Pókháló (5. évad): 13. fejezet: A sárkány hívása

 

Kris:

A 21. században az ember már nem ragaszkodhat a materiális dolgokhoz, hiszen majdnem mindent megfoghatatlanná tudunk alakítani a technika révén. Amikor a bázis megsemmisült, azok az adatok, kimutatások, feljegyzések, képek, videók, hanganyagok és egyéb dolgok, amiket digitálisan tároltunk, megmaradtak a világháló egyik elrejtett szobájában. Minden más, a festmények, a könyvek, az eszközök, a fegyverek, a műtárgyak a tűz martalékává váltak.

A Minék anyagi tőkéjének felhasználásával a Nagyfőnök hatalmas építkezésbe kezdett, mintha nem is az ellenség, sokkal inkább ő maga robbantotta volna fel a telket, mintha ez a renoválás egy furcsán őrült, újszerű módja lenne. Közben minden szálat megmozgatott azért, hogy elkapja azokat, akik az akcióért feleltek. Ennyi robbanószert beszerezni nem kis meló, és valahol nyomot hagy, így ezen az úton indultunk el. Már javában benne gázoltunk a nyomozás sűrűjében, amikor a nagyfőnök felhívott a lakosztályi szobájába, és előállt egy furcsán időzített küldetéssel.

– Kínába kell mennetek – közölte az íróasztala mögül. Amennyire a szoba engedte, úgy rendezte be, mintha a főhadiszállási dolgozószobája lenne.

– Most? Minek? – fogalmazta meg Tao a gondolataimat két nagyon egyszerű kérdésben.

– A Sárkányok főnöke a segítségünket kérte. Szüksége van pár olyan liliomosra, akik tudnak kínaiul. Nem értesültek az állapotunkról, és ez szeretném, ha ez így is maradna. Ha megtudják, hogy milyen rosszul áll a szénánk, alig fognak fizetni a segítségért. Most pedig mindennél nagyobb szükségünk van a pénzre, hogy se perc alatt meg nem történtté tegyük azt a szerencsétlen balesetet.

A szerencsétlen baleset helyett én a védelmi rés tökéletes felhasadása szófordulatot használtam volna, de a nagyfőnök nehezen vallotta be, ha valamiben hibázott.

Emlékeztem rá, hogy Donghae említette, a Sárkányok a legnagyobb bűnszervezet Kínában, de ennél többet nem igen tudtam róluk. Sosem jártam még a közelükben sem, és ha olyan erőt képviseltek Kínában, mint a Liliom képviselt nem is olyan régen Korea szerte, akkor bizony nagyon oda kellett tennünk magunkat.

– És mi lesz a feladatunk? – kérdeztem ezúttal én.

– Meg kell találnotok egy személyt. A részleteket majd az ottani maffiavezér elmondja. A küldetésre csatlakozik hozzátok Jackson és Lay is.

Laynek nem kellett egy helyben maradnia ahhoz, hogy kezelje a szervezet adatait, elég volt, ha hoz magával egy laptopot, és akár a hawaii homokos tenger partokon a napágyból is intézhette a kiberbűnözést. Jacksonnal kapcsolatban már voltak fenntartásaim, nemrég óta volt csak a liliom tagja, és egy kényes időben egy kényes helyre elvinni egy szinte újoncot kockázatos húzás. Bár az igaz, hogy Jackson jól teljesített a katonatelepi küldetésen, ahol…

– Eszembe jutott valami. Főnök, amikor Donghae-val behatoltunk arra az elhagyatott katonatelepre, ott a bombák pontosan úgy robbantak fel, mint itt. Ráadásul a robbanások előtt történt velem valami, megszédültem, és rosszul lettem. Lehet, hogy ez a módszerük a tőrösöknek, hiszen laboratóriumuk is volt. Valamilyen módszerrel elkábítják az ellenséget, hogy az ne tudjon elmenekülni, majd rárobbantják az épületet. Ha nem a robbanás, akkor a tűz vagy a füst biztosan végez velük.

Tao csak mosolygott, megint hoztam a formám, elkezdtem gondolkodni valamin, arról meg eszembe jutott még valami, és a végén előálltam egy ötlettel. Ezek az ötletek persze nem jelentettek garanciát, mert, ahogy minden ember, én is tévedhetek, de általában jól működtek a megérzéseim. Apa szerint gyorsabban gondolkodtam a többieknél, ezért alakulhatott az ki, hogy könnyen átláttam a taktikákat a sakkban, és a memóriajátékokban már gyerekként is verhetetlennek számítottam. Éppen ezért nem értették a szüleim, hogyan teljesíthettem olyan rosszul az iskolában, ha elég volt valamit egyszer hallanom, és már megjegyeztem. Pedig egyszerű a válasz, egyszerűen nem figyeltem oda.

Donghae nem repesett a boldogságtól, amikor megtudta, hová tartunk. Az anno rosszul sikerült bevetés óta, amit csak Seunghyeonnal közösen éltek túl az alakulatból, Donghae annyira kerülte a kínai területeket, hogy még a kínai kaját is inkább csak rendelte.

– Kris, legyetek óvatosak. Te lettél a csapat vezetője, rajtad a felelősség. – Donghaenak sajnos igaza volt, és éppen ezért álltam neki rossz szájízzel a munkának. A Liliom vonatkozásában nem szerettem csapatkapitány lenni. – Ahogy nekünk is vannak kémeink Kínában, úgy nekik is lehetnek Seoulban. Ha tudnak a robbanásról, akkor ez egy csapda is lehet. Odarendelnek titeket, majd véletlenül elhaláloztok, ők pedig megszabadultak egy ellenséges bűnszervezet négy könnyen mobilizálható tagjától. Azért, mert a Sárkányok még nem tették be a lábukat Koreába, még nem jelenti azt, hogy nincs is szándékuk rá.

Megértettem Donghae érveit, és észben tartottam őket. Óvatosnak és mindenekelőtt gyanakvónak kellett lennünk, hogy ne érjen meglepetés. A bűnszervezetek nem szívesen kértek segítséget egymástól, mert ezzel elismerték, hogy valamit nem tudnak egyedül megoldani. Ha a sárkányok mégis közösködni akartak velünk egy küldetés erejéig, akkor nagyon fontos lehetett számukra az ügy sikere. Ha pedig valóban nincs rossz szándékuk a megbízatás mögött, akkor ez a közös projekt a sikeres együttműködés egyik alapköve lehet. Pontosan láthattuk, hogy az, hogy a Minék és a Liliom összedolgozott, mennyire életmentő lehet egyes helyzetekben. Habár Kína nem egy fél órás autóútra van Seoultól, még bármikor jól jöhet a segítségük a jövőben.

Mielőtt elindultunk, le akartam zsírozni az új otthonom papírjait is, úgyhogy Chennel tartottunk egy háznéző maratoni napot. Jobb lett volna, ha Baekhyun is velünk tart, de a Doki jobbnak látta, ha Baekhyun keveset mozog, és inkább ágyban marad, így csak Taóval karöltve jártuk be a telkeket.

Korábban csak és kizárólag Baekhyun miatt hagytam bent a listában azt a sokszobás ikerházat, de amikor a környékre értünk, azonnal hálát adtam a kisfarkasomnak, amiért olyan makacs volt a házat illetően. Az ikerház ugyanis egy gazdag családi házas, kissé luxusforma, de kertvárosi övezetben terült el, és ez felidézte bennem a gimnáziumi éveket. Anya imádta volna, hogyha kisétál a ház elé, és lenéz az emelkedőről, a naplemente beragyogja a házak tetejét.

Taót is megnyerte magának a ház, bár az ő esetében sokkal indokolatlanabb volt a rengeteg háló meglétre, hiszen egyedül tervezett ott élni. Amikor megkérdeztem, mit fog csinálni annyi hálóval, Baekhyunhoz hasonló választ adott:

– Átalakítom.

Végül átbeszéltük Chennel a szerződés részleteit, megnéztük a ház és a telek minden szegletét, majd aláírtuk a papírokat. A szüleim és a nagyszüleim is beszálltak anyagilag, így egy főre jutóan olcsóbban kijött a vételi díj, Baekhyun pedig vállalta, hogy az apjával megtámogatva ő majd intézi a berendezést. Tao könnyedén kicsengette a saját oldalát, az utóbbi időben rengeteget melózott a Liliomnak, és szerencsére még a nagy bumm előtt ki is fizették érte.

A háznéző után úgy döntöttünk, betérünk egy állatkereskedésbe, hogy kutyaházat nézzünk Alfinak, hiszen neki is aludnia kellett valahol, ha beköltöztünk – mert Baekhyunnal ellentétben én nem igazán akartam megengedni neki, hogy bejöjjön a házba. Egy ilyen helyen persze Tao rögvest a macskarészlegre ment, és beszerzett Cukinak egy új fekhelyet, némi játékot, macskakaját és egyéb tisztálkodási szereket, mintha a királynőnek már nem lett volna így is egy halom kacatja.

Éppen a kutyaházat rögzítettük a felső csomagtartóra Taóval, amikor éles fájdalom nyílalt a nyakamba, és elsötétült a világ. Annyira azzal voltunk elfoglalva, hogy a csomókkal és kampókkal bíbelődjünk, hogy teljesen leeresztettük a védelmünket, és egy percre elfelejtettük, hogy nem közemberek, hanem bűnözők vagyunk.

Egy autóban ébredtem, megkötözve és kómásan, a nap állásából ítélve reggel lehetett, pedig mi délután ügyetlenkedtünk Taóval az autónál. Szédültem, kiszáradt a szám, és kezdtem éhes is lenni, de nem éreztem drog mellékhatásokat, így bizonyára egyszerűen leütöttek minket.

– Főnök, felébredt a magas – súgta oda valaki az anyósülésen ülő alaknak.

A magas alatt magamat értettem, de már hiába próbáltam úgy tenni, mint aki alszik, lelepleztek, és ülő helyzetbe rántottak. Legnagyobb meglepetésemre ahelyett, hogy megvertek volna, eloldozták a köteleimet, és a lábamhoz dobtak egy ásványvizes flakont. Mivel tapasztalt bűnöző voltam, nem ittam bele. Ki tudja, mit injekcióztak a kupak alá?

– Nemsokára érkeznek a társaid is. Útközben autót kellett cserélnünk, hogy kicselezzük a rajongóitokat.

– Kik vagytok ti? – dörzsöltem meg a tarkómat. Fájt ott, ahol lecsaptak.

– Sárkányok. A főnökötök nem mondta, hogy nekünk fogtok dolgozni?

– Mondta, de azt nem említette, hogy el is fogtok rabolni előtte.

Később megtudtam, hogy ez a módszer az értünk küldött egység sajátos megoldása arra, hogy leteszteljék a másik szervezet rendszerét. Ha a Liliom észre sem veszi, hogy elrabolták a tagjait, azt jelenti, nem figyel eléggé az embereire, és ez sajnos igaz is. Másrészt pedig ez alapján kiderült a számomra, hogy a rajongók nem a kiszabadításunkra siető liliomosok, hanem a tőrösök azon csoportja, akiket ránk állított az ellenség, hogy megfigyeljenek. Mióta lebuktak a cigi vásárlásnál a tükröződéssel, úgy tűnik, fejlesztessék a módszereiket, és szégyen, de észre sem vettem, hogy figyelnek engem.

– Ti mióta vagytok a nyomomban? – érdeklődtem a csapatkapitánytól, akit a többiek csak Főnöknek hívtak.

– Mióta elhagytátok a szállodát. Szép házat vettetek, otthonos környék. A rajongóitok csak a pizzériánál csatlakoztak, úgyhogy nem kell félned, nem fognak sütit vinni neked beköltözéskor.

Helyette hoznátok ti… – húztam el a számat, és nagyon reméltem, hogy a nagyfőnök nem fogja kitalálni, hogy megint költöznünk kell. Úgy sejtettem, Chen nem örülne neki, ha máris el akarnám adni azt, amit éppen csak fél napja birtokoltam.

Utunk további részén csatlakozott a csapathoz a Kínába küldött egység többi tagja is. Jackson hamar megtalálta a közös hangot a kínaiakkal, főleg az egyik leborotvált hajú, kugli fejű, viszonylag alacsony fickóval, aki beszéd helyett mutogatott. Amikor megkérdeztük, miért, csak kitátotta a száját, és láttuk, hogy a nyelvének nagy része hiányzik. Vagy elharapta egy szerencsétlen esésénél, vagy rosszabb, megcsonkították.

– Hatalmas humora van Bobynak – közölte velem jó kedélyűen Jackson, mintha nem is raboltak volna el minket korábban.

Ahogy Donghae kérte, én tartottam magam a tervhez, és gyanakodva figyeltem a társaságot, akik Kína felé fuvaroztak minket. A volán mögött ülő fickó, álnevén Sofőr jól vezetett, nyugodtan, de gyorsan és pontosan, ráadásul nem sokat csevegett, mégis tudta, hol tart a társalgás, ha kérdezték valamiről. Ez azt jelenti, több felé is ugyanolyan minőségben tud figyelni, ami egy kényes szituációnál aranyat ér.

A Főnökkel fémjelzett alak sportos testalkatú volt, amit gyúrás helyett valamilyen sportágban szedhetett össze, mivel a teste nem csak arányosnak, de ruganyosnak is tűnt, amikor kiszállt az autóból, és megmozgatta a tagjait. Az egysége hallgatott rá, de nem félt tőle, tisztelték és követték, valószínűleg jó vezetői képességekkel rendelkezett. A Doki, aki az én olvasatomban Koki lett – mint kínai doki, hogy ne keverjem a mi dokinkkal –, egy magas, vékony, tudós kisugárzású figura, akinek pontosan olyan fekete kistáskája volt, mint a mi orvosunknak. Valószínűleg ezeket a felszereléseket országtól függetlenül egy kaptafára gyártják.

Boby lehetett a csapat Jacksona, aki a jó hangulatért felelős, de Jacksonnal ellentétben ő a környezetére is odafigyelt a nagy viccmesélések közben is. Láttam a testtartásában, hogy bármikor tudna váltani komoly katonába, ellentétben Jacksonnal, aki első blikkre nem tudná, hova kapjon, ha egy úttorlasszal megállítana minket az ellenség, vagy maguk a zsaruk.

Seoulból autóval is el lehetne jutni Pekingbe, ha nem létezne Észak-Korea, így viszont csak a hajó, vagy a repülőgép játszik. Az utóbbival két és negyed óra az út, viszont igen nehéz fegyvereket felvinni az utastérbe, kivéve, ha az embernek van egy magángépe, meg elég pénze ahhoz, hogy lefizesse a repteret. Annyira befolyásos személyek azért még nem voltunk, hogy a Sárkányok külön magángépet küldjenek értünk, így maradt a hajóút.

A víz egészen addig az én terepem, amíg fürdeni kell benne, így egy kissé megterhelő volt, főleg, hogy nem egy jachttal utaztunk, hanem egy csempészhajóval, ami kicsi, ingatag, és könnyen tengeri beteg lehetsz rajta. Tao végig hányta az egész utat.

– A macskák nem szeretik a vizet – állapította meg a vödör fölé hajolva már az út első negyed órájában.

Hatalmas megkönnyebbülés volt szilárd talajt érezni a lábam alatt, és némi levegőzés után már szálltunk is be a következő autóba, hogy egészen a Sárkányok főhadiszállására menjünk.

Peking nagyváros, sok ott az ember, rengeteg a felhőkarcoló, rossz a levegő és a Sárkányok bázisa valójában nem is ott van. Peking mellett terül egy történelmi város, amit meg fog döbbenni, szintén Pekingnek ejtenek, de másképp írnak. Ez egy védett város, egy olyasmi kormányvédelmi rendszerben vesz részt, mintha a Világörökség része lenne. Meg kell őrizni a kulturális jegyeit, nem lehet az épületeket nagymértékben átalakítani, nem épülhetnek oda modern irodaházak, még a hamburgerezők külsejének is passzolnia kell a császárkori épületekhez. Még életemben nem láttam ilyen várost, mintha visszarepültünk volna az időben, éppen csak az emberek nem jártak korhű viseletben. Furcsa ötvözete lett ez a Kis Peking a régi és a modern világnak, a kínai építészeti remekekben ugyanúgy működött az internet, víztisztító rendszerekből tölthetted ki magadnak a frissítőt, az étkezdékben plazmatévék lógtak a plafonról. A legfurcsább pedig az, hogy erről a városról nem igen lehetett olvasni a turisztikai újságokban, és turisták sem lézengtek az utcán.

– Hogy lehet, hogy nem áll itt egy halom ember és fotózza az épületeket? – kérdeztem a csapat vezetőjét.

– Engedély kell ahhoz, hogy beléphess. A hivatalos kommunikáció az, hogy Kína kormánya tart attól, hogy az idegenek kárt tesznek őseink kulturális örökségében, a valóság az, hogy mi nem akarjuk, hogy illetéktelenek lófráljanak itt. Ez az egész város a sárkányok területe, és itt minden a mi szabályunk szerint működik.

Állam az államban, Seoulban a Liliom nem igazán folyt bele a politikába. Nem manipulálta a választásokat, nem ültetett liliomosokat politikusi székekbe, de állandóan kapcsolatban állt az adott kormánnyal és a városvezetéssel, hogy a döntéseik ne csorbítsák a jogainkat és lehetőségeinket. Úgy tűnt, Kínában annyira befolyásos a Sárkány maffiaszerveződés, hogy a kormány külön védelmet biztosít a területüknek, és ezt akár külföld felé is tolmácsolja.

A szám is tátva maradt, amikor egy császári palotába vezettek minket. Komolyan kellemetlenül éreztem magam az amerikai stílusú ruháimban, pedig a kapuk mögött se hanfuban sétáltam az emberek. Azonnal feléledt a kíváncsiságom, és legszívesebben megkérdeztem volna, mi a palota története, éltek-e benne császárok, benne vannak-e a tankönyvekben az itt élő nemesek, és egyáltalán hogyan lehetséges, hogy én erről még életemben nem hallottam, pedig egy ekkora palota igen szembetűnő. Az biztos, hogy a Sárkány nagyfőnöknek volt ám egója, ha egy császári palotába rendezkedett be.

A hatalmas bejárati ajtót követően egy széles előtérbe érkeztünk, majd onnan az ebédlőbe vezetett az utunk. Csak az ebédlő majdnem akkora volt, mint a Liliom főhadiszállásának egész alsótere, ez a hatalmas épület mind azt reprezentálta, hogy az itt élő uralkodó valóban az átlagember felett áll. JS elájult volna azoktól a festményektől és freskóktól, amelyek az épület falát és mennyezetét díszítették. Sárkányok, különféle állatok, növények és számtalan szimbólum, aminek még csak a jelentését sem ismertem.

A második emeleten hosszú folyosó vezetett végig, mindkét oldalról ajtók nyíltak, és nem volt nehéz kiszúrni, melyik lehetett régen a császári hálószoba. A legdíszesebb és legszebben kifaragott ajtó mögött pihenhetett anno az ország ura, de a Sárkány dolgozótermének – mert az inkább volt terem, mint szoba – ajtajára is sárkányokat véstek fel.

Nem egyszerre vezették oda a csapatot, hanem elszeparáltak egymástól minket. Kaptam én is egy szobát, ott megmosakodhattam, felfrissülhettem a nagy találkozás előtt, majd kíséret jött elém, hogy a főnökükhöz vigyenek.

A sárkányok nagyfőnöke egy őszülő körszakállú férfi volt, akinek erős szálú fekete hajába is ősz szálak vegyültek, de nem egy megtört, sokkal inkább egy tapasztalt, idős embert láttam magam előtt. Fekete szeme szigorúan vizsgált, a csillogása emlékezetett a liliomosok főnökére, dörzsölt vén róka volt ő is.

– Ahogy a társaidnak, neked is felteszem a kérdést. Pontosan tudjuk, hogy az Arany Liliom milyen állapotokban létezik mostanság. Nincs kedved a mi sorainkat erősíteni? Maradhatnál Koreában, de már nem a liliom, hanem a sárkány tetoválását viselnéd a testeden. A társaid már bölcsen döntöttek, és minket választottak.

Nem hittem neki. Lay és Jackson nem volt olyan hűséges a Liliomhoz, mint Tao és én. Mi sok mindent megéltünk a szorításában, és Seunghyeon óta sokkal tartoztunk a Liliom nagyfőnökének. Biztosra vettem, hogy Tao nem állna át a sárkányokhoz még akkor sem, ha a Liliomból hárman maradnánk a nagyfőnökkel.

– Visszautasítom.

– Ha nem hiszed el, amit mondok, tudok mutatni hangfelvételt is a társaidról.

– Nem szükséges. Még ha mind melléd is álltak volna, én akkor se fogok. Az Arany Liliom a szervezetem, és az is marad.

A bűnvezér elégedettnek tűnt, és szólt az embereinek, hogy kísérjék be a többieket. Ahogy sejtettem, az egész csak egy teszt volt arról, mennyire vagyunk lojálisak a szervezetünkhöz. Érdekes, hogy a többieket meggyőzte a manipulált felvétel arról, hogy beleegyeztünk, és még Tao is igennel válaszolt. Tao a halálba is követne engem, ezt jól tudtam, így nem haragudtam rá. Mindenesetre ezt az esetet nem terveztem elmesélni Donghae-nak, mert biztosra vettem, hogy túlreagálná.

A nagysarkány ismertette a feladatot. A lánya évek óta eltűnt már, és bár tudják, hogy a kínai negyedben található, nem tudják onnan visszahozni. És hogy hogyan lehet egy kínai városban kínai negyed, nagyon egyszerű, az valójában a gyorséttermi negyed. Az ott élő családok abból tartják fent magukat évezredek óta, hogy mindegyikük házának közelében, vagy egészen pontosan a házuk alsó szintjén egy kifőzdét üzemelnek. A történelem aztán úgy hozta, hogy az ottani emberek szövetségre léptek egymással, először csak gazdaságilag, majd a piszkos ügyleteikben is, és függetlenítették magukat a mindenkori hatalomtól. Kis Peking kínai negyede is állam volt az államban, az egyetlen terület, ahová nem ért el a bűnszervezet keze. A legérdekesebb, hogy nem egyetlen szervezet emelkedett ott ki, ami összefogta őket, hanem a közös ellenség elleni védekezés kovácsolta össze őket. Ha fel kellett lépni a sárkányok ellen, együtt harcoltak, az év más napjaiban folytatódtak a bandaháborúk, és mégsem morzsolódtak úgy le, hogy a sárkányok végigszántsák a területet.

Azt nem részletezték, az örökösnő hogyan került a kínai negyedbe, de az biztosan kellemetlen lehetett nekik, hogy évek óta nem tudták onnan hazahozni. Azt nem értettem, miért minket kértek meg, hiszen egy ilyen speciális területen azonnal kiszúrják, hogy nem vagyunk odavalósiak, de az is igaz, hogy valószínűleg az ottaniak azzal is tisztában vannak, a városban ki sárkány és ki civil.

A lányról nem kaptunk elvihető képet, csak egyszer nézhettünk meg róla egy tinédzserkori fényképet, amit az apja mutatott meg. Tanácsokkal viszont szolgáltak. A kínai negyedben az oda küldött embereket mindig egy különleges droggal kábították el, ami különböző bódító és mérgező növények keverékéből készül, de némileg semlegesítik a savak a hatóanyagát, ha már a szervezetedbe került. Éppen ezért, ha étkeztünk, minél savasabb ételeket kellett ennünk, ami a gyomornak hosszútávon megterhelő, de az életünk is múlhatott azon, milyen gyors a reakcióidőnk.

Yi Xing nem csatlakozott hozzánk, ő távolból segítette a munkánkat, a kastélyban ült, és a térképet diktálta a fülünkbe. Tao, Jackson és én három különböző irányból közelítettük meg a kínai negyedet, és egymástól viszonylag távol kerestünk szállást. A kínai negyed óraszerűen épület fel, aminek a középpontja a piac volt. Minden egész óránál egy-egy nagyobb épület magaslott, úgy sejtettem, ott élnek a befolyásosabb családok, esetleg a kínai negyed saját bűnszervezeteinek feje. Ha így számoljuk, tizenkét különböző irányból figyelhettek minket, de még ha csak minden második nagy épület is rejtett ellenséget, akkor is egy emberre két bűnszövetkezet jutott. Rossz arány, ráadásul az ismeretlen terep mindig megnehezíti az ilyen küldetések sikerességét.

A hercegnőről – Boby koronával a fején mutogatta el – annyit tudtunk, hogy egyik éjjel eltűnt a szobájából, és azóta csak szóbeszédek szólnak róla. Mivel a sárkányok főnöke őt szánta örökösének, kiképezte, több közelharcot is mesterien űzött, és állítólag bottal harcolt legügyesebben. Ha ilyen képességekkel rendelkező harcos, függetlenül attól, hogy nő-e vagy sem, évek alatt nem tudott megpattanni a negyedből, akkor ott is képzett harcosokra számíthattunk. Változatlanul nem értettem, miért hitte azt a sárkányfőnök, hogy nekünk majd sikerül megszabadítani a lányát. Tao még le is kungfuzott – tudom, hogy wusu – pár tagot, de én gyenge voltam a közelharcban. Engem az eszemért szerettek a csapatban.

A harcos hercegnők is szerethettek partikra járni, még ha foglyok is, és mivel nem kértek érte váltságdíjat, nem hittem, hogy fogva tartják. Két opciót tudtam elképzelni. Az örökösnő már nem él, vagy beépítették maguk közé, hogy így erősítsék a negyed különállását a sárkányoktól. Sőt, talán pont benne láttak a lehetőséget arra, hogyha a nagyfőnök meghal, a nő uralkodásával valójában egész Kis Peking egy hatalmas kínai negyeddé váljon.

Mivel a másodikat tartottam lehetségesebbnek, elmentem egy születésnapi partira, hátha a szórakozó társaság között legalább arra lesz lehetőségem, hogy megpillantsam a keresett személy feje búbját. Egy lány ünnepelte, a tortája alapján tizenhetedik születésnapját, és nagyon boldognak tűnt. Erre persze rásegített az alkohol, és valószínűleg valamilyen parti drog is, mert alig bírt felmenni az emelvényre, beszélni meg úgy beszélt, mint aki belenyúlt a kettőhúszba, és az szünet nélkül rázná a testét. Az extasy veszélyes drog tud lenni…

Számítottam rá, hogy a parti egy idő után el fog durvulni, de azt nem gondoltam volna, hogy a gyertya elfújását követően, amikor felkapcsolják a lámpát, a szülinapos arccal a torában fekszik majd, a hátában dobócsillagokkal. Valaki nem bírt magával, és máris átadta az ajándékát. Legalább volt benne annyi, hogy megvárta a gyertyafújást…

Kifutottam a hátsókertbe, és azonnal a tető felé kerestem a támadót, de már csak a fegyverének csillogását kaptam el. A holdfény megcsillant valami fényesen az alak fejénél, talán a kését tarthatta a magasba, ahogy leugrott az utcafront felé. A születésnapi bulit természetesen lefújták, és mindenkit hazazavartak. A kínai negyed nem csak az időben repített vissza, de egy alternatív világba is elkalauzolt, ahol az, ha megölnek valakit a saját születésnapján nem kelt tömegpánikot.

Éppen hazafelé tartottam a rosszul sikerült ünneplés után, amikor meghallottam a lépteket. Valakik követtek, a kopogásból ítélve többen is.

– Yi Xing – kopogtattam meg a headsetemet. – Követnek. Irányíts!

Lehet, hogy a kínai negyed óraszerűen van felépítve felülnézetből, de odabent labirintusnak tűnik. Szűk sikátorok, ezerfelé ágazó utak, úgy éreztem magam, mintha egy egér lennék egy útvesztőben. Előkaptam a fegyveremet, hogy lőni tudjak, ha kell, de amikor megfordultam, az üldözőimet mintha elnyelte volna a föld. Újra a tetőket fixíroztam, a sűrűn épített egyemeletes házak könnyen lehetővé tették, hogy a járatosak a tetőkön keresztül közlekedjenek.

Csak a suhintás keltette hangot hallottam, és amikor újabb száznyolcvan fokos fordulatot vettem, három férfi feküdt a földön. Hang nélkül haltak meg. Elvágták a torkukat, a testük körül egyre terebélyesedő vértócsa gyűlt, de a gyilkosuk nem mutatkozott. Nem akartam, hogy ilyen hamar lefüleljenek a helyi zsaruk, így próbáltam sietve elhagyni a bűnszínteret, de a ruhám beleakadt valamibe. Ha az anyag engedte volna, dobok egy hátast, de szó szerint oda lettem szegezve a falhoz, és dobókés helyett egy kasza állt ki a falból. Ijesztő, hogy meg sem hallottam, amikor belevágódott a falba. Bár az is igaz, hogy az adrenalin úgy dobolt a fülemben, mint még soha. Láttam már sok mindent, de ilyen precíz és hangtalan gyilkolást még soha. Kevés voltam én ahhoz képest, aki a falnak szegezett.

Hangtalanul, tornászokat megszégyenítő kecsességgel érkezett elém egy feketébe öltözött nő. Dús, fekete, hullámos haja volt, és vakító, vörös rúzsa. Az arca apró, a bőre halovány, mint a holdfény, a szemei nagyok, és sötétek, mint az éjszaka. Ismerősnek tűntek a szemei, nem a formájuk, vagy a színük, hanem az, ahogy nézett velük. Valahol már láttam ezt a tekintetet, de az ijedtségtől nem emlékeztem, hol.

– Erre nem lesz szükséged – nyúlt a fülemhez, és kikapcsolta a Yi Xinget. Nem tette tönkre a készüléket, csak kikapcsolta. – Te nem tartozol ide. Mit keresel a kínai negyedben? – A hangja mélyebb tónusú és selymes volt, biztosan könnyen ölt úgy is, hogy előtte elcsábította az áldozatát.

– Egy személyt keresek.

– Itt senkit nem találsz, akit korábban ismertél. Itt mindenki halott. Szellemek vagyunk, ha úgy tetszik. Ezért mozgunk úgy, mintha nem is a földön járnánk. Vigyázz, nehogy átmenjek a faladon, amíg alszol, szépfiú – csípte meg a számat. A körmei is olyan vörösek voltak, mint az ajkai. Ha jól éreztem, a szám felszakadt az érintésére.

A nő könnyedén húzta ki a kaszát a falból, mintha nem is lenne olyan súlyos, mint amilyennek tűnik.

– Adok egy jó tanácsot. Menj haza! – Kecsesen a vállára dobta a fegyvert, majd faképnél hagyott, mintha nem is hozzám beszélt volna előtte.

Úgy sétált végig a sikátoron, mintha egy kifutón vonulna, és a lábánál fekvő hullák virágszirmok lennének. A fekete bőrruhája kiemelte az alakját, karcsú derék, kerek fenék, izmos, de nőies lábak. Ha nem lett volna olyan ijesztő, kimondottan dögös nőnek könyveltem volna el.

– Kris, jól vagy? – pánikolt a fülembe Yi Xing, amikor visszakapcsoltam.

– Jól, csak majdnem megölt egy bérgyilkos. Nem rám vadászott, szerencsére. Kérdezd meg a sárkányfőnököt, hogy mikor tervez kiemelni minket innen!

Nem tudom, van-e valami statisztika arra, hogy egy embert egy hét leforgása alatt hányszor raboltak már el, de egy ilyen kaotikus világban, mint a kínai negyed, már meg sem lepődtem, amikor reggel nem az ágyamban ébredtem. Egy padlón feküdtem megkötözve, mellettem Tao és Jackson hasonló pozícióban. A ház, amiben voltunk úgy nézett ki, mintha egy durva parti másnapján lennénk, a kanapék díszpárnáinak huzata felhasítva, a padló több helyen kiégetve, a levegőben alkohol, energiaital és cigaretta szaga keveredett.

Amikor a fegyveres alakok berontottak, térdre rántottak minket, és lenyomtak valamit a torkunkon, ami leginkább chipsre hasonlított az állagát nézve, de ízre szörnyen keserű volt. Nem kellett sokat várni, hogy érezzem, a testem kezd tésztaszerűvé válni, a tárgyak körvonala kissé megfolyik. Engem rángattak át elsőnek egy fehérajtós szobába, ahol az a nő várt rám, ezúttal egy fekete lepelbe burkolózva, akivel előző nap a sikátorban találkoztam. Így, lámpafényben még vonzóbbnak tűnt, nem csak a feneke, de a melle is kerek és dús volt. Amint kettesben maradtunk, macska módjára mászott oda hozzám a földön, és végignyalt az arcomon. A testem azonnal lángra lobbant, tehát a drog nem csak az érzékelésemet tompította el, de a libidómat is megemelte. Nagyon nem szerettem volna megcsalni Baekhyunt.

– Meséld el nekem, hogy egészen pontosan miért is vagy itt, szépfiú! – mászott mögém a nő, és a benyúlt a pólóm alá, majd a karmaival végigkarmolta a mellkasomat. Fájdalmas, égető érzés hagytak maguk után a körmei, de abban a helyzetben még ezt is izgatónak éreztem.

– Már mondtam.

– Akkor mondj többet! – nyalta meg a fülcimpámat, és elhajította a fekete leplet.

A pólóm úgy vált semmissé a kezei alatt, mintha már régóta foszlásnak indult volna az anyag, és ekkor végleg késznek érezte magát a megsemmisülésre. A nő végigrajzolta a nyelvével a tetoválásomat, megállva kissé a liliom jelénél, majd olyan erősen húzott hátra, hogy a tarkóm koppant a parkettán.

Nem tett jót az egyre növekvő erekciómnak, ahogy szorosan hozzá dörzsölődött, de találtam valamit, ami még ennél jobban is megragadta a tekintetemet, azt pedig a tetoválása volt. Azért néztem le, hogy megkeressem, hol tudom megfogni, és eltolni magamtól, amikor a szemközti tükörben felfedeztem a csupasz hátán, hogy lesminkelte a tetoválását. Messziről nem látszott, csak akkor lehetett kivenni a halovány, kacskaringós vonalakat, ha az ember fia ilyen közel került a pokoli nőszemélyhez. Először azt hittem, kígyó, majd valahol a lapockája közelében megláttam némi vöröses tónust.

– Te vagy Yenri – nyögtem a nő szájára, a neve érhetetlenné torzult, ahogy az ajkaink találkoztak.

Boby karján láttam a sárkányok tetoválást, amikor a hajón átvette a nyirkossá vált szerelését. A kínai sárkánynak nincs szárnya, inkább kígyószerű, de a Sárkányok tetoválásán a lángcsóva, amit a sárkány kifúj, és körbeveszi a pikkelyes testet, egyes területeken szárnyformát vesz fel. Ezek a szárnyszerű lángok és némely pikkelyek vörös festékkel készülnek, amely nem olyan különleges, mint a Liliom aranyfestéke, de egyedi, és a Sofőr úgy mesélte, le is van védve. Azt a szín Kínában egyetlen szervezet sem használhatta, különben számolnia kellett a Sárkányok haragjával.

– El fogsz aludni, és a kínai negyed szélén térsz majd magadhoz – hadarta a nő, és egy kis fiolát húzott ki a dekoltázsából. – Többé ne gyere vissza, és mondd azt az apámnak, hogy nem találták meg. Nem véletlenül mentem el onnan, és ha visszamegyek a palotába, az csak is azért lesz, hogy a fejét vegyem annak a seggfej apámnak.

Ha a drogos chips keserű volt, nem is tudom, milyen jelzőt kellene használnom a fiola tartalmára, de úgy kiütött, mint a Sárkányok a kocsinál.

Ahogy Yenri ígérte, tényleg a kínai negyed szélén tértem magamhoz, de azt elfelejtette említeni, hogy egy koporsóból kell majd kiszállnom. Szegény Tao úgy pattant ki a fekhelyéből, mint aki szögbe ült, és vagy egy fél könyvnyi védelmi igét mormolt el mindenféle szellem ellen. Szerencsére sikerült még a pánikroham előtt meggyőznöm, hogy a koporsóban csak akkor van szellem, ha holttest is, de mi élünk, így nincs mitől tartania.

A nagysárkány meglepődött, amikor visszatértünk a palotába, talán abban reménykedett, hogy odaveszünk. Közöltem vele, hogy nem sikerült megtalálni a lányát, és úgy ítéltem meg, hogy a küldetés túl nagy veszéllyel jár, így már haza is szóltam, hogy visszamennénk Koreába. Így nem ölhetett minket indulás előtt, persze útközben még számíthattunk balesetre.

Gyanakodva ültem autóba, és folyamatosan attól rettegtem, mikor karambolozunk, robbanunk fel, vagy lőnek fejbe a szállító csapat tagjai, de ehelyett valami egészen más történt. Boby elővett egy törlőkendőt, és letörölte vele vállamat. Úgy tűnt, a nő vörös rúzsa rajtamaradt a testemen.

Boby aztán kihúzott egy rúzst a zsebéből, ami pontosan olyan színű volt, mint az, amit a testemről szedett le, majd a kezeivel egy koronát formált. Yenri azt mondta, hazudjam azt, hogy nem találtuk meg, de Boby szemében szerelmes ragyogás égett. Nem bólinthattam, de pislogtam egy nagyot, és Boby behúzta a képzeletbeli zipzárt a száján. Nem, mintha egyébként bárkinek is mondhatott volna bármit.

A kínai maffiavezérnél nem sikerült jó pontot szerezni, de ha megtartottam a titkot, a lányánál talán igen. Az apa úgy adta elő nekünk, hogy a hercegnőt elrabolták, Yenri tekintetében és szavaiban viszont harag égett, amikor a nemzőjéről beszélt. Valószínű, hogy valami családi viszály húzódhatott meg a háttérben kettőjük között, amit a sárkányfőnök nem akart az orrunkra kötni. Ha a képletbe pedig még Bobyt is bevesszük, aki szerelmes a hercegnőbe, és hiányzik a nyelvének egy nagyobb része, nem is nehéz összerakni a történetet.

 

Sárkánymester:

Egy jó hadvezér több stratégiával számol, és olyan ötlettel áll elő, amelynek minden lehetséges kimenetele az ő malmára hajtja a vizet. Ha a virágos kutyák odavesztek volna a kínai negyedben, megszabadultam volna a Liliom négy olyan tagjától, akik könnyen szövetségre léphetnek a nyelvtudás és a származásuk miatt itteni bűnvezérekkel. Ha hazahozták volna nekem a lányomat, helyettem végezték volna el a koránt sem veszélytelen hadművelet.  A terv tökéletes volt, de ez a Yi Fan ficsúr képes volt élve kijönni a negyedből, és még az előtt bebiztosította magát, hogy megölethettem volna.

Az Arany Liliom bázisa romokban hevert, tökéletes alkalom lett volna, hogy lerohanjam őket, és Korában is megvessem a sárkány lábnyomát, de a nemzetközi állapot nem kedvezett ehhez. Egyre több értesítést kaptam a kémeimtől, hogy Európa szerte több magánintézményben vérengzés tőrt ki. Hogy az ott élők egymást gyilkolták le, vagy valaki kiirtotta őket, nem tisztázódott a helyi rendőrségnek.

Kezd minden összeállni. Egyre többször reng a föld, és valaki elkezdte mészáros munkáját Európában. Ha nem tudom visszaszerezni a lányomat, új ember után kell néznem. Ez a Yi Fan nem is lenne rossz ötlet. Csak meg kellene törni…