettegő, remegő újakkal, legyengülve a mentális és fizikai megrázkódtatásoktól, egy félig részeg fiúnak esélye sincs.

– Van egy bejáróm, aki néha főz és takarít rám, de olyan, mint egy szellem. Mintha itt sem lenne – válaszoltam a kérdésére, és a nappaliba vezettem.

– Annyira menő, hogy ilyen tágas a tér – ámuldozott tovább, miközben gyengéden leültettem a kanapéra.

– Gyakran mész fel idegen férfiak lakására? – kérdeztem féltékeny kíváncsiságot színlelve, és végigsimítottam a vállán.

Minho rám kapta a tekintetét, megérezte a hangomból és az érintésemből áradó félreérthetetlen gesztust. Már csak egyetlen döntést kellett meghoznia, belemegy-e a játékba önként, vagy megnehezíti a helyzetét.

– Csak, ha szimpatikus – felelte félszegen, de a szeme mást mondott. „Igen, szoktam. Sokszor. És most te érdekelsz.”.

– Örülök, ha az vagyok – súgtam a fülére, és belecsókoltam a nyakába.

A vágy, a vágyak megélése, a kielégülés számomra soha nem a másik félről szólt. Nem akartam én örömet okozni senkinek, csak saját magamnak. Ha megéreztem valamit a másikban, leginkább azt, hogy uralkodhatok rajta, és amíg nem tudja, milyen az, amikor én irányítok, az ötlet még tetszik is neki, tőlem lehetett akár férfi vagy nő, fiatal vagy öreg, csúnya vagy szép, nem számított. Az igazság, a másik valódi lelepleződése, az, amikor lehull minden lepel, minden maszk, az a pillanat, amikor felfogja, hogy milyen vagyok valójában. Hogy mi vár rá ezután, és hogyan dolgozza ezt fel. Sokan sokfélén reagálnak az igazságra. Azok ártanak maguknak a legtöbbet, akik ellenkeznek. Akik menekülni akarnak, küzdeni, talán még rám is támadni, hogy mentsék az életüket. Ezek az emberek túl sok filmet láttak, ahol a szegény, bajba jutott főhős a kitartásával és eltökéltségével végül megszabadul a gonosztól, és talán még halálos sebet is ejt rajta. Én viszont nem egy film főgonosza vagyok. Senki nincs olyan képességek birtokában, hogy képes legyen felvenni velem a harcot. A kínai cafkának is csak azért sikerült, mert lesből támadott.

Minho hagyta, hogy végig csókoljam a nyakát, tehát első körben belement a játékba. Alig vártam, hogy a második, harmadik, negyedik – tőle függ, hányadik – szinten majd mit szól.

Hallottam, ahogy Nyolcas megmozdult a szobájában, talán altatót vesz be, talán fülldugóval tompítja majd a hangokat, talán csak az egyik oldaláról a másikra fordul az ágyban. Nem fog közbeavatkozni, jól tudja, hogy milyen ingerlékeny leszek, ha megzavarnak. Nyolcas jól ismer, ezért maradhatott életben. A tökéletes szolga, aki pont úgy viselkedik, ahogy a gazdája kívánja. És még mondanom sem kell.

Minho megfeszült, amikor rámarkoltam a torkára. Megijedt. A verejtékének illata felerősödött, összekeveredett a parfümjével, és mint egy katalizátor, karakteresebbé tette az aromákat. Kicsit enyhítettem a szorításon. Továbbra sem tetszett neki. Nem izgatta fel, nem hozta lázba, nem vonzódott az ilyesfajta örömszerzésért.

Levezettem a kezem a nyakától a mellkasára. Lesimítottam róla az inget, eldöntöttem a testét a kanapén, alám szorult, innen már nem menekülhetett el.

Nem csókolózom azokkal, akiket használok. Feleslegesnek érzem. A kívülállóknak a csók valami romantikus dolog, az érzelmek kifejezésének egyik módja, de bennem semmilyen gyengéd érzelem nincs, és nem is vágyom rá. Én vad vagyok, fékezhetetlen, éhes, és ilyenkor eszem. Falatozok a félelmükből, a szorongásukból, a büszkeségük halálának teteméből. Mindenki, aki hagyja, hogy valaki uralkodjon rajta, azt is hagyja, hogy legyőzzék az egóját.

Bevillant egy kép a múltból, amit nem akartam újra látni. A mester irodája, a fiú az asztalra szorítva, az ingjéből csöpögő vér, a könnytől és kíntól megviselt arca, a tudat a szemében, hogy meg fog halni, és a halál hosszú lesz és fájdalmas…

Minho krákogott, ahogy a teste jelzett, hogy megint túl erősen szorítom a torkát, de az ujjaim görcsbe merevedtek. Miért emlékszem most arra a jelenetre? Miért emlékszem erre ilyen tisztán?

– Jun… Jun… – nyökögte Minho, és erőtlenül a karomat csapkodta.

Megöljem? Fojtsam meg? Vagy arccal előre vágtam a fejét az üvegasztalba? – ötlöttek fel bennem a gondolatok, de ígéretet tettem Krisnek. Kell nekem Kris. El kell vezetnie oda, ahová egyedül sokkal tovább tartana eljutnom. Ő Seunghyeon embere. Meg fogja látni a nyomokat, amiket hátra hagytak nekünk.

– Ne félj! – csitítottam Minhót, miután erőszakkal letéptem róla a kezemet. A körmöm vörös csíkokat vágott a nyakába. – A kezem néha csinál ilyet. Izombetegség. Gyerekkori átok… Inkább a ballal érek hozzád. Jobbkezes vagyok. A bal nem csinál ilyet.

Kétkezes vagyok. Írni, harcolni, érinteni, enni is tudok mindkét kezemmel, megtanultam. A jobb ügyesebb, az a korábban elsajátított, de a bal tud olyan ügyes lenni, hogy a különbség a kettő között minimálisra csökkenjen. Bal kézzel pont ugyanúgy meg tudnám fojtani Minhót, mint a jobbal, de ezt nem kötöttem az orrára.

Minho nem hitt nekem teljesen, nem tudott már ellazulni, de nem fogta menekülőre, nem próbált kitáncolni a helyzetből, nem hivatkozott semmilyen ostoba magyarázatra, miért kell távoznia. Végig szándékozott csinálni azt, amit elkezdett.

Az aktus nem volt kielégítő a számomra, túlságosan zavart az a bevillanó kép. Nem is sikerült elélveznem, Minhónak is csak nehézkesen. Amint végeztünk, azt hazudtam, törlőkendőért megyek, de a láncát hoztam magammal. Minho pont úgy feküdt ott, ahogy hagytam, amíg távol voltam, nem próbált megszökni.

– Mi ez? – kapott a csuklóhoz, amikor rácsatoltam az ékszerét.

– Ez a te lakatod. Ha túl távol mész tőlem, megráz az áram.

– Micsoda? – cibálta Minho kétségbeesetten a bőrszíjat, de az nem engedett. – Te őrült vagy! Azonnal szedd ezt le rólam! Hallod?! Kihívom a rendőrséget! Börtönbe fogsz kerülni, be szadista, beteg állat.

– És mivel szándékozol felhívni őket? – kérdeztem, és a magasba emeltem a telefonját.

Minho rosszul döntött, amikor megpróbálta elvenni tőlem, megnyomtam a gombot, és őt áramütés érte. Nem volt magas a feszültség, ez csak a figyelmeztető szint, de ő többszörösnek érezte a pánik miatt. Úgy hanyatlott vissza az ágyra, mint akit az isten sújtott villámló nyilával, és nyüszítő sírásba kezdett.

– Itt maradsz, amíg el nem engedlek, és azt csinálod, amit mondok – közöltem vele. – Próbálgathatod a határokat, de nem ajánlom. Egy ember teste csak bizonyos mennyiségű áramot tud feldolgozni, és a végén még szívrohamot kapsz. Ha jót akarsz magadnak, nem lázongsz.

Letettem a mobilt az asztalra, majd összeszedtem a ruháimat. Szándékosan úgy fordultam, hogy Minho azt higgye, nem figyelek már rá, és újra a telefonért kapott. A második adag áram már erősebb volt, és Minho felkiáltott fájdalmában.

– Hát mégsem figyeltél oda rám – csóváltam a fejem, majd magamhoz vettem a mobilját, és kivittem a konyhába.

Mivel a konyha és a nappali egy térségben létezett, csak a berendezés választotta el egymástól, Minho zavaró tényező nélkül láthatta és hallhatta, ahogy a húsklopfolóval agyonütöm a segélyhívóját. Ezzel kellően levezethettem a bennem maradt feszültséget, és Minho is örülhetett, hogy a feje helyett csak a telefonját püfölöm lapossá.

– Mivel nagyon kapkodós vagy, jobb, ha féken tartom a végtagjaidat – rángattam a falhoz, és félre toltam a televíziót tartó bútort. Nagyon könnyű volt, lábbal félre tudtam tolni az útból, és láthatóvá váltak a falba vert vaskorongok.

– Nincs hideg rossz időben, mert a falak tömörek. Csak kívülről tűnik raktárnak ez a ház, de jól szigetel, és még jobban tartja a hangot. Egész éjjel kiabálhatsz, mert itt senki sem fog meghallani. Engem meg nem érdekel.

Minho nyakörvet kapott, majd arra egy erős láncot, és már mozdulni sem tudott faltól. Ahogy teltek a percek, a fiú egyre megállíthatatlanabbul zokogott. Már koránt sem tűnt olyan szépnek és faitalnak, mint a bárban. Megtört, elkeseredett és reményvesztett lett.

– Miért nem ölsz meg inkább most rögtön?

– Nem szándékozlak megölni. Ha mégis meghalsz, az baleset lesz. Olyan baleset, amit az ostobaságod fog okozni.

– Tehát balesetnek fogod álcázni a halálomat? – csattant fel dühösen. – Te beteg állat! Te ostoba, beteg… – köpködte felém a sérelmeit, de egy jól irányzott, erős pofonnal elhallgattattam.

– Pár nap alatt megtanulod, hogyan beszélhetsz velem! Ha életben akarsz maradni, csináld azt, mint Nyolcas.

– Ki a tököm az a nyolcas?

– A bejáróm. Már meséltem róla. Se lát, se hall, se beszél, csak ha arra kérem. A tökéletes humanoid.

Minho sokáig üvöltött még, könyörgött, szitkozódott, átkozódott, bömbölt, és segítségért kiáltozott, aztán pár óra múlva elfogyott az ereje és végre elhallgatott. Addigra viszont már kiverte az álmot a szememből, és átmentem Nyolcashoz, hogy segítsen az elalvásban. Befeküdtem mellé az ágyba, és hallgattam a lélegzetét. Fent volt, de nem szólt semmit. Nem tett fel kérdéseket, tudta ő a dolgát. Amint felkel a nap, enni kell adnia a rabnak, megmosdatni, felöltöztetni, és ellátni a sebeit.

– Mester… – köszörülte meg végül a torkát egy fél órával az után, hogy befeküdtem mellé.

– Igen?

– Ezt neked vettem – húzta ki a kezét a takaró alól, és egy vörös kendőt ejtett az anyagra.

– Miért?

– Ha el akarnád rejteni a fekete liliomot. Gondoltam…

– Neked nem kell gondolkodnod! – förmedtem rá, de a haragom igazából még Minho hangoskodásának szólt. – Nem érdekel, ha megtudják, hogy nyomoztam a drogügyletek után. Az se baj, ha azt hiszik, hogy én álltam mögöttük. Ha Kris sötétben tapogatózik az én ügyeimet illettően, az csak előnyünkre válik. De te nem ezért vetted a kendőt, igaz?

– Valóban nem… Adni akartam neked valamit.

Féltékeny vagy – válaszoltam meg helyette a kérdést a valódi indokokkal. Nyolcas féltékeny volt Minhóra még az előtt, hogy látta volna, mert most ő lett a játékszerem helyette. Érdekes. Nyolcas még soha nem mutatott felém ilyesfajta érzelmet korábban, pedig előfordult már, hogy az ő testét használtam arra, hogy kielégüljek, ha nem volt hangulatom vagy lehetőségem a becserkészéshez.

– Add a kezed! – parancsoltam, és Nyolcas felemelte a jobb karját. A vörös anyagot a csuklójára kötöttem. – Te vagy az enyém, és nem én a tiéd. Ezt soha többé ne felejtsd el! – húztam meg jó erősen a csomót, amitől Nyolcas teste megfeszült, de Minhóval ellentétben nem jajdult fel. – Megbeszéltük – mosolyodtam el, és kényelmessé lazítottam a kendőt.

Nyolcasnak vannak érzelmei? Ráadásul felém? Megdöbbentett a felfedezés, de amíg nem járt azzal, hogy Nyolcas megőrülne, és elvesztené a tökéletes szolga képességeit, nem szándékoztam foglalkozni ezzel. Ha pedig a vonzalma erősítette az elköteleződését felém, akkor még örültem is neki. Nyolcas maradt ugyanis az utolsó a szolgák közül, vigyáznom kellett rá. Már csak hárman maradtunk az intézetből. Ideje volt, hogy a harmadik személlyel is elbeszélgessek egy kicsit.

 

A találkozást viszont késleltette Minho önfejűsége. Az első gond ott kezdődött, amikor először elvittem sétálni. Merthogy kezdtem már ráunni, mégsem tartogatott olyan sok élvezetet, mint sejtettem, és mivel nem ölhettem meg, vissza kellett szoktatnom az emberek közé. Így elvittem sétálni. A nyakörv és a karkötő rajta maradt, de nem fogtam a karját, nem tartottam se kést, se pisztolyt a hátához, szabadon mozoghatott. Azt akartam tesztelni, hogy segítséget próbál-e hívni, vagy fél tőlem annyira, hogy nyugton maradjon. Minho az első adandó alkalommal egy megbízhatónak tűnő párhoz rohant, és hadarni kezdte, hogy őt fogva tartják és… Megcsapta az áram. Összeesett, rázkódott a földön, a teste görcsbe rándult, és a pár segítségért kiáltott.

– Félre! Orvos vagyok – kocogtam oda, és pár latin szót vetettem a fájdalmasan remegő test felé.

Ha egy laikus nem tud latinul, csak felismeri a nyelvet a hangzásáról. Értelmezni nem képes, tehát az agya következtetéseket tesz. Egy férfi orvosnak mondja magát, majd feltehetően latinul mond valamit, ami bizonyára a betegség neve lehet… Ennyire egyszerű az egész.

– Rendbe fog jönni? Ne hívjuk a mentőket? – aggodalmaskodott a pár női tagja. Idegességében a száját rágta. A szemében látszott, valójában nem akar továbbra is az eset részese lenni, azt kívánja, mondjam azt, hogy nem kell telefonálnia.

– Semmi szükség rá. Ez csak egy szokványos roham, ennél a betegségnél előfordul. Van nálam gyógyszer – húztam elő a nyugtatót tartalmazó injekciót, és Minho karjába fecskendeztem. – Készen is vagyunk. Már csak valami cukrosra lenne szüksége. Mintha láttam volna itt egy italos bódét nem messze…

– Igen, igen van itt egy kiskocsi. Mit hozzak? Kakaót, kólát, gyümölcslevet? – hadarta a kérdéseket idegesen a férfi.

– Gyümölcslé jó lesz. Vigye csak a drága feleségét is, és vegyen neki is valami cukrosat, mert nagyon sápadt. Nem kell, hogy ő is elájuljon.

És így meg is szabadultam mindkettőtől, a nő mélyen belül még hálás is lehetett nekem, hogy a palijával küldtem. Mire visszaértek, persze már hűlt helyünket találta, csak Nyolcas maradt ott, hogy informálja őket, a doktor úr a saját autójával, a biztonság kedvéért a kórházba szállította a fiút, mert úgy látta, rosszabbá válik az állapota.

Büntetésül Minho újabb két napot töltött a falhoz láncolva.

A második sétán Minho már nem érdeklődött a külvilág iránt, beletörődött, hogy akkor szabadul, ha jól viselkedik. Ezúttal a világ akarta magának Minhót.

– Hé, haver! Már egy hete fel se veszed a telefonod. Mi van veled? – kocogott oda hozzánk egy fiatal, mókusképű fiú.

Mi ez az állatkert? Előbb egy nyúl, most meg egy mókus… – húztam el a számat, és kissé megszorítottam Minho karját, hogy vegye a lapot, rázza le a túlbuzgó barátját. A mókus szeme élesen villant, amikor észrevette, hogy kicsit se finoman nyúltam a barátjához. Oh… Egy szerelmes mókus? Pedig október van.

– A barátommal töltöttem az időt – hazudott Minho zsigerből.

– Ezzel a külföldi pasassal? Ki a fene ez? Nem tetszik a képe.

– A külföldi pasas tud koreaiul – morrantam rá, és most már nem csak megszorítottam, de meg is ragadtam Minho karját. – Indulás!

– Most mennem kell! Majd beszélünk.

– Hé! – kapott utánam az indulatos fiú, de Nyolcas elütötte a kezét.

– Tudd, hogy hol a helyed, mókuspofa! – förmedtem rá.

– Jisung – vetette oda a fiú, és kihúzta magát, hogy magasabbnak látszon. Három centivel alacsonyabb Minhónál is, még akkor se magasodna felém, ha lábujjhegyre állna.

– Mókuspofa! Mi most elmegyünk, te pedig vagy itt állsz, vagy elhúzod a beled, különben agyon leszel verve. És akkor még visszafogtam magam.

Hagytam, hogy Nyolcas értette meg vele a dörgést, én nem szennyeztem be a kezem se a vérével, se a nyálával. Minho viszont haragudott ránk, amiért megruháztuk a barátját. Nem hiszem, hogy viszonozta az érzéseit, egy olyan számító alak, aki eladja magát egy martiniért, nem hiszem, hogy képes önzetlen érzésekre, de valószínűleg kedvelte Mókuspofát. Vagy ahogy a koreai tinédzserek mondják, bírja őt.

A harmadik séta előtt figyelmeztettem Nyolcast, hogyha megint valami közbejön, én fogom Minhót, és behajítom a Han folyóba. És ha esetleg belefullad, Kris igazán nem mondhatja azt, hogy miattam halt meg. Az úszásképesség hiányába halna bele.

Minden jól ment. Minho nyugodt maradt, feltűnés nélkül tudtunk kellő távolságban sétálni, és úgy tűnt, végre megértette, hogyha valaha is eljár a szája a történtekről, akkor előlépek az árnyékból, és kitekerem a nyakát. Minden jól ment, amíg az a pocok újra fel nem tűnt.

– Hé, te! – kiáltott rám, de akkor már az autónál jártunk. – Te! Megállj! Azonnal állj meg te gyáva féreg!

– Viszlát, Pocok úr!

– Mókus! – hallottam még a kiáltását, mielőtt becsuktam volna az ajtót.

Minho feszülten, kifelé bámulva burkolózott hallgatásba, így észre sem vette, hogy a barátja fut utánunk. Az az agyatlan rágcsáló megpróbálta lefutni az autót.

– Nyolcas! Menj lassabban! Adjunk neki egy kis reményt!

Be kell, hogy valljam, Mókuska színt vitt a játékba. Élveztem nézni, ahogy lihegve lohol az autó után, néha már a feladás szélén, majd meglátja, hogy kissé belassítunk, és ettől újult erőre kapva üldöz minket tovább. Nagyon szórakoztató volt. Komolyan, jobban élveztem, mint Minho ijesztegetését.

– Jun, kérlek! Hagyd őt! Szívrohamot fog kapni! – kapaszkodott bele a ruhámba Minho.

– Vicces a barátod. Legalább edz egy kicsit arra a satnya testére.

A fiú még két sarokig bírta tovább, aztán térdre esett és hányni kezdett. Valószínűleg az is nehezére esett, hogy levegőt kapjon, ezt pedig még csak nehezíthette az, ahogy a sav kifelé áramlik a torkán.

– Jun, könyörgök! Könyörgök!

– Na, ide figyelj! – ragadtam meg Minho állát, és egy vonalba emeltem a fejünket. – Leveszem rólad a nyakörvet és a karkötőt, és hagyom, hogy a barátodhoz rohanj. Ha egyszer, egyetlen egyszer is megpróbálod elmondani neki, vagy bárkinek, ami történt, mindenkit megölök, aki fontos neked. Észre sem fogják venni, hogy követik őket, már csak arra eszmélnek, hogy átvágták a torkukat. A saját vérükbe fognak belefulladni. Megértetted?

Minho mindenre megesküdött, hogy megértette, és amint meglazult rajta a nyakörv, úgy szaladt, mintha puskából lőtték volna ki. Erényére váljon, hogy a barátja felé loholt, nem az ellenkező irányba.

Most már semmi nem állt az utamba, hogy meglátogassam régi cimborámat.

 

Arra számítottam, hogy a pincében tartják fogva, de az Arany Liliom főhadiszállásán JS-re a tetoválószalonnak berendezett műtermében találtam. Éppen fekete szénnel rajzolt valamit egy fehér lapra, ami leginkább egy szemekkel rendelkező, tollas füstfelhőnek tűnt.

– Sejtettem, hogy egy nap eljössz – köszöntött, és félretolta a rajzot. A kezeit egy koszos, festékes és széntől foltos rongyba törölte. – Sokáig tartott, hogy befejezd, amit elkezdtél.

– Mire gondolsz pontosan? – foglaltam helyet a tetoválószékben. Egész kényelmes volt.

– Arra, amit most fejeztél be, legyen az bármi. Látszik az arcodon, hogy elégedettséggel töltött el, de örülsz, hogy vége van.

– Szerintem hagyjuk egymás elemzését.

JS mindent jól látott, és meg sem erőltette magát. Tiszta állapotában volt, tehát vigyáznom kellett mit mondok és teszek, mert azonnal helyes következtetést fog levonni belőle. Azt hittem, a rajzolás elvette az eszét, hogy még a zavaros, művészi gondolataiban tempózik, de az évek során talán megtanult könnyedén kilépni belőlük.

– Emlékszel rám?

JS mély levegőt vett. Feszült, dühös levegővétel volt.

– Eszembe jutottál, mielőtt jöttél, de nem tudtam, hogy ki vagy. Emlékszem az emberarcú, övültő fákra az udvaron, a villámokra, és rád. Öleled a vállam.

– Hogy legyen némi hanghatás is, te üvöltöttél, és nem a fák. Féltél a viharban. Olyankor mindig bekattantál.

JS talán nem emlékezett pontosan, de az agya egy hátsó szegletében megbújhatott valami a viharos éjszakákból, mert a szőrszálak a karján égnek meredtek. Amikor a mesterünk rájött, hogy JS fél a vihartól, sokszor szándékosan pánikállapotba sodorta. Ha JS-t elkapja a roham, őrült módjára rajzol, bármivel, amit talál, akár a saját vérével is, és a mestert érdekelte, hogy mit alkot. De JS egy idő után ilyenkor már nem alkotott semmit, csak pacsmagolta az éppen aktuális festékét, és a mester letett a kísérletről. JS-ben viszont nem fakult meg a vihar iránti rettegés, és támaszra volt szüksége, hogy átvészelje ezeket az éjszakákat. Azt hiszem, gyerekkoromból két eset volt, amikor „normális” emberi érzéseim támadtak. Az egyik a részvéttel keveredett undor, annak a fiúnak a meggyilkolásakor a mester irodájában, a másik a gondoskodás, amikor JS elkezdett kiabálni a dörgések után.

– Mondd el, hogy mit tudsz rólam, mert én nem tudok magamról semmit! – hanyatlott le JS az egyik gurulós székre. Az arca sápadnak és fáradtnak tűnt, a vállait mintha mázsás súlyok nyomnák, és szemei alatt sötét karikák húzódtak. Vajon hány álmatlan éjszakát töltött azzal, hogy megpróbáljon emlékezni?

– Te is tanítvány voltál, akár csak én. Jól is tudtál harcolni, de a mester az eszedért tartott. Amikor tiszta voltál, hihetetlen sebességgel tudtál logikai feladatokat megoldani, oldalakat tanultál meg pillanatok alatt, és nem csak visszamondtad, de meg is értetted. De néha, mintha valami megmagyarázhatatlan roham tört volna rád, elkezdtél rajzolni vagy festeni. A mestert nagyon érdekelte, hogy miket hozol létre. Azt hiszem, úgy gondolta, hogy vagy láttál valamit az elrablásod előtt, vagy megértettél valamit, amit nem tudsz szavakba önteni, csak képekbe, de aztán egy idő után lemondott rólad. Úgy hitte, egyszerűen csak őrült vagy, és ő már így is túl sok időt és energiát ölt beléd. Akkor küldött el az elmegyógyintézetbe. Utána már nem is jöttél vissza többé.

JS megragadta a papírköteget, aminek a tetején az a kép feküdt, amit a belépésemkor rajzolt, és odadobta nekem az egész paksamétát. Mindegyiket feketével festette, és mindegyik sietős és kapkodó vonásokból állt. Ezek nem aprólékos, nyugodt tájképek, vagy jól megkomponált, részletekben gazdag portrék voltak, hanem pillanatképek. Furcsa ábrák, kriksz-krakszok, groteszk, eltorzult állatok, két fejjel, vagy két állat mutációjával, mindenféle virág, inda, pislogó virágfejek és göcsörtös ujjakban végződő kabátszárak.

– Ha te látsz bennük valami értelmet, akkor mondd meg, mert én nem látom! – felelte JS letörten és fáradtan. – Talán tényleg csak egy őrült vagyok.

– A mester nem avatott be engem túlzottan a te ügyeidbe, mire kiderült, hogy én vagyok a legjobb, te már nem voltál ott. Amire emlékszem az az, hogy valamilyen mintázatot keresett a rajzaidban. Ezekben én csak azt látom, hogy sok a virág, meg sok a szem. Én nem értek a művészetekhez. Nincs olyan ismerősöd, aki jó a képek dekódolásában?

– Ami azt illeti, ismerek valakit, akinek jó a szeme a részletekhez – vette vissza a képeket JS, és az asztalra helyezte őket. Hosszú, fehér, csontos ujjai eltűntek a dzsekijének belsejében, és egy tőrt húztak ki onnan.

Nagyot dobbant a szívem, amikor a fény megcsillant a pengén, de amikor kézbe vettem, megéreztem, hogy ez nem az én tőröm. JS másolata volt az, de a tapintása így is megnyugtatott. Talán egész végig ez hiányzott nekem annyira. Nem volt velem a fegyverem, amit jogosan érdemeltem ki. Az a szuka ellopta, és Kris nagyon bénán próbálja kizsarolni belőle.

– Amíg Kris nem szerzi meg Yenritől a fegyvered, használd az enyém. Nekem nincs szüksége rám. Én jobban kijövök az ecsettel.

– Te is tanítvány voltál, téged is megillet. Amint visszakapom a sajátomat, ezt is visszaadom neked – tettem ígéretet. Ha JS-re néztem, még mindig elfogott valami meleg, kellemes érzés. Hasonlított ahhoz, amit gyerekkoromban éreztem, csak halványabb és esetlenebb volt.

– Jun, Kris más szabályok szerint él, mint te. Ha együtt akarsz dolgozni vele, idomulnod kell hozzá. Kris csapatjátékos, de vannak vonalak, amiket nem hajlandó átlépni.

– És mit fogsz tenni, ha döntened kell kettőnk között? Amikor már nem fogok együtt dolgozni vele, hanem meg akarom ölni? Akkor mit fogsz tenni?

– Döntök – felelte egyszerűen, és az ablak felé intett. – Menj! Jön valaki. Ha itt talál téged, az csak bonyolítja a helyzetet. Főleg, hogy Donghae az.

– Köszönöm a tőrt – szóltam még vissza az ablakból, majd eltűntem az árnyékban. Még szerencse, hogy JS műterme a földszinten volt, így nem kellett falat másznom.

Csak a Liliom telkének szélén vettem észre, hogy JS-ként gondoltam rá. Kris-ék hívják így… Érdekes. Észre sem vettem, hogy hatással volt rám. Pedig csak háromszor beszéltünk a két hét alatt, mégis átvettem a szavajárását. Tehát ilyen Kris. Öntudatlanul is hatással van a környezetére. Seunghyeon nem is találhatott volna nála jobb tanítványt magának. Vajon mire képes még Kris? Egyre jobban érdekelt, én vajon mit tudok kihozni belőle.

Vérháló (6. évad): 2.fejezet: Mesterek és szolgák világa

 

Donghae:

Engem bíztak meg azzal, hogy kihallgassam a két új foglyot. Nagy rutinom volt már ebben, általában én csináltam az effajta munkákat, és az esetek többségében sikerült is megszereznem a kellő információt. Jun viszont, bármilyen módszerrel is próbálkoztam, nem tőrt meg. Mintha még csak nem is fájtak volna neki az ütések, a fenyegetéseket egyenesen kinevette. Az apám nem adott parancsot rá, hogy halálra kínozzam, pedig semmi ész érvet nem láttam arra, hogy életben tartsuk. Ő egyértelműen azért érkezett az országba, hogy végezzen velünk. Mégis miért udvariaskodunk vele?

– Jun egy szót sem fog szólni – közölte JS, amikor lementem ellenőrizni, hogy él-e még.

– Ki kérte a véleményedet? – pirítottam rá. Továbbra is tartottam magam amellett, hogy az egykori tetoválónk pont ugyanolyan sáros, mint a régi ismerőse, akire állítólag nem emlékszik.

– Ha valaha egy helyen éltem vele, akkor ő is olyan lehet, mint én. Talán rá sem hatnak a módszereitek.

Olyan dühös voltam a festőre az árulása miatt, hogy legszívesebben végig próbáltam volna rajta az összes kezelést, amit az aktájában olvastam. Ez persze kicsinyes és embertelen húzás lett volna, de gondolatban eljátszhattam vele. Ő pontosan olyan stabil tagnak tűnt, mint a doki. A fura életvitelével mégis teljesen mellékvágányra vitt, évekig tudott takarózni azzal, hogy művészlélek. Legszívesebben kitekertem volna a nyakát. A katonaságban az árulókat nem tutujgattuk úgy, mint őt, de Kris és az apám nem akart bosszút állni rajta.

– Te már nem vagy a szervezet tagja. Bármikor golyót röpíthetek a fejedbe – közöltem JS-szel a tényeket.

– Maximum a te elképzelésed szerint nem vagyok többé liliomos. Máskülönben már régen megöltetek volna. És ahogy már mondtam, nem emlékszem semmire a múltamból. Elítélsz valami olyanért, amiről nem tehetek?

Frusztráltan csaptam rá a rácsra, de JS-nek még csak a szempillája se rezzent meg. Ugyanolyan szenvtelen volt, mint Jun. Mintha az égvilágon semmi nem tudná kihozni őket a sodrukból.

– Lehet, hogy mindenkit megvezetsz ezzel a hazugsággal, de én átlátok rajtad. Álnok kígyó vagy, akit évekig melengettünk a keblünkön, és most, hogy a haverod itt van, csak idő kérdése, hogy megtaláld az „elveszett” emlékeidet, és te is beállj mellé a beteg játékába.

– Nagyon félreismertél engem.

– Hogy ismerhettelek félre, ha még te sem tudod, hogy ki vagy? Mihez képest ismertelek volna félre?

JS lesütötte a tekintetét, sikerült végre támadási felületet találnom rajta. Ez persze édeskevés lenne ahhoz, hogy végre csiripelni kezdjen, és elmondjon mindent magáról. Egy percig se hittem az amnéziás hazugságában.

– A szolgájára gyakoroljatok nyomást. Ha azt hiszi, hogy megmentheti a mesterét azzal, hogy beszél, meg fogja tenni. Arra nevelték, hogy megvédje őt.

JS nem találta fel a spanyolviaszt, pontosan ez volt a tervünk. Ha nem tudtuk megtörni a szervezet fejét, az emberein keresztül kellett eljutnunk hozzá. Kris pedig örömest magára vállalta, hogy átejtse a tudatlan dobócsillagos talpnyalót.

 

Kris:

Nem csak azért akartam én beszélni a nyolccal számjelzett fiúval, mert tudtam, hogy Donghae csak agyonverné, hanem azért is, mert érdekelt, amit elmondhat nekem. Meg akartam érteni, milyen játékról beszélt Jun, milyen szerepe volt ebben Seunghyeonnak, és milyen szerepet szánt benne nekem, vagy annak, aki az utódja lesz.

– Azt hiszem, kezdjük ott, hogy bemutatkozunk egymásnak. Én Kris vagyok – ültem le az asztalhoz, aminek másik felén a vékony, törékeny testalkatú fogoly ült. Ránézésre alig lehetett tizennyolc.

– 8.

– És mi a polgári neved?

– Ez a nevem.

Mielőtt beléptem volna a szobába, már megterveztem a beszélgetés menetét. Teljesen feleslegesnek éreztem lefutni a kötelező köröket, ezt a fiút arra nevelték ki, hogy feltétlen engedelmességgel tartozzon a felettesének, és szorult helyzetben úgy hallgasson, mint aki megnémult. A kulcs hozzá viszont pont az, amire kiképezték. Mindent megtenne a gazdájáért. Akár még el is árulná, hogy megmentse.

– Gondolom, már te is lezongoráztad magadban a lehetséges kimeneteleket. Azért jöttetek, hogy megöljetek minket, így nincs okunk rá, hogy életben hagyjunk titeket. Az információtok viszont kell nekünk. Nézzük meg, hogy ér-e annyit a tudásotok, mint az életetek!

– Azonnal megöltök minket, amint elmondtuk, amit tudni akartok. Te mondtad az előbb. Mi okotok lenne életben hagyni minket?

– Jun valami játékról hadovált. Egy játékhoz pedig kellenek játékosok.

– Itt a játékosok megölik egymást.

– És akkor hogyan jutsz el a végéig?

Sokat gondolkodtam azon, mi szerepelhet a játékszabályzatban. Tegyük fel, hogy a város, amiben élünk, egy pálya. Ledobunk a térképre egy marék figurát, akiknek azt mondjuk, öljék meg egymást. Egyetlen valaki marad életben, és mi történik, amikor elvágta az utolsó torkot? Nincs játékmester, aki átadná neki a jutalmát, és nincsenek is ellenfelek, akik arra ösztönöznék, hogy előrébb haladjon. Hacsak nem figyeli valaki az egész folyamatot. Játékmester nélkül az egész járték meghal akkor, amint meghalnak a főszereplők. Csak úgy működhet ez a szisztéma, ha van egy játékmester, aki majd előlép a sötétből, és átadja a nyereményt, vagy újabb kalandra invitálja a győztest. Ha pedig van ilyen személy, akkor az nekünk, játékosoknak, közös ellenségünk, mert ő az, aki belerángatott minket ebbe az egész őrületbe.

– Rossz ajtón kopogtatsz. Én nem ismerem a játékot úgy, mint a mester. Ezt a beszélgetést vele kellene lefolytatnod.

– Tőled nem is ezt akarom megkérdezni. Meg akarom érteni, mi ez a mester-tanítvány dolog köztetek. Jun azt mondta, én is játékos vagyok, de nekem nincs árnyékom.

– Nem vagyok a tanítványa. A szolgája vagyok.

– Mesélj erről!

– Miért tenném?

– Mert ezzel megmentheted az irhátokat. Elmondom, mit gondolok. Ti ugyanolyan áldozatai vagytok valaki, vagy valakik mesterkedésének, mint mi. Én azt akarom elkapni, aki ezért felel. Ti döntitek el, hogy a társaim lesztek-e ebben, vagy akadályozó tényezők.

Életveszélyes együtt dolgozni azzal, aki őszintén közölte, hogy az életedre akar törni, de ez volt az egyetlen módja annak, hogy Jun ne csak szem előtt legyen, de segítsen is előre jutni. Ő többet tudott a játékról, mint én, és csak úgy szedhettem ki belőle az információt, ha együtt haladtam vele. Szemtől szemben egy olyan kaliberű alak, mint ő, soha nem fedte volna fel a lapjait. Morzsákból kellett táplálkoznom. Vagy, ha már ő küldte nekem, apró darabokból összetenni a kirakóst.

– Rendben. Elmesélem, hogy miképp éltünk korábban, de ne hidd, hogy bármilyen terhelőt is mondok a mesteremre!

Hiszen már most is ezt teszed… – gondoltam, és kissé haragudtam magamra, amiért ilyen aljas módon játszok. Ilyenkor mindig felrémlett bennem Seunghyeon arca. Olyan érzés kerített hatalmába, mintha pontosan úgy táncolnék, ahogy ő fütyül. Pedig semmit se akarta jobban, mint a lehető legkevésbé hasonlítani rá.

Hála Nyolcasnak, sikerült megismernem egy idegen, és számomra teljesen elfogadhatatlan világot.

 

Eight:

Nem emlékszem, hogyan kerültem oda, csak azt tudom, hogy nagyon fiatal voltam, amikor az intézetbe vittek. Egy elzárt, mindentől távol eső külföldi típusú palotában éltem együtt rengeteg másik fiúval. A különböző korcsoportú srácokat, függetlenül a koruktól két nagy, átléphetetlen választóvonal kényszerítette a hierarchia két fokára.

Léteztek a szolgák, és léteztek a tanítványok. Az egész intézetet egyetlene ember, a főmester irányította, egy ijesztő, magas, kegyetlenarcú alak. Úgy féltem tőle, mint a Sátántól. Még csak ránézni se mertem, folyton a cipőjét, vagy maximum a sétapálcájának aranyozott gombját figyeltem, ha elé kellett állnom.

Engem a szolgák közé osztottak, és egész életemben arra képeztek ki, hogy annak a tanítványnak – aki számomra a mester címszót kapja meg, amint hozzá kerülök –, a védelmezője és kiszolgálója legyek. Akármit is kér, nekem teljesítenem kell. Tanultam harcművészetet, fegyverhasználatot, elsősegélyt, de háztartást, illemet és nyelveket is. Egyszerre kellett titkárnak, bűntársnak, házvezetőnek, orvosnak, védelmezőnek és akár szeretőnek lennem. Bármit, hangsúlyozom, bármit meg kellett tennem, amit a mesterem kért. Igazából, nem rendelkeztem szabad akarattal, és ez teljesen normális volt a számomra. Így nőttem fel. Nekem ezt tanították, hogy mivel szolga vagyok, szolgálnom kell. Ha pedig a mesterem azt akarja, meg is halok érte gondolkodás nélkül. Nem számítok, csak egy szám vagyok. Én, Jun esetében nyolcadik a sorban. Az előző hetet már megölte.

Így éltünk a birtokon, amit intézetnek neveztünk, és egyre kevesebben lettünk. Nem csak a szolgák haltak meg, mert a nagymester túlságosan gyengének ítélte őket, vagy esetleg balesetet szenvedtek egy gyakorlat során, de a tanítványok is fogytak.

Aztán egy nap, Jun megölte a nagymestert, és ő lett az intézet új vezetője. Első lépésnek saját kezűleg legyilkolta a korábbi tanítványtársait, majd minden megmaradt szolgát magához vette. Az ezt követő évünk abból állt, hogy segítettünk Junnak megtalálni a többi játékost, és útközben folyamatosan hullottak a szolgák is. Mindig csak annak van száma, akit Jun éppen főszolgának tart, a többiek csak szimplán szolgák. „Hé, te!”, „Kerekarcú”, ”Feketehajú” ilyesmi megszólítások előfordultak, de mivel nincs nevünk, megnevezni se lehet bennünket.

A mesterek és szolgák világában én csak egy apró szög voltam a nagy gépezetben. Bármikor pótolni lehetett, ha elhasználódtam.

 

Kris:

Amit Eight elmesélt, nem volt kicsit se demokratikus berendezkedés. Kirekesztő, embertelen, őskori és ostoba ötlet, hogy egyeseket felemelünk, mert ügyesebbek, mint a többiek, és a maradékot tölténynek használjuk. El sem hittem, hogy ilyesmi létezett, sőt, talán a világ különböző pontjain még mindig működnek ehhez hasonló gyűjtők. Eight nem emlékezett rá, hogyan került oda, de azt mondta, egészen kisgyerek volt még. Valószínűleg elrabolták. A gyerekek eltűnése egy világméretű probléma, és csak az amerikai adatokat figyelembevéve, nem is lehetetlen kivitelezni egy ilyen komplexum létrehozását. Csak az Államokban majdnem fél millió gyerek tűnik el évente. Ha ezt lebontjuk, akkor nagyjából 38 000 tűnik el havonta, 1277 naponta, 106 óránként. Tehát, ha akarsz egy általánosiskolányi gyereket, és minden eltűnt gyerek hozzád kerül – ami persze lehetetlen –, bőven elég 4 órán át ezzel foglalkoznod. Bizonyára nem így történt, de a nagymester, aki létrehozta az intézetet, ahol Jun és Eight felnőtt, pontosan azon alapult, ami ebben az egészben igazán szomorú. Azoknak a szülőknek, akiknek eltűnt a Jhonny-ja, ő a világ egyetlen Jhonny-ja, de a nagy egészben csak egy számadat. És mennyi ilyen eltűnt gyerekes ügy van egy-egy rendőrség lezáratlan kartotékjában.

– Eight. Én soha nem éltem ilyen intézményben. Mindig is a családommal voltam. Pedig Jun szerint én is játékos vagyok – vettem vissza a szót Eight-től. Bár az eight valóban nyolcast jelentett, próbáltam úgy tenni, mintha csak egy becenév lenne, és személynévként gondoltam rá.

– Azokat, akiket eddig megöltünk, mind hasonló helyen éltek, de ez nem kötelező elem. Kivételnek itt vagy például te.

– Vagyis, a ti felfogásotok szerint Seunghyeon az én mesterem?

– Igen. Ez biztos. Seunghyeon az előző játékban is ott volt. Sőt, a mesterem valószínűleg ismerte is.

Seunghyeon kisfőnök volt, több ember is alá tartozott, de jobbkezének valóban magamat mondhattam. Tao pedig örökké engem védett. Tao lenne az én szolgám? És mi a helyzet Wonwoo-val? Ő egy árvaházból került Kyuwonhoz, és megkapta maga mellé Mingyut, mint segítőt. Igen, a mintázat tényleg ugyanaz.

– Azt mondtad, hogy megöltetek már játékosokat. Mi van az ő főnökeikkel?

– Őket általában már megölték a tanítványaik. Te is végeztél Seunghyeonnal.

Én azért nem így mondanám. Egészen pontosan Donghae lövedéke végzett vele, de az igaz, hogy Seunghyeon tényleg kikerült a képből. Kyuwont szintén lelőtték, így Wonwoo felszabadult. Ő viszont még üzenetet sem hagyott hátra, amiben az örökösét keresné.

– Beszélek Junnal – mondtam Eightnek, amikor kinyitottam az ajtót. Éppen csak visszafordultam a folyosó felé, és megpillantottam Junt. Egy tizedmásodperc alatt lepergett előttem az életem. Mit keres itt?

– Hello – mosolygott rám kedélyesen, és belépett a szobába. – Jöttem kiszabadítani a szolgámat – közölte, mintha csak annyit mondott volna, hogy megszomjazott, és leugrott a konyhába egy üveg vízért. Mintha nem is lett volna fogva tartva.

Ahogy gyorsan végig néztem rajta, azonnal feltűnt, hogy véres a keze. Az őrök minden bizonnyal megpróbálták feltartóztatni, és csak remélhettem, hogy nem ölte meg őket. Legszívsebben azonnal oda rohantam volna, ahol raboskodott, hogy ellenőrizzem az emberek állapotát, de tudtam, ha szem elől tévesztem Junt, azonnal kámforrá válik.

Jun odasétált a szolgájához, pár könnyed mozdulattal először az asztalról választotta le a láncot, majd a bilincseket szerelte le a vékony csuklókról. Azt hittem, majd ledobja a földre, és a figyelmét felém fordítja, de ehelyett körbe tekerte a láncot Eight nyakán, és fojtogatni kezdte.

– Ki adott neked engedélyt arra, hogy pofázz? – sziszegte a fülébe. Nem viccelt, vagy ijesztgetett, Eight arca először vörösbe fordult, majd egyre lilult.

– Azonnal engedd el! – szegeztem rá a pisztolyomat.

– Nézd csak, 8-as! Élő pajzs lehetsz. Megtiszteltetés úgy meghalni, hogy értem teszed. – Mintha csak ketten lettek volna a szobában, Jun annyira semmibe vett, mintha csak egy berendezési tárgy lennék.

– Engedd el, Jun! Ha helyes a következtetésem, Eight fontos eleme lehet a kirakósnak. Minden játékosnak van egy segédje. Ez biztosan nem véletlenül van így.

– Mondj jobbat, de nagyon siess, mert nemsokára megfullad! Van egy csomó másik szolgám.

– De ide jöttél megmenteni. Itt is hagyhattad volna, hogy meghaljon, hiszen van egy csomó másik szolgád – használtam fel ellene a saját érvét.

Ezzel fogást találtam rajta, elengedte a szolgáját. Eight a földön görnyedve krákokott, és sípolva vette a levegőt, de Jun nem engedte, hogy orvosért hívassak. Azt mondta, Eight számára ez semmi, ennél sokkal súlyosabb dolgokat is túlélt már. Ne foglalkozzak a hangokkal, zárjam ki, mintha csak kinti ricsaj lenne. Nem hittem el, hogy létezik valaki, akinek ennyire ne lenne lelke. Persze, folyamatosan emlékeztetnem kellett magam arra, hogy Jun is csak egy áldozat. Azért olyan, amilyen, mert így nevelték fel. Nem tehet róla.

– Te vagy az első játékos, akivel leülök tárgyalni. Mondjuk, te is vagy az egyetlen, akinek sikerült elkapnia. Igaz, ez a nő hibája volt. Lehet, vele kellene beszélnem.

– Yenri azonnal levágná a fejed, ha a szeme elé kerülnél.

– Nem adom olyan könnyen magam – vigyorodott el, és hosszú ujjaival az asztallapon dobolt. Eszembe jutott, hogy JS pontosan ugyanezt csinálta, mielőtt Donghae lekísérte volna az alaksorba.

– Beszéljünk JS-ről. Mi a történetetek? – kezdtem egy kevésbé komoly témával.

– Tényleg JS most a legfontosabb? Fura egy fickó vagy te. Ha nem néztem volna utánad, azt is mondhatnám, hogy teljesen bolond vagy. Viszont melletted szól, hogy Seunghyeon tanítványa vagy. Ő pedig a maga nemében legendás játékosnak számított.

Már megint Seunghyeon, meg az ő fene nagy hírneve, amiről én és a Liliom is először Juntól hallottunk. Nem akartam kimutatni Jun felé, hogy mennyire idegesít ez a téma, így nyugalmat álcáztam, és konokul kitartottam JS témája mellett.

– JS ugyanolyan tanítvány volt, mint én. Szobatársak voltunk, de ő mindig is gyenge idegrendszerrel bírt. Sokszor látomások törtek rá, magánkívül viselkedett és állandóan rajzolt. A nagymester egy ideig nagy reményeket fűzött hozzá, aztán elkönyvelte, hogy szimplán csak bolond, és benyomta a diliházba. JS használhatatlan volt, így nem kellett neki, de, ahogy később megtudtam, JS nem hal bele a kezelésekbe. Azért is örültem, hogy egy helyen vagytok, mert így két legyet üthettem egy csapásra.

– De JS-t felköszöntötted, és nem megtámadtad. Ha ő is potenciális ellenséged ebben az őrült játékban, akkor miért nem vele kezdted?

– Őt nem akarom megölni. Nem ellenfél a számomra, hiszen már kinti ember lett.

– Kinti ember?

– Ezt a szót használtuk az intézetben azokra, akik a birtokon kívül éltek. Azokra, akik nem olyan különlegesek, mint mi.

Nem éreztem magam különlegesnek, és nem is néztem le az embertársaimat azért, mert őket nem nyomták be valamilyen agyament játékba. Mind egyenlőek vagyunk. Lehet, hogy egyesek jobb képességekkel rendelkeznek, mint mások, de nem lehet kategorizálni az emberiséget. Mindenki másban jó.

– Jun, ha jól átgondolod, be kell látnod, hogy azzal, ha megölsz mindenkit, nem jutsz előrébb. Ott fogsz állni a végén, és nem tudod, mit kell csinálnod.

– Vannak nyomok. Szerinted mégis hogyan találtam meg a többieket? Az egyikük mindig elvezetett a másikhoz.

– És mi lesz a végén? Mi lesz, ha mindenkit legyőzöl?

– Én leszel a legjobb. Ez a lényeg. Egynek kell maradnia a végén.

– Értem, de mi lesz utána? Mi fog történni, ha mindenkit legyőztél?

– Hát, ezt csak azután tudjuk meg, hogy valamelyikünk meghal.

Ez ostobaság – makacsoltam meg magam. Eszement öldöklés valamiért, amit még csak nem is tudsz, hogy micsoda. Ha egy hatalmas kincs lenne belebegtetve, talán még érteném is, hogy a sok hülye belevág, hogy megszerezze. De itt nincs kincs. Kapsz egy szalagot vagy egy kupát „Te vagy a legjobb gyilkos” felirattal, és beteheted a vitrinbe? Ennek semmi értelme.

– A mestered soha nem mondta, hogy mi az értelme a játéknak?

– Miért mondanám el? Miért ne fordítsam ellened a fegyvered, és zárjam rövidre ezt a társalgást? Győzz meg!

– Együtt tovább juthatunk. A végén meg majd elválik, hogy melyikünk az erősebb.

– És honnan tudod, hogy nem foglak az első adandó alkalommal hátba döfni?

– Hát…nincs mivel. A tőröd Yenrinél van.

Jun szeme megvillant, és ezzel lebuktatta magát. Az a tőr volt az ő gyengéje. Kellett neki, nem tudom, milyen okból, rejtett-e valamilyen titkot, vagy kötődött hozzá, de akarta, és azzal, hogy nálam – illetve a kínai királynőnél volt –, helyzeti előnybe kerültem.

– Csak azzal az egy feltétellel közösködöm veled, ha visszaadjátok a tőrömet – egyezett bele Jun a szövetségbe.

– Kizárt dolog. Az Yenri családjáé. Soha nem adná át neked. Megkapod JS-ét helyette.

– Az a tőr az enyém! – emelte meg a hangját Jun, és Eight arcából ítélve ez semmi jót nem jelentett. – Ha annyira akarod a szövetségem, elintézed annál a szukánál, hogy visszaadja! Addig ígérem, hogy nem fogok rátok támadni. Fegyverszünetet tartunk a tőröm visszakapásáig. Utána meglátom, hogy érdekelsz-e annyira, hogy életben hagyjalak.

Arrogáns pöcs – húztam el a számat, de bele kellett mennem az alkuba. Ő sokkal többet tudott a játék világáról, mint én, észrevehetett olyan összefüggéseket, olyan nyomokat, amely az én szemem előtt rejtve maradnak. Csak rá kellett vennem, hogy segítsen, és a tudta nélkül, de folyamatosan információkat csöpögtessen nekem.

– Áll az alku. Megszerzem neked a tőrt, de cserébe te nem gyilkolászol addig. Senkit nem ölsz meg. Eight-tet sem.

– A szolgámról én döntök, de a többi ember esetében kis ideig vissza tudom fogni magam. Legyen így – nyújtott kezet Jun, és úgy mosolygott, mintha maga lenne az ördög, akivel éppen alkut kötök.

Nagyon reméltem, hogy nem fogok úgy járni, mint Faust.

 

Jun:

Minden játékos úgy játszik, ahogy a mestere játszani tanította – gondoltam, amikor önként és sértetlenül távoztam az Arany Liliom bázisáról. 8-as próbált halkan köhécselni, és legszívesebben pofon vágtam volna, amiért egyáltalán hangot mer kiadni. Nagy mákja, hogy nem öltem meg azért, amiért engedély nélkül fecsegett. Végül is, a locsogása pont elegendő volt ahhoz, hogy felkeltse Kris figyelmét, és még jobban belesodorja magát abba a lehetetlen ötletbe, hogy a végéig együtt dolgozzunk. Én pont ugyanúgy használni akartam őt, mint ő engem. Csakhogy ő, mint egy inkább kinti, mint benti személy, tartotta volna magát a megállapodáshoz, és a végéig vár a kiiktatásommal, én bármikor nagyon szívesen megölöm.

A mestereink mestereinek idejében Seunghyeon mestere úgy élte túl a Démon nevű játékos elleni játékot, hogy összefogott a többiekkel, és kihúzták együtt, amíg a mestereink mestereinek mesterei le nem állították a játékot. Seunghyeon ugyanezt a taktikát alkalmazta a saját játékában. Ő nem különböző fegyverekre támaszkodott, hanem az eszére, a leleményességére, az alakoskodására, és arra a különleges képességére, hogy tudta, mikor kivel kell szövetkeznie a túlélésért. Kris pontosan ugyanazt csinálta, amit a mesterétől látott. Felismerte, hogy nem tud legyőzni se pisztollyal, se késsel, így szövetséget ajánlott.

Azt kérdezte tőlem, mi történik, ha valaki nyer. Honnan tudhattam volna addig, amíg nem nyertem? Persze, a mesterem ígérgetett tudást, hatalmat, különleges erőt, de ezeket mind dajkameséknek véltem. Minden egyes gyilkolással fejlődtem, hiszen az ellenfelem fölé kellett kerekednem. Így a végén valóban az összes tapasztalat, amit a játék során szereztem, hozzám tett, de ha már generációk óta játszották ezt a játékot, kellett, hogy legyen a végén valami, amit még a mestereink sem tudtak elérni. A játékokat mindig egy kijelölt helyen bonyolítják le, általában egy város valamely „kinti emberektől” távoleső részén. Pontosan nem tudhatod, hány ellenfeled van, de Seunghyeon is megnyerte a sajátját. A mesterem is túlélte a sajátját, amit a Démon nevű nyert meg. Valaki mindig nyer. Valamikor megtudják, hogy vége van. Valahonnan megtudják, tehát mi is meg fogjuk tudni. Vagyis, pontosabban én. Merthogy a tökéletes pillanatban, amikor már nem lesz szükségem Krisre, azonnal végezni fogok vele. Lehet, hogy kivágom a fejéből azt a nagyra tartott agyát, amivel azt hiszi, hogy fölém kerekedhet.

– 8-as, szedd össze magad, és trombitáld össze a többieket! Seregszemlét kell tartanom – adtam ki a parancsot a szolgámnak.

Egy raktártelepen húztuk meg magunkat. Az egyik raktárat átépítettem lakássá, a gurulós, mozgatható válaszfalakkal bármikor újjá tagolhattam a teret. Erre szükség is volt, mivel biztosra vettem, hogy már nem lesz szükségünk sok szobára.

Kris-éknek sikerült megszabadítania pár követőtől, de még így is maradt vagy nyolc emberem 8-ason kívül. Szánalmas látványt nyújtottak. Sebesülten, megverve, fáradtan, büdösen és koszosan álltak elém. Emellett pedig rettegtek tőlem. Erre meg is volt a jó okuk.

– Hány ember kell ahhoz, hogy becsavarj egy villanykörtét? – kérdeztem, és a kezemet nyújtottam 8-as felé. Még mindig nem tehette túl magát azon, hogy majdnem megfojtottam, mert értetlenül nézett rám. – Szedd össze a fegyvereket, te idióta!

8-as körbe ment és megmotozta a többieket. Nem sok töltényük maradt, se fegyverbe való, se elhajítandó. A csillagokat és dobótőröket a földre szórtam, a töltényekkel pedig megtöltöttem egy pisztolyt.

– Feltettem egy kérdést, és még nem kaptam választ – emlékeztettem az embereimet, hogy mélyen kussolnak. – Hány ember kell ahhoz, hogy becsavarj egy villanykörtét?

Bután és ijedten néztek egymásra, azt várva, hogy ki mer megszólalni, ki próbálja meg kitalálni a jó választ. Egyáltalán okos döntés-e megragadni a szót, vagy jobb, ha csak csendben maradnak.

– Segítek. Nulla. Mert majd én megcsinálom! Mert ti nem értek semmi! – üvöltöttem rájuk, és úgy, ahogy álltak, sorba agyonlőttem őket.

A filmekben vagy nem mutatják, vagy eltúlozzák azt, ha valakit fejbe lőnek, de az bizonyos, hogy nagy rumlit hagynak maguk után a vérző tetemek. Nekem pedig nem volt kedvem végig hordani a vérüket a lakáson.

– Takaríts fel, 8-as! – adtam ki a parancsot, és az egyik hullára dobtam a fegyvert.

Elfáradtam, és a fogság miatt fürödni sem tudtam, így mindenképpen szükségem volt egy zuhanyra. A raktárat, amikor megszereztem, már átalakították lakássá, így nem kellett bajlódnom se a konyha, se a fürdőszoba kialakításával.

Jól esett, ahogy a forró víz végig masszírozta az izmaimat, kissé elgémberedtem az ájulásban. Az a rohadt ribanc leütött. Alig vártam, hogy újra találkozzunk, és azzal a flancos kaszájával vágjam darabokra. Még hogy övé a tőröm! Azt akkor szereztem magamnak, amikor megöltem azt a nyavalyás mesteremet. Évekig szenvedtem érte, és ő azt hiszi, hogy valami hülye családi leganda miatt majd birtokolhatja? Nevetséges. A tőr engem illetett, és még jól is jött, hogy viszályt szítsak az ellenségeim soraiban. Én azt kértem a segítségemért, Kris pedig magának akarta a szövetségemet, így biztosra vettem, hogy megkörnyékezi a kínai szajhát. Ha összevesznek ezen, nekem csak jó. Minél gyengébb a Kris körüli kompánia, annál sebezhetőbbé válik.

Mire végeztem, és a hajamból már sikerült felitatnom a víz nagyját, 8-as feltakarított, és alig leplezetten itatta az egereket.

– Te meg mit bőgsz? – kérdeztem. 8-at gyerekkorunk óta ismertem, bár sokáig csak egy szolga volt a sok közül. Viszont egy nagyon kivételes szolga, ugyanis tökéletesen ráhangolódott a hangulatingadozásimra. Pontosan tudta, mikor várok választ egy kérdésre, és mikor… Hogy is mondják ezt? Költői?

– Csak siratom a többieket – vallotta be félszegen. A hangja furcsán csengett, bizonyára a fojtogatás miatt.

– Mit siratsz rajtuk? Használhatatlanok voltak, ráadásul árulók is. Meg sem próbáltak megmenteni.

– De most már csak ketten maradtunk. Tényleg csak mi ketten.

Ez való igaz. Azok, akiket agyonlőttem, velünk együtt nőttek fel az intézetben, bár számomra nem jelentettek semmit. 8-as talán jobban kötődött hozzájuk, hiszen ő konkrétan velük élt. Ugyanolyan szolgák voltak, mint ő. Talán még egy asztalnál is étkeztek, vagy egy csapatban játszottak az udvaron. 8-as azt azonban nem felejthette el, hogy mindegy, kivel osztozott a gyerekkorán, a végén a lényeg csak annyi, hogy hozzám tartozik. Most pedig már csak és én maradtam neki a múltjából.

– A ribanckirálynő elvette a tőrömet. Ha Kris ügyes, nemsokára visszaszerzi nekem. Ha a nő okos, eltűnik. Ha hülye, és azt hiszi, nem állok bosszút rajta, amiért elvette a tulajdonomat, hamar meg fog halni.

– Mester, elővigyázatosnak kell lenned. A kaszával olyan mozdulatokat is tud, amiket nem ismersz. Össze kell dolgoznunk ellene. Én mindenben segítek neked.

– Nincs is más választásod – emlékeztettem, és végigsimítottam a lánc nyomán a nyaka mentén. Az érintésemre felszisszent. – Hozzászoktam, hogy kiszolgálsz, de el tudom látni magam, ha úgy adódik. Nagyon vigyázz magadra! Ebben az új helyzetben Kris azon lesz, hogy aláássa a kettőnk viszonyát. Ugye tudod, hogy hol van a helyed?

– Melletted.

– És még?

– Ott, ahol akarod, mester – válaszolt 8-as ügyesen. Azt szerettem benne igazán, hogy ő ezeket nem félelemből mondta, hanem teljes meggyőződésből. El sem tudta képzelni, hogy élhetne máshogy.

És ennek így is kellett maradnia. Vigyáznom kellett, hogy Kris ne fertőzze meg az amerikai dumájával a szabadságról meg az egyenlőségről. A világban semmi sem egyenlő. Vannak erősek és vannak gyengék. Az erősek pedig azt tesznek a gyengékkel, amit csak akarnak.